Rengeteget fotóztam az utolsó fotós témájú bejegyzésem óta, és lehetőségem nyílt kipróbálni három új objektívet is. Elsőként egy fix Canon 24mm f2.8-ast, aminek az adott környezetben (Népliget, napfény) nem volt sokkal jobb képe, mint az én kit objektívemnek – mondjuk rosszabb se. Később jöttem rá, hogy a valódi előnye a mérete – mondjuk ez elég nyilvánvaló, de ha úgy nézem, feleslegessé tenné a külön fotóstáskát. És ez érdemi könnyebbség: jelenleg, ha fényképezőt is viszek magammal, az plusz egy csomag a vállamon – ezzel az apró objektívvel viszont a gép elférne az igazolványok mellett is.
Aztán életemben először fényképeztem teleobjektívvel (Tamron SP AF 70-300mm f/4-5.6 Di VC USD), az iskolai évnyitót, és elképesztő élmény volt: nagy fényerő, stabilizátor, és a tornaterem másik végéből is lehetett vele gyönyörű portrékat készíteni. Mondjuk a teleobjektív még plusz egy táska és még plusz két kiló súly, tehát ilyennel nyilván rendezvényt érdemes fotózni, nem például erdei kirándulást…
A harmadik pedig a kit objektívek plusszos verziója (Sigma DC 17-50mm f2.8 EX HSM), tájképek, portrék, szintén nagy fényerő és stabilizátor: mindent tudott, sőt mindent jobban tudott egyedül is, mint amit a két saját objektívem külön-külön. A súlya mondjuk dupla annyi, mint azoknak együttvéve, ezért például az erdei akadályversenyen annyira nem volt vicces végigcipelni… De a képek nagyon-nagyon szépek lettek, például ez itt Dórival a Normafánál:
A beállításokat is gyakoroltam: könnyen bele lehet kavarodni, hogy az objektív, a látószög, a vaku, az érzékenység, a rekesz, a zársebesség, a kompozíció, minden legyen megfelelő, miközben egy képet elkészíteni tipikusan van kb. 5 másodperc. Valójában a legnagyobb homály a rekesz volt, de amikor konkrétan annak kerestem utána, az egyik cikk rávilágított, hogy a rekesz és a zársebesség ellentétesen mozognak! Ez egy óriási megfejtés volt nekem, mert egyszerűbb döntési szituációt teremt attól függően, hogy mi a kép témája: portréhoz nagy rekesz kell (-> kis mélységélesség), hogy a háttér elmosódjon, csoportképhez kisebb rekesz, hogy mindenki fókuszban legyen, tájképhez pedig még ennél is kisebb, hogy minden éles legyen a képen. A záridőt pedig a gép maga beállítja, például egy hegy például szinte biztosan nem fog bemozdulni, mialatt fényképezem… A kisebb záridő pedig a mozgás fényképezésénél lehet a kiindulópont, itt például Noémi ugrását sikerült szerintem klasszul elkapni:
Idén is úgy oldottuk meg a 11/4 hetes feladványt, mint tavaly: öt hét a nagymamákkal, két hét tábor, a többire felváltva vettünk ki szabit Noémivel, plusz egy hét négyesben. Már júniusban jöttünk rá, hogy még maradt szabink, így plusz 1-1 hetet mindketten hozzá tudtunk tenni, úgyhogy sokat voltunk együtt, sokfelé el is jutottunk.
Zsófi angol tábora kapcsán beugrott például egy osztálykirándulás (jellegű út): az angol táborosokkal mentünk el Gárdonyba strandolni. Sajátos csapat volt: a két tanítónő közül én csak az egyiket ismertem, aki azonban beteg lett és az édesanyját küldte el maga helyett (aki szintén pedagógus). A másik tanítónő vezette tehát a kirándulást, és bár előzetesen csak alig ismertük egymást, hárman szépen elnavigáltuk a csapatot.
Zsófi a tánctábort is sikeresen kijárta, ez egy jól kitalált, megszervezett és lebonyolított tábor volt, és szerencsére a betegség is elkerülte őt (tavaly az első nap után beteg lett szegény és a többi napot ki kellett hagynia).
Voltunk négyesben Orfűn, erről már írtam, és augusztusban lett egy másik hét is, amikor négyesben tudtunk együtt lenni. Akkor már nem utaztunk el, voltunk viszont kétszer strandolni és egyszer Mátrafüreden a Sás-tónál (és bobozni). Zsófival kétszer is megnéztük a Mamma Mia 2-t, és bár elsőre megdöbbentett, hogy Meryl Streepet kinyírták benne, hogy a sztori már ismert volt, hogy az “öreg” színészeknek nem jutott valódi szerep, végül mégis csak úgy döntöttem, hogy bejött nekem a film.
