Szatmári Péter

A házunkban a minket körbevevő lakások közül kizárólag a felső szomszédtól hallatszik át bármi is. A felettünk levő lakás albérlet, a tulajdonosa igyekszik folyamatosan kiadni különböző embereknek. Igényesebben is válogathatna: az egész házban normális, átlagos, főleg idős emberek élnek, viszont az egyetlen lakásban, ahonnan a hangok hozzánk áthallatszanak, folyamatosan cserélődnek a lakók. És ezek a lakók néha problémásak.

Két éve például, amikor beköltöztünk, két kurva lakott ott, legalábbis a többi szomszéd szerint a két hölgy ezzel foglalkozott. Minket ez tulajdonképpen nem zavart. Az ipart nem a lakásban űzték, vagy ha igen, mi arról sem értesültünk. A beköltözésünk utáni vasárnap azonban 10 órakor olyan döbbenetes hangerővel kezdtek el LL Juniort hallgatni, hogy egymást sem hallottuk Noémivel, el sem tudtam képzelni, milyen hifi tud ilyen hangerővel szólni. Szerencsére ez még egyedi eset maradt, a hölgyek ezután már csak halkan hallgattak zenét.

Később jött egy házaspár, akik egyrészt előszeretettel mostak éjszaka, szigorúan beleértve ebbe a centrifugázást is. Igaz, a centrifuga egy monoton zaj, többé-kevésbé lehet tőle aludni, ezt tehát még elviseltük volna. Csakhogy a házaspár tagjai nem jöttek ki jól egymással, és gyakran voltak kisebb vitáik. Ha jól értettem, a pár férfi tagja, akit egyébként Fasszopó Gecinek hívtak, legalábbis a hölgy kizárólag így szólította őt, megcsalta a párját. Ezt naponta többször is részletesen megvitatták, beleértve a vasárnap délelőttöket, az estéket, a reggeleket, sőt egyszer hajnali négykor is arra ébredtünk fel, hogy osztják egymást, mint az állatok. Nagyszerű érzés hajnali négykor a szomszédok veszekedésére ébredni.

Szerencsére elég gyorsan váltják egymást az albérlők, normálisak és idióták vegyesen. A fenti párocskát egy idő után egy család váltotta fel két kisfiúval. Ez úgy derült ki, hogy nappal csend volt, esténként, fél 10 után viszont folyamatossá vált a dobogás. A fenti lakásból ugyanis háromféle hang hallatszik le: a fűtéscsövön keresztül az, ami a szobában a csőhöz közel történik, a centrifugálás, továbbá a járkálás, amikor az illető a sarkát a padlóhoz csapja. Különös tekintettel a gyerekekre, akik fel és alá nyargalnak, mi pedig hallgattuk, hogy düb-düb-düb az egyik irányba, majd düb-düb-düb a másik irányba. Nekünk is van gyerekünk, nyilván Zsófi is dübörög a mi alsó szomszédainknak – de soha nem este fél 10-kor!

A felettünk levő gyerekek viszont rendszeresen fél 10-kor kezdték a műsort. Apuka valami tisztességes, polgári foglalkozásból kifolyólag minden este 9-kor távozott otthonról a nagy fekete BMW-vel, anyuka pedig otthon maradt két kisfiúval. Ekkor, fürdetés céljából megpróbálta elkapni őket. A két fiú sebessége viszont már összemérhető volt anyuka sebességével, amiből nagy-nagy kiabálás és kergetőzés lett, minden este pontban fél 10-kor. Majd ezután anyuka is megfürdött, addig a gyerekek szabadon szaladgáltak és dübörögtek tovább, úgy kb. fél 11-ig. Mi viszont korán fekvők vagyunk, 9-kor szeretünk volna elaludni, úgyhogy végül felmentem és elmagyaráztam a helyzetet. Az anyuka becsületére legyen mondva, ezután valóban odafigyelt és a dobogás megszűnt, vagy legalábbis sokkal visszafogottabbá vált.

