Blog

Én befejeztem: olvaslak.hu

2011-ben, nyolc évvel ezelőtt a Filmtekercs könyves rovata adta az ötletet, hogy indítsak külön honlapot könyvkritikai cikkeknek. Ezeket én és a barátaim írnánk, a kiadók recenziós példányokkal támogatnák, az olvasók pedig friss és nagy érdeklődést keltő könyvekről tudhatnák meg, hogy érdemes-e megvásárolni őket.

Mindezt olyan jól kitaláltam, hogy nyolc éven át változtatás nélkül működött ez a koncepció. Kezdetben Balut gondoltam alapembernek magam mellett, majd csatlakozott Noémi, Dege Sanyi, az akkori kollégám Niki, később Südi Peti, nagyon jó kis csapatunk volt. Innen-onnan érkeztek még jelentkezők, de az idegenekkel mindig nehezebb. Volt, aki 2-3 cikk után egyszer csak nyomtalanul eltűnt, még a telefont sem vette fel… Ennél is rosszabb volt, amikor az elkészült cikk rossz volt, ilyenkor nehéz megmondani, hogy barátom, te sajnos nem tudsz írni…

Persze én is elkövettem hibákat: a negatív kritikának megvan a helye és ideje, de az olvaslak.hu-n nem mindig sikerült jól eltalálni. Pláne ha magyar a szerző, az Igazság Kimondása, hogy a könyv pocsék, nem mindig érte meg a nagy sértődéseket.

Egyébként kitűnően szórakoztunk, én biztosan. Rengeteg emlékezetes könyvről írtam cikket, már csak a sorozatok felsorolása is hosszú: Wild Cards, Gordon Zsigmond, Young Explorers’ Adventure Guide, Themis Files, Lockwood & Co, Ambrózy báró, Cormoran Strike, Gordianus, Dávid Veron, Vének háborúja…

Politizáltunk is a könyvek mentén, recenzáltam L. Ritók Nóra, Demszky Gábor, Kálmán Olga, Margaret Thatcher, Lendvay Ildikó, Hillary Clinton, Molnár Lajos könyveit, és még három olyat, amit Obamáról írtak. Sanyi ugyanígy, általában szépirodalmi műveken keresztül írt a holokauszttól a szocializmuson keresztül az Iszlám Államig mindenről, amit fontosnak érzett.

Egy másik nagy rakás könyvet kaptam a Netgalley-n keresztül, néha egészen szenzációs, néha egészen pocsék minőségben.

Olvasni most is kb. ugyanannyit olvasok, de az oldal fenntartását indokló szempontok már nem állnak fenn. Alig olvasok például magyarul és alig olvasok papírkönyveket, így a kiadóktól sincs okom recenziós példányokat kérni. Cikkeket írni sincs időm, a szabad estéinken salsázunk vagy koncerteket fotózok.

Az oldalt ezért felajánlottam Dege Sanyinak, aki vállalta a fenntartását. Az üzemeltetésben segíteni fogok szükség esetén, de minden jogot, beleértve a domaint, a tárhelyet és a szerkesztési kérdéseket, átadok neki (ez technikailag még folyamatban van). Forradalmi változásokat ő sem tervez, de még folytatni szeretné a rendszeres recenzálást, ehhez innen is a legjobbakat kívánom neki.

Kubai salsa tábor a Balatonnál

A salsa világába eleve a táborozás ötlete vonzott be minket: nem gyerekeknek és nem nyugdíjasoknak szól, a Balaton partján van, táncórák és bulizás, ez nekünk is bejönne.

Januártól tehát elkezdtünk táncórákra járni, és lassan meg is tanultuk az alapokat. Megfordultunk néhány salsa buliban is, ahol másfajta táncokba is bele lehet kóstolni és gyakorolni lehet hosszasan.

A tábor pedig pont olyan klassz, amilyennek vártuk: vannak órák, két tánciskola összes tanárával, tehát sokféle szokást, sebességet, stílust láthatunk, rengeteget gyakorlunk és új lépéseket tanulunk. Esténként buli, amihez csak leballagunk a szálloda aljába. Hozzá pedig a rengeteg kiegészítő program, csoportversenyek, strandolás, diszkó terem, diszkóhajó…

Nyilván van ennek egy szociális része: házaspárként a legkönnyebb érvényesülni és új barátokat szerezni, és nyilván van egy anyagi része is: az órák még nem drágák, de a nyári tábor már az volt.

