Az év slágere: Date la Vuelta

A Deezer már novemberben kihirdette, mit hallgattam idén a legtöbbet – és ha decemberben valami teljesen más fog tetszeni, amit éjjel-nappal hallgatok majd? De maga az eredmény nem meglepő, már augusztusban is kihirdettem, hogy nekem ez az év slágere, amikor Luis Fonsi élőben énekelte nekünk az Arénában:

Aznap este ráadásul mindkét aktuális hobbimat, a fotózást és a salsa táncot is űzni tudtam: a zene.hu számára fotóztam Luis Fonsi koncertjét, és amikor nem volt szabad fotózni, akkor Noémivel salsáztunk a táncparketten. Az est fénypontja, az utolsó előtti dal volt a Date la Vuelta, hogy aztán a koncertet egy kevésbé ismert dallal zárja.

A fotók is jól sikerültek, Radics Gigi sajtósa is tőlem kérte el a Fonsival közös fotóikat, amit Instán publikáltak is:

Fotózás a Valentin-napi Musical Pluszon

A februári Musical Pluszon fotózni csak futó ötlet volt, mert a rendezvény maga érdekelt, fotós szempontból viszont kevésbé izgalmas. Az itt szereplő színészekről már millió fénykép megjelent, a műsorhoz nincs díszlet, továbbá a szereplők a dalokhoz tartozó koreográfiát nem adják elő, gyakorlatilag egy helyben állva, mikrofonnal a kezükben énekelnek a fekete háttér előtt. Külön segítség, hogy a színpadot telenyomják füsttel, nekem pedig nincs teleobjektívem, és közel menni sem lehet a nézők miatt.

A vonatkozó DPS guide-okat hívtam segítségül: az énekes arcát ne takarja el a mikrofon, viszont próbáld meg az érdekes, apró pillanatokat elkapni. A dalok végén például a színészek végre leengedik a mikrofont – katt. Sánta Laci fingós poénnal szórakoztatta Gubik Petrát – katt. Kocsis Dini a színpad előtt lassúzott szintén Gubik Petrával – katt. Dolhai Attila pedig megtette azt az óriási szívességet, hogy mozgott a dalok előadása közben – Musical Pluszon ritkaság, csajozott, ugrált, bulizott, a pasas egy showman, hálásan üdvözlöm innen is.

Egy saját mérföldkőhöz is elérkeztem: Manual módban fényképeztem, mert Aperture módban a gép beégette a szereplők arcát és muszáj volt kisebb érzékenységet beállítani. Megtanultam végre használni a fényképezőmet!

Fotózás Guido és Maurizio de Angelis koncertjén az Arénában

Amikor keresgélni kezdtem, hogy konkrétan milyen koncerteken fotóznék szívesen, anno ez volt a legelső ötletem. Terence Hill, Sandokan és a filmzenék, és a személyes rajongáson túl ők nemzetközi sztárok, óriási felhajtás, a helyszín pedig a legnagyobb magyar rendezvényközpont, az Aréna.

Több kisebb meglepetés is ért, elsőként amikor összesen 15(!) fotós verődött össze. A csapatot a rendezvényszervező iroda PR-os kolléganője irányította, teljesen profin. Először elmondta a szabályokat, például – ez volt a második meglepetés – hogy csak az első két szám alatt lehet fotózni, majd a koncert közepén három számot és a végén az autó átadásánál megint. Kb. amikor Terence Hill és/vagy Kabir Bedi a színpadon van, ugye. Ez egy teljesen korrekt előírás és egy napilapos fotósnak úgyis ők az érdekesek, én viszont még ennél rosszabb arányban készítek jó képeket, nekem még jól jött volna a két órás teljes koncert időtartama, hogy néha jól sikerüljön egy-egy kép…

A harmadik meglepetés az volt, hogy a pörgős, jó hangulatú koncertet a közönség végigülte a helyén. Megnéztem a Youtube-on, ugyanezen a műsoron például a római közönség már negyedóra után a színpad előtt táncolt. Budapesten csak a koncert vége felé, a Dune Buggy című dalnál tódult ki néhány száz ember a színpad elé és rajongott úgy, ahogy én is gondoltam volna.

