Stökiék podcastje CoVboy-jal

Nem szeretem a podcastokat, interjúkat is ritkán nézek meg, nincsenek az életemben órák arra, hogy mások beszélgetését hallgassam. Szerintem akinek értékes mondanivalója van, az írja le, sokkal gyorsabban és egyszerűbben befogadható.

A Commodore VIlág 23. számának címlapjaStöki viszont egyrészt CoVboyt(!!!) interjúvolta meg hosszasan, másrészt chaten nagyon kedvesen külön értesített erről az IDDQD epizódról, úgyhogy alig két hónap elteltével rászántam az időt és meghallgattam. Mondjuk megérte, Kiss „CoVboy” Lászlónak tényleg nagyon szórakoztató stílusa van, nagy röhögések voltak az adásban is, és én is sokat röhögtem közben.

Nyújtott néhány érdekes új információt az adás, például ráébredtem, hogy Kiss Laci életéből a Commodore Világ újság írása és szerkesztése csak egy relatíve rövid időszak, 2-3 év volt. Az is érdekes volt, hogy a tulajdonosi és alkalmazotti szerepeket nem választották el: a két tulajdonos működtette azt újságot, aztán a hasznot felezték. Csakhogy CoVboy, aki akkoriban huszonvalahány éves lehetett, az újságkészítéssel túlterhelte magát: egyedül írta és szerkesztette a magazint, plusz intézte a kapcsolattartást az olvasókkal, és ez hosszútávon nem volt fenntartható.

Ami nem volt jó a podcast beszélgetésben, hogy nem volt elég koncentrált. A LSI-s bevezető nyilván fontos, és egyébként érdekes is volt. Ezután viszont a sok sztori a katonaságról vagy a kutyáról vicces volt – Kiss László azonban a Commodore Világ szerkesztőjeként érdekes interjúalany, jobban kellett volna orientálni őt, hogy arról beszéljen. Főleg, hogy csomó kérdés, ami szerintem fontos lett volna, nem hangzott el. Például

  • hogyan érintette őt a siker és a népszerűség? Hogyan tudta ezeket huszonévesen feldolgozni?
  • miért rejtőzködött mindig?
  • nem ment-e a színvonal rovására, hogy egyedül írta tele az újságot?
  • mennyire volt kimerítő, hogy évekig folyamatosan számítógépes játékokról kellett írnia?
  • hogyan lehet ebben megújulni?
  • gondolt-e arra, hogy bármilyen más újságírói műfajban kipróbálja magát?
  • mit csinálna ma már másképp?

Megannyi kérdés – ha lesz 2024-es folytatása az interjúnak (van egy ilyen ígéret), ezekre vissza kellene térni…

Bentlakásos lakásfelújítás

Ahogy a lányok a kamaszkorba érnek, felmerült az igény, hogy saját szobájuk legyen. Eddig közös szobájuk volt, ami ráadásul össze volt nyitva a nappalival, így nem sok lehetőségük volt elvonulni. Hosszasan tipródtunk, hogy elköltözzünk-e nagyobb lakásba több szobával, esetleg házba kerttel, ahol ki lehet engedni a kutyát… Az anyagiak mellett azért döntöttünk végül a maradás mellett, mert ide minden közel van: szüleim, a csajok jelenlegi iskolája, tánciskolája, Zsófi remélt leendő iskolája, közért, gyógyszertár, két pláza, metró – amit pedig megnéztünk, az mind messzebb volt mindentől.

Megegyeztünk tehát, hogy költözés helyett ezt a lakást fogjuk átalakítani és felújítani. Ismertünk egy szakembert, akivel nagy szerencsénk volt, mert megbízható, becsületes és nagyon szépen dolgozik.

A szomszédok is megértőek voltak, pedig a felső szomszéd a doktoriját írta, az alsó szomszéd 36 órás műszakok után aludni akart és a kutyájuk sem bírja a zajt. A kettővel alattunk lakók azért is megértőek voltak, mert nemrég estek át egy hasonló felújításon, ezért tudták, mivel jár – de amikor a lefolyók melletti aknán keresztül sittel és porral hintettük be a WC-jüket, azért ők is idegesek lettek…

Számítottunk rá, de így is durva volt, hogy milyen nehéz logisztikával jár egy ilyen felújítás. Az volt a szempont, hogy a szakember folyamatosan tudjon dolgozni, de közben mi is tudjunk dolgozni itthon, a lányoknak iskolába és edzésre kellett járni, Zsófi felvételizett, tehát a dolgokat napról napra működtetni kellett. Két szobában élve három helyett, néha konyha, fürdőszoba vagy éppen WC nélkül…

Másfajta, de szintén logisztikai probléma volt, hogy az elmúlt tizenöt évben telepakoltuk a lakást, minden szobát, minden rést kihasználtunk. A burkoláshoz viszont nullára ki kellett üríteni helységeket… Erre az lett a megoldás, hogy szüleimhez költöztettünk el egy csomó cuccot és a garázsukat használtuk raktárnak: 8 zsák és 6 doboznyi cucc még mindig ott van náluk…

