Lánykérés a szállodai szobánkban

Gyuri és Timi a tavalyi, siófoki salsa táborban, a diszkóhajón ismerkedtek össze, és a buli után, a 801-es szállodai szoba erkélyén csókolóztak először. Azóta is boldog párt alkotnak, úgyhogy Gyuri eltervezte, hogy az évfordulón, ugyanebben a salsa táborban, ugyanezen az erkélyen meglepetésszerűen fogja megkérni Timi kezét.

Felmerült az ötlet, hogy az idei táborra eleve a 801-es szobát kérje maguknak, de akkor kisebb lett volna a meglepetés. Egy random másik szobát kaptak, a 801-es erkélyét pedig kölcsön akarta kérni a mostani lakóktól. Ehhez először is kapcsolatba kellett lépni velük – a nehézség azonban, hogy egy salsa táborban relatíve nehéz feltűnés nélkül órákra elszakadni a partneredtől. Így Gyurinak egy barátja vállalta, hogy segít és ki is derítette, hogy ki lakik a szobában – mi laktunk benne Noémivel. A Facebook-profilképem alapján sikeresen megtalált a parton, elmesélte a szituációt, és kérte, hogy a lánykérés céljára az ifjú pár használhassa az erkélyünket. Benne voltunk, nyilván.

Ezután kétszer kerültünk majdnem bajba: először, amikor a nálunk hagyott gyűrűt majdnem leöntöttem kávéval, szerencsére a hanyagul kihajított kapszula kb. 1 centivel elzúgott a gyűrű mellett. Aztán az esti vacsoránál Timi spontán a mi asztalunkhoz ült… Gyuri leszegett fejjel jött mögötte, mi pedig leszegett fejjel kajáltunk, ugye mi elvileg nem ismertük egymást…

Aztán este tíz óra, egy fiatal pár bekopogott, hogy spontán elkérnék az erkélyt évfordulós csók céljára. Mi spontán éppen el akartunk menni úgyis máshová, miért is ne engednénk be két idegent smárolni, ez természetes. Fél óra múlva visszatértünk, teljes volt a siker és a boldogság, Timi igent mondott, így mi lehettünk az elsők, akik gratulálnak és koccintanak.

Sok boldogságot kívánunk innen is, ha pedig jövőre esetleg a nászéjszaka lebonyolításában kell segítség, csak szóljatok, megoldjuk!

Felhőtlen, szuper nyarunk volt

A járvány alatti bezártság után a nyáron átbillentünk kissé a ló túlsó oldalára, és amennyire munka mellett lehetett, illetve a szabadságaink engedték, buliztunk és szórakoztunk ezerrel. Balaton, Igal, Velencei-tó, aztán ismét Balaton. Salsa tábor, rocky tábor. Triász, Honeybeast, Neoton, Prosectura és Tankcsapda, Republic, Follow the Flow, Wellhello és Halott Pénz, Majka és Curtis, EDDA…

A legnagyobb buli

… a salsa tábor „diszkóhajó” rendezvénye volt, egy önfeledt, őrült bulizás a Balaton közepén. A hazafelé előadott flashmobot is sokáig fogjuk még mesélni: a hajótól ballagtunk vissza a szállodába Siófokon a soron. Az egyik büféből salsa ritmusú zene szólt, és adódott az ötlet, hogy táncoljunk rá. Körbe rendeződtünk és a tánciskolai szabályoknak megfelelően vezetett körtáncba, ún. ruedába kezdtünk kb. százan, spontán az utca közepén, bőven éjfél után, Tomi kiabálta be a lépéseket…

A nyár slágere

Már a nyár olvasmánya is az Animal Cannibalshez kötődött: megírták az együttes történetét és kiadták egy alaposan illusztrált könyvben. Hosszú és lelkes recenziót írtam róla a zene.hu-ra.

Ezután a júliusi B-Cool tánctáborban is Animal Cannibals fogadott: az egyik tábortáncot a Budapest nyáron című dalra koreografálták meg. Ezt nyilván rendszeresen gyakorolni kellett, vagyis a vonatkozó remixet minden nap és minden este többször meghallgattuk… meg azóta is, hogy a csajok gyakorolni tudják…

A legnagyobb élmény

… a székesfehérvári Halott Pénz koncert volt. A járvány előtt, 2019-ben pont kétszer is láttuk a Halott Pénzt az Arénában és nagy rajongójuk lettem. Sokat hallgattuk itthon is, sőt Zsófinak a születésnapjára meglepetésként csináltattam „Nem szürkének születtél” feliratú pulóvert…

Nyilván alig vártuk, hogy újra Halott Pénz koncertre mehessünk, de a 2021. júniusi időpont a Budapest Parkban pont egybeesett a salsa táborral. Kinéztem viszont a fehérvári koncertet júliusban, oda még normálisan el lehet jutni Pestről és az időpont is megfelelt. Noémi ennyire nem volt eltökélt, hogy vidékre utazzon miattuk, mi viszont Zsófival leutaztunk vonattal és megnéztük. Szuper volt a koncert is, és az este apa-lánya programként is nagyon jól sikerült. A „Nem szürkének születtél” rész a koncertek csúcspontja, felvettem: ha rá kéne mutatnom a nyár legjobb pillanatára, ez lenne az. (Vigyázz, hangos!)

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Szatmári Péter (@szpeti78) által megosztott bejegyzés

Honvéd Üdülő, Balatonkenese

Csodálatos nyaralóhelyet találtunk erre a nyárra, Balatonkenesén a Magyar Honvédség üdülőjét. Régen ide csak katonák vagy honvédségi alkalmazottak mehettek üdülni, például apósom ez utóbbi csoportba tartozott, így Noémi is nyaralt már itt, szép emlékeket őrizve. Most már bárki jelentkezhet, mint megtudtuk, és mivel az üdülő a honlapja alapján abszolút ideálisnak tűnt, be is fizettünk egy turnusra.

