Fiatal fák locsolása Budapesten

Milyen jó lenne, ha ez működne: Budapest főkertésze felhívást intézett Budapest lakossága felé, hogy öntözzük a fiatal fákat. Ha túlélik az aszályt, akkor árnyékot adnak, megfogják a port, tisztítják a levegőt. Kerestek és találtak egy környezetvédő szervezetet, akik az applikációban térképre tették, hol vannak ezek a fiatal fák Budapesten. Szerintem csodás ötlet: mindenki megnézheti a saját környékén hol vannak fák, amiket locsolni kellene. Versenyezni is lehet, ki locsolt többet.

Annyi unatkozó ember van, nyugdíjasok, vakációzó kamaszok, Facebook kommentelők. A teendő az lenne, hogy naponta egyszer ballagjanak oda egy ilyen fához egy vödör vízzel és locsolják meg.

Én az egyik kutyasétáltatást szánom erre minden nap. Macera, mert száz métert kell cipelni a vödör vizet, miközben a kutya is rángat… Az Üllői út melletti fák viszont, ha megmaradnak, évtizedeken át megfognak valamennyit abból a rettenetből, amit Vecsés, Üllő, Monor, Albertirsa stb. naponta Budapestre pöfögő része itt hagy nekünk (reggel befelé, este kifelé).

A projektnek és az applikációnak is vannak hibái. A projektnek, hogy koncentrált bulikat szerveznek ahelyett, hogy a földrajzi szétosztottságot hangsúlyoznák. Az applikáció meg olyan, hogy maga a locsolás semmi ahhoz képest, hogy adminisztráld a locsolás tényét… Általában percekig ott állok a meglocsolt fa mellett és szerencsétlenkedek a telefonnal. Meg az app szerint egy fának 50(!) liter kell hetente egyszer – de én honnan szedjek 50 litert, naponta egy vödör víz nem jó? Vagy ha éjszaka szakadt az eső, miért szomjas a fa még mindig? Vagy ha maga a Főkert meglocsolta?! Ezek a hibák annyira felbosszantottak, hogy jelentkeztem a Beeco-nál szoftvertesztelő önkéntesnek, meglátjuk, mi lesz belőle.

De téged ez nem kell zavarjon abban, hogy kiválassz egy fát és naponta odaballagj hozzá egy vödör vízzel.

Egyébként annak idején kerületi szervezésben is örökbe fogadtunk egy fát a csajoknak. Mivel pont útba esett munkába menet (ez még a covid előtt volt), minden reggel vittem magammal másfél liter vizet és ráöntöttem. A rendszeres locsolás nagyon sokat számít: azon a soron egyedül az a fa van életben máig is…

Milánó és a Como-i tó

Milánó első blikkre nagyon hasonlít Budapesthez: az épületek és az utcák olyanok, mint itthon – csak ők, velünk ellentétben sok pénzt költenek a tömegközlekedésre. A vonatok, metrók, buszok mindegyike pontos, tiszta és légkondícionált. Néha pont az okozott gondot, hogy adott helyre többféle útvonalon is el lehetett jutni, és mobilon nem volt könnyű áttekinteni az alternatívákat. De minden sűrűn jár: a Como-Milánó elővárosi vonat például vasárnap este negyedóránként, és amikor korán indultunk el a reggeli repülőgéphez, a buszok a szállásunknál öt percenként jöttek egymás után – hajnali fél 3-kor…

Valójában az volt furcsa, Milánó mennyire más, mint az általunk már megjárt tengerparti olasz városok. Sokkal vegyesebb az emberek bőrszíne, kevésbé barátságosak (bár kifejezetten bunkó senki nem volt), és sokkal többen beszélnek angolul.

Mi három éjszakát, érdemben két napot voltunk Milánóban, amiből az első nap elmentünk a Como-i tóhoz, ez Noémi régi álma volt. A tó körül minden irányban meredek, magas hegyek emelkednek, valóban gyönyörű hely.