Ugyanakkor a nyaralás nem akkor jó, ha a szálloda szép vagy távoli országban van, hanem ha jól szórakozol közben. És itt aztán szórakoztatnak eleget: ha hajnali 1-ig buliztál, csak győzz leérni 9-re a salsa órára, mármint a három salsa órára egymás után, hogy aztán délután ismét három táncórán vegyél részt. Vannak, akik a vasárnap befejeződő tábor utáni hétfőt is kiveszik szabinak, hogy magukhoz térjenek… A társaság pedig korban is stimmel, kultúrában is stimmel, különösebb ivászat sincs (mert úgy nem tudsz salsázni).

Szerintem ez egy kitűnően kitalált és felépített rendszer, minket egyelőre abszolút megvettek. Más kérdés, hogy tíz éve működik ugyanígy, és aki tíz éve mindig részt vesz, joggal hiányolhatja az innovációt, a vicces sorversenyek például évek óta ugyanazok. Én viszont különösen büszke vagyok az egyik ötletemre: koreográfiát kellett kitalálni egy zenéhez, és valaki kitalálta, hogy legyünk kannibálok. Nekem pedig a lelki szemeim előtt rögtön megjelent Petike, Sana tíz éves kisfia, amint a kannibálok foglyul ejtették… Kreatív ötletem rég jött be ennyire: a többiek is vevők voltak rá, a szülei megengedték, Peti is benne volt, kidolgoztuk, megcsináltuk és nyertünk, óriási élmény volt. Pintér Sanyi fotója csodásan megörökítette a bevonulást:

Petike egy fogason lóg, mintha a kannibálok foglya lenne

Koncertfotózás szabályokkal és szabályok nélkül

Intenzív ez a június, erdei tábor, salsa tábor, négy koncert, egy színház, egy mozi, közben rendes hétköznapi munkavégzés, így túl a negyvenen mintha már kevésbé bírnám a pörgést. De ha a tempóból vissza is kell venni, nagyszerűen szórakozok. Megvolt például a koncertfotózás szabályozottságának mindkét véglete: két világsztár zenekar az Arénában, két magyar sztárzenekar a Barba Negra Trackben.

A Muse koncerten például úgy lehetett fotózni, hogy a színpadhoz képest az Aréna túlsó végéből, a geometriailag elképzelhető legtávolabbi pontból készíthettünk fényképeket az első három szám alatt. Érdekes fotótechnológiai kihívás, nagy teleobjektív-ágyúkkal készültek a kollégák, de ugyanezt ötödannyi pénzből le lehetne fényképezni, ha közelebb lehetne menni… Végül nem is a távolsággal volt a probléma, hanem a füsttel, amivel telenyomják ilyenkor az Arénát, 76 méternyi tömény füstön pedig nincs a világon olyan objektív, ami át tudna látni…

A másik a Backstreet Boys, szintén első három szám, ami alatt a fiúk kizárólag a színpad leghátulján táncoltak, reflektorok világítottak a hátuk mögül, a ruhájuk fekete nadrág, fekete póló, fekete nagykabát, és szigorúan semleges arckifejezés, se mosoly, se integetés, csak szigorú, katonás tekintetek.

A Barba Negrában ehhez képest Ganxsta Zolee és a Kartel koncertje előtt közölték, hogy itt nincsenek megkötések, onnan fotózok és annyit, amennyit csak akarok – na ez volt az én művészi elképzelésem is… Úgyhogy fotóztam a színpad elől, a töltés oldaláról, le tudtam fényképezni az összes érdekes show-elemet, sztárvendéget, a zenekar összes tagjáról néhány érdekes momentumot és a buli végén a közös meghajlást. Aztán két hét múlva ugyanez a Hooligans-szel: a Barba Negra Track a hely, ahol már elég nagy sztárok lépnek fel, de még nem szabályozzák le a fotózást.

Fél évnyi koncertfotózás után visszatekintve látszik, hogy a DPS vonatkozó cikkei mennyire pontosak: a legfontosabb dolgokat a legkönnyebben érthetően mondják el. Kivéve, hogy a Manual módot szerintem kár erőltetni: a fellépők intenzív mozgása miatt kis záridővel, záridő-prioritásban kell fotózni, a fények állandó változása miatt az érzékenységet képtelenség lenne kézzel állítgatni. Az összes többi tanács viszont, például ebben a cikkben: a felkészülés, az objektív-választás, a megérkezés, a kompozíció, az utómunka, minden szava arany.

