Alig kezdődött el, már véget is ért Zsófi életében az első dackorszak. Most is hisztizik még néha, de csak az olyan tisztázatlan helyzetekben, ahol biztosan érzi, hogy még lehet keresnivalója. Ilyen például, hogy séta közben felvegyem-e. Ha tényleg fáradt, akkor felveszem, de honnan lehet tudni, hogy tényleg fáradt vagy csak lusta a saját lábán jönni? De már csak kevés ilyen helyzet adódik, általában első szóra végrehajtja a kéréseket, zokszó nélkül kimegy fürdeni és egyáltalán, jó kislány.

Vannak ugyanakkor rossz napjai, legalábbis ebben a hónapban volt egy, amikor egész nap kedvetlen volt. Itt volt anyósom egy ideig, hogy vigyázzon rá, amíg Noémi tanul. Aztán elment, márpedig Zsófi szereti a társaságot, és tiszta depis volt majdnem egy egész napig. Aztán szüleim elvitték magukhoz és ott magához tért – tőlük egyébként is mindig felspannolva (és hullafáradtan) ér haza.

Anyósom új játékot tanított neki, a bújócskát. Ehhez leguggol a kanapé és a szekrény közötti részen, hogy ne lásson ki, és a kijelölt családtag elbújik. Kis idő múlva Zsófi elindul és megkeresi, szerte a lakásban, nagyon ügyesen.

Megnőtt, amit abból vettem észre először, hogy sétálás közben már nem kell lehajolnom ahhoz, hogy fogjam a kezét. A magasságából következik az is, hogy most már fel tud mászni egyedül a számítógép előtti székbe. Ilyenkor lelkesen el is kezdi nyomkodni a gombokat, úgyhogy figyelni kell, éppen mi van megnyitva, illetve általában megnyitjuk neki a Jegyzettömböt, ahol szabadon kifejtheti az álláspontját.

Megszerette Micimackót, most egyértelműen ő a kedvence, és teljesen rászokott a társaságára. Játszik vele, altatja, ölelgeti és vele alszik. Noémi egyszer elpakolta Macit a mosógépbe, szegény Zsófi teljesen kétségbeesett, hogy mi lesz vele. Úgyhogy elmagyaráztuk, hogy fürdeni megy, a maci így szokott fürdeni.

Nagyszerű memóriája van. Például ha este mogyorót kér, de fogmosás után már nem adok neki, viszont megígérem, hogy másnap kaphat, akkor reggel az első dolga kérni. Aztán egyszer anyukám vigyázott rá, és találtak egy bogarat. Pontosan tudta, hogy ilyenkor apa összeszedi a bogarat és lehúzza a WC-n, úgyhogy ment is a WC-hez, és mondta, hogy apa, apa.

Nem szereti, ha fényképezzük. Különösebb kifogása nincs, de soha nem néz a képbe, valószínűleg a vakuzás zavarja. Új szó a szókincsében a nagyi, a miénkben pedig a “to” (torony vagy toll) és a “tú” (túró rudi). A legújabb tornagyakorlatunk pedig a hátrabukfenc a levegőben: lábbal kitámasztja magát a vállamon, én pedig hátrafordítva  leengedem a földre.

Közben két éves lett. Eseménydús születésnapja volt, megijedt például a neki készített tortától. A torta eredetileg Hello Kitty-t ábrázolta volna, de torz lett szegény, valóban rémisztően festett, azon a helyen többet nem rendelünk tortát. Kapott egy új babát: Kisvakondot, kíváncsi leszek, ezután Micimackó vagy Kisvakond lesz a kedvence. Bemutatta az egyik közösségi játékát, amikor elaltatja kézmozgatással a másikat, majd azt mondja, bumm, mire a másik riadtan felébred. Nagymamák, nagypapák, dédi, keresztanyu, apa, anya – összesen nyolc családtagját altatta el szerte a szobában, majd riasztotta fel egyszerre ezzel a módszerrel. Az alábbi kép a buli két részét is illusztrálja, egyrészt a játék fordítottját, amikor Zsófia tesz úgy, mintha aludna, másrészt Micimackó mellett immár megjelent Kisvakond is:

Az elmúlt időben kissé túlzásba vittem a hobbijaimat, de ezt nem panaszképpen mondom. Először is tartottam egy rövid tanfolyamot az újságírásról. Mindenféle témáról adtam már elő, de az újságírásról még soha, érdekes új élmény volt. Kétszer két órát beszéltem a nyomtatott, a rádiós és az internetes újságírásról, szerencsére viszonylag jól sikerült kitölteni az időt. Az is érdekes volt, hogy Skype-on, konferenciahívás keretében tartottam az órát, a nagyszobában, a kanapén hátradőlve, a telefonomba beszélve. Az olcsó kis telefonom nyikkanás nélkül bírta végig wifin keresztül a két órás Skype-hívást, félig sem merült le az akkumulátor, és a visszajelzések alapján jól hallható is voltam.

