Zsófi 2016-ban kezdte el az általános iskolát. Az első tanév végén, 2017. júniusban elvitték az osztályt az Állatkertbe kirándulni, és elmentem velük kísérő szülőnek. A program jól sikerült, a gyerekek aranyosak voltak, a tanárokkal is jól kijöttünk, és csináltam képeket emlékbe.
A következő szeptemberben újra elmentem velük kirándulni az aktuális akadályversenyre ide a Péterhalmi erdőbe, majd pár héttel később egy buszos kirándulásra a Lázár Lovasparkba. Ezek is jól sikerültek, és ezután már folyamatosan jártam velük a kirándulásokra.
Még a lovaspark előtt egy kollégám kölcsönadta a Canon 50mm F1.8-as objektívjét (nifty fifty!), és a kiránduláson készítettem Beniről egy mai szemmel is szinte tökéletes fényképet: elkaptam valami fontosat a kisfiú személyiségéből, a háttérben pedig ragyogott a napsütötte fű. Addig is érdekelt a fotózás, de onnantól kezdve még többet foglalkoztam vele.
2020-ban Zsófi felsős lett, és mivel a kamaszodó lányomnak ciki volt, hogy apuka kísérgeti, velük onnantól már kevesebbet jártam kirándulni. Mentem viszont az első osztályt ugyanannál az osztályfőnöknél kezdő Dóriékkal… Nyolc év, rengeteg osztálykirándulás – lehet, hogy fogok még Dóriékkal kirándulni felsőben is, de az a korszak, hogy Holéczy Krisztina éppen aktuális osztályába jár egy lányom, mindenképpen lezárult. Úgyhogy ideje összegezni ezt az időszakot: mit kaptam én nyolc évnyi osztálykirándulástól?
Szép helyeken kirándultunk
Voltunk az Állatkertben, a Bonbonetti Gyárban, a Margit-szigeten, a Népligetben és több Sportágválasztón. Voltunk a vakvezető kutya kiképzőben kétszer, háromszor a városligeti korcsolyapályán, a Hármashatár-hegyen, a Nemzeti Színházban, a Tropicariumban…
Nem mintha azelőtt itthon ülősek lettünk volna – az osztálykirándulásokkal viszont felkerült a horizontomra a város környéke is. A Lázár Lovaspark Gödöllőn, a Sukorói Arborétum, a Vácrátóti Arborétum, Visegrád, a Veresegyházi Medveotthon, a Bory-vár, Csókakő, Vértesszőlősö, Tata, Diósjenő, Kisbér, Cegléd, Kétbodony…
A covid-időszakban szinte életmentő volt ismerni ezeket a helyeket, mert a hétköznapi bezártság után ki tudtunk menni a szabadba. Akkor már saját ötleteim is lettek, hová kiránduljunk, mint a Csergezán-kilátó vagy Fót, de az osztálykiránduláson megismert helyekre is visszamentünk többször is.
Emberek megismerése
Tanárokat is, gyerekeket is megismertem az évek alatt. Elsőként nyilván Krisztit, aki pedagógusként olyan nekem, mint Németh Sanyi a tánctanításban: mérce, akihez mindenki mást hasonlítok. Hogy kizárólag a gyerekek érdekeit nézi. Hogy nem hagyja őket unatkozni. Hogy milyen szeretettel törődik velük. Hogy mindent észrevesz, hogy fáradhatatlan, hogy humora is van… Büki Katit, aki hihetetlen szívvel és erővel tanít – a táborokban az összes kísérőszülő régen elhullott, amikor ők ketten még aktívan odafigyeltek a gyerekekre. Mráz Zsuzsát, a felsős osztályfőnököt, akivel szintén azonnal megtaláltuk a közös hangot és a közös témákat.
Nyilván az iskola működését is megismertem valamennyire. Mivel követem a híreket, sok meglepetés nem ért, de rossz volt közvetlenül látni, ahogy kínlódnak a tanárok, rossz állapotban van az épület, ahogy az egész folyamatosan leépül.
A gyerekek viszont szinte mind aranyosak voltak. Az évek alatt többször felmerült az ötlet, hogy érdemben foglalkozzak gyerekekkel, bár nyilván semmi garancia nincs arra, hogy hosszabb távon is bírnám türelemmel, idegekkel stb. Volt egy konkrét lehetőség is, kisegítőnek elmenni napközibe – csak aztán elhangzott az összeg, amit ezért fizetnek, és pont ötödannyi volt, mint az akkori OTP-s fizum egy délutánra vetítve, úgyhogy ezt elengedtem. De az igazi, jó pedagógusok sincsenek megfizetve, a rosszak nincsenek kiszűrve, és hogy ki jó és rossz tanár, arról senki se kéri ki a szülők véleményét.
Fotózás
Egy idő után, például télen is zavart, hogy nincs elég osztálykirándulás, nincsenek új élmények és fotózási lehetőség. Azon gondolkoztam, végül is mi tetszik nekem a fotózásban. Az világos volt, hogy mi nem: a tájképek unalmasak, a makró érdektelen, a beállított portré unalmas, az utcakép pont nem érdekel stb.
2018. decemberben viszont Bereczki Zoltán adott zenekaros koncertet a KMO-ban, és egy nő fényképezte őt oldalról. Akkor esett le, hogy hát persze, a koncertek! Ahol szintén érdekes embereket, az előadó sztárokat lehet fényképezni! Ahol mozgás van és történés, ahol a zenészek ahhoz hasonló nyüzsgést és feszültséget csinálnak, mint huszonöt gyerek a kiránduláson, és persze fények minden mennyiségben. Jelentkeztem is a zene.hu főszerkesztőjénél, és azóta folyamatosan fotózok koncerteket – a koncertfotózás legalább annyira az életem része lett, mint nyolc éven át az osztálykirándulások voltak.
Nem tudom még, hogy mi lesz szeptembertől, de ezt a nyolc évet és a rengeteg élményt már se tőlem, se a gyerekektől nem lehet elvenni, hálás köszönetem érte innen is.
