A Notre Dame-i toronyőr (Operettszínház)

Nem akartam elkövetni ugyanazt a hibát, mint a Fame-nél, hogy a színházban ismerkedek meg a darabbal és utólag kezdek el rajongani, amikor már lekerült a repertoárról… Úgyhogy amikor az Operett tavasszal elkezdte hirdetni az ősz nagy dobását, A Notre Dame-i toronyőrt, rögtön megkerestem a Deezeren és többször is meghallgattam. Később kiderült, hogy amint például a Fame-ből is, ebből is több verzió van és én nyilván egy másikat választottam, mint az Operettszínház… Szerencsére különböző rendezvényeken már elkezdtek ízelítőket adni a darabból, így sikerült megtalálni ugyanazt, amit majd a színházban is előadnak…

Aztán megvettük a jegyet és intenzíven készültem az előadásra, gyakorlatilag egész nyáron, naponta egyszer végighallgattam az egész darabot. Megérte: varázslatos volt minden egyes dalt, sőt minden egyes hangot már jól ismerni (angolul, de ez nem volt zavaró). Egy-két apróság volt, amit csak a színházban értettem meg: a vízköpők szerepét (ők a narrátorok), a „Place of Miracle” ugye a cigányok búvóhelye, illetve hogy a „Flight into Egypt” című dalt egy negyedik életre kelő szobor énekli – Csuha Lajos pedig egyetlen dal előadásával is emlékezetessé tette a szerepét…

Az idei második előadást néztük meg a második szereposztással, és abszolút bejött, nem hiszem, hogy az első szereposztás annyival jobb lenne. Szomor György abszolút zseniális Frollo, a hátán viszi a darabot, ahogy mondani szokás, simán elhisszük neki, hogy beleőrül a lány utáni vágyba, a szólója pedig az első felvonás végén a darab csúcsa. Cseh Dávid Péter is kitűnő Quasimodo, mindent elhiszünk neki is és nagyon jól, hatásosan játszik. Esmeralda esetében mondjuk el tudom képzelni, hogy Gubik Petra hangja jobban kitölti a teret, mint Fekete-Kovács Veronikáé – utóbbi is jól játszik és jól énekel, de az Operett egy nagy méretű színház, irgalmatlan hangerő kell hozzá… Homonnay Zsolt volt az egyetlen csalódás, mert csak lehozza a kötelezőt, ráadásul Jack Sparrow-nak van maszkolva, miközben a szerepe szerint cigány, nem kalóz – ennek mi értelme volt?! MÁZS-nak sokkal jobban áll ez a ripacskodás, amint például itt is látszik:

Jó fej egyébként az Operett a szereposztások lebegtetésével: amelyik előadásra még lehet jegyet kapni, ott nyitva hagyják a szereposztás kérdését, pedig szerintem egy legitim igény, ha valaki csak azért is a Veréb-Gubik-Kocsis trióval akarja látni a darabot. A Centrál Színház sem tehetné meg, hogy Alföldi helyett véletlenszerűen legyen Henry Higgins valaki más a My fair ladyben… Az lenne a minimum, hogy előre kihirdessék, ki fog benne játszani, de az Operett, úgy látszik, megteheti, hogy szórakozik ezzel – erre a problémára még keressük a megoldást…

Fame, utolsó előadás

Amikor harmadszor is jegyet vettünk rá, még nem tudtuk, hogy a Fame lekerül a színház repertoárjáról és a legutolsó előadást fogjuk látni. Furcsa dolog ez: bizonyos darabokkal kapcsolatban úgy érzi az ember, hogy örökké műsoron kellene tartani, mert akárhányszor megnézné szívesen. Kamaszkoromban egy randin egy lány azt mondta, 21-szer látta az Én, és a kisöcsémet, de nem hittem el, mert nem tudtam elképzelni. Most már el tudom, sőt, amikor valaki más azt írja a Facebookon, hogy 48-szor látta a Vámpírok bálját, másvalaki 18-szor ült be a Fame-re két évad alatt, tulajdonképpen meg is tudom érteni, a Fame nekünk is minden alkalommal egyre jobban tetszett.

