Blog

Minden városnézésnél én vagyok az idegenvezető, a megtekintés közben szoktam mondani érdekességeket az adott látványosságról. Erre eddig úgy készültem fel, hogy honlapokról kimásoltam szövegeket, eltettem jegyzetbe és aztán a mobilomról felolvastam. A ChatGPT ezt az egész problémát múlt időbe tette.

Törökországban vagyunk, a Hagia Sofia bejáratánál. Legyél az idegenvezetőnk. Mit érdemes tudni róla, mielőtt bemegyünk?

Persze, szívesen leszek az idegenvezetőtök!

Itt állunk Isztambul egyik legikonikusabb épülete előtt, a Hagia Szophia (Ayasofya) kapujánál, úgyhogy pár fontos érdekesség jól jön, mielőtt belépünk. (…)

A ChatGPT tökéletes idegenvezető. Róma volt az utolsó, ahová még előkészített szövegekkel mentem, de az AI olyan jól bevált, hogy kb. semmit sem használtam fel belőle. Isztambulra már nem is készültem előre.

Mesélj a Kék meccset előtti téren levő kettő obeliszkről

A Kék Mecset előtti nagy téren — ami valójában az egykori Bizánci Hippodrom hosszan elnyúló tengelye — két híres oszlop áll egymástól nem messze. Ezek az Obeliszk (Theodosius-oszlop) és a Kőbe falazott oszlop (Walled Obelisk). Mindkettő több mint ezer éve itt áll, és lenyűgöző történetük van. (…)

Nyilván szükség van feltöltött mobilra, roamingos adatkapcsolatra, de 2025-ben ezt már nem olyan nehéz megugrani – mondom nagyképűen, de pl. Noémi ex-digis SIM kártyája egyáltalán nem működött Isztambulban…

Hajózunk Isztanbulban, először az Arany Szarvon, aztán a Boszporuszon. Ha mondom, mit látok a parton, tudnál róla egy-egy rövid ismertetőt mondani, érdekességekkel?

Persze! Mondjad csak, mit látsz éppen a parton, és adok róla egy rövid, érdekes ismertetőt.

Dolmabache palace

A Dolmabahçe-palota (Dolmabahçe Sarayı) a Boszporusz egyik legpazarabb épülete, a 19. századi oszmán birodalmi reprezentáció csúcsa. I. Abdülmecid szultán építtette 1843–1856 között, amikor az Oszmán Birodalom a nyugati stílusú modernizáció felé fordult. A palota ennek megfelelően európai (barokk–rokokó–neoreneszánsz) és oszmán elemek keveréke.

A legjobb a ChatGPT rugalmassága: tud hosszabban, rövidebben bemutatni, sztorizni, mindig ott és akkor és olyan témában, ahogy éppen szükség van rá. Néha persze téved, a Hagia Szofia mozaikjait is összekeverte: a város és a templom makettjeit nem fent, hanem lent adják át Jézusnak a helyi erők, de ez volt az egyetlen hiba, amin rajtakaptam.

Pierre Loti kilátó

Ez a hely nagyon hasonlít a Gellért-hegyre, csak nem Budapestet látod a tetejéről, hanem Isztambult, az Aranyszarv-öböl felsőbb részénél.

A hegyre felvonóval lehet felmenni, vagy ha nincs kedved két órát sorban állni, akkor a hegyoldalban elhelyezkedő temetőn keresztül gyalog. 15-20 perces hegymászás, ki lehet bírni, gondoltam én – aztán út közben megtámadtak minket a kóbor kutyák… Nem volt komoly támadás, csak négy kutya erősen ugatott, mi meg szaladtunk az ellenkező irányba, és egy másik úton mentünk fel a hegy tetejére.

Odafent van kiépített kilátóterasz, valóban elképesztő a kilátás. Illetve vannak kávézók, ahol az asztalok első sorából csodálatos a kilátás Isztambulra, vagy ha későn érkezel, a második sorból nézheted az első sorban ülők hátát. Korán kell érkezni, ahogy mi is tettük, hogy baklava, kávé és limonádé mellől élvezzük a látványt.

