járvány

Áprilisban még ki kellett várni, amíg az oltások hatni kezdenek, de szerencsére a gyorstesztek visszaigazolták, hogy Noémi is, én is tele vagyok antitestekkel. Megbeszéltük, hogy ennek elégnek kell lennie: nem lehet, hogy be vagyunk oltva koronavírus ellen, mégis tovább féljünk tőle, illetve továbbra se találkozzunk emberekkel.

Elsőként a barátainkkal vettük fel a fonalat, játszótereztünk, kirándultunk, bicikliztünk, a fokozatosság kedvéért még csak szabad téren. Aztán Zsófi visszatérhetett táncolni, Dóri az iskolába, aztán Dóri is táncolni, Zsófi is az iskolába. Az irodába is elkezdtünk újra bejárni, szerencsére részben a home office is fennmaradt. Ezzel az egésszel a legnagyobb probléma az volt, hogy minden héten más volt a menetrend, mindenki máshová kezdett el újra bejárni – 1st World Problem, de néha tényleg nehéz volt követni, ki mikor éppen hová menjen.

A következő nagy változást a májusi lazítás hozta, a zenés-táncos rendezvények engedélyezése, amikor újrakezdődtek a salsa órák. Az első alkalom még kissé szürreális volt: ugyanazt csináltunk, ugyanott, ugyanazokkal, mint 15 hónappal ezelőtt, de pont az volt a fura, hogy mintha semmi se változott volna. Nem szabad arra gondolni, hogy aktív testmozgást végzünk zárt teremben, testközelben egy rakás idegennel… A második alkalom viszont már a részünkről is felszabadult és szuper volt.

A május 24-i hét pedig már 2019-ben is bőven elment lett volna: kedden salsa óra, pénteken Hajnóczy Soma a Dumaszínházban (színház!), szombaton tájékozódási verseny (osztálykirándulás!), vasárnap Pedrofon-buli a Margit-szigeten (koncert!), reméljük, hogy most már így marad, kb. örökre…

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Szatmári Péter (@szpeti78) által megosztott bejegyzés

A január még pont olyan unalmas volt, mint az előző hónapok. Azt találtam ki, hogy elintézek olyan dolgokat, amire járványon kívül nehezebben szánom rá magam: csináltattam új szemüveget és elkezdtem fogorvoshoz járni. Rögtön kellemesebbnek tűntek az átlagos hétköznapok…

Február elején Zsófi jó eséllyel átesett a covidon – nem aggódtunk, mert a gyerekorvos megnyugtatott minket, hogy torokfájós járvány is van… Mondjuk akkor se csináltunk volna mást, ha tudjuk, hogy ez az, itthon tartottuk, amíg beteg volt, aztán járt újra iskolába.

Ezzel egyidőben, a második hullám vége alkalmából az OTP-nél kitalálták, hogy kezdjünk el újra bejárni, szerencsére nem mindenki egyszerre, hanem turnusokba osztva. Majd amikor sorra lettek betegek a kollégák, lefújták az egészet – végül is felelősségteljesen jártak el, és amúgy jó volt szocializálódni, ha csak két és fél napig is…

Tulajdonképpen telibe kaptuk a harmadik hullám elejét a munkahelyemen is, és a gyerekek is az iskolában. Dóri is kidőlt, aztán Zsófiéknál igazolt covidos lett egy kislány és bezárták az osztályt, majd pár nappal később az egész iskolát, ugyanis annyi tanár volt beteg, hogy a kevés gyerekre se tudtak felügyelni se, nem hogy tanítani. Aztán bezárták végre az összes iskolát.

Úgyhogy a márciust itthon töltöttük a csajokkal, legalább nem voltam egyedül, sőt pár napot Noémi is kivett. Az maradt a kérdés, hogy a család felnőtt tagjai közé a betegség vagy az oltás érkezik meg először. A szűkebb családban szerencsére végül az oltások nyertek, a tágabban vett családban viszont sajnos többen is betegek lettek, szerencsére eddig még mindenki megúszta kórház nélkül.

Most már talán az lesz a kihívás, hogy visszaálljunk a járvány előtti viselkedési mintákra. A tudomány mai állása és a józan ész szerint megengedhető, hogy találkozzunk és időt töltsünk emberekkel, a csajoknak is lesz lassan iskola, edzés… De nekem személyesen még elég nehéz elképzelni, hogy például bemenjek egy helyre, ahol emberek táncolnak vagy énekelnek…

November elején azzal fejeztem be, hogy „jelenleg bőven kiegyeznék vele, ha a következő két hónap is csak ilyen unalmas lenne.” Hát, tényleg baromi unalmas volt. Az Idétlen időkig-ben éreztem magam, mert minden nap ugyanolyan volt: Noémi elment dolgozni, én elvittem a csajokat iskolába, munka itthon és már este van.

