Szatmári Péter

Több szempontból is nagyon érdekes és jelentős könyv jelent meg a Guardian újságíróinak tollából, most már magyar nyelven is. Egyrészt összefoglalja Julian Assange és a Wikileaks történetét. A hírekből természetesen az információk nagy része ismert, mégis, valószínűleg csak kevesen vannak, akik a napi hírekből ilyen alaposan át tudnák látni a történet egészét. Másrészt a könyv vérprofi munka: élvonalbeli újságírók írták drámai, ráadásul megtörtént eseményekről. A könyv végig rendkívül filmszerű, a megírás módja és tulajdonképpen a történet is a maga fordulataival. Megfilmesítés után kiált – mondanám, ha nem lenne közismert, hogy valóban készül belőle film. read more »

Nemrég nagy sikert aratott a Szellemíró című regény és film, amelynek fiktív főhőse memoárt írt a szintén fiktív brit miniszterelnök nevében, és közben egyre-másra fedezett fel titokzatos jelenségeket. Végül szörnyű titkok nyomára bukkant, amiért a film végén megölték, a titok tehát a történet szerint rejtve maradt – bár az olvasó azért megismerhette. Ennek a lényege, hogy a miniszterelnök csupán egy báb, egy színész, aki valójában csak a CIA érdekeit képviseli Nagy-Britanniában. Érdekes módon a valódi Blair vette a fáradtságot és valódi memoárjában reflektált a felvetésre, szentelt egy bekezdést a Szellemíró által felvetett lehetőségnek, amikor is világos érvekkel, röviden cáfolta. read more »

Azzal akartam kezdeni, milyen ritka a magyar politikusok között, aki írásban is képes és hajlandó kifejteni az álláspontját, legalább utólag. Aztán a kezembe került egy júniusi Népszabadság, amiben a Hiányzó memoárok című cikk tökéletesen kitárgyalja ezt a témát, úgyhogy ebbe én már nem is megyek bele, tessenek ott folytatni, aztán vissza ide.

Tehát a mégis meglevő memoárok közül Horn Gyuláét próbáltam meg annak idején elolvasni, de szörnyű önfényezés volt az egész, olvashatatlan volt. Elolvastam viszont Bill Clinton visszatekintő könyvét, az egy teljesen más szint, és ide sorolnám Bokros Lajostól a Verseny és szolidaritást is, mert szintén összegző, magyarázó jellegű.

A fenti koordináták szerint Molnár Lajos könyve nagyon jó, jól van megírva és kitűnően van megszerkesztve. A szerző nem fényezi magát túlságosan, ugyanakkor, és ez a könyvvel a legnagyobb probléma, nem mutat rá a saját baklövéseire sem. Talán három alkalommal vallja be, hogy egyáltalán hibát követett el, két rossz kompromisszum történt és egy rossz személyzeti döntés, tíz hónap alatt ennyi hibája volt összesen. Minden mást jól csinált. A saját hibái helyett arról ír, hogy Gyurcsány sokáig támogatta őt, de a szocialistáknak általában semmi elképzelésük nem volt az egészségügyről, a reformoktól pedig összecsinálták magukat. Ez lényegében valószínűleg így is volt, de hogy ő maga semmilyen hibát nem követett el ezek ügyében, semmi mást nem csinálhatott volna jobban…

Az mondjuk látszik, hogy volt egy világos és határozott elképzelése arról, hogyan kellene megváltoztatni a magyar egészségügyet. Ennek érdekében dolgozott, és ezt képviselte, amíg lehetősége volt rá. Részletesen kifejti a tíz hónap alatt megszületett öt darab egészségügyi törvény értelmét és történetét, de főleg az értelmét, vagyis az egész inkább Bokros érvelő, magyarázó jellegű könyvére hasonlít. Nyilván nem véletlen, hogy egy konferencián rájött, nem csak a bajuszban hasonlítanak egymáshoz…