Balat negyed

Színes házak, klasszul kidíszített kávézók – Isztambul addigi durva hangulatához képest meglepő volt a környék kedvessége. Viszont ha a térképen „Coloured Houses” néven megjelölt helynél csak egy utcával feljebb mész, egyből a gettóban találod magad, gyors az átmenet a lenti Woodstockhoz képest…

Én sajnos pont belefáradtam a hegymászásba és az állandó iszonyatos embertömegbe, úgyhogy innen hazafelé vettük az irányt. Isztambul javára írom, hogy bárhol voltunk, mindig volt olyan villamos- vagy buszjárat, ami átszállás nélkül visszavitt minket közvetlenül a szállodához.

Hajózás a Boszporuszon

Ez is standard turista műsorszám, legalább 40-50 hajóval csinálják, hogy két óra alatt kis kanyart tesznek az Aranyszarv-öböl külső részén, majd felvisznek a Boszporuszon a második hídig és vissza. Eközben hajótól és árszinttől függően adnak műsort és vacsorát, vagy mint a mi esetünkben, a hajón volt büfé…

Út közben egy fickó törökül és angolul váltogatva beszélt arról, amit a parton éppen látni lehetett. Ez eléggé zavart, mert figyelni kellett volna, mikor vált törökről éppen angolra. A kapott brosúrán ráadásul tökéletesen rajta volt, hogy miket fogunk látni, ezekről a ChatGPT tökéletes leírásokat adott, szóval jól szórakoztunk, valóban csodaszép épületek vannak a parton, és amikor a fickó végre elhallgatott, tök jó zenéket játszottak.

Valahol olvastam és nagyon hasznos tipp volt: a hajó bal oldalára kell ülni, mert minden látnivaló a hajó bal oldalán van. A jobb oldalon ülők nem láttak kb. semmit, voltak, akik kártyázni kezdtek…

Topkapi Palota

Mielőtt Isztambulba utaztunk, az volt a legnagyobb problémám, hogy sehol nem írták le érthetően, melyik látványosság megtekintése kb. mennyi ideig tart, hol mennyi időt töltesz el. A két legismertebb mecsetről (Hagia Szofia és Kék mecset) például nyilván akármeddig lehet sztorizni, de technikailag egyterű épületek, amelyeknek a bejárása semeddig se tart, és az Elsüllyedt Palotában se tudsz 40-50 percnél többet eltölteni.

A Topkapi viszont akár egész napos program lehet. Van előtte egy gyönyörű kert, ahol az emberek kocognak, a papagájok rikoltoznak. Bent a palotában van két nagy udvar, körben az épületekben van berendezve a múzeum. Egy-egy blokk a konyhának, ruháknak, vallási ereklyéknek, ékszereknek, és egy ilyen blokk a hárem is plusz hétezer forintért fejenként. Ezeket tetszőleges sorrendben és tempóban járhatod be, de ha nem mész elég korán, az ékszerek és az ereklyék előtt kalkulálj kb. 2-2 óra sorban állással (vagy ezeket ki is hagyhatod). A hátsó teraszról ismét elképesztő, a Pierre Lotihoz hasonló kilátás van a városra és a Boszporuszra.

Nekünk az építészeti megoldások tetszettek, például a boltívek és a csempék, illetve az egész hely nyitottsága, egyszerűsége. Nem az az igazi luxus, ha mindened aranyból van, hanem ha a hálószoba, az ebédlő és a tárgyaló között egy gyönyörű kerten mész keresztül minden nap, zúg a tenger és csicseregnek a madarak. Nyilván nem mindenki érezte szerencsésnek magát, ha itt élhetett, például a rabszolgaként idehurcolt háremhölgyek se, de önmagában az épület ettől még szép, a szultánoknak jobb élete volt, mint a zárt várakban, kastélyokban élő uralkodóknak.

