Blog

Legyetek jók, ha tudtok a Magyar Színházban

szpeti

Az 1983-as film nagy siker volt Magyarországon, én is sokszor láttam a tévében. A kétezres években Vajda Katalin írd belőle színdarabot, amit Eperjes Károly főszereplésével játszik a Magyar Színház, és most mi is megnéztük Noémivel.

A darabról az a véleményem, hogy ha egy filmet írsz át színdarabnak, akkor a történetszálakkal elméletileg lehet játszani, de ebben az esetben nem kellett volna. A szerző annyira összekuszált mindent, hogy attól a történet egész szerkezete és logikája eltorzult, és sokkal kevésbé működik, mint a filmben.

A darab például Cirifischio felakasztásával kezdődik(!) – akkor már izgulni se kell érte ugye, és azzal a marhasággal folytatódik, hogy Cirifischio lelkéhez az Úr feljön a zenekari árokból és együtt újranézik az életét…

Ezután a gyerek Cirifischio megérkezik Fülöp atyához a lopott kehellyel, ez a rész ugyanaz, mint a filmben. Eperjes Károly is jó és a gyerekek is, a poharat kereső másik pap is vicces. Másnap viszont a fiatal bíboros valamilyen okból meglátogatja Fülöp atyát és a gyerekekkel együtt elűzi a romtemplomból, de hogy miért, az sajnos nem derül ki. Ennél mennyivel drámaibb volt, ahogy a filmben ismerkedtek össze: Leonetta durván fellökte a fiút, az pedig kővel arcon dobta a bíborost.

A darabban ezután Leonetta maga szökik el és jelenik meg Fülöp atyánál – pedig mennyivel izgalmasabb volt, amikor az atya ment el érte, leplezte le a bíborost és mentette meg mindkét gyereket. Az is zavaró, hogy a színházi gyerek Leonetta, ugye akit megrontott a bíboros, nagyon kislány még – a filmben játszó Federica Mastroianni 14 éves volt, szintén gyerek, de legalább a serdülőkornak az innenső oldalán. Később a darabban Fülöp atyát is megvádolják pedofíliával…

Ezután a színházban is felnőnek a gyerekek, a bonyodalom pedig az lesz, hogy Leonetta nem akar szexelni Cirifischioval, mielőtt össze nem házasodnak. A fiút elcsábítja viszont a mór nő – a filmbeli fiúról ez nehezen lett volna elképzelhető (a mór nő ott egy teljesen más fiút csábít el). Egy újabb fura csavarból kifolyólag pedig a mór nőnek a Leonettát kiskorában megrontó bíboros a pasija, akit egy béna féltékenységi jelenetben öl meg Cirifischio.

Az egész sztori sokkal torzabb, ocsmányabb és földhözragadtabb, mint a filmben. A film alapvető mondanivalója, hogy Cirifischio áldozat: azért üldözte a Sátán egész életében, mert ő volt a legjobb mind közül. Ez a mondat a színdarabban is elhangzik, csakhogy amit előtte láttunk, az nem támasztja alá, nem mutatja be, hogy Cirifischio tényleg jó ember lenne.

Eperjes Károly ettől függetlenül szépen megmutatja azt, ami Fülöp atya karakterében jó volt: az Ignác atyával és Sixtus pápával közös jelenetei a legjobb részei a darabnak, bár azt a poént kár volt kihagyni, amikor a pápa segíti fel Fülöp atyát a térdelésből, kétszer. A gyerekszínészek is aranyosak, az éneklésük is szép, és a film poénjait is viccesen adják elő. Ami a filmben megható volt, többnyire a színházban is megható.

A zene is ugyanaz, mint a filmben, azt viszont nem értettem, a Vanita di vanita miért csak egyszer hangzik el, a Jézus kapitány meg miért háromszor. Ha a nagy slágert akarod hallani, meg kell nézni a darabot még egyszer? Arról nem is beszélve, hogy a karmestert is fel kellett volna hozni a gyerekek közé Spiridione szerepében – ahogy a zeneszerző Angelo Branduardi is benne volt a filmben is.