Az építőanyag-vásárlás szépségeiben a szakember igazított el, mit vegyünk és mennyit, sőt például eljött velünk ajtót venni. Ami durva volt, az a dolgok súlya: nem gondoltam, hogy a lakásunk burkolata kb. 500 kiló… Ennyi felbontott követ és laminált padlót levinni, majd az újból ugyanennyit fel, három emeleten lift nélkül, nagyon vicces volt. Az új padlót elsőre fel sem tudtuk hozni hárman férfiak, egyszerűen meghaladta az erőnket. A földszinten tudtuk végül egy tárolóba berakni, ahonnan három nap alatt apránként felcipeltem. Egy vödör festék súlya 24 kiló, a laminált padló csomagja 15 kiló, ilyenekkel járkáltam haza egy hónapig.

Apukám nagyon sokat segített végig, például a bontásban és a villanyszerelésben, valamint ő volt, aki ezt az iszonyú mennyiségű ruhát, bútort, sittet és szemetet elhordta innen, elsőre magukhoz, majd a szemetet tovább a sitt-telepre.

A szakemberrel pedig kerülgettük egymást másfél hónapig minden munkanapon, toleránsan és kulturáltan elviselve egymást, sőt sikeresen együttműködve. A lányoknak végül már az volt a furcsa, amikor nem volt itt a lakásban egy idegen…

A lakás viszont szép lett, szürke-fehér a dizájn mindenhol, a lányok külön szobát kaptak és új bútorokat is veszünk majd lassan. Lokinak a legrosszabb, mert a régi megszokott helyei és bútorai eltűntek. Egy este elküldtem, hogy „helyedre”, szegény nem tudta, éppen hová kellene mennie… (pedig az ágya megmaradt, tudhatta volna)

Málta, 2. rész: látnivalók

A szigeten belüli utazás tehát elég nyűgös volt (ld. Málta, 1. rész), de a látnivalók és a programok nagyon jók voltak.

Blue Lagoon

Noémi alapvető elvárása volt, hogy ide menjünk el, úgyhogy ez volt az első napi programunk. A buszról messziről látható a nagy és szép komp – amiről kiderült, hogy a távolabbi Comó szigetre megy, a Blue Lagoonhoz viszont egy félreeső helyen, egy jóval kisebb hajóra kell felszállni.

A Blue Lagoon tényleg baromi szép, az Instagram fotók nem hazudnak, a fotók kötelező kellékét, az ananászt pedig a büfében lehet megvenni. Valójában koktélt veszel, csak kivágják hozzá egy ananász belsejét és abba öntik bele a koktélt, klassz, és például az alkoholmentes pina colada 8 euró, nem is vészesen drága. Szép és tiszta a víz, valamint a hangos zenére bulizó fiatalok és a bikinis lányok is feldobják a hangulatot.

A kérdés az volt, mit fogunk itt csinálni, miután a tenger 15 fokos volt, tehát a fürdés kizárva (egyébként a bikinis lányok is csak az Instagram kedvért vettek fürdőruhát, konkrétan úszni csak néhány őrült ment be a vízbe). Kirándultunk tehát, a közeli Santa Marija bástyához, 45 perc séta oda és vissza is, csodás látvánnyal körben, bokrokkal és sziklákkal a lábunk alatt (maga a bástya pedig zárva volt).

A Blue Lagoon Comino szigetről fotózva

 

Mediterraneo Marine Park

Ez volt életünk egyik legjobb élménye. Ez egy kis állatkert, viszont nem csak körbejárni lehet, hogy alvó állatokat nézz, hanem szórakoztatják az embert. Óránként vannak prezentációk, ahol egyrészt bemutatják az állatokat, másrészt amelyikkel ez lehetséges, különféle attrakciókat csinálnak. A papagájok például mindenféle trükköket tudnak, átrepülnek a fejünk felett, összetörik a csőrükkel a diót, sőt egyikükkel a gondozó itt a piros, hol a pirost játszott…

Itt a pirost, hol a pirost játszó papagáj

Egy delfin show megtekintése szerintem mindenki álmaiban szerepel, és itt kettő is volt, mármint két külön show, 3-3 delfinnel. Mondjuk egyik sem volt nagyszabású, a delfinek csak néhány trükköt tudtak, de ettől még szuper volt és életre szóló élmény. Lehetett fényképezkedni is delfinnel, ez külön szervezett program volt: a medence mellett, amikor kitartottad a tenyered a víz fölé, a delfin odaúszott és alulról böködte, és erről fotók készültek, amit utólag lehetett kinyomtatva megvásárolni. Sőt konkrétan be is lehet menni hozzájuk úszni, csak 160 eurót sokalltam érte.

