A kutyasétáltatás filozófiája

Lokival nyilván muszáj rendszeresen lemenni sétálni. Ez egyáltalán nem baj, én szeretek sétálni, szeretem a jó levegőt, a könnyű testmozgást, illetve ki lehet szellőztetni a fejem, átgondolni a feladatokat, terveket szőni a jövőre nézve. De néha unalmas is, ezért azon gondolkoztam, mihez lehet kezdeni, mit lehet csinálni az ilyen séták során:

Megismerni a környéket: az épített környezetünk mondjuk nem sok örömmel szolgál. A tízemeletes házak olyanok, mint a Fal a Trónok harcában, lent pedig minden csupa beton. Iszonyú sok a szemét, nagyrészt cigarettacsikk és üvegcserép. Kifejezetten keresni kell a kellemesebb sarkokat: van egy kis tér paddal, kis mesterséges dombok, illetve a garázssor teteje is jópofa hely sétálni (kár, hogy tele van bogánccsal). A Wekerle sokkal szebb és érdekesebb, de a napi sétákhoz pont kicsit messze van.

Szocializáció: nem múlik el egyetlen séta sem anélkül, hogy ne találkoznánk más kutyasétáltatókkal. Ilyenkor a kutyák is ismerkednek, a gazdákkal is lehet néhány szót váltani. A járvány miatti elszigeteltséget oldják az ilyen apró találkozások, és az emberek minden ellenkező információval szemben kedvesek, normálisak. A barátkozós fehér kiskutya pedig még azoknak is tetszik, akiknek nincs is kutyája.

Lokinak is hasznos a szocializáció. Érdekes, hogy milyen sok kutya nem szereti a többi kutya társaságát, kb. minden másodikhoz lehet csak őt odaengedni. A gazdák viszont felelősek és óvatosak, én előre megkérdezem, ők pedig jelzik, ha nem kellene Lokit odaengednem a kutyájukhoz. Volt olyan harci kutyás gazda, aki átment előlünk az utca másik oldalára, hogy ne legyen probléma. Mondjuk olyan is volt, aki alig tudta visszatartani a hülye kutyáját, hogy meg ne egye Lokit, egy másik meg olyan részeg volt, hogy a szintén bolond kutyájának a húzása majdnem felborította. De ezek a kivételek, a többség teljesen oké.

Az is megdöbbentő, milyen sok kutya van egy ilyen lakótelepen. Három hónap alatt csak egy-két alkalommal találkoztunk csak olyan kutya-gazdi párossal, aki már ismerős volt. Ez napi három sétával számolva legalább száz kutya csak a közvetlen lakókörnyezetünkben. Mondjuk nekem rossz a memóriám ilyesmire, se a kutyákat, se a gazdájukat nem jegyzem meg, szóval lehet, hogy ez tíz kutya volt összesen…

És lehet még Ingresst is játszani, aminek a célja eleve az, hogy rendszeresen odasétálj helyekre. Mivel a kutyával amúgy is ezt csinálnám, újrakezdtem ezt is. Arra kell figyelni, hogy út közben ne a mobilt bámuljam, mert kutyára is figyelni kell, és amúgy se a telefon legyen a főnök. Nyilván tudom már, hogy hol vannak portálok, tehát odasétálunk, ott előveszem a telefont, akció, majd elteszem újra a következő portálig.

Ingress

Az utóbbi időben elkezdtem Ingresst játszani – módjával, de azért rendszeresen tolom. Ez egy nagyon érdekes augmented reality (kibővített valóság) játék, vagyis valódi objektumoknak feleltet meg virtuálisakat. Mert ha nem is látszik, számtalan köztéri objektum valójában portál, amely egzotikus anyagot termel, és utóbbiakat felhasználva a portálokat tovább lehet fejleszteni, illetve összekötni egymással. Ezek így még több energiát termelnek, hármat összekötve pedig le tudjuk fedni a köztük levő területet, az alatt pedig az emberiség már biztonságban élhet… Az emberek védelmére két párt is létrejött, a zöldek és a kékek egymás ellenében próbálják lefedni a területeket és elhappolni a portálokat, jelenleg a világ lefedett részének 66%-a a kékeké, vagyis vezetünk! Minderről van egy látványos videó is:

Amint a videóban is látszik, a játék alapja és egyben a legfőbb kihívás, hogy a portálok manipulálásához személyesen oda kell menni hozzájuk. Az lesz menő, eredményes játékos, aki hajlandó járni a várost és rendszeresen felkeresni portálokat. Van egy városnéző jellege is az egésznek, de ez persze elég sok időt igényel, és természetesen nem a tél az ideális időszak erre.

