zene

A zenei ízlésünk 1996-ban maradt (?)

szpeti

Negyven felett már nyilván elég kínos, de szoktunk néha zenés-táncos bulikba járni. Ez lehet szórakozóhely (a Park koncert után), tánciskola által szervezett salsa és diszkó, privát házibuli, de ami közös: a negyven pluszos közönségnek minden DJ a kilencvenes évek magyar diszkózenéjét veszi elő, hogy szórakoztasson minket. Valóban nagy slágerek születtek akkor: Jött egy felhő, mi leszállt közénk, Titkos üzenet, Tanga, Hajnal, Kozmix a házban – ezekből van egy fix 15-20 dal, ami ilyenkor elhangzik. Mindig, de MINDIG ugyanaz a húsz dal, DJ-től, megyétől, időjárástól függetlenül, az adott előadónak sincs 2. számú slágere, amit elő lehetne venni, a külföld sem merül fel, mint ahonnan meríteni lehetne, ahogy semmi más sem, ami 2000 óta született.

Találgattam, mi lehet ennek az oka, mit gondolnak rólunk a DJ-k:

  • mivel felnőttünk és dolgozni kezdtünk, nem volt lehetőségünk az újabb zenéket figyelemmel követni, az újabb slágereket már nem ismerjük,
  • a zenei ízlésünk 1996-ban maradt, az Álomhajónál bonyolultabb zenét nem tudunk befogadni,
  • az interneten mindenki másmilyen zenét hallgat, nincsenek nagy, közös slágerek, amiket mindenki ismer (kivéve az Úristent).

Ezért elhatároztam, hogy ötlethiányban szenvedő DJ barátainknak összeírok száz olyan dalt…

  • amire bulizni lehet,
  • később született, mint A hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe,
  • amit mindenki ismer (aki a Hip Hop Boyzt is ismerné)
  • minden előadótól csak egyet(!), hogy ne bonyolítsam el.

A házi feladat minden előadótól találni még 2-3 slágert a playlistre…

(Ez egy playlist a Deezeren, de Zsófi összekattintgatta Spotify-on is, ezúton is köszi!)

Felhőtlen, szuper nyarunk volt

szpeti

A járvány alatti bezártság után a nyáron átbillentünk kissé a ló túlsó oldalára, és amennyire munka mellett lehetett, illetve a szabadságaink engedték, buliztunk és szórakoztunk ezerrel. Balaton, Igal, Velencei-tó, aztán ismét Balaton. Salsa tábor, rocky tábor. Triász, Honeybeast, Neoton, Prosectura és Tankcsapda, Republic, Follow the Flow, Wellhello és Halott Pénz, Majka és Curtis, EDDA…

A legnagyobb buli

… a salsa tábor „diszkóhajó” rendezvénye volt, egy önfeledt, őrült bulizás a Balaton közepén. A hazafelé előadott flashmobot is sokáig fogjuk még mesélni: a hajótól ballagtunk vissza a szállodába Siófokon a soron. Az egyik büféből salsa ritmusú zene szólt, és adódott az ötlet, hogy táncoljunk rá. Körbe rendeződtünk és a tánciskolai szabályoknak megfelelően vezetett körtáncba, ún. ruedába kezdtünk kb. százan, spontán az utca közepén, bőven éjfél után, Tomi kiabálta be a lépéseket…

A nyár slágere

Már a nyár olvasmánya is az Animal Cannibalshez kötődött: megírták az együttes történetét és kiadták egy alaposan illusztrált könyvben. Hosszú és lelkes recenziót írtam róla a zene.hu-ra.

Ezután a júliusi B-Cool tánctáborban is Animal Cannibals fogadott: az egyik tábortáncot a Budapest nyáron című dalra koreografálták meg. Ezt nyilván rendszeresen gyakorolni kellett, vagyis a vonatkozó remixet minden nap és minden este többször meghallgattuk… meg azóta is, hogy a csajok gyakorolni tudják…

A legnagyobb élmény

… a székesfehérvári Halott Pénz koncert volt. A járvány előtt, 2019-ben pont kétszer is láttuk a Halott Pénzt az Arénában és nagy rajongójuk lettem. Sokat hallgattuk itthon is, sőt Zsófinak a születésnapjára meglepetésként csináltattam „Nem szürkének születtél” feliratú pulóvert…