Az ősz egyelőre ígéretesen indul: Zsófi egész életében, tehát bölcsődét, óvodát és két iskolai tanévet is beszámítva, most először kezdi ugyanazzal a két pedagógussal az évet. Dóriéknál viszont folytatódik a cserélődés: a nyugdíjas óvónőt egy fiatal lány váltja, aki a játszótéri pletyka szerint több óvoda és partner-óvónő közül választotta ki az ő csoportjukat. A gyerekek nagy része egyébként tavaly elballagott, érdekes lesz, hogy most már Dóriék lesznek a “nagyok”, és jönnek a kisebbek, lesz majd kinek példát mutatniuk.
A legendás rockopera, abszolút csúcs-szereposztással, ezért érdemes lehet kirándulni egyet Bajára. Nem is csalódtunk, a Kálvária-templom szép, a naplemente a Duna-parton szintén. Az előadás pedig…
Rendezés
Székely Kriszta rendezőnő a darabról adott interjúban az 1983-as előadásra hivatkozik, szerintem szándékosan elkerülve, hogy az Alföldi-féle rendezésről nyilatkoznia kelljen. Pedig azon egyértelműen látszott a rendező világképe, amit gondolt rólunk magyarokról és a darabról. Székely Kriszta viszont István vívódásait kívánta megmutatni és a fiatalok számára “filmes” látványt nyújtani… vagyis fordítok: se mondanivalója, se véleménye, se sajátos világképe nincs, amit a darab kapcsán meg akarna mutatni, vannak viszont “fiatalos” látványelemek, néhány egészen extrém WTF momentummal:
Az Áldozatunk fogadjátok című dalban Szomor György óriási, szétszaggatja a színpadot, szétszaggatja a hangszálait, teljes a transz. Erre, a színpad bal oldalán becammog egy szőrös jeti, kicsit sétálgat, aztán kimegy. Ez mi volt? Aztán ugyanez a dal, és a háttérben egy emelvényen megjelenik egy kövér nő és erősen integet. Mit tetszik ott csinálni, kérem?
Vége a szünetnek, várjuk a Szállj fel szabad madárt. Erre zümm-zümm, motorosok hangját halljuk, azt hittem, a helyi motoros banda trollkodik. De nem, ez az előadás része, krosszmotorosok ugratnak és trükköket mutatnak be a színpadtól jobbra, végül Dolhai Attila úgy tesz, mintha ő ült volna a motoron… gondolom, ez az egyik “fiatalos” ötlet, hogy Koppány “vagánynak” tűnjön.
A díszlet pedig maga a teljes ötlettelenség. Először két “pogány” szobor van a színpadon, aztán ugye, érzékeltetni kell, ahogy teret nyer a kereszténység. Kriszta hogyan oldjuk ezt meg? Tegyünk ki például egy nagy, világítós keresztet a háttérbe? És ez történik! Általános iskola, alsós szintű ötlet, amit onnan tudok, hogy tavaly Zsófiék is előadták ezt a darabot, és a tornateremben szintén egy háttérbe felragasztott kereszt volt a díszlet. Ott ez rendjén is volt, ez viszont egy nagy költségvetésű, sztárokkal készülő szuperprodukció. Háttérként ugyanúgy kiraktak egy keresztet…
Dramaturgia
A dramaturgia külön is rossz volt, például nem lehetett tudni, mikor kell tapsolni. Ha néha volt egy kis csönd, akkor a nézők tapsolni kezdtek, erre mindig elkezdődött a következő szám. A színészek kicsi, elszórt tapsokat kaptak a darab közben, biztosan nagyon örültek neki.
A végén Himnusz, és nyilván az volt a terv, hogy ahhoz mindenki feláll, és mivel utána már a finálé van és tapsrend, a nézők majd állva maradnak és állva tapsolnak a színészeknek. De nem, a Himnusz után mindenki leült (aztán a tapsrend alatt csak-csak felálltunk ismét, amúgy is kezdett hideg lenni).