Guido és Murizio de Angelis koncert

A negyedik meglepetés egy bohózat volt: átadták volna az elárverezett Dune Buggy autó kulcsait a legtöbbet ajánló licitálónak, majd a pénzt a Heim Pál Kórház kapja. Ott állt tehát a színpadon Terence Hill, egy tolmács, a kórház képviselője, a nyertes képviselője, a zenekar, valamint előttük kb. hatezer néző. Csak a kulcs nem volt sehol. Terence Hill megnézte, hátha az autóban maradt, de nem…

Terence Hill keresi a kulcsot

Végül Guido de Angelis szerzett valahonnan egy kulcsot és Terence Hill kezébe nyomta, adja át ezt, aztán lépjenek le végre, hogy be tudják fejezni a koncertet… A pasas 72 éves és akkor már több mint két órája nyomták a bulit, szerintem kissé fáradt lehetett…

A koncert után eszembe jutott, hogy lefotózzam még az autót is külön – Dombóvári Tamás, a Bors fotósa is velem tartott és végül ez lett az egyik fotója, ami bekerült a hétfői újságba.

A zene.hu-nál egyébként nem csak a fotóim jelennek meg, hanem saját tudósítást is írhatok a rendezvényről, ahol a saját szavaimmal, tetszőleges terjedelemben lelkesedhetek azért, ami jól sikerült, vagy kritizálhatom azt, ami szerintem kínos volt. Itt konkrétan a fotóimra nagyon büszke vagyok, szerintem szuperül sikerültek. Ez a cikk és itt van hozzá külön a galéria.

Veres Mónika Whitney Houston-emlékestje az Orfeumban

Szóval tavaly sokat gondolkoztam azon, mit fotóznék szívesen. A családot, kirándulásokat, ez rendben van, de szerettem volna másfajta élményt, másfajta kihívást is. Ugyanakkor a tájképeket nézni is unom, nem hogy fényképezni, a makrózás szintén nem érdekel, a portré esetleg, de annyira nem, hogy modelleket keressek. Az érdekel, ahol történik valami, ahol emberek vannak, ahol nyüzsi van. Ilyen például a politika és a sport, de praktikusan olyasmit kerestem, ahová amúgy is szívesen elmennék. Bereczky Zoltán decemberi koncertjén a KMO-ban esett le a tantusz: a koncertek.

Veres Mónika az OrfeumbanKerestem tehát ilyen témájú portált és a zene.hu állt a legközelebb ahhoz, amire én gondoltam: koncertfotók és beszámolók. Jelentkeztem, örültek neki és némi egyeztetés után akkreditáltak Veres Mónika Whitney Houston-estjére az Orfeumba.

Felkészülésként DPS-cikkeket olvastam, mert ahogy minden létező fotós témáról, a koncertek fotózásáról is legalább 5-6 alapos írásuk van. Hogy időben kell érkezni és tájékozódni, hogy a zenekar is szerepeljen, a közönség is, érződjön a hangulat, hogy ne vakuzz az énekes szemébe és így tovább.

Ott a helyszínen először bátorságot kellett gyűjtenem: itt van ez a híres énekesnő, honnan lenne nekem bátorságom közel menni hozzá és lefényképezni. Szerencsére mire a közönség táncolni kezdett, én is ellazultam. Egy másik kihívás volt a technika: azt hittem, hogy a nagy rekesz automatikusan rövid záridővel párosul. Csakhogy kevés fény esetén érzékenységet is kellene emelni, de a gép inkább az alacsony érzékenység / nagyobb záridő kombinációt választja, vagyis a képek bemozdulnak – a rövid záridő kell legyen a kiindulópont.

Aztán én abban a hitben éltem, hogy tudok jó képeket komponálni. Ez más esetben, néhány perces felkészülés után, jól instruálható szereplőkkel néha tényleg sikerült – egy dinamikusan mozgó énekesnőről képet komponálni viszont teljesen más kategória. Nika egyébként alapvetően jó fej volt, sokszor rám nézett, szerepelt a kamerának is, de ezek 1-2 másodperces villanások, amikor vagy éppen felkészültem a kattintásra vagy nem – két teljes órán át készenlétben lenni is egy kihívás.