Már maga is a szó is: „turnus” a szocializmust idézi, de ez még semmi ahhoz képest, amennyire maga az üdülő felidézi szocialista gyermekkorunk legszebb éveit! A lift például, amiben neked kell behúzni az ajtót magad után, nagyokat csattan és masszívak a gombok, maga a szocializmus, bár belvárosi épületekben még működik ilyen Pesten is. A szobák, az étterem, Noémi szerint szintén semmit se változtak az elmúlt húsz évben, és van lángossütő (370 Ft a sajtos-tejfölös!), csónak- és vízibicikli-kölcsönző (600 Ft egy órára!), és könyvtár, szigorúan 10-12 óráig nyitva tartva!

Mindezzel azt akarom mondani, hogy a szocializmusban is voltak jó dolgok, és a kényelmes családi nyaralás lehetősége volt az egyik legjobb, és a Honvéd Üdülő üzemeltetői mindezek mellett még a XXI. századi versenybe is beleálltak. Teljes rugalmasságot biztosítanak például az étkezésben, háromféle kaja közül lehet választani mindegyik étkezésnél. A szálloda portáján van internet, a wifi-router ott figyel a recepciós pulton, és vannak fotelek is, konnektor is. A strandon kapható mindenféle kaja: lángos, palacsinta, rántott húsok, fagyi, kávé, üdítők, és minden kifejezetten olcsó volt. Csónakkölcsönzés, vízibicikli-kölcsönzés, kis játszótér, és az abszolút nyertes szolgáltatás: a játszóház! Nap közben, amikor nem akartuk Zsófit a napra vinni, simán be lehetett menni oda játszani, sokféle játék volt, a sarokban ventilátor a hőség ellen, és még egy másik wifi is elért odáig.

A létesítmény egy gyönyörűen karbantartott park a Balaton partján, tele fával, annyira, hogy a strandon nem is kellett sátor vagy napellenző, a fák tökéletesen elegendő árnyékot biztosítottak. Van gyerekmedence, és persze maga a Balaton – mondjuk nekünk még túl hideg volt ahhoz, hogy hosszasan fürödjünk benne, de így is fürödtünk minden nap mindannyian.

Csónakok a naplementében

A recepcióra okosan azt is kiírták, amit az üdülőn kívül érdemes csinálni: sétahajózás Kenesén és nyári bobpálya a szomszédos Fűzfőn. Nem tudtuk előre, hogy Zsófi beülhet-e egyáltalán a bobba, és ha igen, nem fog-e félni tőle, de Zsófi pont jól elfért és nagyon élvezte a száguldást lefelé (és még ott is volt külön játszótér).

Az üdülőben is voltak rendezvények, gyerekeknek is, mondjuk Zsófinál nagyobbaknak, szóval ezekkel nem sokra mentünk. A „tinidiszkót” viszont érdekes módon pont az ilyen picikre szabták Halász Judit-számokkal, Kacsatánccal és vonatozással – itt az utána következő „rendes” diszkó szólt a tiniknek, bár azt nem láttuk, végül is ott kik táncoltak.

Az üdülővendégek szinte kivétel nélkül gyerekes családok voltak, a gyerekek életkorában voltak eltérések, nullától 18 évesig mindenféle volt. Nem csoda, szerintem ez az üdülő gyakorlatilag tökéletesen lefedi azt, amire egy gyerekes családnak szüksége lehet, és ráadásul kifejezetten olcsó.

A férfiak közül sokan voltak katonák, vagy legalábbis rövid hajú, izmos férfiak, de ez nem hogy problémát nem jelentett, hanem mintha még egy egyfajta fegyelmezettséget is magával hozott volna. Hangos szót például egy hét alatt egyáltalán nem hallottam (a gyerekek kiabálásától eltekintve), szóval nem tudom, a Magyar Honvédség általánosságban milyen, de ez az üdülő elég jó reklámja volt a szervezetnek.

Balatonboglár ismét

Negyedszer nyaraltunk Noémivel Balatonbogláron, szokás szerint az augusztus 20-a körül megrendezett BB fesztivál idejéhez igazodva. Idén az volt az alapötlet, hogy Noémi szüleit is elhívtuk, így volt társaságunk is (az üdülőben más ismerős sajnos nem volt), illetve amíg ők vigyáztak Zsófira, mit tudtunk részegen tivornyázni és LMFAO-ra csapatni kettesben romantikus estéket eltölteni.

A BB Fesztivál sajnos évről évre egyre rosszabb lesz. Régen egész délutánokat töltöttünk kint, egymás után jöttek a jobbnál jobb előadók és koncertek, most viszont egy kezemen meg tudom számolni nem hogy a jó, de legalább ismerős fellépőket. A szervezők néptáncos együttesekkel töltik ki az időt, aminek biztosan megvan a maga közönsége, de egy mainstream, népszerű borfesztiválon talán mégsem alapvetően őket kellene szerepeltetni. Kifejezetten csalódást keltettek például a szegény ember rockkoncertjei: Fankadeli, P-Mobil, Oláh Ibolya – nem hiszem, hogy a strandoló családok pont őrájuk vágynak, mi biztos nem, és akiket megkérdeztünk, azok sem. Oláh Ibolyának például egyetlen saját slágere van, a többi saját számát kár volt erőltetnie, és a színpadi jelenléte is szomorú. Az Old Boys jó számokat játszana, konferálnia viszont nem tudom, az együttesnek miért egy egyszerre selypítő és pösze tagjának kell, enyhén röhejessé tette az egész műsort.