Láttuk George Clooney házát is, személyesen George Clooney-t sajnos nem. Hajóval mentünk a Lecco-Bellagio, majd a Bellagio-Como útvonalon. Bellagio is nagyon szép, de tízezer, hozzánk hasonló turista nélkül még szebb lenne. A hajózással pedig az volt a probléma, hogy a többség vagy a hajó elején a tűző napon, a hajó tetején a tűző napon, vagy a hajó belsejében tud utazni órákon át, amíg a hajók bejárják az összes part menti kisvárost. Ezek az emberek 13-16 óra között végig itt ültek:

Másnap délelőtt a Sforze-kastélyt néztük meg, és a kapcsolódó parkban sétáltunk. Érdekesség, hogy itt nemsokára zenei fesztivált tartanak, és a kastély udvarán felépített színpad pont úgy nézett ki, mintha a Budapest Parkot beköltöztetnék a Karmelita kolostorba. Ezek az olaszok mit meg nem engednek maguknak!…

Délutánra jegyünk volt a Dómba, a tetőteraszra és a templomba. A tetőterasz szép, de egyrészt oda sem nyáron kellett volna menni, mert a tűző napon sétáltunk a betonon. Másrészt nem biztos, hogy megért annyit, amennyibe került – szép a sok díszes oszlop, de kb. ennyi, amit látsz, meg a város felülről.

A templom belülről abszolút jellegtelen – kiáltó az ellentét a belülről is csodálatos Sagrada Familiával. Nem véletlen, hogy mindenki csak a templom előtti térről posztol, az épület messze legszebb része a homlokzata.

Ráadásul a dóm volt az egyetlen hely, ahol szívóztak velünk, nem akarták beengedni a csajokat rövidnadrágban. Készültünk pedig, vállat eltakaró pulcsik voltak nálunk, de júniusban, 28 fokban a hosszúnadrág valahogy elmaradt… Bár a fazon szerencsére rájött, hogy ők még mindketten 12 év alatti gyerekek, nekik be szabad menni rövidnadrágban is…

Végül elvittük a csajokat a Space Dreamers nevű szelfi múzeumba, amihez a koppenhágai The Tube adta az ötletet. Ez is hasonló volt, csak van egy központi tematika, az űrutazás, és volt kilövés, 4D mozi, pózolás a Holdon stb, jól szórakoztunk mindannyian.

Algero, Szardínia, Olaszország

Fehér homok, kék tenger, és a TikTokról ismert lesétálás a Maria Pia strandra – ezek voltak a kiinduló ötletek Algherohoz.

Grotta di Nettuno

Első nap délelőtt megnéztük Neptunusz barlangját. Nem indult jól a reggel: szakadt az eső, és a hajónkra beszabadult kétszáz nyugdíjas a város mellett állomásozó Sky Princess hajóról, alig tudtunk leülni a hajó alsó (fedett) részében hat öregasszony közé. De aztán kisütött a nap, felmentünk a felső szintre, ahol már bőven volt hely és csak néztük a csodás szardínai partokat.

Szardínai partjai, egy sziklafal a hajóról nézve

Maga a barlang pont ugyanolyan, mint az aggteleki, csak kisebb, a túra talán 45 percig tartott – aki 2 órásnak írja, nem tudom, mit csinált odabent annyi ideig… Érdekes, hogy az aggteleki barlangban szigorúan el vagy választva a cseppkövektől – az olasz verzióban viszont néha olyan szűk az út, hogy muszáj a falhoz érned. Máshol meg ki van írva, hogy ne nyúlj hozzá, mégse szól rá senki a falakat végigtapogató mamira…

Érdemes tudni, hogy barlang alig a tengerszint felett van, így se bolt, se büfé, se WC nincs, mert elmosná az ár – a hajóról kilépve csak egy pultot találunk, ahol belépőt kell venni, ennyi az infrastruktúra. 654 lépcsővel feljebb, a szikla tetején valószínűleg van minden, de mi ott nem jártunk.