Galata Tower

Szabolcs ötlete nyomán ide nem mentünk fel, hanem a mellette levő rooftop kávézót választottuk. Jó ötlet volt, mert lényegesen kevesebb pénzért a kilátás majdnem ugyanolyan jó volt, lifttel vittek fel minket (a Galata towerben lépcsőzni kellett volna), leülhettünk, és kaptunk sütit és kávét…

Museum of Illusion

Koppenhágában és Milánóban is voltunk hasonló szelfimúzeumban, és mikor volt még két óránk a repülőtérre indulásig, megnéztünk ezt a helyet Isztambulban is. Ez a verzió kisebb gyerekeknek készült, kisebb, kevésbé színes és kevésbé látványos, mint a dán vagy olasz társai voltak. Hülyén éreztük magunkat a sok kisgyerek között, akik ráadásul neveletlenek is, tolakodnak, bejönnek a képbe, a szülők meg persze nem szólnak rájuk. Egynek azért elment, elszórakoztunk egy órát…

Hagia Szophia

Világhírű épület, társasjátékokban látod, puzzle-ökben, illetve világcsoda a Civilizationben. Görögkatolikus templomnak épült, tehát eredetileg se volt annyira díszes, a muszlim vallásból kifolyólag pedig most már szobrok sincsenek benne. Mérnöki szempontból nyilván elképesztő, hogy olyan régen ilyen nagy épületet tudtak építeni, de benne járva szerintem tök érdektelen az egész. A pénzedért a második emeleten a galériát járhatod körbe, és a látványosság pedig három mozaik Jézusról és az akkori helyi uralkodókról. Azt hinnéd, ha Isztambulban jársz, a Hagia Szofia az, amit mindenképpen látni kell, hát nem, hagyd ki bátran.

Ahmed szultán mecsetje (Kék mecset)

Ez viszont baromi szép, és ráadásul ingyen van. Ahmed szultán direkt azzal a céllal építtette, hogy a szomszédos Hagia Szofiánál nagyobb és szebb legyen, és az nem feltűnő, hogy nagyobb, de az biztos, hogy sokkal szebb annál.

A Kék mecsetről is van videójátékos élményem: a Pharaohban az egyik pályán nagyon hasonló épületet kellett építeni. Amikor a valóságban beértünk az épület udvarára, fél órát töltöttem csak azzal, hogy a számítógépen felépített épület részleteit élőben is sorra felismertem és csodáltam.

A mecset bent is nagyon szép, a rengeteg színes ablak miatt világos, alapvetően kellemes ott lenni. Tény, hogy lábszag van: amikor a többezer látogató mind leveszi a cipőjét, az ezzel jár…

Éjszakai kivilágításban pedig még szebb, a rózsaszín fények ízlésesek, a minaretek fénygyűrűi a legszebb dolgok voltak, amiket Isztambulban láttunk.

Eddig két látványosság volt a nagyvilágban, amitől ennyire el voltam ájulva: a Lama Monachile és a Sagrada Familia, ez lett most a harmadik nagy kedvencem.

Elsüllyedt Palota

Itt mentette meg Tom Hanks a világot az Infernoban, ahogy James Bond is csónakázott itt már. Valóban látványos hely: több száz elegáns oszlop, a víz miatt csillog-villog, erre a fényekkel is rásegítenek, gyönyörű a látvány.

Vannak klassz installációk a vízben, alienek a Világok Háborújából, levélszerű valamik, de a legnagyobb látványosság, hogy a sok százból kettő oszlop alján van egy-egy női arc kifaragva, az egyik ráadásul vízszintesen. Gondolom annak idején csak ilyen oszlopot sikerült szerezni, a hibáért a fényességes Szultán elnézését kérték, most meg naponta sokezer ember fizet pénzt azért, hogy lássa őket.

Az Isztambulban mindenhol jellemző tülekedés miatt viszont zavaró, hogy a korlát alacsony, kb. térdmagasságban van. Évente vajon hány turista esik bele a vízbe? Nagy baja nem lenne senkinek, mert a víz nem mély, talán 20-30 centi, mégse lenne vicces beleesni (az Infernoban úgy ábrázolták, mintha a korlát magas, a víz pedig mély lenne, de a valóságban egyik sem stimmel).

