Blog

Canon EOS RP-vel fotóztam a hétvégén

A múltkori M100-as (mint alsó kategória) után egy felső kategóriás gépet is ki akartam próbálni. Mit tudnék produkálni nagyon drága eszközökkel? A full frame-es érzékelőnek óriási mítosza van, úgyhogy kikölcsönöztem a világ legkisebb és legolcsób (újonnan csak ~400 ezer forint) full frame-es fényképezőgépét, a Canon EOS RP-t és hozzá egy RF 24-105 F4-es objektívet.

Egymás mellé téve a mostani és a bérelt szett szinte pont egyforma. Más technológia, más generáció és vételár, de kézbe venni és használni kb. ugyanúgy lehet őket. Az RP-nek persze mindenféle sajátos jellemzői vannak: a nézőkébe épített monitor például tényleg klassz, és azt is sikerült megfejteni, hogyan lehet a képeket gyorsan átvenni mobilra. De például nincs rajta vaku, ami hétköznapi helyzetekben gáz. Az akkumulátor miatt is aggódtam, szerencsére feleslegesen, mert az RP simán kibír egy-egy koncertet.

A fő kérdés persze a képminőség, és az az igazság, hogy az RF-objektívvel készített fotóim baromi jók lettek. Fenyő Miklóst fotóztam az Arénában, és a színek, a részletgazdagság, a sötét színek közötti átmenetek, tényleg látszik, hogy ez egy másik minőség.

Két nappal később a Halott pénz koncertjén az RP váz + Sigma 17-50 F2.8 kombinációt használtam, mert anyagilag egyáltalán nem mindegy, hogy az RP váz csak RF-es objektívvel tud-e csodát tenni. Ezek a képek relatíve rosszak lettek, legalábbis semmivel sem jobbak, mint amit a saját vázammal is produkáltam volna. Adódna a következtetés, hogy az objektívvel lehet a gond, valójában azonban Fenyő jól ki volt világítva, a Halott pénz pedig relatíve sötétben koncertezett, és más fotósok képei sem lettek különösebben jobbak.

A hajamat téptem viszont, amiért a Canon megújította a RAW fájlok formátumát. A CR3 kiterjesztésű fájlokat a Photoshop Express nem ismeri fel. Az Adobe konvertáló szoftvere az én gépemen nem indult el. A Canon saját szoftvere pedig kényelmetlen és rossz: másnap, amikor úgyis keveset aludtam és amúgy is unalmas 100-200 képet végigbogarászni, kifejezetten gáz, hogy a szerkesztés ilyen nehézkes.

A tanulság, hogy az RP előrelépés lehetne a képminőségben, míg a gép mérete, súlya hasonló marad, továbbra sem kellene egy féltéglát cipelni a kirándulásokon. De ennyiért? Egyelőre elviselem inkább azt a kis zajt…

Évértékelés, 2019.

A gyerekeknek kifejezetten nyugis évük volt. Nagy szerencsénk van a pedagógusaikkal, Zsófi tanítőnői és Dóri óvónői is biztos pontok az életünkben. Jót nyaraltunk a Balatonon, voltunk velük kirándulni, színházban, moziban és koncerteken is, de alapvetően nyugodt és békés évük volt.

Én még 2018 végén az OTP-hez jöttem dolgozni, ahol 2019. február végén kineveztek tesztelési csoportvezetőnek. Évek óta ez akartam lenni, úgyhogy nagyon örültem neki és nagyon szeretem csinálni azóta is. Noéminek a nyáron elege lett a Takarékból, most a rendőrségnél könyvelő, ahol sokkal jobban érzi magát.

Salsa táborban NoémivelEmellett pedig, amennyire harminc és negyven évesen, nyolc órás irodai munka és két gyerek mellett pörögni lehetséges, annyira pörögtünk egész évben. Elkezdtünk kubai salsát táncolni, jártunk salsa órákra, salsa bulikba és salsa táborokba, új barátokat szereztünk és nagyszerűen szórakoztunk. Az Év Fotója is a nyári salsa táborban készült rólunk, ezúton is köszönet érte Pintér Sanyinak!

