könyv

Vannak könyvek, amiket adott ritmusban rendszeresen újraolvasok: a Harry Potter és Trónok harca mellett a Veszett világot is. Messze ez a legnehezebb a három közül, nyilván: 1200 oldal, néha tömény filozófia. Tíz éve azt írtam, hogy érdemes elolvasni, ha érteni szeretnéd, ami Magyarországon történik. Azóta tíz évvel beljebb vagyunk a történettel: vállalkozni már senki nem mer, a vasút, az oktatás és az egészségügy összeomlásban – innen is hiányoznak azok a szakemberek…

A könyv stílusáról azt gondolom, valaki szólhatott volna Randnek, hogy lazítson: ha jó a sztori, átjön a mondanivaló akkor is, ha nem rágja a szánkba. Hank Rearden rámosolyog a szerelmére – három bekezdésnyi magyarázat a mosolygás jelentőségéről. Dagny Taggart bólint – két oldalnyi magyarázat arról, mi mindent fejezett ki ezzel. John Galt rádióbeszédén pedig két évig dolgozott a szerző – ott sem szólt a szerkesztője, hogy ha ez tényleg lemenne a rádióban, akkor mégis inkább önként eldobnák az agyukat az emberek?! De én is fejlődök azért: Francisco d’Anconia monológját a pénzről érdeklődéssel, élvezettel olvastam végig, 14 ezer karakter, semmi az egész.

Harmadik nekifutásra egyébként nem annyira közéleti, mint inkább a személyes szempontok miatt volt érdekes a könyv, a szerelmi szálak, a barátságok, a bennük felmutatott értékek és a működésük magyarázatai miatt.

A könyv vége (a Galt rádióbeszéde utáni rész) viszont egyszerűen gyenge. Egyrészt hiteltelen: a hatalom birtokosai sosem ismernék be, hogy nem tudják a megoldást. Mintha Orbán Viktor felhívná Bokros Lajost a bécsi CEU campuson, hogy mitévő legyen. Az is zavaró, hogy a főhősök mennyire érzéketlenek az emberi életek iránt: Dagny kapcsolatban marad a bátyjával, miután öngyilkos lett a felesége, később pedig simán agyonlő egy őrt. Ahogy Galtot se zavarja, hogy rengeteg ember meghal a mániája miatt.

Azon gondolkoztam még, hogyan lehetne John Galt arcát elképzelni. A Wikipedia segít: Rand a férjéről mintázta őt, de a Lost újranézése közben az jutott eszembe, hogy a húsz évvel ezelőtti Josh Holloway gúnyos, vidám, semmit meg nem bánó arca is tökéletes John Galt lenne (keress rá Sawyerre a Lostban, vagy nézd meg őt mint Ellen Degeneres vendége)

Én angolul olvastam el a könyvet, de magyarul is elérhető, könyvtárban is, papíron is, e-könyvben is.

2011-ben, nyolc évvel ezelőtt a Filmtekercs könyves rovata adta az ötletet, hogy indítsak külön honlapot könyvkritikai cikkeknek. Ezeket én és a barátaim írnánk, a kiadók recenziós példányokkal támogatnák, az olvasók pedig friss és nagy érdeklődést keltő könyvekről tudhatnák meg, hogy érdemes-e megvásárolni őket.

Mindezt olyan jól kitaláltam, hogy nyolc éven át változtatás nélkül működött ez a koncepció. Kezdetben Balut gondoltam alapembernek magam mellett, majd csatlakozott Noémi, Dege Sanyi, az akkori kollégám Niki, később Südi Peti, nagyon jó kis csapatunk volt. Innen-onnan érkeztek még jelentkezők, de az idegenekkel mindig nehezebb. Volt, aki 2-3 cikk után egyszer csak nyomtalanul eltűnt, még a telefont sem vette fel… Ennél is rosszabb volt, amikor az elkészült cikk rossz volt, ilyenkor nehéz megmondani, hogy barátom, te sajnos nem tudsz írni…

Persze én is elkövettem hibákat: a negatív kritikának megvan a helye és ideje, de az olvaslak.hu-n nem mindig sikerült jól eltalálni. Pláne ha magyar a szerző, az Igazság Kimondása, hogy a könyv pocsék, nem mindig érte meg a nagy sértődéseket.

