Új Sigma objektív a háznál

Amikor megálmodtam, hogy koncerteket akarok fotózni, nyilvánvaló volt, hogy a kit objektív és a nifty-fifty néven is ismert fix 50mm-es kis lencse ahhoz nem lesz elég. De a kirándulásokon és családi eseményeken is sokszor éreztem a nagyobb fényerő, máskor a stabilizátor hiányát, úgyhogy idén karácsonyra egy új objektívet kértem ajándékba.

Az első kérdés nyilván a látószög volt, de a 18-55 mm-el tulajdonképpen meg voltam elégedve. Érdekes volt látni, hogy a használt objektív hirdetésekben milyen sok a teleobjektív – az emberek megveszik, aztán rájönnek, hogy nagy, nehéz, és rettentő macera elvinni például kirándulni. A Normafán láttam egyszer egy apukát, aki egy kb. 500mm-es, öt kilós ágyúval fényképezte a kisfiát – én inkább maradnék egy könnyebb, jobban hordozható eszköznél.

A Bélától tavaly kölcsönkapott Sigma 17-50mm f.2.8 eléggé adta magát: négy különböző kültéri eseményen fotóztam vele és kitűnően bevált. Hogy biztos legyek a dolgomban, decemberben ismét elkértem egy ovis kézműveskedés és a könyvtári Mikulás megörökítésére és ezúttal is jó volt. Ugye nagy fényerő, stabilizátor – egy ilyen objektívvel szinte nincs elrontott kép. Az egyetlen kérdés a Canon/Sigma/Tamron közötti választás maradt, de a Canon kétszer annyiba kerül és annyival nem jobb, a Tamron húszezerrel drágább és valamivel rosszabb. Úgyhogy hazafelé beugrottam a 220Voltba és megvettem a harmadik objektívemet is.

Nika koncertjén már azzal fotóztam, jó volt, most szombaton pedig elvittem a cirkuszba a Főnix – Tűzcirkusz előadásra. Az eredmény itt is meggyőző volt, ezen a képen például nagyon jól látszik, miért. Fent ültünk, messze a porondtól. Alig volt fény. Ez a két lány villámgyorsan pörgött körbe-körbe. 1/1250s záridőt választottam, amihez a gép nyilván maximális 2.8-as rekeszt és maximális érzékenységet (ISO 6400) párosított. Ezzel sikerült úgy elkapni és kimerevíteni ezt a pillanatot, hogy – nagyobb felbontásban – még a lányok flitterei is látszanak a harisnyán.

Görkoris lányok a cirkuszban

Az előadás egyébként jó volt, nekem a bűvész, a lovasok, a Rippel-brothers, és a végén a körben forgó fazon voltak a kedvenceim, Dórinak pedig a teve, akinek integetett is. Voltak gyengébb számok is, amikor csak táncikáltak a szereplők, meg a konferanszié, aki kínosan gyenge szövegeket mond, de egy szombat délutánra ez a program teljesen jó volt.

Veres Mónika Whitney Houston-emlékestje az Orfeumban

Szóval tavaly sokat gondolkoztam azon, mit fotóznék szívesen. A családot, kirándulásokat, ez rendben van, de szerettem volna másfajta élményt, másfajta kihívást is. Ugyanakkor a tájképeket nézni is unom, nem hogy fényképezni, a makrózás szintén nem érdekel, a portré esetleg, de annyira nem, hogy modelleket keressek. Az érdekel, ahol történik valami, ahol emberek vannak, ahol nyüzsi van. Ilyen például a politika és a sport, de praktikusan olyasmit kerestem, ahová amúgy is szívesen elmennék. Bereczky Zoltán decemberi koncertjén a KMO-ban esett le a tantusz: a koncertek.

Veres Mónika az OrfeumbanKerestem tehát ilyen témájú portált és a zene.hu állt a legközelebb ahhoz, amire én gondoltam: koncertfotók és beszámolók. Jelentkeztem, örültek neki és némi egyeztetés után akkreditáltak Veres Mónika Whitney Houston-estjére az Orfeumba.

Felkészülésként DPS-cikkeket olvastam, mert ahogy minden létező fotós témáról, a koncertek fotózásáról is legalább 5-6 alapos írásuk van. Hogy időben kell érkezni és tájékozódni, hogy a zenekar is szerepeljen, a közönség is, érződjön a hangulat, hogy ne vakuzz az énekes szemébe és így tovább.