Fotóztam és/vagy tudósítotam 21 koncertről a zene.hu számára, és szinte mindegyik nagy élmény volt. Vagy mert érdekes fotótéma volt a sztár (Ganxsta Zolee), vagy mert sok sztár együtt még érdekesebb fotótéma (de Angelisék + Terence Hill + Sandokan, Orbán Józsi búcsúkoncert, Dívák Karácsonya stb.), vagy mert egy-egy sztár néha csak nekem pózolt (Király Linda, Késmárki Zsolt). Vagy mert a koncert alatt is salsát táncoltunk Noémivel (Luis Fonsi), vagy mert erős közéleti mondanivalója volt (Koncz Zsuzsa és Bródy János), vagy mert a legnagyobb világsztárok elképesztően profi és hihetetlen show-t mutattak be (Backstreet Boys).

Osztálykirándulni is jártunk, voltunk a gyerekekkel Tatán és Visegrádon, júniusban három napos erdei táborban és voltak egynapos budapesti kimozdulások is. Idén csak kétszer voltunk színházban, mert nagyon gyér a választék, Zsófival láttuk a Mamma mia-t és Noémivel az István, a királyt. Amikor a fentiek egyike sem adódott, akkor mentünk kirándulni vagy moziba – manapság kifejezetten furcsa, ha egy-egy napot végig a lakásban töltünk. Könyvből is kevesebbet olvastam el idén, de mivel abból a kevésből az egyik az 1200 oldalas Atlas Shrugged volt, nem is csoda, hogy másra alig maradt időm…

Canon M100-al fotóztam a hétvégén

Néhány hónapja szemezek a Canon EOS M100-as fényképezőgéppel: kicsi, modern és nem vészesen drága, talán szeretném lecserélni rá a jelenlegi 1100D-t.

A Media Marktban kézbe lehetett venni: gagyinak tűnt, komolytalan kis vacaknak. De mivel a műszaki tartalma elvileg magasan veri a mostaniét, továbbra is birizgálta a fantáziámat: tükör nélküli felépítés, ugyanakkora (ASP-C) érzékelő, de három generációval modernebb képfeldolgozó processzor, vezeték nélküli csatlakozási lehetőség, érintőképernyő… A Camera Kft-nél lehet ilyet bérelni, úgyhogy egy eseménydúsnak ígérkező hétvégén rászántam a hétvégi bérlés árát.

Először itthon fényképeztem vele, este, lámpafénynél, és azonnal látszott, hogy nagyon zajos képeket csinál. 24 megapixel túl sok egy ekkora érzékelőre. Összehasonlításként: az 1100D érzékelője csak 12 megapixeles – a 24 megapixel eléréséhez az egyes képppontok az M100-on kb. 40 százalékkal kisebbek lettek. Emiatt magasabb érzékenységet kell beállítani, így a képek sokkal zajosabbak – ennyit a modernebb technikáról.

A vaku segít, de az M100-as készüléken a vaku nem csak gagyinak néz ki, hanem valószínűleg tényleg nagyon gagyi, vékony kis műanyag pálcikák pattognak, végig féltem, hogy véletlenül letöröm, aztán fizethetek.

A vezeték nélküli csatlakozás működik, de macerás: a telefonra külön appot kell telepíteni, és aztán kezdeményezni, hogy a fényképező és a telefon kapcsolatot teremtsen egymással. Ha jól értem, bluetooth-on veszik fel a kapcsolatot, hogy aztán a telefon a gép wifijéhez csatlakozzon. Végül sikerült letölteni a képeket, de csak hosszas próbálkozás és szenvedés árán.

Másnap vendégségben voltunk, ahol világos napfényben fényképeztem vele, azok a képek szépek lettek.

Harmadnap Zsófi születésnapi buliját fotóztam, egy tornateremben csináltak cirkuszi gyakorlatokat (tök jó volt egyébként). Sok gyerek, nyüzsgés, mozgás, változó fényviszonyok. Ott az okozott gondot, hogy az M100-as túl kicsi, és mivel a tükörreflexesnél megszokott fogási pozíció nem használható, kb. mint egy telefont kell a gépet magam előtt tartani. Ez egyáltalán nem egy stabil helyzet, a képek jelentős része bemozdult. Az érintőképernyő is csak zavart: többször is akaratlanul megváltoztattam a beállításokat.