 

Szandi Rock Band a Bókay-kertben

szpeti

Talán tavaly történt, Csonka Picit azzal égették, hogy egy vidéki fellépésén milyen kevés volt a néző. Pici beleállt a vitába, és miután a válaszát megnéztem, az algoritmus (és egy másik felhasználó) megmutatta, hogy Szandi is fellépett ugyanott, kb. ugyanannyi néző előtt… A műsora a nézők hiányától függetlenül felkeltette az érdeklődésem: Szandi tök jól énekelt Bonnie Tylert egy zúzós rockzenekar kíséretével. Most ugyanezt a műsort megnéztük személyesen is a Bókay-kertben.

A felállás egy komplett rockzenekar dobossal, billentyűssel, három gitárossal és persze az énekesnő. A műsor klasszikus külföldi rockdalokból áll. Ez elég kínosan indult: a Rock of Ages óta ezeket a dalokat nehéz irónia nélkül hallgatni, és ráadásul borzasztóan elcsépelt mindegyik („I love rock and roll”…)

A hangulat a Holding out for a hero-val változott meg: ezt Szandi magyarul énekelte és ettől az egész koncepció valahogy működőképes, hiteles és hangulatos lett. Még akkor is, ha Szandi utána visszaváltott angolra, amiben azért voltak hibái: those were the best days of my life (és nem tho), a „Love” szó kiejtése „láv” és nem „lóv” – de ettől még a hangulat jó volt, nagyjából a dalválasztás is. A Kitörök a múltból című saját dal is korrekt, jól illeszkedett a rock klasszikusok közé.

Nyilván az egész produkció hitelessége azon múlik, hogy Nyugi doki Szandit elfogadjuk-e rockzenésznek – nekem ezzel nem volt problémám, a hangja és az energiája biztosan megvan hozzá. Viszont örömzenélés ide vagy oda, a magyar dalok jobban állnának nekik: a régi magyar rock slágereket szerintem hitelesebben tudnák előadni és jobban érdekelné a közönséget is. Lényegében ugyanúgy, ahogy a Triász csinálja – talán elfér kettő darab nosztalgia-rockzenekar is a piacon. Főleg, hogy Sipos Péterhez hasonlóan egy országosan ismert énekes is adott hozzá…

Sopron, Family Park és hajtány

szpeti

Idén nem volt hosszabb nyaralásunk, csak hosszú hétvégék, gondoltuk, csináljunk még egyet, mielőtt véget ér a nyár.

Esterházy-kastély, Fertőd

A rózsakertben a lugast emelném ki: gyönyörű és megnyugtató hely, a közepén padokon lehet üldögélni és Haydn-t hallgatni, esetleg aludni egyet, ha elfáradtál a vezetésben…

Sopron

Mások mellett bloggerek és újságírók szülővárosa, a hűség városa stb. Mi csak kiindulópontnak használtuk északra a Family Parkba és délre a hajtányozáshoz. De az első nap estéjén azért felballagtunk a tűztoronyba és a kisvonat jellegű kisbusszal is körbevitettük magunkat a városban, klassz volt.

Noémi és én a soproni tűztoronyban

Family Park

Nagyon gáz, hogy egész Magyarországon nincs rendes vidámpark, Ausztriába kell menni az élményért. Messze van és drága is, de nyilván ezzel nyilván kalkulálni lehet előre.

Maga a park nagy, és a sok fának köszönhetően árnyékos. Az attrakciók ára benne van a belépőben, a kaja viszont nincs, és az is drága: két mirelit rántott sajt sült krumplival 15 euró, vagyis négy adag ~24 ezer forint. Van sima virsli is, alig olcsóbban. Kávé vagy fél literes üdítő: 4 euró (ivóvíz szerencsére van a mosdókban). Az attrakciókra várni kell, de nem vészesen sokat, általában 10-15 percet, a népszerűbb hullámvasutakra 30-40 percet. A nap végére, összességében azért 3-4 órát álldogálsz a sorokban…

Az attrakciók jók, a csajok minden őrülten forgó dologra felültek, néha többször is. Én a durvábbak közül a lenti képen látható hullámvasúttal mentem egy kört, az jó volt, ahogy a hódvár is klassz volt, csak tiszta víz lett mindenki. Noémivel a szolidabb dolgokra ültünk fel: kacsa, malac, kakas, sárkány, traktor… Délután még egy körhintát is bevállaltam Zsófival, de ez rossz ötlet volt, mert az uzsonnára elfogyasztott kolbászt majdnem visszaadtam a körben álló nézőközönségnek mustárral és kenyérrel együtt… azután már inkább nem ültem fel semmire, a csajok viszont zárásig pörögtek, amin csak lehetett.