Ott a helyszínen először bátorságot kellett gyűjtenem: itt van ez a híres énekesnő, honnan lenne nekem bátorságom közel menni hozzá és lefényképezni. Szerencsére mire a közönség táncolni kezdett, én is ellazultam. Egy másik kihívás volt a technika: azt hittem, hogy a nagy rekesz automatikusan rövid záridővel párosul. Csakhogy kevés fény esetén érzékenységet is kellene emelni, de a gép inkább az alacsony érzékenység / nagyobb záridő kombinációt választja, vagyis a képek bemozdulnak – a rövid záridő kell legyen a kiindulópont.

Aztán én abban a hitben éltem, hogy tudok jó képeket komponálni. Ez más esetben, néhány perces felkészülés után, jól instruálható szereplőkkel néha tényleg sikerült – egy dinamikusan mozgó énekesnőről képet komponálni viszont teljesen más kategória. Nika egyébként alapvetően jó fej volt, sokszor rám nézett, szerepelt a kamerának is, de ezek 1-2 másodperces villanások, amikor vagy éppen felkészültem a kattintásra vagy nem – két teljes órán át készenlétben lenni is egy kihívás.

Szintén figyelni kell arra, hogy ne zavarjam a fizető közönséget, és amikor először előrébb léptem, tényleg 1 másodperc után veregette meg egy csaj a vállamat, hogy menjek arrébb… Szerencsére később a közönség már látta, hogy ide-oda járkálok, nem maradok sokáig egy helyen, és amúgy is mindenki táncolt.

Nika és az Orfeum közönsége

Másnap pedig a szerkesztés: Noémivel együtt próbáltunk olyan képeket kiválasztani, amin Nika várhatóan magának is tetszeni fog. De kialvatlanul kiválogatni és megszerkeszteni 280 fotót elég vicces, meg hogy cikkírást is vállaltam… Nika elképesztően jó énekesnő, mindent el tud énekelni, a zenekar is jól játszott, a buli kitűnően sikerült. De mit lehet erről írni? Még szerencse, hogy jegyzeteltem a dallistát, és még az jutott eszembe, hogy “az úri közönség táncol”, úgyhogy ez lett belőle.

Trónok harca 5-6-7. évadok

Beteg voltam az ünnepek alatt, ágyban fekve viszont lett időm lepörgetni a sorozat utolsó három évadát. A korábbiakat nem láttam, annyira nem is érdekelnek, főleg azt akartam látni, ami a könyvekhez képest újdonság volt. A főbb fordulatokat persze tudtam már, de a sok csodás jelenet miatt mindenképpen megérte.

Bronn: What the fuck were you doing back there?
Jamie: Ending the war. Killing her.
Bronn: You saw the dragon between you and her?

Az első észrevételem viszonylag evidens: a tévésorozat meg sem közelíti a könyvek részletgazdagságát. A tévésorozat egy illusztráció, hasonló az évente megjelenő naptárhoz, gyönyörű képekkel illusztrál néhány kulcsjelenetet, láthatóan sok pénzből leforgatva, de meg sem közelíti a regények által nyújtott teljes élményt.

A második észrevételem, hogy mennyire nincs indokolva, miért bízik meg Daenerys Tyrionban. A könyvben ugye még nem is találkoztak, az ötödik rész végén Tyrion a Second Sons zsoldoshadsereg írnoka, a közelébe sem jutott a királynőnek, ehhez képest a tévében pikk-pakk a bizalmas tanácsadója lesz. Tekintve, hogy az egész Trónok harca egyik legfontosabb fordulata, hogy ezek ketten összejönnek, kár volt ennyire elnagyolni ezt a részt. A leendő hatodik kötetben ez ígérkezik messze a legérdekesebb történetszálnak, hogyan ismerkednek meg és nyerik el egymás bizalmát.

A harmadik pedig, hogy milyen klassz, hogy a sorozat végére nem marad negatív szereplő. Nekem már az is nagyon tetszett, ahogy Jamie Lannister lassan pozitív szereplővé vált, ahogy megismertük a motivációit és a személyiségét. A sorozat végére Cersei-t kivéve mindenkivel ugyanez történik, a szereplők nem győzik viccesen felemlegetni, korábban hol és hogyan harcoltak egymás ellen, miközben éppen barátokká válnak. Egész zombihadsereg kell, zombisárkánnyal, akik a történelem során először átjutnak a Falon, hogy egyáltalán legyen ki ellen harcolni.

