A január még pont olyan unalmas volt, mint az előző hónapok. Azt találtam ki, hogy elintézek olyan dolgokat, amire járványon kívül nehezebben szánom rá magam: csináltattam új szemüveget és elkezdtem fogorvoshoz járni. Rögtön kellemesebbnek tűntek az átlagos hétköznapok…
Február elején Zsófi jó eséllyel átesett a covidon – nem aggódtunk, mert a gyerekorvos megnyugtatott minket, hogy torokfájós járvány is van… Mondjuk akkor se csináltunk volna mást, ha tudjuk, hogy ez az, itthon tartottuk, amíg beteg volt, aztán járt újra iskolába.
Ezzel egyidőben, a második hullám vége alkalmából az OTP-nél kitalálták, hogy kezdjünk el újra bejárni, szerencsére nem mindenki egyszerre, hanem turnusokba osztva. Majd amikor sorra lettek betegek a kollégák, lefújták az egészet – végül is felelősségteljesen jártak el, és amúgy jó volt szocializálódni, ha csak két és fél napig is…
Tulajdonképpen telibe kaptuk a harmadik hullám elejét a munkahelyemen is, és a gyerekek is az iskolában. Dóri is kidőlt, aztán Zsófiéknál igazolt covidos lett egy kislány és bezárták az osztályt, majd pár nappal később az egész iskolát, ugyanis annyi tanár volt beteg, hogy a kevés gyerekre se tudtak felügyelni se, nem hogy tanítani. Aztán bezárták végre az összes iskolát.
Úgyhogy a márciust itthon töltöttük a csajokkal, legalább nem voltam egyedül, sőt pár napot Noémi is kivett. Az maradt a kérdés, hogy a család felnőtt tagjai közé a betegség vagy az oltás érkezik meg először. A szűkebb családban szerencsére végül az oltások nyertek, a tágabban vett családban viszont sajnos többen is betegek lettek, szerencsére eddig még mindenki megúszta kórház nélkül.
Most már talán az lesz a kihívás, hogy visszaálljunk a járvány előtti viselkedési mintákra. A tudomány mai állása és a józan ész szerint megengedhető, hogy találkozzunk és időt töltsünk emberekkel, a csajoknak is lesz lassan iskola, edzés… De nekem személyesen még elég nehéz elképzelni, hogy például bemenjek egy helyre, ahol emberek táncolnak vagy énekelnek…