Társadalmi problémák: szemetelés és válások

Nyilván vannak nagyobb problémák is a világban, de az elmúlt hónapokban ez a kettő volt olyan, hogy zavart engem, de máshol nem volt róla szó.

Szemetelés

Sörösdoboz a fűbenA kutya miatt átlagosan napi másfél órát töltök az utcán sétálva, és valami elképesztő, hogy mennyi a szemét. Az épített környezetünk amúgy se nagy szám, beton beton hátán, és még jobban tönkretesszük az elszórt szeméttel. Az emberek hiszik, hogy az utca senkié, miért kellene rá vigyázni, holott az utca is a miénk, ugyanúgy kéne vigyázni rá, mint a lakásra. Két jól azonosítható réteg a bűnös: a dohányosok és a részegek.

A dohányosok mindenféle kontroll nélkül dobálják szét a csikkeket. Elszívja, eldobja, egyáltalán nem érdekli, hogy az utca hogyan néz ki utána. Legszívesebben összeszedném a fűből az összes szemetet és kidobálnám sorban a járda közepére. A járda közepén zavaróbb, mint a fűben? Ha a fűben van, az miért nem zavar?

A részegekkel pedig az a baj, hogy a kiürült üveget eldobják, pedig mennyibe telne elvinni a legközelebbi szemetesig, még részegen is. Ha aztán az üveg széttörik, mert valaki rálép vagy eleve a betonfalhoz vágják, az üvegszilánkok kb. örökké ott maradnak a fűben. Loki még nem vágta el a lábát ilyenen, de láttam már kutyát, amelyik igen. Loki védelmében ezeket néha megfogom zsebkendővel és kidobom, a földbe taposott darabokat viszont hónapokig lehetne gyűjtögetni.

Válások

Ismert a statisztika, hogy a házasságok fele válással végződik. Amit az ismerősi körünkben látok, az lényegében megfelel ennek az aránynak, mégis minden alkalommal szomorú látni. Érdekes, hogy a gyerekeken mennyire nem venni észre – ha viszont véletlenül megismerem egy-egy gyerek családi hátterét, néha rémisztő dolgokat látni, például hogy milyen sok gyereknek nincs szinte semmilyen kapcsolata az apjával.

A szülők elválásának az időpontja is érdekes. Ha gyereket vállal egy pár, az kb. húsz éves projekt az elhatározástól kezdve, ennyi időre vállalsz napi szintű felelősséget érte. Ha egy tinédzser szülei válnak el, akkor a szülők kb. 15 évet töltöttek együtt, ez tulajdonképpen elég sok idő. De a bölcsődében, óvodában, alsó tagozatban miért vannak elvált szülők gyerekei? Bevállaltak egy vagy két(!) gyereket, de három év után már nem bírják ki egymást, ennyi időre sikerült előre tekinteni?

Az egyedül maradt szülőkön sem mindig látszik, hogy a helyzetük milyen magányos és szomorú, csak ha jobban megismered őket. Apuka általában azonnal újra összejön egy másik nővel és ezt mindenképpen megmutatja a Facebookon, anyukát meg látom reggel iskolába menet, Noémi látja iskola után délután, meg látjuk őt a szülőin, az ünnepségen, a hétvégén, a sport versenyen…

Közösségi vitáink

Közgyűlés, Zsófiék ballagása – voltak vitás ügyek körülöttünk a hónapban. Ki végezze a felújítást, hová tegyük a babakocsit, ki mondja a verset Zsuzsa néninek… Az általános vitakultúránkon gondolkoztam, és arra jutottam, hogy egy vita kulturált és hatékony lefolytatásához három lépést kellene megtenni mindannyiunknak:

  1. A másik fél tisztelete, amelynek részeként feltételezzük, hogy ő is jót akar,
  2. a másik fél álláspontjának a tisztázása és megértése,
  3. keresni valamit, bármit, amiben egyetértünk, hogy aztán kellemes légkörben meg tudjuk vitatni azt is, amiben nem.