Persze egy borfesztiválon a zenétől függetlenül is lehet jókat inni, enni, sétálni és beszélgetni, régen azonban kifejezett zenei élményt is jelentett a BB Fesztivál, ez most már egyáltalán nincs így. Egy pici sörsátor volt csak, amelyiknek a sarkában LMFAO-t és napjaink más, valódi slágereit játszották, az mondjuk jó volt, bár a sok táncoló fiatal szó szerint túl nagy port vert fel…

Az egyik leghíresebb balatonboglári létesítmény a Platán-strand mellett a Platán-sor. Ez a Balaton partjával párhuzamosan halad, de a parttól néhány utcával beljebb, és egy viszonylag csendes, szép utat jelképez, aminek az egyik felén tudnak az autók, a másik felén pedig a gyalogosok haladni (a biciklisták pedig ízlés szerint). Négy nyaralás kellett, hogy rájöjjek, mi a baj vele: a fák az autóútra vetnek árnyékot, nem a gyalogosokra. Mi például idén 19 alkalommal gyalogoltuk végig a Platán-sort az üdülő és a strand között, kizárólag az autóúton, még Zsófival is, mert a nap minden alkalommal a gyalogos részre tűzött. Van ez a furcsa szokása mostanában, hogy délről süt, a platánok viszont az északi oldalát szegélyezik az útnak…

A Platán-sor Balatonbogláron, a jobb oldalán a napsütötte gyalogút

Relatíve jól vizsgáztak a magammal vitt műszaki eszközök: a Kindle-re egész könyvtárat telepítettem indulás előtt, hogy tudjak válogatni, és el is olvastam 6 nap alatt 3 könyvet, ami alatt a készüléket még csak tölteni sem kellett. A telefonon pedig prímán lehetett internetezni és híreket olvasni – a mobilnet ahhoz viszont sajnos nem volt elég, hogy a laptoppal is megosszam, és azon érdemi webszerkesztést tudjak végezni.

A németek között is vannak jó fejek és vannak parasztok – ez a német családapa például a tuningolt kombi Vectrával valószínűleg úgy érezte, hogy ha az övénél szegényebb országba érkezik, ott már nem szükséges törődni a szabályokkal. Megbűnhődött a bunkóságáért: a Penny Market balatonlellei üzletében ugyanis csak az egyik kasszánál lehet euróval fizetni. Ő sajnos a másik sorba állt, úgyhogy kiállították hátra a családjával együtt, aztán a másik sorban újrapakoltatták velük a vásárolni kívánt élelmiszereket, és csak ezután tudtak fizetni…

Az opeles a vonalon parkol, két helyet is elfoglal

A nyaralás pedig alapvetően jól sikerült: jókat ettünk, jókat ittunk, és sokat fürödtünk a Balatonban, sőt megnéztük Keszthelyen a Festetics-kastélyt és a Babamúzeumot is, mindkettőt tudom ajánlani másoknak is. Annál pedig kevés szebb, jobb és romantikusabb programot tudok elképzelni, mint hogy este, lefekvés előtt még fürdünk egyet Noémivel a kellemes hőmérsékletű vízben, a lemenő nap fényében. (Zsófi is jól érezte magát, róla majd külön posztban.)

Magita Hotel, Erdőbénye

Hol költsük el az üdülési csekkünket? – merült fel a kérdés még az ősszel, és a Metropol újság ajánlata alapján a címben jelzett hotel mellett döntöttünk egy hétvégére.

Leslie L. Lawrence egyik legjobb regénye volt a Vérfarkas éjszakája, ami egy csendes svájci faluban játszódott, arra emlékeztetett Erdőbénye leginkább: hegyek között megbúvó falucska, kedves fogadós lány, finom ételek és holdtöltekor gyilkoló vérfarkas. Pontosabban vérfarkas nem volt, legalábbis mi nem találkoztunk vele, pedig még sétáltunk is este a sötétben a faluban.

Az erdőbényei Magita Hotel épülete

A hotel tulajdonosai jobbos elkötelezettséget mutattak, mert Biblia várt minket az éjjeliszekrényen, a tévécsatornák sora pedig a Hír TV-vel kezdődött, majd a katolikus Hálózat tévével folytatódott. A harmadik a politikailag semleges VIVA, a negyedik pedig a politikailag elfogult Echo TV volt, aztán összevissza a többi. Az akció jegyében felár nélkül kaptunk vacsorát, masszázst (életemben először) és a jakuzzi használatát (Noémi életében először). Még internet is volt, sajnos csak a hallban, mert a szobáig nem ért el a wifi.

Jó kis hétvégénk volt a fentiek kihasználásával, sétával a faluban és bementünk Tokajba is, ennél hosszabb ideig viszont szerintem unalmas lenne, gőzöm sincs, miből él meg egy közepesen elegáns hotel az 1300 fős és rosszul megközelíthető Erdőbényén, pláne januárban. Rajtunk kívül egyébként két pár volt még az ötven szobás hotelben, az egyik férfi egyik reggel vadászni ment, lehet, hogy ez a vadászok törzs-szállodája az év többi szakában.

Érdekes volt még a hó, mint olyan, budapesti olvasóimnak írom, hogy tőlünk keletre minden fehérbe borult, ott kint a nagyvilágban valódi telet találhatnak az érdeklődők. Vasárnap reggelre konkrétan ránk szakadt az ég, az autót és az utakat is tíz centis hó borította, a képen éppen a hó-autónk csomagtartóját próbálom kinyitni hazaindulás előtt.

A hotel előtt a hóval borított autónk csomagtartóját nyitom ki

Egyiptom, 6. rész

Hazaút

Hétfőn még pihentünk egy napot, illetve délután kimerészkedtünk a városba és bevásároltunk ajándékokból. Ha az alku során nagyon eltért az eladó és az én véleményem a termék árával kapcsolatban, arab barátaink különböző sértéseket vágtak a fejemhez, például hogy biztos túl meleg a nap, azért beszélek félre, vagy talán még alszok és azért álmodozok itt, egyik meg közölte, hogy egyem meg a tíz fontomat – vonzó, kedves emberek igazán.