Vízből kiugró delfinek

 

Popeye Village

1980-ban Robin Williams főszereplésével, Máltán forgatták a Popeye című zenés filmet. Előző este megnéztük – elég gyenge sajnos, de a programot jobban élveztük így, hogy tudtuk, miről van szó.

A forgatás után ugyanis a díszlet-falut meghagyták és látványosságot csináltak belőle, ide mentünk el a harmadik napon. A faluban körbe lehet járni a díszlet-házakat, és ott is vannak programok: filmforgatás a civil látogatókkal, részlet a musicalből, dokumentumfilm a forgatásról a helyi kis moziban, kockadobás alapú sorverseny…

A Popeye-falu felülről

Limestone Heritage

Sárga mészkőből épült fel kb. egész Málta, ennek szenteltek egy múzeumot egy kis falu határában. Rövid mozi bevezetőnek, aztán kiállítás sziklákkal, kövekkel, meg figurákkal, akik mutatják, hogyan vágták ki a mészkő-sziklákat a házakhoz. Egynek elment, de ami igazán szép volt, az a vízesés, illetve a liget, ami tele van dúsan termő citromfákkal, és én még sohase láttam citromfát. További szerény összegért lehetett mészkövet faragni saját kezűleg, egy kis kőbe faragtuk bele a máltai keresztet, ez is érdekes program volt.

Citromfa Máltán

Mdina, Fontanella

Mdina a régi főváros, középkori várral, aminek az egyik várfalán működik a Fontanella nevű cukrászda. Innen elképesztő a kilátás: Málta kis ország, és a Fontanella teraszáról belátni kb. a felét, mögötte a tengerrel. OK, ugyanez látszik 50 méterrel odébb is a sima várfal mögül, de ott nincs se szék, se asztal, se kávé, se sütemény. Érdekesség, hogy a pincér először a zárt pincehelységbe akart minket ültetni, nem bírom, amikor hülyére akarnak venni…

A képen ez Valletta, a jelenlegi főváros, ahogy a Fontanella teraszáról látható:

Kilátás a Fontanellából Vallettára

Three cities

Ez sajnos csalódás volt. Bár sokan szeretik a régi várak hangulatát, amelyek történelmi események helyszínei, és szeretnek sétálni a középkori falak között. Mi mondjuk pont nem szeretünk, semmi érdekeset nem találunk benne, ezért a Three citiesben a Hajózási Múzeumot gondoltunk megnézni, de zárva volt.

Szintén megnéztük volna a Csodák Palotája helyi verzióját („Esplora Interactive Science Centre”), ami egy negyedik, szomszédos cityben volt, sajnos buszjárat nélkül. A Google Maps szerint ez egy húsz perces séta a komptól, csak a középkori várfalak pont útban voltak, máshol meg éppen utat építettek, és amikor a kerülő utakon harmadszor futottunk zsákutcába, hagytuk a fenébe az egészet.

Beültünk egy Bembow nevű büfébe ebédelni, az viszont jó volt, mert 2 Unlimited és társai mentek háttérzenének – jó ebédhez szólt a nóta, meg egyébként a kaja is jó volt. A komphoz visszafelé menet fogadott minket ez a látvány:

Three cities látkép

Végül még Vallettában megtekintettük az MSC World Europe nevű óceánjárót, a delfinek és a citromfa mellett ilyet se láttunk még. Elképesztő méretű egy ilyen hajó – nagyobb volt, mint maga a város. Megnéztem volna, ahogy elindul, de sajnos nem tudtuk megvárni, mert nekünk meg a repülőgépünk indult… Hazafelé nem 787 Max-szal, hanem egy régebbi Boeinggel jöttünk, hallhatóan rozogább is volt, mint a Max, jó pont viszont, hogy a menetrendet azzal is simán tudták tartani.

MSC World Europe óceánjáró hajó

Málta, 1. rész: közlekedés busszal

Tavaly februárban, amíg itthon szürkeség volt, nyirkosság és hideg, csodás érzés volt húsz fokban a napsütötte barcelonai tengerparton sétálni. Ezért elhatároztuk, hogy a téli depressziót idén is megpróbáljuk valamilyen napsütéses helyen feloldani (más kérdés, hogy mire hazaértünk, itthon is ugyanolyan meleg lett, mint Máltán volt…)

Az időpontot úgy kellett kiválasztani, hogy Zsófi írásbeli felvételije után, de még az én negyedéves hajtásom előtt legyen. A déli, de még európai országok közül pedig Máltára volt olcsó repülőjegy, így oda mentünk a Ryanair menetrendnek megfelelő öt éjszakára (péntektől szerdáig).

A Ryanair 14 éves kortól külön ülteti a gyerekeket a szüleitől, gáz, hogy ilyen szemét módon próbálnak minket lehúzni. Zsófinak felajánlottuk, hogy kifizetjük, hogy Noémi mellett ülhessen, de nem tartott rá igényt (odafelé aztán sok hely volt és összeültünk mind a négyen, hazafelé meg átlósan mögötte ültem, ennél messzebb biztos nem talált helyet az algoritmus).

