A hónap zenéje, 2016. október: What’s goin’ on in Brazil

Bud Spencer és Terence Hill Filmünnep volt a Corvin moziban: a Korda teremben aznap csak az ő filmjeiket játszották és volt kirakodóvásár filmplakátokkal, babkonzervvel és életrajzi könyvekkel, a kávézóban Bud-kajákkal, a vetítések előtt beszélgetés híres vendégekkel. Az öt film közül mi a Nincs kettő négy nélkült választottuk, és a várakozás hetei alatt folyton ennek a zenéjét hallgattam:

Más kérdés, hogy az esemény nem sikerült annyira jól, mint amennyire vártunk rá. Elsőként a kávézóba tértünk be Bud-kajákat enni, ahol az alábbiakkal szembesültünk:

  • nem lehetett káryával fizetni, csak készpénzzel
  • a kiszolgálás lassú volt és figyelmetlen. Kétszer kellett megismételnem, hogy mit kérek, mert a pincér lány a rendelésem leadása közben egy időre magamra hagyott,
  • ezután leültünk és kaptunk evőeszközöket, majd negyed óráig semmi sem történt
  • az érdeklődésemre egy másik pincér engem hibáztatott, mert nem mindegy, hogy a pultnál rendeltem vagy asztaltól, ha pedig pultnál rendelek, majd leülünk egy asztalhoz, én vagyok a hibás,
  • meg kellett ismételnem, hogy mit rendeltünk,
  • a hamburger belsejében Noémi egy szalvétát talált.

A Corvin Mozi kávézóját senkinek sem ajánlom!

A filmvetítés előtt beszélgetés volt Bud Spencer fiával, akit a közönség felállva tapsolt – miért kellene ennyire ünnepelni a Bud Spencert fiát? Aztán lejátszották Terence Hill videóüzenetét, aki két sztorit mesélt el a westernfilmjeik forgatásáról – Magyarországot vagy a hűséges magyar rajongókat nem említette meg. Végül elkezdődött a film, az eredeti szinkronnal, de elég pocsék hangminőségben. Mindegy, összességében jól szórakoztunk: maga a film természetesen jó volt, és a mozivásznon jól kijött a szereplők zseniális mimikája.

Novembertől az egész országban fogják még mozikban játszani a filmjeiket: szerintem érdemes megnézni egyet-egyet szélesvásznon, a fenti kellemetlen körítések nélkül…

Lesz Bud-Terence filmzenei vonatkozású esemény is: Guido & Maurizio de Angelis lép fel az Arénában. A két pasas már a filmek idején sem volt kifejezetten fiatal, és azóta egyszer sem léptek fel sehol, kifejezetten csak erre a koncertre készülnek rá. A jegyek fejenként kb. húszezer forintba kerülnek – nem hiszem, hogy megér ennyit két hetven éves pasas műsora, akik harminc év után először állnak színpadon… A zenéket hallgatva egyébként nyilvánvaló, hogy egy ilyen koncert helye nem az Arénában lenne, szimfonikus zenekarral, hanem egy klubban vagy kocsmában. Találtam is egy videót, ahol egy magyar együttes sokkal jobban ráérzett, hogyan kellene ezt előadni élőben (2:25-től):

 

Túl drága volt a Vidámpark

Bezárják a Vidámparkot – egy kissé sajnálom, de egyáltalán nem csodálkozom, hogy nem járt oda senki szórakozni. Érthetetlen, miért szabtak meg ilyen magas belépti díjakat ahelyett, hogy azokat a kereslethez és a konkurens kínálathoz igazították volna. Vegyünk néhány példát arra, hogy Zsófival és Noémivel hármasban, egy vasárnap délután elmennénk valahová szórakozni. Zsófi úgyis pont elérte a 90 centit, felülhetne a játékokra a Vidámparkban, de szereti az állatokat és szereti a játszóházakat is. Vagy töltheti a délutánt a nagyszüleinél, mi pedig elmehetnénk kettesben moziba. Melyiket válasszuk?

Az, hogy a Vidámpark kapujában 13 ezer forintot kifizessek, nem igazán életszerű. Nincsenek érvek, nincs olyan játék vagy élmény odabent, ami 13 ezer forint kiadását indokolná. Ha egy árban lenne az Állatkerttel, lehetne mérlegelni, vagy ha egy árban lenne a játszóházakkal, és még parkolni is lehetne, akár rendszeresen járhatnánk oda. Egy békebeli, családi szórakozás lehetne, amilyen az én gyerekkoromban is volt. Még ha van is egy múzeum jellege, ilyen balkáni, lelakott, ócska múzeumi jelleg, de legalább a miénk. A Vidámpark családi tradíció lehetett volna, nosztalgiázás a felnőtteknek, szórakozás egy kisgyereknek – ezt vette el az az idióta, aki a13 ezer forintot kitalálta. Nincs mit csodálkozni azon, hogy becsődölt.