A hazaút során furcsa kavarodást okozott, hogy a nyári időszámításra Egyiptomban is átállnak – de csak kb. három héttel később, mint mi. Ez volt a magyarázata, hogy bár Hurghada egy időzónával arrébb van Budapesthez képest, amikor megérkeztünk, még ugyanannyi volt az idő, és csak három nappal később állították át az órákat. Nem ám hétvégén, mint a normális országokban, hogy ne a munkanapot kavarja meg az óraátállítás, nem, ezek a csütörtökről péntekre virradó éjszaka állítanak órát.

Noémi a szállodai vízesés előtt ülve

Nekünk persze mindegy volt, péntek reggel átállítottuk az órákat, a Karthago Toursnál viszont valaki még vasárnap is magyar idő szerint közölte a repülőgépünk indulási idejét. Csakhogy ami Budapestről egyeztetve hét órakor indul, az Hurghadában majd csak nyolckor fog, úgyhogy kedden reggel pont egy órával korábban kellett emiatt minden magyar hazautazónak felkelnie. Hajnali háromkor hajnali négy helyett, egyáltalán nem mindegy, a már említett, hajnali fél egykor beeső, második napos kairói csapatnak meg pláne nem volt mindegy, ők éppen csak beestek a szállodába és összepakolni is alig volt idejük. Az ismerős vidéki házaspár így a Kairó-Hurghada-Budapest-Békéscsaba-vidéki falu útvonalon kb. 24 órát utazott egyfolytában.

Az egy órás tévedés persze csak a repülőtéren derült ki, még a buszon újonnan megismert idegenvezető is hét órát mondott. Mármint miután köszönt, bemutatkozott, remélte, hogy jól éreztük magunkat és jó hazautat kívánt, Lejlához képest meglepő volt ez az udvariasság, tehát ezután mondott hét órát, a reptéren viszont 7:55 volt kiírva indulási időpontként. Mivel azonban a közönség együtt volt, a repülőgép a személyzettel együtt volt, beszálltunk és 7:10-kor huss. Még a szüleimnek is sikerült SMS-t küldeni a végleges időponttal, amikor a gépet kitolták a helyéről, ott már reméltem, hogy nem fogunk többet várakozni.

A repülő oldala, amivel hazajöttünk

Vicces volt még a repülőút: a lenyíló LCD-monitoron odafelé és visszafelé is levetítettek egy-egy filmet. Odafelé közölték, hogy a Zene és szöveg lesz a műsor, ennek nagyon örültünk, erre a Tökéletes trükköt vetítették, ennek sokkal kevésbé. Aztán hazafelé közölték, hogy a Tökéletes trükk című film lesz a műsor, mire szóltunk, hogy idefelé is ez volt, mire megígérték, hogy akkor a Tűzfal lesz Harrison Forddal. Kisvártatva aztán elkezdték lejátszani a Tökéletes trükköt, de mi már nem szóltunk semmit, gondoltuk, hogy a hely szelleme. Aztán ahogy távolodtunk Egyiptomtól, látták, hogy tévedés történt, erre film leáll, majd berakták és lejátszották a Zene és szöveget, úgyhogy végeredményben jó utunk volt.

Egyiptom, 5. rész

Megfejtés

Komment érkezett! Komment érkezett! És Trychydts megfejtése helyes, a képen az egyik piramis alján ülök. Ugyanez a póz tehát egy másik perspektívából:

A tegnapi póz távolról: a piramis alján ülök

Kairó

Két fakultatív programra fizettünk be a nyaralás során, a Giftun-sziget mellett az egy napos Kairóra. Hajnali kettőre jött értünk a busz. Ezt a fakultatív programot is iparszerűen működtetik, legalább harminc busz haladt turistákkal megrakva Kairó felé. Ez egy ötszáz kilométeres út, iszonyatosan hosszú, ráadásul a buszsofőrök pont olyan rosszul vezetnek, mint mindenki más: tolakodva, nyomulva, nagy gázadásokkal és nagy fékezésekkel – vagyis aludni sem volt könnyű a hét órás buszút folyamán. A rendszer a Forma-1-es safety car működtetéséhez hasonló: a turistabuszok csak konvojban közlekedhetnek egy felvezető rendőrautó mögött. Csak a versenyzőkkel ellentétben ezekre nem vonatkozik az előzési tilalom, ezért még a felvezető autó mögött is nyomultak és előzgették egymást, mint a bolondok.

Haddad Lejla volt az idegenvezetőnk aznap is, és érdekes adatokat sorolt fel az úton Egyiptomról. Először is az ország területének kilencvenvalahány százaléka sivatag, és bár csak a Nílustól nyugatra eső részt hívják Szaharának, földrajzilag egy összefüggő egység az egész, plusz a Nílus és a tengerpartok.

Noémi áll a Szahara szélén
A piramisok után már csak a Szahara következik

Az ország legfőbb bevételi forrása a turizmus, a második a Szuezi-csatorna vámja, a harmadik a kőolaj eladása, a negyedik a filmkészítés, az ötödik pedig a zeneipar. Állítólag csomó arab országból jönnek Egyiptomba zenélni és énekelni tanulni (a szállodában látott egyiptomi zenecsatorna ehhez képest bűn rossz volt szerintünk, de hát ízlések és pofonok). Lejla mondta el azt is, hogy Kairóban húszmillió ember él, a nagy többségük szegény, akik szakadt házatban élnek. Tömegközlekedés nincs, az olcsó benzin miatt mindenki autóval jár, ezért nagyon nagy a szmog.