A csajok érkeznek a hullámvasúton a Family Parkban

Sonnenland hajtányozás

A másnapi programhoz Tiktokról szedtem az ötletet: két osztrák kisváros között megszűnt a vasút, és szerveztek rá egy hajtány szolgáltatást. 23 kilométert kell tekerni, páros napokon az egyik, páratlan napokon a másik irányba a két város között.

A szolgáltatás az volt, amit ígértek, nincs benne semmi átverés, de az élmény mégsem volt olyan jó, mint vártam. Eleve nem nyáron kellett volna menni: az út kisebb része fut erdőben, nagyobb részt pusztaságban haladsz, a tűző napon égve. A hajtányon nincs váltó, túl sokat kell tekerni ahhoz képest, milyen lassan haladsz.

És a kultúra hiánya: egy sín van, amin a hajtányok utolérik egymást, és az állomások között nincs lehetőség előzésre. Úgyhogy a vadidegen másik társaság ott fog jönni közvetlenül a seggedben kilométereken át, mert az osztrák kultúrában se a féktávolság, se a személyes tér nem létezik. Az előzéshez amúgy le kell venni a hajtányt a sínről – három vén faszból végül annyira elegünk lett, hogy az erdő közepén cibáltam le azt a szart a sínről, csak menjenek már a picsába el. Angolul káromkodva szidtam a türelmetlen vén hülyéket – németek voltak, nem értették, úgyhogy ennyi erővel magyarul is mondhattam volna, mindegy.

Az állomásoknál is volt rossz élményünk: a Lackenbachnál levő Bahnhofsbäckerei nevű cukrászdában 2 euro/liter áron adják az ivóvizet – kedves gesztus augusztus közepén, főleg, hogy a WC-ben folyó víz pedig nem iható. Ehhez képest a Markt St. Martin állomásnál levő elegáns étteremben a pincér kérés nélkül vette ki a kezemből a kulacsokat és töltötte meg vízzel – így is lehet?!

Az viszont jó ötlet volt, hogy vittünk Bluetooth hangszórót és út közben zenét hallgattunk, ez feldobta az élményt. Hangosat kell vinni, mert a hajtány önmagában is elég hangos.

Külön kell fizetni azért, hogy a célállomásról kisbusszal visszavigyenek a kiindulóponthoz… De legalább kényelmes, légkondicionált kisbusszal visznek, a sofőrrel eldumáltuk az időt.

Összességében a rettentő hőség és mások bunkósága miatt mégsem volt jó az élmény, a Sonnenland Draisinentourt nem ajánlom másoknak.

Segítettem Orosz Péter könyvét szerkeszteni

szpeti

Van egy hetven darabos gyűjteményem a Kindle-n minden idők legjobb újságcikkeiből. Ezeket szeretem újra és újra, akár századszor is elolvasni, mindig zseniálisak. Orosz Péter két írással szerepel benne, mindkettő megtalálható még az interneten:

A gyűjteményben levő cikkek szerzőinek többségét évtizedek óta követem és olvasom, Orosz Péter viszont eltűnt a radaromról, miután felmondott a Totalcarnál. Aztán évekkel később megtaláltam: Japánban gyalogolt, és erről Instát vezetett, valamint az I love wasting ink című honlapot. Feliratkoztam a hírlevelére, és amikor segítséget kért az új könyve magyar verziójának szerkesztéséhez, mi sem természetesebb, mint hogy jelentkeztem.