A módszer szemléltetésére eszembe jutott egy jelenet Az elnök emberei 1. évad 21. részéből. Ez egy rövid, de abszolút zseniális jelenet, amelyben Bartlet elnökhöz érkezik Max Lobell republikánus szenátor, akivel Bartlet a kampány-finanszírozás reformjáról kíván tárgyalni. Köszönnek, leülnek, majd ezután:

BARTLET: We agree on nothing, Max.
LOBELL: Yes, sir.
BARTLET: Education, guns, drugs, school prayer, gays, defense spending, taxes, you name it, we disagree.
LOBELL: You know why?
BARTLET: ‘Cause I’m a lily-livered, bleeding-heart, liberal, egg head, communist.
LOBELL: Yes, sir. And I’m a gun-totin’, redneck son-of-a-bitch.
BARTLET: Yes, you are.
LOBELL: We agree on that.
BARTLET: We also agree on campaign finance.
LOBELL: Yes, sir.
BARTLET: So, Max.
LOBELL: Yes, sir?
BARTLET: Let’s work together on campaign finance.

(A szöveget a The West Wing Searchable Episode Transcripts nevű oldalról másoltam ki.)

Sárospatak, Hotel Bodrog

Jól alakult a karácsony előtti időbeosztásunk: mindketten kivettük a megmaradt szabadságainkat, és először itthon pihentünk, aztán wellness-hétvégéztünk egyet Sárospatakon. Ott  van ugye Rákóczi Ferenc vára, meg a medencés hotel, ennyi pont elégnek tűnt két éjszakára.

És tényleg minden klappolt. A Hotel Bodrog nagyon kellemes hely, minden van benne, ami két éjszakára szükséges. Például nagyok a szobák, kényelmesen elfértünk benne, Zsófi is jól tudott aludni a két összetolt fotelben. A tévén nem csak az alapcsatornák jöttek be, volt gyors wifi, rendes fürdőszoba, minden. Programnak pedig volt medence, kettő is, egy úszkálni és egy jakuzzi, bowling bent az épületben, bőséges vacsora és reggeli.

Noémi és Zsófi a jakuzziban

A dolgok néha a bosszantó apróságokon csúsznak el, de itt ez sem volt vészes: a bowling-pályán minden megkezdett órát ki kell fizetni, és amikor fél óra után kijöttünk, ez kicsit bosszantó volt, minden más helyen el tudják végezni az eltöltött idő és az egységár összeszorzását. De nem volt gond, visszamentünk és játszottunk még… Zsófi is játszott, a nála is nehezebb golyókat együtt emeltük fel és gurítottuk el, volt olyan pillanata is a játéknak, amikor ő vezetett a meccsben.

A másik bosszantó esemény egy céges karácsonyi parti volt, amit az ebédlőben tartottak és vacsoraidőtől kezdve az éjszakába nyúlt. OK, a zenés vacsorát még kifejezetten élveztük, és este is el tudtunk aludni, csak kettőkor ébredtem fel újra és sorban mindenki más is, Zsófit is beleértve. Akkor háromig zenét hallgattunk, majd azt, ahogy a személyzet elpakolta az asztalokat, de nem ám emelve, hanem tolva őket, csikorogtatva a kurva padlón, úgyhogy végül fél négy körül tudtunk újra elaludni. Ha törődtek volna a vendégeikkel, az lett volna a megoldás, hogy eleve a folyosó másik oldalára kellett volna nekünk szobát adni, nem az étterem fölé. Mindegy, ők nem kérdezték meg, mi pedig nem megyünk vissza többé, pedig ezen is gondolkoztunk már.

Zsófi a sárospataki vár előtt a várfalon sétál

Megnéztük a várat is, a várkertet is, a múzeumot is, szép volt, Zsófi is egész jól elvolt. Mondjuk némi taplóságot itt is felfedeztem: a pénztáros csaj be akart csapni, mert mondtam, hogy nem akarjuk a tornyot is megnézni, mégis beütötte az árát. Aztán fél órát kellett az udvaron dekkolnunk, mert tíz órától van pénztár, de konkrétan a múzeum részt csak 10:30-tól szíveskednek kinyitni. A múzeumőr öregasszony pedig barátkozott Zsófival, ez nem baj, de a múzeumi reklámanyagot már nem kellett volna a kezébe adnia – semmit sem illik egy gyerek kezébe adni a szülő engedélye nélkül.