Ez az utolsó előadás is kitűnő volt, a színészek felszabadultan marhultak a lazább jelenetekben, de a feszültség is a helyén volt, dalok, minden. A „búcsú” viszont csalódást okozott: először is a színészek rájöttek, hogy 2017 van, és akár egy mobiltelefonnal is meg lehet örökíteni, hogy szerepeltek ebben a darabban. Így a fináléban a társulat tagjai összeálltak egy csoport-szelfire, és oda sem bagóztak a halálból éppen visszatérő Carmen Diazra (a kép forrása: Közönség.hu@Facebook)

Senki nem figyel Gubik Petrára

A Carment játszó Gubik Petra szintén fel akarta venni magát a telefonjával, de alighanem elfelejtett az előlapi kamerára váltani, úgyhogy szelfi-videó helyett felvette a plafont, a társulat többi tagját, a közönséget, csak magát nem. Igaz, a hangfelvétel jó lett, és ami így látszik, az is nagy élmény azért… Amúgy kilencszázan ültek a nézőtéren, nem lett volna egy ismerős, aki felveszi az egészet onnan, ahonnan a legjobban látni és hallani az előadást?

Ezután videókat vetítettek fekete-fehérben, OK, majd Nádasi Veronika énekelt egy dalt az eredeti Fame-ből, szép volt, végül fiatal végzősöket ünnepeltek a színpadon, ezzel se volt gond. A probléma, hogy az egész előadás poénja, a flash, a katarzis, ugye, nem akarom folyton ismételni magamat, de Carmen Diaz, a halál, az élet, a sztárság és a sárga taxi – nem lehetett volna inkább azt megismételni? Noémi megállapította, hogy nekem jobb lenne, ha csak a finálét adnák elő újra és újra két órán keresztül, hát ja. Volt egy lány, aki legalább az utolsó 10 másodpercet felvette belőle (a többi a tapsrend):

Az Év Slágere, 2016: Fame (finálé)

Nem készültem fel előzetesen a darabból: a történet ismertetőjét olvastam, a Nagy Slágert is ismertem, de nem olvastam róla kritikákat és nem néztem belőle videókat a neten.

De alapvetően szuper volt, egy könnyűzenés, fiatalokról szóló történet. A Nagy Sláger viszont, amit vártam, csak az első felvonás elején hangzott el, egy másik dal részeként. Úgyhogy amikor a darab végén a szereplők kórusban énekelték Carmen Diaz búcsúztatóját, némi hiányérzetem maradt, de lélekben már készülődtem a ruhatárba. Gondolom a közönségből mindenki más tudta, mi fog még következni, nekem viszont meglepetés volt: dübörgés, Emlékezz! Emlékezz! felkiáltások, majd a Carment játszó Gubik Petra Jézus-pózban ereszkedett le a színpad tetejéről, és bár dramaturgiailag halott volt, a fináléban megvalósult az álma, ő lett a nagy sztár, aki mindig is lenni akart.

Gubik Petra a Fame-ben

Banális történet, de ott és akkor ütős volt, annyira megérintett, hogy két nappal később jegyet vettünk a Fame-re újra, és októberben megnéztük még egyszer, illetve egész évben ezt a dalt hallgattam újra és újra és újra.

