Egy fontos mérföldkő (Stephen King: 11/22/63)

Régebb óta tudtam, hogy a pályafutásomat a legjobban az angol nyelvtudásom fejlesztése vinné előre. Megfigyeltem például, hogy a négy legjobb barátunk mindegyike sokkal jobban tud  nálam angolul, és mindegyikük sokkal jobban is keres nálam. Az is érdekes volt, amikor megnéztük Zsófi és Trychydts társaságában Az igazság ára (The Lincoln Lawyer) című filmet, majd Trychydts kedvtelésből megvette a könyvet is, és a kettőről közös blogbejegyzést írt. A könyv elolvasásában Trychydts-t egyáltalán nem zavarta vagy befolyásolta, hogy történetesen angol nyelvű volt.

Úgyhogy komolyan elkezdtem gyakorolni az angolt, találtam egy jó tanárt, angolul kezdtem filmeket és sorozatokat nézni, és könyveket is olvastam, de csak amit magyarul már kiolvastam, tehát ismertem. Harry Potter, Stephen King, Hook, majd Hunter S. Thompson után éreztem úgy, hogy menne ez talán elsőre látott könyvekkel is.

Stephen Kingnek tavaly novemberben jelent meg a legújabb regénye 11/22/63 címmel (a cím Jack Kennedy elnök merényletének a napjára utal). Ezt választottam, letöltöttem és belevágtam. Olvasás közben tűnt fel, milyen lassan haladok benne előre, a Kindle százalékos kijelzése alig-alig akart nagyobbra ugrálni. Utánanéztem, és kiderült, hogy a könyv terjedelme másfél millió karakter(!), vagyis ha vesszük az első három Harry Pottert együttvéve, ahhoz még hozzá lehet adni a negyedik részből is egy-két fejezetet, hogy megkapjuk ennek a hosszát. Papíron egyébként 850 oldal, így néz ki:

Stephen King: 11/22/63, a könyv nyomtatott változata egy asztalon

Annyiban viszont tökéletes választás volt, hogy King egyszerű nyelvezetet használ, kizárólag a történetre koncentrál, tehát könnyű megérteni és értelmezni. Úgyhogy bár sokáig tartott, végigolvastam, értettem, és többé-kevésbé élveztem is. Főleg azt élveztem, hogy  értettem, mert maga a történet lassú és unalmas – kb. mint a Duma Key, a jelek szerint King a korábbi mélypontja után beállt erre az élvezhető, de a korábbi könyveihez képest lapos szintre. Írtam róla kritikát, angolul, amit majd átírok magyarra is, ha év végén megjelenik az Európa Kiadónál. És már nekem se volt gond, hogy angolul volt!

Vavyan Fable: A Halkirálynő és a kommandó

Arra gyanakodtam, hogy még túl fiatal voltam. És amikor az ember még fiatal, kevésbé gyanakvó, kevésbé igényes, kevésbé háklis, és nem tudtam eldönteni, Vavyan Fable könyveit csak azért szerettem régen, mert fiatal voltam és igénytelen, vagy mert tényleg jók voltak. Többször is kritizáltam már az írónőt, amiért egyszerűen nem tud írni, de most kiderült: régen tudott!

A Halkirálynő-sorozat első része, Vavyan Fable legelső megjelent könyve például szinte zseniális. Érdekes alaptémát feszeget, érdekes a főhősnő nézőpontja. Kitűnő szereplői vannak a könyvnek, élettel teli, különleges karakterek egész sora, akik még jellemfejlődnek is. A történet pedig izgalmas, és a könyv filmszerűen van megírva, mindig történik valami, mint a Harry Potterben.

Nyoma sincs a későbbi Fable-regények töméntelen hibájának. Először is, az író a történetre koncentrál, nem a saját lelkivilágára. Nincsenek idióta szóvirágok, nincs masztatást követő testpöcsölyözés, hanem rendes magyar szavakkal leírja, hogyan éli meg egy nő a szexet, és ez sokkal varázslatosabb, mint bármilyen szóvirág. Továbbá nem beszél mindenki egyformán, minden szereplőnek saját beszédstílusa van. Simán vállalható, hogy ennek a könyvnek a rajongója vagyok.

Ez volt az első rész, azóta a nyolcadiknál jár a Halkirálynő-sorozat. Én talán négyet olvastam el, és úgy emlékszem, amelyikben Belloq lesz a narrátor, az már nem olyan jó, de majd utánaolvasok még. Valahol biztosan elromlik a sorozat Vavyan Fable saját hanyatlásával párhuzamosan, mert amibe pár éve beleolvastam, az már rossz volt: szóvirágok, elcsépelt közhelyekből építkező bűntények, Denisa Wry pedig alig hasonlított az első részekben megismert lányra. Az első gyilkosság után abba is hagytam.