A fináléban még egy példa volt a színészek jól összehangolt, közös munkájára: tapsolni kellett volna, mindenkinek ugyanabban a ritmusban, mutatni a ritmust a nézőknek is. Noémi készített erről videót: középen áll a karmester fehér pólóban, szerintem őt például lehetett volna utánozni, de nem, mindenki össze-vissza tapsol:
Színészek
A rendező egyetlen mentsége, hogy Kocsis Dénest és Dolhai Attilát hagyta játszani. Dini nyilatkozta is, hogy a szerepének a megfejtése a szenvedés, neki ez az egész dolog rossz, öldöklés van, nem jöhet össze a szerelmével, Noémivel azon viccelődtünk, hogy mit siránkozik, a végén ő lesz a király… Kocsis színészi játéka csodálatos, mindent átélünk vele, a hangja is nagyon szép, új etalon van István szerepében.
Dolhai ugyanez a négyzeten: kigyúrta magát és szakállt növesztett a szerep kedvéért, és mindenkit lemos a színpadról, erős, tiszta, tökéletes. Azon gondolkoztam, milyen lenne egy Vikidál – Stohl – Dolhai castingot látni Koppány szerepére. Dolhai elővezeti bármelyik dalt: Gyula, András, köszönjük, talán a Madách Színházban próbálkozzatok tovább…
A többiekkel az a baj, hogy sztárokkal akkor érdemes telerakni egy produkciót, ha mindenkinek van alkalma kibontakozni. Itt viszont a fenti háromhoz képest (István, Koppány, Torda) mindenki más a darab jellegéből adódóan csak mellékszereplő. Ez Kis Keró esetében volt a legszomorúbb: énekelt két dalt, aztán kinyírták, Kocsis Dini hosszasan babusgatta még a holttestét (“Sajnálom, haver, ez a szerep ennyi erővel a tiéd is lehetne…”). Gubik Petra dettó: lehet ő bármekkora istennő a Fame-ben vagy a Note Dame-i toronyőrben, ha Dolhai Attila éppen Koppányt játssza melletted, nem sok esélyed lesz kibontakozni.
MÁZS legalább a helyén van a magyar úr szerepében, ez a ripacskodás abszolút neki való. Szabó P. Szilveszter viszont egy alkatilag és viselkedésre is karót nyelt fazon, aki ebben a darabban is bármit el tudna játszani Koppánytól kezdve, Tordán és a papokon át a német lovagig, de nem, neki részegeskednie és komolytalankodnia kell MÁZS mellett, senkinek nem tűnik fel, hogy ez méltatlan hozzá?
Büfé, időjárás
Mellékes, de a rendezők helyében, ha háromezer embert akarnék kiszolgálni egy büfében frissítőkkel 20 perc alatt, ahhoz nagyon-nagyon profi büfések kellenek – az itteniek nem voltak azok. Például a bal oldali büfében két nő szolgált ki, de csak az egyik nyúlhatott a pénzhez… Mi Noémivel rutinosan rohantunk ki a büfébe a szünet elején és az első 10-ben szolgáltak ki minket, de több százan maradtak szomjan a büfések lassúsága miatt.
Továbbá röviditalokat kiszolgálni egy színházi előadás közben egyszerűen ízléstelen, még ha vidéken és szabadtéren is vagyunk. Hazafelé volt olyan lány, aki már nem tudott járni, csak dülöngélt. Remélem, a darab azért tetszett neki!
Az időjárás viszont kegyes volt hozzánk: nyári meleg, napsütés, naplemente, az előadás alatt kellemes szellő. Amikor visszaértünk a szállásra, az udvaron csöpp-csöpp… Éjszaka pedig elkezdődött az ősz, ezúton is köszönjük, hogy kivárta az István, a király végét!
A Madách Színházban 2014 óta fut a Mamma Mia. Óriási siker, nemrég volt a 300. előadás, nem lehet rá jegyet kapni, három szereposztásban játsszák a színház legjobbjai. Most nyáron bemutatták a mozifilm második részét, ami tovább növeli az érdeklődést.
Szerintem az lenne logikus, ha a színház a lehető legnagyobb mértékben kiaknázná az érdeklődést és a sikert. A színházban naponta kétszer a Mamma Mia menne, minden más előadást, bemutatókat, próbálkozást félre lehet tenni, csak jöjjenek az emberek és dőljön a pénz. A mozik esetében például a Star Wars újabb részei voltak hasonló nagy sikerek, olyankor minden moziban, minden teremben Star Wars ment, ahogy az ún. kereslet indokolta.