Ezután hónapokig nyugalom volt, halk, kellemes albérlők laktak odafenn. Aztán ismét váltás volt, és a legújabb családdal úgy ismerkedtünk meg, hogy szombat este apuka több berendezési tárgyat is hozzávágott a falhoz. A tárgyak összetörtek, majd a pár veszekedni, a gyerek sírni kezdett. A nagy kiabálás után apuka sírni kezdett, és közölte, hogy ő mindent a családjáért tesz, és ezt a témát még kb. fél óráig tárgyalta, meglehetősen részeg volt. A párbeszédből az is kiderült, hogy anyuka ki akarta hívni hozzá a rendőröket, annyira félt, szerintem kár, hogy nem hívta ki. Ezután egy hétig csönd volt, majd a következő vasárnap éjszaka apuka ügyintézni kezdett mobiltelefonon, szigorúan a fűtéscső közvetlen közelében, üvöltve. A telefonos beszélgetőpartnerénél ugyanis nem volt térerő, és ez a bunkó azt hitte, hogy ha kiabál, a másik majd jobban megérti őt. Pedig nem, a térerő hiányán nem segít a kiabálás. De így legalább számunkra is kiderült, hogy apuka vasárnap hajnali egykor százezer forintért kívánt elugrani, taxival, biztosan ő is rendes ember lehetett.

Ez tehát a felső lakás eddigi története. Pedig nem lakunk rossz környéken, a szomszédaink is normális, rendes emberek, az egyetlen balhés lakás a házban a 21-es, amit a tulajdonosa minden jöttmentnek képes kiadni. Most azt hallottam: árulja, nagyon remélem, hogy a végleges vevő kiválasztásánál igényesebb lesz.

Történt, hogy a délutáni csúcsforgalom alatt kigyulladt a hármas metró, ezért a Deák tértől pótlóbuszok jártak a Nagyvárad térig. A pótlóbuszok gyorsan meg is érkeztek, csak a jelzésüket nem sikerült kicserélni, pedig elektronikus kijelzője volt mindegyiknek, nem tudom, miért nem lehet egy gombnyomásra kiírni, hogy éppen milyen járatként közlekedik a busz. Mindegy, a fekete 7-esről a Deák téren állva lehetett sejteni, hogy az a metrót pótolja, a busz gyorsan meg is telt, de én sajnos már nem fértem fel.

Ezután egy 105-ös busz érkezett, aminek történetesen ott van a saját megállója is, ezért senki sem tudta, hogy az metrópótló lesz vagy rendes 105-ös. A sofőr, nagyon nagy állat lehetett, a mellette álló három embernek volt szíves elsuttogni, hogy melyik a kettő közül, a többi ötezer várakozó pedig tippelt, és bár az abszolút többség metrópótlóként vette igénybe a járatot, senki sem volt biztos a dolgában. Szerintem meglincseltük volna a sofőrt, ha a 105-ös vonalán elindul északra, de szerencsére délnek indult – ez viszont annak a szerencsétlen nőnek volt ciki, aki a tényleges 105-össel szeretett volna utazni…

Szerencsésen eljutottunk a Nagyvárad térig, sajnos azonban addigra már ott sem jártak a metrók. Ez viszont a buszon még nem derült ki, úgyhogy a rettenetes tömeg a Nagyvárad téren a buszról leszállt és lement az aluljáróba, majd ugyanez vissza, nagyon vicces volt, szerencsére az újabb beérkező busz sofőrje már felkonferálta, hogy a Köki felé fog továbbhaladni. És én még egész jól megúsztam a hazautat, de például a Ferenc-körúton egyáltalán nem lehetett vicces, hogy a kánikulában várakozó kb. ezer emberből egy, kettő, netán három fér fel az amúgy is tömött buszokra.

A másik történetem a Kispesti uszodához kapcsolódik. Tudni kell, hogy az uszodához sportpályák is kapcsolódnak, focipályák és strandröplabda-pályák. Egyik sem a szerény emberek sportja, de talán nem is ez a lényeg, hanem hogy a második kilométerem után feltűnt két úr a sáv végén. Kövérkések voltak, tüsihajat, tetoválást és rövidnadrágot viseltek, gondolom korábban fociztak egy nagyot, most viszont csak álldogáltak a medence végében. Hatéves korom óta járok uszodába, pontosan tudom, hogy ha két férfi mozdulatlanul áll a hideg vízben, ott hugyozás történik. Ezek tehát focizás után egyszerre használták az uszodát vécének és zuhanyzónak, mégsem szólt rájuk senki például az úszósapka hiánya miatt.

