Leslie L. Lawrence: A villogó fények kolostora

Kirívóan ízléstelen borítóval jelent meg a legújabb Lawrence-könyv, ez a tigrisen lovagló bikinis nő szörnyen néz ki. Szerencsére ha elektronikusan olvassa a könyvet az ember, akkor csak egyszer látja, nem kell naponta többször is szembesülni vele. Ennél csak a második kötet borítója ocsmányabb, érthetetlen, hogyan lehet ilyen borítókkal kiadni egy könyvet.

Magát a történetet pedig felesleges volt megírni, kiadni és felesleges megvenni is. Leslie L. Lawrence sokadik kolostori nyomozása van benne, ami semmiben sem különbözik az eddigi nyomozásaitól. Fantáziátlan, a már unalomig ismert panelekből áll az egész: Lawrence a könyvtárat akarja tanulmányozni, a kolostor vezetője furcsán viselkedik, mindenféle gyanús csoportok érkeznek, aztán embereket gyilkolnak meg. Amikor elég sokat meggyilkoltak, Lawrence megszervezi a Nagy Leszámolást, és amikor az is megvolt, még mindig hátravan egy csomó a könyvből, mert mindezeket meg is kell magyarázni.

Azt, hogy mennyire nem tud már az öreg újat kitalálni, az mutatja a legjobban, hogy egy helyszínen játszódik az egész regény, benn a kolostorban. A korábbi nagy regényeiben sokat többet utazhattunk. A legelsőnek, a Sindzse szemének például csak a legutolsó helyszíne volt a lámakolostor, addig a fél Himaláját bejárták a szereplők. A Holdanyó fényes arcában volt hajózás, táborozás, Benáresz városa és csak ezután az öregek otthona, de még onnan is kiruccantunk a papokhoz. Bejártuk Indiát, mire meglett Naraszinha oszlopa és így tovább. De ugyanez van a nőkkel is: Holdanyó izgalmas istennői helyett akivel Lawrence ebben a villogó fényes kolostorban összejön, folyton azon aggódik, hogy 29 évesen már öreg és szottyadt, ami Lawrence szerint is marhaság, erről regényt írni viszont szánalmas.

Nyilvánvaló, hogy a Leslie L. Lawrence-sorozat kb. tíz éve kimerült, Lőrincz L. Lászlónak inkább Frank Cockney életét kellene tovább írnia, és rendőrös krimivel is nagyon régen állt elő, sci-firől nem is beszélve. De felőlem írhat mesét, Lendvay-regényt, akármit, csak ezeket a lámakolostoros Lawrence-regényeket ne erőltesse már.

Leslie L. Lawence: A teaültetvény

Egy olvasható Lawrence-regény! Nagy dolog ez, meg kell becsülni, miután például az utolsót, A fekete özvegy címűt egyszerűen nem sikerült végigolvasni, annyira rossz volt, száz oldal után abbahagytam. Azelőtt talán a Portugál áprilist olvastam újként, ami durva hibákat tartalmazott, például európai építőmunkásokat leszólító japán nőket, pincében mászkáló pókembert, de legalább nem raktam le a felénél. Azelőtt pedig a vízidisznós, amiről kb. ugyanezt lehet elmondani.

Leslie L. Lawrence: A teaültetvény, borítóEz a teaültetvényes sem hibátlan, de azért teljesen más szint. Kifejezetten jól indul a regény, régi egyetemi oktatónő furcsa kérése, aztán Sri Lanka, őserdő, bombanő a dzsungel mélyén, köcsögbe rejtett emberfejek, teljesen korrekt, csak Gunaszena imádkozásának a fejezetét kellett volna kihagyni, mert semmi köze a történethez, viszont hosszú és fárasztó.

