leslie_l_lawrence

Kirívóan ízléstelen borítóval jelent meg a legújabb Lawrence-könyv, ez a tigrisen lovagló bikinis nő szörnyen néz ki. Szerencsére ha elektronikusan olvassa a könyvet az ember, akkor csak egyszer látja, nem kell naponta többször is szembesülni vele. Ennél csak a második kötet borítója ocsmányabb, érthetetlen, hogyan lehet ilyen borítókkal kiadni egy könyvet.

Magát a történetet pedig felesleges volt megírni, kiadni és felesleges megvenni is. Leslie L. Lawrence sokadik kolostori nyomozása van benne, ami semmiben sem különbözik az eddigi nyomozásaitól. Fantáziátlan, a már unalomig ismert panelekből áll az egész: Lawrence a könyvtárat akarja tanulmányozni, a kolostor vezetője furcsán viselkedik, mindenféle gyanús csoportok érkeznek, aztán embereket gyilkolnak meg. Amikor elég sokat meggyilkoltak, Lawrence megszervezi a Nagy Leszámolást, és amikor az is megvolt, még mindig hátravan egy csomó a könyvből, mert mindezeket meg is kell magyarázni.

Azt, hogy mennyire nem tud már az öreg újat kitalálni, az mutatja a legjobban, hogy egy helyszínen játszódik az egész regény, benn a kolostorban. A korábbi nagy regényeiben sokat többet utazhattunk. A legelsőnek, a Sindzse szemének például csak a legutolsó helyszíne volt a lámakolostor, addig a fél Himaláját bejárták a szereplők. A Holdanyó fényes arcában volt hajózás, táborozás, Benáresz városa és csak ezután az öregek otthona, de még onnan is kiruccantunk a papokhoz. Bejártuk Indiát, mire meglett Naraszinha oszlopa és így tovább. De ugyanez van a nőkkel is: Holdanyó izgalmas istennői helyett akivel Lawrence ebben a villogó fényes kolostorban összejön, folyton azon aggódik, hogy 29 évesen már öreg és szottyadt, ami Lawrence szerint is marhaság, erről regényt írni viszont szánalmas.

Nyilvánvaló, hogy a Leslie L. Lawrence-sorozat kb. tíz éve kimerült, Lőrincz L. Lászlónak inkább Frank Cockney életét kellene tovább írnia, és rendőrös krimivel is nagyon régen állt elő, sci-firől nem is beszélve. De felőlem írhat mesét, Lendvay-regényt, akármit, csak ezeket a lámakolostoros Lawrence-regényeket ne erőltesse már.

Egy olvasható Lawrence-regény! Nagy dolog ez, meg kell becsülni, miután például az utolsót, A fekete özvegy címűt egyszerűen nem sikerült végigolvasni, annyira rossz volt, száz oldal után abbahagytam. Azelőtt talán a Portugál áprilist olvastam újként, ami durva hibákat tartalmazott, például európai építőmunkásokat leszólító japán nőket, pincében mászkáló pókembert, de legalább nem raktam le a felénél. Azelőtt pedig a vízidisznós, amiről kb. ugyanezt lehet elmondani.

Ez a teaültetvényes sem hibátlan, de azért teljesen más szint. Kifejezetten jól indul a regény, régi egyetemi oktatónő furcsa kérése, aztán Sri Lanka, őserdő, bombanő a dzsungel mélyén, köcsögbe rejtett emberfejek, teljesen korrekt, csak Gunaszena imádkozásának a fejezetét kellett volna kihagyni, mert semmi köze a történethez, viszont hosszú és fárasztó.