Én különben ezekkel az emberekkel egyetértek. Eleve szimpatikus, ha valaki írásban részletezi az elképzeléseit, de ettől függetlenül is, ha alakulna egy Bokros-Molnár-Gyurcsány párt, nyilván őrájuk szavaznék. De jelenleg nem valószínű, hogy ezzel sokan lennénk így. És én arra lennék kíváncsi, hogy ennek mi az oka. Miért buktatták meg a szocialisták a biztosítási reformot? Miért nem azzal kezdte a munkáját Molnár, ha az volt a legfontosabb? Miért kell a fontos reformokat ebben az országban mindig rohammunkában csinálni? Nyilván van véleményem ezekről, csakhogy engem Molnár Lajos véleménye érdekelt volna. Ez nincs, helyette a négy éves törvények jól megírt magyarázata van, végül is ez is több, mint a semmi. Kuncze Gábor vagy Magyar Bálint nem készülne memoárokat írni?

Hét évados sorozat, ezt nézzük mostanában. A Fehér Házban játszódik, Josiah Bartlett elnöksége alatt. A díszletek, a szereplők és a történet is rendkívül valósághű, Fehér Házi szakértők is segítették a stábot a munkában, a kész sorozathoz pedig három amerikai elnök is gratulált. Köztük Bill Clinton, ami annyiban természetes, hogy a sorozat mintha az ő elnökségének dramatizált változata lenne. Rabin és Arafat kézfogását például konkrétan beleírták a sorozatba más nevekkel, és persze a fehér házi belső előzményekre koncentrálva. Szexbotrány is van, gyakornok lánnyal, csak nem az elnök keveredik bele… Sőt, a balra látható színész sorozatbeli szerepét az akkori Illinois-állambeli fiatal szenátor, Barack Obama inspirálta…

A legjobban talán az tetszett a sorozatban, hogy a politizálás és egy ország vezetése nem szükségszerűen undorító dolog, sőt. Mi itt arra vagyunk kondicionálva, elég csak a pártfinanszírozásra gondolni, hogy minden vezető politikus szükségszerűen és nyilvánvalóan korrupt, törvényszegő disznó. Ott viszont a politikai vezetők, pláne akik a fehér házi szintre eljutottak, azok tisztességes, okos és nagyszerű emberek, akik nagyszerű célokért küzdenek. És még a politikai ellenfelek sem hazaáruló bűnözők, hanem szintén nagyszerű, becsületes emberek, akikkel mindenekelőtt vitatkozni szokás, és csak ezt követően hozni döntéseket a demokratikus felhatalmazás alapján. Meglepően sokszor az a szereplők első reakciója, hogy személyesen is megkeresik a politikai ellenfelet és vitatkozás útján próbálják meg tisztázni az ellentéteket.

A politizálást persze dramatizálták a sorozat kedvéért, és zseniális, illetve zseniálisan szórakoztató ötleteket láthatunk a szereplőktől. A világpolitika, Izrael és Palesztina, az oroszok, Kína stb. is szerepelnek a sorozatban, és teljesen magánjellegű részek is vannak, nekem azok a részek jöttek be leginkább, amelyek egyszerre politizálnak és személyesek is. Például amikor Donna egy vizsgálóbizottság előtt elhallgatja, hogy naplót ír, de a bizottság vezetője egy randiból kifolyólag tudja az igazat – erre a főnöke, Josh valami egészen zseniális megoldást talál ki. Érdekesség az is, hogy a sajtószóvivő általában őszinte és igazat mond, és az is nagyon érdekes, ahogy a szereplők alárendelik a személyes céljaikat az elnök céljainak – és mégis gerinces, tisztességes emberek maradnak. Így is lehet?!

A színészek kitűnőek, kivéve az idegesítő Josh és Donna párost, a sorozat egy részében ők mintha nem is dolgoznának a Fehér Házban, csak egymást és a nézőket idegesítik. De aztán ez észrevétlenül elmúlt, az ötödik évadra kifejezetten jó szerepe lesz mindkettejüknek. Sajnálatos, hogy a hatodik évadra kicserélődött Toby Ziegler magyar hangja, az első sokkal jobb volt, mint amilyen fa hangja a hatodiktól lesz. Viccesek még a vendégszereplők, Chandler a Jóbarátokból mint jogász, John Goodman mint házelnök, illetve Ed O’Neil – Al Bundy mint demokrata elnökjelölt – először meg sem ismertem, zseniális!