A játékhoz androidos mobiltelefon kell GPS-szel és adatforgalommal, és ami először megtetszett, az az Ingress dizájnja: iszonyú látványos, pont olyan, mint a filmekben a futurisztikus számítógépes felületek, és a hangja is ugyanilyen jó. Nagy élmény, hogy ilyen látványos, illetve a hétköznapi valóságot érdekesen módosító játékot tudunk futtatni egy szimpla mobiltelefonon. Azaz… gyors processzor, sok memória és nagy képernyő azért ajánlott – az én HTC Desire készülékem 2.3-as Androiddal alapvetően elegendő hozzá, ha már elindult, de iszonyú sok, 2-3 perc(!), amire elindul és érdemben játszani tudok vele. A jó hír, hogy adatforgalomból kifejezetten keveset használ, a rossz hír, hogy akkumulátorból viszont kifejezetten sokat, ami persze nem is csoda, hiszen GPS, internet és képernyőkijelzés együttesen kell hozzá végig.

Arra kell még felkészülni, hogy a külső szemlélő számára egy Ingress-játékos néha furcsa látványt nyújt: most először használtam például GPS-navigációt ahhoz, hogy eljussak a közértbe, és csütörtök reggel 8-kor a kispesti mellékutcákon is furcsa hatást kelt, ha valaki a telefonja segítségével próbál tájékozódni. Nem beszélve arról, amikor a Szent István Bazilika mellett áll valaki, de véletlenül sem néz fel a templomra, szigorúan csak a telefonját nyomkodja. Vagy otthon, este elmagyarázni: „Hová mész, szívem, ilyen késő este, egyedül?” – „Csak leugrok ide a sarokra, őőő, portált hackelni…”

Két kellemetlen korlátozás van még, az első, hogy a részvételi lehetőséget külön kérvényezni kell a játék oldalán és az engedélyre 2-3 hetet is várni kell. A már aktív játékosok viszont tudnak meghívni újakat – nem tudom, így gyorsabb-e, de ha valakit érdekel, írjon e-mailt. A másik, hogy az objektumok portállá minősítése ugyanilyen lassan megy annak ellenére, hogy mindenféle marhaságból megengedik, hogy portál legyen. A Szent István Bazilika például 13 portál egyszerre, a vele szemközti fal pedig a 14. portál a környéken. Nekem is voltak már vicces ötleteim, meglátjuk, mi lesz belőlük – ugye nyilvánvalóan olyasmiben érdemes meglátni a portált, aminek amúgy is rendszeresen a 30 méteres körzetében tartózkodsz…

Update: egy hónap telt el és már egyáltalán nem játszok Ingresst – az a baj vele, hogy mint minden közösségi játékban, az előrelépés rendszerességet és egyre több időt igényel. Vagyis rendszeresen meg kell jelenni egy-egy portálnál és ott hackelni, nekem pedig nincs időm csak a játék kedvéért járni a várost, még a kerületet sem. Sikerélményt sem ad eleget: egyszer sikerült lefedni egy kisebb területet a környéken, de már másnapra lerombolták a zöld ellenfelek. Ha folyamatosan játszanék (járnám a várost), vissza tudnék vágni, de ennyit már nem ér meg az egész. Kipróbálni azért érdekes volt.

Multimilliomos társasjáték

Nagymamám gyakran olyankor is intézkedik, amikor azt az átlagember nem tenné, beküldte például néhány Danone-joghurt címkéjét egy nyereményjátékon, de amikor semmit sem nyert és erről értesült, levélben reklamált. Mire a Danone küldött neki egy vadonatúj Multimilliomos-társasjátékot, ingyen (ez nem a Vágó-, hanem a Jakupcsek-féle műsor alapján készült).

Multimilliomos, a játék dobozának borítója

Gergőékkel kipróbáltuk, és arra a megállapításra jutottunk, hogy a kérdések nehézségi fokát nem megfelelően lőtték be. A játékban 12 különböző nehézségi fok van, és az x. nehézségi fokú kérdésnél mindig x válaszlehetőség közül kell választani (az első szinten nincsenek megadott válaszok). A nehézségi szinteket sorban kell bejárni, tehát aki az első szintű kérdést tudta, az legközelebb második szintű kártyát húz és így tovább, majd újra az elsőtől. Aki tudja a választ, valamennyit előrelép a 80 lépéses táblán, aki téved, az visszalép ugyanannyit. Aki folyamatosan jó válaszokat ad az egyre nehezebb kérdésekre, folyamatosan halad előre. Egy adott nehézségi szinten viszont addig kell próbálkozni, amíg jó válasz nem érkezik, addig viszont az illető folyamatosan visszafelé lépked, akár még a Start mezőig is.

Két és fél óra játék után a játék abszolút döntetlenre állt: mindannyian együtt álltunk a Start mezőn. Gergő jutott előre a legmesszebbre, a 10. mezőig a nyolcvanból, onnan csak visszafelé – ki az a lexikon-agyú idióta, aki ezt végig tudja játszani?