A második kötet már kevésbé izgalmas, néha a szállodában kavarnak a szereplők, néha a teaültetvényen, aztán megint itt, megint ott, nincs semmi íve a történetnek. Néha meggyilkolnak valakit, de ezen sem izgul különösebben senki, az olvasó a legkevésbé, de a második kötetnél már nem akarja abbahagyni sem az olvasást… De legalább semmi ciki sem volt benne, a végén az altatós rész kifejezetten érdekes volt, Lőrincz L. László emiatt a regény miatt nem kell, hogy lehajtott fejjel menjen a dedikálásokra…

Egyébként elektronikusan olvastam el, simán ide tudnám biggyeszteni magát a regényt is. Volt egy blogger, aki pontosan ezt csinálta, ajánlásokat írt könyvekről, aztán egyszerűen belinkelte a letölthető elektronikus változatokat, papíros könyvkiadók, helló! Annyi esze viszont nem volt, hogy mindezt ne a freeblogon csinálja, hanem külföldi szolgáltatónál – bár most, hogy törölték, lehet, hogy felmerül majd benne az ötlet.

(Leslie L. Lawrence: Portugál április)

Egész jó kis kalandregény lenne az új Lawrence-kötet, ha, amint már ismételgetni is unalmas, lett volna a könyvnek szerkesztője. Mert Domingos de Carvalho jó fej, a helyszín és a szereplők – a könyv elején legalábbis – reálisak, viccesek, szórakoztatóak. Viszont szerkesztő kellett volna ahhoz, hogy a krimi rész épkézláb legyen, például az olvasónak is legyen esélye kitalálni, ki a gyilkos, ez alapvető – ehhez képest a csak egyszer feltűnő mellékszereplők többségéről kiderül, hogy bűnösök valamiben, az olvasónak esélye sincs. Van viszont egy fő-fő-gyilkos is, a könyv harmadánál sikeresen megtippeltem, ki lesz az.

Szerkesztő kellett volna ahhoz is, hogy a feltűnően oda nem illő részeket kihúzza, ilyenek azok a mesélgetős részek, amelyek egyáltalán nem kapcsolódnak a cselekményhez, például a sokadik mellékszereplő (a polgármester titkárának) lelkivilága.

Szintén szólni kellene a veterán szerzőnek, ha feltűnően irreális a szereplői viselkedése. Valószínűtlen például, hogy egy csinos japán hölgy csak azért utazzon Európába, hogy nagy darab építőmunkásokkal szeretkezzen. A subbán tették fel régebben a kérdést, előfordult-e már valaha, hogy szex lett abból, ha egy építőmunkás beszólt egy elhaladó nőnek – ehhez képest legalábbis meglepő, ha egy turistalány szólít le egy építőmunkást. Az is valószínűtlen, hogy ha már össze akarnak jönni, a bontás alatt álló épületbe szervezzék a randit. Édesapám villanyszerelő, így sok építési területen jártam már, esetleg Lőrincz L. László is megnézhetett volna egyet, mielőtt hülyeségeket ír: az építési (bontási) terület el van kerítve, őrizni kell, csövesek nem nagyon juthatnak be tanúnak, szexelni pedig tök lehetetlen, legalábbis kényelmetlen lenne – miközben a buldózeres kollégának saját lakása van, miért nem oda vitte a csajt? Szerintem, ha már egy japán nőt kellett az építési területre keríteni, hogy ott meggyilkolhassák, lehetett volna a buldózeres kolléga felesége, szeretője, lánya, kollégája, illetve ennél is egyszerűbb lett volna egy japán éjjeliőrt meggyilkolni.

És ha már a szexnél tartunk: a könyvben egy középkorú úriember három hölgyet tart a tűzben egyidőben úgy, hogy mindhárman totálisan odáig vannak érte: szép teljesítmény.

Hasonlóképpen kellemetlen egy ponton Domingos de Carvalho köcsögözését hallgatni, miközben úgy tudtuk, Domingos mindig is úriember volt, ha heves természetű is. Aztán: a pókhálóhoz a pókjelmez felesleges, ha a csapdába esett ember úgyis meghal, ráadásul a tapadókorongok a tetőn mászkáláshoz talán használhatóak egy sima felületen – egy több száz éves pince ócska tégláin semmiképpen sem. Arról nem is beszélve, hogy tapadókoronggal a falon mászkálni érdemes lehet egy magas épületben (pl. olajfúrótorony a tenger közepén, lásd a Sziget a ködben című korábbi Lawrence-regényt), felesleges azonban egy föld alatti pincében.