Nagyon tetszett még a beszédíró szakma, tök jó érzés lehet, hogy az általad írt szöveget az amerikai elnök elmondja. Én is írtam már olyan beszédet, amit valaki elmondott, és valaki a meghatottságtól sírva fakadt rajta… Az alapítványnál is napi rutin, hogy én írok meg hivatalos leveleket, és én ezt szeretem csinálni, a sorozat pedig megmutatta, mi ennek a foglalkozásnak a perspektívája.

Ajánlom még a sorozat kitűnő, magyar nyelvű Wikipedia-szócikkét.

Soha nem tettem még újévi fogadalmakat, most sem, viszont megfogalmaztam és leírtam négy célt, amit az idén el szerettem volna érni. A célkitűzések azt hiszem, elég jól sikerültek, irányukat tekintve mindenképpen…

Megtakarítás

Valamiért azt gondoltam, hogy Zsófi érkezése anyagilag is komoly változásokat hoz. Egy kb. nyolc éves, elfoglalt iskolás lány lebegett a szemem előtt, amint cipőben(!), ruhában(!) viszi a tankönyveit(!) és megy a különórákra(!). Remélem, hogy így is lesz – hét év múlva, de a valóságban Zsófira most még egyáltalán nem kell sokat költeni. Sokkal nagyobb érvágás, hogy Noémi fizetés helyett GYES-t kap, a gyerekvállalásban ez egyelőre sokkal többet számít.

Figyelemre méltó a lakáshitelünk törlesztése is, ugye svájci frankban. Erről a híroldalak néha félrevezető címeket szoktak közölni, tegnap például Matolcsy miniszter közlése nyomán “erősödött” a forint. Ez félrevezetés nélkül úgy hangzott volna, hogy egy kisebb, de ugyanúgy nagyon durván kurva magas rekordárfolyamra érkezett meg. Szemléltetésként itt van a K&H Bank eladási II. CHF árfolyama 2008 novemberétől mostanáig, mi ezt fizetjük. Sárga pont jelzi a Bajnai-kormány hivatalba lépését, a 2010-es parlamenti választásokat, majd az Orbán-kormány hivatalba lépését.

Balaton-átúszás két óra alatt

Ez végül teljesen elmaradt, az idén nem rendezték meg. Elég ciki az éves nagy célkitűzést olyan sportesemény teljesítésében meghatározni, amit aztán a hideg víz vagy a hideg levegő miatt mások lefújnak. Más kérdés, hogy uszodában többször is 1:50 körül úsztam le ugyanazt az 5,2 km-es távolságot. De amint már írtam erről, jövőre okosabb leszek, és egyszerűen a 21 kilométernyi futás lesz a cél, amit akár a Margit-szigeten, tökegyedül is tudok teljesíteni.

Fogyás

Mínusz négy kiló – lehet ezzel már dicsekedni? Az viszont már most is határozottan látszik, hogy a futás sokkal hatásosabb fogyókúrás sport, mint az úszás, szomorú is vagyok, hogy az utóbbi két hétben csak egyszer jutottam el a pályára.

Harry Potterek angolul

Végül egy szellemi kihívás: az angoltudásom fejlesztése érdekében arra gondoltam, hogy angolul fogom elolvasni mind a hét Harry Pottert. Sajnos közbejött az az apróság, hogy gyakorlatilag nem tudok mikor olvasni: korábban a BKV-n olvastam sokat, most viszont nem járok BKV-val. De ha van alkalom, azért a Pottereket olvasom, angolul is élvezem őket, Harry és Dumbledore most kezdte el Voldemort gyermekkorát elemezni.