Szintén figyelni kell arra, hogy ne zavarjam a fizető közönséget, és amikor először előrébb léptem, tényleg 1 másodperc után veregette meg egy csaj a vállamat, hogy menjek arrébb… Szerencsére később a közönség már látta, hogy ide-oda járkálok, nem maradok sokáig egy helyen, és amúgy is mindenki táncolt.

Nika és az Orfeum közönsége

Másnap pedig a szerkesztés: Noémivel együtt próbáltunk olyan képeket kiválasztani, amin Nika várhatóan magának is tetszeni fog. De kialvatlanul kiválogatni és megszerkeszteni 280 fotót elég vicces, meg hogy cikkírást is vállaltam… Nika elképesztően jó énekesnő, mindent el tud énekelni, a zenekar is jól játszott, a buli kitűnően sikerült. De mit lehet erről írni? Még szerencse, hogy jegyzeteltem a dallistát, és még az jutott eszembe, hogy “az úri közönség táncol”, úgyhogy ez lett belőle.

Sztárban sztár +1 kicsi élőben a stúdióban

Gergőék jóvoltából végül háromszor is élőben nézhettük meg a műsort a TV2 stúdiójában, ahol egyszer Noémivel voltam, kétszer Zsófival. Nagy élmény volt: a show élőben sokkal jobb, mint a tévében, jobban érződik a felhajtás és az energia.

Az egyik legérdekesebb élmény Till Attila műsorvezetésének a személyes megtekintése volt. Ő a tévében kb. karmesternek tűnik, aki vezényli a műsort, a stúdióban viszont látszott, hogy ő is csak része a gépezetnek. A lebonyolítást ugyanis egy legalább harminc fős stáb végzi el, köztük hangmérnök, operatőr, rendező, helyi ceremóniamester, asszisztensek és így tovább. Őket a műsor során különösebben irányítani nem szükséges, de ha bármire szükség volt, a döntéseket a rendező, egy Süni nevű hölgy hozta meg. Tilla lényegében az arca ennek a csapatnak, konferálja, közvetíti és értelmezi az eseményeket a tévénézők felé.

Amit Tilla személyén, illetve viselkedésén érdekes volt látni, hogy mennyire jelen van a stúdióban. Van ez az életvezetési tanács, hogy élj a mának, élj a pillanatnak, legyél jelen a saját életedben – ezt tudja Tilla szinte tökéletesen. Együtt él a műsorral, minden jelenlevőre rezonál, tudja a szabályokat és a menetrendet, és szükség esetén kulturáltan be is tud avatkozni. Ez főleg a zsűrivel szemben volt szükséges: finomította a mondanivalót, ha azok túl durván osztották ki a fellépőket, időben is korlátozta a zsűri megszólalásait, a fellépőknek pedig kedvesen gratulált, vagy éppen megnyugtatta, aki izgult vagy sírt.

A zsűri szerintem felesleges volt: a gyerek fellépőket nem illett kritizálni, így a zsűri tagjai csak azt ragozták, hogy milyen ügyesek, tehetségesek és szépek, plusz Tóth Vera saját magáról beszélt. Kár ilyesmivel húzni a nézők idejét, én például pont az ilyenek miatt nem nézek showműsorokat a tévében.

Pedig az előadások amúgy megérnék, szerintem eszméletlen jó műsorokat csináltak a fellépők, érdemes megnézni például Anna és Gergő Billie Jean-előadását. Rajtuk kívül az én személyes kedvencem Horváth Csenge és Hevesi Tamás volt. Utóbbi olyan alázatos és kedves volt végig, hogy nem lehetett nem szeretni, Csengének pedig nagyon erős, tiszta és szép hangja van, élőben nagyon klasszul betölti a teret, ami először a No lie című dalban tűnt fel.