Az öltözőben aztán a bejárattal szemben egy férfinak látszó kétajtós szekrény tartózkodott egy szál semmiben, kopaszon, tetoválással, öt év börtönt mindenféle tárgyalás nélkül kiosztottam volna neki. És bár nem volt kifejezetten fenyegető, ahogy ott állt, valamiért mégis néma kuss volt az öltözőben, mindenki iszonyú gyorsan igyekezett utcai ruhát venni és eltűnni. Amikor elég sokan eltűntek, a kétajtós szekrény is öltözni kezdett, vagyis csak arra várt, hogy elférjen, nem kívánta a plebsszel együtt felvenni a ruháját, tulajdonképpen nem is nagyon fért volna el.

Ilyen kellemes hely tehát ez a kispesti uszoda, tuti, hogy a lábamat be nem teszem oda többé, egyébként drága is, inkább villamosozok egy fél órával többet a Malév-uszodáig, remélem, működik még.

Vonattal mentünk Bujra ismét, és bár készültem filmekkel, természetesen se oda, se vissza, egyik kocsiban sem voltak konnektorok – azt hittem, ennél azért több vonatra felszerelték már.

Hazafelé volt viszont egy négy tagú holland család, anyuka, nagymama és két kisgyerek, akik Hajdúszoboszlóról jöttek Pestre. Vettek jegyet is, de helyjegyet nem, gondolom a pénztáros nem szólt, hogy szükség lesz rá, vagy ők szálltak fogalmatlanul Intercity vonatra. A lényeg, hogy nem volt már szabad ülőhely, ezért az ülések közötti folyosón álldogáltak, pedig volt még jó két óra Pestig.

Mit vártam én a kalauztól? Magyarországon vagyunk, MÁV-járaton, ezért vállvonogatást vártam, és hogy hagyják a két gyereket Pestig állni. BKV-s viszonylaton még leordították volna a fejüket, anyukát esetleg meg is verik, a gyerekeket felpofozzák.

Ehhez képest a kalauz, fiatal nő egyébként, angol nyelven(!) kezdett kommunikációba, és elmondta, hogy a felmutatott jegyük jó, de helyjegyet is venniük kellett volna. Ezután nem büntette meg őket(!), hanem eladott négy darab helyjegyet, arról nyugtát adott(!), és megmutatta, hol találnak maguknak ülőhelyet(!). Nem rossz, nem rossz, hát még ha konnektor is lett volna.

Az előző két bejegyzésben említett érdekességektől eltekintve a lakást rendben megvásároltuk, a következő lépés a felújítás. Ennek keretében a négynapos hétvége nagyobb részét már az új lakásban töltöttem a régi tapéták lekaparásával. Rettenetes mennyiségű fal vesz minket körül, de nem akarok panaszkodni, főleg hogy a lakás alapvetően csendes, nyugodt és napsütéses, eddig minden rendben levőnek tűnik, de azért vannak kisebb észrevételeim.

A felső szomszéd például valamilyen okból szereti kizárni a kutyáját az erkélyre, aki kétszer félórán át folyamatosan ott nyavajgott. A száradó ruháik is a mi korlátunkra csöpögnek, de ahogy láttam, ez ilyen helyi sajátosság lehet, a mi száradó ruháink is az alattunk levő erkélyére csepegnek majd.

A fűtés házközponti, egyelőre egyéni mérés nélkül. Nem tudom, miért vagyunk ilyen ország, de a jelek szerint a szomszédok többsége, ha már sokat fizet a fűtésért, legalább tényleg bedurrant: az összes fűtőtestet letekertem nullára, nálunk mégis kellemes meleg volt. A lakótársak többsége, ahogy láttam, idős ember (lesnek is folyamatosan, amikor jövünk-megyünk, mint valami őrszolgálat), biztosan nehezen értenék meg, hogy a logika fordított: minél többet fűtjük az utcát, annál több lesz a közös költség.