Jó, ez csak a rinyálás, az út alapvetően tök jól sikerült, a szállodában a zenétől eltekintve a szoba is jó volt és a medencék is, az étel is, a jó időt is kifogtuk. A műszaki eszközök is nagyon jól szolgáltak: a Kindle-ön még mindig egy egész könyvtár elfér, a telefon pedig internetezni is jó, és GPS-navigációs eszközként is kiválóan bevált – nem mintha olyan nehéz lenne odatalálni Sárospatakra, de azért klassz volt, hogy még a körforgalmaknak is a megfelelő pontján szólt, hogy kanyarodjak kifelé.

Balatonboglár ismét

Negyedszer nyaraltunk Noémivel Balatonbogláron, szokás szerint az augusztus 20-a körül megrendezett BB fesztivál idejéhez igazodva. Idén az volt az alapötlet, hogy Noémi szüleit is elhívtuk, így volt társaságunk is (az üdülőben más ismerős sajnos nem volt), illetve amíg ők vigyáztak Zsófira, mit tudtunk részegen tivornyázni és LMFAO-ra csapatni kettesben romantikus estéket eltölteni.

A BB Fesztivál sajnos évről évre egyre rosszabb lesz. Régen egész délutánokat töltöttünk kint, egymás után jöttek a jobbnál jobb előadók és koncertek, most viszont egy kezemen meg tudom számolni nem hogy a jó, de legalább ismerős fellépőket. A szervezők néptáncos együttesekkel töltik ki az időt, aminek biztosan megvan a maga közönsége, de egy mainstream, népszerű borfesztiválon talán mégsem alapvetően őket kellene szerepeltetni. Kifejezetten csalódást keltettek például a szegény ember rockkoncertjei: Fankadeli, P-Mobil, Oláh Ibolya – nem hiszem, hogy a strandoló családok pont őrájuk vágynak, mi biztos nem, és akiket megkérdeztünk, azok sem. Oláh Ibolyának például egyetlen saját slágere van, a többi saját számát kár volt erőltetnie, és a színpadi jelenléte is szomorú. Az Old Boys jó számokat játszana, konferálnia viszont nem tudom, az együttesnek miért egy egyszerre selypítő és pösze tagjának kell, enyhén röhejessé tette az egész műsort.

Persze egy borfesztiválon a zenétől függetlenül is lehet jókat inni, enni, sétálni és beszélgetni, régen azonban kifejezett zenei élményt is jelentett a BB Fesztivál, ez most már egyáltalán nincs így. Egy pici sörsátor volt csak, amelyiknek a sarkában LMFAO-t és napjaink más, valódi slágereit játszották, az mondjuk jó volt, bár a sok táncoló fiatal szó szerint túl nagy port vert fel…

Az egyik leghíresebb balatonboglári létesítmény a Platán-strand mellett a Platán-sor. Ez a Balaton partjával párhuzamosan halad, de a parttól néhány utcával beljebb, és egy viszonylag csendes, szép utat jelképez, aminek az egyik felén tudnak az autók, a másik felén pedig a gyalogosok haladni (a biciklisták pedig ízlés szerint). Négy nyaralás kellett, hogy rájöjjek, mi a baj vele: a fák az autóútra vetnek árnyékot, nem a gyalogosokra. Mi például idén 19 alkalommal gyalogoltuk végig a Platán-sort az üdülő és a strand között, kizárólag az autóúton, még Zsófival is, mert a nap minden alkalommal a gyalogos részre tűzött. Van ez a furcsa szokása mostanában, hogy délről süt, a platánok viszont az északi oldalát szegélyezik az útnak…

A Platán-sor Balatonbogláron, a jobb oldalán a napsütötte gyalogút

Relatíve jól vizsgáztak a magammal vitt műszaki eszközök: a Kindle-re egész könyvtárat telepítettem indulás előtt, hogy tudjak válogatni, és el is olvastam 6 nap alatt 3 könyvet, ami alatt a készüléket még csak tölteni sem kellett. A telefonon pedig prímán lehetett internetezni és híreket olvasni – a mobilnet ahhoz viszont sajnos nem volt elég, hogy a laptoppal is megosszam, és azon érdemi webszerkesztést tudjak végezni.