Stanley Tucci

Ballagunk vissza a kikötőből a szálláshoz, jön szembe egy pasi, és Noémi böködni kezd, hogy nézd már, ő az a pasi, tudod. Én is rájöttem, hogy kire gondol, úgyhogy utánaszóltam:

– Elnézést, nem maga a híres színész a filmből…
– Nem, nem én vagyok
– Nahát, pedig mennyire hasonlít!

De szerintünk csak nem volt kedve a turistákhoz, akik a nevét se tudják. Úgyhogy ha legközelebb Algheroban szembejön veled a szemüveges fazon a Pradából, tudjad a nevét: Stanley Tucci.

Maria Pia

Délután elmentünk a strandra Instagram fotókat és videókat készíteni: séta befelé, pózolás a parton bikiniben… A víz hideg volt, de én be tudtam menni úszni is. A tenger nagyon lassan mélyül és kellemes homokos az alja.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Szatmáriné Tóth Noémi (@toth.noemi86) által megosztott bejegyzés

Bicikli túra

Ez az én ötletem volt: párszor megkerültük már a Velencei-tavat kölcsönzött biciklivel és mindig élveztük, miért ne járnánk be ugyanígy Szardínia közeli részeit. A konkrét célunk az volt, hogy a Neptunusz barlanghoz menjünk vissza szárazföldön is, útba ejtve a szép, fehér homokos strandokat.

E-bike vagy hagyományos: a kölcsönző a drágább elektromosra akart rábeszélni, és végül hagytuk, mert az ismeretlen tájon hátha jól jön a rásegítés. És tényleg jól jött: amikor ~30 kilométer után rettenetesen fáj a segged, plusz fáj a vállad és a csuklód, leégett a könyököd és a térded, plusz kisebb napszúrást kaptál, határozottan segít, ha legalább maga a tekerés könnyű. Volt egy hosszú, meredek emelkedő, ahol egy hagyományos biciklit használó párost fütyürészve hagytunk le, csak néztem, ahogy szenvednek szegények…

Út közben megnéztünk két kisebb strandot (Fertilia, Punta Negra), két sziklás tengerpartot (Punta gel Gall, Spiaggetta del Rossa), aztán a Bombarde strandon kajáztunk, sőt megfürödtem a tengerben ott is. Aztán nekiindultunk a barlang felé vezető országútnak, de a hegyi szerpentin egy pontján, egy pihenőnél megbeszéltük, hogy sok lesz és visszafordultunk. Ezt láttuk a pihenőből:

Noémi nézi a tájat ott, ahol visszafordultunk

Tipp, ha biciklizni akarsz Algheroban és hozzánk hasonló amatőr vagy: a Bombarde strandot célozd meg, mert nagyon szép, ki van építve (homokos a part és van étterem, mosdó) és egészen Alghero kikötőjétől kezdve kiépített, jó minőségű kerékpárút vezet odáig (a Vicinale le Bombarde utcánál kell balra fordulni a tenger felé).

Éttermek

Vannak, akik egyik vagy másik éttermet ajánlják, de szerintünk mindegyik egyformán nagyon jó. A pincérek kedvesek, a pizza elképesztően finom, mindenhol lehet kártyával fizetni, és sehol se vernek át, bár volt, ahol az 5 eurós teríték valahogy a kisbetűs részbe került… 7-15 euró egy pizza, ami kettőnknek elég, plusz üdítő, pohár bor, kávé – kb. 25 euró, tízezer forint egy olasz tengerparti ebédért vagy vacsoráért…

Egy helyen megláttam ezt az ételt az étlapon: Penne all’ arabiata – nem tudtam, honnan ismerős. Aztán rájöttem: ez volt a menü a menzán, amikor Darth Vader kajálni ment. Én is ezt ettem: sajtos, paradicsomos penne, kicsit csípős, hét euró.