Mit tesz ehhez képest a Madách Színház? Ha például megnéznéd a Mamma Mia előadásukat…
még most augusztusban – semmi.
szeptemberben – Rocksuli (WTF?)
október – Operaház fantomja, ami már évekkel ezelőtt is fáradt volt
november – Anna Karenina
december – Mary Poppins
január – Rocksuli
2019 februárban lesz ismét Mamma mia előadásuk! A színház vezető sikerét, amiről mindenki beszél, amire abszolút minden jegy azonnal elkel, öt hónapig egyáltalán nem tűzik műsorra. Gratulálok!
(Na, nem mintha a KERO-tlanított Operett más lenne: a Notra Dame-i toronyőrt valószínűleg megnéztük volna negyedszer is, plusz Vágó Zsuzsival az Én és a kisöcsémet – mindkettőt levették a műsorról. Szerencsére van helyettük Apácashow és István, a király… érdemes megfigyelni, hogy gyakorlatilag minden nagyszínpados előadásra bőven van még jegy, ami a KERO-féle időkben legalábbis szokatlan lett volna.)
Nyár van, strandolni mentünk, a Római Strandfürdőre, mint már tavaly is sokszor. Idén változás volt a jegyvásárlásban: a pénztárban nem karórát adnak, hanem QR-kóddal ellátott jegyet. Kiírták azt is, hogy odabent csak előzetesen feltöltött Festipay kártyával lehet fizetni mindenhol. Na, vettünk jegyet, feltöltöttünk Festipay kártyát. A QR- kódos jegyet leolvasták a bejáratnál, majd a bejárat után egy néni karszalagot tett a csuklónkra.
A karóra tavaly azért volt jobb, mert azzal lehetett üzemeltetni a csomagmegőrzőt is, ami egy kitűnő, kényelmes megoldás arra, hogy elzárd a pénzed, irataid és telefonod, de bármikor gyorsan elővehesd őket, ha kell (például a büféhez). Idén viszont a csomagmegőrző NEM MŰKÖDIK, mint az ki volt írva. Egy arra járó dolgozótól megkérdeztem, hová tehetném el az irataimat és hasonlókat, hát az Értékmegőrzőbe! A dobozok egyébként sem értékek megőrzésére valók! – kaptam a kioktatást. Bocsánat.
Elballagtam tehát az Értékmegőrzőbe, ahonnan továbbküldtek egy fizető bódéhoz, ahol előbb 600 forintért Értékmegőrző Jegyet kell venni. Elmentem tehát oda is, és mivel odabent ugye csak Festipay kártyával lehet fizetni, Festipay kártyával akartam fizetni. De nem, Értékmegőrző Jegyet csak készpénzért lehet venni vagy bankkártyával! A pénztáros kislánynak szóvá tettem, milyen bonyolult már ez az egész, mire neki állt feljebb és ő is kioktatott, hogy egyáltalán nem bonyolult, mi ebben a bonyolult, annál a bódénál még a bejáratnál vagyok, nem “bent”.
Foglaljuk össze az állami üzemeltetés felismert jellegzetességeit: amikor elromlik valami, nem megjavítják, hanem kiírják, hogy nem működik. Cserébe még jobban megvágnak, és ha nem értesz valamit, még jól le is szúrnak, hogy miért nem érted. A hideg vizes strandra a családi belépő egyébként 7.600 forint, értékmegőrzéssel 8.200, ezt csak úgy mondom.
Egy éve van saját autónk, és abszolút elégedettek vagyunk. Új autótól mondjuk remélhető is volt, hogy sok gond nem lesz vele, és nem is volt soha semmi problémánk. 10.000 kilométert tettünk bele egy év alatt, jöttünk-mentünk gondtalanul.
Költségek azért voltak: a fogyasztása 6,5 liter 100 kilométeren, városban, ami szuper, bár ezt még a légkondit igénylő kánikula előtt mértem. Légkondival nyilván több, ahogy télen is, sőt a nagy légellenállás miatt autópályán 130-nál is, de ezek sem vészesek. Valójában a benzinfogyasztással bőven összemérhető költség a kötelező biztosítás, a casco, a súlyadó és az autópálya-matrica – nem az a sok, amit elpöfögünk vele, hanem amit az állam legombol rólunk, amiért van.
A motorja olyan csendes, hogy egyik szomszéd megkérdezte, hibrid (elektromos) motorja van-e – lehet, hogy az öreg már nagyothall kissé, de azért tényleg csendes. Belülről is csendes, valamint tágas és kényelmes. Elől rengeteg a hely és a csajok is jól elférnek hátul, plusz egy vékony nő (mint Noémi) még elfér közöttük, ha kell. Érdekesség, hogy három gyerekülés viszont már nem fér el: a gyerek ülésmagasítók indokolatlanul szélesek, és amikor Fruzsit is beültettük volna harmadiknak, az ülésmagasítókat úgy kellett egymás mellé legózni.