A szállást nehéz volt kiválasztani: a szállodáknak itt is, mint mindenhol, szinte csak 2 személyes szobáik vannak. Az apartmanok pedig az értékelések szerint hidegek, koszosak, sok helyen csótányokkal is osztozni kell a szobákon. Egyáltalán, melyik részén akarunk lakni a szigetnek? Bulgáriában utáltuk a kihaltságot, így a zsúfolt főváros és egy újabb építésű apartman mellett döntöttünk.

Az indulás napján…

… nem volt semmilyen komoly probléma, csak annyi, hogy végig bennem legyen az ideg:

  • apukám vitt ki minket a reptérre, és az Opel motorja néha kihagyott és egy ideig csak lendületből gurultunk tovább… (aztán kiértünk rendben)
  • a Ryanair Malta Air nevű leány-légitársaságával repültünk, egy Boeing 787 Max-szal, amin a vészkijárat sorába szólt a jegyem… (de szerencsére semmi gond nem volt, sőt a menetrendet is tartották oda és vissza is)
  • a reptéri buszon elnéztem a leszállást és továbbmentünk két megállóval (még szokni kellett a rövid megállókat), sétálhattunk vissza a csomagokkal a máltai éjszakában
  • az apartman bejáratánál kb. tíz percig kellett keresgélnem a kis szürke dobozt, amibe a kulcsot elrejtették…

A Malta Air Boeing 787 Max repülőgépe

Közlekedés Máltán

Tudni kell, hogy Málta (Olaszországhoz hasonlóan) autózás-központú. Például minden utca úgy néz ki, hogy vékony, kb. 1 méteres a járda mindkét oldalon, mellette mindkét oldalon parkolósáv, és középen kétsávos autóút, az autóknak tehát kb. ötször annyi helyet adnak, mint a gyalogosoknak. Növényt egész városrészeken keresztül nem látsz. Máshol, például Barcelonában túlléptek már ezen, élhető is lett a város, Máltán erre még várni kell.

Továbbá Máltán semmi sincs, ami sínen járna és ezért kényelmesebb lenne: se vonat, se villamos, se metró. Buszok vannak és autók. Utóbbiakat turistaként Uber/Bolt/taxi formában lehet igénybe venni, vagy bérelni, ha van idegrendszered idegen országban, nagy forgalomban, agresszív sofőrök között, bal oldalon vezetni, hát nekem például nincs, így maradtak a buszok.

A buszok alapvetően civilizáltak, például tényleg a Google Maps és a Tallinja app által is ismert menetrend szerint járnak. Van rajtuk légkondi (ha bekapcsolja a sofőr), használható wifi(!), relatíve tiszták, az utasok udvariasak egymással. A lányoknak érdekes kulturális tapasztalat volt, amikor mi voltunk az egyetlen fehér bőrű utasok a buszon.

Látkép a buszmegállóból

Buszos út tervezési trükkök

A máltai buszokkal az a probléma, hogy a magyar személyvonatokhoz hasonlóan minden bokornál megállnak. A főváros és a Cirkewwa-i komp közötti út például a 41-es járattal 82 perc, és ezalatt 67(!) megállója van. A busz átvág Málta összes sikátorán, szakadt házak között halad, és percenként, kb. minden második utcánál megáll.

A megoldás, hogy hosszabb utakra az X-es (expressz) járatokkal kell menni, akár úgy, hogy az X-es járat megállójáig másik busszal mész el és ott átszállsz. Az expressz buszoknak ugyanis kevesebb megállója van, csak kb. 3 percenként állnak meg… Az átszállásos útvonalat azonban se a Google Maps, se a Tallinja app nem ajánlja fel alternatívaként, neked kell kigubizni a menetrendből.

Persze ez az ötlet sem mindig jó: február elején, a húsz fokos, szellős, kellemes időben simán elüldögéltünk a Luna nevű megállóban fél órát az átszálláshoz. De aztán belegondoltam, milyen lenne ugyanez nyáron. A megálló ugyanis így néz ki:

Luna buszmegálló Máltán

Nyáron itt kb. 60 fok lehet: 40 fok árnyékban, csak nincs árnyék, hősugárzó kövek és házak vannak, nyáron tehát lehet, hogy mégis inkább a 41-est választanánk, vagy bármi mást, ami elsőként arra jár és légkondícionált…

Egy másik napon, egy másik járatnak meg olyan szűk utcában is volt megállója, ahol nem volt járda, a busz is éppen csak elfért a falak között. A megálló egy ház kapuja előtt volt – a lakók, ha jól időzítenek, a kapuból egyből a buszra szállhatnak fel…

Plusz, néha mindkét irányba haladva ugyanott állnak meg a buszok, figyelni kell a végállomás nevét is, nem csak a járat számát. Meg a megálló nevén kívül a sorszámát is, mert néha abból is több van. Egy-két nap alatt simán bele lehet ezekbe jönni, utána én már csak akkor rontottam el, ha nagyon fáradt voltam…