Évértékelés, 2018.

Idén a legnagyobb változás a munkahelyemben volt: átigazoltam a Nuance-tól az OTP-hez. Mondjuk ugyanabban az épülettömbben, ugyanannyi pénzért, kb. ugyanolyan munkát végzek, és ugyanúgy metrópótló busszal járok dolgozni, de mégiscsak más a team, más a szoftver, örülök a változásnak. Noémiéknél is volt némi mozgás, konkrétan elköltöztek másik irodába, így húsz perccel rövidebb az útja, ennyivel később indulhat el reggelenként, ennyivel tovább tudunk aludni.

A magánéletünkben 2018 a Kirándulások Éve volt, számtalanszor indultunk útnak kettesben, négyesben, szülőkkel, illetve osztállyal, táborral, mikor mi adódott. Régen moziba jártunk többet Noémivel, idén viszont inkább beültünk az autóba a csajokkal együtt, azzal pedig ki a szabadba, Budapest környékén nem sok hely maradt, amit nem láttunk még.

Másrészt a Fotózni Tanulás éve volt idén, iszonyú sok cikket olvastam el fotós technikákról a Digital Photography Schoolon. A tanultakat gyakoroltam is a fent említett kirándulásokon, illetve családi és iskolai eseményeken. Most nagyjából ott tartok, hogy amit szeretnék, azt szépen le tudom fényképezni, és év végére azt is kitaláltam, mit akarok fényképezni ezután – de ez már 2019-es projekt lesz.

A mozis, a színházi és a könyves felhozatal sajnos kifejezetten gyér volt. A filmek közül a Mamma mia 2-t és a Bohemian Rhapsody-t kétszer néztem meg, de ezen kívül szinte nem is emlékszem, miket láttunk még (Lady Gagára emlékszem, de nem volt nagy szám, meg a mega-giga szuperhősös rettentő világvégére, de azt is minek). Színházban Notre Dame-i toronyőr harmadszor, Mamma mia kétszer a Madáchban, István a király Baján, meg egy Oszi Boszi az osztállyal – ezek külön-külön jók voltak, de a neotonos, fame-es évekhez képest: gyér. Nem csoda, hogy inkább kirándulni jártunk.

A könyvek közül az Artemis rettentő csalódás, a Themis Files-sorozat vége szintén csalódás, az új Cormoran Strike csalódás, a 2019-es Young Explorer’s csalódás. Jó volt viszont a Throne of Caesar, érdemes volt tíz évet várni rá, valamint elolvastam öt Wild Cards-könyvet, nyolc(!) Kondor Vilmost, valamint kettőt Jászberényi Sándortól, ezek is jók voltak. Koncerten Ricky Martin az Arénában, Bereczky Zoltán a KMO-ban, Gubik Petra és Kocsis Dénes a Pozsonyi Pikniken. Utóbbi egy koncert, ami a Fame fináléval kezdődött, ugye, milyen lehet a folytatás. Puccos taliga volt a folytatás egyébként, azóta az is nagy kedvencem lett.

Áprilisban szakállat növesztettem, főleg Noémi kedvéért. Még most is cserélgetem a profilképeimet emiatt. Egy állásinterjún konkrétan szóvá tették, hogy az önéletrajzomban levő képen még nem volt szakállam…

Az Év Videója pedig, ahogy Ozzyman review-zta Erzsébet és Trump versenyét, ezen rengeteget röhögtem, minden szava csodás:

Réti László könyvét olvastam a metrón

Réti László könyvét olvaslom a metrónMég a születésnapomra kaptam meg Gabitól Réti László Larkin-trilógiáját, ez három krimi, amiben a főhős mindig másnapos, vicces beszólásai vannak, és izgalmas nyomozásokat folytat. Nemrég olvastam a harmadik részt, például munkába menet reggel a metrón. Ezt valaki lefényképezte, a képet elküldte Rétinek, ő pedig pubikálta a Facebook-oldalán, hogy ha sikerül megtalálni az illetőt, szívesen elküldené neki a trilógia első két részét is.