Egyébként kitűnően szórakoztunk, én biztosan. Rengeteg emlékezetes könyvről írtam cikket, már csak a sorozatok felsorolása is hosszú: Wild Cards, Gordon Zsigmond, Young Explorers’ Adventure Guide, Themis Files, Lockwood & Co, Ambrózy báró, Cormoran Strike, Gordianus, Dávid Veron, Vének háborúja…

Politizáltunk is a könyvek mentén, recenzáltam L. Ritók Nóra, Demszky Gábor, Kálmán Olga, Margaret Thatcher, Lendvay Ildikó, Hillary Clinton, Molnár Lajos könyveit, és még három olyat, amit Obamáról írtak. Sanyi ugyanígy, általában szépirodalmi műveken keresztül írt a holokauszttól a szocializmuson keresztül az Iszlám Államig mindenről, amit fontosnak érzett.

Egy másik nagy rakás könyvet kaptam a Netgalley-n keresztül, néha egészen szenzációs, néha egészen pocsék minőségben.

Olvasni most is kb. ugyanannyit olvasok, de az oldal fenntartását indokló szempontok már nem állnak fenn. Alig olvasok például magyarul és alig olvasok papírkönyveket, így a kiadóktól sincs okom recenziós példányokat kérni. Cikkeket írni sincs időm, a szabad estéinken salsázunk vagy koncerteket fotózok.

Az oldalt ezért felajánlottam Dege Sanyinak, aki vállalta a fenntartását. Az üzemeltetésben segíteni fogok szükség esetén, de minden jogot, beleértve a domaint, a tárhelyet és a szerkesztési kérdéseket, átadok neki (ez technikailag még folyamatban van). Forradalmi változásokat ő sem tervez, de még folytatni szeretné a rendszeres recenzálást, ehhez innen is a legjobbakat kívánom neki.

Még a születésnapomra kaptam meg Gabitól Réti László Larkin-trilógiáját, ez három krimi, amiben a főhős mindig másnapos, vicces beszólásai vannak, és izgalmas nyomozásokat folytat. Nemrég olvastam a harmadik részt, például munkába menet reggel a metrón. Ezt valaki lefényképezte, a képet elküldte Rétinek, ő pedig pubikálta a Facebook-oldalán, hogy ha sikerül megtalálni az illetőt, szívesen elküldené neki a trilógia első két részét is.

Zárójelben jegyezzük meg, hogy valakit a beleegyezése nélkül lefényképezni, majd a képet szintén a beleegyezése nélkül az interneten publikálni: nem szabad (Réti: „… ha valakinek van hasonló lopott fotója, szívesen veszem!”). A konkrét esetben engem nem zavart, vicces volt magamat látni Réti László szerzői oldalán, ahogy a metrón olvasok.

Nyilván azonnal felismertem magam, de kíváncsian vártam egy ideig, ki fog még felismerni: Gabi, Gabi egy barátnője (akivel találkoztunk már), Sziki (aki Rétinek és nekem is ismerősöm) és még két ismerős. A bejegyzést mostanáig 413-an(!) osztották meg – bár én kb. 140 megosztás után kommentben jeleztem, hogy „megvagyok”, a többi 300 felhasználó tehát a kommentek elolvasása nélkül osztotta tovább a fényképet.

A kérésnek megfelelően írtam e-mailt Réti Lászlónak, jelezve, hogy a trilógia korábbi kötetei már megvannak, ő pedig helyette két másik, a két legújabb kötetét ajánlotta fel. Másnap el is küldte postán, amit még karácsony előtt megkaptam. Köszönöm ezúton is, jópofa játék volt, ajánlom a Larkin-trilógia elolvasását másoknak is!

Műveltségem fehér foltjainak satírozgatása végett olvastam el, és mert Südi Peti is ajánlotta. Sokkal rövidebb, mint a gigantikus antológiák alapján gondoltam, ez az alapkönyv csak 256 oldal, aminek persze van folytatása is, előzménye is egy rakás, de azokat még nem olvastam el.