Tehát ami a legjobban számít, a képek minősége nem jobb, mint a mostani gépen: 24 megapixel túl sok, a képek túl zajosak. A kis mérete és a felépítése sem előny, inkább hátrány. Biztosan meg tudnék barátkozni vele, de tükörreflexes gépről erre váltani nem éri meg.

Az esti Zanzibar koncertre már el sem vittem, mert ott még kevésbé örültem volna, ha észrevétlenül megváltoztatja a beállításokat. Igaz, a régi géppel készült képek is zajosak lettek, mert baromi sötét volt, de az eredmény szerintem elfogadható és rendkívül hangulatos lett – egyelőre maradok ennél. (Pontosabban a 250D-vel is szemezek, de azt nem lehet bérelni, kipróbálás nélkül pedig nem adok ki rá ennyi pénzt.)

Az év slágere: Date la Vuelta

A Deezer már novemberben kihirdette, mit hallgattam idén a legtöbbet – és ha decemberben valami teljesen más fog tetszeni, amit éjjel-nappal hallgatok majd? De maga az eredmény nem meglepő, már augusztusban is kihirdettem, hogy nekem ez az év slágere, amikor Luis Fonsi élőben énekelte nekünk az Arénában:

Aznap este ráadásul mindkét aktuális hobbimat, a fotózást és a salsa táncot is űzni tudtam: a zene.hu számára fotóztam Luis Fonsi koncertjét, és amikor nem volt szabad fotózni, akkor Noémivel salsáztunk a táncparketten. Az est fénypontja, az utolsó előtti dal volt a Date la Vuelta, hogy aztán a koncertet egy kevésbé ismert dallal zárja.

A fotók is jól sikerültek, Radics Gigi sajtósa is tőlem kérte el a Fonsival közös fotóikat, amit Instán publikáltak is:

Pályázaton díjazták egy fotómat

Amikor felmerült, hogy a Határ úti Kiserdő helyére négysávos autóút épüljön, szimpátiával figyeltem a kiserdő megvédésére tett erőfeszítéseket. De nem mindig könnyű konkrét cselekvéssel támogatni a jó célokat – a kiserdőt védő egyesület fotópályázatán azonban mint amatőr fotós, megszólítva éreztem magam.

Nem vagyok nagy természetfotós, mert nehéz bármi újat mutatni egy erdőben, amit mások még nem fényképeztek le millió és millió alkalommal. Őszi erdő, színes falevelek? Megcsillanó napsütés? Eredeti! A pályázat viszont volt olyan szimpatikus, hogy a képességeimhez mérten emelni akarjam a mezőny színvonalát.

Két alkalommal is kivonultunk hát a kiserdőbe, hogy fotózzak, először csak kettesben Noémivel, majd a gyerekekkel együtt is. Ahogy sétáltunk, egy helyen észrevettem, hogy a fák boltívszerűen borulnak az ösvény fölé, úgyhogy lemaradtam a csajok mögött, és katt:

Noémi a gyerekekkel sétál az erdőben

Ez volt az egyik a hat közül, amit beküldtem, és tada.wav, a Közösségi hely kategóriában a harmadik helyezést érte el. Itt van a többi helyezett. A nyereményem egy fotóalbum volt, amit egy kiserdei rendezvényen adtak át múlt szombaton. Örülök a nyereménynek, eleve hogy díjazták egy fotómat, és hogy hozzájárulhattam a pályázat sikeréhez.

Én befejeztem: olvaslak.hu

2011-ben, nyolc évvel ezelőtt a Filmtekercs könyves rovata adta az ötletet, hogy indítsak külön honlapot könyvkritikai cikkeknek. Ezeket én és a barátaim írnánk, a kiadók recenziós példányokkal támogatnák, az olvasók pedig friss és nagy érdeklődést keltő könyvekről tudhatnák meg, hogy érdemes-e megvásárolni őket.

Mindezt olyan jól kitaláltam, hogy nyolc éven át változtatás nélkül működött ez a koncepció. Kezdetben Balut gondoltam alapembernek magam mellett, majd csatlakozott Noémi, Dege Sanyi, az akkori kollégám Niki, később Südi Peti, nagyon jó kis csapatunk volt. Innen-onnan érkeztek még jelentkezők, de az idegenekkel mindig nehezebb. Volt, aki 2-3 cikk után egyszer csak nyomtalanul eltűnt, még a telefont sem vette fel… Ennél is rosszabb volt, amikor az elkészült cikk rossz volt, ilyenkor nehéz megmondani, hogy barátom, te sajnos nem tudsz írni…

Persze én is elkövettem hibákat: a negatív kritikának megvan a helye és ideje, de az olvaslak.hu-n nem mindig sikerült jól eltalálni. Pláne ha magyar a szerző, az Igazság Kimondása, hogy a könyv pocsék, nem mindig érte meg a nagy sértődéseket.