Zárójelben jegyezzük meg, hogy valakit a beleegyezése nélkül lefényképezni, majd a képet szintén a beleegyezése nélkül az interneten publikálni: nem szabad (Réti: “… ha valakinek van hasonló lopott fotója, szívesen veszem!”). A konkrét esetben engem nem zavart, vicces volt magamat látni Réti László szerzői oldalán, ahogy a metrón olvasok.

Nyilván azonnal felismertem magam, de kíváncsian vártam egy ideig, ki fog még felismerni: Gabi, Gabi egy barátnője (akivel találkoztunk már), Sziki (aki Rétinek és nekem is ismerősöm) és még két ismerős. A bejegyzést mostanáig 413-an(!) osztották meg – bár én kb. 140 megosztás után kommentben jeleztem, hogy “megvagyok”, a többi 300 felhasználó tehát a kommentek elolvasása nélkül osztotta tovább a fényképet.

A kérésnek megfelelően írtam e-mailt Réti Lászlónak, jelezve, hogy a trilógia korábbi kötetei már megvannak, ő pedig helyette két másik, a két legújabb kötetét ajánlotta fel. Másnap el is küldte postán, amit még karácsony előtt megkaptam. Köszönöm ezúton is, jópofa játék volt, ajánlom a Larkin-trilógia elolvasását másoknak is!

Zsófi és Dóri, 2018. ősz

Osztálykirándulásokkal indult az ősz: akadályverseny Lőrincen és strandolás Velencén. Ez utóbbival óriási szerencsénk volt: napozás, homokvár-építés, fürdés volt a program, pont mielőtt másnap beköszöntött az ősz, legalább tizenöt fokot esett a hőmérséklet és pulóveres idő lett. Aztán októberben is volt még egy kirándulás, de bizonytalan volt, hogy lesz-e szabadságom, és az is, hogy lesz-e hely a buszon. Szerencsére végül mindkettő elrendeződött, és a Vácrátóti Botanikus Kertet kár is lett volna kihagyni. Ez a kép a Velencei-tónál készült:

Osztálykirándulás a Velencei-tónál

Még Vácrátót felé a buszon szóba került, hogy szoktunk színházba járni, így rögtön meg is kaptam feladatnak, hogy nézzek gyerek színházi előadásokat az osztálynak. Ebből lett decemberre egy Oszi boszi az Operettben, cigánykerekező Oszvald Marikával, dalokkal a Varázsfuvolából, János vitézből, Dzsungel könyvéből ésatöbbi. Érdekességként a boszinak végül a Télapó hozott új seprűt, akinek 900 gyerek olyan hangerővel énekelte, hogy hull a pelyhes, hogy olyat sem hallottam még abban a színházban (pedig láttam már zajos sikereket).

Beindult a születésnapok szezonja is, Lea például már tíz éves lett – őrület, hogy nőnek a gyerekek. Dórinak meg egy folyamatos frusztráció, hogy ezekre ő még nincs meghívva (bár Lea születésnapján mondjuk pont ott volt). Jövőre már náluk is beindul majd az élet, kezdve Dóri saját születésnapjával, amit már most tervezget, kiket fog meghívni rá… Zsófi születésnapja is megvolt, idén bowlingozni hívhatta el a barátait. A nagy golyók még kissé nehezek voltak nekik, de valahogy megoldották a gurítást, és érdemi, izgalmas meccseket játszottak.

Bowling golyó gurítása

Az ürömi menhelyre viszont kifejezetten Dóri kedvéért mentünk el, mert fellépett a Buborék együttes, akiknek a Twist című száma Dóri egyik kedvence. Facebookon megkértem az együttest, hogy legyenek szívesek majd lejátszani és tényleg le is játszották, sőt Dóri kapott elsőként buborékfújót jutalomként a zenekartól, amiért lelkesen táncolt.

Kirándulgatni is elkezdtünk, mert egy-egy hosszabb sétát most már Dóri is kibír, ez is érdekes változás, hogy tudunk hétvégi túrákat szervezni a csajokkal.

Kirándulás anyósomékkal

Az óvodában Dóriékhoz új óvónő érkezett, aki szerencsére simán beilleszkedett. Érdekes, hogy Dóriék óvodai élete mennyire eseménytelen, és nem csak azért, mert második gyerek és kevésbé izgulunk marhaságokon, hanem tényleg nem történik semmi különös. Állítólag mindig Dóri az első, aki ebéd után elalszik, ez is azt mutatja, milyen nyugis élmény neki az óvoda, szerencsére, maradjon is így.