A németek között is vannak jó fejek és vannak parasztok – ez a német családapa például a tuningolt kombi Vectrával valószínűleg úgy érezte, hogy ha az övénél szegényebb országba érkezik, ott már nem szükséges törődni a szabályokkal. Megbűnhődött a bunkóságáért: a Penny Market balatonlellei üzletében ugyanis csak az egyik kasszánál lehet euróval fizetni. Ő sajnos a másik sorba állt, úgyhogy kiállították hátra a családjával együtt, aztán a másik sorban újrapakoltatták velük a vásárolni kívánt élelmiszereket, és csak ezután tudtak fizetni…

Az opeles a vonalon parkol, két helyet is elfoglal

A nyaralás pedig alapvetően jól sikerült: jókat ettünk, jókat ittunk, és sokat fürödtünk a Balatonban, sőt megnéztük Keszthelyen a Festetics-kastélyt és a Babamúzeumot is, mindkettőt tudom ajánlani másoknak is. Annál pedig kevés szebb, jobb és romantikusabb programot tudok elképzelni, mint hogy este, lefekvés előtt még fürdünk egyet Noémivel a kellemes hőmérsékletű vízben, a lemenő nap fényében. (Zsófi is jól érezte magát, róla majd külön posztban.)

Nyilvános könyvespolcok és a rukkola.hu

Divatosak manapság ezek a könyvcserélő helyek, ahol a felesleges könyveidet mások felesleges könyveire elcserélheted. A mi környékünkön is van két ilyen (a Wekerlén és a Köki Terminálban), illetve ugyanezen az elven működik a nemrég indult közösségi oldal is, a rukkola.hu. Én mindegyikkel szimpatizálnék, de a működési elvét egyiknek sem tartom fenntarthatónak, egyszerűen a matematikai alapjai miatt. Mindegyik közös működési elve, hogy 1:1-ben kell cserélgetni, tehát aki elvisz a rendszerből, cserébe ugyanannyit vissza is kellene adjon, az indulásnál biztosított alap mennyisége így hosszútávon is fennmaradhat. A probléma, hogy az 1:1-es arány sem a minőségét, sem a mennyiségét tekintve nincs betartatva.

A könyvek minősége pontosan követhető akár a Köki Terminál második emeletén, akár a rukkola.hu felajánlott könyveket felsoroló oldalán. A felhasználói szándék nyilvánvaló, egy rossz könyvért mindenki egy jó könyvet akar kapni cserébe, másként nem éri meg részt venni. Persze van, aki viszonylag kiegyenlített minőségben (a rendszer szempontjából: fenntartható módon) végzi a csereberét, van viszont, aki a legócskább könyveiért cserébe a legértékesebb könyveket happolja el, amivel rontja a rendszer egészében levő könyvek minőségét. És megteheti, mert a minőség ellenőrzése egyáltalán nem része a rendszernek.

A mennyiségi probléma pedig, hogy mindkét rendszerben nagyon könnyen lehet csalni. A nyílt könyvespolcoknál semmilyen kontroll nincs, a rukkola.hu rendszere pedig ismerősök közötti kamu könyvátadással verhető át. Mondjuk a feleségem felajánl egy könyvet a polcról, amit én elhappolok, majd mindketten adminisztráljuk, hogy átadta nekem – az 1:3-as átadási arány így, a pontrendszer pedig ócska könyvek nagy mennyiségű felajánlásával verhető át. A megszerzett pontokon pedig könyveket szerzek másoktól – vagyis többet veszek ki a rendszerből, mint amennyit beleraktam.

Persze mindenhol vannak csalók, a hosszútávú működőképesség emberileg a kultúrán múlik, matematikailag pedig az arányokon, hogy lesznek-e, akik összességében egy kicsit többet hajlandók beleadni a rendszerbe, mint kivenni belőle. A Köki Terminálban pontosan látszik, mennyire működik a dolog: semennyire, bár egy bácsi szokott ott olvasgatni, a tömegeket mintha nem vonzaná a dolog, és a polcok is üresek. A rukkola.hu-t esetleg a hosszú farok jelenség mentheti meg, azt viszont valószínűtlennek látom, hogy a slágereket érdemi mennyiségben, ingyen be lehessen innen szerezni. Azon is jó lenne túllendülni, hogy az emberek birtokolni akarják a könyveket, nem csak elolvasni – persze én is így voltam ezzel, amíg be nem telt a szobám…