Egyébként kitűnően szórakoztunk, én biztosan. Rengeteg emlékezetes könyvről írtam cikket, már csak a sorozatok felsorolása is hosszú: Wild Cards, Gordon Zsigmond, Young Explorers’ Adventure Guide, Themis Files, Lockwood & Co, Ambrózy báró, Cormoran Strike, Gordianus, Dávid Veron, Vének háborúja…

Politizáltunk is a könyvek mentén, recenzáltam L. Ritók Nóra, Demszky Gábor, Kálmán Olga, Margaret Thatcher, Lendvay Ildikó, Hillary Clinton, Molnár Lajos könyveit, és még három olyat, amit Obamáról írtak. Sanyi ugyanígy, általában szépirodalmi műveken keresztül írt a holokauszttól a szocializmuson keresztül az Iszlám Államig mindenről, amit fontosnak érzett.

Egy másik nagy rakás könyvet kaptam a Netgalley-n keresztül, néha egészen szenzációs, néha egészen pocsék minőségben.

Olvasni most is kb. ugyanannyit olvasok, de az oldal fenntartását indokló szempontok már nem állnak fenn. Alig olvasok például magyarul és alig olvasok papírkönyveket, így a kiadóktól sincs okom recenziós példányokat kérni. Cikkeket írni sincs időm, a szabad estéinken salsázunk vagy koncerteket fotózok.

Az oldalt ezért felajánlottam Dege Sanyinak, aki vállalta a fenntartását. Az üzemeltetésben segíteni fogok szükség esetén, de minden jogot, beleértve a domaint, a tárhelyet és a szerkesztési kérdéseket, átadok neki (ez technikailag még folyamatban van). Forradalmi változásokat ő sem tervez, de még folytatni szeretné a rendszeres recenzálást, ehhez innen is a legjobbakat kívánom neki.

Kubai salsa tábor a Balatonnál

A salsa világába eleve a táborozás ötlete vonzott be minket: nem gyerekeknek és nem nyugdíjasoknak szól, a Balaton partján van, táncórák és bulizás, ez nekünk is bejönne.

Januártól tehát elkezdtünk táncórákra járni, és lassan meg is tanultuk az alapokat. Megfordultunk néhány salsa buliban is, ahol másfajta táncokba is bele lehet kóstolni és gyakorolni lehet hosszasan.

A tábor pedig pont olyan klassz, amilyennek vártuk: vannak órák, két tánciskola összes tanárával, tehát sokféle szokást, sebességet, stílust láthatunk, rengeteget gyakorlunk és új lépéseket tanulunk. Esténként buli, amihez csak leballagunk a szálloda aljába. Hozzá pedig a rengeteg kiegészítő program, csoportversenyek, strandolás, diszkó terem, diszkóhajó…

Nyilván van ennek egy szociális része: házaspárként a legkönnyebb érvényesülni és új barátokat szerezni, és nyilván van egy anyagi része is: az órák még nem drágák, de a nyári tábor már az volt.

Ugyanakkor a nyaralás nem akkor jó, ha a szálloda szép vagy távoli országban van, hanem ha jól szórakozol közben. És itt aztán szórakoztatnak eleget: ha hajnali 1-ig buliztál, csak győzz leérni 9-re a salsa órára, mármint a három salsa órára egymás után, hogy aztán délután ismét három táncórán vegyél részt. Vannak, akik a vasárnap befejeződő tábor utáni hétfőt is kiveszik szabinak, hogy magukhoz térjenek… A társaság pedig korban is stimmel, kultúrában is stimmel, különösebb ivászat sincs (mert úgy nem tudsz salsázni).