December elején pedig volt még alkalmam fotózgatni, egyszer az óvodában, ahol az óvónő rögtön ki is nevezett a csoport fotósának. Másodszor pedig a könyvtárban, ahová szintén a Télapó érkezett, én pedig a könyvtárosok szíves jóváhagyásával kineveztem magam az esemény fotósának és végigfotóztam az egészet. Külön odafigyeltem arra, hogy lehetőleg minden gyereknek legyen közös fényképe a Télapóval, és közben a sajátjainkról is készítettem képeket. Zsófi azt élvezte, hogy ő volt az egyik krampusz, Dóri élvezte Emília és Csabika társaságát, Noémi pedig élvezte, hogy nyugodtan olvasgathat a könyvtárban hátul, úgyhogy mindenki jól szórakozott…

PlayIT, 2018. november

Zsófi Pamkutya-rajongó, és a PlayIT rendezvényt is megemlítette, ahová szívesen elmenne. Amikor észrevettem, hogy Pamkutyáék is pont ott lesznek, vettem két jegyet és együtt elmentünk.

Maga a rendezvény szuper, számtalan videójátékot lehet kipróbálni. Minden tele van Xbox-okkal, Nintendoval, óriási monitorok, konzolok sokasága. Azt nem teljesen értem, aki egész nap ugyanazt a játékot tolja, annak miért éri meg kifizetni a jegyet – szerintem itt inkább csak kipróbálni érdemes, amit később esetleg megvásárolnál. Mi is kipróbáltunk vagy húszféle játékot, virtuális valóságokat, érintőképernyős laptopot, szobafalnyi képernyőn toltunk Pac Mant…

Zsófi óriási képernyőn játszik Pac Mant

Zsófit az ülős játékok felől mindig diszkréten a mozgásos játékok felé tereltem: kardozott, kommandózott, falat mászott, illetve Just dance-elt, élesben, pontozásra, Nintendo Switch-csel, Xbox Kinect-tel, Viszkok Fruzsinával és a Fame zenéjére…

Műsor

A színpadi műsor viszont csalódás volt. OK, lehet, hogy ezeken a rendezvényeken ez szokott menni, de engem egyáltalán nem érdekel, ahogy relatíve érdektelen arcok jópofáskodnak vagy játszanak. A Pamkutya fivérek például zenei paródiákról lettek híresek, ezért én arra gondoltam naivan, hogy talán énekelni fognak a színpadon, de ehelyett Speed Runnereztek és kidobósoztak (mármint Xboxon)… Zsófi örült, hogy látja őket személyesen, de műsornak ez sajnos nagyon gyér volt.

Fotózás

Zsófi és a Pamkutya fivérekA fotós elképzelésem viszont szuperül bejött. Az alapötlet ugyanaz volt, mint tavaly Gubik Petrával, hogy ne egy jellegtelen rajongói fotót készítsünk, amin ketten egymás mellé állnak és mosoly, hanem Gubik Petrát például arra kértem, hogy nézzen vagányul és lám, milyen klassz kép lett belőle. Pamkutyáéknál azt vettem észre, hogy a gyerek rajongókhoz általában lehajolnak, ezért mi lenne, ha itt viszont Zsófit emelnénk fel hozzájuk. Vagy emelnék fel ők maguk…

Nagy szerencsénk volt, hogy szereztem korai belépő kupont, mert a reggeli pódiumbeszélgetés előtt még volt idő félrehívni őket – a későbbi dedikálásokon mindig több százan álltak sorba hozzájuk, ott már ilyesmire nem lett volna lehetőség. Így viszont némi hezitálás után sikerrel abszolválták a “gólya viszi a fiát” nevű tornagyakorlatot, és mekkora fotó lett ez is!

Kutya-fotózás

A másik, amit az (előző) hosszú hétvégén kipróbáltam, a kisállat-fotózás volt, a DPS vonatkozó cikkének tippjeit felhasználva. Ugye szemmagasságból, közelről, nagy látószöggel, édi pózban lefényképezni a kutyát, ahogy kinyújtja a nyelvét.

