Fenyő Miklós könyve ékes, tankönyvi példája annak, miért lenne szükség a könyvkiadásban szigorúbb szerkesztőkre: rendberakni az időrendet, kihúzni a felesleges részeket, javítani a stílushibákat…
A könyv alapvetően életrajz, illetve egy életrajzi sorozat első része. Lineárisan indul: gyerekkor, Amerika, visszatérés Magyarországra, kamaszkori zenekarok és megismerkedés Dollyval. Érdekes, viszonylag olvasmányos, és természetesen rocktörténeti jelentőségű, hiszen ezt a sztorit láttuk színházban és moziban, és most első kézből olvashatjuk könyvben is. Aztán váratlanul ugrunk egyet az 1995-ös Hungária nagykoncert sztorijára, annak a végén pedig vissza a középiskolába, ahol Barta Tamással (az LGT későbbi legendás gitárosával) huligánkodtak.
A könyv ezután is tele van ide-oda ugrásokkal az időben: Barta Tamással éppen meghamisították az osztálynaplót, de ki sem derül, hogy sikerült-e, mert Fenyő egyszer csak egy teljesen más, évekkel későbbi sztorit kezd el mesélni, amiből aztán az első Hungária együttes lesz. A könyv egy későbbi pontján mégis visszatérünk Barta Tamáshoz és az osztálynaplóhoz, ki is rúgják őket az iskolából, de aztán ismét éveket ugrik előre, amikor Barta belép hozzájuk a Syconorba… Aztán megint a Hungária, végül a Made in Hungária színházi bemutatójáról ír hosszasan, elnyújtottan – három megbeszélésről ötven oldalt…
A szerkesztés a stílusnak sem ártott volna: Fenyő gyakran elmélkedni, filozofálni kezd, aminek se füle, se farka, simán törölni kellett volna, például a komplett 42. és 300. oldalt, de máshol is bekezdéseket, mondatokat, mindent, ami nem tartozik a történethez.
A szójátékok nem feltétlenül rosszak, viszont Fenyő elköveti azt a gyakori hibát, hogy minden egyes szereplő, például az édesanyja, Barta Tamás, Dolly, S. Nagy István, tehát különböző emberek ugyanúgy, ugyanolyan szójátékokkal beszélnek.
Arról is sok kiderül, milyen ember, milyen személyiség Fenyő. Félénk, amennyire én értem: introvertált, érdekes például a telefonos sztori, amikor napokig gyakorolt, mielőtt felhívta volna S. Nagy Istvánt.
Ugyanakkor elképesztően nagyképű és lekezelő, ez is kiderül. Minden nőnek csak a felizgatása érdekli, és valamiért abban a hitben él, hogy a nők szexuálisan felizgulnak a zenéjétől. De hiszen a többi zenész is csak a csajozás érdekében zenél – Fenyő láthatóan el sem tudja képzelni, hogy bármi más oka lehetne.
Ezen túl mindenkit magasról lenéz. Az osztálytársai nyárspolgárok, gyávák, és még az osztálytalálkozón is megvetve nézte őket, ahogy két pofára zabálták a rántott húst, miközben otthon titokban őrizgették az autogramját… Egy ponton odáig jut, hogy a rajongók számára a Hungária Isten mentőöve a törékeny létükhöz a földi boldogság átélése érdekében, és ezt nem én találtam ki, hanem a könyv 285. oldaláról idéztem.
Ugyanakkor a 287. oldalon előadja az áldozatot, akiről a média „összehangoltan kussolt”. A Kossuth díj egyáltalán nem érdekli, de azért hat oldalon át ír arról, hogy egyébként miért kellene megkapnia, és hogy mennyire megveti azokat, akik adják, és akik már megkapták…
Hogy a hétköznapokban milyen ember, arról pedig rögtön a 14. oldalon képet kaphatunk abból, ahogyan egy képzelt szituációban Fekete Gyulával, a későbbi Szaxi Maxival beszélgetnek. Annak a fejezetnek sincs ott semmi értelme, ugyanakkor megdöbbentő, micsoda lekezelő bunkó a viselkedésük. Az 1995-ös Hungária koncertről pedig hosszasan ír, érdekes dolgokat egyébként, de a végén a tanulság: a buli a többieknek semmit nem jelentett, mindenki csak a pénzért csinálta.
Szerintem viszont, ha öt zenész társadnak karácsonyi üdvözletet dobsz a postaládába, de egyikük sem reagál semmit, én nem dicsekednék vele, mert nem biztos, hogy a másik öt emberben van hiba. Legalábbis valószínű, hogy ha a Hungária többi öt tagja ennyire egységesen utálja a Fenyőt, annak valami oka van…
A könyv lineáris részében kb. 1970-ig jut el, tehát az 1980-as Hungária együttesről még semmit nem mondott. Modern Hungária, Szandi, Step, Park együttesek, család, gyerekek – lenne még mit mesélnie. Reménykedjünk, hátha a második kötetnek már lesz rendes szerkesztője…