A döntőben pedig Veréb Tamásék előadása simán elment volna az Operettben is, Ábel Anita Kulkát siratta, pedig a fószer még nem is halt meg, nosztalgikus kedvenc volt az Arrivederci Amore és így tovább. Amivel pedig végleg megvettek, az nyilván a Fame finálé előadása volt, az Operettből ismert diszkós változatban. Gergőék gondolták is, hogy nekem ez majd tetszeni fog…

A Notre Dame-i toronyőr (Operettszínház)

Nem akartam elkövetni ugyanazt a hibát, mint a Fame-nél, hogy a színházban ismerkedek meg a darabbal és utólag kezdek el rajongani, amikor már lekerült a repertoárról… Úgyhogy amikor az Operett tavasszal elkezdte hirdetni az ősz nagy dobását, A Notre Dame-i toronyőrt, rögtön megkerestem a Deezeren és többször is meghallgattam. Később kiderült, hogy amint például a Fame-ből is, ebből is több verzió van és én nyilván egy másikat választottam, mint az Operettszínház… Szerencsére különböző rendezvényeken már elkezdtek ízelítőket adni a darabból, így sikerült megtalálni ugyanazt, amit majd a színházban is előadnak…

Aztán megvettük a jegyet és intenzíven készültem az előadásra, gyakorlatilag egész nyáron, naponta egyszer végighallgattam az egész darabot. Megérte: varázslatos volt minden egyes dalt, sőt minden egyes hangot már jól ismerni (angolul, de ez nem volt zavaró). Egy-két apróság volt, amit csak a színházban értettem meg: a vízköpők szerepét (ők a narrátorok), a “Place of Miracle” ugye a cigányok búvóhelye, illetve hogy a “Flight into Egypt” című dalt egy negyedik életre kelő szobor énekli – Csuha Lajos pedig egyetlen dal előadásával is emlékezetessé tette a szerepét…

Az idei második előadást néztük meg a második szereposztással, és abszolút bejött, nem hiszem, hogy az első szereposztás annyival jobb lenne. Szomor György abszolút zseniális Frollo, a hátán viszi a darabot, ahogy mondani szokás, simán elhisszük neki, hogy beleőrül a lány utáni vágyba, a szólója pedig az első felvonás végén a darab csúcsa. Cseh Dávid Péter is kitűnő Quasimodo, mindent elhiszünk neki is és nagyon jól, hatásosan játszik. Esmeralda esetében mondjuk el tudom képzelni, hogy Gubik Petra hangja jobban kitölti a teret, mint Fekete-Kovács Veronikáé – utóbbi is jól játszik és jól énekel, de az Operett egy nagy méretű színház, irgalmatlan hangerő kell hozzá… Homonnay Zsolt volt az egyetlen csalódás, mert csak lehozza a kötelezőt, ráadásul Jack Sparrow-nak van maszkolva, miközben a szerepe szerint cigány, nem kalóz – ennek mi értelme volt?! MÁZS-nak sokkal jobban áll ez a ripacskodás, amint például itt is látszik:

Jó fej egyébként az Operett a szereposztások lebegtetésével: amelyik előadásra még lehet jegyet kapni, ott nyitva hagyják a szereposztás kérdését, pedig szerintem egy legitim igény, ha valaki csak azért is a Veréb-Gubik-Kocsis trióval akarja látni a darabot. A Centrál Színház sem tehetné meg, hogy Alföldi helyett véletlenszerűen legyen Henry Higgins valaki más a My fair ladyben… Az lenne a minimum, hogy előre kihirdessék, ki fog benne játszani, de az Operett, úgy látszik, megteheti, hogy szórakozik ezzel – erre a problémára még keressük a megoldást…

Fame, utolsó előadás

Amikor harmadszor is jegyet vettünk rá, még nem tudtuk, hogy a Fame lekerül a színház repertoárjáról és a legutolsó előadást fogjuk látni. Furcsa dolog ez: bizonyos darabokkal kapcsolatban úgy érzi az ember, hogy örökké műsoron kellene tartani, mert akárhányszor megnézné szívesen. Kamaszkoromban egy randin egy lány azt mondta, 21-szer látta az Én, és a kisöcsémet, de nem hittem el, mert nem tudtam elképzelni. Most már el tudom, sőt, amikor valaki más azt írja a Facebookon, hogy 48-szor látta a Vámpírok bálját, másvalaki 18-szor ült be a Fame-re két évad alatt, tulajdonképpen meg is tudom érteni, a Fame nekünk is minden alkalommal egyre jobban tetszett.