A jelenet pontosan abban a formában, ahogy mi láttuk, nem érhető el a neten – az Operettszínház ennyire még nem jár 2016-ban, nyilván azt gondolják, vegyünk rá jegyet újra, ha ismét látni akarjuk. Ezért innen-onnan szemezget az ember: az Echo tévé egyik operett-témájú tévéműsorának a végén például óvatlanul leadták, én pedig vettem a fáradtságot és letöltöttem az egész műsort tartalmazó mp4 fájlt a tévé honlapjáról, kivágtam belőle a vonatkozó részt és feltöltöttem újra, csak azt. Itt Muri Enikő játssza Carment, ami annyiban nem stimmel, hogy mi mindkétszer Gubik Petrával láttuk, de természetesen vele sem rossz:

Gubik Petra saját verzióját a DoktoRock Színtársulat 25. szülinapi gáláján rögzítették – elég hamisan énekel ezen a konkrét felvételen, de az energia átjön:

És amit egész évben végül is a legtöbbet hallgattam, az a színház saját videóklipje. Ebben mindenki énekel, viszont kifogástalan a hangminőség, ideális ahhoz, hogy mp3-ban letöltsem és minden eszközön meg tudjam hallgatni:

 

A hónap zenéje, 2016. december: Muri Enikő: Velem ma éjjel

Utólag teljesen nyilvánvaló az ötlet: ha már a színházba rendszeresen eljárunk, és ha már a színház művészei popzenét is előadnak, közülük ANDRΞW zenéje már korábban bejött, érdemes lehet szétnézni a többiek számai között is. Muri Enikő dalaiba hallgattam bele először a Deezeren, ez jött be közülük a legjobban:

A hónap zenéje, 2016. október: What’s goin’ on in Brazil

Bud Spencer és Terence Hill Filmünnep volt a Corvin moziban: a Korda teremben aznap csak az ő filmjeiket játszották és volt kirakodóvásár filmplakátokkal, babkonzervvel és életrajzi könyvekkel, a kávézóban Bud-kajákkal, a vetítések előtt beszélgetés híres vendégekkel. Az öt film közül mi a Nincs kettő négy nélkült választottuk, és a várakozás hetei alatt folyton ennek a zenéjét hallgattam:

Más kérdés, hogy az esemény nem sikerült annyira jól, mint amennyire vártunk rá. Elsőként a kávézóba tértünk be Bud-kajákat enni, ahol az alábbiakkal szembesültünk:

  • nem lehetett káryával fizetni, csak készpénzzel
  • a kiszolgálás lassú volt és figyelmetlen. Kétszer kellett megismételnem, hogy mit kérek, mert a pincér lány a rendelésem leadása közben egy időre magamra hagyott,
  • ezután leültünk és kaptunk evőeszközöket, majd negyed óráig semmi sem történt
  • az érdeklődésemre egy másik pincér engem hibáztatott, mert nem mindegy, hogy a pultnál rendeltem vagy asztaltól, ha pedig pultnál rendelek, majd leülünk egy asztalhoz, én vagyok a hibás,
  • meg kellett ismételnem, hogy mit rendeltünk,
  • a hamburger belsejében Noémi egy szalvétát talált.

A Corvin Mozi kávézóját senkinek sem ajánlom!

A filmvetítés előtt beszélgetés volt Bud Spencer fiával, akit a közönség felállva tapsolt – miért kellene ennyire ünnepelni a Bud Spencert fiát? Aztán lejátszották Terence Hill videóüzenetét, aki két sztorit mesélt el a westernfilmjeik forgatásáról – Magyarországot vagy a hűséges magyar rajongókat nem említette meg. Végül elkezdődött a film, az eredeti szinkronnal, de elég pocsék hangminőségben. Mindegy, összességében jól szórakoztunk: maga a film természetesen jó volt, és a mozivásznon jól kijött a szereplők zseniális mimikája.

