Szatmári Péter

Nagymamám gyakran olyankor is intézkedik, amikor azt az átlagember nem tenné, beküldte például néhány Danone-joghurt címkéjét egy nyereményjátékon, de amikor semmit sem nyert és erről értesült, levélben reklamált. Mire a Danone küldött neki egy vadonatúj Multimilliomos-társasjátékot, ingyen (ez nem a Vágó-, hanem a Jakupcsek-féle műsor alapján készült).

Gergőékkel kipróbáltuk, és arra a megállapításra jutottunk, hogy a kérdések nehézségi fokát nem megfelelően lőtték be. A játékban 12 különböző nehézségi fok van, és az x. nehézségi fokú kérdésnél mindig x válaszlehetőség közül kell választani (az első szinten nincsenek megadott válaszok). A nehézségi szinteket sorban kell bejárni, tehát aki az első szintű kérdést tudta, az legközelebb második szintű kártyát húz és így tovább, majd újra az elsőtől. Aki tudja a választ, valamennyit előrelép a 80 lépéses táblán, aki téved, az visszalép ugyanannyit. Aki folyamatosan jó válaszokat ad az egyre nehezebb kérdésekre, folyamatosan halad előre. Egy adott nehézségi szinten viszont addig kell próbálkozni, amíg jó válasz nem érkezik, addig viszont az illető folyamatosan visszafelé lépked, akár még a Start mezőig is.

Két és fél óra játék után a játék abszolút döntetlenre állt: mindannyian együtt álltunk a Start mezőn. Gergő jutott előre a legmesszebbre, a 10. mezőig a nyolcvanból, onnan csak visszafelé – ki az a lexikon-agyú idióta, aki ezt végig tudja játszani?

Ekkor bevettük ötödiknek a fekete figurát, aki a Kollektív Bölcsesség megjelenítője lett. Vagyis a soron következő játékos tippelt, majd megbeszéltük közösen is, hogy mi lehet a jó válasz, és a kollektív tipp helyessége alapján léptünk a fekete figurával. De sajnos el sem mozdult a Start mezőről, igaz, akkor már a többiek se, úgyhogy elmentünk ebédelni.

Nemrég nagyban elmáztam, mire valaki megkérdezte: miért van a pályán pina? A 39-es internal (belső, a játékhoz adott) pályáról volt szó, én addig észre sem vettem, hogy az ott pina lenne. Mindenféle figurák vannak, mégsem hiszem, hogy Rózsa Balázs, a játék készítője szándékosan akart volna azt rajzolni.

Szintén ezer éve letöltöttem már a Lost Internals pályacsomagot, amivel olyan érzés játszani, mintha Balázs a játék készítésekor megrajzolta volna a pályákat, majd elvesztette volna őket és újra kellett rajzolnia az egészet, így készültek az Internal pályák. Majd később megkerült az eredeti csomag, ez lett a Lost Internals. Valójában tehát az LL pályák az Internal pályákhoz hasonlóak, de elnagyoltabban vannak megrajzolva, kicsit nehezebbek és bonyolultabbak is, bár nem sokkal. És a 39-es pályán sincs pina. Most néztem meg jobban, mi van helyette:

Gergő mutatott egy játékot, állítólag szegedi egyetemisták találták ki. Szükséges hozzá egy Idegen Szavak Szótára, amiből az egyik játékos kiválaszt és felolvas egy szót, a többi játékos pedig megpróbálja kitalálni, hogy mit jelent, és leírja egy papírra a saját definícióját.

A felolvasó játékos is leírja a jó megoldást, majd a cetliket összekeveri, megszámozza és mindet felolvassa. Végül mindenki tippel, hogy szerinte melyik volt a helyes. Pontot kap, aki eltalálja, hogy melyik megoldás volt a jó (ami a szótárból származott), illetve akinek a megoldását valaki jónak hitte (annyi pont, ahány tipp érkezett rá).

Tulajdonképpen annál, ha valaki tudja, mit jelent a szó, többet ér helyesnek tűnő megoldást írni, tehát a megoldás hihetősége többet számít, mint a helyessége. Azért érdemes kipróbálni a játékot, mert nagyon vicces megoldások születnek, a mándli például távolról sem sós sütemény, hanem népies férfikabát, ahogy a gau sem évelő afrikai fafajta, sem afrikai népcsoport, hanem egy kötél az egy családba tartozó indiánok sátrai között… Minden körben más választ kitalálandó szót, és ha mindenki sorra került, összesíteni kell a pontokat.

A túlórát nálunk soha nem fizetik ki, csak lecsúsztatni lehet, a hétvégét ráadásul duplán, úgyhogy idén eddig egy nap szabadságot vettem csak ki. Ideje volt pihenni egy kicsit, főleg, hogy Noémi is végzett a vizsgáival, így elnyújtottuk a hétvégét Bujon, ami a kánikula miatt elsőrangú ötletnek bizonyult. Persze ott is ugyanilyen meleg volt, csak nem a hivatalban, hanem strandon vagy ágyban, elsötétített szobában ért, kedden például este nyolckor tettük ki a lábunkat a házból először.

Vasárnapig lent voltak Pistiék is, Bence most már megkülönbözteti az embereket, és idő kell, mire megszokja őket. Mi is csak két nap után tudtuk babusgatni, de akkor már nagyon barátságos és aranyos volt, igaz, a legboldogabban akkor vigyorgott, ha az édesanyja vette vissza.

Egyik este szalonnasütést rendeztünk Pistiéknél (tulajdonképpen a nagymamánál), erre az alkalomra Noémi édesapja készített egy profi szalonnasütőt. A szalonnát a két tányér közé kell tenni, így nem ég meg a tűzben, és a zsírja egy kis csőrön át kifolyatható a kenyérre. Higiénikusabb, gyorsabb és hatékonyabb is, mint a szokásos csepegtetés, igaz, az egész estét programot egy órásra rövidíti le.

A Simsben is nevelődnek az újabb generációk. Magunkból indultunk ki, mára pedig a dédunokánknak is két fia született, mindkettő magániskolában tanul, ő maga pedig hajlott hátú öregember lett, még szerencse, hogy party DJ-ből előléptették valami előadónak. Az anyjuk két gyerek felnevelése után, nyugdíjasként kezdett el dolgozni, mert kell a pénz, én pedig még mindig ott kísértek a ház körül.

Az Elma két okból is a legjobb játék a világon. Az egyik, hogy végtelenül rugalmas, gyorsan elindul, soha nem fagy le és támogatja az összes elképzelhető pluszt, mint pályaszerkesztés, idők mérése és ehhez hasonlók. A másik ok, hogy folyamatosan sikerélményt ad, ezen a héten például összejött az eddigi legprofibb trükköm, a hatodik, Long haul nevű pályán balról átugrani a középen levő almáért.

Ez a pálya kezdettől fogva az egyik kedvencem volt, mert hosszú és összetett, ugyanakkor nincs szükség hozzá lehetetlen trükkökre, egy kezdő is simán meg tudja csinálni. A világbajnok-szerű megoldáshoz viszont egy ponton akkorát kell ugrani, ami csak a héten sikerült, de azután is sokáig csak fennakadtam a platón vagy az alsó almát kerültem ki. Most összejött, sőt, lenyomtam egy perc alá a megoldást.

A Fáraóban a legújabb pályán már minden kifejezetten nagyszabású. Tízezer embert kell a városba telepítenem, ezt a metropoliszt saját sörkészítési lehetőség nélkül 70 százalékos prosperity-vel működtetnem, plusz pár piramis, mauzóleum építése. De ez még semmi, a drága testvéri városok közben olyan igényekkel állnak elő, hogy a hajam is égnek áll: 3100 adag vörösrézt, 6000 (!) drágakövet és már a pálya elején hadseregeket kértek segítségül. Ezeket persze lehetne teljesíteni, ha előre gyúrok rá, tehát idejekorán bányákat és raktárakat építek, de az elején még csak kapaszkodni próbálok és elkerülni az anyagi csődöt – a rokonság legalább addig hagyjon békén, amíg kijövök a mínuszból és a haragvó istenek nem döntik romba évente a fél várost. Nagyságomat jelzi, hogy egyelőre sikerrel vettem az akadályokat, most jön a gürcölős része, hogy hosszútávon is egyensúlyban legyen és gyarapodjék a város, innentől gondolom sima ügy lesz. Nem tudom, hány pálya van ebben a játékban, de már nem lehetek messze a végső győzelemtől, szurkoljatok!

Noémi nagykorú lett, ebből az alkalomból természetesen meglátogattam őt távoli otthonában. Megismerkedtem náluk egy kitűnő játékkal, a neve Pokoli szomszédok. A játék egy filmforgatást imitál, ahol kandi kamerák figyelik, amint a játékos, tehát én behatolok a szomszéd házába és mindenféle csínytevéssel kegyetlenül megszívatom. Ha a csínyek sikerülnek, növekszik a műsor nézettsége, így teljesül a feladat, ha viszont a szomszéd elkap, jól elnáspángol. A programban együtt van az igényes és humoros grafika, a jó alapötlet és a hibátlan kidolgozás, és a régi kalandjátékoknak megfelelő kihívás, mely szerint a képernyőn alig látható eszközöket kell megtalálni, majd célszerűen felhasználni. Hová való a záptojás, az agresszív patkány, a töltény, a lufi? – mennyi nagyszerű tréfa forrása mindez, ráadásul a program a közönség nevetését és ovációját is mellékeli siker esetére.

Ismét elővettem a Populous 3-at, nagyszerű játék, de mérhetetlen kár, hogy nem csináltak olyan játékmenetet, mint a második részhez. Mindhárom eddigi részben van ugyanis egy lista a pályákról, amelyeket egyenként kell meghódítani. Ezt a második részben kibővítették azzal, hogy az egyes pályákon szerzett tapasztalatokat komplexen lehetett elosztani, bővíteni és továbbvinni, továbbá a pályáknak nem csak egy lineáris sorrendjük volt, hanem a 999 darab pályából bármelyiket választhattad, amelyikhez elég tapasztalatod volt.

A harmadik részben csináltak egy nagy váltást a játék megjelenésében, jellegében, kezelésében, ami kitűnő lett, viszont össz-vissz huszonöt pálya van, amelyeket sorban lehet csak teljesíteni, és ha valahol elakadsz, nem tudsz sem további tapasztalatokat (erőt) gyűjteni, sem más pályákon át kikerülni azt, ami túl nehéznek bizonyult. Konkrétan az ötödik és a tizedik pályát például teljes képtelenségnek tartom csalás nélkül megnyerni.

A Fáraóból nyomtalanul eltűnt az összes eddigi eredményem, bennük több hónapos küzdelmeim Egyiptom földjén. Nem volt mit tenni, letöröltem az egészet, majd újra fel, hogy legalább a nagyobb, gyorsabb vinyóról fusson, és újrakezdtem a dinasztia-építést. Az első négy pályán gyorsan átjutottam, az ötödik pályát is nemsokára befejezem. Ezt az ötödiket jó volt újra látni, ez volt az, amin a kezdetekkor nagyon sok időt töltöttem, és itt szerettem meg végleg ezt a játékot. Ezen kell először papíruszt gyártani, kereskedni, műemléket építeni…

Mióta a 17. pályán az anyagi nehézségeim és a háborús ellenségeim egyszerre szívattak meg, elment a kedvem a Fáraótól, milyen dolog az, hogy egy virágzó egyiptomi várost másik egyiptomi támad meg, miközben amúgy is elég baja van? Most nekivágtam újra ennek a pályának, vigyáztam a pénzre és bazi nagy seregeket építettem, szóval összeszedtem magam. Az ellenséget elvertem, meggazdagodni is sikerült, úgyhogy megnyertem a pályát, így utólag nem is értem, anno min tévedtem el annyira…