A buszból jól látszott, hogy a közlekedési kultúra a fővárosban sem jobb, mint Hurghadában, iszonyatos manővereket csinált a mi sofőrünk is. A turistabusznak mintha előnye lett volna másokkal szemben, ugye a legfontosabb bevételi forrás, de lehet, hogy csak a méretei miatt. A közlekedési morál Magyarországon sem éppen ideális, de Egyiptom ehhez képest is egy katasztrófa, minden autó szanaszét van nyomva. Délutánig kellett várni, hogy koccanást lássunk: egy nagyobb Daewoo fordult ki jobbra egy utcából kissé figyelmetlenül, és egy teherautó balról nekitolta a sarkon parkoló buszunknak. Senki sem sérült meg, de mindenki mérges volt, szerencsére egy rendőr gyorsan rendet tett és mindenki haladt tovább a dolgára.

Szakadt házak a Nílus partján

A kairói házak többsége még nincs készen abban az értelemben, ahogyan mi egy kész házra gondolunk, téglafalak vannak vakolat nélkül és a felső szintek többsége csak vasbeton váz formájában létezik. Ennek az az oka, hogy az arabok csak a kész házakat adóztatják meg, ezért a többség nem fejezi be az építkezést, beköltözik a vakolatlan téglafalak közé. De ami készen van, az is szakadt és ócska, ezt illusztrálja a fenti kép. A felső szintet pedig általában a gyerekek számára építik, akik ha megnőnek, majd befejezik maguknak, így remélhetőleg nem költöznek el, hanem gondoskodnak öreg szüleikről, lévén nyugdíj vagy társadalombiztosítás errefelé nincsen.

A mi sofőrünk végül egész jól szerepelt a versenyben, a harmadik helyen értünk Kairóba, így viszonylag kis népsűrűség mellett nézhettük meg Tutankhamont.

Kairói Múzeum

Egyedülálló és világhírű műemlékeket őriz, ehhez képest a Kairói Múzeum kb. egy falusi Radnóti Miklós Emlékház színvonalát hozta. A több ezer éves műemlékeket vagy szabadon kint hagyták a vendégek között, vagy olyan ócska, fából készült vitrinekbe tették, amelyek még egy átlagos magyar lakásban is nagyon ósdiak és szégyenteljesek lennének.

Maguk a műemlékek viszont csodálatosak, őrzik a több ezer éves egyiptomi kultúra emlékeit, a fáraók és koruk mindenféle használati tárgyai megtalálhatóak itt. Viszontláttuk élőben az Ülő írnokot (már nem tudom, melyiket, ilyen írnok-szoborból elég sok van), Rahotep herceget a feleségével, Tutankhamon trónját a hátlapján a híres festménnyel, illetve a legnagyobb szám természetesen Tutankhamon két szarkofágja és a halotti maszkja – ez utóbbi különösen szép, egyszer tényleg látni kell személyesen.

Ebéd a Níluson

Egy útitársnál láttam meg egy Egyiptomról szóló zsebkönyvet, abban az volt, hogy az ősi egyiptomi kultúra titokzatossága és szépsége máig is vonzza az embereket, ezért jönnek ide olyan sokan. Szerintem a Nílus az egyik ilyen, leginkább titokzatosan hangzó és vonzó valami, ez éltette a több ezer évvel ezelőtti egyiptomi kultúrát, ezzel öntözték a földeket és ezen hajóztak a fáraók, úgyhogy tényleg nagy érzés volt látni, átkelni a hídján, sőt kajálni rajta: egy nílusi állóhajón kaptunk ugyanis ebédet.

A Nílus egy hídról

A folyó egyébként pont ugyanolyan, mint a Duna Pestnél, ugyanolyan széles is, csak sokkal szakadtabb házak állnak a partján, nem nagy szám, attól eltekintve, hogy ez a Nílus. Az ebéd finom volt, sült hússal, de az igazi érdekesség a vécében várt. Egyiptomban mindenhol, ahol jártunk, az volt a jellemző, hogy minden létező munkakörre nagyon sok arab férfi állt rendelkezésre (kizárólag férfiak, például a takarítást is egy arab srác végezte, pedig még a szintén arab Tunéziában is takarító dolgozott). A nők kizárása a munkából nyilván az iszlám, a munkaerő túlkínálata pedig a szegénység és munkanélküliség miatt van, és ennek a jelenségnek volt egy mélypontja az étterem vécéjében, ahol egy néger srác fogadott, köszönt, és amíg a soromra vártam, megkérdezte Where you come from?… Amikor végeztem, kinyitotta nekem a csapot, majd miután megmostam a kezem, a papírtörlőből húzott nekem egyet és odaadta, nyilvánvalóan a baksis reményében. Sajna nálam éppen nem volt pénz, úgyhogy hoppon maradt, és ahogy az utastársak elmondták, velük is így járt, de távlatosan úgy látszik, mégis megéri erre egy munkakört betölteni: segítőnek lenni a kairói étterem vécéjében.

A piramisok és a Szfinx

Tapasztalataim alapján Tutankhamon halotti maszkján, a búvárkodáson és a csajozáson kívül értelemszerűen a piramisokért lehet még érdemes ebbe az országba jönni. Az egyiptomi piramisok az ókori hét világcsoda egyike, az egyetlen, ami ma is egyben van és megtekinthető, ennek ellenére máig sem fejtették meg minden titkukat. Különféle elméletek vannak arról, hogyan építették őket, titokzatosak, szépek és mi ott voltunk, láttuk őket közvetlen közelről.

Noémi könyököl a piramis tetején, a távlat miatt úgy látszik

Én csak azt az apró megjegyzést tenném, hogy ha lehetne, a piramisok üzemeltetését a jövőben ne az arabok végezzék. Egy szegény ország primitív lakóiként ugyanis nincs elég fantáziájuk és tapasztalatuk ahhoz, hogy a megfelelő színvonalon működtessenek egy világcsodát. Az ország első számú bevételi forrása ez a négy építmény (a három gizai piramis és a Szfinx), egészen biztosan meg lehetne oldani, hogy ne ilyen undorító módon aknázzák ki az ebből fakadó lehetőségeket.