Ez az utolsó előadás is kitűnő volt, a színészek felszabadultan marhultak a lazább jelenetekben, de a feszültség is a helyén volt, dalok, minden. A “búcsú” viszont csalódást okozott: először is a színészek rájöttek, hogy 2017 van, és akár egy mobiltelefonnal is meg lehet örökíteni, hogy szerepeltek ebben a darabban. Így a fináléban a társulat tagjai összeálltak egy csoport-szelfire, és oda sem bagóztak a halálból éppen visszatérő Carmen Diazra (a kép forrása: Közönség.hu@Facebook)

Senki nem figyel Gubik Petrára

A Carment játszó Gubik Petra szintén fel akarta venni magát a telefonjával, de alighanem elfelejtett az előlapi kamerára váltani, úgyhogy szelfi-videó helyett felvette a plafont, a társulat többi tagját, a közönséget, csak magát nem. Igaz, a hangfelvétel jó lett, és ami így látszik, az is nagy élmény azért… Amúgy kilencszázan ültek a nézőtéren, nem lett volna egy ismerős, aki felveszi az egészet onnan, ahonnan a legjobban látni és hallani az előadást?

Ezután videókat vetítettek fekete-fehérben, OK, majd Nádasi Veronika énekelt egy dalt az eredeti Fame-ből, szép volt, végül fiatal végzősöket ünnepeltek a színpadon, ezzel se volt gond. A probléma, hogy az egész előadás poénja, a flash, a katarzis, ugye, nem akarom folyton ismételni magamat, de Carmen Diaz, a halál, az élet, a sztárság és a sárga taxi – nem lehetett volna inkább azt megismételni? Noémi megállapította, hogy nekem jobb lenne, ha csak a finálét adnák elő újra és újra két órán keresztül, hát ja. Volt egy lány, aki legalább az utolsó 10 másodpercet felvette belőle (a többi a tapsrend):

Az Év Slágere, 2016: Fame (finálé)

Nem készültem fel előzetesen a darabból: a történet ismertetőjét olvastam, a Nagy Slágert is ismertem, de nem olvastam róla kritikákat és nem néztem belőle videókat a neten.

De alapvetően szuper volt, egy könnyűzenés, fiatalokról szóló történet. A Nagy Sláger viszont, amit vártam, csak az első felvonás elején hangzott el, egy másik dal részeként. Úgyhogy amikor a darab végén a szereplők kórusban énekelték Carmen Diaz búcsúztatóját, némi hiányérzetem maradt, de lélekben már készülődtem a ruhatárba. Gondolom a közönségből mindenki más tudta, mi fog még következni, nekem viszont meglepetés volt: dübörgés, Emlékezz! Emlékezz! felkiáltások, majd a Carment játszó Gubik Petra Jézus-pózban ereszkedett le a színpad tetejéről, és bár dramaturgiailag halott volt, a fináléban megvalósult az álma, ő lett a nagy sztár, aki mindig is lenni akart.

Gubik Petra a Fame-ben

Banális történet, de ott és akkor ütős volt, annyira megérintett, hogy két nappal később jegyet vettünk a Fame-re újra, és októberben megnéztük még egyszer, illetve egész évben ezt a dalt hallgattam újra és újra és újra.

