Zsófi és Dóri, 2016. december

December elején, egy hét késéssel tartottuk meg Zsófinak a hányós betegség miatt elmaradt születésnapi buliját, az Iparművészeti Múzeumban. Az ötletet Noémi kolléganőjétől kaptuk, és megtetszett a lehetőség, hogy szakképzett múzeumpedagógusok jól kitalált menetrend szerint mesélnek nekik, bemutatják a múzeumot, majd kézműveskedés van és tortázás – és az egész még olcsóbb is, mint ugyanennyi gyereket játszóházba vinni, ahol csak játszanak, esznek-isznak és kész. Úgyhogy lefoglaltuk az időpontot (majd átraktuk egy héttel későbbre), meghívtuk Zsófi aktuális baráti körét és tényleg nagyon jól sikerült minden, a múzeum szép volt, a pedagógus képzett és kedves, jól érezték magukat a gyerekek. Ez volt a program, ha valakit érdekel, de más múzeumokban is tartanak ilyeneket.

Gyerekek körben ülnek a múzeumban

Bepótoltuk a Marcipán cicát is, még pont időben, mert 19 év után januártól leveszik a Bábszínház műsoráról. Zsófi nagyon élvezte, egy-két szám még nekem is bejött belőle. Voltunk moziban is, kétszer: először az És megint dühbe jövünket néztük meg, klassz volt a nosztalgia-mozizás, csak hosszú, a két órás film végét Zsófi már elég nehezen bírta türelemmel, bármennyire is bejönnek neki a bunyók. A másik film a Vaiana volt, ami Zsófinak és a társaságban levő többi gyereknek tetszett, és szerintem is szép volt, amíg ébren voltam…

Voltak Télapó- és karácsonyi ünnepségek: a bölcsiben még nem a gyerekek adták elő a műsort, hanem a gondozók – sajátos ötlet, de állítólag jó volt (én nem tudtam megnézni). Az iskolában már a gyerekek énekeltek és verseltek, azt már én is láttam, az is jó volt, szépen és bátran adták elő a műsort. Az énekkarral volt egy templomi fellépésük is, az is jól sikerült, bár Zsófiéknak mint elsősöknek ebben még csak kisebb szerepe volt.

Dórinak volt egy régóta húzódó betegsége, folyamatosan taknyos volt és köhögött. Amikor már aludni sem tudott a köhögéstől, elvittem az ügyeletre, és kiderült, hogy atípusos tüdőgyulladása volt, antibiotikumot kellett szednie. Az ügyeletre este fél 10-re vittem el, mert addigra látszott, hogy aznap este sem fog tudni aludni, de gondoltam, még viszonylag korán van, ezt elintézzük, 11 körül otthon leszünk és az éjszakát azért lényegében még átalhatjuk. Nos, 2 és fél órát ültünk a Heim Pál ügyeletén, mire sorra kerültünk. Vicces volt egy beteg és álmos kisgyerekkel, nekem is álmosan dekkolni a váróban, a kényelmetlen székeken. Pedig nem is voltak sokan, csak iszonyú lassan haladt a sor. Mint kiderült, az orvosnak nem volt asszisztense, minden ambuláns lapot egyedül kellett megírnia… Ehhez az amúgy normális tempóban megtartott vizsgálat után a doki néni leült és nekiállt begépelni az A4-es oldalnyi szöveget. Terjedelemre sem kevés, szakszerű és pontos is kell legyen, eltartott egy darabig, mire megírta, mi meg addig ott álltunk Dórival (mások meg odakint várakoztak). Borzasztó, hogy Magyarország első számú gyerekgyógyászati ügyeletén nincs egy asszisztens vagy egy írnok, aki már a vizsgálat közben gépel, hogy a doki néninek a végén csak átolvasnia és pecsételnie kelljen a papírt – hosszú órákat lehetne megspórolni a várakozásból.

Dórira itthon is várt egy kihívás: átköltöztettük a kiságyából az emeletes ágy alsó részére. Amúgy is aktuális volt lassan, hogy ezt megtegyük és felszabadítsuk a régi ágya helyét, azért vágtunk bele pont most, mert az egyik karácsonyi ajándéknak kellett a hely. Vettünk ugyanis egy házikót a csajoknak, ahová be lehet bújni és elvonulni játszani, ahhoz viszont, hogy karácsonyra fel tudjuk állítani, Dóri kiságyát előbb ki kellett paterolni. Úgyhogy szétszereltem a kiságyat, Dóri pedig azóta az emeletes ágy alsó szintjén alszik. Viszonylag könnyen megszokta az új helyét, szépen elalszik mindig ott is, csak néha kérdezte, hol van a régi ágya, de nem izgult különösebben emiatt.

A karácsonyt most már rutinosan csináltuk végig: magas, de vékony fát vettünk, normannt, hogy ne hulljon a levele, és hogy a díszítésből se legyen veszekedés, én leléptem otthonról Dórival együtt. Mire hazaértünk, készen állt a karácsonyfa és lehetett ünnepelni. A legjobban eltalált ajándék a kis ház lett (alább egy kép arról, ahogy építem), illetve Zsófinak a Labyrinth nevű társasjáték. Ezt ő már az oviból ismerte, ami annyiban meglepő, hogy 7 éves kortól ajánlják, de legalább nem kellett külön ismerkedő köröket futni. Esténként pedig, amikor Dóri már lefeküdt, Zsófival még lejátszottunk 1-1 menetet – a foszforeszkáló verziót vettük, úgyhogy egy idő után a teljesen sötét szobában játszottunk, tök jól néz ki.