Avatar

Nagyon gyér a mozis kínálat mostanában, mi viszont ki akartunk mozdulni, úgyhogy megnéztük a híres Avatárt. Maga a történet egy primitív baromság, dedós párbeszédekkel, de ezt lehetett előre tudni, ez be volt kalkulálva. Most először láttunk viszont teljes filmet 3D-ben, de ettől sem voltunk elájulva, egyáltalán nem éreztem teljesebbnek a filmet attól, hogy a figurák egymáshoz képest előre vagy hátra helyezkednek el.

Korábban a Harry Potter és a Félvér Herceg elejét láttuk 3D-ben és IMAX-ben, na az jó volt, a hatalmas vászon, és a Harry Potter film mint a vizualitás egyfajta csúcsteljesítménye tényleg megújította a mozizás élményét. Aztán megnéztük a Pottert otthon is a tévén, és csodák csodája, otthon is működött, amiből számomra az a tanulság, hogy továbbra is a történet szépsége a fontos, nem a látványé.

Zoe SaldanaEbben az Avatárban például lehet, hogy minden pixelt évek hosszú munkájával tettek a helyére, de ettől még a hülyén megrajzolt farkas csak hülyén megrajzolt farkas maradt, az orrszarvú orrára pedig cápaorrot tettek. A sárkányok távolról úgy néztek ki, mint a kacsák, a kék pasassal együtt mintha Nils Holgersson repkedett volna Márton lúd hátán. A félmeztelen indiánlány volt az egyetlen pozitívum, végig azon töprengtem, ki lehetett az eredetije (Zoe Saldana, akit én főleg a Csajom apja ideges c. filmben láttam).

A mozizás élményét pedig számomra igazán az újítaná meg, ha nem lennének mindig olyan nézők, akik végigdumálják a filmet. Ebben az esetben egy szerencsétlen kisfiút és kislányt hozott magával két anyuka, és a gyerekek totál nem értettek meg semmit a filmből, inkább végigröhögcsélték az egészet. (Más kérdés, hogy otthon is gyakran megzavar minket egy síró kisbaba, de ezért aztán igazán nem lehet mást hibáztatni.)

2012

(Balu vonatkozó kritikája nem tetszett, mert olyan elemeiről ír a filmnek, amelyek szerintem egyáltalán nem voltak lényegesek, például a szeretet, a család, vagy az optimizmus és a pesszimizmus harca. Én a moziban nem egy mély családi drámát láttam, hanem egy primitív, de nagyon látványos katasztrófafilmet. Viszont ha már Balu kritikáját kritizáltam, elgondolkoztam, mit lehetett volna írni egy ilyen filmről egyáltalán. Nos, például ezt.)

Geológusok felfedezése szerint a Föld felszíni lemezei 2012-ben olyan nagy mértékben elmozdulnak, hogy az a földi civilizáció pusztulását okozza. Ez ellen a világ politikusai csak annyit tehetnek, hogy megépítik Noé modern bárkáit, amelyekben menedéket talál néhány százezer ember és állat, mindenki mást viszont kénytelenek magára hagyni.

A 2012 témája, hogy ha valakinek nagyon-nagyon nagy szerencséje van, ő és a családja talán még akkor is túlélheti a világ végét, ha eredetileg nincs belépője Noé bárkáinak egyikére. Ehhez persze nagyon gyorsan és ügyesen kell menekülni, a főszereplő sarkában ott az Armageddon, és miközben ő száguld, rohan, repül, a többség  szörnyű halált halt. A film lényege, hogy a főszereplő mögött loholó világvégét vizuálisan is hatásosan megjelenítse. Ez sikerül is, omlanak a földrészek és borzasztó robbanások kísérik a szereplők útját.

A főszereplő férfi és a lánya a világvégét nézik rémülten

Bár a filmet a titokzatos majákkal harangozták be, ténylegesen a filmben egy-két mondatban említik csak őket, mint akik mindezt megjósolták, de a jóslatnak ennél mélyebben a filmben nem néznek utána. Örömteli fejlemény viszont, hogy a Föld bolygó immár nem csak az Amerikai Egyesült Államokból áll. Bár a történteket végig amerikai szemszögből látjuk, kétségtelenül odafigyeltek más embercsoportok sorsára is. Olyan apróságok esetleg feltűnhetnek persze, hogy ha az amerikai elnök csak a G8 vezetőit értesíti a világ végéről, akkor Kína, India, Brazília, Ausztrália, Mexikó és Argentína népe viszont nem fog tudni róla, a kisebb országokról nem is beszélve. Az is érdekes, hogy az USA saját bárkát kap, Kína, Japán, Oroszország és Európa országai pedig összesen kettőt, de egy hollywoodi filmtől még ez is szép teljesítmény.