Tegnap aztán kiderült, hogy az angol nyelvű hatodik részt nem csak én akarom pont most elolvasni a családból, de azért remélem, hogy Zsófi érdeklődése a Félvér Herceg iránt a 2010-es Éves Nagy Célkitűzésem teljesítését még nem fogja érdemben befolyásolni…

Ezt a könyvet egymás után ajánlotta a Népszabadság kulturális rovatában Papp Sándor Zsigmond újságíró, interjúban Sólyom László köztársasági elnök, és a blogjában Gyurcsány Ferenc (akkor még) miniszterelnök, és felkeltette a figyelmemet ez a sok magas szintű méltatás. A dicséret alapja mindhármuknál, hogy a könyvből megismerhetőek a cigány kultúra alapjai, és ha elolvassuk, egészen máshogy fogjuk majd látni a cigány embereket. De ez nem így van.

A könyv alapvetően önéletrajz, és a szerző, hogy a saját életének eseményeit megmagyarázza, megismerteti az olvasót a cigány kultúra egyes elemeivel. Ezekből azonban a cigány kultúrának csak egyes kiragadott részeit ismerhetjük meg (amelyek a szerző életében szerepet játszottak), távolról sem az egészet. És a kiemelt részeket is csak felszínesen. Két lényeges elemet ismételget, az egyik a csoportban élés, amit a szerző az ősközösségből eredeztet, és néhány érdekességet is megemlít ezzel kapcsolatban, például hogy egy udvarra (közösségi térre) néz az összes ajtó, amelyeket nem zárnak be, vagy hogy megosztják egymással a javakat. De ez nem egy tudományos igényű bemutatás! Rengeteg lényeges kérdés merül fel, amit a szerző meg sem említ, nem hogy tisztázna. Például mit jelent náluk a magántulajdon? Hogyan kezelik a pénzt? Hogyan zajlik a magánélet? A szocializáció? A döntéshozás? A másik sokat emlegetett elem pedig a csoportok dinamikája, ahogy a csoportok szerveződnek, oszlanak, harcolnak egymással. Nem derül ki azonban, hogyan működik egy ilyen csoport, hogyan születnek a döntések, hogyan osztják meg a feladatokat.

Úgyhogy a könyv rámutat egy-két sajátosságra, de semmit sem magyaráz meg, és semmiféle segítséget nem ad sem magánéleti, sem társadalmi szinten ahhoz, hogy mit lehetne a cigány emberekkel kezdeni. Például hogy milyen munkát lehetne adni nekik: a munkához való hozzáállásuk más, mint a többségé, mert nagyobb a vonatkozó “szabadság-igényük”. És akkor? Vagy hogy hogyan lehetne sikeresen oktatni őket. A közösségi létforma megismeréséből biztosan következne néhány jó módszer, de a könyv nem módszertani útmutató, hanem önéletrajz, módszerekről nem szól, úgyhogy egyszerűen érthetetlen, miért hirdette ki Sólyom és Gyurcsány is, hogy a cigányok megismerését a könyv elolvasásával ki lehet pipálni.

Ráadásul a könyvnek is csak az elejében vannak ilyen életmód-bemutatások, a második rész a szerző sikertelen politikai és szakmai pályafutását írja le. Mert az általa “képviselt” cigányokat mindig elutasítják, átverik, kihasználják – fel sem merül, hogy a szerző saját magában is keresse a hibát a kudarcaiért.

Némileg csalódott vagyok: ezzel a könyvvel ugyanaz a baj, mint ami Clinton könyvével is volt, hogy bár eredetileg gondolom személyesen írta be Obama egy szövegszerkesztőbe, utána egész csapat szerkesztő, PR-os, politológus és ügyvéd rágta át minden egyes szavát (a külön köszönet rovat szereplőiből két focicsapat is kijönne). Ettől még a könyv olvasható és színvonalas maradt, de szinte minden eredetiséget sikerült kilúgozni belőle.