Szerencsére belátható időn belül várható az egyéni mérés bevezetése, ezt a már felszerelt mérők is jelzik, igaz, állítólag még évekbe telik, amíg tényleg bevezetik, hogy ez alapján számoljunk el (nem tudom, ennek a húzódásnak mi az oka). Érdekesség, hogy amikor elköltöztem a szüleim házközponti fűtéses lakásából a csepeli egyéni fűtéses lakásunkba, és felfedeztem a közvetlen összefüggést az árammal működő fűtőtest beállítása, a villanyóra és a bankszámlánk között, rögtön sikerült hozzászokni a 26 helyett 20 fokos átlaghőmérséklethez, valamint a mezítláb-rövidnadrág helyett a papucshoz és a hosszúnadrághoz. Arról nem is beszélve, hogy a távfűtéses és az általam ismert házközponti fűtéses lakásokban is másfél hónapja fűtenek, mert már a szeptember is “hideg” volt. Érdekes: a mi lakásunkban idén még egyszer sem volt olyan hideg, hogy fűteni kelljen (az persze lehet, hogy a szomszédok fűtik a mi falainkat is).

Az elméleti háttér: amikor lakást veszünk, az ügyintézés egyik kritikus pontja, hogy biztosítsuk, valóban megkapjuk a lakást. A vevő nem akar kifizetni egy vagyont, hogy aztán ne jusson be a lakásba, a tulajdonos viszont nem akarja addig átadni a lakást, amíg meg nem kapja a pénzt. A patthelyzetet az oldja fel, hogy a kettőt egyszerre kell elintézni, vagyis az adott napon a tulajdonos bemutatja az üres lakást, együtt elmennek a bankba, a vevő átutalja a pénzt, végül a tulajdonos átadja a lakás kulcsait.

A probléma azért kritikus, mert állítólag gyakran előfordul, hogy a tulajdonos nem költözik ki a lakásból időben. Ennek rengeteg oka lehet, például ha meggondolja magát és nem is akarja eladni, vagy máshová akar költözni, de valamiért mégsem jön össze a dolog és nincs hová mennie, vagy csak később tud odaköltözni. Ilyenkor a volt tulajdonost jogilag és a gyakorlatban is nagyon nehéz kirakni a lakásból, egy ismerős család például két hónapig várta, hogy beköltözhessen a megvásárolt házába. Részben ezért van szüksége a vevőnek ügyvédi segítségre, és a szerződésben is hangsúlyos pont, hogy a pénz utalásának feltétele a lakás ún. birtokba adása (kiköltözés, kulcsok átadása, kijelentkezés, számlák elrendezése).

Úgyhogy amikor a tulajdonos felhívott, hogy sürgesse a pénz kifizetését, viszont közölte, hogy csak kb. egy héttel később költözne ki a lakásból, mármint a pénz átutalása után egy héttel, akkor nehéz volt megértően viszonyulni. Hiszen megkapná a pénzt, számunkra viszont semmi garancia nincs arra, hogy egy héttel később valóban elköltözik.

Másnapra szerencsére úgy döntött: mégis kiköltözik időben, kár, hogy ehhez kiabálni kellett és veszekedni… De ha valamit megbeszélünk, majd arról szerződést is kötünk, ahhoz szerencsésebb lenne tartani magunkat, mint új menetrendet kitalálni.

Tehát, külön kérvényeznünk kellett, hogy a bank kérje fel az értékbecslőt, hogy végezze el a munkáját, az értékbecslő jött és becsült, majd megígérte, hogy még aznap átadja az eredményt a banknak.

Ez a múlt héten volt, ezen a héten pedig kedden többször is felhívott minket egy hölgy a K&H-tól egyes adataink miatt, mi meg örültünk, hogy történik valami. Aztán ma, csütörtökön felhívta Noémit a hitelügyintéző hölgy, hogy az értékbecslő máig sem adta le az eredményt a banknak… Biztosan bennem van a hiba, de egyszerűen nem hiszem el, hogy ebben az országban senki nem végzi el a munkáját, akit nem rúgnak seggbe minden egyes lépésnél.