Arab barátaink ugyanis infrastruktúra gyanánt egy darab vékony betonút és egy hosszú kerítés kiépítését tudták eddig elvégezni. A betonút a turistákat szállító buszok miatt volt szükséges, de éppen csak egy kicsivel szélesebb, mint egy busz, a gyalogosokat, szekereket vagy tevéket tehát kerülgetni kell, manőverezni. A kerítés pedig csak azért kell, hogy belépőt lehessen szedni, lehetőleg kétszer is, egyszer a piramisokhoz, egyszer a szfinxhez. Én nem vagyok egy világutazó, Franciaországban jártam kétszer, de sem Disneyland, sem a Louvre esetén nem kellett kétszer a zsebünkbe nyúlni, mondjuk nekünk itt sem, csak az idegenvezetőnek, mindegy. Az viszont minden határon túlmegy, hogy a belépőjegy kifizetése után, a világcsoda csodálata közben bunkó arabok zaklassanak, hogy valami nyomorult összeget próbáljanak meg kinyerni tőlünk fényképekért, tevegelésért vagy fejkendőkért cserébe.

A másik, hogy azt olvastam, Amerikában sehol sincsenek romok, mert a régi emlékeket sem hagyják lepusztulni, náluk ez ciki lenne, ezért mindent az eredeti formájában igyekeznek megőrizni. Ez arról jutott eszembe, hogy a piramisok oldala eredetileg sima volt, mára ez a simaság csak a középső piramis tetején látszik valamennyire. Az alapján egyébként az is látszik, milyen sok kikopott már alulról, vagyis amit láttunk, valójában csak a piramisok romjai voltak.

De legyünk kicsit patetikusabbak: még így lenyűgözőek és fantasztikusan szépek, ahogy Kairó felett tornyosulva őrzik egy több ezer évvel ezelőtti civilizáció emlékét. Iszonyatosan nagyok egyébként, a világ második legnagyobb építményei, mint kiderült, semmi eddig látotthoz nem tudom hasonlítani őket.

A gizai piramisok

A piramisokat panorámából, közelről és a Szfinx felől néztük meg. Be is lehetett volna menni a piramisok belsejébe, de Lejla szerint csak szűk, dísztelen, meleg és büdös járatokat láttunk volna – a Louvre-ban például büdös sem volt. A Szfinx megtekintésére hónapok óta készültem már, írtam is róla, hogy különböző turisták fotóalbumait böngésztem, hogy mire számítsak, és most akkor magam is publikálok erről fényképeket. A Szfinxnél is egy csomó arab árus volt persze, szerencsére azért volt néhány békés, kellemes percünk is Noémivel, amit csak a Szfinx csodálatával töltöttünk el. Ennek a sztorija is jellemző egyébként: a homokos szél és a szmog koptatja szegényt, ezt alul oda nem illő téglákkal próbálták pótolni, a Szfinx alja mintha csempézve lenne, egyszer pedig nemzetközi felháborodást keltett, mikor a vállát valami tájidegen anyaggal pótolták, és csak külföldi nyomásra rakták ki a megfelelő mészkőből. Az orrát a mamelukok bombázták le, a szakálla viszont megvan a British Museumban, de az angolok nem adják vissza Egyiptomnak – a látottak alapján kénytelen vagyok igazat adni nekik.

A Szfinx

Lejla és a kairói nap vége

Az utolsó programunk a katalógus szerint egy parfümüzlet megtekintése, szerintem pedig egy klasszikus árubemutató volt. A parfümök egyébként többnyire kellemes illatúak voltak, csak nagyon drágák, és még jobban összekenték az amúgy is koszos kezeinket. Kézmosásra utoljára az ebédnél volt lehetőség, a piramisok melletti infrastruktúrából sok egyéb mellett a mosdó is hiányzik – nem tudom, mihez kezd, akire a piramisok tövében jön rá a hasmenés.

A buszon egyébként volt vécé, de Lejla bevallottan rosszul volt egész nap és vécé eldugult, azt nem értem, miért nem kér helyettest ilyenkor. De nem a vécé volt a legnagyobb probléma, hanem a hozzáállása, amivel a turistákat, minket kezelt. Eleve nem köszönt, soha semmilyen jókívánsága nem volt, és ami kifejezetten negatívba vitte a megítélését: nem válaszolt a kérdésekre. Meg se hallotta őket. Szerintem nem is értette, talán nem magyar az anyanyelve, nem tudom, de azon túl, hogy többé-kevésbé végigterelt minket a programon, semmilyen plusz információt nem nyújtott. Ezt különösen azok szívták meg, akik két napra jöttek Kairóba és csak némi szerencsével jutottak el a szállásukra (másnap pedig új idegenvezetőjük lett, Oszkár, állítólag kiválóan dolgozott).

Mi pedig tűztünk hazafelé, de nem sikerült megtudni, hogy 1. miért magányosan, miért nem karavánban megyünk, ha csak úgy lenne szabályos és biztonságos 2. miért nem álltunk meg pihenni, ha egyszer Lejla bekonferálta. OK, a reggeli hét órás utat visszafelé öt óra alatt lenyomtuk és este tízre a szállodában voltunk – a kétnapos csapat másnap ugyanúgy öt körül indult haza Kairóból és hajnali fél egyre ért vissza: a sofőrük betartotta a sebességkorlátozást, a miénk meg mint egy őrült. Lejla arra bezzeg nem felejtette el felhívni a figyelmet, hogy adjunk baksist a sofőrnek, amiért sietett, szerintem ez a felhívás a korábbi információhiány után kifejezetten bunkóság volt tőle. Nem is adott baksist senki, pedig a sofőr pont lehet, hogy megérdemelte volna, csakhogy szerintem a sofőrt kifizetni, méghozzá a helyi szokásoknak megfelelően, nem a turisták, hanem az utazási iroda feladata.