Nyilván próbáltam elfoglalni magam: az Age of Empires mellett megtaláltam a Steamen régi kedvencemet, az Elastomania-t, és újrakezdtem a Pharaoh-t is. A telefonon sakkoztam, időnként meglepően jól ment, a korábbi rekord Élő-pontszámomat majdnem százzal megjavítottam (aztán jöttek az óriási zuhanások). Előfizettünk az Amazon Prime-ra abban a reményben, hogy meg tudom nézni a Strike új részeit, de Magyarországon nem érhető el… van viszont Office, úgyhogy azt nézem újra sokadszorra, most a hetedik évadnál járok.

December 13-a hozott némi változást, amikor mindkét lányunk osztályfőnöke írt Facebookon, hogy az iskolában nagyon sok a covidos, három osztályt is karanténba küldtek. Úgyhogy a mi lányaink az utolsó tanítási hetet már kihagyták, így volt itthon társaságom és a vírus miatt is kevésbé kellett aggódni. Dórinak egyébként mindkét tanítónője covidos lett, szerencsére úgy tűnik, hogy enyhe tünetekkel, illetve tünetek nélkül megúszták.

Egy jó húzásom volt: karácsonyra vettünk XBox 360-at Kinecttel. Ahogy régen a Commodore Világban írták, egy játék kiadási éve nem feltétlenül befolyásolja az élményt, és tényleg, ez a 15(!) éves technológia most is tökéletes játékélményt nyújt. Az volt a cél, hogy a csajok ne csak tespedjenek a tévé előtt, és ez tökéletesen bejött: játszanak bowlingot, dartsot, teniszt, síelünk, van egy hét menetes parti verzió, óriási versenyek zajlanak a nappaliban. Az alsó szomszéd mondjuk lehet, hogy nem annyira értékeli. Én a Split/Second nevű autóversenyt is nyomom konzollal, ami egyrészt csodásan nyújtja az őrült száguldás élményét, másrészt szórakoztató, hogy mindenfélét fel lehet benne robbantani az ellenfelek kiütéséhez, például néha szembejön egy lezuhanó repülőgép…

A Kinect átadása érdekében még a karácsonyt is előre hoztuk: 19-én megvettük és feldíszítettük a fát, 20-án megvolt az ajándékozás, így négy nappal korábban kezdhettek el játszani. Azt hittem, a karácsony korai megtartása egyéni ötlet volt, de aztán Facebookon láttam, hogy sok más ismerősünk is ugyanígy járt el. Ha úgyis otthon dekkolsz a családdal ebben a szürkeségben, legalább a fa és az ajándékok dobják fel a hangulatot.

Két hónap alatt egy olyan programunk volt, ahová talán járvány nélkül is elmentünk volna, a gödöllői Karácsonyház meglátogatása, ez nagyon hangulatos volt. Kirándultunk is erre-arra, például Tatán a Fényes ösvényen, a Naplás-tónál, a Remete-szurdokban, egyszer egyedül is felballagtam a Csergezán-kilátóhoz. De az időjárás külön is csalódás volt, egész novemberben és decemberben ez a szürke, nyálkás fos, hogy kimenni se legyen kedve az embernek…

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Szatmári Péter (@szpeti_kirandulasok) által megosztott bejegyzés

A szeptember és az október nekünk kb. eseménytelen volt. A családból még senki nem kapta el a koronavírust, az ismeretségi körünkben viszont az elmúlt napokban egyre többen lettek lázasak… A tágabb ismeretségi körünkben pedig már sajnos haláleset is történt. A korábbi szabadidős programokkal teljesen leálltunk – érdekes látni, hogy amúgy vannak még koncertek, színházi előadások, mozik és működő tánciskolák, józan ésszel nekem teljesen érthetetlen, hogy ezekre eljárnak emberek. Mi inkább kirándulni járunk, vettünk autópálya-matricát, így eggyel távolabbi helyekre is eljutunk, klassz volt például az osztálykirándulásról ismert Katalinpusztára most a családdal visszatérni. Meg újrakezdtem az Age of Empirest, valamint az elmúlt hetekben kifejezetten keményen kellett dolgoznom, néha estig, ezekkel is telt az idő.