Csoportkép Toto Cutugno koncertjén

Terivel, az unokatesómmal mentünk Toto Cutugno koncertjére: a romantikus olasz dalok őt jobban bevonták érzelmileg, eleve jobban is ismerte őket, úgyhogy klassz cikket tudott írni. Fotózni pedig érdekes kihívás volt ezt az idős, beteges, a színpadon jobbára csak ülni tudó fazont és a zenekarát.

A koncert vége felé a magyar szervező hölgy hívott telefonon: az olasz menedzser szeretne egy csoportképet, amin látszik Toto Cutugno és a zenekara szemből, mögöttük pedig a közönség. Úgyhogy hátravonultam a backstage-be, majd a megfelelő pillanatban felballagtam a színpadra, a szimfonikus zenekar tagjai udvariasan utat engedtek. Szemben velem Toto Cutugno, a zenekar és mögöttük még háromezer ember, a telt házas Tüskecsarnok. Katt, katt, csináltam két tök sötét képet. Úgyhogy váltás portré módba, ahol a gép vakuzik, ismét katt, katt, majd intettem a zenekarnak, hogy rendben vagyunk és leballagtam a színpadról. Az utolsó kép lett jobb, ez most fent van a zene.hu-n, a magyar szervezőiroda oldalán, Toto Cutugno saját Facebook oldalán és a saját instámon is.

Nyilván el is ronthattam volna a képet, de mivel jól sikerült, kiosztom az észt, mi minden kellett hozzá:

1. Elérhetőnek lenni. Toto Cutugno-t csak ketten fotóztuk, de a másik kolléganő eddigre már hazament. Sokszor azonban érdemes megvárni az esemény végét, mert a koncert végére néha lazulnak a szabályok, például ha az ülő koncert végére a közönség beindul és rajongani kezd a színpad előtt. Ilyenkor a biztonsági őrök vagy odafigyelnek rá, hogy tilos fotózni (ABBA Tribute), vagy nem (Maurizio és Guido de Angelis, Toto Cutugno), és akkor rögtön sokkal érdekesebb képeket lehet készíteni, mint addig.

2. Legyen nálad széles látószögű objektív (is). Amikor koncertfotózásra adtam a fejem, minden fotós ismerősöm közölte, hogy ehhez teleobjektív kell. Valóban néha jól jönne egy, de egyrészt annyi pénzt nem szánok erre a hobbira, másrészt a 17-50-es Sigmával is elvagyok, harmadrészt ez a konkrét fotó nem is tudott volna elkészülni teleobjektívvel.

3. Ismerd a géped. Ezen a vizsgán most éppen csak, hogy átmentem. Ott álltam ugyanis, előttem Toto Cutugno, a zenekar, valamint háromezer néző, én pedig elkészítettem ezt a frankó fényképet:

Az első, sötét csoportkép

Nyilván vakuzni kellett volna. Szerencsére két nappal korábban, Zsófiék osztálykirándulásán pont Portré móddal szórakoztam, amiben a gép szinte mindig, tűző napfényben is vakuzott, és ebből néha gyönyörű színek születtek. Úgyhogy a színpadon állva még mindig viszonylag laza mozdulatokkal tekertem át a gépet Záridő-prioritás módból Portré módba, és a gép ismét tényleg vakuzott, hála istennek…

Amit viszont csinálhattam volna jobban: a szervezővel abban maradtunk, hogy publikálják a képet akárhol nyugodtan, csak a nevemet tüntessék fel. A magyar szervezők a saját Facebook oldalukra kirakott képre korrekten rá is írták a nevem, Toto Cutugno saját Facebook oldalán viszont, nyilván feledékenységből, ez elmaradt. A tanulság, hogy ha látni akarom a képen a nevemet, érdemes közvetlenül magamnak ráírni, mindenkinek ez az egyszerűbb. Plusz, mivel nem magánemberként voltam ott, az oldal nevét is, amit képviseltem, így:

A második, jól sikerült csoportkép

Fél év az OTP-nél

Amikor tavaly októberben beléptem az OTP-hez, nyitva hagytuk a kérdést, hogy tesztelő vagy business analyst leszek – mivel az utóbbi jobban hangzik, a közösségi oldalakra azt írtam ki. Napi szinten viszont, bár volt BA feladatom is, többségében egyértelműen tesztelő voltam, sőt, februárban kineveztek a projektben dolgozó 5 fős tesztelői csoport vezetőjének.