A tudományos hitelességet vagy az emberi természet mélyebb vizsgálatát viszont felesleges ebben a filmben keresni, ehhez egyébként a színészek is gyengék. De persze mindez mit se számít, ha közben láthatjuk, ahogy a száguldó limuzin mögött összeomlik Kalifornia, vulkánok törnek ki a Yellowstone parkban, Amerika helyett cserél a Déli sarokkal, a Himaláját pedig elönti a cunami…

A Himalája, amint elönti a cunami

Bourne-ultimátum

Az első rész azért hagyott mély nyomokat bennem, mert nagyon érdekesen hozta a szuperügynök-típus legújabb verzióját. Azóta is a kiképzés részletei érdekelnének, mivel lehet valakit ilyenné tenni, kínzással, doppinggal, vagy csak sokáig kell futni az erdőben célra tartott fegyverrel? És persze agyra is gyúrni kell, megjegyezni a rendszámokat a parkoló autókon, és ahogy a port.hu fórumában valaki írta: Bourne problémamegoldó-készsége a stresszel csak nő.

Matt Damon és a csaj a Bourne-ultimátumbanSajnos a további részek nem adtak további támpontokat Jason Bourne kiképzése kapcsán, ezt a közepesen fantáziátlan amnézia-sztorit viszik tovább anélkül, hogy a történet hátterének logikájára odafigyelnének. Például semmi értelme nem volt a Treadstone-műveletet ezzel a Feketeszőlő vagy milyen művelettel megfejelni, csak annyi derül ki, hogy a világ minden városában akad egy bevethető szupergyilkos, de azt hittem, ezt a Treadstone kapcsán már egyszer felszámolták.

OK, nyilván követni szükséges a könyv által meghatározott vonalat. Bár én csak az első részt, a Bourne-rejtélyt olvastam eddig könyvben, ugyanolyan, mint Ian Flemingtől a Casino Royale: szórakoztató, de pont ugyanazt a mély mondanivalót hordozza. Úgyhogy valószínűleg ezért ilyen gagyi történet a Bourne-ultimátum is, mint bármelyik James Bond, az én bajom, ha az első rész alapján ennél többet vártam.

A gagyiságra az egyik példa az engem érdeklő kiképzéssel kapcsolatos: a szuperügynökök harmincmillió dolláros kiképzése New York belvárosában, egy üvegablakos épületben zajlott… Ahová egyébként bárki bejuthat, mint kiderült, és akár gyilkolhat, akár titkos dokumentumokat faxolhat anélkül, hogy ebben udvariatlan kérdésekkel megzavarnák.

Nyilván a bárgyú történetet akarja feledtetni a sok kézikamerás felvétel, amitől a film valóban nagyon pörgős, izgalmas, kár, hogy ettől a verekedős jelenetek követhetetlenek, ugyanúgy, mint a korábbi részekben. Valahol még olvastam is, Matt Damon melyik harci stílust tanulta ki a film kedvéért, sajnos felesleges volt, nem látszik belőle semmi.

Transformers, rendőri felügyelet alatt

Fegyveres katonák a Transformers című filmbenRégen a Lurdy-házba jártunk moziba, de mióta a Palace megvásárolta őket és megemelték az árakat, átszoktunk a Corvinba. Tegnap mégis a Lurdy-házban néztük meg a Transformerst, de sajnos gáz volt, kész halláskárosodás a sok lövés, ütődés és robbanás, a poénokat pedig egy kezemen meg tudnám számolni.

De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy egy egyenruhás rendőr a film feléig ott sétált a székek mellett és szúrós szemmel nézte a közönséget, azt figyelte, nem kameráz-e valaki. A végén megbeszéltük, hogy mindenkit zavart, nem könnyű úgy szórakozni, hogy közben rendőri felügyelet alatt állsz, ráadásul én ültem a sor szélén, és a bunkó sértette a privát szférámat.

A Palace mozik úgy látszik, most ezt látják célravezetőnek a kalózkodás ellen, amihez csak gratulálni lehet. Ha lehúzom a filmet mondjuk innen, a feliratot hozzá innen, ugyanott tartok, valaki szóljon nekik, hogy csak egy idióta kamerázna le egy feliratos filmet, pláne a premier után három nappal. Mostanában a Die Hard 4. volt érdekesebb film, azt szinkronizálták is, a kézikamerás verzió annak rendje és módja szerint le is tölthető, annak a vetítésére biztosan nem jutott rendőr, vagy olyan moziban vették fel, ahol nem zaklatják a fizető vendéget ilyesmivel.

Spoiler a Népszabadságban

Sandra Bullock a Megérzés című filmbenVan egy mozis rovat a Népszabadságban, minden héten közlik a budapesti mozik toplistáját, amit Csordás Lajos kommentál. Amúgy sem vagyok odáig a rovatért, Csordás rendszerint pont az ellenkezőjét gondolja a filmekről, mint én, szerintem pocsék kritikus. A múlt héten viszont egy az egyben lelőtte a Megérzés című film poénját.