Fifivel már az első ponton elakadtam: ő egy tacskó, és ha leguggolok, még mindig bőven felülnézetben vagyok. Az adott ruházatban a földre fekvés nem volt lehetséges, ha viszont csak a fényképezőt tartottam a föld közelébe, a komponálást nem lehetett megoldani, például már eleve egyenesen tartani sem tudtam a gépet…

Fifi, a kép ferde

Bummerrel szintbe kerülni könnyű volt, vele az volt a probléma, hogy ő túl barátságos… Amikor leguggoltam, mindig azonnal odajött barátkozni, bújni és nyalakodni, alig győztem menekülni, mielőtt a fényképezőt is összenyalta volna. Teljesen kizárt, hogy Bummert közelről le lehessen fényképezni. Ahogy a hátteret sem én választom meg – ez nem úgy működik, hogy a kutya oda ül, ahová én kérem… Amikor a csajok végre lefárasztották, akkor volt esélyem néhány képre, messziről:

A RAW formátum előnyei

Az ember mindig azt hiszi, jobb képeket készítene, ha venne jobb objektívet, jobb vázat, jobb telefont… Pedig a kezében levő eszközt sem ismeri. Én például csak most kezdek rácsodálkozni, hogy a RAW formátum használata milyen lehetőségeket rejt: egy csomó kép megmenthető velük, ha “csak” az expozíció, a színek, a fény lett elrontva. A kit objektívvel is…

A szerkesztés kapcsán a DPS profi szerzői számtalan cikket írtak a Lightroom lehetőségeiről, de nekem a Photoshop Express is tökélesen bevált. Ingyenes (mármint legálisan ingyenes), ismeri a Canon RAW formátumát (*.cr2) és bár az első fülön valóban a gagyi filterek vannak, nyilván a második fülön a vágással kell kezdeni. Aztán a harmadik fülön a Light (Exposure!), Color (Temperature!) és Details (Sharpen!) menükben történik a csoda: az átlagos képből világos, ragyogó és éles kép válik.

Ez a kép például az erdeti, fényképezőgép által konvertált JPG-ben felül csak egy nagy sötétség volt, a falevelek sem ragyogtak, alul meg csak a szürke kő. A RAW verziót tovább szerkesztve viszont ilyen lett:

Az egyetlen probléma, hogy a tapipados kis laptopon egyrészt lassú, másrészt kényelmetlen a szerkesztés. Egyszer kipróbáltam ugyanezt még a Nuance-nál a benti, asztali erőművemen, egérrel, 24″-os monitoron, na úgy már kényelmesebb volt a képeket megszerkeszteni…

Munkahely-váltás (Nuance -> OTP)

Hat és fél év után eljöttem a Nuance-tól, és az OTP-nél dolgozok tovább, mint üzleti elemző, illetve igény szerint a tesztelésben is részt veszek majd.

A Nuance-nál már érett egy ideje a váltás: mindig is szerettem volna QA lead lenni, és amikor egy-egy projekt erejéig kb. ilyen pozíciót töltöttem be, mindig nagyon élveztem. Kinevezve viszont nem lettem, a menedzser-réteg a Nuance-nál is szűk, engineer szint felett fluktuáció abszolút nincs, előrejutás csak kihalásos alapon lehetséges. A manuális tesztelésből pedig az adott környezetben egy idő után már nem tudtam újat tanulni. Ezzel együtt is sokat tanultam hat és fél év alatt, sok új barátot szereztem, megbecsültek és jó dolgom volt, csak ennél jobban előrelépni már nem tudtam. Szerettem volna tanulni valami mást.

Ott van például a bankszakma. Az OTP-hez tesztelőnek interjúztam, de az interjú olyan sikeres volt, hogy végül business analyst pozícióba kerültem, azzal, hogy szükség esetén a tesztelésben is részt veszek. A legnagyobb hátrányom, hogy a bank szakmát még nem ismerem – de ezt élvezem a legjobban, hogy beletanulhatok, mert amúgy mindig is érdekelt.

Érdekesség, hogy a munkahelyem majdnem pont ugyanott van – a Nuance is az OTP-től bérli az irodát -, most mindössze egy bejárattal arrébb lépek be az ajtón.

Az egyik legnagyobb különbség az öltözködésben van. Egy szoftverfejlesztő cégnél ugye a megjelenésnek alig-alig van jelentősége, igazgatók is járnak pólóban, farmerben. Az OTP viszont egy bank, ahol minden férfi elegáns cipőben, hosszú nadrágban és hosszú ujjú ingben jár (és nyilván a nők is elegánsak). Ha a team színházba menne, senkinek sem kellene átöltöznie előbb…