A jelenet pontosan abban a formában, ahogy mi láttuk, nem érhető el a neten – az Operettszínház ennyire még nem jár 2016-ban, nyilván azt gondolják, vegyünk rá jegyet újra, ha ismét látni akarjuk. Ezért innen-onnan szemezget az ember: az Echo tévé egyik operett-témájú tévéműsorának a végén például óvatlanul leadták, én pedig vettem a fáradtságot és letöltöttem az egész műsort tartalmazó mp4 fájlt a tévé honlapjáról, kivágtam belőle a vonatkozó részt és feltöltöttem újra, csak azt. Itt Muri Enikő játssza Carment, ami annyiban nem stimmel, hogy mi mindkétszer Gubik Petrával láttuk, de természetesen vele sem rossz:

Gubik Petra saját verzióját a DoktoRock Színtársulat 25. szülinapi gáláján rögzítették – elég hamisan énekel ezen a konkrét felvételen, de az energia átjön:

És amit egész évben végül is a legtöbbet hallgattam, az a színház saját videóklipje. Ebben mindenki énekel, viszont kifogástalan a hangminőség, ideális ahhoz, hogy mp3-ban letöltsem és minden eszközön meg tudjam hallgatni:

 

A hónap zenéje, 2016. október: What’s goin’ on in Brazil

Bud Spencer és Terence Hill Filmünnep volt a Corvin moziban: a Korda teremben aznap csak az ő filmjeiket játszották és volt kirakodóvásár filmplakátokkal, babkonzervvel és életrajzi könyvekkel, a kávézóban Bud-kajákkal, a vetítések előtt beszélgetés híres vendégekkel. Az öt film közül mi a Nincs kettő négy nélkült választottuk, és a várakozás hetei alatt folyton ennek a zenéjét hallgattam:

Más kérdés, hogy az esemény nem sikerült annyira jól, mint amennyire vártunk rá. Elsőként a kávézóba tértünk be Bud-kajákat enni, ahol az alábbiakkal szembesültünk:

  • nem lehetett káryával fizetni, csak készpénzzel
  • a kiszolgálás lassú volt és figyelmetlen. Kétszer kellett megismételnem, hogy mit kérek, mert a pincér lány a rendelésem leadása közben egy időre magamra hagyott,
  • ezután leültünk és kaptunk evőeszközöket, majd negyed óráig semmi sem történt
  • az érdeklődésemre egy másik pincér engem hibáztatott, mert nem mindegy, hogy a pultnál rendeltem vagy asztaltól, ha pedig pultnál rendelek, majd leülünk egy asztalhoz, én vagyok a hibás,
  • meg kellett ismételnem, hogy mit rendeltünk,
  • a hamburger belsejében Noémi egy szalvétát talált.

A Corvin Mozi kávézóját senkinek sem ajánlom!

A filmvetítés előtt beszélgetés volt Bud Spencer fiával, akit a közönség felállva tapsolt – miért kellene ennyire ünnepelni a Bud Spencert fiát? Aztán lejátszották Terence Hill videóüzenetét, aki két sztorit mesélt el a westernfilmjeik forgatásáról – Magyarországot vagy a hűséges magyar rajongókat nem említette meg. Végül elkezdődött a film, az eredeti szinkronnal, de elég pocsék hangminőségben. Mindegy, összességében jól szórakoztunk: maga a film természetesen jó volt, és a mozivásznon jól kijött a szereplők zseniális mimikája.

Novembertől az egész országban fogják még mozikban játszani a filmjeiket: szerintem érdemes megnézni egyet-egyet szélesvásznon, a fenti kellemetlen körítések nélkül…

Lesz Bud-Terence filmzenei vonatkozású esemény is: Guido & Maurizio de Angelis lép fel az Arénában. A két pasas már a filmek idején sem volt kifejezetten fiatal, és azóta egyszer sem léptek fel sehol, kifejezetten csak erre a koncertre készülnek rá. A jegyek fejenként kb. húszezer forintba kerülnek – nem hiszem, hogy megér ennyit két hetven éves pasas műsora, akik harminc év után először állnak színpadon… A zenéket hallgatva egyébként nyilvánvaló, hogy egy ilyen koncert helye nem az Arénában lenne, szimfonikus zenekarral, hanem egy klubban vagy kocsmában. Találtam is egy videót, ahol egy magyar együttes sokkal jobban ráérzett, hogyan kellene ezt előadni élőben (2:25-től):