Az öt napunk alatt előfordult még, hogy

  • nem jött a busz egyáltalán, kimaradt egy járat, semmi gond, fél óra múlva jött a következő,
  • olyan tömeg volt, hogy a sofőr nem engedett fel új utasokat…
  • a sofőr szólt, hogy útlezárás miatt másfelé megy…

Végül csak egyszer lett elegem az egészből, amikor fáradt voltam és rossz buszra szálltunk. Szerencsére a busz egy ideig hazafelé vitt minket, de aztán elkanyarodott, ezért leszálltunk, és ott álltunk két gyerekkel egy külvárosi random helyen, a térkép szerint másfél kilométerre az apartmantól. Barcelonában ez egy fél órás kellemes séta hazáig, Máltán viszont a megoldás egy 6 eurós Uber lett. (folyt. köv.)

Évértékelés, 2023.

Zsúfolt évünk volt, végiggondolni is nehéz, mi mindent történt. Mindketten munkahelyet változtattunk: Noémi márciusban, én novemberben, és mindketten jól jártunk vele anyagilag is, szakmailag is, hangulatát tekintve is, ahogy a home office lehetőség is nagyszerű. Dóri csak simán negyedikes, Zsófi viszont nyolcadikos, úgyhogy készül a felvételire, szerencsére ezt az iskolában is támogatják és segítik.

Voltunk kettesben Barcelonában, nyaraltunk négyesben Bulgáriában, Siófokon és a Velencei-tónál. Voltunk három salsa-táborban. Erdei táboroztunk Dóriékkal. Fesztiváloztunk Noémivel az EFOTT-on. Zsófi az osztályával volt Erdélyben. Összejártunk Sanáékkal, Bencéékkel és néha Zsófi/Szilviékkel, akikkel társasoztunk, salsáztunk, színházba mentünk és kirándultunk. Tényleg nehéz összeszámolni is.

B-Cool

Különösen jó évünk volt a tánciskolával:

  • sporteredményeket tekintve: Zsófi eddig is rendszeresen ért el jó eredményeket (értsd: győzött) csapattal is, párosban is. Dóriék is mindig ügyesek voltak – de ők még soha nem tudtak nyerni. Öt ezüstérmük volt már Martinnal, ami eléggé frusztráló volt – de annál nagyobb volt a boldogság, amikor az év utolsó versenyén végre ők nyerték a kategóriájukat!
  • nekem jól sikerült a velencei edzőtábor és az EFOTT összekötése
  • fontos, hogy a tánciskolai közösség támogató és elfogadó, ami a viharosan kamaszodó gyerekeknek nagyon sokat számít,
  • valamint volt gála, vidéki fellépések és kulturális programok (színház és cirkusz).

Valheim

Még 2021-ben egy Telex-cikk nyomán vettem meg a Valheimet a Steamen, de az előző laptopom még nagyon gyenge volt hozzá. 2022-ben lett új laptopom, és 2023-ban kipróbáltam, élvezhetőbb-e rajta a játék, és totál beleragadtam. Nagyon szép és hangulatos játék, tele izgalmas kalandokkal… Mivel végső soron az új laptop sem egy gamer gép, viszont az internetünk gyors, így egy ideje a felhőben játszok vele, a GeForce NOW-ra előfizetve csak a Valheim kedvéért, full HD felbontásban, maximális grafikai élménnyel…

Valheim képernyőkép

Koncertek

Rekord mennyiségben: 23 koncerten + az EFOTT-on voltunk idén (ahol 7 nagykoncertet néztem és fotóztam végig). Ezek közül amit ki lehetne emelni:

  • Zsófi év elején még Azahriah rajongó volt, úgyhogy a híres márciusi telt házas Papp Lászlóban is ott voltunk már, majd nyáron a Parkban is,
  • Dóri Valmar rajongó, úgyhogy a Valmarnak idén négy(!) zenekaros koncertjét láttuk (májusban Red Bull, júniusban Park, júliusban EFOTT, augusztusban Holy Beach) – nyilván megyünk január 20-án az Arénába is,
  • idén már láttam élőben is a BSW-t, kétszer is (EFOTT és Akva),
  • kétszer Gergőt (A38 tavasszal és ősszel),
  • felfedeztük ByeAlexet (EFOTT + Park),
  • közelről láttunk olyan legendákat, mint Samantha Fox (Park) vagy Korda Gyuri bácsi (szintén Park).