Szomorú, hogy Fiatalságom Legjobb Írói, vagyis Stephen King, Lőrincz L. László és Vavyan Fable mennyire elvesztették a fonalat. Ha valakinek van tippje, ossza meg velem: manapság ki ír jó regényeket?

Stephen King: Christine

Mondják, hogy a könyvespolcon nem az a legjobb regény, ami a legjobb állapotban van, hanem ami a legszakadtabb, mert azt olvasták a legtöbbet. A Christine-t korábban én is annyiszor kiolvastam már, hogy egy lapjaira szakadt példányt talált volna a polcon az érdeklődő. Végül vettem egy új példányt, amit viszont még egyszer sem olvastam el, csak nemrég vettem le a polcról először. Elég tré kiadás egyébként, rengeteg benne az elgépelés, pedig ugyanaz a fordítás újratördelve – létezik vajon, hogy újra is gépelték?

Ettől függetlenül a Christine a legjobb regény, amit valaha olvastam. Régen azt gondoltam, hogy a barátságról és az autózásról szól, de most már látom, hogy legalább ennyire a fiatalságról is. Persze elképzelhető, hogy van ennél jobb regény a barátságról, az autózásról vagy a fiatalságról, de én nem tudok róla, és az egészen biztosan nincs így megírva. Mert nincs egy felesleges szó, egy felesleges mondat vagy bekezdés, Stephen King tökéletesen koncentrált a témára (ha kábítószer hatása alatt is, de ez mindegy). És mérnöki pontossággal, mégis izgalmasan, sodró lendülettel ismerteti a történetet.

1958-as Plymouth Fury (mint Christine)

Gondolkoztam, mivel lehetne a Christine-t egyáltalán összehasonlítani, talán a Harry Potterekkel. Azok is nagyon jók, de JK Rowlingnak fogalma sincs például a társadalom vagy a politika működéséről, ahogy a közgazdaságtanról sem. King viszont tökéletesen ismeri az amerikai kisváros életét minden szempontból, a barátságról, az autózásról és a fiatalságról is mindent tud. És hozzá ez a nagyszerű rémtörténet tökéletesen megírva, Stephen King ezzel a regényírás eddigi csúcsát állította be.

Moldova György: Az utolsó töltény 8-9., Stephen King: A coloradói kölyök

Együtt akartam írni ezekről a könyvekről, van ugyanis egy közös vonásuk: egyik sem éri meg az árát. Engem szerencsére nem vertek át, könyvtárból hoztam ki mindkettőt, ennek ellenére ellenszenves, hogy máskülönben (ennyi) pénzt kérnének el értük.

Moldova György: Az utolsó töltény 8.Moldova a nyolcadik és kilencedik kötetben is folytatja a blogírást. A “rendes” blogját bezzeg nem írja, inkább kiadja ugyanazt könyvben, kétezer-ötszáz forintért egy-két hónapnyi adagot. Ezekben részben politizál, részben a megjelent riportkönyveiből kimaradt sztorikat süti el (pedig nem véletlen, hogy azokból kimaradtak), részben pedig a hatásukat mutatja be, tipikus blogtéma mindegyik. És bár hosszú távon fárasztó, hogy Moldova továbbra is a szent, aki az Egyetlen Igazság birtokában van, mindenki más pedig link, csaló, hülye, a történeteinek sok érdekes tanulsága van.

Stephen King: A coloradoi kölyökStephen King korábban komplett esszét írt a kisregények megjelentetéséről, hogyan húzta a száját a kiadója, amikor novellánál hosszabb, regénynél rövidebb ún. kisregényeket akart kiadatni vele. Végül négyet adtak ki egy kötetben Different seasons címmel (magyarul a Remény rabjai címmel jelent meg). Most viszont A coloradói kölyök címűt önállóan adták ki, pedig pont ugyanolyan terjedelmű, mint a Different seasons egy-egy része. A színvonala is azokéhoz hasonló – nem rossz, de nem is nagy szám, négy ilyen éppen kitenne egy jó kis kötetet. Úgyhogy kölcsönözni megérte ezt és a moldovákat is, de megvásárolni?…