Tesztcsoport-vezető, angolul QA lead – évek óta ez akartam lenni, de a Nuance-nál nem nyílt rá lehetőség. Az OTP-nél viszont négy hónap alatt összejött, tehát mindenképpen megérte nekem a váltás. Nyilván most is vannak nehézségek, pénzügyi/bankszakmai ismeretem például semmivel sem lett több attól, hogy csoportvezető lettem, de a tesztelői tapasztalataimat már érvényesíteni tudom, és pontosan ez az, amire vágytam.

Fotózás a Valentin-napi Musical Pluszon

A februári Musical Pluszon fotózni csak futó ötlet volt, mert a rendezvény maga érdekelt, fotós szempontból viszont kevésbé izgalmas. Az itt szereplő színészekről már millió fénykép megjelent, a műsorhoz nincs díszlet, továbbá a szereplők a dalokhoz tartozó koreográfiát nem adják elő, gyakorlatilag egy helyben állva, mikrofonnal a kezükben énekelnek a fekete háttér előtt. Külön segítség, hogy a színpadot telenyomják füsttel, nekem pedig nincs teleobjektívem, és közel menni sem lehet a nézők miatt.

A vonatkozó DPS guide-okat hívtam segítségül: az énekes arcát ne takarja el a mikrofon, viszont próbáld meg az érdekes, apró pillanatokat elkapni. A dalok végén például a színészek végre leengedik a mikrofont – katt. Sánta Laci fingós poénnal szórakoztatta Gubik Petrát – katt. Kocsis Dini a színpad előtt lassúzott szintén Gubik Petrával – katt. Dolhai Attila pedig megtette azt az óriási szívességet, hogy mozgott a dalok előadása közben – Musical Pluszon ritkaság, csajozott, ugrált, bulizott, a pasas egy showman, hálásan üdvözlöm innen is.

Egy saját mérföldkőhöz is elérkeztem: Manual módban fényképeztem, mert Aperture módban a gép beégette a szereplők arcát és muszáj volt kisebb érzékenységet beállítani. Megtanultam végre használni a fényképezőmet!

Fotózás Guido és Maurizio de Angelis koncertjén az Arénában

Amikor keresgélni kezdtem, hogy konkrétan milyen koncerteken fotóznék szívesen, anno ez volt a legelső ötletem. Terence Hill, Sandokan és a filmzenék, és a személyes rajongáson túl ők nemzetközi sztárok, óriási felhajtás, a helyszín pedig a legnagyobb magyar rendezvényközpont, az Aréna.

Több kisebb meglepetés is ért, elsőként amikor összesen 15(!) fotós verődött össze. A csapatot a rendezvényszervező iroda PR-os kolléganője irányította, teljesen profin. Először elmondta a szabályokat, például – ez volt a második meglepetés – hogy csak az első két szám alatt lehet fotózni, majd a koncert közepén három számot és a végén az autó átadásánál megint. Kb. amikor Terence Hill és/vagy Kabir Bedi a színpadon van, ugye. Ez egy teljesen korrekt előírás és egy napilapos fotósnak úgyis ők az érdekesek, én viszont még ennél rosszabb arányban készítek jó képeket, nekem még jól jött volna a két órás teljes koncert időtartama, hogy néha jól sikerüljön egy-egy kép…

A harmadik meglepetés az volt, hogy a pörgős, jó hangulatú koncertet a közönség végigülte a helyén. Megnéztem a Youtube-on, ugyanezen a műsoron például a római közönség már negyedóra után a színpad előtt táncolt. Budapesten csak a koncert vége felé, a Dune Buggy című dalnál tódult ki néhány száz ember a színpad elé és rajongott úgy, ahogy én is gondoltam volna.

Guido és Murizio de Angelis koncert

A negyedik meglepetés egy bohózat volt: átadták volna az elárverezett Dune Buggy autó kulcsait a legtöbbet ajánló licitálónak, majd a pénzt a Heim Pál Kórház kapja. Ott állt tehát a színpadon Terence Hill, egy tolmács, a kórház képviselője, a nyertes képviselője, a zenekar, valamint előttük kb. hatezer néző. Csak a kulcs nem volt sehol. Terence Hill megnézte, hátha az autóban maradt, de nem…

Terence Hill keresi a kulcsot

Végül Guido de Angelis szerzett valahonnan egy kulcsot és Terence Hill kezébe nyomta, adja át ezt, aztán lépjenek le végre, hogy be tudják fejezni a koncertet… A pasas 72 éves és akkor már több mint két órája nyomták a bulit, szerintem kissé fáradt lehetett…

A koncert után eszembe jutott, hogy lefotózzam még az autót is külön – Dombóvári Tamás, a Bors fotósa is velem tartott és végül ez lett az egyik fotója, ami bekerült a hétfői újságba.