Nyélbe is ütöttük a dolgot, ő elküldte az írást, amit én kommenteztem. Pénz nem cserélt gazdát. A kész könyv pedig megjelent, egy HTML oldalon lehet elolvasni ingyen, és benne vagyok a „Köszönettel” rovatban:

A könyv sztorija, hogy egy Alan Booth nevű újságíró 1983-ban végiggyalogolt Japán Shikoku nevű részén és erről hosszú cikket írt egy repülőgép-fedélzeti magazinba. Ezt az utat járta végig Orosz Péter ismét napjainkban, a könyvben pedig felváltva vannak kettejük fejezetei az adott útszakaszról. Nagyon erős hangulata van, érdemes elolvasni, itt egy részlet:

„A Kútfalvi-hágó másik oldalán elindultunk lefelé az Anabuki-folyó sötét völgye felé, a Curugi-hegy rettentő tömege láthatatlanul töltötte be a nyugati horizontot. A fekete égbolton a hegyi falvak fényei összekeveredtek a csillagokkal. Magányos szilvafa állt rózsaszín virágba borulva a megfagyott erdőben, és ezen az éjszakán, ahogy magasan állt a hó az ablakunkon át, azon tűnődtem, hogy egyetlen szilvaág illata tavasz-e már.”

Fenyő Miklós: Mélyvíz, csak megúszóknak

szpeti

A könyv borítójaFenyő Miklós könyve ékes, tankönyvi példája annak, miért lenne szükség a könyvkiadásban szigorúbb szerkesztőkre: rendberakni az időrendet, kihúzni a felesleges részeket, javítani a stílushibákat…

A könyv alapvetően életrajz, illetve egy életrajzi sorozat első része. Lineárisan indul: gyerekkor, Amerika, visszatérés Magyarországra, kamaszkori zenekarok és megismerkedés Dollyval. Érdekes, viszonylag olvasmányos, és természetesen rocktörténeti jelentőségű, hiszen ezt a sztorit láttuk színházban és moziban, és most első kézből olvashatjuk könyvben is. Aztán váratlanul ugrunk egyet az 1995-ös Hungária nagykoncert sztorijára, annak a végén pedig vissza a középiskolába, ahol Barta Tamással (az LGT későbbi legendás gitárosával) huligánkodtak.

A könyv ezután is tele van ide-oda ugrásokkal az időben: Barta Tamással éppen meghamisították az osztálynaplót, de ki sem derül, hogy sikerült-e, mert Fenyő egyszer csak egy teljesen más, évekkel későbbi sztorit kezd el mesélni, amiből aztán az első Hungária együttes lesz. A könyv egy későbbi pontján mégis visszatérünk Barta Tamáshoz és az osztálynaplóhoz, ki is rúgják őket az iskolából, de aztán ismét éveket ugrik előre, amikor Barta belép hozzájuk a Syconorba… Aztán megint a Hungária, végül a Made in Hungária színházi bemutatójáról ír hosszasan, elnyújtottan – három megbeszélésről ötven oldalt…

A szerkesztés a stílusnak sem ártott volna: Fenyő gyakran elmélkedni, filozofálni kezd, aminek se füle, se farka, simán törölni kellett volna, például a komplett 42. és 300. oldalt, de máshol is bekezdéseket, mondatokat, mindent, ami nem tartozik a történethez.

A szójátékok nem feltétlenül rosszak, viszont Fenyő elköveti azt a gyakori hibát, hogy minden egyes szereplő, például az édesanyja, Barta Tamás, Dolly, S. Nagy István, tehát különböző emberek ugyanúgy, ugyanolyan szójátékokkal beszélnek.

Arról is sok kiderül, milyen ember, milyen személyiség Fenyő. Félénk, amennyire én értem: introvertált, érdekes például a telefonos sztori, amikor napokig gyakorolt, mielőtt felhívta volna S. Nagy Istvánt.

Ugyanakkor elképesztően nagyképű és lekezelő, ez is kiderül. Minden nőnek csak a felizgatása érdekli, és valamiért abban a hitben él, hogy a nők szexuálisan felizgulnak a zenéjétől. De hiszen a többi zenész is csak a csajozás érdekében zenél – Fenyő láthatóan el sem tudja képzelni, hogy bármi más oka lehetne.

Ezen túl mindenkit magasról lenéz. Az osztálytársai nyárspolgárok, gyávák, és még az osztálytalálkozón is megvetve nézte őket, ahogy két pofára zabálták a rántott húst, miközben otthon titokban őrizgették az autogramját… Egy ponton odáig jut, hogy a rajongók számára a Hungária Isten mentőöve a törékeny létükhöz a földi boldogság átélése érdekében, és ezt nem én találtam ki, hanem a könyv 285. oldaláról idéztem.

