Régi cikkeim

A WordPressre való áttérés keretében újraolvastam az összes eddig megjelent cikkemet. Három jól megkülönböztethető időszakom volt. Az első a Nyúzhoz kötődik, és az jellemző rá, hogy bloggolás helyett írtam cikkeket. Bármit, ami éppen foglalkoztatott vagy az eszembe jutott, Nyúz-cikk formájában jelentettem meg, és mai szemmel azért meglehetősen furcsa, hogy egy hetilap hasábjain ennyire előtérbe kerüljön valakinek – akár nekem – az egója. Erre talán a Másodosztály útikalauz a legjobb példa, ami elég jó írás, viszont semmilyen kézzelfogható köze nincs az újság célközönségéhez. A Múlt heti időjárás-jelentésre és a Kedvencek temetőjére viszont most is büszke vagyok, ráadásul ez utóbbi volt az első olyan cikkem, amit konkrét intézkedés követett (leszedték a döglött galamb maradványait az üvegtetőről).

Ezután jött a Vakok Világa, ahol szorgosan beszámoltam a vakügyi informatikai munkáinkról, eredményeinkről. Újságírói és marketinges alapvetés is, hogy publikálni kell, és nekem is nagyon jól bejött, hogy ennyit írtam, sokan megismerték akkoriban a nevem ezekből a cikkekből. Bár konkrétan nem ez volt cél, hanem kötelességemnek, egyben természetesnek is éreztem beszámolni a látássérült embereknek arról, amit az Informatika Csoportban az érdekükben végeztünk.

Aztán megszűnt az Informatika Csoport és vállalható orgánumként megszűnt a Vakok Világa is. Azóta a munkahelyem honlapján számolok be az aktuális fejleményekről, közben pedig újságírói végzettséget szereztem, és kétszer is megjelentem a Népszabadságban, ez az időszak tart tulajdonképpen most is.

Feltettem két új cikkemet is, mindkettőt az alapítvány honlapjáról átvéve. Az első egy beszámoló a W3C Magyar Iroda konferenciájáról, benne mindenféle érdekes megállapítással az előadók részéről. A másik pedig egy februári keltezésű alapvetésem az internetes akadálymentességről. Letisztult, egyértelmű álláspontunk van ma már arról, mi az egyenlő esélyű hozzáférés az interneten, ezt szedtem össze úgy, hogy később is csak hivatkozni kelljen rá – az igazi persze az lenne, ha ezt mások is megtennék…

Multimédia rovat

Töltöm fel a cikkeimet WordPress alá, 2002 februárjában járok, lényegében végeztem a Multimédia rovattal. Ennek keretében az ELTE Médiatár CD-lemezeit recenzáltam, és visszatekintve is tetszik, milyen kulturált kis rovat volt ez. A 2001. szeptemberi félév előtt álltam elő Márknak azzal az ötlettel, hogy a Webarangolót kiegészítve, Multimédia néven, dupla terjedelemmel írnám tovább.

Az eredményt a későbbi Természet-Tudomány-Technikához tudnám hasonlítani: nagy terjedelmű, ELTE-kötődésű és olvasmányos volt, büszke vagyok rá, ahogy visszaolvasom. És persze isteni érzés volt két teljes oldalon megjelenni, ez később is csak a Vakok Világában sikerült (ami persze sokkal kisebb terjedelmet jelent a nagy betűk miatt).

A multimédiás CD-ROM mint formátum létjogosultsága persze már akkor is kérdéses volt az internethez képest, ma pedig már teljesen értelmetlen lenne ilyesmit kiadni. Cikktémának viszont ideálisak voltak, hosszasan lehetett írogatni földrészekről, állatokról, emberekről.

Régi cikkek, Webarangolók

Rakosgatom fel WordPress alá a régi cikkeimet, és egészen vállalható darabok is vannak köztük (és persze sok vállalhatatlan is). Amit Zsuzsi svédországi tanulmányairól írtam, ma is teljesen vállalható, ahogy a Peet könyvéről írt recenzióm is. Az első Webarangolók is vállalhatóak lennének, jól látszik rajtuk az a törekvésem, hogy a weboldalak bemutatása olvasmányként is érdekes legyen egy-egy előadás között a szünetben. Most újraközölni őket ugyanakkor mégsincs sok értelme: a kulturális misszió ebben a formában már nehezen lenne értelmezhető, a hivatkozott weboldalak többsége pedig már nem is létezik.

Én magam viszont elég jól szórakozom azon, hogy akkoriban milyen dolgokkal szórakoztam. Cikket írtam például arról, hogy a MAHASZ lemezeladási toplistájának első 13 helyét mind Zámbó Jimmy foglalta el – Zámbó Jimmy megnevezése nélkül. Visszaemlékszem a „valerie.inf.elte.hu” szerverünkre, amit az akkori Tanulmányi Osztály kedves és népszerű vezetőjéről, X. Valériáról neveztek el – rengeteget dolgoztunk és leveleztünk azon a gépen. Volt a rovatomban Bérgyilkos a szomszédom, budapesti webkamera, homokvárak, Harry Potter, airdale terrier kutyus, illetve a berekfürdői hamburgeres honlapja, aminek már akkor sem értettem, miért készítettek honlapot. Vagy az akkor 19 éves, zongorista György Ádám, akinek a lemezét a bátyja az Ismeretlen(?) Zongorista művésznévvel igyekezett népszerűsíteni, és valamilyen okból a Tétékás Nyúzban való megjelenést különösen fontosnak tartotta.