Novembertől az egész országban fogják még mozikban játszani a filmjeiket: szerintem érdemes megnézni egyet-egyet szélesvásznon, a fenti kellemetlen körítések nélkül…

Lesz Bud-Terence filmzenei vonatkozású esemény is: Guido & Maurizio de Angelis lép fel az Arénában. A két pasas már a filmek idején sem volt kifejezetten fiatal, és azóta egyszer sem léptek fel sehol, kifejezetten csak erre a koncertre készülnek rá. A jegyek fejenként kb. húszezer forintba kerülnek – nem hiszem, hogy megér ennyit két hetven éves pasas műsora, akik harminc év után először állnak színpadon… A zenéket hallgatva egyébként nyilvánvaló, hogy egy ilyen koncert helye nem az Arénában lenne, szimfonikus zenekarral, hanem egy klubban vagy kocsmában. Találtam is egy videót, ahol egy magyar együttes sokkal jobban ráérzett, hogyan kellene ezt előadni élőben (2:25-től):

 

A hónap zenéje, 2016. szeptember: ANDRΞW

Most először voltunk a Színházak Éjszakája keretében a Broadway Fesztiválon, amikor az Operettszínház előtt a színház művészei léptek fel. A várakozásnak megfelelően adtak elő dalokat, volt Marie Antoinette, Marica grófnő, Elisabeth és így tovább. Aztán egy blokkban a háttérénekesek léptek fel, de nem figyeltem oda a konferálásra, mert éppen másik helyet kerestünk a nézőtéren. A zene viszont annyira más volt, hogy végül felfigyeltem rá: az addigi Ringó vállú csengeri violám helyett techno zene szólt, és mulatozás helyett a fellépők diszkótáncot adtak elő. A zene is különleges volt, robotos és titokzatos – nyilván csak a kontextus tette azzá, de attól még bejött.

Ez szombat este volt, hétfőn e-mailt írtam az Operettszínház központi címére, hogy melyek voltak a blokkban elhangzó dalok. Nem válaszoltak, pedig lehetne annyira 2016 náluk is, hogy megírják: Karsai J. András, a társulat tagja popzenei produkciót is indított ANDRΞW művésznéven. Eddig három dala jelent meg, ebből kettőt adott elő a műsorban, amelyeket meghallgathatok pl. a Youtube-on, a Spotify-on vagy a Deezeren, és van Andrásnak vonatkozó Facebook-oldala is. Na, ezt nem írták meg. Én viszont visszaemlékeztem néhány dalszöveg-foszlányra, ami végül elég is volt ahhoz, hogy megtaláljam, ANDRΞW: Ultimate és Splendor Avenue című dalait.

A 2016-os előadásról nem találtam videót, de 2015-ben is elővezették ugyanezt a Csínom palkó és társai között:

 

 

Arató Diszkó, 2012.

Van ez a szilveszteri para, hogy mindenki bulizik ilyenkor, de én hová menjek, és hogy a bulinak muszáj jól sikerülnie, különben. Húszévesen még tudtuk erre a megoldást, csak azóta elfelejtettem: karácsony és szilveszter között kell eljárni szórakozni, egyrészt mert ilyenkor még mindenki lazább, másrészt ha kellően fáradt vagy, teljesen mindegy lesz, a 31-e éjfél hogyan telik. Mi Arató Diszkóba mentünk előző este, és milyen jó ötlet volt!

Arató András a Champs nevű helyen zenél manapság, ez egy pincében levő sportbár az Astoria közelében, ahol meccseket lehet nézni, sportolók fotói vannak a falon, és a pince legvégén vagy egy táncparkett. Itt szerelkezett fel Arató az ún. videó-diszkó kellékeivel, ami azt jelenti, hogy a zeneszám és annak videóklipje egyszerre hallható és látható. Én a 80-as években hallottam erről először, és eleinte nem akartam elhinni, hogy 2012-ben valaki még ezzel nyomul – bár még sosem láttam ilyet élőben. Egyébként nem rossz, lehet nézni a klipet táncolás közben, ha éppen nincs más ötleted. Érdekes, hogy Arató valami mágikus videó-diszk formátumot használ, nem simán a Youtube-ról rippel, mert néhány, amúgy kifejezetten ismert zenéhez nem volt klip kivetítve, ilyenkor csak egy viccesnek szánt animáció ment egy kacsintgató kutyával.