Az pedig a legteljesebb marhaság, hogy a szereplők megtalálják a kincseskamrát, benéznek, hogy igen, tényleg ez az, majd mindenki visszafordul azzal, hogy majd holnap visszajönnek és rendesen szétnéznek. Másnap pedig, anélkül, hogy a hatóságokat értesítették volna, tényleg visszamennek és tovább gyilkolásszák egymást…

Bárány Tibor a Népszabadságban megjelent kritikájában alaposan elemezte az előző Lawrence-regényt, a Három sötét királyt. A kritikával egyetértek, de a következtetéssel (mégis van remény) nem, a Három sötét király szerintem a remény legkisebb jele nélkül mutatta „a romlás lehangoló jeleit”.

A vízidisznók gyöngyökkel álmodnak ehhez képest úgy indul, mintha mégis lenne remény: a környezet új és megragadó, a karakterek izgalmasak, és az egyes jelenetek is klasszul fel vannak építve. Ekkor még csak egy kilógó szál van, Leslie L. Lawrence meglepő hatása a hölgyekre: mind a két női szereplő rögtön a megismerkedés után le akarja teperni, amely írói megoldástól Leslie barátunk korábbi vonzereje önmaga paródiájává válik. Régen még a szex is jobban ki volt dolgozva, izgalmasabb is volt, amikor a megfojtott viking mocsara mellett a régész nővel fenyőfát másztak, vagy amikor Sheridan professzor asszisztensével szigorúan üzlettársi alapon, nem beszélve Holdanyó mindkét doktor nénijéről. Igaz, ahogy Bárány is írja, „feltehetőleg akkor még volt a Lawrence-köteteknek szerkesztője”.

Ez a vízidisznós regény aztán kb. a közepén, a második kötet századik oldala felé esik szét teljesen, amikor megkezdődik Lawrence vesszőfutása. Összekuszálódik, mit miért csinál, és amikor bemegy valakik után egy barlangba, majd a következő bekezdésben már a prérin gyalogol és nem derül ki, hová lettek, akik előtte mentek be, mit látott odabent és egyáltalán, ez megdöbbentő hiba még a mai Lőrincz L. Lászlótól is.

Alapvetően krimiről lenne szó, de egy rendes krimi átgondoltságát a regény meg sem közelíti. Régebben voltak biztosan ártatlan, gyanús és átlagos szereplők, akikről a végkifejlet során valamilyen logika mentén kiderült, hogy bűnösök vagy ártatlanok. Itt azonban nincs mögöttes logika, nincs meg a rejtvényfejtés izgalma, nincs homlokra csapás, a sok szereplő közül valakiről elmondják, hogy bűnös, más meg ártatlan. A legkirívóbb jel, hogy a telefonos informátorral folytatott beszélgetést régen az olvasó is megismerhette, itt viszont csak azt tudjuk meg, hogy Leslie L. Lawrence fontos információkhoz jutott, amelyek alapján ő már tudhatta is, hogy ki a gyilkos, nekünk, olvasóknak viszont majd csak a regény végén mesélik el, amikor a gyilkos már börtönben ül. Izgalmas…

James Hilton: A kék Hold völgye című könyvét olvasom, Lőrincz L. László említette mint olyat, ami nagy hatással volt rá kiskorában. A Himalájában játszódik és valóban érdekes sztori egy eldugott civilizációról és egy örökké élő papról. Ami zavart, az a főhős Conway lelkivilágának leírása: az író olyan részletesen elemzi, mintha szerelmes lenne belé. Mivel férfi, talán buzi volt, de ha nőről írna hasonlóan, arra se lennék kiváncsi ilyen részletekbe menően. A sztori szerencsére feledteti a lelkizést, el tudom képzelni, ahogy a fiatal Lőrincz L. Lászlót megragadták a Himalájáról szóló részek – ő maga is sokszor írt hasonlókat. Az embernek kedve támad elutazni és a saját szemével megtekinteni mindezt.