Fényezés

Trychydts írta ezt a kommentárt egy korábbi bejegyzésemhez. Kiemelem ide is, mert régen kaptam ilyen dicséretet. Köszönöm.

Akkor nyilván egy kicsit nehezebb volt megítélni: ma már nyugodtan elmondhatjuk, hogy Peti a Nyúz nagy formátumú főszerkesztői közé tartozott; pár kisebb és egy nagyobb (személyzetpolitikai) hibával. Kevesen löktek akkorát a lapon, mint ő, kevesen hagytak maguk után akkora nagy rendet: gondosan ledokumentált tudnivalókat, szerkesztőségi oldalt, működőképes lapot. Tíz év óta azon két főszerkesztő egyike, akik adott esetben képesek voltak önállóan, minden külső támasz nélkül dolgozni. Önálló tényező volt a HÖK-ös bulikban, és volt saját szakmai véleménye is.

A Perspektíva nyomdai előkészítése tuti nem oldódik meg ilyen flottul, ha Peti nem dolgozza ki anno a bookletes levilágítás csínját-bínját.

Trychydts

Egy havilap szerkesztése

Valószínűleg csak azért, mert még nem ismerem a hátulütőit, de régóta azt gondolom, hogy havonta megjelenő újságot tök jó lehet készíteni. A hetilaphoz képest nincs az az idegtépő hajsza, van idő megtervezni, előkészíteni, leszervezni a cikkeket, elolvasni, rakosgatni, tördelni őket.

Múlt pénteken írt egy e-mailt Hundzsa Hajni, hogy délután találkozzunk a pénz miatt, illetve kellene neki a BIT-be a két héttel korábban felajánlott cikk a radio.blogokról – vasárnapra. Vasárnap, Noémi ballagásáról hazaérve olvastam el ezt a levelet és nyilván nem álltam neki cikket írni, viszont szívélyes üdvözletem küldtem Hajninak, aki aztán kedden felhívott, hogy akkor ma estére mégis, ha lehetne.

Lehetett, a Delphi klub alatt megírtam a cikket, és örvendtem, hogy ha már az előzőből kimaradtam, legalább az utolsó BIT-ben benne leszek. Aztán eljött a következő péntek reggel, erre ismét keresett Hajni, hogy a Szektor című rovat vezetője az utolsó pillanatban passzolt, és nem tudnék-e írni valamit arra a két oldalra. A végső határidő szombat reggel – szóval ennyit a havonta megjelenő magazinok lapzártájáról. (Egyébként a WiW-ről írtam, ez volt az esti programom.)

Délután még bent jártam a Haliban, Márk megmutatta az új fényképezőgépét, valamint feltankoltam újságokból. A XXVIII/11-es Nyúz még nincs kint a weben, úgyhogy most láttam először a címlapot: az új fotós bemutatkozásként lefényképezte az iskola épületét, fölé a felhőtlen égre pedig Arial betűkkel kiírták, hogy ez lesz az iskolai napok helyszíne… Fantázia, ötletesség, grafikai tudás – ezek nincsenek benne, viszont némi tavaszi fáradtságot felfedezni vélek…

Balué az Év Kritikája

Idén is Balu cikke nyert a MESE Év írása pályázatának Kritika kategóriájában. Az idei győzelméről még nem sokat tudok mesélni, ezért mesélek a tavalyiról, mert a vezetőképző mellett ez volt másik legszebb élményem a tavalyi évről.

Balu a tavalyi díjátadásonFöldi pályafutásom során közösséget én még nem láttam így odaállni az egyik tag egyéni sikere mögé. Mindenki a magáénak érezte a díjat, Balut, a cikket, a Mozizóna rovatot, a sikert, a Nyúzt. És persze végtelenül kellemes ilyenkor főszerkesztőnek lenni, például eleve én beszéltem rá a szerénységnek ezt a két méteres szobrát, hogy elinduljon a pályázaton. Aztán egy napsütéses tavaszi délelőttön én adtam meg Balu telefonszámát a MESE-nek, és mivel nem kérdeztem rá, hogy mit akarnak tőle, nekem is csak Yeti adta le a drótot a szerkesztőségi levlistán, hogy a pályázati győzelemhez gratuláltak neki. Másnap, pénteken én szedhettem szét a bekeretezett oklevelet scannelés céljából, hogy berakjuk az aktuális számba, és én kérhettem fel Márkot, hogy méltassa Balut ezerötszáz karakterben. És ott ült, állt, szerkesztett egy csomó nyúzos, és mindenki annyira boldog volt, hogy nehéz lett volna kiválasztani, végeredményben melyikünk is nyerte az Év Írása pályázatot.

Idén tehát újra ő nyert, mit is lehet erre mondani, kedves Balu: gratulálok! 🙂

A századik Nyúz-cikkem II.

Szerkesztőnek lenni azért jó, mert vagy rá kell beszélni valakit a cikkírásra, vagy kész írásokkal kell kezdeni valamit, saját produkcióra igazából nincs is szükség. A jubileumi századik Nyúz-cikkem alkalmából azonban Isoldéval és Para-Kovács Imrével egyszerre akartam szerepelni, így abba a kellemetlen helyzetbe hoztam magam, hogy egy OpenOffice dokumentumban ott volt Para-Kovács Imre cikke felül, Isolde cikke alul, a szükséges terjedelem is megvolt, a kettő között pedig ott volt a nevem és az övékéhez méltó cikket kellett volna írni. Természetesen nem sikerült, de mivel az övék jó volt, remélem, az én teljesítményem majd elsikkad a másik kettő fényében.