Info

  • Mindenhol tudtunk kártyával fizetni, készpénz nem is volt nálunk egyáltalán. Komolyabb strandolásnál a napernyőhöz (6 euró/nap), tusoláshoz (1 euró), utcai árusokhoz (sapi, hűtőmágnes, kulcstartó, esernyő…) kellhet készpénz.
  • Mindenki elképesztően kedves, és nem is tolakodóan.
  • Az autósok vigyáznak a gyalogosokra, a zebrákat – ha már leléptél – nagyon komolyan tiszteletben tartják.
  • Angolul alig beszél valaki, turistás helyen fura.
  • Mindenhol szól a zene: a boltokban és az éttermekben, olasz slágerek és reggaeton, az utcazenész Ciao Bellát és Azzurrot énekelt… Nagyon-nagyon szomorú voltam, hogy innen haza kellett jönni…

Pálmafa a naplementében az algheroi tengerparton

Zsófi sérülése és ahogy manuál terapeuta kezelte

Még április elején Zsófi lesérült egy edzésen: akrobatika végén a padló helyett a társa lábára érkezett és onnan kiment a bokája. Az akrobatikus rock and roll veszélyes sportág, az ilyen sérüléseket sajnos nem lehet kizárni. Mire hazaért, bedagadt a bokája, úgyhogy Heim Pál, röntgen: részleges szalagszakadás, 6 hétig bokafix, ne mozgassa, jegelje, aztán majd meglátjuk. Másnap vettünk bokafixet, és hogy tudjon a lábát kímélve közlekedni, kaptunk kölcsön két mankót.

Egy mankózó kislányt mindenki megsajnál, és az egyik szomszéd nagyon kedvesen adott egy tippet, egy manuál terapeuta számát. Amint a ChatGPT elmagyarázta, a manuál terapeuta egy továbbképzett gyógytornász, aki nem csak gyakorlatokat ír elő, hanem maga is aktívan kezeli az érintett testrészt. Kaptunk időpontot, elmentünk hozzá.

Kiderült, hogy a doki néni egy fiatal lány, maga is rockyzott régebben és pont a hasonló sérülések miatt választotta ezt a szakirányt. A kezelés alapvetően nyomkodást jelentett, gyakorlatilag visszanyomkodta a sérült szalagot a helyére, meg az egész lábában átgyúrta az izmokat. Viszont tök más utasításokat adott: igenis mozgassa a lábát, álljon rá, sétáljon. A mankót, a bokafixet és a jegelést pedig felejtsük el! Pont az a cél, hogy az izmok újratanulják a korábbi működést, a keringését pedig ne akadályozza semmi…

Tény, hogy Zsófi mankóval ment be a rendelőbe és a saját lábán sétált ki onnan. De azért imádjuk, amikor a szakemberek egymást hülyézik, miközben a felelősség a miénk. Főleg, hogy másnapra tiszta kék volt Zsófi lába, a térdétől a lábujjakig tele véraláfutással…

De fájni nem fájt neki, járni tudott, iskolába is. A kék foltok pedig lassan múlni kezdtek… Visszamentünk még egy kezelésre, újabb gyúrás, újabb kék foltok, újabb előírt gyakorlatok…

Most a sérülése utáni negyedik hétben vagyunk: ha azt csináljuk, amit a Heim Pálban mondtak, még hordaná a bokafixet, még jegelnénk, még nem lenne szabad mozgatni. Ehhez képest jelenleg semmilyen panasza nincs, se folt, se fájdalom. Pénteken együtt felmásztunk az Oszoly sziklához, szombaton táncos rendezvényen volt a barátnőjével, hétfőn pedig újra edzeni kezdett (ha nem is teljes értékűen, az akrobatikával még óvatosak).

A tanulság: a Heim Pál ügyelete nagyon fontos hely, életmentő lehet, hogy a gyerekedet időben lássa orvos. De utána, ha időben és anyagilag belefér, érdemes szétnézni, ki foglalkozik még hasonló problémával, és elvinni magánrendelésre is…

Lev Tolsztoj: Háború és béke

Háború és béke, az új fordításbanA Háború és béke nekem sokáig az „olvashatatlanul hosszú” szinonímája volt. Pedig rövidebb, mint a Harry Potter, rövidebb, mint a Trónok harca, rövidebb, mint az Atlas Shrugged… Úgyhogy amikor 2022-ben új fordításban jelent meg, korszerű, olvashatóbb nyelvezetet ígérve, adtam neki egy esélyt.