A személyes tapasztalataim a Rukkolával mondjuk jók, két tök jó könyvet is kaptam már, miközben elpasszoltam négyet, remélem, ezután is tesznek még fel engem érdeklő könyveket. Feltűnő, hogy a rendszerben sokkal több a nő és a nőies könyv, mint a férfias – eddig mind a hat rukkolópartnerem nő volt -, engem viszont a politika, a menedzsment és az informatika érdekel. Igaz, Göncz Árpád életrajza így is beakadt egy közgázos lány révén, akit egyébként egyáltalán nem érdekelt, csak egy konferencián kapta repiajándékként…

Felső szomszédaink

A házunkban a minket körbevevő lakások közül kizárólag a felső szomszédtól hallatszik át bármi is. A felettünk levő lakás albérlet, a tulajdonosa igyekszik folyamatosan kiadni különböző embereknek. Igényesebben is válogathatna: az egész házban normális, átlagos, főleg idős emberek élnek, viszont az egyetlen lakásban, ahonnan a hangok hozzánk áthallatszanak, folyamatosan cserélődnek a lakók. És ezek a lakók néha problémásak.

Két éve például, amikor beköltöztünk, két kurva lakott ott, legalábbis a többi szomszéd szerint a két hölgy ezzel foglalkozott. Minket ez tulajdonképpen nem zavart. Az ipart nem a lakásban űzték, vagy ha igen, mi arról sem értesültünk. A beköltözésünk utáni vasárnap azonban 10 órakor olyan döbbenetes hangerővel kezdtek el LL Juniort hallgatni, hogy egymást sem hallottuk Noémivel, el sem tudtam képzelni, milyen hifi tud ilyen hangerővel szólni. Szerencsére ez még egyedi eset maradt, a hölgyek ezután már csak halkan hallgattak zenét.

Később jött egy házaspár, akik egyrészt előszeretettel mostak éjszaka, szigorúan beleértve ebbe a centrifugázást is. Igaz, a centrifuga egy monoton zaj, többé-kevésbé lehet tőle aludni, ezt tehát még elviseltük volna. Csakhogy a házaspár tagjai nem jöttek ki jól egymással, és gyakran voltak kisebb vitáik. Ha jól értettem, a pár férfi tagja, akit egyébként Fasszopó Gecinek hívtak, legalábbis a hölgy kizárólag így szólította őt, megcsalta a párját. Ezt naponta többször is részletesen megvitatták, beleértve a vasárnap délelőttöket, az estéket, a reggeleket, sőt egyszer hajnali négykor is arra ébredtünk fel, hogy osztják egymást, mint az állatok. Nagyszerű érzés hajnali négykor a szomszédok veszekedésére ébredni.

Szerencsére elég gyorsan váltják egymást az albérlők, normálisak és idióták vegyesen. A fenti párocskát egy idő után egy család váltotta fel két kisfiúval. Ez úgy derült ki, hogy nappal csend volt, esténként, fél 10 után viszont folyamatossá vált a dobogás. A fenti lakásból ugyanis háromféle hang hallatszik le: a fűtéscsövön keresztül az, ami a szobában a csőhöz közel történik, a centrifugálás, továbbá a járkálás, amikor az illető a sarkát a padlóhoz csapja. Különös tekintettel a gyerekekre, akik fel és alá nyargalnak, mi pedig hallgattuk, hogy düb-düb-düb az egyik irányba, majd düb-düb-düb a másik irányba. Nekünk is van gyerekünk, nyilván Zsófi is dübörög a mi alsó szomszédainknak – de soha nem este fél 10-kor!