Nyilván alig vártuk, hogy újra Halott Pénz koncertre mehessünk, de a 2021. júniusi időpont a Budapest Parkban pont egybeesett a salsa táborral. Kinéztem viszont a fehérvári koncertet júliusban, oda még normálisan el lehet jutni Pestről és az időpont is megfelelt. Noémi ennyire nem volt eltökélt, hogy vidékre utazzon miattuk, mi viszont Zsófival leutaztunk vonattal és megnéztük. Szuper volt a koncert is, és az este apa-lánya programként is nagyon jól sikerült. A „Nem szürkének születtél” rész a koncertek csúcspontja, felvettem: ha rá kéne mutatnom a nyár legjobb pillanatára, ez lenne az. (Vigyázz, hangos!)

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Szatmári Péter (@szpeti78) által megosztott bejegyzés

Az év slágere: Date la Vuelta

szpeti

A Deezer már novemberben kihirdette, mit hallgattam idén a legtöbbet – és ha decemberben valami teljesen más fog tetszeni, amit éjjel-nappal hallgatok majd? De maga az eredmény nem meglepő, már augusztusban is kihirdettem, hogy nekem ez az év slágere, amikor Luis Fonsi élőben énekelte nekünk az Arénában:

Aznap este ráadásul mindkét aktuális hobbimat, a fotózást és a salsa táncot is űzni tudtam: a zene.hu számára fotóztam Luis Fonsi koncertjét, és amikor nem volt szabad fotózni, akkor Noémivel salsáztunk a táncparketten. Az est fénypontja, az utolsó előtti dal volt a Date la Vuelta, hogy aztán a koncertet egy kevésbé ismert dallal zárja.

A fotók is jól sikerültek, Radics Gigi sajtósa is tőlem kérte el a Fonsival közös fotóikat, amit Instán publikáltak is:

Fotózás a Valentin-napi Musical Pluszon

szpeti

A februári Musical Pluszon fotózni csak futó ötlet volt, mert a rendezvény maga érdekelt, fotós szempontból viszont kevésbé izgalmas. Az itt szereplő színészekről már millió fénykép megjelent, a műsorhoz nincs díszlet, továbbá a szereplők a dalokhoz tartozó koreográfiát nem adják elő, gyakorlatilag egy helyben állva, mikrofonnal a kezükben énekelnek a fekete háttér előtt. Külön segítség, hogy a színpadot telenyomják füsttel, nekem pedig nincs teleobjektívem, és közel menni sem lehet a nézők miatt.

A vonatkozó DPS guide-okat hívtam segítségül: az énekes arcát ne takarja el a mikrofon, viszont próbáld meg az érdekes, apró pillanatokat elkapni. A dalok végén például a színészek végre leengedik a mikrofont – katt. Sánta Laci fingós poénnal szórakoztatta Gubik Petrát – katt. Kocsis Dini a színpad előtt lassúzott szintén Gubik Petrával – katt. Dolhai Attila pedig megtette azt az óriási szívességet, hogy mozgott a dalok előadása közben – Musical Pluszon ritkaság, csajozott, ugrált, bulizott, a pasas egy showman, hálásan üdvözlöm innen is.

Egy saját mérföldkőhöz is elérkeztem: Manual módban fényképeztem, mert Aperture módban a gép beégette a szereplők arcát és muszáj volt kisebb érzékenységet beállítani. Megtanultam végre használni a fényképezőmet!

Fotózás Guido és Maurizio de Angelis koncertjén az Arénában

szpeti

Amikor keresgélni kezdtem, hogy konkrétan milyen koncerteken fotóznék szívesen, anno ez volt a legelső ötletem. Terence Hill, Sandokan és a filmzenék, és a személyes rajongáson túl ők nemzetközi sztárok, óriási felhajtás, a helyszín pedig a legnagyobb magyar rendezvényközpont, az Aréna.