A legnagyobb baj vele, hogy nem túl eredeti a történet. Alapvetően John Scalzi: Vének háborúja sorozata lett lenyúlva, űrháborúk és szélhámosságok zajlanak generációkon keresztül, de természetesen a Trónok harcából is ismerős, amikor királyok és alkirályok harcolnak egymással a hatalomért. A világtól elvonuló tudósok/vállalkozók a Veszett világból lettek koppintva, a Terminus név pedig a The Walking Dead tévésorozatból. Az pedig, hogy az atomerőmű lenne a nyerő technológia, már ma is rendkívül kínos, nem hogy harmincezer év múlva…

Ennek ellenére a könyv stílusa friss és élvezetes, az évszázadokat felölelő történet izgalmas, a kortárs sci-fi rajongóinak bátran ajánlható.

Elolvastam a további részeket is, és életem egyik legjobb olvasmánya volt. Minden fejezet egy dráma, elképesztő. Igaz, a második rész még kifejezetten gyér volt: a cím (Királyok csatája) háborúkat ígér, ehhez képest egyetlen csata van a végén. Robb egyáltalán nem szerepel benne, Catelyn viszont főszereplő, de csak utazgat, aggodalmaskodik és járja az ellenség táborait háborítatlanul. Még az újonnan beszerzett testőre is egy sótlan, szótlan nő, aki bulizás helyett inkább csendben megvacsorázik… Daenerys is dögunalom, mert csak vándorol és arra vár, hogy mindenki a királynőjeként kiszolgálja, Jon viszont legalább szép tájakon kirándul a farkasával. Ráadásul elrontja a szórakozást, ha nem a személyiségfejlődés dönti el a meccset: úgy könnyű királynak lenni, ha a feleséged a csata reggelén felhajtja a szoknyáját, és az ellenség vezére azonnal meghal… Tyrion Lannister volt, aki miatt végül is nem hagytam abba az egészet: zseniális, ahogy kavar a királyságban, pont olyan, mint Josh Lyman Az elnök embereiben, mert mindig kiismeri magát és mindig tudja, hogy mi a legjobb megoldás.

A harmadik rész első fele még mindig elég lapos: mindenki csak vándorol fel és alá, végig azt kívántam, kössenek már ki valahol és történjen valami. A könyv második felében aztán négy esküvőt is tartanak, hihetetlen fordulatok vannak, és minden történetszál izgalmas és drámai.

A negyedik és ötödik részt angolul olvastam el, hogy gyakoroljak, úgyhogy a lovakkal, hajókkal, sárkányokkal, testrészekkel és ételekkel kapcsolatos szókincsem sokat fejlődött mostanában. Ráadásul innen már végig zseniális az egész: Samwell hajózik és teljes stresszben van, Királyvárban minden csupa dráma, Kisujj praktikái, Arya elképesztő kalandjai… A könyv közepe ül le kissé, amikor furcsa vademberek kavarnak, irgalmatlanul sok az új név, Brienne pedig a változatosság kedvéért ismét bejárja egész Westerost lovon…

Az ötödik rész pedig már hibátlan, egyik történetszál zseniálisabb a másiknál – 1200 oldal, de nagyon szomorú vagyok, hogy véget ért. Meg ahogy véget ért – George R. R. Martin a többinél kisebb cliffhangerekkel, de sokkal lehangolóbban zárta le az ötödik részt.

És persze várom a hatodikat több millió más rajongóval együtt, és én is értékelném, ha 67 évesen inkább élete fő művén dolgozna, mint hogy kisregényekben flame-eljen azon, hogy ki kapja meg a Hugo-díjat… Addig is elkértem a kiadótól az előzmény-kisregényeket, amelyekről majd az olvaslak.hu-n írok, és felmerült a tévésorozat megtekintése is, de amennyire látom, lassú és unalmas az egész, és a könyvhöz kb. semmit sem ad hozzá. Azt a pontot kellene megtalálni, amikortól mozifilmszerűen, gyönyörűen kezdték el filmezni, sőt vetítették is moziban, onnantól már lehet, hogy megérné a szép látvány miatt.

(A kép innen)