A második kötet már kevésbé izgalmas, néha a szállodában kavarnak a szereplők, néha a teaültetvényen, aztán megint itt, megint ott, nincs semmi íve a történetnek. Néha meggyilkolnak valakit, de ezen sem izgul különösebben senki, az olvasó a legkevésbé, de a második kötetnél már nem akarja abbahagyni sem az olvasást… De legalább semmi ciki sem volt benne, a végén az altatós rész kifejezetten érdekes volt, Lőrincz L. László emiatt a regény miatt nem kell, hogy lehajtott fejjel menjen a dedikálásokra…

Egyébként elektronikusan olvastam el, simán ide tudnám biggyeszteni magát a regényt is. Volt egy blogger, aki pontosan ezt csinálta, ajánlásokat írt könyvekről, aztán egyszerűen belinkelte a letölthető elektronikus változatokat, papíros könyvkiadók, helló! Annyi esze viszont nem volt, hogy mindezt ne a freeblogon csinálja, hanem külföldi szolgáltatónál – bár most, hogy törölték, lehet, hogy felmerül majd benne az ötlet.

Vavyan Fable: A Halkirálynő és a kommandó

Arra gyanakodtam, hogy még túl fiatal voltam. És amikor az ember még fiatal, kevésbé gyanakvó, kevésbé igényes, kevésbé háklis, és nem tudtam eldönteni, Vavyan Fable könyveit csak azért szerettem régen, mert fiatal voltam és igénytelen, vagy mert tényleg jók voltak. Többször is kritizáltam már az írónőt, amiért egyszerűen nem tud írni, de most kiderült: régen tudott!

A Halkirálynő-sorozat első része, Vavyan Fable legelső megjelent könyve például szinte zseniális. Érdekes alaptémát feszeget, érdekes a főhősnő nézőpontja. Kitűnő szereplői vannak a könyvnek, élettel teli, különleges karakterek egész sora, akik még jellemfejlődnek is. A történet pedig izgalmas, és a könyv filmszerűen van megírva, mindig történik valami, mint a Harry Potterben.

Nyoma sincs a későbbi Fable-regények töméntelen hibájának. Először is, az író a történetre koncentrál, nem a saját lelkivilágára. Nincsenek idióta szóvirágok, nincs masztatást követő testpöcsölyözés, hanem rendes magyar szavakkal leírja, hogyan éli meg egy nő a szexet, és ez sokkal varázslatosabb, mint bármilyen szóvirág. Továbbá nem beszél mindenki egyformán, minden szereplőnek saját beszédstílusa van. Simán vállalható, hogy ennek a könyvnek a rajongója vagyok.

Ez volt az első rész, azóta a nyolcadiknál jár a Halkirálynő-sorozat. Én talán négyet olvastam el, és úgy emlékszem, amelyikben Belloq lesz a narrátor, az már nem olyan jó, de majd utánaolvasok még. Valahol biztosan elromlik a sorozat Vavyan Fable saját hanyatlásával párhuzamosan, mert amibe pár éve beleolvastam, az már rossz volt: szóvirágok, elcsépelt közhelyekből építkező bűntények, Denisa Wry pedig alig hasonlított az első részekben megismert lányra. Az első gyilkosság után abba is hagytam.

Szomorú, hogy Fiatalságom Legjobb Írói, vagyis Stephen King, Lőrincz L. László és Vavyan Fable mennyire elvesztették a fonalat. Ha valakinek van tippje, ossza meg velem: manapság ki ír jó regényeket?

Lost, két és fél évad után

Minden napra várjuk Zsófi megszületését, készen állnak a bútorai, ruhái és minden más, ami egy babához kell. A szerda éjszakánk már izgalmas volt, de a várakozást ettől eltekintve leginkább a Lost nézésével töltjük, most erről lesz szó.

Szeretem, ha egy film vagy sorozat szép helyen játszódik, ilyen volt a Mamma mia, a Lepattintva (Forgetting Sarah Marshall) és a Magnum is. A Lost azzal mindenképpen veri a konkurenciát, hogy hangsúlyt kapnak Hawaii szépségei, ellentétben például a Magnummal, amelyet főleg Honolulu sikátoraiban és kocsmáiban forgattak le. Az internet tele is van a Lost helyszíneit felkereső rajongókkal, amivel maximálisan azonosulni tudok, ha nyerünk a lottón, mi is egészen biztosan felkeressük a Magnum és a Lost híresebb helyszíneit Honoluluban.