Bazár

A híres isztambuli bazárt úgy kell elképzelni, mint a Kálvin téri Vásárcsarnok felturbózott verzióját. Elképesztő mennyiség van felhalmozva mindenféle áruból. Valójában csak öt-hatféle üzlet van: ruhák, cipők, műszaki cikkek, porcelán, szőnyegek, órák, és az azonos típusba esők lényegében mind egyformák. Az alkudozás is mintha csak a műsor része lenne, nem úgy láttam, mintha az eladók annyira élvezték volna.

Az is fura, hogy a nyilvánvaló hamisítás ellen miért nem lépnek fel a törvény erejével. Nyilván nem lehet teljesen megszüntetni, de itt jól szervezett, jól megvilágított, népszerű látványosságot csinálnak a hamis termékek eladásából. Aranyat vagy bőrdzsekit alig láttunk, hamis Nike, Adidas és társaik vannak a bazárban elképesztő mennyiségben. Szerencsére engem nem vertek át és egy igazi Rolex órát tudtam venni nagyon kedvező áron, de mégiscsak felháborító.

Randevú a Boszporusz partján

Szerintem az egyik legérdekesebb dolog a kulturális élményeidet utazós élménybe átültetni, amikor a könyvekből, filmekből, játékokból megismert helyeket a valóságban is fel tudod keresni. Ugyanez a kategória, mikor a Hungária együttestől gyerekkorom óta hallgatom, hogy „nálad randevúzunk egyszer talán, a Boszporusz partján”…

A Boszporusz partján randevúzni lehetséges, de sajnos nem túl romantikus. Isztambulban sem tartanak még ott, hogy élhetőbb lenne a város, ha az emberek megközelíthetnék a vizet közvetlenül (ahogy sajnos Budapesten se). Ezért a Boszporuszt az egész városban mindenhol betonfallal vették körül, hogy a pénzt termelő turistahajók ki tudjanak kötni. A beton szélére ki tudsz menni gyalogosan, például a Galataport nevű helyen, de sajnos semmi romantikus nincs abban, hogy a víz másfél méterrel alattad csobog, mint valami csatorna.

Randevúzáshoz a Galataporton belül vannak még drága éttermek kb. 50 méterrel beljebb a parttól és kicsit alacsonyabban, tehát a vizet már egyáltalán nem is látod… Mi végül egy gyorsétteremben kajáltunk és aztán kiültünk a partra nézelődni. Nem volt rossz esténk, de nem is a Hotel Menthol álomvilágát éltük át…

Az isztambuli városnézés a tavalyi koppenhágai úthoz hasonlóan Noémi kolléganőinek az ötlete, illetve szervezése volt. Tizenöten mentünk néha együtt, néha külön, mindenki a saját ritmusában és érdeklődése szerint, ez jó volt így. A Wizzair menetrendhez igazodva három éjszakát és három napot töltöttünk a városban.

A város nevét csak mi magyarok írjuk M-mel, egyébként Istanbul. Engem most már mindkét írásmód zavar, mindegy.

Irgalmatlanul nagy város, és ez nem csak lexikális vagy földrajzi adat, érezni is lehet. Már a látvány is durva, hogy bárhol jársz, minden irányban, a látóhatár végéig mindenfelé épületek vannak. Közlekedés közben például én ahhoz vagyok szokva, hogy adott idő után váltakoznak a városnegyedek, Isztambulban viszont sokkal tovább tart minden. Például befordultunk busszal egy utcába, ahol menyasszonyi ruhákat árultak, és érdekes volt látni, hogy több ilyen bolt is van egymás mellett. Aztán még több ilyen bolt következett, aztán még több, két megállón keresztül, tehát nem öt ilyen bolt van egymás mellett, hanem mondjuk száz. Utcai kebabost, beülős éttermet, ajándékboltot, édesség-, fűszer- és ruhaboltot elképzelhetetlenül sokat láttunk.