Így például Obama három fejezetben is történelem-tankönyvet írt, nagyjából középiskolás szinten. Ezek közül az első az alkotmányról szól, amihez kétségtelenül ért, középiskolások számára is közérthetően tud írni róla, ez az egyik legszínvonalasabb fejezet. Máskor viszont végigmeséli az amerikai gazdaság egész történetét is, feleslegesen, igaz, a végén legalább kilyukad valahová (hogy a kormánynak szükség esetén be kell avatkoznia a gazdasági folyamatokba). A külpolitikai visszatekintés viszont tényleg csak a középiskola ismétlése, amíg eljut Irakhoz, onnantól a közismert álláspontját részletezi.

Ennél is zavaróbb, hogy a tényleges politikai állásfoglalásai nélkülöznek mindenféle eredetiséget. Nagyra értékeli az amerikai értékeket és a megosztottság helyett azok mentén kíván politizálni – klassz, de sajnos nem derül ki, hogyan.

De nagyon sok pozitívuma is van a könyvnek, az egyik a Lehetőségek című fejezet, amelyben kitűzi azt a három célt, amelyekért küzdeni kíván (oktatás, technológia és energiafüggetlenség), ezek tökéletesen megfelelő és vállalható célok a kétezres években egy felvilágosult politikustól (kérdés persze, hogy ő választotta ezeket személyes meggyőződésből vagy a PR-osok, mert azonosulásra alkalmasak, de bármelyik is, nekem megfelelnek).

Rengeteg érdekes dologról ír továbbá, amelyek nem a saját forradalmi meglátásai, de én ebben a könyvben olvastam először. Az első ilyet ki is másoltam, annyira illik a magyar politikára is:

“Ami engem ma a leginkább aggaszt, az annak a szakadéknak a nagysága, amely az előttünk álló óriási kihívások és politizálásunk kicsinyessége között tátong. Az aggaszt, hogy milyen könnyen eltérítenek minket a piti, mindennapos ügyek a valódi feladatoktól, hogy mennyire ódzkodunk a nehéz döntések meghozatalától, s hogy mennyire képtelenek vagyunk konszenzusra jutni bármilyen jelentős, de akár kevésbé jelentős kérdésben is.”

Legalább ennyire illik a magyar sajtóra, de ezek szerint Amerikában is jellemző, hogy objektív újságírásnak képzelik azt, ha visszahangozzák a demokrata, majd utána a republikánus álláspontot – értelmezés nélkül. És a politizálás alkalmazkodott ehhez, rövid, leegyszerűsített üzenetekkel operálnak mindkét oldalon – a könyvnek ebben a részében simán ki lehetne cserélni a pártok nevét a magyar megfelelőkkel. A következtetés viszont zseniális, Obama Louis Brandeis bírót idézi, mely szerint egy demokráciában a legfontosabb tisztség: az állampolgári poszt.

Ír még a vallásosságáról, ami nem nagyon érdekelt, ezután viszont gyönyörűen levezeti, miért szükséges elválasztani az államot és az egyházat, ez a rész is kötelező. A Rassz című fejezet inkább csak amerikaiaknak érdekes, az viszont vicces, hogy Obamát is követték korábban áruházi biztonsági őrök, nehogy lopjon, kutatták már át az autóját rendőrök minden különösebb ok nélkül, és dobták már oda neki autó kulcsát, hogy parkoljon le vele, miközben az étterem előtt a pincérre várt. Megnézném az illető arcát, ha megsúgják neki, hogy éppen a leendő amerikai elnököt nézte parkolófiúnak…

A sajtó a negyedik hatalmi ág, szokták mondani, valójában azonban csak kevesen tudják, kik gyakorolják ténylegesen ezt a hatalmat. A tudósítók, a publicisták, a szerkesztők, gondolhatnánk, pedig a tényleges hatalom a lapok tulajdonosainak a kezében van, akiknek a nézeteit végső soron az újságírók és a szerkesztők is kénytelenek tükrözni. Hogy általuk a legkiválóbb képességű tulajdonosok milyen közéleti hatalomra tehetnek szert, és az akaratuknak hogyan szerezhetnek érvényt, erről szól ez a könyv, amely a huszadik század közepének négy legfontosabb amerikai médiavállalkozásának történetéről szól.