Ugyanakkor a 287. oldalon előadja az áldozatot, akiről a média „összehangoltan kussolt”. A Kossuth díj egyáltalán nem érdekli, de azért hat oldalon át ír arról, hogy egyébként miért kellene megkapnia, és hogy mennyire megveti azokat, akik adják, és akik már megkapták…

Hogy a hétköznapokban milyen ember, arról pedig rögtön a 14. oldalon képet kaphatunk abból, ahogyan egy képzelt szituációban Fekete Gyulával, a későbbi Szaxi Maxival beszélgetnek. Annak a fejezetnek sincs ott semmi értelme, ugyanakkor megdöbbentő, micsoda lekezelő bunkó a viselkedésük. Az 1995-ös Hungária koncertről pedig hosszasan ír, érdekes dolgokat egyébként, de a végén a tanulság: a buli a többieknek semmit nem jelentett, mindenki csak a pénzért csinálta.

Szerintem viszont, ha öt zenész társadnak karácsonyi üdvözletet dobsz a postaládába, de egyikük sem reagál semmit, én nem dicsekednék vele, mert nem biztos, hogy a másik öt emberben van hiba. Legalábbis valószínű, hogy ha a Hungária többi öt tagja ennyire egységesen utálja a Fenyőt, annak valami oka van…

A könyv lineáris részében kb. 1970-ig jut el, tehát az 1980-as Hungária együttesről még semmit nem mondott. Modern Hungária, Szandi, Step, Park együttesek, család, gyerekek – lenne még mit mesélnie. Reménykedjünk, hátha a második kötetnek már lesz rendes szerkesztője…

Mi legyen a címe John Scalzi új könyvének?

szpeti

John Scalzi: Csak a hold az égenÉrtekezlet az Agave Kiadóban. Jelen vannak: Velkei Zoltán kiadóvezető, a négy fordítóból ketten és egy titkárnő.

– Szerintetek mi a legyen a könyv magyar címe?
– Zolikám, most olvastam, hogy a könyv eredeti címe Amerikában egy dalszöveg, amit ott mindenki ismer. Ne válasszunk mi is egy dalszöveget?
– Miért ne, nagyon jó ötlet. De milyen magyar slágerben van benne a Hold?
– Készültem, figyelj: Reszket a Hold a tó vizén!
– Nem jó, ezer éves, és semmi köze a könyvhöz. Nincs valami újabb?
– Szállj el kismadár? Ezt mindenki ismeri. „Csak a hold az égen, csak a nap ragyogjon…”
– Ez jó lesz! Gondolom Holddal és sajttal egyszerre nincs valami?!
– A könyv arról szól, hogy egyszer csak sajtból van a Hold. Ilyen marhaságról ki írna bármit is?
– John Scalzi.
– Úgy értem, bárki más. Kinek jutna eszébe erről dalt írni?
– Ez igaz. Akkor legyen „Csak a hold az égen”. Gizike, keresd meg légyszíves a Republic együttest a jogok miatt. Mi meg menjünk ebédelni.

Még egyszer arról, milyen zenéket (nem) játszanak a DJ-k

szpeti

Igen, rinyáltam már erről két évvel ezelőtt is.

Csütörtök este volt, DR BRS zenélt a Plázson. Azaz… DR BRS olyasmit csinált, amire kevés DJ lenne képes: kifejezetten bulizni érkező embereknek olyan zenéket játszott, amire egyáltalán senki sem táncolt. How gee 1992-ből, Sweet Dreams-t 1983-ból… Az eszem megállt, és ahogy láttam, mások se voltak boldogabbak. De semmi gond, aznapra már amúgy is kiszórakoztuk magunkat Zoller Zsolt műsorán, visszamentünk a szállodába aludni.