Az első kötet rögtön iszonyú vastag és nehéz – el lehet olvasni papíron is, ha valaki szereti az ilyesmit, de a Kindle könnyebb, vékonyabb és világít a sötétben.

A Háború és béke sokkal könnyebb olvasmány, mint hittem. Az első fele olyan, mint a Bridgerton, csak oroszokkal. Pierre sok pénzt örököl, de nem tud mit kezdeni magával. Szonja és Natasa mikor kibe szerelmes? Az öreg gróf is szórakoztató, a sok pletykás vénasszony is, meg az előkelő estélyek, ahol külön koreográfiája van annak, mikor kivel kell beszélgetni. Pláne, hogy kivel táncol az uralkodó! Szerintem ez egy női könyv, romantikus, például amikor a szánkó repül a havon a szerelmes fiatalokkal a holdfényes téli éjszakában.

Ráadásul olvasmányos, gördülékeny szöveg, Gy. Horváth László új fordítása kiváló, és nagyszerű, hogy ha a szereplők franciául beszélnek, azt csak jelezte, nem hagyta benne eredetiben (minek? úgyse érti, aki nem tud franciául).

A második részben támad Napóleon, és a férfi főszereplők elmennek háborúzni. Ezek a részek is jók, ahogy a már megismert arcokon keresztül látjuk a háború lefolyását.

Ami viszont gáz, hogy Tolsztoj sokszor kilép a regényből, és elmagyarázza nekünk a háború történeti háttérét. Nem lenne baj, ha mértéket tartana, és csak annyit írna le, amennyi a sztori megértéséhez szükséges. De nem, hosszasan osztja az észt, általában a háborúkról, Napóleon szerepéről, meg a csapatok elhelyezkedéséről – ahelyett, hogy Pierre, Rosztov meg a többiek sorsát követnénk. Szerencsére egy idő után azért mindig visszatér a cselekményhez.

A regény vége sem az igazi: amikor eldől, végül is kihez megy feleségül Natasa, ott kellett volna befejezni, boldogan éltek, meg minden. A házaséletük érdektelen, az Epilógusban pedig nincs is szó a szereplőkről, csak Tolsztoj filozofál a történetírás hibáiról és a történelem mozgatórugóiról, ez érdektelen és fárasztó.

Összességében mégis megérte, kellemes csalódás volt. Ha nem riaszt el, hogy egy regény hosszú, érdemes próbát tenni vele.

Koldus és királyfi, Pesti Magyar Színház

Egy új magyar musical, Tolcsvay László zenéjével és Müller Péter Sziámi szövegével, decemberben mutatták be a Pesti Magyar Színházban.

Nagyon jó zenéje van. Az összes szám dallamos, ritmusos. Érdemes belehallgatni a Youtube-on:

Többször az István, a király jutott eszembe róla, mert ahhoz hasonló a stílusa. A történetben is vannak hasonlóságok: (a csere után) lesz egy királyfi, aki nem akar király lenni, egy másik viszont nagyon is szeretne. Az öreg király meghal. Mindkét srác körül vannak aggódó nők… Persze a Koldus és királyfi nem élet-halál harcról szól, eggyel lazább és viccesebb az egész.

Viszont túl hosszú, szünettel együtt három óra. Fél órát ki kellene húzni belőle, például az elmebeteg arkangyal jelenetét, majd utána az éjszakát a koldusokkal, akik egyenként elmesélik az életüket – este fél 10-kor már fárasztó olyan részeket nézni, amik semmit nem adnak hozzá a történethez. Pavletits Béla is nagyon jól játssza a lovagot, de a családi háttértörténete egyáltalán nem kapcsolódik a fiúkhoz, kár volt ilyen hosszú történetszálat írni róla.