Dóri elsős lett, szerencsére simán beilleszkedett az osztályába, a régiek mellett új barátokat szerzett és a tanulásban is helytáll. Érdeklődve figyeljük, ahogy a kötelességekkel és feladatokkal birkózik, és persze támogatjuk, ha kell. Zsófiéknak a felső tagozat érezhetően zordabb, mint az alsó volt, mert minden tantárgyat új, időnként szigorúbb tanárok tanítanak. A szülők egyáltalán nem léphetnek be az iskola épületébe, úgyhogy Zsófi új osztályfőnökét például nem is ismerjük személyesen, Facebookon van vele kapcsolatunk (ott viszont korrekt). Érdekes látni, hogy egyik osztályban sincsenek problémás szülők, senki nem csinál nagy ügyet semmiből – a koronavírus beütésének a lehetősége is annyira nyomasztó, hogy apróságokon senki nem izgatja fel magát.

Én már idén nem fogok bejárni dolgozni, a csajok egyelőre igen. Így állunk, és jelenleg bőven kiegyeznék vele, ha a következő két hónap is csak ilyen unalmas lenne.

Amikor márciusban elkezdődött a lezárás, azt gondoltam, hogy a járvány nyárra nagyjából véget ér. A világ legokosabb emberei dolgoznak a probléma megoldásán, orvosok, kutatók, tudósok, úgyhogy júniusra okosabbak leszünk, addig kell kibírni.

A tanév végén aztán szörnyű volt rájönni, hogy semmivel se lettünk okosabbak, ugyanolyan bizonytalan minden, mint tavasszal. Egyetlen érdemi megfejtést találtam, egy Narancs-interjú nyomán egy New York Times-cikkben, mely szerint számít a dózis, hogy amikor megfertőződsz, mekkora adagot kapsz a vírusból. Szabadtéren, sőt nyitott ablaknál is kisebb a dózis és kevésbé leszel beteg. Így a nyáron el mertünk menni játszótérre, nyaralni, koncertekre és salsázni – nem úgy, nem oda, nem mindig azokkal és nem annyit, mint terveztük, de azért voltak programjaink, ki lehetett bírni.

Most viszont itt az ősz, és a járvány vége ugyanúgy nem látszik sehol. Oltás? Olcsó teszt? Gyógyszer? Mindegyikből van a hírekben, de hogy a gyógyszertárban mikor lesz, arról ugyanúgy nem tudunk semmit. Szabadtéri programból viszont egyre kevesebb lesz, ahogy romlik az idő, és ha a játszóház, a táncterem és a koncertterem is kiesik, iszonyatosan hosszú lesz ez a tél. Már ha a szórakozási lehetőségek hiánya lesz a legfőbb problémánk…

Ahogy számítani lehetett rá, távoktatásban ért véget Zsófinak a tanév, szegény március óta nem találkozott a társaival. Magát az oktatást néhány kezdeti döccenő után simán levezényelte az osztályfőnökük, aki a qubit cikke alapján úgy tűnik, az átlagosnál jóval többet tett a gyerekekért azzal, hogy naponta tartott nekik órát a Zoomon. Itthon is tudtunk ehhez igazodni, kialakult egy ritmusa a napoknak az én meetingjeim és Zsófi 10 órás Zoomja körül – sőt, Zsófi idén ismét kitűnő lett.

Dórinak az volt a rossz, amikor Zsófi és én is elfoglaltuk voltunk, olyankor vele nem játszott senki. Ő sem találkozott a társaival március óta, úgyhogy csak a logopédus és a tánctanár oldotta fel az egyhangúságot – a járvánnyal közülünk talán Dóri járt a legrosszabbul, bár végig megértően viszonyult. Ő is lezárt most egy korszakot, legalábbis nem hiszem, hogy idén nyáron még visszamegy az óvodába, ősztől pedig iskolás lesz.

Lazítottunk mi is a korlátozásokon, a szüleimmel rendszeresen találkozunk most már, vigyázhatnak is a csajokra, illetve játszótérre is járunk. A legnagyobb esemény pedig Nóráék esküvője volt, járványügyi szempontból kissé aggódtam is, de nem lett belőle probléma. Tömegbe vagy nagyobb társaságba azért ezután sem megyünk majd, pedig hiányoznak a salsa órák és a koncertek is. Hétfőtől pedig én is bejárok dolgozni – iszonyú furcsa három hónap home office után.

Két hónapja dekkolunk itthon. Mondják, hogy hatvan nap szükséges egy új szokás elsajátításához – vagyis innen már visszaállni lesz furcsa. Továbbra sincs jogom panaszkodni: senki nem beteg, megvan az állásunk, és beálltunk egy rutinra, ami talán fenntartható még egy darabig. Ez a cikk: „Te sem bírod már a home office-t gyerekkel? Nem vagy egyedül” szerintem elég jól leírja a szülők helyzetét.