A UPC pedig: van egy hűségszerződésünk a tévéadásra plusz HBO-ra, ami október végén lejár. Én azt várnám el, hogy ilyenkor felhívjanak, és megkérdezzék, hogyan parancsolom a folytatást, melyik verziót választom a kínálatukból. De mit csinál ehhez képest a UPC?

Először is felhívat egy lelőhetetlen papagáj telemarketingessel, aki hosszú percekig ecseteli a digitális adás előnyeit. Amíg a telefonomnak beszélt, én kávéztam, csevegtem a kolleganőmmel, megnéztem a leveleimet, és amikor végre abbahagyta, közöltem, hogy a digitális szolgáltatásukat már kipróbáltuk, visszautasítottuk, a készüléket is visszaküldtük nagy nehezen, és szerintem az egész egy nagy átverés.

Másodszorra ma kiküldtek egy számlát a szokásosnál lényegesen nagyobb összegről, feltételezve, hogy ugyanazt a szolgáltatást fogjuk kérni továbbra is – de a hűségszerződés lejárta miatt jóval drágábban. Aztán majd intézkedjek én, ha nem tetszik a dolog.

Intézkedtem is, az HBO-t a mai naptól lemondtam, ezt érdekes módon a hűségszerződés megszegése nélkül megtehettem. Másrészt pedig a Digi TV már a spájzban van, pontosabban a spájz fölé húzták ki a kábelcsatornát, ocsmány módon elrondítva az egész házat. Ők is megérik tehát a pénzüket, de ettől még a UPC kábeltévét és internetet abban a percben le fogom mondani, ahogy a Digi TV vonalába élet költözik.

Miért pont a bank ne lenne trehány: beadtuk a hitelkérelmet, és vártuk, hogy jelentkezzen az értékbecslő. Persze nem jelentkezett. A tulajdonos már türelmetlen volt, mert másik lakást venne a mi pénzünkből és minél előbb szüksége lenne rá, de nem sokat tehettünk: szóltunk a hitelügyintéző hölgynek. Mire kiderült, hogy a bank nem kérte fel az értékbecslőt, csak amikor mi külön is szóltunk – miért is végezné el valaki munkáját csak úgy…

Ezután másnap jelentkezett az értékbecslő, még aznap fel is becsülte a lakás értékét, most tehát arra várunk, hogy a hitelbírálat megtörténik-e magától, vagy ahhoz is külön kérvényt kell benyújtanunk.

Lakást akarunk venni, mert bár a jelenlegi lakásunk kifogástalan, de kicsi – lesz, ha már nem ketten, hanem hárman-négyen leszünk benne.

A hangulatomat egy Figyelő-cikk alapozta meg még júliusban a hitel- és biztosítási ügynökökről, amelynek lényege, hogy az ügynökök csak a saját jutalékukat nézik, nem az ügyfél érdekeit. Tapasztalataink szerint az ingatlanügynökök sem jobbak semmivel. Ők az eladott lakások után kapnak jutalékot, vagyis egyetlen érdekük van: rásózni az ügyfélre a lakást, mindenáron. Ennek érdekében pedig nem csak elhallgatják az eladó lakások gyengéit, de kifejezetten hazudnak is róla. A “közkedvelt OTP-ház” például két baromi forgalmas út között helyezkedik el, mindkettő dübörgését folyamatosan érezni lehetett délután ötkor a hasunkban, az egyéni fűtéses lakásból hogy-hogy nem, háztömbfűtéses lett, ráadásul iszonyatosan rossz állapotban volt, 14 millióért, hát persze.

10-12 lakás megtekintése után komoly rutinunk lett abban, hogy melyik ügynök mivel akar átverni. Volt persze, amelyik becsületesen azzal kezdte, hogy a közös költség magas lesz – ott a tulaj akart átverni, hogy a közös költség csökkenni fog, most döntött róla a lakógyűlés, csakhogy erről a számvizsgáló bizottság egyik tagja sem tudott, sőt, szolid emelést jósoltak. Az illető tulajdonos egyébként ügyvéd volt.