Rajongók a Lost egyik gyönyörű helyszínén Hawaii-on

Annyiban viszont csalódás a Lost, így a harmadik évad kétharmadánál járva, hogy a sci-fi vonalat erősebbnek vártam. Azt hittem, mindenféle titokzatos tudományos csoda lesz majd, ehelyett szappanopera van, részenkénti jellemfejlődéssel, ami időnként jó, időnként fárasztó. Hurley előtörténete nagyon magasan veri a többiekét, Lock a második helyezett, annyira jó karakter, a mélypont viszont Michael, akinek egy béna brazil szappanopera szintje jutott.

Ami viszont meglepett, hogy a konzisztencia teljes hiánya milyen elviselhető. A Harry Potternek és például a Leslie L. Lawrence-regényeknek is beolvastam már, ha itt-ott lyukas volt a rendszer, a Lostban viszont nyoma sincs rendszernek, teljesen logikátlan minden, a történet mégis érdekes marad.

A konzisztencia teljes hiánya mellett a szálak elvarrása sem erőssége a Lostnak. A 24-ben minden epizód végén maradt pontosan egy elvarratlan szál, amivel tovább lehetett vinni az évadot, egészen a 24. rész végéig, amikor az utolsó bűnözőt is elfogták vagy fejbelőtték. Ezzel ki is lehetett békülni, a Lostban viszont szálak elvarrása szóba sem kerül, sőt már az is nagy sikerélmény, ha valami egy kicsit kevésbé homályossá válik. Teljesen kizárt, hogy akár a jövőre kezdődő záró évadban értelmes választ kapjunk a rejtélyek sokaságára, érdekes módon azonban ez a frusztráció is belefér – hiszen nyilván a Sziget akarta így.

Amire még figyelni kell, az az internetes keresgélés. A web érthető módon tele van a sorozat rejtélyeit taglaló írásokkal, de ezek egyben gigantikus spoilerek is, úgyhogy csak óvatosan. Én csak képeket keresgéltem ehhez a bejegyzéshez, de már a képek is árulkodóak vagy félrevezetőek. Itt van például a hatodik évad plakátja, ahol a képen látható szereplők közül legalább öten már most halottak, és C-ről is nehezen tudtam elképzelni, hogy túléli a harmadik évadot, de ezek szerint mégis eljut odáig.

A Lost stábja egy jelenet forgatása közben a dzsungelben

Magita Hotel, Erdőbénye

Hol költsük el az üdülési csekkünket? – merült fel a kérdés még az ősszel, és a Metropol újság ajánlata alapján a címben jelzett hotel mellett döntöttünk egy hétvégére.

Leslie L. Lawrence egyik legjobb regénye volt a Vérfarkas éjszakája, ami egy csendes svájci faluban játszódott, arra emlékeztetett Erdőbénye leginkább: hegyek között megbúvó falucska, kedves fogadós lány, finom ételek és holdtöltekor gyilkoló vérfarkas. Pontosabban vérfarkas nem volt, legalábbis mi nem találkoztunk vele, pedig még sétáltunk is este a sötétben a faluban.

Az erdőbényei Magita Hotel épülete

A hotel tulajdonosai jobbos elkötelezettséget mutattak, mert Biblia várt minket az éjjeliszekrényen, a tévécsatornák sora pedig a Hír TV-vel kezdődött, majd a katolikus Hálózat tévével folytatódott. A harmadik a politikailag semleges VIVA, a negyedik pedig a politikailag elfogult Echo TV volt, aztán összevissza a többi. Az akció jegyében felár nélkül kaptunk vacsorát, masszázst (életemben először) és a jakuzzi használatát (Noémi életében először). Még internet is volt, sajnos csak a hallban, mert a szobáig nem ért el a wifi.

Jó kis hétvégénk volt a fentiek kihasználásával, sétával a faluban és bementünk Tokajba is, ennél hosszabb ideig viszont szerintem unalmas lenne, gőzöm sincs, miből él meg egy közepesen elegáns hotel az 1300 fős és rosszul megközelíthető Erdőbényén, pláne januárban. Rajtunk kívül egyébként két pár volt még az ötven szobás hotelben, az egyik férfi egyik reggel vadászni ment, lehet, hogy ez a vadászok törzs-szállodája az év többi szakában.