A kötet bemutatja, hogyan kerültek hatalomra a vállalatok tulajdonosai. Volt, akit csak a szerencse, illetve az aktuális új technológiák juttattak hatalmi helyzetbe, például egy új képközlési nyomdai technológia felfedezése vagy a rádió, majd a televízió elterjedése, de olyan is, akit már gyermekkorától kezdve arra neveltek, hogyan végezze a család tulajdonában levő lap vezetését.

A történet a megvívott szakmai és hatalmi küzdelmekre, illetve a kulcspozíciókban levő egyéniségek személyes tulajdonságaira koncentrál. Néhányan csak az anyagi sikert keresték, mások a politikai pályát cserélték a szerkesztőire vagy a személyes meggyőződésüket kívánták minél szélesebb körben terjeszteni, közös vonásuk azonban, hogy valamilyen téren mindannyian kiváló teljesítményt nyújtottak.

A könyv az újságírók és a politikusok viszonyának változásait is bemutatja mind az újságírók, mind a politikusok, elsősorban az amerikai elnökök szemszögéből. Megtudhatjuk, hogyan birkóztak meg Amerika mindenkori első emberei az újságírók egyre növekvő hatalmával, és az is kiderül, hogyan csökkent a médiában kevésbé bemutatható politikai szereplők, elsősorban a politikai pártok és a Kongresszus súlya a népszerű médiapolitikusokkal szemben.

A könyv kitér a legnagyobb hatást kiváltó újságírói fogásokra és azok közönségre gyakorolt hatására is, mégsem tekinthető módszertani kötetnek, mert ezek csak illusztrálják, magyarázzák azt, hogyan növekedett általuk a különleges teljesítményt nyújtó újságírók befolyása, hatalma. Újságírói-dinasztiák, kiemelkedő újságírói és szerkesztői teljesítmények elevenednek meg a könyv lapjain, amely egyaránt kötelező olvasmány politikusoknak, újságíróknak, és a közélet működését jobban megismerni kívánó laikus olvasóknak egyaránt.

Évek óta járok konferenciákra munkaügyben. A szervezők gyakran meghívnak egy-egy minisztert is előadni, akik rendszerint nem jönnek el, hanem küldenek egy sokadrangú osztályvezető-helyettest, aki tolmácsolja a miniszter üdvözletét. Ha egy tisztségviselő mégis eljön, akkor sem hallgatja végig a konferenciát, hanem kiosztja az észt és gyorsan lelép. Fontos és elfoglalt emberek nyilván, mégis feltűnő volt, hogy az elmúlt években soha, egyikük sem, még véletlenül sem hallgatta meg a többi előadót, szakembert.

Herczog Edit EP-képviselő unalmasan előad, Horváth Ágnes
egészségügyi miniszter a bal oldalon unottan hallgatja

Lehet találgatni, hogy mi az oka, de tegnap megtört a jég: Horváth Ágnes egészségügyi miniszter komolyan vette az eVita konferenciát. Időben érkezett és unottan, de udvariasan végighallgatott három másik, valóban unalmas beszédet, és ezután tartotta meg a saját előadását. Ez egyben a délelőtt legjobb előadása is volt: a konferencia témájával kapcsolatban, hogy milyen szerepe lehet a számítástechnikának az egészségügyben, a jellemzően külföldi hallgatóság előtt angolul vázolta fel a minisztérium vonatkozó stratégiáját, az előadását kitűnő prezentációval kísérte. Majd leült, és még egy előadást végighallgatott a GKM egyik tisztségviselőjétől.

A kormány becsületét végül Bajnai Gordon mentette meg, aki késve érkezett, magyarul vázolt egy közhelyparádét az EU-támogatásokról és az elektronikus kormányzásról, majd távozott, szerintem gőze sem volt arról, éppen mit keres ott és miről kellene beszélnie.