Az egy éves kötelező szervíz alkalmából kértünk szoftverfrissítést is (nem tudom, miért kell külön kérni), így a telefonos navigációt ki lehet tükrözni a Vitara saját képernyőjére. Más kérdés, hogy ehhez ilyen 90-es évekre emlékeztető trükközés kell: az Android Auto például nem hivatalos Play Store alkalmazás, hanem egy valahonnan letöltött APK fájl, és az sem mindegy, hogy milyen USB zsinórral csatlakoztatom az autóhoz a telefont. Amikor a neten olvastam, nem hittem el, hogy az USB kábel minősége számít, pedig de, a gagyi zsinórral nem megy, az 1.300 forintos, Hama márkás USB kábellel viszont igen…
De a végeredmény egész XXI. századi: beszállásnál bedugom a telefont, minden mást az autó és a mobil elintéznek egymás között. Indulás után 2 perccel a Vitara képernyőjén van a navigáció, ami ahhoz képest, hogy eddig Noéminek kellett a kezében fogni a mobilt, amin a térkép futott, elég nagy előrelépés.
Idén Orfűn nyaraltunk a családdal: van szép tó, strand, vízi élménypark… Meg volt két göthös gyerekünk, úgyhogy strandolásról szó sem lehetett. Aztán az indulás napján leszakadt az ég, de annyira, hogy félre kellett állni az úton, mert nem mertem haladni. Végül baleset miatt beállt az M0-ás… Nem mondhattuk, hogy nem vettük észre a figyelmeztető jeleket!
De aztán leértünk valahogy Orfűre, és minden szépen elrendeződött. Most először vettünk ki apartmant, egy tündéri kis nyaralót a hegyoldalban, ahol mindenünk megvolt: két szoba, konyha, terasz, udvar, wifi és minden, ami kell egy gyerekes családnak.
Orfű is gyönyörű hely, szép a tó, mellette rendezett a part, körben hegyek, és az egész falu nyugis és csendes – nyaralófaluhoz és július közepéhez képest kissé túl csendes is, de minket ez nem zavart.
A programok tekintetében Pécsben gondolkoztunk, ami Orfűhöz közel van. Azt az apróságot néztem el, hogy a kettő között még pont ott van a Mecsek… Úgyhogy délutánonként jobb híján beraliztunk Pécsre a kanyargós hegyi utakon. Itt rendezik ugye a Mecsek-ralit is, gondolom a ralisok itt a legnagyobb menők, ezért mindenki őket igyekszik utánozni, elképesztő sebességgel veszik az autósok a kanyarokat (korlátra tett virágcsokrok és koszorúk emlékeztetnek azokra, akik túl gyorsan mentek). Ha pedig valaki lassabban halad, például mert először jár arra, annak szigorúan közvetlenül a seggébe bújnak, szinte tolják előre, hátha akkor gyorsabban fog haladni (pedig nem).
Ez a vezetési stílus hazafelé az autópályán is megmaradt: alig hagytuk el Pécset, gyors egymásutánban három másik autós sem tudta elviselni, hogy az autópályán egy fehér Suzuki megelőzze. Addig jó volt nekik 125-tel menni, de mikor melléjük értünk 127-tel, rögtön fel kell gyorsítaniuk 130-ra és versenyezni…
A pécsi programok közül a Tettyei mészkőtufa barlang klassz, a gyerekeknek is, és érdemes felmenni a barlang feletti várromhoz, plusz a kettő közötti játszótér is nagyon bejött a csajoknak.
A Pécsi Állatkert szintén jó program, szerintem a legjobb állatkert az országban, pedig én voltam már a budapesti, a nyíregyházi és a veszprémi állatkertben is, ezek közül messze a pécsi a legjobb. Egyrészt relatíve kicsi, két óra alatt két gyerekkel kényelmesen be lehet járni. Másrészt van ajánlott útvonal, nem neked kell megfejteni, hogy merre indulj és mit nem láttál még. Az állatok is klasszak, rengeteg a fa (=árnyékos), és a kisállat-simogatóban a kecskéket tényleg lehet simogatni, nem szaladnak el azonnal.