A másik próbálkozásom a könyvírás, egy pályázat keretében kell ismeretterjesztő könyvet írni 200 ezer karakter terjedelemben január 15-ig. A látássérültügyi informatikát választottam, de mint kiderült, 200 ezer karakter iszonyatosan sok, nem tudom, megírok-e ennyit ennyi idő alatt. A pályázat első díja egy laptop, a második egy X-Box, a harmadik egy Office programcsomag, vagyis az első kettő lenne érdekes, de nem tudom, mennyi az esély arra, hogy első vagy második legyek. Nem is annyira a díj, mint a szellemi kihívás izgat – de az olvaslak.hu mellett egyre kevésbé, szóval lehet, hogy ezt inkább kihagyom.

A legfőbb új hobbim pedig, hogy olvaslak.hu néven új könyvkritikai portált indítottam. Ide, a privát blogomba is mindig sok könyvkritikát írtam, ezt szeretném magasabb szintre emelni. Egyrészt tisztább arculattal, ott kizárólag könyvkritikák lesznek, másrészt társszerzőket is szeretnék bevonni, hogy több könyv lehessen bemutatva. Egyelőre a Freeblog két sztárszerzőjét, Lobót és The Real Trebitsch-et sikerült bevenni a buliba, de csak félsikerrel, mert kifejezetten az olvaslak.hu-ra még egyikük sem írt semmit, készül viszont egy harmadik (engem is számítva negyedik) szerző cikke, meglátjuk. A kiadók meglepően jó partnernek bizonyulnak, a Geopentől például egy akkora pakkot kaptam ma amerikai politikusok köteteiből, hogy csak néztem. A portál érdekessége még, hogy egy-egy cikket angolul is közlünk, ezeket egyelőre én írom és Móni, az angoltanárom javítja.

Iderakok egy célkitűzést: a portál akkor lesz sikeres, ha jövő ilyenkor a legnagyobb sikerű könyveket (amelyek kritikája karácsony előtt az olvasót leginkább érdekelheti) nagyrészt szemlézni tudjuk a leendő társaimmal. Viszont máris megvalósult, ami Michael Korda: Egy másik élet című könyvében annyira tetszett, hogy önkéntesen, de mégis munkaként kell könyveket olvasni, egyelőre nagyon élvezem.

Az első kamaszkorát éli Zsófia lányunk: a viselkedése hisztis, kiszámíthatatlan, dacos, ugyanakkor érzékeny – kíváncsi vagyok, milyen lesz majd igazi kamasznak. Gyakran nem teszi meg, amire kérjük. Vegye fel, amit elejtett, jöjjön ki hozzám köszönni és puszit adni, szálljon le onnan, álljon meg, menjen oda, semmit nem csinál meg elsőre. Megvárja, amíg kétszer mondjuk, vagy ötször, vagy amíg idegesek leszünk, próbálja kitolni a határokat. De nem sok sikerrel, egyelőre bírjuk türelemmel, egyszer tudta csak kihozni a sodrából az anyját, amikor elalvás helyett egyre csak beszélt és felült az ágyában. Akkor Noémi kiabált egy kissé, csak úgy volt hajlandó elaludni.

A döntéseinket egyébként sem változtatjuk meg attól, hogy neki nem tetszik, ez mondjuk alap, ami új, hogy ilyenkor azonnal sírni kezd. Legörbül a pici szája, szomorú lesz és keservesen sír, még könnyezik is, és mindezt pont ugyanennyi idő alatt abba is tudja hagyni, ha eltereljük a figyelmét. Azt az elvet követjük, hogy ami fontos, abban semmiképpen sem engedünk, ami nem fontos, abban viszont simán. Például fürdeni mindenképpen menni kell, ha eljött az idő, akárhogy is sír, azt viszont megválaszthatja, hogy ki vetkőztesse le, ha éppen ez az óhaja.

Fontos egységesnek lennünk Noémivel, mert egymás ellen is megpróbál kijátszani minket. Például ha egyedül vagyok vele otthon és telerakja a pelenkát, semmilyen problémát nem okoz, ha tisztába teszem. Ha viszont Noémi is otthon van, elég csak felajánlanom, hogy tisztába teszem, már bömbölve rohan az anyjához, Brühühü, Apuci Tisztába Akart Tenni! – nem mondja, de ez az értelme. Ha pedig a nagymama is nálunk van, akkor már Noéminek sem enged, rohan a mamához, Brühühű, Anya és Apa is Tisztába Akart Tenni!

Máskor meg kenyérre lehet kenni, bújik, puszikat oszt és aranyos. Továbbra is mindenben részt vesz itthon, beágyaz, takarít, kicseréli az elemeket a mérlegben, sőt anyukámmal a piacon bevásárolt, és kis kosárkában ő hozta haza a zöldségek egy részét.

A rossz idő miatt már nem tudunk játszóterezni, ebben a hidegben sajnos már nem lehet a homokozóban ülni. Éppen ezért a játszótéri társaságot sem látjuk, ezt kissé sajnálom, már csak Zsófi szocializációja miatt is. (Ez persze két hónapig lesz még probléma, januártól szocializálódhat eleget a bölcsiben.) Megvolt az első szezonbéli betegsége is, taknyos volt és egy napig lázas is, amiben az volt a legrosszabb, hogy napokig nem kapott levegőt az orrán át, szegény.

Új szavakat is tanulgat, hús, anya, mama, nagypapa, és a napi ügyekben is egyre többször jelzi szavakkal (szótagokkal) a mondanivalóját mutogatás helyett.

Úszni is járunk, de a többiek látványosan kisebbek Zsófinál, valószínűleg még egy órával később kellene járnunk a legnagyobbak ottani csoportjába. Addig is külön feladatokat kap, víz alatt kell úszni, deszkával kell mutatványokat végrehajtani, és a karkörzést is lassan csinálnia kellene a víz felszínén (amiből majd a gyorsúszás lesz egyszer).

Megtaláltuk a módszert, hogyan vegyük rá Zsófit, hogy egyen: hagyni kell közben tévézni. Ez pedagógiai szempontból nem igazán helyes, de tőle sem követelhetünk többet, mint magunktól, én például olvasni szoktam evés közben. Ráadásul találtunk egy csatornát, ahol vegyesen mennek magyar és angol nyelvű rajzfilmek, és sokkal kevésbé zavar, hogy tévét néz, ha a rajzfilmek angol nyelven mennek. Mondjuk ez sem az igazi, mert ezek meg nem az életkorának megfelelőek. Van például egy kisfiú, aki nem tud beszélni, csak hangokat kiadni. A szülei akarták, hogy zenélni tanuljon és együtt zenéljen az anyjával. De a hangszerekkel bénácska volt, amikor viszont beszélni próbált, klassz hangszer-hangokat tudott kiadni. Úgyhogy anyuka trombitált, a kisfiú tátogott, és a szájából nagybőgő szólt, és apuka teljesen odáig volt a zenéjükért… Aztán átvezetés, a kisfiú kakukkolt az órának, mire kijött az órából a kakukk és az is kakukkolt. Aztán a kisfiú oroszlánüvöltést hallatott az órának, mire az órából oroszlán jött ki és az is üvöltött. Szerintem mindkét jelenet nagyon vicces volt, de a két éves kislányunk szellemi fejlődésére nem biztos, hogy az angol abszurd humor van a legjobb hatással.

Kirívóan ízléstelen borítóval jelent meg a legújabb Lawrence-könyv, ez a tigrisen lovagló bikinis nő szörnyen néz ki. Szerencsére ha elektronikusan olvassa a könyvet az ember, akkor csak egyszer látja, nem kell naponta többször is szembesülni vele. Ennél csak a második kötet borítója ocsmányabb, érthetetlen, hogyan lehet ilyen borítókkal kiadni egy könyvet.

Magát a történetet pedig felesleges volt megírni, kiadni és felesleges megvenni is. Leslie L. Lawrence sokadik kolostori nyomozása van benne, ami semmiben sem különbözik az eddigi nyomozásaitól. Fantáziátlan, a már unalomig ismert panelekből áll az egész: Lawrence a könyvtárat akarja tanulmányozni, a kolostor vezetője furcsán viselkedik, mindenféle gyanús csoportok érkeznek, aztán embereket gyilkolnak meg. Amikor elég sokat meggyilkoltak, Lawrence megszervezi a Nagy Leszámolást, és amikor az is megvolt, még mindig hátravan egy csomó a könyvből, mert mindezeket meg is kell magyarázni.

Azt, hogy mennyire nem tud már az öreg újat kitalálni, az mutatja a legjobban, hogy egy helyszínen játszódik az egész regény, benn a kolostorban. A korábbi nagy regényeiben sokat többet utazhattunk. A legelsőnek, a Sindzse szemének például csak a legutolsó helyszíne volt a lámakolostor, addig a fél Himaláját bejárták a szereplők. A Holdanyó fényes arcában volt hajózás, táborozás, Benáresz városa és csak ezután az öregek otthona, de még onnan is kiruccantunk a papokhoz. Bejártuk Indiát, mire meglett Naraszinha oszlopa és így tovább. De ugyanez van a nőkkel is: Holdanyó izgalmas istennői helyett akivel Lawrence ebben a villogó fényes kolostorban összejön, folyton azon aggódik, hogy 29 évesen már öreg és szottyadt, ami Lawrence szerint is marhaság, erről regényt írni viszont szánalmas.

Nyilvánvaló, hogy a Leslie L. Lawrence-sorozat kb. tíz éve kimerült, Lőrincz L. Lászlónak inkább Frank Cockney életét kellene tovább írnia, és rendőrös krimivel is nagyon régen állt elő, sci-firől nem is beszélve. De felőlem írhat mesét, Lendvay-regényt, akármit, csak ezeket a lámakolostoros Lawrence-regényeket ne erőltesse már.

Zsófi mostanában mindent egyedül akar csinálni. Nem hagyja, sőt erővel visszautasítja, hogy segítsünk neki, aztán több-kevesebb sikerrel, de valóban megcsinál mindent egyedül. Például egyedül eszik. Fogja a kis kanalat vagy villát, és egyedül emeli az ételt a szájába. Leves esetén kb. a felét kilötyögteti, mielőtt az étel a szájához ér, ezért a tányért a szája alá kell tartani, de a fél kanálnyi leves megérkezik, és végeredményben meg is tud enni egy tányér levest egyedül. A szilárd ételeket hasonlóképpen, bár a villára való felszúráshoz még néha elfogad segítséget.

Egyedül jön fel a lépcsőn. Eddig természetesen hozni kellett, ami a tíz kilóját tekintve nem is volt olyan könnyű – nem is annyira nekem, mint Noéminek vagy anyukámnak, pláne ha még csomagok is voltak náluk. Anyukám kezdte el lépcsőztetni úgy, hogy fogta mindkét felemelt kezét, tehát a súlyát már maga hozta, mostantól viszont teljesen egyedül jön fel, csak a lépcsőket elválasztó üvegre támaszkodik közben. Ma például az úszásból hazafelé jövet vásároltunk is, 12 üveg ásványvíz volt nálunk és négy kisebb-nagyobb táska, ilyenkor sokat számít, ha őt már nem kell cipelni. Sőt a folyosón az ásványvizeket is megragadta és emelte volna fel, hogy hozza, de azok még külön-külön is nehezebbek nála magánál is, úgyhogy nem járt sikerrel, azokat még apának kellett behoznia…

Sétálni is egyedül szeret, nem akarja, hogy megfogjuk a kezét, de az autóutak közelében ezt természetesen felül kell bírálnunk. Ez nem nagyon tetszik neki, de elmagyarázzuk, miért fontos, akkor általában megértő.

A csúszdát is kipróbálta egyedül, amihez egyszerűen nem várta meg, amíg odaérek hozzá. Hátradőlve ért le, és a pár centis magasságból gyönyörű ívben esett hanyatt a kavicsokra. Ijedten nézett rám felfelé, de semmi baja nem lett, úgyhogy közöltem, hogy látod-látod. Azóta általában megvár, néha-néha lecsúszik egyedül, ezen a téren kicsit lassabban önállósodik. Most már megtanult elég jól leérkezni, néha seggre csücsül, néha előreesik, néha viszont sikerült pont beleállnia a leérkezésbe. Azért is hasznos, hogy egyedül tud csúszdázni, mert amikor a játszótéren vagyunk, ennyivel is kevesebbet kell utána járkálni.

Egyre többet és szebben beszél, ebben határozottan fejlődött az utóbbi időben. Megvan az első három szótagos szó, amit helyesen ki tud mondani: kakaó, alakul az anya kimondása (“aja”),és elég sok szó első szótagját elmondja utánunk. Fog ez menni.

Továbbra is nagyon kiegyensúlyozottan és szabályosan alszik, este 19:45-kor Noémi lerakja, majd reggel 6:45-kor kel, általában sajnos én ébresztem fel a készülődéssel. Nap közben viszont kicsit kevesebbet aludt mostanában, 12:00-tól általában egy-másfél órát a korábbi két teljes óra helyett.

Ismét járunk úszni az augusztusi szünet után, és ott is nagyon sokat fejlődött. Tud már bugyborékolni, illetve felszólításra szépen csapkod a lábával. A víz alatti tartózkodás sem okoz problémát, és egyre bátrabban ugrik be a vízbe a partról. Az úszócsoportban most valahogy kisebbek vannak Zsófinál, ő volt már a legügyesebb, és mi mutattuk be a gyakorlatokat a többi szülő-gyerek párosnak.

Nagyon jó kis társaságunk alakul a játszótéren. Kialakult egy kis kör olyan családokból, ahol Zsófival kb. egyidős gyerekek vannak, ami nagyon fontos, mert hasonló fejlődési fokon állnak, és nem agresszívak, nem idegesek, aranyos pici totyogók mind, és szépen eljátszanak egymással, egyedül vagy a többi szülővel. A szülők is mind rendes, kulturált fiatalok, aki figyelnek a gyerekeikre, a játszótéri apró-cseprő ügyekben nagyon jól lehet számítani rájuk. (Az ellenpont a 4-5 éves óvodások, akik nem kifejezetten rosszak, csak a korukból adódóan sokkal vadabbak, ráadásul a szüleik szinte egyáltalán nem figyelnek rájuk. Úgyhogy botokkal hadonásznak, nagy köveket hordoznak, kavicsot dobálnak, elég gáz. De ők ritkábban vannak ott.)

Végül a hónap slágere: a körhinta. A buji falunapon felültették Zsófit a nagyszülei a körhintára kétszer (lásd a képen), azóta teljesen odáig  van érte. Videó is készült, amit a számítógépen újra és újra meg kell neki mutatni, és persze bármilyen alkalommal mindenféle körhintára szeretne felülni.

Megjelent Gergő és Tolvai Renáta, az 5. Megasztár győztesének duettje. Jó szám, szeretem, különösen a nagyon pozitív dalszövege tetszik:

Azt hiszem, elég jól telik a nyár Zsófi számára: amíg én átúsztam a Balatont, ő egyszerűen csak fürdött benne Noémivel és apámmal. A terv az volt, hogy inkább csak a felfújható csónakban tartják Zsófit a biztonság kedvéért, ehhez képest Zsófi gyakorlatilag kiugrott a csónakból, ahogy a vízbe értek, és aztán ki sem akart jönni belőle sokáig, akkor sem, amikor már lila volt a szája, úgy fázott. Persze most még könnyű dolgunk van, mert nem tud egyedül bent maradni, tehát kihozták és kész, de ha majd  egyedül is tud már fürdeni, nehezebb lesz kiparancsolni.

Ezután a lányok az augusztus nagy részét Bujon töltötték, három teljes hétig voltak lent Noémi szüleinél. A háromból a középső héten én is velük voltam, amikor voltunk Zsófival például Tokajon is, ott készült ez a kép:

Zsófi teljesen jól viselte a három hetet Bujon, néha látszott csak, hogy idegennek érzi a házat, és kísérgetni vagy cipelni kellett egyik helységből a másikba (itthon egyedül is át mer menni pl. a saját szobájába). Érthető, hogy stresszelt kissé az idegen helyen, ugyanakkor fárasztó volt, hogy ha el akart jutni valahová, akkor felvetette magát kézbe, és ujjal mutogatta az irányt, hogy merre szállítsuk. Megjegyzem, minden kereszteződésnél helyesen mutatta meg, hogy a kis fenekét hordozó családtag merre forduljon vele ahhoz, hogy aztán eljussunk az udvarra…

Mert az udvaron töltötte az időt a legszívesebben, és természetesen mi is támogattuk, hogy sokat legyen a levegőn. Ilyenkor a kutyát felzártuk a teraszra, mert Brúnó annyival nagyobb és veszélyesebb, hogy ők ketten még semmiképpen sem lehetnek egy helyen. Ezt egyedül én oldottam fel néha úgy, hogy kiültem Zsófival az ölemben a hintaágyba, és ilyenkor persze odajött Brúnó is. Ezután fáradságos munkával elértem, hogy a kutya a fenekén üljön és csak a fejét kelljen simogatni, amibe aztán Zsófi is beszállhatott.

Zsófi és a nagyszülei imádják egymást. Az én szüleimmel is, de ebben a hónapban Noémi szüleivel volt több alkalom látni, milyen öröm Zsófinak például a nagyapjával együtt játszani és viszont. Amikor egy hét után viszontlátott, engem is nagy örömmel fogadott, úgyhogy igazán kedves kislány, aki puszit adni is megtanult! Eddig csak ímmel-ámmal adott, ha kértünk, és gyakran összekeverte, hogy adni vagy kapni kellene, most viszont már spontán, magától is ad egy-egy puszit, ha olyanja van.

Az evés terén szerintem minden rendben, Zsófi jól táplált és egészséges, bár sosem akkor és annyit eszik, mint ahogy Noémi azt helyesnek tartaná. Ebből vannak is vitáik, amit mindig Zsófi nyer. A múltkor például kisétált az ajtón, kezében a kiflivel. Ez még nem baj, de a teraszra is kiszökött, ahová már nem szabad egyedül kimennie. Brúnó természetesen azonnal érdeklődött, ahogy mindig, ha valaki kajával a kezében megjelenik a teraszon. Zsófi pedig örömmel megosztja az ételét bárkivel, úgyhogy a terasz kerítése felett fogta, és kidobta a reggelijét a kutyának…

Beszélni most egy hangyányival jobban beszél, felismerhetően kimondta már a kakas, autó és papa szavakat. Bár a kakas inkább “tyatyas” volt, de közvetlenül egy kukorékolás után mondta, úgyhogy nyilvánvalóan arra gondolt.

Nyilván vágytam már egy okostelefonra én is. A vágyaim nevotábbja egy Windows Phone 7-es készülék, mert az stílusos és egyedi lenne, ráadásul az ikonok mérete is nagyobb, de anyagilag most nem fér bele, úgyhogy maradt az Android. Tulajdonképpen ez sem lett volna sürgős, de mikor egy akcióban a T-Mobile belépő szintű (legolcsóbb) androidos készülékét (move by T-Mobile, ez a neve) féláron lehetett megvenni, akkor elcsábultam.

A számom ugyanaz maradt, ugyanaz a hetvenes, viszont most már a T-Mobile hálózatában működik, tehát a T-re vonatkozó tarifákkal vagyok hívható.

Jó választás volt egyébként, másnak is ajánlom: ez egy Alcatel-készülék a T márkaneve alatt, masszív, erős, remélem, hogy tartósan is az lesz, és mindent tud, amit a sokkal drágább társai. A kamerája gyenge, megapixelre és minőségre is, de ez engem nem nagyon zavar, illetve a kijelzője is gyenge, ez már inkább, ez volt az igazi kompromisszum a választásánál. Kisebb a képernyője, 2,8″-os, ez még nem lenne baj, mert az egész készülék kicsi, ez inkább előnyös, viszont irtó kicsi a felbontása is, 240*320 pixel, ami elég randa képet jelent. Funkcionálisan nem probléma, olvashatóak a betűk, csak rondák. Úgyhogy ez a kompromisszum, viszont a potom ár tartalmazza az Android teljes funkcionalitását, gyorsaságát és kényelmét, kitűnő ajánlat.

Az jutott még eszembe, hogy bárki kitalálhat dolgokat: internetes levelezést, érintőképernyős telefonos operációs rendszert, közösségi oldalt – a Google megcsinálja jobban és olcsóbban. A Nokia vagyont érő csúcskészülékén, az N8-ason például amikor a kezembe került, 10 percig(!) tököltem, és a teljes menürendszert végig kellett szenvednem, mire fel tudtam csatlakozni vele a wifire. Az Androiddal ez kettő érintés. Vagy ott a Facebook, ahol letiltottam valakit az üzenőfalról, majd úgy gondoltam, visszavonnám a letiltást. Négy hónapig próbálkoztam különböző módszerekkel, mire sikerült. Arról pedig teljesen lemondtam, hogy valaha is szabályozni tudjam, melyik bejegyzésemet ki láthatja – a Google Plusban ez elsőre és tökéletesen megy. A Gmail pedig a webes használhatóság abszolút csúcsteljesítménye, szemben mondjuk a Microsoft Outlookkal, ami ráadásul fizetős…

Az egyik kevésbé fontos célom volt erre az évre, hogy két órán belüli idővel ússzam át a Balatont. Az átúszás megvolt, de az idő nem, 2 óra és 9 perc kellett hozzá, mondjuk a célban ehhez is külön gratulált, aki az időt leolvasta.

Ennél jobb időt igazából a körülmények nem tettek lehetővé: kurva hideg volt a víz, és túlságosan hullámzott. Nem is értem, hogy aki 3-4 órát töltött benne, hogy nem fagyott össze, nekem így is teljesen elmerevítette az izmaimat. A hullámzás miatt pedig nem lehetett szépen, az erőt valamiféle hatékonysággal felhasználva úszni. Bár én amúgy sem úszok szépen, most végképp csak csapkodtam össze-vissza. Azért így is végig reménykedtem benne, hogy a végeredmény két órán belül lesz, de reálisan nézve erre nem sok esélyem volt.

Magát az úszást ettől függetlenül élveztem, imádok úszni a Balatonban. Korábban rajtoltam, mint három éve, és így kevesebb lassú úszót kellett kerülgetnem, viszont annál több profi vett körül. Két lánnyal legalább egy kilométeren át tartottam a tempót, érdekesség, hogy egyikük mellen úszott, ugyanazzal a sebességgel, mint én gyorson… Aztán valahol félúton kihúzódtam balra, hogy kikerüljek valakit, és gondoltam, egy füst alatt le is hagyom őket, valójában viszont ők hagytak le engem, ahányszor kinéztem a vízből, mindig egyre távolabb kerültek tőlem…

Volt egy-két döbbenetesen nagy termetű és nálam sokkal gyorsabb úszó. Egyszer konkrétan azt hittem, Herkules istenség úszik előttem a vízben, olyan iszonyatos nagy háta és keze volt valakinek, ott a vízben optikai csalódásra tippeltem az úszószemüveggel kapcsolatban. Aztán kiderült, hogy olimpiai bajnok vízilabdások is voltak a mezőnyben, ez mindent megmagyaráz, és tulajdonképpen állati klassz, hogy olimpiai bajnok vízilabdások úsznak el melletted a Balaton közepén. Az ő ellenpontjuk egy kislány volt, vasággyal lehetett 40 kiló, akit egy adott levegővételnél láttam meg magam mögött. A kislány a következő levegővételnél már mellettem volt, a harmadiknál pedig már előttem, hihetetlen sebességgel úszott ő is, biztosan valami bajnok lehetett, mert három kilométer után ilyen sebességet kispályás úszó nem tud produkálni.

A szervezésnek két hibáját láttam, az első az előzetes információk hiánya. A szervezőknek ez a 29. alkalom volt, nekik már természetes, hogy hol lehet nevezni stb., de aki most először megy, vagy mondjuk most éppen Boglárról hajózna át, hogy visszafelé már ússzon, annak le lehetne írni a dolog menetét három bővített mondatban. A másik, hogy a célban abszolút nem kezelik úgy az embert, mint aki komoly sportteljesítményt hajtott végre. OK, nem mindenki úszik időre és fárad el annyira, mint én, de pl. a célterületen nincs egy pad vagy polifoam, ahová le lehetne ülni vagy feküdni, a kajáért kilométeres sor áll, a pólóért megint máshová kell menni, bár ott legalább nincs sor, a saját cuccaidért pedig a mező másik végére. Nekem mindegy, mert a pólót gyorsan átvettem, a többivel pedig a család már várt a kerítésen kívül, de pl. ha egyedül mennék, akkor fáradtan szédeleghetnék körbe-körbe a kaja, a víz, a póló és a csomagosok között szemüveg, iratok, telefon és pénz nélkül. A szponzori péksüteményt például bele lehetne tenni a mindenkinek járó zacskóba a póló mellé, a víz ne 0,5 literes legyen, mert az nagyon kevés 2-3 óra úszás után, a csomagos sátrakat pedig látóhatáron belül lehetne elhelyezni.

Nyugalmas, kellemes nyári hónapunk volt Zsófival. Most is sokat voltunk lenn vele a ház előtti játszótéren, ahol a homokozó mellett van egy csap, ahonnan lehet folyatni a vizet, és árkokat, folyókat vágni a homokvárak közé. Természetesen Zsófi is imád pancsolni, a probléma, hogy iszonyúan össze tudja sározni és koszolni magát. Ilyenkor minden lehetséges ruhát leveszünk róla, ahogy más szülők is, egyszer például négy totyogó pelenkás gyermek vette körül a csapot, érdeklődve figyelve, hogyan lehetne még nagyobb sárt és vizezést csapni. Az ilyen alkalmak után az a legkevesebb, hogy feljőve Zsófit azonnal meg kell fürdetni, de általában a pelenkája és a pelenkája alatt is tiszta homok minden, és persze a ruháit is gyakrabban kell mosni. Mindez nem is lenne gond, az viszont jó lenne, ha Zsófi elfogadná, hogy néha nem szabad pacsálni a vízzel, például ha nincs elég meleg, vagy ha az aktuális ruháját kímélni szeretnénk. Olyankor nem szabad vizezni, és volt már emiatt komoly sértődés és hiszti is. Sajnos ebben nem tudunk konzekvensek lenni, a vizezés olyan dolog, amit egyszer szabad csinálni, máskor viszont nem.

És ha már pancsolás: a nagy melegben Zsófi szüleimnél is fürdőzött a hónapban a kis medencéjében, illetve az erkélyünkön is a kádban, szeret a vízben lubickolni és játszani. Úszni is voltunk vele az uszodában, elképesztően ügyes a deszkával, szépen megtartja magát a víz felett, miközben csak a derekát vagy a lábát kell fogni.

Kétszer is voltunk vele a hónapban játszóházban, egyszer ismét a Lurdy-házban, egyszer pedig egy újat próbáltak ki Noémivel és anyukámmal. Az új sajnos kevésbé jött be, egyrészt a játékok nagyobb gyerekeknek valók voltak, másrészt nem volt légkondi, és a hőségben mindenki nagyon szenvedett. De a játszóház mint koncepció alapvetően azért tetszik mindannyiunknak, csak jobb és közelebbi lehetőségeket kellene keresni (ez Budán volt a Campona mellett). A labdás rész azért nyerő volt:

Mióta Zsófi megszületett, sok mindennel előfordult már, hogy hosszasan próbáltunk megtanítani neki valamit, sikertelenül vagy csak részsikerekkel. Mire jött valaki más, és egyből összejött neki a művelet. Járni például először Noémi anyukájával tudott, puszit először az én szüleim kaptak és így tovább. Azt hiszem, ez elsősorban a szerencsén múlik, Zsófi annyi mindent és olyan gyorsan tanul, hogy szerencse kell hozzá, hogy éppen te legyél jelen, amikor először sikerrel jár. A lényeg, hogy Noémi sosem bírta levágni Zsófi körmeit. Ez természetesen nem fáj, Zsófi mégis mindig tiltakozott és húzta el a kezét-lábát az olló elől. Bezzeg amikor én próbáltam! Szépen ült, és egy szó nélkül hagyta, hogy levágjam az összes körmét a kezéről és a lábairól is.

Zsófi rendkívül önzetlen és segítőkész. Mindig segít például virágot locsolni és ágyazni, az e havi újdonság pedig az etetés. Dinnyét akartam enni, és Zsófit is megkínáltam. Nem kért, viszont a kínálást, mint olyat is utánozni kezdte, és végül ő kezdett el kínálni, majd etetni is engem… Nem kifejezetten gusztusos, amikor egy felnőtt embert etet valaki, nem is fogjuk Zsófit rászoktatni, de akkor egyszer aranyos volt, ahogy adogatta nekem sorban a dinnyedarabokat.

Neki magának az evés ebben a hónapban vegyesen ment, egy ideig jól evett, aztán egy ideig rosszul. Esélyes, hogy olyan lesz, mint Nóra, a keresztanyja, aki szintén nagyon rossz evő volt. Régen például többször háttal ült le Nóra az asztalhoz, hogy ne kelljen ennie – és most Zsófi is hátat fordított egyszer az étkezőasztalnak…

Júniusban azt vettem észre, hogy mivel nincs különösebb esemény Zsófi körül, nagyon kevés fényképet készítettünk róla. Úgyhogy júliusban rákapcsoltunk, és több mint háromszáz képet készítettünk. Fényképezőgépet is váltottunk, mert az eddig használt gép elemtartója elfáradt, úgyhogy most Trychydts Finepix fényképezőgépe helyett Gergő Finepix fényképezőgépét használjuk. Ezen kívül Trychydts személyes fotós képzésén is részt veszek, aminek az elsődleges oka az, hogy Zsófiról jó képeket akarok készíteni (a másodlagos oka pedig az, hogy minden másról is jó képeket akarok készíteni).

Jegyezzük még fel, hogy a hónapban korábban jártam haza, és Zsófi mindig kitörő örömmel fogadott. Petőfi írta, hogy “röpűlt felém anyám”, ennél szebben én sem tudnám megfogalmazni, ahogy kiabálva és magasra tartott kezekkel szalad elém, amikor belépek az ajtón.