A szereplők közül MÁZS abszolút zseniális mint beteg király, ahogy egy-egy fáradt mozdulattal is érzékelteti a hatalmát, és vicces, hogy Ember Márkból bármi legyen, ő marad az apja… Jenes Kittit az Operettben nagyon szerettük, örülök, hogy a Magyar Színházban újra rendszeresen látjuk.

Jó lenne, ha készülne lemezfelvétel a darabból, amit önállóan is meg lehetne hallgatni. A Hogyan tudnék élni nélküled című film esetében hónapokat várni külön a filmzene megjelenésére, de azért megjelent – remélem, ebből a darabból is lesz streamelhető verzió egyszer.

Oltári srácok Nyíregyházán

Öt oltári musical sztár egy színpadon: Kerényi, Dolhai, MÁZS, Serbán, és a turné kedvéért Amerikából hazalátogató Szabó Dávid – ezt nyilván látni kell. Mi február 8-án láttuk Nyíregyházán.

Oltári srácok plakát

Az Oltári srácok című darabot 2007-ben már játszotta ugyanez a csapat a Thália Színházban. Azoknak, akik akkor is látták már, nyilván nosztalgikus élmény újra látni a darabot ugyanazokkal a szereplőkkel. Persze öregedtek azóta, de egyrészt még mindig jól néznek ki, másrészt az öregedést ironikusan kezelik, az este legjobb poénja, amikor a nézői levelek elolvasásához szemüveget vesznek elő…

Maga a színdarab, az Oltári srácok című musical nem jó. A történet szerint öten fiúcsapatot alkotnak, csakhogy ez öt keresztény férfi, akiknek a dalai kizárólag hitről, szeretetről, Istenről szólnak, ilyen kínosan fiatalos, fiúcsapatosan táncoló, rappelős módon. A sztori annyi, hogy elmesélik, ahogy találkoznak – ez vicces szeretne lenni, de nem vicces. Továbbá térítenek, egy nagy számláló mutatja a falon, hogy mennyi bűnös lélek van még a teremben…

Nem hittem volna, de a második felvonás még ennél is kínosabb volt. Az egyik kamu olvasói levél nyomán Dolhai Attila hosszasan beszélt az önmegtartóztatás fontosságáról, hogy az esküvő előtt senki ne szexeljen, csak azzal, aki majd a gyerekei anyja/apja lesz. Nem tudom, hogy ez a darab része, vagy Dolhai tényleg ezt gondolja? Ki kíváncsi rá? MÁZS végleg kilépett a szerepéből és a saját életéről beszélt, ahogy a két végén égette a gyertyát, Kerényi Miklós Máté pedig az édesanyja haláláról. Serbán általánosságokat mondott, Szabó Dávid pedig az Amerikába költözése kapcsán mondta el, hogy azt hitte, cserben hagyták a társai, erre ő hagyta itt őket…

Nyilván ezeknek a személyes monológoknak is van létjogosultsága. Ezeket a színészeket sokan évtizedek óta követik, nézik a színházban, és a rajongókat érdeklik a személyes történeteik. Engem viszont sajnos nem, és a nyíregyházi csarnok többi nézőjében sem vagyok biztos. A színészeknek ezekkel a személyes monológokkal leginkább saját magukat sikerül meghatni: mindegyikük többször sírva fakadt, az öt pasas vigasztalta, ölelte, puszilgatta egymást, mintha egy melegbár műsorát látnánk…

Alaposabban utána kellett volna nézni előre, hogy mit fogunk látni. Az a baj, hogy a szereplők névsora annyira erős, Dolhai és Kerényi neve eddig külön-külön is garancia volt egy jó előadásra – hát, ez most elmúlt. Legközelebb figyeljünk oda jobban, hogy mire veszünk jegyet…

Nizza és Monte Carlo

Ez az út Noémi karácsonyi ajándéka volt, már amennyire egy családi út egyvalaki ajándéka lehet. Péntektől hétfőig tartott, a WizzAir menetrendhez igazodva. Nizzában január közepén is 10-15 fok körüli hőmérséklet van, néhány napos feltöltődés az itthoni szürke, nyirkos, hideg időből.