Az év fotója

Még az EFOTT-on lőttem egy szelfit a Valmarral, de alig mertem megmutatni Dórinak, nehogy szomorú legyen, amiért én találkoztam velük, ő meg nem. Nem volt szomorú, de szerencsére egy hónappal később neki is lett közös fotója Marics Perivel. Nagy kaland volt: sztárok közelébe jutni nekem sikerül gyakrabban, most viszont Noémi ismerősének az ismerőse volt, aki egy Valmar koncert után két percre, csak a fotók kedvéért bevitt minket a backstage-nek is egy belső, zenészek számára elzárt részébe, ahol tudtunk Marics Petivel közös képet készíteni…

Közös kép Marics Petivel

Munkahely-váltás (OTP –> Aegon)

Az elmúlt egy év nem volt akkora sikertörténet a banknál: a három projekt, amiben részt vettem, nem jelentett komoly kihívást. A hangulat sem mindig volt jó, és a három napos irodai bejárás is felesleges volt: akivel együtt dolgoztunk, azzal nem ültünk együtt, akivel együtt ültünk, azzal csak zavartuk egymást. Így már nem éreztem jól magam és végül a váltás mellett döntöttem.

Az öt éves összkép viszont bőven pozitív: sokat tanultam, érdekes dolgokat csináltunk és sok kiváló kollégát ismertem meg. Az OTP Bank jó munkahely volt, korrekt és törődő, ahol emberi, szakmai és anyagi megbecsülésben volt részem – hálás vagyok, hogy ott dolgozhattam.

Az új állásom az Aegon budapesti irodájában lesz, ahol negyedéves ritmusban leszek manuális és automata tesztelő, illetve teszt koordinátor – az interjún ez nagyon izgalmasnak hangzott, reméljük, hogy tényleg az lesz majd.

Az Aegon irodája a Corvin-negyedben van, így a munkahely-váltás egyben búcsú a Gyöngyösi utcától is, ahol két munkahelyen 11 évet dolgoztam (mínusz a mindenkori home office). Még a Nuance-nál alakult ki az a rutin, hogy ebédidőben kijárunk az irodából, ami egy kellemes megszakítása a gép előtt ülésnek. A 13. kerületnek ez a része kifejezetten szép és rendezett: nyugatra a Duna-part, keletre a József Attila-park, északra a Gyöngyösi sétány – egy ebédidőbe az egyik irány bejárása fér bele. A város legjobb kínai étterme a Gyöngyösi sétány végén van, és bár kicsit csöves dolog, jó időben számtalanszor ebédeltem a környékbeli kis parkok padjain is.

Duna-part

Megbüntettek Rácz Gergő koncertjén, amiért nem úgy öltöztem, ahogy szerintük kellett volna

Rácz Gergő koncert volt az A38 hajón, és volt egy kérése Gergőnek, hogy mindenki öltözzön a kedvéért pirosba (amilyen az ő melegítője a Mostantól című slágerben). Ezt még egy ötlettel megtoldotta Gergő: hogy aki viszont nem öltözik pirosba, az kapjon valamilyen büntetést.

Eljött a nagy nap, telt ház volt, és el is kezdődött a koncert. A harmadik szám után Gergő mindenkinek megköszönte, aki pirosban jött. Egyébként tényleg a legtöbben pirosba öltöztek – de nem mindenki! Pont engem kiszúrt a tömegben, hogy én nem voltam pirosban, és ezért fel kellett mennem a színpadra, hogy az énekes lányok, Orsovai Reni és Szakács Sziszi bilincsbe verjenek…

Megbilincselnek a színpadon

Reméltem, hogy hátravisznek a backstage-be, és ott jól megbüntetnek… De nem, az volt a büntetés, hogy meg kellett tapsoltatnom a közönséget… Úgyhogy képzeld el (mert videót nyilván nem teszek ki róla), amint a habtestemmel a telt házas A38 színpadán, bilincsbe verve ugrálok és tapsra bíztatom a közönséget… Egyébként vette az adást mindenki, spontán bíztatások érkeztek a tömegből, volt nagy taps, így rászolgáltam, hogy Gotthy, a zenekar tagja levegye rólam a bilincset, amíg Gergőék belekezdtek a következő dalba.

Gergőnek utólag visszajelezték, milyen szerencsésen választott ki engem a közönségből, hogy így együttműködtem – én azt hittem, nyilvánvaló lesz, hogy előre megbeszéltük…

A képeket nagyon köszönöm Herman Péternek –> Peter Herman photography

 

 

 

Utószezoni nyaralás Burgaszban

Az alapötlet az volt, hogy tengerparton nyaraljunk, de lehetőleg olcsón. Így választottuk ki a szeptemberi, tehát utószezoni Bulgáriát. A konkrét időpontot a WizzAir menetrendjéhez igazítottuk (hétfőtől péntekig), lett szállás, a csajokat kikértük az iskolából, magunkat a munkahelyünkről.