Voltunk még a Vasarely Múzeumban, Zsófi már élvezte, Dóri még nem, és néhány kilátóban is. A tévétorony szerintem nem éri meg az árát: irgalmatlanul messzire ellátni belőle, de ezért kár ilyen messzire menni és ennyi pénzt kifizetni, a kisebb kilátók hangulatosabbak és közelebb is vannak. Végül a belváros: szép, csak a gyerekek nem tudnak mihez kezdeni vele – volt viszont egy csendes kis játszótér az egyik sarkon, aznapra az volt a nyerő megoldás…
Az okoskarkötő vásárlását is hosszasan fontolgattam, és megtekintettem, sőt kipróbáltam órákat. Végül két kulcs-funkcióra szűkítettem le az igényeimet: a pulzusmérésre, ami sportolásnál érdekes, és a naptárra, hogy munkanapokon ne maradjak le meetingekről (nem sokszor fordult elő, de olyankor kínos volt).
A Xiaomi Mi Band 3 műszakilag ennek megfelel és szerintem baromi jól néz ki. A hardverrel abszolút elégedett is vagyok, a szoftveren lehetne javítani. Az alapvető probléma, hogy az óra egy zárt szoftvert futtat, amit egyszer a gyárban megírtak hozzá, és nem lehet újabb funkciókat hozzáadni. Pedig lehet, hogy a világ programozóinak lennének még jó ötletei, hogy mit lehetne kihozni belőle… A telefonnak most például az értesítéseit tudja kiírni, ami jó, megkapom rajta például a Viber üzeneteket. De ez csak az értesítés átküldése, közvetlenül az alkalmazással nincs kapcsolatom, vagyis válaszolni nem tudok az óráról, még annyit se, hogy “vettem” vagy “ok”. Ugyanez van a naptárral: értesít arról, hogy 15 perc múlva meeting, de nem tudom megnézni, hogy mi lesz utána a többi programom.
Nyilván létezik a világban operációs rendszer órára is, ami képes alkalmazásokat futtatni, de például az androidos órák kb. hatszor annyiba kerülnek, mint ez az okoskarkötő, és a beépített mikrofon, hangszóró, GPS és kamera miatt azokat jellemzően naponta kell tölteni, ezt meg hetente. A Pebble-nél csinálták jól, hogy a hardver egyszerű maradt, viszont a szoftvert megnyitották a világ programozói előtt, kiváló ötletek és programok születtek rá – majdnem azt vettem egyébként, de a design kevésbé tetszett és amúgy is elavult már.
A Mi Band 3-mal ehhez képest most ott tartok, hogy még az angol nyelvre való átváltáshoz is kalóz app és kalóz firmware kellett… Az értesítéseket viszont élvezem, metróban, moziban és hasonló helyeken kifejezetten kényelmes, hogy nem kell előkeresni, feloldani és nyomkodni a telefont egy értesítés elolvasásához. A lépésszámláló is hasznos, bár erősen torzít a javamra. Például amikor reggel 6-kor felébredek, már szokott lenni 60-70 lépés az órában, pedig nem vagyok alvajáró… Gyaloglásnak érzi az autózást, metrózást, buszozást is – összességében, arányaiban viszont tényleg megmutatja, hogy sétáltam-e aznap eleget vagy csak ültem a gép előtt egészségtelen módon. Így a nyáron vegyük észre azt is, hogy vízálló, megjárattam már a Velencei-tóban és az uszodában is. Arra is van esély, hogy menet közben kerüljenek bele új funkciók, ez történt a dátum kijelzésével is az előző verzió esetén.
Az alapvető igényem az volt, hogy a gyerekeimről legyenek szép és jó minőségű fényképek. Mindig is nosztalgikus alkat voltam, és mióta elég öreg lettem ahhoz, hogy legyen mire visszatekinteni, sokszor zavart, hogy fontos eseményekről nincsenek fényképek, legfeljebb néhány béna papírkép egy albumban, évszámok nélkül… Elhatároztam tehát, hogy a gyerekek életét jó minőségű, rendezett fotókkal, és lehetőség szerint videókkal fogom dokumentálni.
2009-ben jártunk, algi tanított minket videózni, ami egyrészt élvezetes volt, másrészt hasznos a dramaturgia, témaválasztás, beállítás témaköreiben. Micsoda szórakozás volt például 10 snittben bemutatni, ahogy Noémi bejött az ajtón! Vagy amikor direkt unalmas videót kellett csinálni! Le is videóztam a Hattyúházat, összevágtam unalmasra, majd jó érzékkel hozzáadtam a Chicago Bulls drámai bevonuló zenéjét, hogy mégse legyen olyan unalmas…
A fényképezésről pedig Trychydts tanított sokáig. Nagyon erősen bevésődött például az egymáshoz optikailag közel vagy távol levő emberekről szóló lecke, és például ehhez Noémit és Zsófit egyszer direkt úgy fényképeztem le, nagy látószöggel, mintha távol lennének egymástól.