Az viszont formátumtól függetlenül kétségtelen, hogy a legjobb bulit még mindig Arató András tartja. Idén két helyen voltunk eddig, a gávavencsellői kastély-diszkóban és a Morrison’s Népligetben, és az tűnt fel, hogy lakodalmas, 80-as évek, 90-es évek, magyar, külföldi, tüc-tüc, minden van, csak normális, aktuális diszkóslágerek nincsenek sehol (ha csak én vagyok tájékozatlan, tájékoztassatok). Arató a retró mellett pontosan ilyen zenéket játszik és nagyon-nagyon jó bulit csinált. Maroknyian voltunk egyébként, és miután megérkeztünk, személyesen megkérdezett minket, milyen zenét szeretnénk hallani – érdekes érzés volt, hogy a legendás DJ tőlünk kérdezte, mivel szolgálhat (mondtam, hogy Neotonnal és Pitbullal, és tényleg játszott Neoton- és Pitbull-számokat is).

Az egyetlen negatívum, hogy Arató dohányzik, ami a szűk pincehelyiségben különösen zavaró volt. Az elmúlt évek egyik legjobb fejleménye, hogy a diszkókban nincs masszív dohányfüst, nem rongálja senki a többiek egészségét és nem lesz büdös a ruhánk sem. És nem hiszem, hogy ez csak a törvényi tiltás miatt van így, szerintem kulturálisan is sikerült most már eljutni odáig, hogy mások környezetében senki sem dohányzik – ehhez képest kifejezetten bunkóság volt az öregtől, hogy rágyújtott.

Azt szeretném még megérni, ha már dohányfüst nincs, hogy a Pocsolyába léptem kikopjon végre a zenés, táncos szórakozóhelyek műsorából. Még egy ilyen elcsépelt, agyonjátszott, hosszú és fárasztó számot, nem igaz, hogy folyton mindenhol le kell játszani. OK, pozitív meglepetés most sokkal több volt, Gangnam Style, Pitbull, LMFAO – így képzelek el egy diszkót 2012-ben (2011-es számokkal). Ez pedig itt külön is beütött a misztikus klipjével – monitor előtt semmi extra, de egész falra kivetítve, hangosan hallgatva, részegen egészen varázslatos. Egyébként Aratónál a hangminőség is szokatlanul jó volt.

 

Balatonboglár ismét

Negyedszer nyaraltunk Noémivel Balatonbogláron, szokás szerint az augusztus 20-a körül megrendezett BB fesztivál idejéhez igazodva. Idén az volt az alapötlet, hogy Noémi szüleit is elhívtuk, így volt társaságunk is (az üdülőben más ismerős sajnos nem volt), illetve amíg ők vigyáztak Zsófira, mit tudtunk részegen tivornyázni és LMFAO-ra csapatni kettesben romantikus estéket eltölteni.

A BB Fesztivál sajnos évről évre egyre rosszabb lesz. Régen egész délutánokat töltöttünk kint, egymás után jöttek a jobbnál jobb előadók és koncertek, most viszont egy kezemen meg tudom számolni nem hogy a jó, de legalább ismerős fellépőket. A szervezők néptáncos együttesekkel töltik ki az időt, aminek biztosan megvan a maga közönsége, de egy mainstream, népszerű borfesztiválon talán mégsem alapvetően őket kellene szerepeltetni. Kifejezetten csalódást keltettek például a szegény ember rockkoncertjei: Fankadeli, P-Mobil, Oláh Ibolya – nem hiszem, hogy a strandoló családok pont őrájuk vágynak, mi biztos nem, és akiket megkérdeztünk, azok sem. Oláh Ibolyának például egyetlen saját slágere van, a többi saját számát kár volt erőltetnie, és a színpadi jelenléte is szomorú. Az Old Boys jó számokat játszana, konferálnia viszont nem tudom, az együttesnek miért egy egyszerre selypítő és pösze tagjának kell, enyhén röhejessé tette az egész műsort.

Persze egy borfesztiválon a zenétől függetlenül is lehet jókat inni, enni, sétálni és beszélgetni, régen azonban kifejezett zenei élményt is jelentett a BB Fesztivál, ez most már egyáltalán nincs így. Egy pici sörsátor volt csak, amelyiknek a sarkában LMFAO-t és napjaink más, valódi slágereit játszották, az mondjuk jó volt, bár a sok táncoló fiatal szó szerint túl nagy port vert fel…

Az egyik leghíresebb balatonboglári létesítmény a Platán-strand mellett a Platán-sor. Ez a Balaton partjával párhuzamosan halad, de a parttól néhány utcával beljebb, és egy viszonylag csendes, szép utat jelképez, aminek az egyik felén tudnak az autók, a másik felén pedig a gyalogosok haladni (a biciklisták pedig ízlés szerint). Négy nyaralás kellett, hogy rájöjjek, mi a baj vele: a fák az autóútra vetnek árnyékot, nem a gyalogosokra. Mi például idén 19 alkalommal gyalogoltuk végig a Platán-sort az üdülő és a strand között, kizárólag az autóúton, még Zsófival is, mert a nap minden alkalommal a gyalogos részre tűzött. Van ez a furcsa szokása mostanában, hogy délről süt, a platánok viszont az északi oldalát szegélyezik az útnak…

A Platán-sor Balatonbogláron, a jobb oldalán a napsütötte gyalogút

Relatíve jól vizsgáztak a magammal vitt műszaki eszközök: a Kindle-re egész könyvtárat telepítettem indulás előtt, hogy tudjak válogatni, és el is olvastam 6 nap alatt 3 könyvet, ami alatt a készüléket még csak tölteni sem kellett. A telefonon pedig prímán lehetett internetezni és híreket olvasni – a mobilnet ahhoz viszont sajnos nem volt elég, hogy a laptoppal is megosszam, és azon érdemi webszerkesztést tudjak végezni.

A németek között is vannak jó fejek és vannak parasztok – ez a német családapa például a tuningolt kombi Vectrával valószínűleg úgy érezte, hogy ha az övénél szegényebb országba érkezik, ott már nem szükséges törődni a szabályokkal. Megbűnhődött a bunkóságáért: a Penny Market balatonlellei üzletében ugyanis csak az egyik kasszánál lehet euróval fizetni. Ő sajnos a másik sorba állt, úgyhogy kiállították hátra a családjával együtt, aztán a másik sorban újrapakoltatták velük a vásárolni kívánt élelmiszereket, és csak ezután tudtak fizetni…

Az opeles a vonalon parkol, két helyet is elfoglal

A nyaralás pedig alapvetően jól sikerült: jókat ettünk, jókat ittunk, és sokat fürödtünk a Balatonban, sőt megnéztük Keszthelyen a Festetics-kastélyt és a Babamúzeumot is, mindkettőt tudom ajánlani másoknak is. Annál pedig kevés szebb, jobb és romantikusabb programot tudok elképzelni, mint hogy este, lefekvés előtt még fürdünk egyet Noémivel a kellemes hőmérsékletű vízben, a lemenő nap fényében. (Zsófi is jól érezte magát, róla majd külön posztban.)