Két hibát követtünk el. Az egyik, hogy előbb a külvárosi szállást fizettük ki, mint hogy a programokat megterveztük volna, ezért buszozni kellett, ha a városba akartunk jutni. A másik hiba az volt, hogy a Bookingon nem olvastam el elég figyelmesen a medencéről szóló kommenteket. Az volt a terv, hogy délelőtt kirándulunk vagy strandolunk, a délutánt pedig a szállodai medencében töltjük. Csakhogy a medencében a víz olyan hideg volt, hogy ha egyáltalán be tudtunk menni, 10-15 percnél többet semmiképpen nem lehetett benne tölteni…

Az utazás jól ment: a WizzAir odafelé összeültetett minket, pedig nem fizettünk érte, és hazafelé is csak két sor távolság volt köztünk (Barcelonából hazafelé a Ryanair képes volt a 2. és 39. sorba ültetni minket Noémivel). Érdekesség, hogy az embereknek még mindig tanulni kell, hogy a gyors utascsere nem kapitalista ármány, hanem mindannyiunk, sőt az utánunk jövők érdeke is. Vacakolni a csomaggal, illetve más helyére ülni, hogy aztán várni kelljen rád, mindenkivel szemben illetlenség.

A burgaszi tengerpart napernyőkkel

A homokos tengerpart nagyon bejött: szép és biztonságos volt, sokáig leért a lábunk, Dórit is be lehetett engedni egyedül. Szarafovóban a „központi” beachen, illetve Burgaszban is mindenhol volt tiszta mosdó.

Az utószezon miatt viszont minden kihalt volt – valószínűleg a Sunny Beach nevű helyre kellett volna menni nyaralni, húsz kilométerre északra, ott talán nagyobb élet van még ilyenkor is. Az a baj, hogy se előtte, se azóta nem jöttem rá, hogyan lehet oda eljutni. Vonat nincs, busz jár állítólag, de erről semmilyen információ nincs sehol. Én eddig minden nyaralásunkat, minden nyugati városban, minden programunkat a Google Mapsben meg tudtam szervezni – a bulgáriai járatok viszont nincsenek oda feltöltve…

A fürdésen kívül járkáltunk tehát Szarafovóban és Burgaszban. Szarafovó igazából olyan, mint Balatonboglár lehet így szeptemberben (kihalt), Burgasz pedig mint Nyíregyháza – egy délutánt el lehet sétálgatni, de ennyi.

A burgaszi tengerpart a móló felől

Az árak olcsóbbak, mint itthon, például minden nap étteremben tudtunk ebédelni. Egyszer ért csak meglepetés, amikor a kikötői Dalyana étteremben a húshoz nem értették hozzá a köretet: sült húst kértünk és azt is hoztak, csak körülötte nem volt semmi… Angol nyelvtudás, illetve kártyaelfogadás az éttermekben van, de sehol máshol nincs (fagyizó, busz, cukrászda: cash kell, meg mutogatás). Még szerencse, hogy az összes mobil és az adatroaming működött (kösz, Brüsszel!)

Úgyhogy nem volt rossz, sőt négyesben együtt nyaralni kifejezetten jó volt, a homokos tengerpart is egy élmény – de ha legközelebb repülünk, valami izgalmasabb helyet fogunk választani.

EFOTT, 2023.

2022 egyik legjobb estéje volt, amikor kijutottam az EFOTT-ra: szabadság, jó koncertek és sok-sok sztár fotózni. Szerettem volna 2023-ban ezt kimaxolni, vagyis minden nap kimenni tudósítani, és már hónapokkal korábban izgalomban voltam miatta. És nagyrészt sikerült is, kisebb bukkanókkal.

A szállás: idén is szülő kísérő lehettem a B-Cool Dance Team tánctáborban, innen is köszönet érte Mészáros Gábornak. Az egész ötlet alapja ugyanis, hogy a csajok edzőtábora és az EFOTT pont egyidőben került megrendezésre 2022-ben és 2023-ban is. Nyilván segítettem a táborban is, amit kellett, fotóztam például, de minden érintettel meg volt beszélve, hogy esténként kijárok majd a fesztiválra. Fotós akkreditáció is kellett, ez szintén meglett, köszönet érte Tardi Hajninak a zene.hu-tól.

Rögtön az első nap elmentem a fontos emberek sajtótájékoztatójára, egyrészt stréberségből, másrészt nem volt más dolgom. Pont olyan volt, mint amire számítani lehetett, köszöntöttek mindenkit, és láthattam L. Simon sukorói lakost rövidnadrágban. Majd eljött az első este, ami rögtön nagyon erős volt, fotóztam egy csomót, szelfiztem a Valmarral és most először láttam élőben a BSW-t.

Szelfi a Valmarral

Kitérő: amikor elkezdtem koncerteket fotózni, elhatároztam, hogy soha, semmin nem fogok megsértődni. Pénzem, státuszom nem múlik ezen, megköszönöm, amit kapok, megteszem én is, amit lehet, kész. Most viszont a nagyszínpados biztonsági őrön mégis megsértődtem. A színpad elé ugyanis a korlátsor adott pontjánál lehetett bemenni, ahonnan jól látszott a színpad, ezért volt ott ezer ember, rajongók, tömeg, hisztéria. Kérdeztem, nem-e lehetne ugyanennyi erővel a korlát végénél bejárni, mert ott nem volt senki, onnan ugyanis nem látszik a színpad. Hát, nem… oké.