Másnap is a Plázson voltunk, Majka koncertjén, de előzenekarként egy ismeretlen, de amúgy magyar DJ zenélt – régi, külföldi zenéket játszott (Eminemet például). Aztán harmadnap is a Plázson voltunk, a Halott pénz előtt DJ Revolution zenélt (ő is magyar), és nem hiszed el: régi külföldi zenéket játszott (Jump!). Breda Bia (szintén magyar) késő este ugyanott: régi külföldi zenék (Gasolina…)

Az egész bagázs valahogy az előző évezredben ragadt, a magyar zene pedig mintha ciki lenne. Mindegyik buliban a Can’t hold us volt a friss, trendi zene, amitől a közönség valamennyire lelkesedett – amúgy ez a szám hat évvel a covid előtt jelent meg.

Pedig az emberek nyilvánvalóan szeretik a mostani magyar zenéket. Rendszeresen tele van a Budapest Park, a Plázs, a Papp László, az MVM Dome, a fesztiválok. Ha a Valmarral lehet fényképezkedni, több száz tinédzser áll sorban a tűző napon. Koncertet ad a Parkban Azahriah társa – sold out. Visszatér maga Azahriah – telt házas az MVM Dome, háromszor. Zsófit és az osztálytársait viszem egy rendezvényre autóval – kívülről tudják a Csurran, cseppent. Szóval csak egy ötlet a DJ-knek: a mostani magyar zenéket is lehetne játszani, esetleg.

Szombat éjszaka aztán sétáltunk még egyet a Petőfi sétányon, és ezeket láttuk: szórakozóhely szeletelős technoval – kettő izmos fickó szeletelt. Villognak a fények és dübörög az Asereje – üres volt az épület. Dua Lipa és társai – erős fél ház. Két hely volt, ahol magyar zenéket játszottak: a Coctails & Dreamsben lakodalmast, és dugig tele volt a hely. Egy sötét lebujból Bruno X Spacc hallatszott – nem tudtunk bemenni, akkora volt a tömeg.

A nyár slágere is lám, a Mocskos Fidesz – nem rossz szám az se egyébként, de én a Mi amorra gondoltam volna: Dr. Mátyás első dala, imádom, de még egyszer se hallottam sehol, ha nem én játszottam le. Pedig erre aztán lehetne bulizni…

 

Fotózás a cirkuszban

szpeti

A cirkusz nem csak jó szórakozás, de kitűnő lehetőség a fotózás gyakorlására is. A Fővárosi Nagycirkuszban kifejezetten bátorítják a fotózást, és a műsor a jellegénél fogva rendkívül fotogén. Csodálatos testalkatú artisták, különleges pózokban, egyedül, ketten vagy csapatban. Néha nagyon jól megvilágítva, néha füstben, néha ellenfényben, néha vizes vagy tüzes környezetben. A fény jellege, erőssége és iránya is folyamatosan változik (de műsorszámonként biztosan). A szereplők néha mozdulatlanok, néha nagy sebességgel bejárják a teret vízszintesen és függőlegesen is.

Nagyszerű gyakorlási lehetőség egy hobbifotósnak. Vakuzni persze tilos, és a fotózásnak nyilván csak teleobjektívvel van értelme, full frame vázzal 100-300mm környékén. A rekesz nyilván mindig a maximumra nyitva kell legyen – a zársebesség eltalálása a kulcs. Meg a pillanatot eltalálni, meg a kompozíciót…

A jól sikerült képekkel pedig villoghatsz például Instán, pláne, ha megkeresed és taggeled az artistákat. A nevüket a cirkusz honlapján kiírják, aztán vagy megtalálod őket Instán, vagy nem… Őket például megtaláltam:

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Péter Szatmári (@szpeti78) által megosztott bejegyzés

Miért van ekkora tömeg a Budapest Parkban?

szpeti

Évek óta fotózok koncerteket a Budapest Parkban a zene.hu számára. Fotósként bárhová állhatok, ahol nekem kényelmes, nincs okom panaszkodni – de azért nyilván látom, hogy telt házas koncerteken iszonyú a tömeg. Ezt az elmúlt hetekben sokan szóvá tették, amire már Pálffy András is reagált videóban is, interjúban is.

Nyilván vannak gazdasági, kulturális és más vonatkozásai a témának, én azon gondolkoztam, milyen térszerkezeti oka lehet. Gyorsan rá is lehet jönni, csak meg kell nézni a Parkot fentről (innen a kép).