Egyiptom, 4. rész

Sea Gull: Tengerpart és medence

Az utcára nem nagyon volt érdemes kimenni: üzletek voltak nyomulós arabokkal és semmi más. Hurghada sajnos a turizmus kedvéért épült, emiatt nincs lakó- netán történelmi negyed vagy bármi ilyesmi, a nyaralásban ezért az volt a legrosszabb, hogy nem tudtunk elmenni délutánonként vagy esténként sétálni egyet. Úgyhogy a nyaralás legnagyobb részét a szállodában töltöttük el, ez a bejegyzés tehát a hotel szolgáltatásairól fog szólni.

A Sea Gull szálloda medencéje nappal

Délelőtt általában a medence mellett strandoltunk. Nyilván kiváltságos dolog különböző tengerek partjain nyaralni, maga a tenger azonban Noéminek túl hideg és túl medúzás volt, nekem túl sós, a medence viszont Tunéziában és itt is tökéletesen megfelelt. Ráadásul a Sea Gullban kifejezetten szép medence van, három szintes, a szintek között vízesés, ideális ahhoz, hogy időnként csobbanjunk egyet.

Italok és ételek

All inclusive voltunk, azaz három svédasztalos főétkezés és ingyenes üdítők, ingyenes sütik és ingyenes alkoholos italok jártak. Ebből az ingyenes piálás lehetne a legnagyobb szám, de mi nem nagyon ittunk alkoholt, nem volt olyan a hangulat, de ha valakit érdekel, whiskey, rum, vodka, brandy, gin, háromféle bor és valami sör közül lehetett volna választani. Ezek nem márkás, hanem helyi italok, de amúgy tényleg ingyen és korlátlanul lehetett fogyasztani őket.

A szálloda medencéje éjszaka, kivilágítva

Reggelire kielégítő választék volt: rántotta, tükörtojás, virsli, joghurt, müzli, kenyér, vaj, zöldségek, tej, kávé, tea. Ebédre és vacsorára viszont nem volt rendes hús, csirke csak néha, valami ronda hal és marhafasírt, de semmi rántott vagy sült hús. Köretekből volt csak bőséges a választék, úgyhogy egy hétig gyakorlatilag vega kaját ettünk.

Szórakozás

Délután többnyire aludtunk, pontosabban csak Noémi, engem zavart a légkondi állandó zúgása (nem a szobai, hanem a központi). Esténként megnéztük a Kinder diszkót, ahol két animátor lány táncolt a gyerekekkel, lelketlenül és mosolytalanul, de a gyerekek aranyosak voltak. Az animátorok ezt követő esti műsora pedig egyszer jó volt, egyszer nem. A szobában volt tévé mindenféle műholdas tévécsatornával, volt Duna TV is és három zenei csatorna (orosz, lengyel és egyiptomi), de ezek egyike sem volt nagy durranás. Volt viszont egy rajzfilm-csatorna csomó Tom és Jerryvel, azt szerettük, a nyerő pedig az MBC 2 nevű filmcsatorna volt, amelyen angol nyelvű, arabul feliratozott amerikai sikerfilmek mentek, például a Titanic, a Beépített szépség vagy a Solaris.

Folyt. köv.

A holnapi folytatásban lesz Kairó, addig is egy felvágós találós kérdés (hátha valaki ír végre valami kommentet): hol ülök éppen ezen a képen?

Nagy, sárga köveken ülök

Egyiptom, 3. rész

A fakultatív programok ára

Repülök... a Giftun-sziget felé a hajó orrában állvaA szállodában ücsörgés mellett mindenféle fakultatív programokra is be lehet fizetni, akár a kartagos idegenvezetőnél, akár a mindenfelé felbukkanó arab ügynököknél is. A fakultatív programok közös jellemzője, hogy lényegesen drágábbak, ha a Kartago Toursnál fizetsz be rájuk, ez újabb rossz pont az irodának. Igaz, az egy- vagy kétnapos kairói vagy a luxori útnál még magyarázható a felár a magyar nyelvű idegenvezetéssel, de a többinél nincs semmi különbség, még az átadott számla (egyben jegy) is ugyanolyan. Mi két programra fizettünk be, az egynapos Kairóra Lejlánál, az idegenvezetőnél, és a Giftun-szigeti napra egy arab ügynöknél. Utóbbi 60%-al lett volna drágább, ha a Kartago Tours képviselőjénél fizetjük be!

Giftun-sziget

A Giftun egy lakatlan, sivatagos sziget Hurghada várossal szemben, a szállodából is jól látható volt. A program három részből állt, először Hurghada nevezetességeihez, a víz alatti korallszigetekhez vittek ki minket hajóval a szemközti sziget mellé. Legalább ötven, a miénkhez hasonló hajó is volt még körülöttünk, és mivel ez mindennapos program, megállapítottam, hogy a turizmus errefelé tényleg kész iparág.

Az odafelé úton az arab személyzet azzal szórakoztatott minket, hogy a hajó végéből haldarabokat dobáltak ki a vízbe. Erre odagyűlt egy csomó sirály és komoly harcot folytattak a haldarabokért, volt, amelyiket már a levegőben elkapták, ez nagyon látványos volt.

Sirályok szállnak a hajó mögött

A korallokat felszíni búvárkodás keretében lehetett megtekinteni és tényleg gyönyörűek, eddig csak tévében vagy képen láttam ilyeneket. Nagyon sok korallzátony van, és a felettük úszkáló halak is nagyon szép színesek, egy nagy lilával például kíváncsian megszemléltük egymást, intettem neki, hogy helló, szerencsére ő nem kérdezte meg, hogy Where you come from?, mert egyébként minden egyes arab, akivel találkoztunk, megkérdezte eddig.