Érdekes volt még a hó, mint olyan, budapesti olvasóimnak írom, hogy tőlünk keletre minden fehérbe borult, ott kint a nagyvilágban valódi telet találhatnak az érdeklődők. Vasárnap reggelre konkrétan ránk szakadt az ég, az autót és az utakat is tíz centis hó borította, a képen éppen a hó-autónk csomagtartóját próbálom kinyitni hazaindulás előtt.

A hotel előtt a hóval borított autónk csomagtartóját nyitom ki

Tanácsok az új Lawrence-regény szerkesztéséhez

(Leslie L. Lawrence: Portugál április)

Leslie L. Lawrence: Portugál áprilisEgész jó kis kalandregény lenne az új Lawrence-kötet, ha, amint már ismételgetni is unalmas, lett volna a könyvnek szerkesztője. Mert Domingos de Carvalho jó fej, a helyszín és a szereplők – a könyv elején legalábbis – reálisak, viccesek, szórakoztatóak. Viszont szerkesztő kellett volna ahhoz, hogy a krimi rész épkézláb legyen, például az olvasónak is legyen esélye kitalálni, ki a gyilkos, ez alapvető – ehhez képest a csak egyszer feltűnő mellékszereplők többségéről kiderül, hogy bűnösök valamiben, az olvasónak esélye sincs. Van viszont egy fő-fő-gyilkos is, a könyv harmadánál sikeresen megtippeltem, ki lesz az.

Szerkesztő kellett volna ahhoz is, hogy a feltűnően oda nem illő részeket kihúzza, ilyenek azok a mesélgetős részek, amelyek egyáltalán nem kapcsolódnak a cselekményhez, például a sokadik mellékszereplő (a polgármester titkárának) lelkivilága.

Szintén szólni kellene a veterán szerzőnek, ha feltűnően irreális a szereplői viselkedése. Valószínűtlen például, hogy egy csinos japán hölgy csak azért utazzon Európába, hogy nagy darab építőmunkásokkal szeretkezzen. A subbán tették fel régebben a kérdést, előfordult-e már valaha, hogy szex lett abból, ha egy építőmunkás beszólt egy elhaladó nőnek – ehhez képest legalábbis meglepő, ha egy turistalány szólít le egy építőmunkást. Az is valószínűtlen, hogy ha már össze akarnak jönni, a bontás alatt álló épületbe szervezzék a randit. Édesapám villanyszerelő, így sok építési területen jártam már, esetleg Lőrincz L. László is megnézhetett volna egyet, mielőtt hülyeségeket ír: az építési (bontási) terület el van kerítve, őrizni kell, csövesek nem nagyon juthatnak be tanúnak, szexelni pedig tök lehetetlen, legalábbis kényelmetlen lenne – miközben a buldózeres kollégának saját lakása van, miért nem oda vitte a csajt? Szerintem, ha már egy japán nőt kellett az építési területre keríteni, hogy ott meggyilkolhassák, lehetett volna a buldózeres kolléga felesége, szeretője, lánya, kollégája, illetve ennél is egyszerűbb lett volna egy japán éjjeliőrt meggyilkolni.

És ha már a szexnél tartunk: a könyvben egy középkorú úriember három hölgyet tart a tűzben egyidőben úgy, hogy mindhárman totálisan odáig vannak érte: szép teljesítmény.

Hasonlóképpen kellemetlen egy ponton Domingos de Carvalho köcsögözését hallgatni, miközben úgy tudtuk, Domingos mindig is úriember volt, ha heves természetű is. Aztán: a pókhálóhoz a pókjelmez felesleges, ha a csapdába esett ember úgyis meghal, ráadásul a tapadókorongok a tetőn mászkáláshoz talán használhatóak egy sima felületen – egy több száz éves pince ócska tégláin semmiképpen sem. Arról nem is beszélve, hogy tapadókoronggal a falon mászkálni érdemes lehet egy magas épületben (pl. olajfúrótorony a tenger közepén, lásd a Sziget a ködben című korábbi Lawrence-regényt), felesleges azonban egy föld alatti pincében.