Valószínűleg a tulajdonosok rossz szokása, hogy messze felülárazzák a lakásaikat, sokkal többet kérnek érte, mint amennyit ér. De ez persze magánügy, majd rájönnek ők is, hogy ennyiért senki nem veszi meg tőlük, az ingatlan.com-on örömmel látjuk viszont ugyanazokat a lakásokat egyre olcsóbban. Ezzel függ össze az ingatlanügynöknek az a további rossz szokása, hogy nem hívnak vissza telefonon. Mert találtunk olyan lakást, amit egymillióval kevesebbért megvettünk volna, és ilyenkor az ügynök közvetíti az ajánlatot az eladó felé. De utána miért nem hív vissza, hogy válaszoljon? Miért nekem kell újra érdeklődni, hogy ennyiért akkor most adják vagy sem?

Ha vállalkozást akarnék indítani, egészen biztosan olyan ingatlanügynökséget nyitnék, amelyik kifejezetten a vevő érdekeit nézi és lejárja ezeket a köröket helyette. Persze mindegyik ügynök tud ajánlani lakásokat a saját kínálatából, de az semmire sem elég, olyasvalaki kell, aki rendszeresen böngészi az ingatlat.com-ot, mindennap megveszi az Expresszt, megnézi személyesen a jónak tűnő lakásokat, és csak azzal zaklatja a vevőt, ami valóban értelmes vétel lehet. Tuti, hogy egy csomó pénzt lehetne keresni így.

Szlovákiában 2009-től bevezetik az eurót, Magyarországon talán 2014-től, ehhez a hírhez fűznék megjegyzést, miszerint az euró már most sem csak Európa egy részén érvényes fizetőeszköz, hanem Egyiptomban és Tunéziában is. Mindkét országban van valami helyi buznyák, de ha a szlovák turisták jövő ilyenkor már úgy indítják az alkudozást, hogy az adott áru mennyibe kerül euróban, akkor szinte mindenhol lehetőségük lesz a saját pénzükkel fizetni.

Ezzel sem lesz persze minden problémájuk megoldva. Ahol ki vannak írva az árak, ott többnyire lóerőben (LE – egyiptomi font) vannak kiírva – de az árak feltüntetése csak egy-két helyen jellemző. További nehézség, hogy nem minden utcai árusnak lesz váltópénze euróban is – a szlovák turisták viszont már simán tudnak váltópénzzel készülni, mielőtt Egyiptomba vagy Tunéziába utaznak, ahogy szükség esetén nekünk sem okozna gondot felhalmozni az aprót forintban. És akkor nem kerülnek olyan helyzetbe, mint én a repülőtéren, hogy a pénztárcám szokásos helyére a helyi lóerőket teszem, a másikba a maradék amerikai dollárt, a magyar forintnak meg keresni kell helyet valahol máshol – ők egyszerűen a saját pénzükkel tudnak majd fizetni mindenhol.

Az alkudozás során sem mindegy, hogy miben kell gondolkoznod, mert az arab árusok többsége automatikusan nagyon át akar verni, ami értelemszerűen nehezebb, ha ismert pénznemben nyögi ki az összeget. Például ha a tíz centis aranyozott elefántnak az eladó szerint kétszáz lóerő az ára, itt most még nem sokat mondtam. De ha lefordítom, hogy hatezer-hatszáz forintot kért volna, már mindenki számára világosabb, miért lett sértegetés a párbeszéd vége, az az eladó kérdezte ugyanis, hogy nem süt-e túl erősen a nap, vagy nem álmodom-e éppen. Ugyanaz a kiselefánt a szállodai boltban is kapható volt, érdeklődésünkre az eladó 1600 forintnyi lóerőt közölt nyitó árként, szóval vigyázni kell.