Az emberek nagy többsége szakállas, bőrkabátos, középkorú, mogorva férfi. Én nem tudom eldönteni, hogy valaki török bennszülött vagy szír menekült, de ezzel a fazonnal van tele a város. A munkahelyeket is ők töltik be: nincs fagyiárus kislány, pincérnő vagy ruhabolti eladónő – középkorú férfiak dolgoznak mindenhol. Bementünk egy étterembe: hat középkorú férfi üldögélt szétszórva, abból kettő pincér volt, egy vendég, a másik három nem tudom, mit csinált. És nem mint az olaszok, hogy hangosan dumálnak, hanem néma csendben dekkolnak és barátságtalanul méregetnek – félelmetes látvány. Angolul sem tudnak, pedig értelemszerűen turistás helyeken jártunk, mégis mindig mutogatni kellett, hogy mit akarunk. A kevés nő pedig kendőben és mindent elfedő ruhában van, csendben meghúzva magát, amennyire például egy villamoson ez lehetséges. Gáz.

Készpénz nem feltétlenül szükséges. Mindig előre rá kell kérdezni, hogy elfogadnak-e bankkártyát, és ha nem, próbálkozhatsz a többi ezer üzlet bármelyikében. Mi ezt a városnézést is végigcsináltuk készpénz nélkül, egy kivétellel: a bazárba vittem 50 eurót, mert nem feltételeztem, hogy tudok kártyával fizetni, pedig de, ott is tudtam volna. Egyszer voltunk gondban: a Hagia Sofia és a Kék Mecset közötti WC-ben 10 lírát kellett volna fizetni fejenként… Szerencsére volt nálam véletlenül 50 eurocent valahonnan, az is jó volt (az értéke kb. 25 líra, tehát pontosan fizettünk).

Lehúzás: minket egyszer vertek át egy kisboltban. Az én hibám volt, mert láttam az összeget a terminálon, nem lett volna kötelező odaérinteni a telefonomat, csak fáradt voltam és nem számoltam át az összeget forintra – így vettem 14 ezer forintért egy üveg fehér bort és egy 5 literes ásványvizet. A társaság egy másik tagjának, egy másik helyen egy üdítő lett hirtelen 150 helyett 250 líra, mire fizetésre került volna sor, de ő nagyon helyesen otthagyta őket. Erőszakkal nem veszik el a pénzed, mi legalábbis nem kerültünk ilyen helyzetbe és nem is gondolnám jellemzőnek, viszont mindig mindenhol oda kell figyelni, ha fizetsz valamiért.

WC: van sokfelé nyilvános WC, ingyenesek, de a tisztaságuk nem éppen kielégítő, és némelyik pottyantós… A férfiak ebben is sajnos előnyt élveznek, egy pisilés bármikor, bárhol megoldható, nőként viszont bármilyen típusú problémád van, az üzenet az, hogy maradj inkább otthon.

Közlekedés: a tömegközlekedés gyors és olcsó. Az Istanbul Card kényelmes, jó  villamosra, buszra, felvonóra és kompra is, csak figyelni kell az egyenleget (minden belépésnél kiírja) és szükség esetén feltölteni, az utazás végéhez érve pedig kalkulálni, hányszor akarsz még villamosra szállni. Turistaként értelemszerűen a T1-es villamosvonalat használtuk sokat, még a szállásunk is az egyik megállója mellett volt.

A tömeg nagy, lökdösődés van, előzékenység semmi. Három nap alatt két balhét is láttunk a T1-en utasok között: két nő úgy összeveszett, hogy a minden megállóban megtalálható biztonsági őrt kellett riasztani, illetve egy helyi menő csávó akart megverni egy turistát valamiért, de a társai visszafogták. Olyasmi, mint nálunk a négyeshatos, de eggyel durvább kiadásban. Az autósok sem előzékenyek, sőt, soha nem szabad lelépni a járdáról, ha autó közeledik.