A zene.hu-nál egyébként nem csak a fotóim jelennek meg, hanem saját tudósítást is írhatok a rendezvényről, ahol a saját szavaimmal, tetszőleges terjedelemben lelkesedhetek azért, ami jól sikerült, vagy kritizálhatom azt, ami szerintem kínos volt. Itt konkrétan a fotóimra nagyon büszke vagyok, szerintem szuperül sikerültek. Ez a cikk és itt van hozzá külön a galéria.

Disney on Ice az Arénában és stúdiófotózás Gergővel

Amikor kitaláltam, hogy eggyel komolyabb hobbiszinten szeretnék fotózni, havi egy-egy alkalomra gondoltam. Ehhez képest most hétvégén szombaton is, vasárnap is adódott egy-egy lehetőség: szombaton Disney on Ice az Arénában, vasárnap pedig stúdiófotózás Gergővel.

Az Arénába a zene.hu részéről Hajni megszervezte az akkreditációmat, de a szervezők nem engedélyezték profi fotók készítését. A tudósítás viszont rendben volt, adtak hozzá három jegyet, úgyhogy elmentünk a csajokkal megnézni. Az este 7 órás előadás végére Dóri kicsit fáradt volt, de különben kitűnően szórakoztunk, a műsor nagyszerű volt, én pedig ezt a tudósítást írtam, amit ezzel a videóval illusztráltam:

Gergőnek egy baráti beszélgetésen meséltem, hogy komolyabban is fotózni kezdtem, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy profi stúdiófotózást. Mármint a stúdió profi felszerelés volt és profi asszisztencia, Gergő profi modell, kitűnő ötletekkel és profi a grafikai utómunkában is. Én meg voltam a fotós. De élvezetes volt és jól sikerült ez is, az eredményt pedig Gergő folyamatosan teszi fel a Facebookra és az Instára:

 

Új Sigma objektív a háznál

Amikor megálmodtam, hogy koncerteket akarok fotózni, nyilvánvaló volt, hogy a kit objektív és a nifty-fifty néven is ismert fix 50mm-es kis lencse ahhoz nem lesz elég. De a kirándulásokon és családi eseményeken is sokszor éreztem a nagyobb fényerő, máskor a stabilizátor hiányát, úgyhogy idén karácsonyra egy új objektívet kértem ajándékba.

Az első kérdés nyilván a látószög volt, de a 18-55 mm-el tulajdonképpen meg voltam elégedve. Érdekes volt látni, hogy a használt objektív hirdetésekben milyen sok a teleobjektív – az emberek megveszik, aztán rájönnek, hogy nagy, nehéz, és rettentő macera elvinni például kirándulni. A Normafán láttam egyszer egy apukát, aki egy kb. 500mm-es, öt kilós ágyúval fényképezte a kisfiát – én inkább maradnék egy könnyebb, jobban hordozható eszköznél.

A Bélától tavaly kölcsönkapott Sigma 17-50mm f.2.8 eléggé adta magát: négy különböző kültéri eseményen fotóztam vele és kitűnően bevált. Hogy biztos legyek a dolgomban, decemberben ismét elkértem egy ovis kézműveskedés és a könyvtári Mikulás megörökítésére és ezúttal is jó volt. Ugye nagy fényerő, stabilizátor – egy ilyen objektívvel szinte nincs elrontott kép. Az egyetlen kérdés a Canon/Sigma/Tamron közötti választás maradt, de a Canon kétszer annyiba kerül és annyival nem jobb, a Tamron húszezerrel drágább és valamivel rosszabb. Úgyhogy hazafelé beugrottam a 220Voltba és megvettem a harmadik objektívemet is.

Nika koncertjén már azzal fotóztam, jó volt, most szombaton pedig elvittem a cirkuszba a Főnix – Tűzcirkusz előadásra. Az eredmény itt is meggyőző volt, ezen a képen például nagyon jól látszik, miért. Fent ültünk, messze a porondtól. Alig volt fény. Ez a két lány villámgyorsan pörgött körbe-körbe. 1/1250s záridőt választottam, amihez a gép nyilván maximális 2.8-as rekeszt és maximális érzékenységet (ISO 6400) párosított. Ezzel sikerült úgy elkapni és kimerevíteni ezt a pillanatot, hogy – nagyobb felbontásban – még a lányok flitterei is látszanak a harisnyán.