Az én Irigy Hónaljmirigy-sztorim

Több legendás testvérpár volt a kenusok között, például a Kukonya-ikrek, akik párosban lemaradtak a mezőnytől, és hangosan kurvaanyázták egymást a Velencei-tó közepén. Vagy a Budai-testvérek, akik KSI-sek voltak, és miután Kanadába költöztek, világklasszis kenusok lettek, és persze a Sipos-testvérek, akik közismerten idióták voltak már kenusnak is. Elmentek futni cipőben és fürdőnadrágban, de mire visszaértek, már csak cipő volt rajtuk, vagy amikor a sítáborban kiszaladtak a hóba, szintén egy szál cipőben…

Nálunk idősebbek voltak, így a „nagyok” közé tartoztak, de például Varga Győzőt, aki szintén a csapatukba tartozott, még láttam versenyezni egy Budapest Bajnokságon. Emlékezetes volt, mert jött a mezőny, aztán szünet, és aztán érkezett be Győző, tulajdonképpen ott értettem meg, hogy attól, hogy valaki idősebb, még kenuzhat akár rosszul is. Sipos Tamás viszont egy cikkben azt nyilatkozta, hogy serdülőként és ifiként is nyert bajnokságot… Ő már akkor is nagyon jól nézett ki, kb. harminc kilóval soványabb is volt, mint most, úgyhogy nagyon sokat csajozott, mindig felnéztünk rá…

Amikor paródiazenekart indítottak, teljesen nyilvánvaló volt, hogy a kinézetük és a mentalitásuk erre tökéletesen alkalmassá teszi őket, és akkor Sipos Péter hangjáról még fogalmam sem volt. A történetük innentől közismert, bár nekem sose tetszett, hogy iparszerűen, havi tévéműsor keretében próbálnak meg viccesnek lenni, és a zenei vonalat sem kellett volna elvinniük a rockzenétől a mulatós felé. Aztán a tévéműsor is befejeződött, tegnap pedig húsz éves jubileumi nagykoncertet adtak a BS-ben.

A koncert nagyszerű volt, értékeltem, hogy élőben zenéltek, viszont kár volt össze-vissza keverni a zenei stílusokat, lehetett volna például blokkokat csinálni belőlük. Zseniális nagy pillanatok is voltak, például amikor egy dalon belül versenyeztették a cigányzenét a rockzenével, MCDC rappelése a Whiskey-s üvegek alatt, amikor Sipos Péter egyedül megmozgatott 15 ezer embert a BS-ben, és persze Abaházi Csabától a Halál a májra…

Azt viszont egymástól függetlenül megállapítottuk Noémivel, hogy ebből a Mirigy-témából kb. ennyit lehetett kihozni, nagyon sokáig már nem kellene erőltetniük a fiúknak. Az átvezető részekben például cigányoztak vagy szegény, szerencsétlen embereket parodizáltak, ebben semmi vicces nincs, ahogy abban sem, ha férfiak nőnek öltöznek, ezek már a tévéműsorban is nagyon kínosan rosszak voltak. A nagy meglepetés pedig a Bad romance parodizálása lett volna, ami fáradt és szintén kínos volt. Eleve ez egy két éves dal, egyben a Világ Legelcsépeltebb Dala, ezt meglepetésnek előadni… A parodizálás is csak egy vicces magyar dalszövegből állt, a színpadon a klipben látható koreográfiát ismételték el a Zoltán Erika Táncstúdió növendékei. Úgyhogy a tegnap estét én egyfajta búcsúkoncertnek éltem meg, de annak jó volt, köszönjük a Coca-Colának, illetve az ott dolgozó ismerősnek a jegyeket, ez volt egyébként a Lady Gaga paródia:

Katy Perry Budapest-reklámja

Érdemes megnézni a Katy Perry énekesnő által készített Budapest-reklámfilmet. A videó bemutatja Budapest főbb éjszakai nevezetességeit, a Lánchidat, a Várat, szórakozóhelyeket, illetve hogy a Heim Pál Gyermekkórházban szükség esetén szülni is lehet. A reklámfilmhez külön zenét is szereztek, amely szintén sikeres, első az amerikai Billboard slágerlistán, és még húsz másik országban is nagy sláger, az iTunes Store-ban a második legtöbbször megvásárolt szám. A Budapest-reklámot eddig 58 millió alkalommal játszották le a Youtube-on.