Ahogy a lányok a kamaszkorba érnek, felmerült az igény, hogy saját szobájuk legyen. Eddig közös szobájuk volt, ami ráadásul össze volt nyitva a nappalival, így nem sok lehetőségük volt elvonulni. Hosszasan tipródtunk, hogy elköltözzünk-e nagyobb lakásba több szobával, esetleg házba kerttel, ahol ki lehet engedni a kutyát… Az anyagiak mellett azért döntöttünk végül a maradás mellett, mert ide minden közel van: szüleim, a csajok jelenlegi iskolája, tánciskolája, Zsófi remélt leendő iskolája, közért, gyógyszertár, két pláza, metró – amit pedig megnéztünk, az mind messzebb volt mindentől.
Megegyeztünk tehát, hogy költözés helyett ezt a lakást fogjuk átalakítani és felújítani. Ismertünk egy szakembert, akivel nagy szerencsénk volt, mert megbízható, becsületes és nagyon szépen dolgozik.
A szomszédok is megértőek voltak, pedig a felső szomszéd a doktoriját írta, az alsó szomszéd 36 órás műszakok után aludni akart és a kutyájuk sem bírja a zajt. A kettővel alattunk lakók azért is megértőek voltak, mert nemrég estek át egy hasonló felújításon, ezért tudták, mivel jár – de amikor a lefolyók melletti aknán keresztül sittel és porral hintettük be a WC-jüket, azért ők is idegesek lettek…
Számítottunk rá, de így is durva volt, hogy milyen nehéz logisztikával jár egy ilyen felújítás. Az volt a szempont, hogy a szakember folyamatosan tudjon dolgozni, de közben mi is tudjunk dolgozni itthon, a lányoknak iskolába és edzésre kellett járni, Zsófi felvételizett, tehát a dolgokat napról napra működtetni kellett. Két szobában élve három helyett, néha konyha, fürdőszoba vagy éppen WC nélkül…
Másfajta, de szintén logisztikai probléma volt, hogy az elmúlt tizenöt évben telepakoltuk a lakást, minden szobát, minden rést kihasználtunk. A burkoláshoz viszont nullára ki kellett üríteni helységeket… Erre az lett a megoldás, hogy szüleimhez költöztettünk el egy csomó cuccot és a garázsukat használtuk raktárnak: 8 zsák és 6 doboznyi cucc még mindig ott van náluk…
Az építőanyag-vásárlás szépségeiben a szakember igazított el, mit vegyünk és mennyit, sőt például eljött velünk ajtót venni. Ami durva volt, az a dolgok súlya: nem gondoltam, hogy a lakásunk burkolata kb. 500 kiló… Ennyi felbontott követ és laminált padlót levinni, majd az újból ugyanennyit fel, három emeleten lift nélkül, nagyon vicces volt. Az új padlót elsőre fel sem tudtuk hozni hárman férfiak, egyszerűen meghaladta az erőnket. A földszinten tudtuk végül egy tárolóba berakni, ahonnan három nap alatt apránként felcipeltem. Egy vödör festék súlya 24 kiló, a laminált padló csomagja 15 kiló, ilyenekkel járkáltam haza egy hónapig.
Apukám nagyon sokat segített végig, például a bontásban és a villanyszerelésben, valamint ő volt, aki ezt az iszonyú mennyiségű ruhát, bútort, sittet és szemetet elhordta innen, elsőre magukhoz, majd a szemetet tovább a sitt-telepre.
A szakemberrel pedig kerülgettük egymást másfél hónapig minden munkanapon, toleránsan és kulturáltan elviselve egymást, sőt sikeresen együttműködve. A lányoknak végül már az volt a furcsa, amikor nem volt itt a lakásban egy idegen…
A lakás viszont szép lett, szürke-fehér a dizájn mindenhol, a lányok külön szobát kaptak és új bútorokat is veszünk majd lassan. Lokinak a legrosszabb, mert a régi megszokott helyei és bútorai eltűntek. Egy este elküldtem, hogy „helyedre”, szegény nem tudta, éppen hová kellene mennie… (pedig az ágya megmaradt, tudhatta volna)