Görkoris lányok a cirkuszban

Az előadás egyébként jó volt, nekem a bűvész, a lovasok, a Rippel-brothers, és a végén a körben forgó fazon voltak a kedvenceim, Dórinak pedig a teve, akinek integetett is. Voltak gyengébb számok is, amikor csak táncikáltak a szereplők, meg a konferanszié, aki kínosan gyenge szövegeket mond, de egy szombat délutánra ez a program teljesen jó volt.

Veres Mónika Whitney Houston-emlékestje az Orfeumban

Szóval tavaly sokat gondolkoztam azon, mit fotóznék szívesen. A családot, kirándulásokat, ez rendben van, de szerettem volna másfajta élményt, másfajta kihívást is. Ugyanakkor a tájképeket nézni is unom, nem hogy fényképezni, a makrózás szintén nem érdekel, a portré esetleg, de annyira nem, hogy modelleket keressek. Az érdekel, ahol történik valami, ahol emberek vannak, ahol nyüzsi van. Ilyen például a politika és a sport, de praktikusan olyasmit kerestem, ahová amúgy is szívesen elmennék. Bereczky Zoltán decemberi koncertjén a KMO-ban esett le a tantusz: a koncertek.

Veres Mónika az OrfeumbanKerestem tehát ilyen témájú portált és a zene.hu állt a legközelebb ahhoz, amire én gondoltam: koncertfotók és beszámolók. Jelentkeztem, örültek neki és némi egyeztetés után akkreditáltak Veres Mónika Whitney Houston-estjére az Orfeumba.

Felkészülésként DPS-cikkeket olvastam, mert ahogy minden létező fotós témáról, a koncertek fotózásáról is legalább 5-6 alapos írásuk van. Hogy időben kell érkezni és tájékozódni, hogy a zenekar is szerepeljen, a közönség is, érződjön a hangulat, hogy ne vakuzz az énekes szemébe és így tovább.

Ott a helyszínen először bátorságot kellett gyűjtenem: itt van ez a híres énekesnő, honnan lenne nekem bátorságom közel menni hozzá és lefényképezni. Szerencsére mire a közönség táncolni kezdett, én is ellazultam. Egy másik kihívás volt a technika: azt hittem, hogy a nagy rekesz automatikusan rövid záridővel párosul. Csakhogy kevés fény esetén érzékenységet is kellene emelni, de a gép inkább az alacsony érzékenység / nagyobb záridő kombinációt választja, vagyis a képek bemozdulnak – a rövid záridő kell legyen a kiindulópont.

Aztán én abban a hitben éltem, hogy tudok jó képeket komponálni. Ez más esetben, néhány perces felkészülés után, jól instruálható szereplőkkel néha tényleg sikerült – egy dinamikusan mozgó énekesnőről képet komponálni viszont teljesen más kategória. Nika egyébként alapvetően jó fej volt, sokszor rám nézett, szerepelt a kamerának is, de ezek 1-2 másodperces villanások, amikor vagy éppen felkészültem a kattintásra vagy nem – két teljes órán át készenlétben lenni is egy kihívás.

Szintén figyelni kell arra, hogy ne zavarjam a fizető közönséget, és amikor először előrébb léptem, tényleg 1 másodperc után veregette meg egy csaj a vállamat, hogy menjek arrébb… Szerencsére később a közönség már látta, hogy ide-oda járkálok, nem maradok sokáig egy helyen, és amúgy is mindenki táncolt.

Nika és az Orfeum közönsége

Másnap pedig a szerkesztés: Noémivel együtt próbáltunk olyan képeket kiválasztani, amin Nika várhatóan magának is tetszeni fog. De kialvatlanul kiválogatni és megszerkeszteni 280 fotót elég vicces, meg hogy cikkírást is vállaltam… Nika elképesztően jó énekesnő, mindent el tud énekelni, a zenekar is jól játszott, a buli kitűnően sikerült. De mit lehet erről írni? Még szerencse, hogy jegyzeteltem a dallistát, és még az jutott eszembe, hogy “az úri közönség táncol”, úgyhogy ez lett belőle.