A felettünk levő gyerekek viszont rendszeresen fél 10-kor kezdték a műsort. Apuka valami tisztességes, polgári foglalkozásból kifolyólag minden este 9-kor távozott otthonról a nagy fekete BMW-vel, anyuka pedig otthon maradt két kisfiúval. Ekkor, fürdetés céljából megpróbálta elkapni őket. A két fiú sebessége viszont már összemérhető volt anyuka sebességével, amiből nagy-nagy kiabálás és kergetőzés lett, minden este pontban fél 10-kor. Majd ezután anyuka is megfürdött, addig a gyerekek szabadon szaladgáltak és dübörögtek tovább, úgy kb. fél 11-ig. Mi viszont korán fekvők vagyunk, 9-kor szeretünk volna elaludni, úgyhogy végül felmentem és elmagyaráztam a helyzetet. Az anyuka becsületére legyen mondva, ezután valóban odafigyelt és a dobogás megszűnt, vagy legalábbis sokkal visszafogottabbá vált.

Ezután hónapokig nyugalom volt, halk, kellemes albérlők laktak odafenn. Aztán ismét váltás volt, és a legújabb családdal úgy ismerkedtünk meg, hogy szombat este apuka több berendezési tárgyat is hozzávágott a falhoz. A tárgyak összetörtek, majd a pár veszekedni, a gyerek sírni kezdett. A nagy kiabálás után apuka sírni kezdett, és közölte, hogy ő mindent a családjáért tesz, és ezt a témát még kb. fél óráig tárgyalta, meglehetősen részeg volt. A párbeszédből az is kiderült, hogy anyuka ki akarta hívni hozzá a rendőröket, annyira félt, szerintem kár, hogy nem hívta ki. Ezután egy hétig csönd volt, majd a következő vasárnap éjszaka apuka ügyintézni kezdett mobiltelefonon, szigorúan a fűtéscső közvetlen közelében, üvöltve. A telefonos beszélgetőpartnerénél ugyanis nem volt térerő, és ez a bunkó azt hitte, hogy ha kiabál, a másik majd jobban megérti őt. Pedig nem, a térerő hiányán nem segít a kiabálás. De így legalább számunkra is kiderült, hogy apuka vasárnap hajnali egykor százezer forintért kívánt elugrani, taxival, biztosan ő is rendes ember lehetett.

Ez tehát a felső lakás eddigi története. Pedig nem lakunk rossz környéken, a szomszédaink is normális, rendes emberek, az egyetlen balhés lakás a házban a 21-es, amit a tulajdonosa minden jöttmentnek képes kiadni. Most azt hallottam: árulja, nagyon remélem, hogy a végleges vevő kiválasztásánál igényesebb lesz.

Néhány hétköznapi bosszúság: BKV, uszoda

Történt, hogy a délutáni csúcsforgalom alatt kigyulladt a hármas metró, ezért a Deák tértől pótlóbuszok jártak a Nagyvárad térig. A pótlóbuszok gyorsan meg is érkeztek, csak a jelzésüket nem sikerült kicserélni, pedig elektronikus kijelzője volt mindegyiknek, nem tudom, miért nem lehet egy gombnyomásra kiírni, hogy éppen milyen járatként közlekedik a busz. Mindegy, a fekete 7-esről a Deák téren állva lehetett sejteni, hogy az a metrót pótolja, a busz gyorsan meg is telt, de én sajnos már nem fértem fel.

Ezután egy 105-ös busz érkezett, aminek történetesen ott van a saját megállója is, ezért senki sem tudta, hogy az metrópótló lesz vagy rendes 105-ös. A sofőr, nagyon nagy állat lehetett, a mellette álló három embernek volt szíves elsuttogni, hogy melyik a kettő közül, a többi ötezer várakozó pedig tippelt, és bár az abszolút többség metrópótlóként vette igénybe a járatot, senki sem volt biztos a dolgában. Szerintem meglincseltük volna a sofőrt, ha a 105-ös vonalán elindul északra, de szerencsére délnek indult – ez viszont annak a szerencsétlen nőnek volt ciki, aki a tényleges 105-össel szeretett volna utazni…

Szerencsésen eljutottunk a Nagyvárad térig, sajnos azonban addigra már ott sem jártak a metrók. Ez viszont a buszon még nem derült ki, úgyhogy a rettenetes tömeg a Nagyvárad téren a buszról leszállt és lement az aluljáróba, majd ugyanez vissza, nagyon vicces volt, szerencsére az újabb beérkező busz sofőrje már felkonferálta, hogy a Köki felé fog továbbhaladni. És én még egész jól megúsztam a hazautat, de például a Ferenc-körúton egyáltalán nem lehetett vicces, hogy a kánikulában várakozó kb. ezer emberből egy, kettő, netán három fér fel az amúgy is tömött buszokra.