A program második részeként kivittek minket a szigetre strandolni, az is szép volt, csak az árnyékot hiányoltam kissé, illetve az apró kavicsos homokkal vigyázni kell, mert ragad, a tengervíz sem mossa le, viszont bemegy a fürdőruha alá is és szúr, csak otthon a szállodában sikerült teljesen megszabadulni tőle. A harmadik program pedig a horgászat volt, az arab srácok gyönyörű színes halakat fogtak, a turisták emlékeim szerint semmit, bár nem sokan próbálkoztak. Ott is lehetett még búvárkodni a korallok felett, ezt ki is használtam, ezúttal legalább egy méter hosszú halakat is láttam.

Nem nagyon volt társaságunk

Ott a hajón ismerkedtünk meg a Szentpétervárról érkezett Antonnal és a barátnőjével. Ez annyiban jó volt, hogy az egész nyaralás alatt hiányoltuk a megfelelő társaságot, a részükről viszont nem tudtuk mire vélni a megtiszteltetést: oroszként ők könnyen találhattak volna anyanyelvi társaságot is.

Mi viszont szerettünk volna, de nem nagyon találtunk magyar társaságot, mármint nem csak a giftunos napon, hanem egyáltalán nem. Volt egy középkorú házaspár, akikkel együtt csöveztünk a nulladik délelőttön, de ők valahonnan messze a vidékről jöttek és nem voltak igazán társasági emberek. Láttam egy házaspárt az étteremben, akik annyira magyarok voltak, hogy a férfi Igazságot Magyarországnak! feliratú pólót viselt Nagy Magyarország térképpel. A felirat angolul is rajta volt a pólón, hogy mindenki értse, de nem nagyon hiszem, hogy az orosz vendégseregben különösebb izgalmat keltett ezzel. Én viszont többször is több hetes Népszabadságokat olvastam a medence mellett, bár nem demonstratív céllal, hanem mert amúgy is azt szoktam, mindenesetre a rendkívül magyar úrban sem ismertem fel az ideális társaságot. Volt még két magyar lány, akiket viszont a délelőtti napozáson kívül soha sehol nem láttunk, rejtély, mit csináltak egy hétig.

Napozó turisták a hajó elején

Egyiptom, 2. rész

Közlekedési módszerek

Az egyiptomi arab mentalitásból akkor kaptunk ízelítőt először, amikor még az első nap délelőttjén kimentünk a szállodából venni valami kaját és üdítőt. A helyiek leszólítanak, közel jönnek és mindenféle vacakot akarnak ránk sózni: tisztelem a másságot, de ha már a turizmusból élnek, ők is tisztelhetnék a mi másságunkat a privát szférát illetően, hadd ne kelljen már a közértig vezető ötven méteren nyolcféle szar megvásárlását visszautasítani. Ekkor zártuk ki Egyiptom után az összes arab országot is a jövőbeli utazásaink színhelyei közül.

Érdekes még, ahogy autóznak, szabályok, lámpák, zebrák és más hasonló infrastruktúra híján. Nekik módszereik vannak csak az autóvezetéshez. A jelenlétüket például dudálással jelzik, állandóan csak dudálnak, és szó sem lehet semmiféle udvariasságról. Mivel Egyiptom kőolaj-kitermelő ország, nagyon olcsó a benzin, tele is vannak az utak mindenféle ócska vassal, illetve feltűnően sok volt a Hyundai márkájú taxi, természetesen ezek mindegyike dudált, lassított és kérdőn nézett, amikor mellettünk elhaladt.

És ha már közlekedés: mindenképpen akartam tevegelni, és szerencsére erre a hotel kertjében is lehetőségem volt, Mohamed ugyanis ott parkolt a tevéjével minden délután. A tevét pedig Oszkárnak hívták. Ezek még úgy-ahogy hihető nevek voltak, mások viszont ezeknél sokkal rosszabb sztorikat akartak beadni nekünk csak azért, hogy szimpatikusnak tűnjenek és vegyünk tőlük valamit. Ezek közös lényege az arab srácok állítólagos magyar gyökerei voltak: az egyiket Puskásnak hívták, a másiknak az anyja Kecskemétről származott, a harmadiknak pedig felesége volt régebben Komáromban…

Tevegelek a hotel kertjében

Vendégsereg a Sea Gullban

A Sea Gull szállodában lakunk, ez kategóriáját és szolgáltatásait tekintve ugyanolyan, mint a tunéziai Thapsus volt, viszont a személyzet sokkal barátságosabb, mint ott. Az esti, animátorok által bemutatott műsorok viszont sokkal rosszabbak. Amikor szállodát választottunk, ahogy írtam már, a szintén Hurghada városbeli Golden 5 volt még esélyes, végül azért nem oda mentünk, mert állítólag tele van újgazdag orosz bunkókkal. Nos, kíváncsi lennék, ehhez képest ott mennyi orosz lehet: ha a személyzet nem arab lenne, azt hittük volna, hogy Moszkvába hoztak minket nyaralni. Itt ugyanis gyakorlatilag mindenki orosz, kizárólag orosz beszédet lehet hallani, és a személyzet is oroszul szólítja meg a vendégeket, csak külön kérésre váltanak át angolra. Viszont senki sem bunkó, a vendégek normális viselkedésű, hétköznapi orosz emberek.

Sea Gull szálloda a tenger felől

Ami még érdekes, hogy feltűnően sok a lány és a nő. Erre azt a magyarázatot találtuk, hogy kettő vagy több barátnő, netán anya a lányával simán eljöhet és szemlátomást el is jön együtt nyaralni, férfiak viszont nem nagyon járnak kettesben külföldre, és a nagyobb férfitársaság is ritkább. A házaspárokon kívül tehát elsősorban nők, csajok vannak itt minden mennyiségben és minden korosztályban, facér férfiak számára tehát ideális a hely, pláne, ha az illető facér férfi esetleg még oroszul is tud beszélni…