Nizza

A nizzai repülőteret a tengerre építették: a repülőgépből pont úgy nézett ki, mintha a tengerre szállnánk le, csak az utolsó pillanatban került alánk beton.

A városba villamossal jutottunk el, amihez az applikáció pont úgy működik, ahogy 2025-ben elvártam: QR-kód volt hozzá a falon, pillanatok alatt letöltődött az app, amiben pillanatok alatt meg tudtam venni négy jegyet, és a villamoson azonnal sikerült azokat érvényesíteni.

Az első délután elsétáltunk a Mont Boronra, ami elvileg alacsonyabb, mint a Gellért-hegy, de a tüdőnket is kiköptük, mire felértünk (a Gellért-hegyen nem szoktuk kiköpni). A kilátás viszont nagyon szép:

Nizza látképe a Mont Bolonról

Másnap az óvárosban sétáltunk, megnéztük a Cimetière du Château nevű temetőt, benne Gaston Leroux, Az operaház fantomja szerzőjének sírjával. A Colline du Château és a Bellanda Tower egy-egy újabb kilátópont a városra, a Marché Aux Fleurs pedig egy piac, amit mindenhol a nevezetességek között említenek, de semmi különös nem volt benne.

Délután a tengerparton sétáltunk, majd megnéztük a Musée des Beaux-Arts de Nice-t, ahol nekem Rodin: A csók című szobrának gipsz változata tetszett legjobban. Szüleim lakásában kint volt egy fénykép az eredeti szoborról, egész gyerekkoromban szem előtt volt, úgyhogy érdekes volt végre szobor formában is látni. Tetszett még a XX. század elején, a Riviérán alkotó nők alkotásai közül Julie de Cistello: Az almafák alatt című festménye is.

Julie de Cistello: Az almafák alatt

Monte Carlo

Már az út tervezése közben éreztem, hogy Nizzában nem tudunk mit csinálni két napig. Egy blogban lett meg a megoldás: Monte Carlo, ami vonattal 20 perc alatt kényelmesen elérhető Nizzából. Ezeket láttuk:

  • Jardins de la Petite Afrique – egy park a város közepén, amitől Zsófi és Noémi is rögtön ide akart költözni…
  • Fairmont Hairpin – a híres hajtű kanyar a Forma-1-ből
  • Princess Grace Japanese Garden – nagyon szép hely, bár a zuglói Japánkert is van ilyen szép
  • kaszinó – délelőtt turistaként is be lehet menni belépőért. Elegáns és érdekes hely, legalábbis nekem, mert én még sosem jártam kaszinóban, itthon se, nem hogy Monte Carloban…

Az egyetlen komoly problémánk az volt, hogy hol és mit együnk, erre nem gondoltunk előre. Már csak azért sem, mert eddig bárhol jártunk Európában, mindenhol voltak büfék, megfizethető kis éttermek, gyorséttermek, a kajálás sehol sem okozott gondot. Monte Carloban viszont a Gucci, Valentino, Hermes üzletek melletti elegáns éttermekre nekünk nem futotta… Végül a palotanegyed hátsó sarkánál találtunk egy pizzériát, ahol megettük életünk legdrágább három pizzáját… Ha nem vagy extrém gazdag, Monacoba érdemes szendviccsel készülni.