Ekkor bevettük ötödiknek a fekete figurát, aki a Kollektív Bölcsesség megjelenítője lett. Vagyis a soron következő játékos tippelt, majd megbeszéltük közösen is, hogy mi lehet a jó válasz, és a kollektív tipp helyessége alapján léptünk a fekete figurával. De sajnos el sem mozdult a Start mezőről, igaz, akkor már a többiek se, úgyhogy elmentünk ebédelni.

Intim testrészek körül motorozva

Nemrég nagyban elmáztam, mire valaki megkérdezte: miért van a pályán pina? A 39-es internal (belső, a játékhoz adott) pályáról volt szó, én addig észre sem vettem, hogy az ott pina lenne. Mindenféle figurák vannak, mégsem hiszem, hogy Rózsa Balázs, a játék készítője szándékosan akart volna azt rajzolni.

Pina az Elastomania 39-es Internal pálya közepén

Szintén ezer éve letöltöttem már a Lost Internals pályacsomagot, amivel olyan érzés játszani, mintha Balázs a játék készítésekor megrajzolta volna a pályákat, majd elvesztette volna őket és újra kellett rajzolnia az egészet, így készültek az Internal pályák. Majd később megkerült az eredeti csomag, ez lett a Lost Internals. Valójában tehát az LL pályák az Internal pályákhoz hasonlóak, de elnagyoltabban vannak megrajzolva, kicsit nehezebbek és bonyolultabbak is, bár nem sokkal. És a 39-es pályán sincs pina. Most néztem meg jobban, mi van helyette:

Pénisz az Elastomania 39-es Lost Internals pálya közepén

Mit jelent ez az idegen szó?

Gergő mutatott egy játékot, állítólag szegedi egyetemisták találták ki. Szükséges hozzá egy Idegen Szavak Szótára, amiből az egyik játékos kiválaszt és felolvas egy szót, a többi játékos pedig megpróbálja kitalálni, hogy mit jelent, és leírja egy papírra a saját definícióját.

A felolvasó játékos is leírja a jó megoldást, majd a cetliket összekeveri, megszámozza és mindet felolvassa. Végül mindenki tippel, hogy szerinte melyik volt a helyes. Pontot kap, aki eltalálja, hogy melyik megoldás volt a jó (ami a szótárból származott), illetve akinek a megoldását valaki jónak hitte (annyi pont, ahány tipp érkezett rá).

Tulajdonképpen annál, ha valaki tudja, mit jelent a szó, többet ér helyesnek tűnő megoldást írni, tehát a megoldás hihetősége többet számít, mint a helyessége. Azért érdemes kipróbálni a játékot, mert nagyon vicces megoldások születnek, a mándli például távolról sem sós sütemény, hanem népies férfikabát, ahogy a gau sem évelő afrikai fafajta, sem afrikai népcsoport, hanem egy kötél az egy családba tartozó indiánok sátrai között… Minden körben más választ kitalálandó szót, és ha mindenki sorra került, összesíteni kell a pontokat.

Hosszú hétvége Bujon

A túlórát nálunk soha nem fizetik ki, csak lecsúsztatni lehet, a hétvégét ráadásul duplán, úgyhogy idén eddig egy nap szabadságot vettem csak ki. Ideje volt pihenni egy kicsit, főleg, hogy Noémi is végzett a vizsgáival, így elnyújtottuk a hétvégét Bujon, ami a kánikula miatt elsőrangú ötletnek bizonyult. Persze ott is ugyanilyen meleg volt, csak nem a hivatalban, hanem strandon vagy ágyban, elsötétített szobában ért, kedden például este nyolckor tettük ki a lábunkat a házból először.

Vasárnapig lent voltak Pistiék is, Bence most már megkülönbözteti az embereket, és idő kell, mire megszokja őket. Mi is csak két nap után tudtuk babusgatni, de akkor már nagyon barátságos és aranyos volt, igaz, a legboldogabban akkor vigyorgott, ha az édesanyja vette vissza.

Egyik este szalonnasütést rendeztünk Pistiéknél (tulajdonképpen a nagymamánál), erre az alkalomra Noémi édesapja készített egy profi szalonnasütőt. A szalonnát a két tányér közé kell tenni, így nem ég meg a tűzben, és a zsírja egy kis csőrön át kifolyatható a kenyérre. Higiénikusabb, gyorsabb és hatékonyabb is, mint a szokásos csepegtetés, igaz, az egész estét programot egy órásra rövidíti le.

A Simsben is nevelődnek az újabb generációk. Magunkból indultunk ki, mára pedig a dédunokánknak is két fia született, mindkettő magániskolában tanul, ő maga pedig hajlott hátú öregember lett, még szerencse, hogy party DJ-ből előléptették valami előadónak. Az anyjuk két gyerek felnevelése után, nyugdíjasként kezdett el dolgozni, mert kell a pénz, én pedig még mindig ott kísértek a ház körül.