A másik történetem a Kispesti uszodához kapcsolódik. Tudni kell, hogy az uszodához sportpályák is kapcsolódnak, focipályák és strandröplabda-pályák. Egyik sem a szerény emberek sportja, de talán nem is ez a lényeg, hanem hogy a második kilométerem után feltűnt két úr a sáv végén. Kövérkések voltak, tüsihajat, tetoválást és rövidnadrágot viseltek, gondolom korábban fociztak egy nagyot, most viszont csak álldogáltak a medence végében. Hatéves korom óta járok uszodába, pontosan tudom, hogy ha két férfi mozdulatlanul áll a hideg vízben, ott hugyozás történik. Ezek tehát focizás után egyszerre használták az uszodát vécének és zuhanyzónak, mégsem szólt rájuk senki például az úszósapka hiánya miatt.

Az öltözőben aztán a bejárattal szemben egy férfinak látszó kétajtós szekrény tartózkodott egy szál semmiben, kopaszon, tetoválással, öt év börtönt mindenféle tárgyalás nélkül kiosztottam volna neki. És bár nem volt kifejezetten fenyegető, ahogy ott állt, valamiért mégis néma kuss volt az öltözőben, mindenki iszonyú gyorsan igyekezett utcai ruhát venni és eltűnni. Amikor elég sokan eltűntek, a kétajtós szekrény is öltözni kezdett, vagyis csak arra várt, hogy elférjen, nem kívánta a plebsszel együtt felvenni a ruháját, tulajdonképpen nem is nagyon fért volna el.

Ilyen kellemes hely tehát ez a kispesti uszoda, tuti, hogy a lábamat be nem teszem oda többé, egyébként drága is, inkább villamosozok egy fél órával többet a Malév-uszodáig, remélem, működik még.

Kultúr-kalauz a vonaton

Vonattal mentünk Bujra ismét, és bár készültem filmekkel, természetesen se oda, se vissza, egyik kocsiban sem voltak konnektorok – azt hittem, ennél azért több vonatra felszerelték már.

Hazafelé volt viszont egy négy tagú holland család, anyuka, nagymama és két kisgyerek, akik Hajdúszoboszlóról jöttek Pestre. Vettek jegyet is, de helyjegyet nem, gondolom a pénztáros nem szólt, hogy szükség lesz rá, vagy ők szálltak fogalmatlanul Intercity vonatra. A lényeg, hogy nem volt már szabad ülőhely, ezért az ülések közötti folyosón álldogáltak, pedig volt még jó két óra Pestig.

Mit vártam én a kalauztól? Magyarországon vagyunk, MÁV-járaton, ezért vállvonogatást vártam, és hogy hagyják a két gyereket Pestig állni. BKV-s viszonylaton még leordították volna a fejüket, anyukát esetleg meg is verik, a gyerekeket felpofozzák.

Ehhez képest a kalauz, fiatal nő egyébként, angol nyelven(!) kezdett kommunikációba, és elmondta, hogy a felmutatott jegyük jó, de helyjegyet is venniük kellett volna. Ezután nem büntette meg őket(!), hanem eladott négy darab helyjegyet, arról nyugtát adott(!), és megmutatta, hol találnak maguknak ülőhelyet(!). Nem rossz, nem rossz, hát még ha konnektor is lett volna.

Az első napok az új lakásban

Az előző két bejegyzésben említett érdekességektől eltekintve a lakást rendben megvásároltuk, a következő lépés a felújítás. Ennek keretében a négynapos hétvége nagyobb részét már az új lakásban töltöttem a régi tapéták lekaparásával. Rettenetes mennyiségű fal vesz minket körül, de nem akarok panaszkodni, főleg hogy a lakás alapvetően csendes, nyugodt és napsütéses, eddig minden rendben levőnek tűnik, de azért vannak kisebb észrevételeim.