Délután a hercegi palotánál sétáltunk, aztán a Bateu busszal átkeltünk az öböl másik oldalára. Ez egy jópofa dolog: a Port Hercule egy híres öböl Monaco közepén (ekörül halad a Forma-1-es futam is), tele van luxus jachtokkal. A Bateu bus itt jár oda-vissza az öböl két partja között. Ha például a hercegi palotából átmennél a kaszinóba, de elromlott a Ferrarid és nincs kedved körbesétálni, 2 euróért átvisznek…

Sziluett fotóim az AKH nagytermében

Már korábban egyeztettük, hogy az AKH-ban egy ideig a kávézóban és a nagyteremben egyszerre lehetnének kint fotóim. Ehhez nem volt elég keretem, ezért rendeltem még tízet az IKEA-ból. A kiszállítást DPD-vel kértem egy közeli automatába – ez hiba volt. Karácsony előtt jártunk, a DPD-t nyilván elhavazták az ajándékok, semmi gond. A gond az volt, hogy a csomagot szilveszterre sem hozták ki, aztán január első hetében sem… Információ nincs, telefonon nem érhetőek el, üzenetre nem válaszolnak. A csomagot a DPD végül visszaküldte az IKEA-nak és az elvileg visszafizeti a pénzt – de erről se a DPD, se az IKEA nem kommunikált velem.

Többet nem fogok DPD-vel való kiszállítást kérni.

Az AKH-ban az eredeti terv az volt, hogy koncertek reflektoros fényözönét bemutató képek a sziluettekkel felváltva lesznek kint – fény és árnyék váltakozva. De ehhez nem volt elég keret, így maradtak csak a sziluettek – így se rossz egyébként, legalább egységes a koncepció.

A kiállítás szokás szerint az Albertfalvi Közösségi Ház nagytermében látható, ingyen, de csak nyilvántartási időben, várhatóan február végéig.

Follow the Flow sziluett

 

 

Évértékelés, 2024.

Kényelmes évünk volt a közös home office-nak köszönhetően: Noémi hetente egyszer, én kb. havonta egyszer megyek be az irodába. Így sokat lehetünk itthon, nincs tömegközlekedés, valamint iskola előtt és után is találkozunk a csajokkal.

Az év elején lebonyolítottunk egy lakásfelújítást, mondjuk az pont nem volt kényelmes, viszont mindkét lánynak saját szobája lett, ahová el tudnak vonulni kamaszodni, akár a barátaikkal együtt. Persze mi is élvezzük a felújított lakást, az új bútorokat, és hogy kisebb a zsúfoltság.

Tavasszal tíz alkalmas rocky tanfolyamra mentünk, aminek a megkoronázása volt, hogy júniusban a Hungária élő koncertjén tudtunk bulizni a Puskásban. Ősztől újra jártunk salsázni, és voltunk három salsa táborban is.

Zsófit felvették az első helyen megjelölt gimnáziumba, Dóri pedig felső tagozatos lett, most mindkettejüknek mást és többet kell tanulni. A rocky-t azért mindketten aktívan űzik tovább, edzések, táborok, versenyek és fellépések váltják egymást. A versenyeken korábban Zsófi volt eredményesebb, ez idén megfordult és Dóri nyert szinte mindenhol, szólóban és Martinnal párosban is.

Utaztunk a csajokkal Máltára és nyaraltunk a Velencei-tónál, kettesben voltunk Siófokon és Koppenhágában. Voltunk több, mint húsz koncerten, amelyek közül a már említett Hungária, valamint az ABBA Tribute, a NOX és a Visions of Atlantis volt kiemelkedő. Színházban a motel.com, moziban a Futni mentem voltak a legjobbak.

Elolvastam huszonvalahány könyvet, a legjobb David Yarrow fotós módszertana volt, illetve a Hivatásos rajongó Gálvölgyivel. Rengeteget játszottam Valheimet és még benne vagyok a Lost újranézésben a Netflixen. Társasjátékoztunk itthon és vendégségben – a Ticket to ride-dal mindenképpen szeretnék még játszani ezután is. Eljutottunk DJ Alan egyik bulijába és Madame Tussauds budapesti panoptikumába.

Voltak és lesznek is fotóim kiállítva az AKH-ban és az Üllői úti könyvtárban. Ez is szinte rutinná vált, egyik sorozat a másik után két helyszínen, pedig kivételes lehetőség és megtiszteltetés.

Úgyhogy megvagyunk mi is, a család is, sose legyen rosszabb évünk. Egészségetekre:

Ananászból iszok szívószállal a máltai Blue Lagoonnál