Imára hívás: minden nap többször van. Ilyenkor elvileg a müezzin felballag a minaretbe és énekléssel hívja imádkozni a híveket. Ezt Isztambulban hangszórókkal oldják meg, ami pont úgy hangzik, mint nálunk a katasztrófa jelzés, amit minden hónap első hétfőjén tesztelnek. Kurva hangos és kurva idegesítő, ahogy óbégatnak. Nappal még leszarod, de hajnali 6-kor(!), ami az időeltolódás miatt a mi bioritmusunknak hajnali 4 óra(!), nagyon gáz felébredni erre minden éjszaka. Tök jó, hogy egy 15 milliós világvárost ezzel zaklatni tudnak.

Tizenkét évvel ezelőtt voltunk már Rómában, Noémi azóta is emlegeti, mennyire tetszett neki a történelmi emlékekkel teli város. Úgyhogy amikor felmerült, hogy anyósomékkal és a csajokkal együtt menjünk el várost nézni, illetve a tengerhez, Rómát választottuk ismét.

WizzAir odaút

Noémi szülei még nem ültek repülőn ezelőtt, úgyhogy a WizzAir megragadta az alkalmat és bemutatkozott nekik. Kezdésnek a 6:10-es gépet átraktak délután 13:45-re, de mivel még előző este értesítettek, ez csak annyiban okozott gondot, hogy fél napot vesztettünk a városnézésből.

Fél kettőkor fent is ültünk a gépen, ami viszont nem kapott felszállási engedélyt… Egy óra kellett, mire a kifutópálya elejéhez értünk, erre valaki rosszul lett… Taxizás vissza a terminálhoz, jött a mentő, a hölgyet elvitték. De nem ám elindultunk végre: egy leállított gépet újra át kell vizsgálni, meg kell tankolni, ellenőrizni – fél 5-kor már három órája ültünk a gépen, de még mindig nem hagytuk el Ferihegyet. Gondolom az volt a szerencsénk, hogy a személyzet olasz volt és inkább haza akartak jutni ahelyett, hogy töröljék a járatot… Este hatkor szálltunk le végül a Fiumicino reptéren – kértem már a törvényesen járó kártérítést, kíváncsi leszek, 10 órányi késés(!) produkálása után lesz-e a WizzAirnek arca szívózni vele. Update: kifizették a kártérítést, az igény benyújtása után két héttel, gond nélkül.

Ostia

Az eredeti tervünk az volt, hogy még vasárnap délután megnézzük a tengert, aztán busszal megyünk tovább Rómába. De eddigre késő volt, elfáradtam, a Fiumicino túl nagy és bonyolult repülőtér, a piros 10-es busz mibenlétét sem sikerült tisztázni. Jegyet vettem egy Costral buszra, de ki gondolta volna, hogy a Costral társaság többfelé is működtet járatokat Olaszországban… Így jutottunk el Róma helyett Ostiába.

Eddigre kezdtem eléggé szétesni, ami azért baj, mert külföldön mindig az én dolgom tájékozódni. Szerencsére az ostiai vonatjegy árus segített újra felvenni a fonalat: a 72 órás bérlet, amivel úgyis közlekedni akartunk, érvényes az ottani helyi érdekű vasútra, így megvettük a bérletet és simán eljutottunk Rómába, majd a szállásra.

Első nap: tömeg, Bazilika és tengerpart

Rómában klasszikus, irgalmatlan tömegturizmus van. Mindenki azt tanácsolja, hogy ha el akarod kerülni a tömeget, akkor korán kell menni – de két nap alatt két helyre tudsz korán menni, utána nap közben, a többi helyre már csak a tömeggel együtt. Mi első nap a Szent Péter Bazilikával kezdtünk, és 9 körül még simán besétáltunk, szép volt, kifelé jövet pedig láttuk, hogy egy helyben áll a tömeg az utcán…