A Budapest Park területe egy hegyesszögű háromszög. A színpad a legszűkebb sarokban van, a küzdőtér pedig az oldalt elhelyezkedő konténerek között, kb. a színpad szélességében, hosszúkás téglalap alakban helyezkedik el, ezt sárgával jelöltem. Nyilván mindenki a színpadhoz szeretne közel lenni, hogy lássa az előadót – de egyszerű geometriai okokból erre relatíve keveseknek van lehetősége:

Nézzük meg, hogyan helyezkedett el a tömeg például az EFOTT-on, 2020-ban (forrás). A küzdőtér jóval szélesebb, mint a színpad plusz kivetítők:

Ez még jobban látszik a Sziget Nagyszínpadnál 2022-ben (forrás):

Mit lehetne tenni? Ha nem akarjuk az egész Parkot átépíteni, már az is segítene, ha az oldalsó konténerek nem szűkítenék le a küzdőteret:

A geometriai szempontból ideális megoldáshoz pedig a színpadot oda kellene tenni, ahol a legnagyobb félkört lehetne rajzolni elé. Esetünkben a háromszög leghosszabb oldalára, az Összekötő út felé, így:

Szívesen!

(Igen, én is tudom, hogy Photoshopban szórakozni könnyű, az egész helyet kompletten újratervezni és átépíteni viszont iszonyú összegekbe kerülne. De ettől még geometriai szempontból ez lenne a jó megoldás.)

Fiatal fák locsolása Budapesten

szpeti

Milyen jó lenne, ha ez működne: Budapest főkertésze felhívást intézett Budapest lakossága felé, hogy öntözzük a fiatal fákat. Ha túlélik az aszályt, akkor árnyékot adnak, megfogják a port, tisztítják a levegőt. Kerestek és találtak egy környezetvédő szervezetet, akik az applikációban térképre tették, hol vannak ezek a fiatal fák Budapesten. Szerintem csodás ötlet: mindenki megnézheti a saját környékén hol vannak fák, amiket locsolni kellene. Versenyezni is lehet, ki locsolt többet.

Annyi unatkozó ember van, nyugdíjasok, vakációzó kamaszok, Facebook kommentelők. A teendő az lenne, hogy naponta egyszer ballagjanak oda egy ilyen fához egy vödör vízzel és locsolják meg.

Én az egyik kutyasétáltatást szánom erre minden nap. Macera, mert száz métert kell cipelni a vödör vizet, miközben a kutya is rángat… Az Üllői út melletti fák viszont, ha megmaradnak, évtizedeken át megfognak valamennyit abból a rettenetből, amit Vecsés, Üllő, Monor, Albertirsa stb. naponta Budapestre pöfögő része itt hagy nekünk (reggel befelé, este kifelé).

A projektnek és az applikációnak is vannak hibái. A projektnek, hogy koncentrált bulikat szerveznek ahelyett, hogy a földrajzi szétosztottságot hangsúlyoznák. Az applikáció meg olyan, hogy maga a locsolás semmi ahhoz képest, hogy adminisztráld a locsolás tényét… Általában percekig ott állok a meglocsolt fa mellett és szerencsétlenkedek a telefonnal. Meg az app szerint egy fának 50(!) liter kell hetente egyszer – de én honnan szedjek 50 litert, naponta egy vödör víz nem jó? Vagy ha éjszaka szakadt az eső, miért szomjas a fa még mindig? Vagy ha maga a Főkert meglocsolta?! Ezek a hibák annyira felbosszantottak, hogy jelentkeztem a Beeco-nál szoftvertesztelő önkéntesnek, meglátjuk, mi lesz belőle.

De téged ez nem kell zavarjon abban, hogy kiválassz egy fát és naponta odaballagj hozzá egy vödör vízzel.

Egyébként annak idején kerületi szervezésben is örökbe fogadtunk egy fát a csajoknak. Mivel pont útba esett munkába menet (ez még a covid előtt volt), minden reggel vittem magammal másfél liter vizet és ráöntöttem. A rendszeres locsolás nagyon sokat számít: azon a soron egyedül az a fa van életben máig is…