Stephen King: A mobil

Stephen King: A mobil, borítóEz a könyv bűn rossz, kár volt hónapokig keresni a könyvtári katalógusokban. Az alapötletet, a világ végét King már megírta egyszer Végítélet címmel, ami egyébként a végén szintén elég nagy marhaságra fut ki, de addig alapvetően jó, sőt zseniális. Itt viszont csak félig ér véget a világ, a mobilosok idióták lesznek, a mobil nélküliek maradnak normálisak, ami alapötletnek elfogadható lenne, ha valami érdekes történet kerekedne belőle, ez sem rosszabb ötlet annál, mint hogy egyes emberek varázsolni tudnak, egyesek meg nem. De ebből itt nem sztori lesz, hanem kuszaság, mert amíg a varázslás egy nagyjából kiszámítható képesség, a mobilon keresztül újraprogramozott emberek mindig éppen arra lesznek képesek, amit King a történet szempontjából szükségesnek látott. Először gyilkolják egymást, aztán szelídebbek lesznek, néha okosak, néha hülyék, egyszer kajálni sem tudnak, aztán megtanulnak repülni is, szóval hogy Trychydts hasonlatát használjam, nem lehet tudni, a pakliban levő lapok közül melyik mennyit ér, így izgalmat sem okoz kivárni az eredményt.

King elővette azt az idegesítő klisét is, hogy a tizenéves gyerek egy nagy számítógép-zseni, aki mindenkinek elmagyarázza, hogy az emberek agya olyan, mint a winchester, amiről mobilon keresztül letörölték a programot, az újonnan betöltöttbe viszont féreg került, ami majd elrontja a programozást jól. A főhős ezt nagy nehezen megérti, majd mélylélektani és az agyműködést elemző gondolatmenetbe kezd, miközben bevallja, hogy a számítógépen ő csak a Word, az Illustrator és a levelezőprogram kezeléséhez ért. Plusz némi Macintosh-térítés, amitől King szintén megkímélhetett volna.

Azt is megszokhattuk már, például a Végítéletben is ez volt, hogy Stephen King számára a világ kizárólag az Amerikai Egyesült Államokból áll, pedig a mobilon keresztüli agy-átprogramozás a világ relatíve kis részén lenne csak lehetséges. Az is King-szabvánnyá válik lassan, hogy a főszereplőt saját magáról mintázza (a semmiből sikeressé váló író, Mac-használat, történetek álmodása stb.). Az viszont szokatlan, hogy nem varrja el a szálakat a regény végén. A Librin egy felhasználó elspoilerezi, hogy happy end a vége, de ez egyszerűen nem igaz, gyakorlatilag semmiről sem derül ki semmi, nem tudjuk meg, hogy ki és miért csinálta az egész balhét, hogy mi lesz ezután, ahogy az sem, hogy Clay meg tudja-e menteni a fiát.

Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg

Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg című könyve több szempontból is felkeltette a figyelmemet. Egyrészt a címadáshoz szolgáló Shakespeare-idézetet a harmadik Harry Potter-filmbe is beleszőtték, sőt azzal reklámozták a trailerben. Ezen kívül az író két másik művéről nevezte el Montag a blogját (Marsbéli krónikák és Fahrenheit 451), tehát nyilván sokat jelentettek neki az író művei.

Ilyen komoly felvezetés után ilyen pocsék könyvet még életemben nem olvastam. Ray Bradbury folyamatosan elköveti azt a hibát, amelyet Stephen King úgy nevezett, hogy a határozószavak felesleges halmozása. Bizonyára roppant lírikusnak tűnik például ez a mondat: “Fehér, pihelágyságú lepkék kukucskáltak be egy üres üzlet ablakán,…“, de az miért fontos, hogy mennyire puhák a lepkék? Sőt az egész mondat felesleges, a könyv nem a lepkékről szól, szerepük sincs, és a könyvben rengeteg ehhez hasonló rész van, amelyek csak zavarnak, nehezítik az olvasást és lassítják a történetet.

Persze fene tudja: ezért a történetért nem is kell sietni. Az eleje még izgalmas lenne, ha a lírikus vatta nem fárasztana le. Szerencsére a közepén a líra finoman véget ér, ekkor viszont a történet ül le, a vége pedig teljes egészében baromság.

A könyv egyetlen értékének az édesapa monológjai tűnnek, amelyek, ha kiragadjuk a környezetükből, tartalmaznak érdekes gondolatokat. De azért vegyük észre, hogy apuka tizenhárom éves srácoknak filozofál a Bűn és a Rossz természetéről. Még meg is kérdezi:

-Értitek, amit mondok?
-Nem nagyon.

De apuka azért simán folytatja tovább…