Elastomania

A hatodik pályán átugorva a szakadékotAz Elma két okból is a legjobb játék a világon. Az egyik, hogy végtelenül rugalmas, gyorsan elindul, soha nem fagy le és támogatja az összes elképzelhető pluszt, mint pályaszerkesztés, idők mérése és ehhez hasonlók. A másik ok, hogy folyamatosan sikerélményt ad, ezen a héten például összejött az eddigi legprofibb trükköm, a hatodik, Long haul nevű pályán balról átugrani a középen levő almáért.

Ez a pálya kezdettől fogva az egyik kedvencem volt, mert hosszú és összetett, ugyanakkor nincs szükség hozzá lehetetlen trükkökre, egy kezdő is simán meg tudja csinálni. A világbajnok-szerű megoldáshoz viszont egy ponton akkorát kell ugrani, ami csak a héten sikerült, de azután is sokáig csak fennakadtam a platón vagy az alsó almát kerültem ki. Most összejött, sőt, lenyomtam egy perc alá a megoldást.

Metropolisz építése a Fáraóban

Egyiptomi hadi szekér, háttérben piramisA Fáraóban a legújabb pályán már minden kifejezetten nagyszabású. Tízezer embert kell a városba telepítenem, ezt a metropoliszt saját sörkészítési lehetőség nélkül 70 százalékos prosperity-vel működtetnem, plusz pár piramis, mauzóleum építése. De ez még semmi, a drága testvéri városok közben olyan igényekkel állnak elő, hogy a hajam is égnek áll: 3100 adag vörösrézt, 6000 (!) drágakövet és már a pálya elején hadseregeket kértek segítségül. Ezeket persze lehetne teljesíteni, ha előre gyúrok rá, tehát idejekorán bányákat és raktárakat építek, de az elején még csak kapaszkodni próbálok és elkerülni az anyagi csődöt – a rokonság legalább addig hagyjon békén, amíg kijövök a mínuszból és a haragvó istenek nem döntik romba évente a fél várost. Nagyságomat jelzi, hogy egyelőre sikerrel vettem az akadályokat, most jön a gürcölős része, hogy hosszútávon is egyensúlyban legyen és gyarapodjék a város, innentől gondolom sima ügy lesz. Nem tudom, hány pálya van ebben a játékban, de már nem lehetek messze a végső győzelemtől, szurkoljatok!

Pokoli szomszédok

Noémi nagykorú lett, ebből az alkalomból természetesen meglátogattam őt távoli otthonában. Megismerkedtem náluk egy kitűnő játékkal, a neve Pokoli szomszédok. A játék egy filmforgatást imitál, ahol kandi kamerák figyelik, amint a játékos, tehát én behatolok a szomszéd házába és mindenféle csínytevéssel kegyetlenül megszívatom. Ha a csínyek sikerülnek, növekszik a műsor nézettsége, így teljesül a feladat, ha viszont a szomszéd elkap, jól elnáspángol. A programban együtt van az igényes és humoros grafika, a jó alapötlet és a hibátlan kidolgozás, és a régi kalandjátékoknak megfelelő kihívás, mely szerint a képernyőn alig látható eszközöket kell megtalálni, majd célszerűen felhasználni. Hová való a záptojás, az agresszív patkány, a töltény, a lufi? – mennyi nagyszerű tréfa forrása mindez, ráadásul a program a közönség nevetését és ovációját is mellékeli siker esetére.

Populous 3

Ismét elővettem a Populous 3-at, nagyszerű játék, de mérhetetlen kár, hogy nem csináltak olyan játékmenetet, mint a második részhez. Mindhárom eddigi részben van ugyanis egy lista a pályákról, amelyeket egyenként kell meghódítani. Ezt a második részben kibővítették azzal, hogy az egyes pályákon szerzett tapasztalatokat komplexen lehetett elosztani, bővíteni és továbbvinni, továbbá a pályáknak nem csak egy lineáris sorrendjük volt, hanem a 999 darab pályából bármelyiket választhattad, amelyikhez elég tapasztalatod volt.

A harmadik részben csináltak egy nagy váltást a játék megjelenésében, jellegében, kezelésében, ami kitűnő lett, viszont össz-vissz huszonöt pálya van, amelyeket sorban lehet csak teljesíteni, és ha valahol elakadsz, nem tudsz sem további tapasztalatokat (erőt) gyűjteni, sem más pályákon át kikerülni azt, ami túl nehéznek bizonyult. Konkrétan az ötödik és a tizedik pályát például teljes képtelenségnek tartom csalás nélkül megnyerni.