Az elmúlt hónapokban csak könnyebb olvasmányaim voltak: a Csontbrigád, Csáki Judit beszélgetése Alföldi Róberttel, illetve a kifejezetten gagyi Zéró protokoll. A Mozgókép viszont a könyvtárban állva olyasminek tűnt, amiről Dege Sanyi szokott írni az olvaslak.hu-n: Magvető kiadás, második világháború, szépirodalom.
Egy filmrendezőről szól, aki 1941-ben a családjával együtt Amerikából visszatér a náci Németországba. Az egyik legerősebb jelenet, amikor a család a pályaudvaron az üres vonaton ül, ami Németországba befelé halad, a másik irányban, kifelé viszont dugig van minden kocsi, és akit leszállítanak, az nagyon-nagyon szomorú.
Emlékezetes karakter a gondnok, aki a náci párt helyi kiskirálya lesz, ettől nyeregben érzi magát és kiélheti a gonoszságát. Szintén emlékezetes a főszereplő látogatása Goebbelsnél. A színházjelenet viszont, amire az egész könyv fel van építve, nekem annyira nem volt drámai, mint ahogy a rendező asszisztense megéli, ahogy az utolsó fordulat sem olyan nagy szám, mert éppen, hogy nem is lesz belőle fordulat.
Az a baj a könyvvel, hogy az alapvető mondanivalója gyenge: a náci Németországban még az is szenvedett, akinek nem kellett se harcolni, se a holokausztban részt venni, sőt a szakmájában dolgozhatott. Sajnáljuk őket is, de azért az áldozatokat jobban…
G.W. Pabst, a főszereplő rendező egyébként valós személy volt, bár én még sosem hallottam róla ezelőtt. A könyv nem követi történelmi hűséggel az életét.