Aztán másnap este sajnos rögtön újra megsértődtem, mert a kisebbik nagyszínpad elé már egyáltalán nem engedtek be fotózni. Előző este tényleg nagy volt a színpad előtt a nyüzsi, amit úgy oldottak meg, hogy onnantól senki sem mehetett be, a vonatkozó szabályzaton nagy fekete filccel át volt húzva minden színű karszalag. De a fotósok se?! A tömegből csináljak képeket? Aznap már nem is fotóztam semmit, aztán leszakadt az ég, mentem haza aludni.

Harmadnapra Noémi is csatlakozott, ez szuper volt, együtt menni, szórakozni, véleményt alkotni. A fotózással kapcsolatban pedig bevettem a Leszarom tablettát és vittem teleobjektívet, ezzel a testalkattal tudok én fotózni a tömegből is… És tényleg tudtam, amíg az utolsó este, Azahriah előtt az igazi nagy tömeg össze nem gyűlt és Noémi rosszul nem lett. Kimentünk olyan messzire, ahol a tömeg már elviselhető volt – onnan viszont már tényleg nem sok jó képet lehetett csinálni… Mondjuk ez jó lett azért:

Azahriah az EFOTT fesztiválon

A másik probléma természetesen a kialvatlanság volt. A szokásos nyolc órám helyett öt-hat órákat aludtam, és nappal sem sikerült a többit bepótolni – lehetőségem lett volna rá, de nem tudok nap közben ennyit aludni. Úgyhogy a harmadik és negyedik estére már kicsit fásultak voltunk, akármilyen jó is volt a műsor.

Amire büszke vagyok: az esős napot kivéve minden napról született beszámoló fotókkal (szerda, péntek, szombat). Nagyobb hibák nélkül lemenedzseltük, hogy végig ott legyünk (Noémi csak péntektől). Láttuk Bruno X Spacc, a BSW, a Valmar, a Wellhello, a Halott Pénz, a Follow the Flow, ByeAlex és Azahriah nagykoncertjét, plusz a hakni sátorban Csordás Tibit, Josh és Bettit, Kozsót, a Kozmixot, Kefírt és a ShyGys-t(!)… Úgyhogy nehéz volt leszervezni és fárasztó volt végigcsinálni, mégis a fesztivál tudósítás alighanem a legklasszabb feladat ebben a műfajban.

Lánykérés a szállodai szobánkban

Gyuri és Timi a tavalyi, siófoki salsa táborban, a diszkóhajón ismerkedtek össze, és a buli után, a 801-es szállodai szoba erkélyén csókolóztak először. Azóta is boldog párt alkotnak, úgyhogy Gyuri eltervezte, hogy az évfordulón, ugyanebben a salsa táborban, ugyanezen az erkélyen meglepetésszerűen fogja megkérni Timi kezét.

Felmerült az ötlet, hogy az idei táborra eleve a 801-es szobát kérje maguknak, de akkor kisebb lett volna a meglepetés. Egy random másik szobát kaptak, a 801-es erkélyét pedig kölcsön akarta kérni a mostani lakóktól. Ehhez először is kapcsolatba kellett lépni velük – a nehézség azonban, hogy egy salsa táborban relatíve nehéz feltűnés nélkül órákra elszakadni a partneredtől. Így Gyurinak egy barátja vállalta, hogy segít és ki is derítette, hogy ki lakik a szobában – mi laktunk benne Noémivel. A Facebook-profilképem alapján sikeresen megtalált a parton, elmesélte a szituációt, és kérte, hogy a lánykérés céljára az ifjú pár használhassa az erkélyünket. Benne voltunk, nyilván.

Ezután kétszer kerültünk majdnem bajba: először, amikor a nálunk hagyott gyűrűt majdnem leöntöttem kávéval, szerencsére a hanyagul kihajított kapszula kb. 1 centivel elzúgott a gyűrű mellett. Aztán az esti vacsoránál Timi spontán a mi asztalunkhoz ült… Gyuri leszegett fejjel jött mögötte, mi pedig leszegett fejjel kajáltunk, ugye mi elvileg nem ismertük egymást…

Aztán este tíz óra, egy fiatal pár bekopogott, hogy spontán elkérnék az erkélyt évfordulós csók céljára. Mi spontán éppen el akartunk menni úgyis máshová, miért is ne engednénk be két idegent smárolni, ez természetes. Fél óra múlva visszatértünk, teljes volt a siker és a boldogság, Timi igent mondott, így mi lehettünk az elsők, akik gratulálnak és koccintanak.

Sok boldogságot kívánunk innen is, ha pedig jövőre esetleg a nászéjszaka lebonyolításában kell segítség, csak szóljatok, megoldjuk!