A fakultatív programok ára

A szállodában ücsörgés mellett mindenféle fakultatív programokra is be lehet fizetni, akár a kartagos idegenvezetőnél, akár a mindenfelé felbukkanó arab ügynököknél is. A fakultatív programok közös jellemzője, hogy lényegesen drágábbak, ha a Kartago Toursnál fizetsz be rájuk, ez újabb rossz pont az irodának. Igaz, az egy- vagy kétnapos kairói vagy a luxori útnál még magyarázható a felár a magyar nyelvű idegenvezetéssel, de a többinél nincs semmi különbség, még az átadott számla (egyben jegy) is ugyanolyan. Mi két programra fizettünk be, az egynapos Kairóra Lejlánál, az idegenvezetőnél, és a Giftun-szigeti napra egy arab ügynöknél. Utóbbi 60%-al lett volna drágább, ha a Kartago Tours képviselőjénél fizetjük be!

Giftun-sziget

A Giftun egy lakatlan, sivatagos sziget Hurghada várossal szemben, a szállodából is jól látható volt. A program három részből állt, először Hurghada nevezetességeihez, a víz alatti korallszigetekhez vittek ki minket hajóval a szemközti sziget mellé. Legalább ötven, a miénkhez hasonló hajó is volt még körülöttünk, és mivel ez mindennapos program, megállapítottam, hogy a turizmus errefelé tényleg kész iparág.

Az odafelé úton az arab személyzet azzal szórakoztatott minket, hogy a hajó végéből haldarabokat dobáltak ki a vízbe. Erre odagyűlt egy csomó sirály és komoly harcot folytattak a haldarabokért, volt, amelyiket már a levegőben elkapták, ez nagyon látványos volt.

A korallokat felszíni búvárkodás keretében lehetett megtekinteni és tényleg gyönyörűek, eddig csak tévében vagy képen láttam ilyeneket. Nagyon sok korallzátony van, és a felettük úszkáló halak is nagyon szép színesek, egy nagy lilával például kíváncsian megszemléltük egymást, intettem neki, hogy helló, szerencsére ő nem kérdezte meg, hogy Where you come from?, mert egyébként minden egyes arab, akivel találkoztunk, megkérdezte eddig.

A program második részeként kivittek minket a szigetre strandolni, az is szép volt, csak az árnyékot hiányoltam kissé, illetve az apró kavicsos homokkal vigyázni kell, mert ragad, a tengervíz sem mossa le, viszont bemegy a fürdőruha alá is és szúr, csak otthon a szállodában sikerült teljesen megszabadulni tőle. A harmadik program pedig a horgászat volt, az arab srácok gyönyörű színes halakat fogtak, a turisták emlékeim szerint semmit, bár nem sokan próbálkoztak. Ott is lehetett még búvárkodni a korallok felett, ezt ki is használtam, ezúttal legalább egy méter hosszú halakat is láttam.

Nem nagyon volt társaságunk

Ott a hajón ismerkedtünk meg a Szentpétervárról érkezett Antonnal és a barátnőjével. Ez annyiban jó volt, hogy az egész nyaralás alatt hiányoltuk a megfelelő társaságot, a részükről viszont nem tudtuk mire vélni a megtiszteltetést: oroszként ők könnyen találhattak volna anyanyelvi társaságot is.

Mi viszont szerettünk volna, de nem nagyon találtunk magyar társaságot, mármint nem csak a giftunos napon, hanem egyáltalán nem. Volt egy középkorú házaspár, akikkel együtt csöveztünk a nulladik délelőttön, de ők valahonnan messze a vidékről jöttek és nem voltak igazán társasági emberek. Láttam egy házaspárt az étteremben, akik annyira magyarok voltak, hogy a férfi Igazságot Magyarországnak! feliratú pólót viselt Nagy Magyarország térképpel. A felirat angolul is rajta volt a pólón, hogy mindenki értse, de nem nagyon hiszem, hogy az orosz vendégseregben különösebb izgalmat keltett ezzel. Én viszont többször is több hetes Népszabadságokat olvastam a medence mellett, bár nem demonstratív céllal, hanem mert amúgy is azt szoktam, mindenesetre a rendkívül magyar úrban sem ismertem fel az ideális társaságot. Volt még két magyar lány, akiket viszont a délelőtti napozáson kívül soha sehol nem láttunk, rejtély, mit csináltak egy hétig.