Szerintem ez egy kitűnően kitalált és felépített rendszer, minket egyelőre abszolút megvettek. Más kérdés, hogy tíz éve működik ugyanígy, és aki tíz éve mindig részt vesz, joggal hiányolhatja az innovációt, a vicces sorversenyek például évek óta ugyanazok. Én viszont különösen büszke vagyok az egyik ötletemre: koreográfiát kellett kitalálni egy zenéhez, és valaki kitalálta, hogy legyünk kannibálok. Nekem pedig a lelki szemeim előtt rögtön megjelent Petike, Sana tíz éves kisfia, amint a kannibálok foglyul ejtették… Kreatív ötletem rég jött be ennyire: a többiek is vevők voltak rá, a szülei megengedték, Peti is benne volt, kidolgoztuk, megcsináltuk és nyertünk, óriási élmény volt. Pintér Sanyi fotója csodásan megörökítette a bevonulást:

Petike egy fogason lóg, mintha a kannibálok foglya lenne

Koncertfotózás szabályokkal és szabályok nélkül

Intenzív ez a június, erdei tábor, salsa tábor, négy koncert, egy színház, egy mozi, közben rendes hétköznapi munkavégzés, így túl a negyvenen mintha már kevésbé bírnám a pörgést. De ha a tempóból vissza is kell venni, nagyszerűen szórakozok. Megvolt például a koncertfotózás szabályozottságának mindkét véglete: két világsztár zenekar az Arénában, két magyar sztárzenekar a Barba Negra Trackben.

A Muse koncerten például úgy lehetett fotózni, hogy a színpadhoz képest az Aréna túlsó végéből, a geometriailag elképzelhető legtávolabbi pontból készíthettünk fényképeket az első három szám alatt. Érdekes fotótechnológiai kihívás, nagy teleobjektív-ágyúkkal készültek a kollégák, de ugyanezt ötödannyi pénzből le lehetne fényképezni, ha közelebb lehetne menni… Végül nem is a távolsággal volt a probléma, hanem a füsttel, amivel telenyomják ilyenkor az Arénát, 76 méternyi tömény füstön pedig nincs a világon olyan objektív, ami át tudna látni…

A másik a Backstreet Boys, szintén első három szám, ami alatt a fiúk kizárólag a színpad leghátulján táncoltak, reflektorok világítottak a hátuk mögül, a ruhájuk fekete nadrág, fekete póló, fekete nagykabát, és szigorúan semleges arckifejezés, se mosoly, se integetés, csak szigorú, katonás tekintetek.

A Barba Negrában ehhez képest Ganxsta Zolee és a Kartel koncertje előtt közölték, hogy itt nincsenek megkötések, onnan fotózok és annyit, amennyit csak akarok – na ez volt az én művészi elképzelésem is… Úgyhogy fotóztam a színpad elől, a töltés oldaláról, le tudtam fényképezni az összes érdekes show-elemet, sztárvendéget, a zenekar összes tagjáról néhány érdekes momentumot és a buli végén a közös meghajlást. Aztán két hét múlva ugyanez a Hooligans-szel: a Barba Negra Track a hely, ahol már elég nagy sztárok lépnek fel, de még nem szabályozzák le a fotózást.

Fél évnyi koncertfotózás után visszatekintve látszik, hogy a DPS vonatkozó cikkei mennyire pontosak: a legfontosabb dolgokat a legkönnyebben érthetően mondják el. Kivéve, hogy a Manual módot szerintem kár erőltetni: a fellépők intenzív mozgása miatt kis záridővel, záridő-prioritásban kell fotózni, a fények állandó változása miatt az érzékenységet képtelenség lenne kézzel állítgatni. Az összes többi tanács viszont, például ebben a cikkben: a felkészülés, az objektív-választás, a megérkezés, a kompozíció, az utómunka, minden szava arany.

Csoportkép Toto Cutugno koncertjén

Terivel, az unokatesómmal mentünk Toto Cutugno koncertjére: a romantikus olasz dalok őt jobban bevonták érzelmileg, eleve jobban is ismerte őket, úgyhogy klassz cikket tudott írni. Fotózni pedig érdekes kihívás volt ezt az idős, beteges, a színpadon jobbára csak ülni tudó fazont és a zenekarát.