Trychydts-től a másik segítséget a fényképezőgépek kölcsönadása jelentette. Állandó vesszőparipám, hogy a vegyek-ne vegyek kérdés eldöntése mennyivel könnyebb lenne, ha az eszközöket előzőleg ki lehetne próbálni (nem csak a fotós dolgokat, mindent). Néhány nap, mondjuk egy hét eltöltése a kiválasztott eszközzel sokat segítene abban, hogy érezd, mennyire van rá valójában szükséged. És nem úgy, mint a fotós tanfolyamokon, hogy stúdióban, profi modellekkel, tehát idegen helyen, idegenekkel, hanem a saját életedben, a saját nyaralásodon, a saját családoddal. Ezért óriási segítség volt, hogy Trychydts kölcsönadta a saját fényképezőgépeit, és nem csak egy hétre, hanem Zsófit a születésétől kezdve két és fél éves koráig az ő fényképezőivel fényképeztük… aztán vettünk saját, tükörreflexes Canont.
Nagymamám egyébként 13 éves volt, amikor először fénykép készült róla. Zsófi most 9 éves, Dóri 4, és eddig 16 ezer fényképünk van róluk…
50mm f1.8
A Canonnal és a 18-55mm-es kit objektívvel el is voltunk évekig, mert nyilván elég jó képeket készít, ahogy egyébként a mobiltelefonos képek is elég jók ma már, akár fotóalbumba előhívatni is. Egy különös fotós élményem volt csak, amikor 2012 nyarán Trychydts kölcsönadott egy fura objektívet, amivel nem lehetett zoomolni. De azért amikor elmentünk a családdal sétálni a Kopaszi-gátra, fényképeztem vele, és kb. csoda történt: a képek elképesztően szépek lettek. Visszanézve teljesen érthetetlen, miért nem vettem olyan objektívet magamnak is, gondolom a magas ára tartott vissza.
Aztán teltek az évek, és egy kollégámról kiderült, hogy fotózik, nálam jóval haladóbb szinten, nagyon jókat beszélgettünk a témáról. Tavaly ősszel ő is kölcsönadott egy objektívet, amivel szintén nem lehetett zoomolni, de én azért elvittem a következő osztálykirándulásra. Ott is csoda történt, elképesztően szép képeket készítettem vele. Ekkor kezdtem el komolyabban utánanézni a témának: ez egy Canon 50mm f1.8-as objektív volt, fotós körökben közismert és közkedvelt, de nekem új volt. És mivel az eltelt évek alatt az objektív ára csökkent, a fizetésem viszont emelkedett, nem sokkal később vettem sajátot is.
Osztálykirándulás
A másik tavalyi élmény az osztálykirándulások felfedezése volt, ami nem csak kitűnő szórakozás, de egyben kitűnő fotózási lehetőség is. A gyerekek mindig csinálnak valami érdekeset: egyrészt a kirándulás céljának megfelelően, másrészt ha csak játszanak, harmadrészt szeretnek csoportképeken részt venni. A képeknek hálás közönsége is van, a többi szülő, akik örülnek, hogy látják, mi történt a kiránduláson és hogy a gyerekek jól érezték magukat. Fordított esetben (ha én nem vagyok ott és más fényképez) én is hálás közönsége vagyok mások osztálykirándulós képeinek.
Vaku helyett…
A következő lépés a vakuzási technikám fejlesztése lehetett volna, és olyan szerencsém van, hogy vakuból is kaptam kipróbálásra. Az idei óvódai ballagást fényképeztem, ahol a kicsik ballagtatták a nagyokat és Dóri mint kicsi volt érintett. A képek szépek lettek, de zavart, hogy a vaku nagy, nehéz és az elemeket tölteni kell. Nem igaz, hogy a direkt/szórt fényt problémára még nem találtak ki valami egyszerűbbet! Természetesen de, Professor Kobre Lightscoop nevű eszköze például pontosan erre való, és Kínában már lemásolták és legyártják harmadáron. Sok tapasztalatom még nincs vele, de már várom, hogy valamilyen beltéri eseményen komolyból is fotózhassak vele.
Digital Photography School
Az elmúlt hetekben pedig az interneten kerestem új kihívásokat. Nagyjából tudom, mi nem érdekel: a tájképek, a növények és az állatok, nem sok értelmét látom, hogy lefényképezzek például egy mókust, egy madarat vagy egy virágot. Felmerült a színházi fotózás, mint ötlet, de egyrészt teleobjektív kellene hozzá, ami nekem nincs, másrészt a fotós bemutatókat és sajtótájékoztatókat délelőtt tartják, amikor dolgozok. Harmadrészt rájöttem, hogy ha mondjuk pont az Operettben lehetne fotózni, és elkészítem Kocsis Dini és Gubik Petra tízezredik közös fotóját, akkor sincs semmi. Van egy lány, aki pontosan ezt csinálja és klassz fotói vannak, de a magam számára mégsem látom ebben a perspektívát.
Találtam viszont egy oldalt, a fantáziadús nevű Digital Photography Schoolt, ami pont az én tudásszintemnek megfelelően ad tanácsokat. Innen vettem az ötletet a fekete-fehér fotózáshoz is, nagyon jól leírták, mitől lesz jó egy fekete-fehér kép, és tényleg sikerült néhány jól eltalált képet készíteni a családról.
Innen vettem az ötletet a blue hour lefényképezéséhez is. Gondoltam, hogy felmegyek hozzá a Köki tetejére, de végül csak az erkélyre ültem ki, az égbolt onnan is látszik, a technika felfedezéséhez elég lesz ez is… A kék ég valóban meglett, a konkrét témaválasztáson viszont még dolgozni kell: legközelebb egy panelháznál mindenképpen érdekesebb témát kellene választani…
Nem írtam havonta blogot a csajokról, mert nem történt semmi különös, csak a programjainkat sorolhattam volna fel. Féléves távlatban persze történt ez-az: januárban például Dóri influenzás volt, és amikor Noémi elvitte háziorvoshoz, két és fél órát(!) kellett várniuk, mire sorra kerültek. Ez elsősorban az orvos hibája volt: 15 perceket foglalkozott a gyerekekkel, miközben több mint húszan vártak odakint. Elképesztő, némelyik orvos mennyire nem érzi, milyen tempóban kellene haladnia a munkájával járvány idején.
Februárban volt két farsang: Dóri Zorró volt, de olyan régen, hónapok óta készült rá, hogy mire eljött az idő, már inkább Aranyhaj szeretett volna lenni – a ruhát viszont már nem dobtuk ki, úgyhogy maradt Zorró. Zsófi szerencsére kitartott az ötlete mellett, amíg megjött a ruhája Kínából, ő Vaiana volt. Nagyon jó jelmezek voltak egyébként az osztályban, mint Hermione, Rocksztár Barbie, egy indiánlány… (bár én csak fényképeken láttam őket).
Márciusban volt Dóri életében először moziban. A Nyúl Pétert néztük meg: nem volt nagy szám, de egynek elment. Dórit különösebben nem hatotta meg, nem félt, de nem is érdekelte, mocorgott és fészkelt a film alatt végig.
Áprilisban Zsófi párost táncolt Izával: régi álmuk volt, hogy párost táncolhassanak, és sikerült ki is lobbizni nekik a tánciskolában a saját páros koreográfiát. Meg is hálálták a bizalmat, nagyon szépen táncoltak, és elsőre bronz-, másodszorra pedig ezüstérmet nyertek. De az érmeknél nagyobb dolog a barátság, ami a párosukban kifejeződik, és hogy elérhessék az álmaikat, ha igazán fontos nekik.
Májusban elkezdődött az osztálykirándulás-szezon, én pedig igazi osztálykirándulás-freak lettem: összesen négy alkalommal voltam Zsófiékkal kirándulni, illetve táborozni. Eleve szeretek Zsófival programot csinálni, és eleve szeretek személyesen vigyázni rá. Az osztályban a gyerekek is aranyosak, a tanárnőkkel is jól kijövök, kirándulni is klassz program. Felmerült a kérdés, hogy megéri-e erre fordítani a szabadságomat – hát mire érné meg ennél jobban?
Júniusban pedig véget ért a tanév: Zsófi nyelvtanból négyest kapott, minden másból ötöst, soha rosszabb bizonyítványt. Dóriéknál az oviban pedig abszolút eseménytelen volt az év, nagyon helyesen, teljen csak felhőtlen játékkal, kajával és nagy ebéd utáni alvásokkal a gyerekkora.