Több kisebb meglepetés is ért, elsőként amikor összesen 15(!) fotós verődött össze. A csapatot a rendezvényszervező iroda PR-os kolléganője irányította, teljesen profin. Először elmondta a szabályokat, például – ez volt a második meglepetés – hogy csak az első két szám alatt lehet fotózni, majd a koncert közepén három számot és a végén az autó átadásánál megint. Kb. amikor Terence Hill és/vagy Kabir Bedi a színpadon van, ugye. Ez egy teljesen korrekt előírás és egy napilapos fotósnak úgyis ők az érdekesek, én viszont még ennél rosszabb arányban készítek jó képeket, nekem még jól jött volna a két órás teljes koncert időtartama, hogy néha jól sikerüljön egy-egy kép…

A harmadik meglepetés az volt, hogy a pörgős, jó hangulatú koncertet a közönség végigülte a helyén. Megnéztem a Youtube-on, ugyanezen a műsoron például a római közönség már negyedóra után a színpad előtt táncolt. Budapesten csak a koncert vége felé, a Dune Buggy című dalnál tódult ki néhány száz ember a színpad elé és rajongott úgy, ahogy én is gondoltam volna.

Guido és Murizio de Angelis koncert

A negyedik meglepetés egy bohózat volt: átadták volna az elárverezett Dune Buggy autó kulcsait a legtöbbet ajánló licitálónak, majd a pénzt a Heim Pál Kórház kapja. Ott állt tehát a színpadon Terence Hill, egy tolmács, a kórház képviselője, a nyertes képviselője, a zenekar, valamint előttük kb. hatezer néző. Csak a kulcs nem volt sehol. Terence Hill megnézte, hátha az autóban maradt, de nem…

Terence Hill keresi a kulcsot

Végül Guido de Angelis szerzett valahonnan egy kulcsot és Terence Hill kezébe nyomta, adja át ezt, aztán lépjenek le végre, hogy be tudják fejezni a koncertet… A pasas 72 éves és akkor már több mint két órája nyomták a bulit, szerintem kissé fáradt lehetett…

A koncert után eszembe jutott, hogy lefotózzam még az autót is külön – Dombóvári Tamás, a Bors fotósa is velem tartott és végül ez lett az egyik fotója, ami bekerült a hétfői újságba.

A zene.hu-nál egyébként nem csak a fotóim jelennek meg, hanem saját tudósítást is írhatok a rendezvényről, ahol a saját szavaimmal, tetszőleges terjedelemben lelkesedhetek azért, ami jól sikerült, vagy kritizálhatom azt, ami szerintem kínos volt. Itt konkrétan a fotóimra nagyon büszke vagyok, szerintem szuperül sikerültek. Ez a cikk és itt van hozzá külön a galéria.

Veres Mónika Whitney Houston-emlékestje az Orfeumban

szpeti

Szóval tavaly sokat gondolkoztam azon, mit fotóznék szívesen. A családot, kirándulásokat, ez rendben van, de szerettem volna másfajta élményt, másfajta kihívást is. Ugyanakkor a tájképeket nézni is unom, nem hogy fényképezni, a makrózás szintén nem érdekel, a portré esetleg, de annyira nem, hogy modelleket keressek. Az érdekel, ahol történik valami, ahol emberek vannak, ahol nyüzsi van. Ilyen például a politika és a sport, de praktikusan olyasmit kerestem, ahová amúgy is szívesen elmennék. Bereczky Zoltán decemberi koncertjén a KMO-ban esett le a tantusz: a koncertek.

Veres Mónika az OrfeumbanKerestem tehát ilyen témájú portált és a zene.hu állt a legközelebb ahhoz, amire én gondoltam: koncertfotók és beszámolók. Jelentkeztem, örültek neki és némi egyeztetés után akkreditáltak Veres Mónika Whitney Houston-estjére az Orfeumba.

Felkészülésként DPS-cikkeket olvastam, mert ahogy minden létező fotós témáról, a koncertek fotózásáról is legalább 5-6 alapos írásuk van. Hogy időben kell érkezni és tájékozódni, hogy a zenekar is szerepeljen, a közönség is, érződjön a hangulat, hogy ne vakuzz az énekes szemébe és így tovább.