A Csepel újságnál töltött szakmai gyakorlatom eddigi legnehezebb feladata volt a szigeti gerincút folytatásáról Szigetszentmiklóson rendezett közmeghallgatásról tudósítani. A csepeli gerincút évtizedes probléma, de éppen december elején dőlt el, hogy EU-s pályázati pénzekből végre megépülhet. December 12-én este pedig a gerincút lehetséges déli folytatása volt a téma Szigetszentmiklós, Halásztelek és Tököl felé.

Mint ismert, egy út felépítéséhez a vonatkozó telkeket az önkormányzatnak joga van kisajátítani, a telek ellenértékét pedig a tulajdonos számára meg kell fizetnie. Nem tudom, ezt az árat mi alapján állapítják meg, de hallottunk már olyat sokszor, hogy a kisajátítás a telek tulajdonosának legalábbis rentábilis üzletnek bizonyult, és amint egy ismeretlen úr mellettem megjegyezte: itt is érdekes lenne összevetni a kisajátítandó telkek tulajdonosainak és az önkormányzati képviselőknek a névsorát. Ez ott és akkor természetesen minden alap nélküli vádaskodás volt, így a cikkben sem említettem, de nem mondhatnám, hogy az ülés megtekintése eloszlatta volna a gyanút, már ha az úron kívül még valakiben felmerült. Nézzük meg, miért!

A kisajátítás ára

Még évekkel ezelőtt, az út tervezésekor felbecsülték a kisajátítás várható költségét, ami a hatmilliárdos végösszegből 1,4 milliárdot tett volna ki. Azonban, mint kiderült, az EU nem támogatja olyan út megépítését, ahol ez az arány 10% felett van, azaz felmerül a kérdés, hogy ha általában a kisajátítás kihozható a végösszeg 10%-ából, itt miért kell hozzá 23%?

Amikor ez kiderült, a három polgármester összeült, és mivel ők is sokallták az összeget, felkérték a tervezést végző Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt-t a kisajátítás költségének újrabecslésére. A NIF felkérésére egy szakértő cég végezte el a becslést. A szakértő céget képviselő hölgy a közmeghallgatáson is jelen volt: a hölgyet a polgármester a keresztnevén és becézve szólította meg (“Juditkám, mennyi is lett?“). A független szakértelem tehát adott volt, és hogy-hogy nem, Juditkámék ezúttal 530 milliót hoztak ki, ami véletlenül pont 10% alatt van…

Sajnos egy néző csak egyszer kaphatott szót, és én a kérdezési lehetőségemet arra használtam fel, hogy megkérdezzem: a NIF hogyan tévedhetett ekkorát, a választ lásd a cikkben. Másodszorra azt kérdeztem volna: ha a kisajátítás mégis kijön 530 millióból, Kövér László és Bánki Erik országgyűlési képviselők miért javasoltak mégis 1,3 milliárdot átcsoportosítani erre a célra a jövő évi költségvetésből?

Prezentáció

A közmeghallgatás eleje egyfajta prezentáció lett volna, amikor a polgármester és a megjelent szakértők bemutatják a projekt állását. Erről egy másik úr a felszólalásában elmondta: egy ilyen minőségű prezentációt a versenyszférában azonnali elbocsátás követne. Igaza volt, mindenki össze-vissza beszélt a gerincút múltjáról, jelenéről és jövőjéről, a képviselők pedig értelmes hozzászólások helyett csak a szereplési vágyukat élték ki.

Azt hiszem, hét oldalnyi jegyzet és két és fél órányi feszült koncentráció árán én azért elég korrektül összefoglaltam a helyzetet, de amikor az egyik képviselő is olyan szinten látta át a témát, hogy “én már nem is hiszem, hogy valaha megépül az a gerincút“, akkor a szimpla hallgatóságnak esélye sem volt, hogy bármit megértsen. Ehelyett inkább egymással vesztek össze, ment is a bunkózás a hátam mögött, szóval: élvezetes este volt. Azt gondolom, hogy a csepelieket mindez nem, inkább a gerincút tényleges helyzete érdekli, ezért ezt írtam róla.