Történetesen láttuk a filmet, nem nagy szám, de azért mindenkinek tetszett, és miután egyetlen poénra megy ki az egész (megmenti-e Sandra Bullock a férjét), nagy szívás lett volna, ha tudjuk előre. Ez a faszkalap meg megírja cikkben, a Népszabadságban. Iderakom fehérrel a kérdéses részt, jelöld ki, ha érdekel a cikk és neked mindegy, mi a film vége:

„Ezen túl fontos kegyelmi kérdés rejtőzik a filmben: kieszközölheti-e az ember a változtatást, tehet-e valamit, ha saját balsorsát megérezvén rettegni kezd? Pont olyan lelki állapotban éreztem magam, hogy nem bántam volna, ha a vége happy end lesz. Hát nem lett az. Azért vigasztalt, hogy alkotók végül is nem vetették el a kegyelem lehetőségét.”

Felforgatókönyv

Valami átverés lehet a dologban, mert mindenhol jó kritikája volt ennek a baromságnak, a porton, és többé-kevésbé a Népszabiban is. Dustin Hoffmann kiváló, az ő játéka mindig egy élmény, de a többiek… Emma Thompson, az írónő dögunalmas, Will Ferrel szintén, nem is csinál semmit, csak áll az egész filmben, mint egy idióta. Egyfajta jellemfejlődést kellene felmutatnia, de végig ugyanúgy viselkedik.

Az Indexen a forgatókönyvet frankózták, pedig a forgatókönyv siralmas, mindenféle stílust belekatyvasztottak, néha röhögni kellene, néha megijedni, néha meg izgulni a szereplők sorsa miatt, de főleg csak kínlódni lehet.

Magnum és Higgins a Magnum című sorozatbólA Magnum sorozatban Higgins, a gondnok nagy mesélő, aki folyton a háborús történeteivel untat mindenkit. Amikor mesélni kezd, mindenki unja, valójában azonban kerek mondatokban, egységes, letisztult stílusban, szerintem megdöbbentően jól mesél, talán ő Robin Masters, a híres író – vagyis ami a sorozatban irodalomként szerepel, az valóban irodalmi igényességgel lett megírva. Ehhez képest a Felforgatókönyvben végig egy regényből hallunk részleteket, de a szöveg iszonyatosan pocsék, nevetséges a témája és a szövegezése is. Röhejes, ahogy az irodalom professzora (Dustin Hoffmann) azt az írónő főművének értékeli. Eleve hogy lehet egy regénynek ezt a címet adni: „A halál és az adók„?

Lagzi-randi

Megnéztük, lemaradtam miatta a Gyurcsány-Orbánról. Azért kellemes kis limonádé volt, poénokkal, régóta az első film, amiben egyetlen számítógépes effekt sem volt (gondolom). Viszont Hollywoodba talán még nem jutott el a hír, de Angliába is beköszöntött már a XXI. század, vannak például modern autók is, meg minden.

Megjegyezném még, hogy a feliratozás ezúttal sem mindig segítette a megértést. Mostanában ez gyakran van így, hogy csak Az operaház fantomjának klasszikusát („No” – „Igen„) említsem…

Fehér zaj

Sirály, hogy mindketten megfogadtuk, ilyen filmeket soha többé, aztán Átok, Kör 2, ez, mindegy. Egyébként csak a para miatt tényleg nem néznénk meg, a Kör 2 esetében Samara sorsára voltam kíváncsi, ennek a mainak pedig a története érdekelt, ráadásul a Porton „sj” ezt írta: „inkább a színészi játékra, mintsem a sokk-hatásra, vagy a speciális effektekre épít” – és Michael Keaton-t, a főszereplőt frankózza.

Nos, sj véleményem szerint hülye, mert Michael Keaton a megrendült arc vágásán kívül a világon semmiféle színészi teljesítményt nem nyújt, ellenben a film tele van sokkhatást kiváltó speciális effektekkel. Igaz, ezek egy része ugyanúgy megjósolható mint a Kör 2-ben, például manapság, ha a hős egy autó üvegéhez közel hajol, tutira nekivágódik valami, egy haldokló nő, egy szarvas vagy egy rendőr – merthogy ezt már a Kelekótya karácsony című vígjátékban is elsütötték…

A legszomorúbb viszont az, hogy amíg a fenti cikkben is felhozott Hatodik érzék egy óriási poénnal ért véget, amelyen keresztül minden a helyére került, minden logikussá vált, addig ebben szó sincs ilyesmiről. Jó és rossz szellemek küzdenek úgy, hogy a tévén keresztül manipulálják az élőket? És?