Ott a helyszínen először bátorságot kellett gyűjtenem: itt van ez a híres énekesnő, honnan lenne nekem bátorságom közel menni hozzá és lefényképezni. Szerencsére mire a közönség táncolni kezdett, én is ellazultam. Egy másik kihívás volt a technika: azt hittem, hogy a nagy rekesz automatikusan rövid záridővel párosul. Csakhogy kevés fény esetén érzékenységet is kellene emelni, de a gép inkább az alacsony érzékenység / nagyobb záridő kombinációt választja, vagyis a képek bemozdulnak – a rövid záridő kell legyen a kiindulópont.

Aztán én abban a hitben éltem, hogy tudok jó képeket komponálni. Ez más esetben, néhány perces felkészülés után, jól instruálható szereplőkkel néha tényleg sikerült – egy dinamikusan mozgó énekesnőről képet komponálni viszont teljesen más kategória. Nika egyébként alapvetően jó fej volt, sokszor rám nézett, szerepelt a kamerának is, de ezek 1-2 másodperces villanások, amikor vagy éppen felkészültem a kattintásra vagy nem – két teljes órán át készenlétben lenni is egy kihívás.

Szintén figyelni kell arra, hogy ne zavarjam a fizető közönséget, és amikor először előrébb léptem, tényleg 1 másodperc után veregette meg egy csaj a vállamat, hogy menjek arrébb… Szerencsére később a közönség már látta, hogy ide-oda járkálok, nem maradok sokáig egy helyen, és amúgy is mindenki táncolt.

Nika és az Orfeum közönsége

Másnap pedig a szerkesztés: Noémivel együtt próbáltunk olyan képeket kiválasztani, amin Nika várhatóan magának is tetszeni fog. De kialvatlanul kiválogatni és megszerkeszteni 280 fotót elég vicces, meg hogy cikkírást is vállaltam… Nika elképesztően jó énekesnő, mindent el tud énekelni, a zenekar is jól játszott, a buli kitűnően sikerült. De mit lehet erről írni? Még szerencse, hogy jegyzeteltem a dallistát, és még az jutott eszembe, hogy „az úri közönség táncol”, úgyhogy ez lett belőle.

Sztárban sztár +1 kicsi élőben a stúdióban

szpeti

Gergőék jóvoltából végül háromszor is élőben nézhettük meg a műsort a TV2 stúdiójában, ahol egyszer Noémivel voltam, kétszer Zsófival. Nagy élmény volt: a show élőben sokkal jobb, mint a tévében, jobban érződik a felhajtás és az energia.

Az egyik legérdekesebb élmény Till Attila műsorvezetésének a személyes megtekintése volt. Ő a tévében kb. karmesternek tűnik, aki vezényli a műsort, a stúdióban viszont látszott, hogy ő is csak része a gépezetnek. A lebonyolítást ugyanis egy legalább harminc fős stáb végzi el, köztük hangmérnök, operatőr, rendező, helyi ceremóniamester, asszisztensek és így tovább. Őket a műsor során különösebben irányítani nem szükséges, de ha bármire szükség volt, a döntéseket a rendező, egy Süni nevű hölgy hozta meg. Tilla lényegében az arca ennek a csapatnak, konferálja, közvetíti és értelmezi az eseményeket a tévénézők felé.

Amit Tilla személyén, illetve viselkedésén érdekes volt látni, hogy mennyire jelen van a stúdióban. Van ez az életvezetési tanács, hogy élj a mának, élj a pillanatnak, legyél jelen a saját életedben – ezt tudja Tilla szinte tökéletesen. Együtt él a műsorral, minden jelenlevőre rezonál, tudja a szabályokat és a menetrendet, és szükség esetén kulturáltan be is tud avatkozni. Ez főleg a zsűrivel szemben volt szükséges: finomította a mondanivalót, ha azok túl durván osztották ki a fellépőket, időben is korlátozta a zsűri megszólalásait, a fellépőknek pedig kedvesen gratulált, vagy éppen megnyugtatta, aki izgult vagy sírt.

A zsűri szerintem felesleges volt: a gyerek fellépőket nem illett kritizálni, így a zsűri tagjai csak azt ragozták, hogy milyen ügyesek, tehetségesek és szépek, plusz Tóth Vera saját magáról beszélt. Kár ilyesmivel húzni a nézők idejét, én például pont az ilyenek miatt nem nézek showműsorokat a tévében.