A Vatikáni Múzeumba elfelejtettem előre jegyet venni, ez hiba volt, a több száz méteres sorba már be sem álltunk. Továbbmentünk inkább ugyanazon az útvonalon, amin 12 évvel ezelőtt is: Angyalvár, Angyalhíd, Piazza Navona. A Panthenonnál szintén hosszú sorok álltak, de 12 éve már voltunk bent, nem olyan nagy szám, most kihagytuk. Loyolai Szent Ignác temploma a kamu boltívvel nagyon érdekes, a tükör előtti 40 méteres sor viszont érthetetlen, az a szelfi nem ér annyit. Trevi kút – iszonyatos tömeg. Az alsó részhez kialakítottak egy sort, de a felügyelők folyamatosan sípoltak a rendetlen turisták miatt, kellemetlen és kényelmetlen volt az egész.

Az előző esti szívás viszont adott egy jó ötletet: Ostiába mentünk vissza a tengerhez, ha már érvényes oda a bérlet. Ez egy klassz délután lett, lazítottunk a tengerparton, aztán ettünk egy klasszikus olasz tengerparti kaját tésztával, pizzával, rántott hússal, kinek mihez volt kedve. Este pedig spanyol lépcső, ahol a nagy tömeg miatt megtiltották a leülést – miközben a hely lényege a kényelmes fórumozás, lazulás lenne…

Második nap: Forum Romanum és környéke

Másnap Forum Romanum: a bejutás oda is vicces volt, a titok, hogy ha öt bejárat van minden égtáj felől, akkor talán ne a Colosseum felőlit válasszad… Odabent viszont már eloszlik a tömeg, kényelmesen körbe tudsz járni és mindent megnézni, le is lehet ülni pihenni. Ajánlom megtekintésre például a Rostrumot, ami nem feltűnő hely, csak egy pódium, ahonnan mások mellett Cicero és Julius Caesar tartott beszédeket… Vagy a kis szentély, ahol a Vesta-szüzek őrizték a tüzet…

A Palatinus-hegy pedig a legjobb hely Rómában: gyönyörű park tele történelmi emlékekkel, Romulus és Remus itt alapította meg a várost, később pedig a leggazdagabb emberek palotái álltak itt. Valamiért azt hittem, még mindig lesznek itt paloták, de már csak romok vannak, de így is szép. Megnéztük a Circus Maximust felülről, ahonnan annak idején a császárok is nézték a versenyeket.

12 éve kihagytuk, most belefért az időbe A Haza Oltára, ami vagy II. Emanuel, vagy Olaszország egyesítése, vagy a világháború katonáinak emlékére készült attól függően, hol keresel rá. Még régebben olvastam egy könyvet arról, hogy a történelem során minden diktátornak mániája volt a bazi nagy épületek építése – ez egy jó példa száz évvel ezelőttről. Irgalmatlan nagy, templomszerű épület hófehér márványból, gyönyörű szép, ingyen bejárható – és semmi értelme azon kívül, hogy a Colossuem, a Forum Romanum és a Capitolium Hill mögött is versenyképesnek tűnik, vagyis feltűnőbb és nagyobb azoknál…

Végül a Colosseum, ami másodszorra sajnos csalódás volt: belépőt vesz ide naponta 19 ezer, évente 7 millió ember, mégsem tudnak tiszta WC-t üzemeltetni benne, nem tudják rendesen kiírni, merre menjél, és egész az épület tiszta kosz. Igazából pont úgy leszarják az egészet, mint az egyiptomiak a piramisokat. Nem lehetne például csak 1-2 szektort visszaépíteni úgy, hogy látsszon, hogyan nézett ki és hogyan üzemelt eredetileg?!

A WizzAir pedig hazafelé is produkált: lett volna egy olyan speciális igényünk, hogy néhányan egymás mellé ülnénk, és ezért pénzt is fizettünk volna. De túl későn csekkoltam be, és sajnos nem volt már szabad hely, legalábbis ez látszott az appban. A gépen viszont csomó hely üres volt, köztük a teljes 40. sor, illetve a 39A és a 39F ülések, mégis, pénzért sem tudtam volna oda helyet foglalni. Átültem hát ingyé… Lefényképeztem a Balatont a gépről: