könyv

Van egy hetven darabos gyűjteményem a Kindle-n minden idők legjobb újságcikkeiből. Ezeket szeretem újra és újra, akár századszor is elolvasni, mindig zseniálisak. Orosz Péter két írással szerepel benne, mindkettő megtalálható még az interneten:

• A szupersportautó új ruhája
• Budapest vett magának egy Lamborghinit

A gyűjteményben levő cikkek szerzőinek többségét évtizedek óta követem és olvasom, Orosz Péter viszont eltűnt a radaromról, miután felmondott a Totalcarnál. Aztán évekkel később megtaláltam: Japánban gyalogolt, és erről Instát vezetett, valamint az I love wasting ink című honlapot. Feliratkoztam a hírlevelére, és amikor segítséget kért az új könyve magyar verziójának szerkesztéséhez, mi sem természetesebb, mint hogy jelentkeztem.

Nyélbe is ütöttük a dolgot, ő elküldte az írást, amit én kommenteztem. Pénz nem cserélt gazdát. A kész könyv pedig megjelent, egy HTML oldalon lehet elolvasni ingyen, és benne vagyok a „Köszönettel” rovatban:

• Orosz Péter: Tizen​három​ezer-harminc​négy nappal később: Két gyalogút Sikokun át

A könyv sztorija, hogy egy Alan Booth nevű újságíró 1983-ban végiggyalogolt Japán Shikoku nevű részén és erről hosszú cikket írt egy repülőgép-fedélzeti magazinba. Ezt az utat járta végig Orosz Péter ismét napjainkban, a könyvben pedig felváltva vannak kettejük fejezetei az adott útszakaszról. Nagyon erős hangulata van, érdemes elolvasni, itt egy részlet:

„A Kútfalvi-hágó másik oldalán elindultunk lefelé az Anabuki-folyó sötét völgye felé, a Curugi-hegy rettentő tömege láthatatlanul töltötte be a nyugati horizontot. A fekete égbolton a hegyi falvak fényei összekeveredtek a csillagokkal. Magányos szilvafa állt rózsaszín virágba borulva a megfagyott erdőben, és ezen az éjszakán, ahogy magasan állt a hó az ablakunkon át, azon tűnődtem, hogy egyetlen szilvaág illata tavasz-e már.”

Értekezlet az Agave Kiadóban. Jelen vannak: Velkei Zoltán kiadóvezető, a négy fordítóból ketten és egy titkárnő.

– Szerintetek mi a legyen a könyv magyar címe?
– Zolikám, most olvastam, hogy a könyv eredeti címe Amerikában egy dalszöveg, amit ott mindenki ismer. Ne válasszunk mi is egy dalszöveget?
– Miért ne, nagyon jó ötlet. De milyen magyar slágerben van benne a Hold?
– Készültem, figyelj: Reszket a Hold a tó vizén!
– Nem jó, ezer éves, és semmi köze a könyvhöz. Nincs valami újabb?
– Szállj el kismadár? Ezt mindenki ismeri. „Csak a hold az égen, csak a nap ragyogjon…”
– Ez jó lesz! Gondolom Holddal és sajttal egyszerre nincs valami?!
– A könyv arról szól, hogy egyszer csak sajtból van a Hold. Ilyen marhaságról ki írna bármit is?
– John Scalzi.
– Úgy értem, bárki más. Kinek jutna eszébe erről dalt írni?
– Ez igaz. Akkor legyen „Csak a hold az égen”. Gizike, keresd meg légyszíves a Republic együttest a jogok miatt. Mi meg menjünk ebédelni.

A Háború és béke nekem sokáig az „olvashatatlanul hosszú” szinonímája volt. Pedig rövidebb, mint a Harry Potter, rövidebb, mint a Trónok harca, rövidebb, mint az Atlas Shrugged… Úgyhogy amikor 2022-ben új fordításban jelent meg, korszerű, olvashatóbb nyelvezetet ígérve, adtam neki egy esélyt.

Az első kötet rögtön iszonyú vastag és nehéz – el lehet olvasni papíron is, ha valaki szereti az ilyesmit, de a Kindle könnyebb, vékonyabb és világít a sötétben.

A Háború és béke sokkal könnyebb olvasmány, mint hittem. Az első fele olyan, mint a Bridgerton, csak oroszokkal. Pierre sok pénzt örököl, de nem tud mit kezdeni magával. Szonja és Natasa mikor kibe szerelmes? Az öreg gróf is szórakoztató, a sok pletykás vénasszony is, meg az előkelő estélyek, ahol külön koreográfiája van annak, mikor kivel kell beszélgetni. Pláne, hogy kivel táncol az uralkodó! Szerintem ez egy női könyv, romantikus, például amikor a szánkó repül a havon a szerelmes fiatalokkal a holdfényes téli éjszakában.

Ráadásul olvasmányos, gördülékeny szöveg, Gy. Horváth László új fordítása kiváló, és nagyszerű, hogy ha a szereplők franciául beszélnek, azt csak jelezte, nem hagyta benne eredetiben (minek? úgyse érti, aki nem tud franciául).

A második részben támad Napóleon, és a férfi főszereplők elmennek háborúzni. Ezek a részek is jók, ahogy a már megismert arcokon keresztül látjuk a háború lefolyását.

Ami viszont gáz, hogy Tolsztoj sokszor kilép a regényből, és elmagyarázza nekünk a háború történeti háttérét. Nem lenne baj, ha mértéket tartana, és csak annyit írna le, amennyi a sztori megértéséhez szükséges. De nem, hosszasan osztja az észt, általában a háborúkról, Napóleon szerepéről, meg a csapatok elhelyezkedéséről – ahelyett, hogy Pierre, Rosztov meg a többiek sorsát követnénk. Szerencsére egy idő után azért mindig visszatér a cselekményhez.

A regény vége sem az igazi: amikor eldől, végül is kihez megy feleségül Natasa, ott kellett volna befejezni, boldogan éltek, meg minden. A házaséletük érdektelen, az Epilógusban pedig nincs is szó a szereplőkről, csak Tolsztoj filozofál a történetírás hibáiról és a történelem mozgatórugóiról, ez érdektelen és fárasztó.

Összességében mégis megérte, kellemes csalódás volt. Ha nem riaszt el, hogy egy regény hosszú, érdemes próbát tenni vele.

Vannak könyvek, amiket adott ritmusban rendszeresen újraolvasok: a Harry Potter és Trónok harca mellett a Veszett világot is. Messze ez a legnehezebb a három közül, nyilván: 1200 oldal, néha tömény filozófia. Tíz éve azt írtam, hogy érdemes elolvasni, ha érteni szeretnéd, ami Magyarországon történik. Azóta tíz évvel beljebb vagyunk a történettel: vállalkozni már senki nem mer, a vasút, az oktatás és az egészségügy összeomlásban – innen is hiányoznak azok a szakemberek…

A könyv stílusáról azt gondolom, valaki szólhatott volna Randnek, hogy lazítson: ha jó a sztori, átjön a mondanivaló akkor is, ha nem rágja a szánkba. Hank Rearden rámosolyog a szerelmére – három bekezdésnyi magyarázat a mosolygás jelentőségéről. Dagny Taggart bólint – két oldalnyi magyarázat arról, mi mindent fejezett ki ezzel. John Galt rádióbeszédén pedig két évig dolgozott a szerző – ott sem szólt a szerkesztője, hogy ha ez tényleg lemenne a rádióban, akkor mégis inkább önként eldobnák az agyukat az emberek?! De én is fejlődök azért: Francisco d’Anconia monológját a pénzről érdeklődéssel, élvezettel olvastam végig, 14 ezer karakter, semmi az egész.

Harmadik nekifutásra egyébként nem annyira közéleti, mint inkább a személyes szempontok miatt volt érdekes a könyv, a szerelmi szálak, a barátságok, a bennük felmutatott értékek és a működésük magyarázatai miatt.

A könyv vége (a Galt rádióbeszéde utáni rész) viszont egyszerűen gyenge. Egyrészt hiteltelen: a hatalom birtokosai sosem ismernék be, hogy nem tudják a megoldást. Mintha Orbán Viktor felhívná Bokros Lajost a bécsi CEU campuson, hogy mitévő legyen. Az is zavaró, hogy a főhősök mennyire érzéketlenek az emberi életek iránt: Dagny kapcsolatban marad a bátyjával, miután öngyilkos lett a felesége, később pedig simán agyonlő egy őrt. Ahogy Galtot se zavarja, hogy rengeteg ember meghal a mániája miatt.

Azon gondolkoztam még, hogyan lehetne John Galt arcát elképzelni. A Wikipedia segít: Rand a férjéről mintázta őt, de a Lost újranézése közben az jutott eszembe, hogy a húsz évvel ezelőtti Josh Holloway gúnyos, vidám, semmit meg nem bánó arca is tökéletes John Galt lenne (keress rá Sawyerre a Lostban, vagy nézd meg őt mint Ellen Degeneres vendége)

Én angolul olvastam el a könyvet, de magyarul is elérhető, könyvtárban is, papíron is, e-könyvben is.