Blog

2016-ban kezdte el Zsófi az általános iskolát. Holéczy Krisztina volt az osztályfőnöke, akiről fogalmam sincs már, hogy akkoriban mit gondoltam, valószínűleg semmi különöset. Az első tanév végén, 2017. júniusban aztán elvitték az osztályt az Állatkertbe kirándulni, és elmentem velük kísérő szülőnek. A program jól sikerült, a gyerekek aranyosak voltak, a tanárokkal is jól kijöttünk, és csináltam képeket emlékbe.

A következő szeptemberben elmentem velük az aktuális akadályversenyre a Péterhalmi erdőbe, majd pár héttel később egy buszos kirándulásra a Lázár Lovasparkba. Fikár Béla kollégám kölcsönadta a Canon 50mm F1.8-as objektívjét (nifty fifty!), és a lovasparkban Beniről készítettem egy mai szemmel is szinte tökéletes fényképet: elkaptam valami fontosat a kisfiú személyiségéből, a háttérben pedig ragyogott a napsütötte fű. Addig is érdekelt a fotózás, de onnantól kezdve még többet olvastam róla és foglalkoztam vele, és elkezdtem folyamatosan járni az osztállyal kirándulni.

2020-ban Zsófi felsős lett, és mivel a kamaszodó lányomnak ciki volt, hogy apuka kísérgeti, velük onnantól már kevesebbet jártam kirándulni (pedig az új osztályfőnöke is mindig hívott). Mentem viszont az első osztályt ugyanúgy Krisztinél kezdő Dóriékkal.

Most 2024 van, tegnap Zsófi elballagott az iskolából, Dóri pedig kijárta az alsó tagozatot. Lehet, hogy még mehetek velük kirándulni ősztől is, de az a korszak, hogy Holéczy Krisztina éppen aktuális osztályába jár egy lányom, mindenképpen lezárult, úgyhogy ideje összegezni ezt az időszakot.

Amit ő kapott tőlem nyolc év alatt, az nyilván némi segítség a gyerekekkel, a szórakoztató és intelligens társaságom, illetve fotók emlékbe. De mit kaptam én mindezért cserébe? (innen van a vicc).

Szép helyeken kirándultunk

Voltunk Pesten az Állatkertben, a Bonbonetti Gyárban, a Margit-szigeten, a Népligetben és több Sportágválasztón. Voltunk a vakvezető kutya kiképzőben kétszer, háromszor a városligeti korcsolyapályán, aztán robotkiállításon, Hármashatár-hegyen, Nemzeti Színházban, Tropicariumban, VR Parkban.

Nem mintha azelőtt itthon ülősek lettünk volna – az osztálykirándulásokkal viszont felkerült a horizontomra a város környéke is. Mert voltunk még a Lázár Lovasparkban Gödöllőn, a Sukorói Arborétumban, a Vácrátóti Arborétumban, Visegrádon, a Veresegyházi Medveotthonban, a Bory-várban, Csókakőn, Vértesszőlősön, Tatán, Diósjenőn, Kisbéren, Cegléden, Kétbodonyban, valamint fürödtünk és hajókáztunk is a Velencei-tavon.

A covid-időszakban szinte életmentő volt ismerni ezeket a helyeket, mert a hétköznapi bezártság után ki tudtunk menni a szabadba és felszabadulni egy kicsit. Akkor már saját ötleteim is lettek, hová kiránduljunk, mint a Csergezán-kilátó vagy Fót, de az osztálykiránduláson megismert helyekre is visszamentünk többször is.

Emberek megismerése

Tanárokat is, gyerekeket is megismertem az évek alatt. Elsőként nyilván Krisztit, aki pedagógusként olyan nekem, mint Németh Sanyi a tánctanításban: mérce, akihez mindenki mást hasonlítok. Hogy kizárólag a gyerekek érdekeit nézi. Hogy nem hagyja őket unatkozni. Hogy milyen szeretettel törődik velük. Hogy mindent észrevesz, hogy fáradhatatlan, hogy humora is van… Büki Katit, aki hihetetlen szívvel és erővel tanít – a táborokban az összes kísérőszülő régen elhullott, amikor ők ketten még aktívan odafigyeltek a gyerekekre. Mráz Zsuzsát, a felsős osztályfőnököt, akivel szintén azonnal megtaláltuk a közös hangot és a közös témákat.

Nyilván más tanárokat is megismertem valamennyire, és az iskola működését is. Mivel követem a híreket, sok meglepetés nem ért, de rossz volt közvetlenül látni, ahogy fogynak a tanárok, rossz állapotban van az épület, ahogy az egész folyamatosan leépül.

A gyerekek pedig aranyosak, a tanároknak szörnyű lehet megszeretni, aztán négyévente elveszteni őket, volt is sírás a ballagáson. Az évek alatt többször felmerült az ötlet, hogy érdemben foglalkozzak gyerekekkel, bár nyilván semmi garancia nincs arra, hogy bírnám türelemmel, idegekkel stb. Volt egy konkrét lehetőség kisegítőnek elmenni napközibe – csak aztán elhangzott az összeg, amit ezért fizetnek, és pont ötödannyi volt, mint az akkori OTP-s fizum egy délutánra vetítve, úgyhogy ezt elengedtem. De az igazi, jó pedagógusok sincsenek megfizetve, a rosszak nincsenek kiszűrve, és hogy ki jó és rossz tanár, arról senki se kéri ki a szülők véleményét.

Fotózás

Egy idő után, például télen is zavart, hogy nincs elég osztálykirándulás, nincsenek új élmények és fotózási lehetőség. Azon gondolkoztam, végül is mi tetszik nekem a fotózásban. Az világos volt, hogy mi nem: a tájképek unalmasak, a makró érdektelen, a beállított portré unalmas, az utcakép pont nem érdekel stb.

2018. decemberben viszont Bereczki Zoltán adott zenekaros koncertet a KMO-ban, és egy nő fényképezte oldalról, akkor esett le, hogy hát persze, a koncertek! Ahol szintén érdekes embereket, az előadó sztárokat lehet fényképezni! Ahol szintén mozgás van és történés, ahol a zenészek ahhoz hasonló nyüzsgést és feszültséget csinálnak, mint 25 gyerek a kiránduláson, és persze fények minden mennyiségben. Jelentkeztem is a zene.hu főszerkesztőjénél, azóta fotóztam is legalább száz koncertet, és a koncertfotózás legalább annyira az életem része lett, mint nyolc éven át az osztálykirándulások voltak.

Nem tudom még, hogy mi lesz szeptembertől – azt például tudom, hogy mindkét lányomnak férfi lesz az osztályfőnöke, de ez nem jelent semmit, csak érdekesség. A fontos, hogy ezt a nyolc évet már se tőlem, se a fent felsoroltaktól nem lehet elvenni – köszönet érte ezúton is!