Pedig az előadások amúgy megérnék, szerintem eszméletlen jó műsorokat csináltak a fellépők, érdemes megnézni például Anna és Gergő Billie Jean-előadását. Rajtuk kívül az én személyes kedvencem Horváth Csenge és Hevesi Tamás volt. Utóbbi olyan alázatos és kedves volt végig, hogy nem lehetett nem szeretni, Csengének pedig nagyon erős, tiszta és szép hangja van, élőben nagyon klasszul betölti a teret, ami először a No lie című dalban tűnt fel.

A döntőben pedig Veréb Tamásék előadása simán elment volna az Operettben is, Ábel Anita Kulkát siratta, pedig a fószer még nem is halt meg, nosztalgikus kedvenc volt az Arrivederci Amore és így tovább. Amivel pedig végleg megvettek, az nyilván a Fame finálé előadása volt, az Operettből ismert diszkós változatban. Gergőék gondolták is, hogy nekem ez majd tetszeni fog…

A Notre Dame-i toronyőr (Operettszínház)

szpeti

Nem akartam elkövetni ugyanazt a hibát, mint a Fame-nél, hogy a színházban ismerkedek meg a darabbal és utólag kezdek el rajongani, amikor már lekerült a repertoárról… Úgyhogy amikor az Operett tavasszal elkezdte hirdetni az ősz nagy dobását, A Notre Dame-i toronyőrt, rögtön megkerestem a Deezeren és többször is meghallgattam. Később kiderült, hogy amint például a Fame-ből is, ebből is több verzió van és én nyilván egy másikat választottam, mint az Operettszínház… Szerencsére különböző rendezvényeken már elkezdtek ízelítőket adni a darabból, így sikerült megtalálni ugyanazt, amit majd a színházban is előadnak…

Aztán megvettük a jegyet és intenzíven készültem az előadásra, gyakorlatilag egész nyáron, naponta egyszer végighallgattam az egész darabot. Megérte: varázslatos volt minden egyes dalt, sőt minden egyes hangot már jól ismerni (angolul, de ez nem volt zavaró). Egy-két apróság volt, amit csak a színházban értettem meg: a vízköpők szerepét (ők a narrátorok), a „Place of Miracle” ugye a cigányok búvóhelye, illetve hogy a „Flight into Egypt” című dalt egy negyedik életre kelő szobor énekli – Csuha Lajos pedig egyetlen dal előadásával is emlékezetessé tette a szerepét…

Az idei második előadást néztük meg a második szereposztással, és abszolút bejött, nem hiszem, hogy az első szereposztás annyival jobb lenne. Szomor György abszolút zseniális Frollo, a hátán viszi a darabot, ahogy mondani szokás, simán elhisszük neki, hogy beleőrül a lány utáni vágyba, a szólója pedig az első felvonás végén a darab csúcsa. Cseh Dávid Péter is kitűnő Quasimodo, mindent elhiszünk neki is és nagyon jól, hatásosan játszik. Esmeralda esetében mondjuk el tudom képzelni, hogy Gubik Petra hangja jobban kitölti a teret, mint Fekete-Kovács Veronikáé – utóbbi is jól játszik és jól énekel, de az Operett egy nagy méretű színház, irgalmatlan hangerő kell hozzá… Homonnay Zsolt volt az egyetlen csalódás, mert csak lehozza a kötelezőt, ráadásul Jack Sparrow-nak van maszkolva, miközben a szerepe szerint cigány, nem kalóz – ennek mi értelme volt?! MÁZS-nak sokkal jobban áll ez a ripacskodás, amint például itt is látszik:

Jó fej egyébként az Operett a szereposztások lebegtetésével: amelyik előadásra még lehet jegyet kapni, ott nyitva hagyják a szereposztás kérdését, pedig szerintem egy legitim igény, ha valaki csak azért is a Veréb-Gubik-Kocsis trióval akarja látni a darabot. A Centrál Színház sem tehetné meg, hogy Alföldi helyett véletlenszerűen legyen Henry Higgins valaki más a My fair ladyben… Az lenne a minimum, hogy előre kihirdessék, ki fog benne játszani, de az Operett, úgy látszik, megteheti, hogy szórakozik ezzel – erre a problémára még keressük a megoldást…