A koncert vége felé a magyar szervező hölgy hívott telefonon: az olasz menedzser szeretne egy csoportképet, amin látszik Toto Cutugno és a zenekara szemből, mögöttük pedig a közönség. Úgyhogy hátravonultam a backstage-be, majd a megfelelő pillanatban felballagtam a színpadra, a szimfonikus zenekar tagjai udvariasan utat engedtek. Szemben velem Toto Cutugno, a zenekar és mögöttük még háromezer ember, a telt házas Tüskecsarnok. Katt, katt, csináltam két tök sötét képet. Úgyhogy váltás portré módba, ahol a gép vakuzik, ismét katt, katt, majd intettem a zenekarnak, hogy rendben vagyunk és leballagtam a színpadról. Az utolsó kép lett jobb, ez most fent van a zene.hu-n, a magyar szervezőiroda oldalán, Toto Cutugno saját Facebook oldalán és a saját instámon is.

Nyilván el is ronthattam volna a képet, de mivel jól sikerült, kiosztom az észt, mi minden kellett hozzá:

1. Elérhetőnek lenni. Toto Cutugno-t csak ketten fotóztuk, de a másik kolléganő eddigre már hazament. Sokszor azonban érdemes megvárni az esemény végét, mert a koncert végére néha lazulnak a szabályok, például ha az ülő koncert végére a közönség beindul és rajongani kezd a színpad előtt. Ilyenkor a biztonsági őrök vagy odafigyelnek rá, hogy tilos fotózni (ABBA Tribute), vagy nem (Maurizio és Guido de Angelis, Toto Cutugno), és akkor rögtön sokkal érdekesebb képeket lehet készíteni, mint addig.

2. Legyen nálad széles látószögű objektív (is). Amikor koncertfotózásra adtam a fejem, minden fotós ismerősöm közölte, hogy ehhez teleobjektív kell. Valóban néha jól jönne egy, de egyrészt annyi pénzt nem szánok erre a hobbira, másrészt a 17-50-es Sigmával is elvagyok, harmadrészt ez a konkrét fotó nem is tudott volna elkészülni teleobjektívvel.

3. Ismerd a géped. Ezen a vizsgán most éppen csak, hogy átmentem. Ott álltam ugyanis, előttem Toto Cutugno, a zenekar, valamint háromezer néző, én pedig elkészítettem ezt a frankó fényképet:

Az első, sötét csoportkép

Nyilván vakuzni kellett volna. Szerencsére két nappal korábban, Zsófiék osztálykirándulásán pont Portré móddal szórakoztam, amiben a gép szinte mindig, tűző napfényben is vakuzott, és ebből néha gyönyörű színek születtek. Úgyhogy a színpadon állva még mindig viszonylag laza mozdulatokkal tekertem át a gépet Záridő-prioritás módból Portré módba, és a gép ismét tényleg vakuzott, hála istennek…

Amit viszont csinálhattam volna jobban: a szervezővel abban maradtunk, hogy publikálják a képet akárhol nyugodtan, csak a nevemet tüntessék fel. A magyar szervezők a saját Facebook oldalukra kirakott képre korrekten rá is írták a nevem, Toto Cutugno saját Facebook oldalán viszont, nyilván feledékenységből, ez elmaradt. A tanulság, hogy ha látni akarom a képen a nevemet, érdemes közvetlenül magamnak ráírni, mindenkinek ez az egyszerűbb. Plusz, mivel nem magánemberként voltam ott, az oldal nevét is, amit képviseltem, így:

A második, jól sikerült csoportkép

Fél év az OTP-nél

Amikor tavaly októberben beléptem az OTP-hez, nyitva hagytuk a kérdést, hogy tesztelő vagy business analyst leszek – mivel az utóbbi jobban hangzik, a közösségi oldalakra azt írtam ki. Napi szinten viszont, bár volt BA feladatom is, többségében egyértelműen tesztelő voltam, sőt, februárban kineveztek a projektben dolgozó 5 fős tesztelői csoport vezetőjének.

Tesztcsoport-vezető, angolul QA lead – évek óta ez akartam lenni, de a Nuance-nál nem nyílt rá lehetőség. Az OTP-nél viszont négy hónap alatt összejött, tehát mindenképpen megérte nekem a váltás. Nyilván most is vannak nehézségek, pénzügyi/bankszakmai ismeretem például semmivel sem lett több attól, hogy csoportvezető lettem, de a tesztelői tapasztalataimat már érvényesíteni tudom, és pontosan ez az, amire vágytam.