A múlt hónaphoz képest két változtatásunk volt, az első, hogy minden reggel felöltözünk és lemegyünk a csajokkal görkorizni – egész más úgy leülni a gép elé dolgozni, hogy addigra már levegőztünk, sétáltunk, és egyáltalán, kint voltunk a lakásból. A másik, hogy maszkban és kesztyűben, de találkozunk a szüleimmel, ez szociálisan jót tett mindenkinek.

Az ismerőseink közül viszont már többen is elvesztették az állásukat, másoknak pedig a gyerek-felvigyázásra használt szabadsága fogyott el. És senki sem tudja, hogyan telik majd a nyár. A gyerekek egy részét más választás híján visszaadják a közösségbe, ami az általános lazítással és a tesztelés teljes hiányával együtt nem sok jót ígér. Úgyhogy most egyszerre utálom a bezártságot, és egyszerre szeretném mégis, hogy egy ideig még fenn tudjuk tartani…

A tiltásról

A helyi politikusaink képességeiről sokat elmond, ahogy megpróbálták lezárni az erdőt. Eleve, hogy az egyetlen ötletük és eszközük a tiltás. Kerpel-Fronius Gábor próbálkozott azzal, hogy a Margit-szigetre és a Hajógyári-szigetre belépőket akár meg is lehetne számolni, hogy ne legyenek ott túl sokan. A Füvészkert és például a Tesco áruház is képes volt ezt megugrani, de végül maradt az ennél sokkal egyszerűbb teljes lezárás.

Megpróbálták lezárni az erdőket és a hegyeket is – el nem tudom képzelni, minek, már azon kívül, hogy a hatalmukban áll. Hiszen megkapták a jogot a tiltásra! A valóságban persze az erdőket és a hegyeket nehéz ténylegesen lezárni. A Hármashatár-hegyen például lezárták a Fenyőgyöngye parkolóját, a Hárs-hegyen pedig a Szépjuhásznét – de a hegy, mint olyan ettől még elérhető maradt…

Pilisszentiván polgármestere pedig lezárta a falunak azt a végét, amelyik mögött az erdő van. Nehogy már az emberek kirándulni menjenek! Az erdőhöz vezető utcában délelőtt 10 órától ott állt két polgárőr gyerek, és nem engedték be, aki nem ott lakott – de nyilván a Pilis hegységbe sem kizárólag a Sport(!) utcán keresztül lehet bejutni…

A lazításról

Sokan vannak, az ismerőseink között is, akik a járvány elleni védekezésnek azt a részét, hogy csökkentsük a találkozásaink számát, vagy matematikailag nem értik vagy politikai akciónak tartják. Nem azért nem szerveznek találkozókat, mert veszélyes, hanem mert tilos. Úgyhogy amikor bejelentették a Lazítást, már aznap mindkét tánctanárunk nyári táborokról kezdett el beszélni, ahogy a Csillebérci Szabadtéri Színház is elkezdett kalkulálni, hogy előadásonként csak 500 jegyet adhatnak el. Hiszen most már szabad lesz ezeket megrendezni! (Legalábbis aznap még úgy tűnt.)

Nyilván néhányan el is mennének táborozni vagy színházba. A valóságban azonban attól, hogy Orbán engedélyez valamit, a vírusfertőzés veszélye nem múlik el. A kórházakban lehet, hogy nincsenek olyan sokan és jutna lélegeztetőgép – de ettől még én személyesen nem szeretnék rákerülni egyre. Egyéni szinten a kockázat változatlan maradt: a vírusfertőzés potenciálisan halálos veszély, és ezzel a munkád elvesztését, az anyagi veszteséget szembe lehet állítani, de a tánctábort, a színházat, vagy például a strandot nem.

Egyéni szinten az jelentene változást, ha a vírusfertőzés már nem lenne életveszélyes. Ha például az egyik gyógyszer működne, és Amerikából nem az lenne a hír, hogy a betelt hullaházak mellé hűtőkamionokat kell rendelni a holttesteknek, vagy ha valamelyik oltás megbízhatóan működne, és ezt egy szavahihető szakember is megerősítené. Ilyesmiről azonban egyelőre nincs hír, úgyhogy a politikusok beszélhetnek lazításról, nyitásról, újraindításról – nekem…

Egy hónapja dekkolunk itthon. Eléggé összefolyik az egész: van különbség a munkanapok és a hétvége/ünnepnapok között, de nem sok. Eddig nagyon szerencsések voltunk: senki sem beteg és az állásunk is megvan, tudok itthon dolgozni, Zsófi tud itthon tanulni, sőt online táncórája is volt már mindenkinek. Nincs igazán jogom panaszkodni – ami sajnos mégis az agyamra megy, hogy most végzik el a házban az évek óta tologatott felújítást. Légkalapáccsal törnek fel négy emeletnyi burkolatot, hozzá fúrnak, kalapálnak és flexelnek – miközben nincs hová menni itthonról…

Másfajta tapasztalat, hogy a nyolcórás iskolakezdés mennyire nem passzol a nagyobb gyerekek élettani működéséhez. Mióta nem kell bejárni az iskolába, Zsófi egyszer sem kelt fel nyolc óra előtt… A korai iskolakezdés egészségtelen és kimerítő a nagyobb gyerekek számára (függetlenül attól, hogy a szülők munkahelye mennyire tudna tolerálni egy későbbi időpontot).

Vegyük észre, milyen kreatív módszerekkel szórakoztat minket mindenki:

• John Oliver az otthonából készít „Last Week Tonight” show-t – kicsit fura a röhögés hiánya, de a szöveg ugyanolyan jó,
• James Cordennek is vannak jó pillanatai, például amikor a monológot Zoomon próbálta el a stábja előtt,
• Fallonnak, amikor a kutyájával interjúzott,
• az Irigy Hónaljmirigy home videóban parodizálta Gergőéket,
• az Operettszínház klassz videókat vágott össze, például a „Férfi kell” című dalról Gubik Petrával, vagy a Neoton musicalből(!) egy dalt,
• Kocsis Dénes Facebook Live-ja egy Musical Plusz műsornak is elment volna, Mozarttal, István a királlyal, Taligással,
• Dolhai a kertkapuban énekelte el a Nemzeti Dalt, majd bent a házban a Ha volna két életemet,
• kettővel magasztosabb lett a kelleténél, de nekem bejön az Európa 2020,
• és a Neked írom a dalt is,
• és a Várj, míg felkel majd a nap is,
• a Sugarloaf komplett élő koncertet adott,

Hatodikán, pénteken még megnéztük a Gyilkos balladát az Átriumban. Imádtam, a Fame, a hírnév ára óta nem szórakoztam ilyen jól színházban, cikkben is megírtam, milyen jó volt. A közönségben már volt, aki köhögött, de hát amúgy is mindig köhög valaki a közönségben.

Másnap Fenyő Miklós születésnapi koncertje volt a Barba Negrában, de ezen már dilemmáztunk, mert anyukámnak kellett volna a gyerekekre vigyázni, és a hírekből ítélve ez nem tűnt jó ötletnek. Szerencsére Gergő szerzett belépőt a A dal döntőjére, oda csak Zsófival mentünk el, és szintén jól szórakoztunk, főleg, hogy Gergőék nyertek.

Kedden a salsa órát már kihagytuk, mert 60-70 másik emberrel táncolni kézenfogva, testközelben – járványügyi szempontból koronavírus nélkül is kemény. Csütörtökön Zsófiról éreztük úgy, hogy a táncórát pont kihagyhatná, és tipródtunk, mennyire lesz kellemetlen a hétvégi táncversenyek és a jövő heti salsa tábor lemondása. Ezek a problémák aztán megoldódtak, lemondták őket maguk a szervezők.

Hétfőtől aztán bezárt az iskola, bezárt az óvoda, a gyerekek felügyeletét pedig oldjuk meg ahogy tudjuk, nyilván a nagyszülők segítsége nélkül. Zsófi persze tanuljon, mert a tananyagot el kell végezni. Noémi persze menjen be dolgozni, mert a munkát el kell végezni.

Az OTP általam belátható szervezete viszont munkáltatóként kifogástalanul viselkedett: előre készültünk a home office-ra, például mindenkinek kötelező volt kipróbálni, hogy tud-e otthonról dolgozni. Úgyhogy a héten minden különösebb cécó nélkül folytattuk a munkát otthonról, lehetett poénkodni a hálószobába szervezett meetingekről.

Azóta Noémi tényleg ismét bejár dolgozni, vicces egyedül itthon lenni a csajokkal. Persze ne panaszkodjunk: egyikünk sem beteg, és az állásunk sem szűnt meg, a bevételünk se nullázódott le a járvány miatt. Addig jó, amíg az a legnagyobb problémánk, hogy mennyire megyünk itthon egymás agyára…