Az pedig a legteljesebb marhaság, hogy a szereplők megtalálják a kincseskamrát, benéznek, hogy igen, tényleg ez az, majd mindenki visszafordul azzal, hogy majd holnap visszajönnek és rendesen szétnéznek. Másnap pedig, anélkül, hogy a hatóságokat értesítették volna, tényleg visszamennek és tovább gyilkolásszák egymást…

Leslie L. Lawrence: A vízidisznók gyöngyökről álmodnak

Bárány Tibor a Népszabadságban megjelent kritikájában alaposan elemezte az előző Lawrence-regényt, a Három sötét királyt. A kritikával egyetértek, de a következtetéssel (mégis van remény) nem, a Három sötét király szerintem a remény legkisebb jele nélkül mutatta “a romlás lehangoló jeleit”.

Leslie L. Lawrence: A vízidisznók gyöngyökről álmodnak, borítóA vízidisznók gyöngyökkel álmodnak ehhez képest úgy indul, mintha mégis lenne remény: a környezet új és megragadó, a karakterek izgalmasak, és az egyes jelenetek is klasszul fel vannak építve. Ekkor még csak egy kilógó szál van, Leslie L. Lawrence meglepő hatása a hölgyekre: mind a két női szereplő rögtön a megismerkedés után le akarja teperni, amely írói megoldástól Leslie barátunk korábbi vonzereje önmaga paródiájává válik. Régen még a szex is jobban ki volt dolgozva, izgalmasabb is volt, amikor a megfojtott viking mocsara mellett a régész nővel fenyőfát másztak, vagy amikor Sheridan professzor asszisztensével szigorúan üzlettársi alapon, nem beszélve Holdanyó mindkét doktor nénijéről. Igaz, ahogy Bárány is írja, “feltehetőleg akkor még volt a Lawrence-köteteknek szerkesztője”.

Ez a vízidisznós regény aztán kb. a közepén, a második kötet századik oldala felé esik szét teljesen, amikor megkezdődik Lawrence vesszőfutása. Összekuszálódik, mit miért csinál, és amikor bemegy valakik után egy barlangba, majd a következő bekezdésben már a prérin gyalogol és nem derül ki, hová lettek, akik előtte mentek be, mit látott odabent és egyáltalán, ez megdöbbentő hiba még a mai Lőrincz L. Lászlótól is.

Alapvetően krimiről lenne szó, de egy rendes krimi átgondoltságát a regény meg sem közelíti. Régebben voltak biztosan ártatlan, gyanús és átlagos szereplők, akikről a végkifejlet során valamilyen logika mentén kiderült, hogy bűnösök vagy ártatlanok. Itt azonban nincs mögöttes logika, nincs meg a rejtvényfejtés izgalma, nincs homlokra csapás, a sok szereplő közül valakiről elmondják, hogy bűnös, más meg ártatlan. A legkirívóbb jel, hogy a telefonos informátorral folytatott beszélgetést régen az olvasó is megismerhette, itt viszont csak azt tudjuk meg, hogy Leslie L. Lawrence fontos információkhoz jutott, amelyek alapján ő már tudhatta is, hogy ki a gyilkos, nekünk, olvasóknak viszont majd csak a regény végén mesélik el, amikor a gyilkos már börtönben ül. Izgalmas…

James Hilton: A kék Hold völgye

James Hilton: A kék Hold völgye című könyvét olvasom, Lőrincz L. László említette mint olyat, ami nagy hatással volt rá kiskorában. A Himalájában játszódik és valóban érdekes sztori egy eldugott civilizációról és egy örökké élő papról. Ami zavart, az a főhős Conway lelkivilágának leírása: az író olyan részletesen elemzi, mintha szerelmes lenne belé. Mivel férfi, talán buzi volt, de ha nőről írna hasonlóan, arra se lennék kiváncsi ilyen részletekbe menően. A sztori szerencsére feledteti a lelkizést, el tudom képzelni, ahogy a fiatal Lőrincz L. Lászlót megragadták a Himalájáról szóló részek – ő maga is sokszor írt hasonlókat. Az embernek kedve támad elutazni és a saját szemével megtekinteni mindezt.