A felső szomszéd például valamilyen okból szereti kizárni a kutyáját az erkélyre, aki kétszer félórán át folyamatosan ott nyavajgott. A száradó ruháik is a mi korlátunkra csöpögnek, de ahogy láttam, ez ilyen helyi sajátosság lehet, a mi száradó ruháink is az alattunk levő erkélyére csepegnek majd.

A fűtés házközponti, egyelőre egyéni mérés nélkül. Nem tudom, miért vagyunk ilyen ország, de a jelek szerint a szomszédok többsége, ha már sokat fizet a fűtésért, legalább tényleg bedurrant: az összes fűtőtestet letekertem nullára, nálunk mégis kellemes meleg volt. A lakótársak többsége, ahogy láttam, idős ember (lesnek is folyamatosan, amikor jövünk-megyünk, mint valami őrszolgálat), biztosan nehezen értenék meg, hogy a logika fordított: minél többet fűtjük az utcát, annál több lesz a közös költség.

Szerencsére belátható időn belül várható az egyéni mérés bevezetése, ezt a már felszerelt mérők is jelzik, igaz, állítólag még évekbe telik, amíg tényleg bevezetik, hogy ez alapján számoljunk el (nem tudom, ennek a húzódásnak mi az oka). Érdekesség, hogy amikor elköltöztem a szüleim házközponti fűtéses lakásából a csepeli egyéni fűtéses lakásunkba, és felfedeztem a közvetlen összefüggést az árammal működő fűtőtest beállítása, a villanyóra és a bankszámlánk között, rögtön sikerült hozzászokni a 26 helyett 20 fokos átlaghőmérséklethez, valamint a mezítláb-rövidnadrág helyett a papucshoz és a hosszúnadrághoz. Arról nem is beszélve, hogy a távfűtéses és az általam ismert házközponti fűtéses lakásokban is másfél hónapja fűtenek, mert már a szeptember is „hideg” volt. Érdekes: a mi lakásunkban idén még egyszer sem volt olyan hideg, hogy fűteni kelljen (az persze lehet, hogy a szomszédok fűtik a mi falainkat is).

Birtokba adás

Az elméleti háttér: amikor lakást veszünk, az ügyintézés egyik kritikus pontja, hogy biztosítsuk, valóban megkapjuk a lakást. A vevő nem akar kifizetni egy vagyont, hogy aztán ne jusson be a lakásba, a tulajdonos viszont nem akarja addig átadni a lakást, amíg meg nem kapja a pénzt. A patthelyzetet az oldja fel, hogy a kettőt egyszerre kell elintézni, vagyis az adott napon a tulajdonos bemutatja az üres lakást, együtt elmennek a bankba, a vevő átutalja a pénzt, végül a tulajdonos átadja a lakás kulcsait.

A probléma azért kritikus, mert állítólag gyakran előfordul, hogy a tulajdonos nem költözik ki a lakásból időben. Ennek rengeteg oka lehet, például ha meggondolja magát és nem is akarja eladni, vagy máshová akar költözni, de valamiért mégsem jön össze a dolog és nincs hová mennie, vagy csak később tud odaköltözni. Ilyenkor a volt tulajdonost jogilag és a gyakorlatban is nagyon nehéz kirakni a lakásból, egy ismerős család például két hónapig várta, hogy beköltözhessen a megvásárolt házába. Részben ezért van szüksége a vevőnek ügyvédi segítségre, és a szerződésben is hangsúlyos pont, hogy a pénz utalásának feltétele a lakás ún. birtokba adása (kiköltözés, kulcsok átadása, kijelentkezés, számlák elrendezése).

Úgyhogy amikor a tulajdonos felhívott, hogy sürgesse a pénz kifizetését, viszont közölte, hogy csak kb. egy héttel később költözne ki a lakásból, mármint a pénz átutalása után egy héttel, akkor nehéz volt megértően viszonyulni. Hiszen megkapná a pénzt, számunkra viszont semmi garancia nincs arra, hogy egy héttel később valóban elköltözik.

Másnapra szerencsére úgy döntött: mégis kiköltözik időben, kár, hogy ehhez kiabálni kellett és veszekedni… De ha valamit megbeszélünk, majd arról szerződést is kötünk, ahhoz szerencsésebb lenne tartani magunkat, mint új menetrendet kitalálni.