stephen_king

Mondják, hogy a könyvespolcon nem az a legjobb regény, ami a legjobb állapotban van, hanem ami a legszakadtabb, mert azt olvasták a legtöbbet. A Christine-t korábban én is annyiszor kiolvastam már, hogy egy lapjaira szakadt példányt talált volna a polcon az érdeklődő. Végül vettem egy új példányt, amit viszont még egyszer sem olvastam el, csak nemrég vettem le a polcról először. Elég tré kiadás egyébként, rengeteg benne az elgépelés, pedig ugyanaz a fordítás újratördelve – létezik vajon, hogy újra is gépelték?

Ettől függetlenül a Christine a legjobb regény, amit valaha olvastam. Régen azt gondoltam, hogy a barátságról és az autózásról szól, de most már látom, hogy legalább ennyire a fiatalságról is. Persze elképzelhető, hogy van ennél jobb regény a barátságról, az autózásról vagy a fiatalságról, de én nem tudok róla, és az egészen biztosan nincs így megírva. Mert nincs egy felesleges szó, egy felesleges mondat vagy bekezdés, Stephen King tökéletesen koncentrált a témára (ha kábítószer hatása alatt is, de ez mindegy). És mérnöki pontossággal, mégis izgalmasan, sodró lendülettel ismerteti a történetet.

Gondolkoztam, mivel lehetne a Christine-t egyáltalán összehasonlítani, talán a Harry Potterekkel. Azok is nagyon jók, de JK Rowlingnak fogalma sincs például a társadalom vagy a politika működéséről, ahogy a közgazdaságtanról sem. King viszont tökéletesen ismeri az amerikai kisváros életét minden szempontból, a barátságról, az autózásról és a fiatalságról is mindent tud. És hozzá ez a nagyszerű rémtörténet tökéletesen megírva, Stephen King ezzel a regényírás eddigi csúcsát állította be.

Együtt akartam írni ezekről a könyvekről, van ugyanis egy közös vonásuk: egyik sem éri meg az árát. Engem szerencsére nem vertek át, könyvtárból hoztam ki mindkettőt, ennek ellenére ellenszenves, hogy máskülönben (ennyi) pénzt kérnének el értük.

Moldova a nyolcadik és kilencedik kötetben is folytatja a blogírást. A „rendes” blogját bezzeg nem írja, inkább kiadja ugyanazt könyvben, kétezer-ötszáz forintért egy-két hónapnyi adagot. Ezekben részben politizál, részben a megjelent riportkönyveiből kimaradt sztorikat süti el (pedig nem véletlen, hogy azokból kimaradtak), részben pedig a hatásukat mutatja be, tipikus blogtéma mindegyik. És bár hosszú távon fárasztó, hogy Moldova továbbra is a szent, aki az Egyetlen Igazság birtokában van, mindenki más pedig link, csaló, hülye, a történeteinek sok érdekes tanulsága van.

Stephen King korábban komplett esszét írt a kisregények megjelentetéséről, hogyan húzta a száját a kiadója, amikor novellánál hosszabb, regénynél rövidebb ún. kisregényeket akart kiadatni vele. Végül négyet adtak ki egy kötetben Different seasons címmel (magyarul a Remény rabjai címmel jelent meg). Most viszont A coloradói kölyök címűt önállóan adták ki, pedig pont ugyanolyan terjedelmű, mint a Different seasons egy-egy része. A színvonala is azokéhoz hasonló – nem rossz, de nem is nagy szám, négy ilyen éppen kitenne egy jó kis kötetet. Úgyhogy kölcsönözni megérte ezt és a moldovákat is, de megvásárolni?…

Ez a könyv bűn rossz, kár volt hónapokig keresni a könyvtári katalógusokban. Az alapötletet, a világ végét King már megírta egyszer Végítélet címmel, ami egyébként a végén szintén elég nagy marhaságra fut ki, de addig alapvetően jó, sőt zseniális. Itt viszont csak félig ér véget a világ, a mobilosok idióták lesznek, a mobil nélküliek maradnak normálisak, ami alapötletnek elfogadható lenne, ha valami érdekes történet kerekedne belőle, ez sem rosszabb ötlet annál, mint hogy egyes emberek varázsolni tudnak, egyesek meg nem. De ebből itt nem sztori lesz, hanem kuszaság, mert amíg a varázslás egy nagyjából kiszámítható képesség, a mobilon keresztül újraprogramozott emberek mindig éppen arra lesznek képesek, amit King a történet szempontjából szükségesnek látott. Először gyilkolják egymást, aztán szelídebbek lesznek, néha okosak, néha hülyék, egyszer kajálni sem tudnak, aztán megtanulnak repülni is, szóval hogy Trychydts hasonlatát használjam, nem lehet tudni, a pakliban levő lapok közül melyik mennyit ér, így izgalmat sem okoz kivárni az eredményt.

King elővette azt az idegesítő klisét is, hogy a tizenéves gyerek egy nagy számítógép-zseni, aki mindenkinek elmagyarázza, hogy az emberek agya olyan, mint a winchester, amiről mobilon keresztül letörölték a programot, az újonnan betöltöttbe viszont féreg került, ami majd elrontja a programozást jól. A főhős ezt nagy nehezen megérti, majd mélylélektani és az agyműködést elemző gondolatmenetbe kezd, miközben bevallja, hogy a számítógépen ő csak a Word, az Illustrator és a levelezőprogram kezeléséhez ért. Plusz némi Macintosh-térítés, amitől King szintén megkímélhetett volna.

Azt is megszokhattuk már, például a Végítéletben is ez volt, hogy Stephen King számára a világ kizárólag az Amerikai Egyesült Államokból áll, pedig a mobilon keresztüli agy-átprogramozás a világ relatíve kis részén lenne csak lehetséges. Az is King-szabvánnyá válik lassan, hogy a főszereplőt saját magáról mintázza (a semmiből sikeressé váló író, Mac-használat, történetek álmodása stb.). Az viszont szokatlan, hogy nem varrja el a szálakat a regény végén. A Librin egy felhasználó elspoilerezi, hogy happy end a vége, de ez egyszerűen nem igaz, gyakorlatilag semmiről sem derül ki semmi, nem tudjuk meg, hogy ki és miért csinálta az egész balhét, hogy mi lesz ezután, ahogy az sem, hogy Clay meg tudja-e menteni a fiát.