Vavyan Fable: A Halkirálynő és a kommandó

Arra gyanakodtam, hogy még túl fiatal voltam. És amikor az ember még fiatal, kevésbé gyanakvó, kevésbé igényes, kevésbé háklis, és nem tudtam eldönteni, Vavyan Fable könyveit csak azért szerettem régen, mert fiatal voltam és igénytelen, vagy mert tényleg jók voltak. Többször is kritizáltam már az írónőt, amiért egyszerűen nem tud írni, de most kiderült: régen tudott!

A Halkirálynő-sorozat első része, Vavyan Fable legelső megjelent könyve például szinte zseniális. Érdekes alaptémát feszeget, érdekes a főhősnő nézőpontja. Kitűnő szereplői vannak a könyvnek, élettel teli, különleges karakterek egész sora, akik még jellemfejlődnek is. A történet pedig izgalmas, és a könyv filmszerűen van megírva, mindig történik valami, mint a Harry Potterben.

Nyoma sincs a későbbi Fable-regények töméntelen hibájának. Először is, az író a történetre koncentrál, nem a saját lelkivilágára. Nincsenek idióta szóvirágok, nincs masztatást követő testpöcsölyözés, hanem rendes magyar szavakkal leírja, hogyan éli meg egy nő a szexet, és ez sokkal varázslatosabb, mint bármilyen szóvirág. Továbbá nem beszél mindenki egyformán, minden szereplőnek saját beszédstílusa van. Simán vállalható, hogy ennek a könyvnek a rajongója vagyok.

Ez volt az első rész, azóta a nyolcadiknál jár a Halkirálynő-sorozat. Én talán négyet olvastam el, és úgy emlékszem, amelyikben Belloq lesz a narrátor, az már nem olyan jó, de majd utánaolvasok még. Valahol biztosan elromlik a sorozat Vavyan Fable saját hanyatlásával párhuzamosan, mert amibe pár éve beleolvastam, az már rossz volt: szóvirágok, elcsépelt közhelyekből építkező bűntények, Denisa Wry pedig alig hasonlított az első részekben megismert lányra. Az első gyilkosság után abba is hagytam.

Szomorú, hogy Fiatalságom Legjobb Írói, vagyis Stephen King, Lőrincz L. László és Vavyan Fable mennyire elvesztették a fonalat. Ha valakinek van tippje, ossza meg velem: manapság ki ír jó regényeket?

Vavyan Fable: Mesemaraton Emlékfutam

Vavyan Fable: Mesemaraton emlékfutam, a könyv borítója

A korábbi rossz tapasztalataim ellenére úgy gondoltam, adok még egy esélyt Vavyan Fable-nek, és nekifutok a Mesemaraton folytatásának. Nem kellett volna. A régi könyveinél talán én voltam kevésbé igényes, de az is lehet, hogy a kétségtelen hibák ellenére azok még olvashatók voltak, erről majd egy újraolvasásnál referálok. De az új könyvei kapcsán, bármilyen kellemetlen is egy sikeres szerző felett így ítélkezni, muszáj kihirdetnem: Vavyan Fable egyszerűen nem tud írni.

Az írással mint olyannal kapcsolatban én Stephen King: Az írásról című könyvét tartom mérvadónak, úgy gondolom, minden írónak követnie kellene a tanácsait (függetlenül attól, hogy King mostanában maga is sok szart ír). Ebben mások mellett két fontos elvárás van egy regénnyel szemben, és Fable egyiknek sem felel meg.

Az első, hogy a mese a lényeg, nem a mesemondó, vagyis nem az a fontos, hogy a szerző milyen szóvirágokat és nyelvi leleményeket tud kitalálni. Itt van például az a mondat, hogy „A testpöcsölyözést követő masztatásnak magától értetődően az lett a vége, hogy majdnem elkéstek a vacsoráról.” Ez a mondat valószínűleg szexről szól, és sokkal egyszerűbb lett volna ugyanezt magyarul megfogalmazni. És tudnék haladni az olvasásban tovább, nem az idióta nyelvezet megfejtésével kellene az időmet eltölteni.

A másik, hogy King a szereplőit egy adott szituációba hozza, és elképzeli, ott hogyan viselkednének. Tehát nem ezt vagy azt végeztet a szereplőkkel, hanem maga is kíváncsian figyeli őket. Hogyan viselkedik egy édesanya, ha beszorul egy lerobbant autóba, és egy megveszett kutya rájuk támad? Hogyan viselkedik egy gimnazista srác, ha a legjobb barátját rabul ejti egy autóba szorult szellem? És így tovább, nagyon fontos, hogy a szereplők viselkedése reális legyen, önmagának és az olvasónak sem hazudhat arról, ami az adott szituációban történne.

Fable szereplői viszont a legkevésbé sem viselkednek úgy, ahogyan egy valódi ember viselkedne. Furcsák. A beszédük is a fent már részletezett Fable-nyelv, ahogy senki sem beszél, ők viszont mindannyian egyformán furcsák, és ettől az egész könyv kellemetlenné válik. A pszichiátert például hívhatja a szerző és az összes szereplője is agyásznak, de attól az még pszichiáter, és szerintem nagyon-nagyon ciki, ha folyamatosan, mindenki agyásznak hívja.

A könyvet pedig akkor tettem le, amikor beugrott, hogy az agyászt Fable Csernusról mintázta, tudniillik kiabál a páciensével. Ez ebben a formában a Csernus-jelenség teljes meg nem értéséről tanúskodik, mert Csernus módszerének nem a lényege, hanem csak a része, hogy néha agresszív a páciensekkel, primitív dolog ezért cikizni egy korábban sikeres orvost.

A kötet egyébként négyoldalnyi rajongói benyalással kezdődik, amelyek mind azt támasztják alá, hogy Fable milyen kurvára vicces és zseniális írónő. Hát, ha ezektől elhiszi valaki…