Építem a kisházat

Az ünnepek alatt végig itthon voltunk és azt találtuk ki, hogy a barátainkkal fogunk találkozni. Ez többnyire gyerekes társaságot jelentett, így a csajoknak is megvolt a program, lehetett mozizni Nellivel és Petivel, társasozni Katicával, meg a szokásos mindenfélét játszani Rékával, Jázminnal és Brigivel, jól sikerült vendégségek voltak.

A másik ünnepek alatti programunk az írás és olvasás gyakorlása volt Zsófival. Nem kínoztuk vele sokat, 10-20 percet kellett csak gyakorolnia, de azt minden nap, karácsonykor is. Úgy gondolom egyébként, hogy ez a jó módszer: nem sokat, de minden nap gyakorolni, így a hosszútávú memóriájában rögződik az olvasni tudás.

A hónap zenéje, 2016. október: What’s goin’ on in Brazil

Bud Spencer és Terence Hill Filmünnep volt a Corvin moziban: a Korda teremben aznap csak az ő filmjeiket játszották és volt kirakodóvásár filmplakátokkal, babkonzervvel és életrajzi könyvekkel, a kávézóban Bud-kajákkal, a vetítések előtt beszélgetés híres vendégekkel. Az öt film közül mi a Nincs kettő négy nélkült választottuk, és a várakozás hetei alatt folyton ennek a zenéjét hallgattam:

Más kérdés, hogy az esemény nem sikerült annyira jól, mint amennyire vártunk rá. Elsőként a kávézóba tértünk be Bud-kajákat enni, ahol az alábbiakkal szembesültünk:

  • nem lehetett káryával fizetni, csak készpénzzel
  • a kiszolgálás lassú volt és figyelmetlen. Kétszer kellett megismételnem, hogy mit kérek, mert a pincér lány a rendelésem leadása közben egy időre magamra hagyott,
  • ezután leültünk és kaptunk evőeszközöket, majd negyed óráig semmi sem történt
  • az érdeklődésemre egy másik pincér engem hibáztatott, mert nem mindegy, hogy a pultnál rendeltem vagy asztaltól, ha pedig pultnál rendelek, majd leülünk egy asztalhoz, én vagyok a hibás,
  • meg kellett ismételnem, hogy mit rendeltünk,
  • a hamburger belsejében Noémi egy szalvétát talált.

A Corvin Mozi kávézóját senkinek sem ajánlom!

A filmvetítés előtt beszélgetés volt Bud Spencer fiával, akit a közönség felállva tapsolt – miért kellene ennyire ünnepelni a Bud Spencert fiát? Aztán lejátszották Terence Hill videóüzenetét, aki két sztorit mesélt el a westernfilmjeik forgatásáról – Magyarországot vagy a hűséges magyar rajongókat nem említette meg. Végül elkezdődött a film, az eredeti szinkronnal, de elég pocsék hangminőségben. Mindegy, összességében jól szórakoztunk: maga a film természetesen jó volt, és a mozivásznon jól kijött a szereplők zseniális mimikája.

Novembertől az egész országban fogják még mozikban játszani a filmjeiket: szerintem érdemes megnézni egyet-egyet szélesvásznon, a fenti kellemetlen körítések nélkül…

Lesz Bud-Terence filmzenei vonatkozású esemény is: Guido & Maurizio de Angelis lép fel az Arénában. A két pasas már a filmek idején sem volt kifejezetten fiatal, és azóta egyszer sem léptek fel sehol, kifejezetten csak erre a koncertre készülnek rá. A jegyek fejenként kb. húszezer forintba kerülnek – nem hiszem, hogy megér ennyit két hetven éves pasas műsora, akik harminc év után először állnak színpadon… A zenéket hallgatva egyébként nyilvánvaló, hogy egy ilyen koncert helye nem az Arénában lenne, szimfonikus zenekarral, hanem egy klubban vagy kocsmában. Találtam is egy videót, ahol egy magyar együttes sokkal jobban ráérzett, hogyan kellene ezt előadni élőben (2:25-től):

 

Zsófi, hatvankilencedik hónap, Dóri, tizennegyedik hónap

Dóri felfedezte magának a játszóteret: homokozik, mászókázik és motorozik, aktívan játszik most már. Nekünk a homokozó a legnyugisabb, mert ott csak nézni kell, hogy ne egye meg a homokot, de különben egyedül is elvan. Ha viszont mászókázik, menni kell vele, hogy le ne essen – még egyszer sem esett le, de azért megyünk mellette, és a motorozásnál is kísérni kell, hogy el ne dőljön és kormányozni sem tud még. Szocializálódik is a többi gyerek között, és szerencsére egész jól elvan másokkal, odaadja, amit kérnek tőle, ha pedig ő akar valamit, akkor sem erőszakosan veszi el. Egyedül a mászókán viseli nehezen, ha mások is vannak rajta kívül, inkább egyedül szeretne mászkálni, de hát ilyen az élet. Néha mászkál is a játékok között, ilyenkor vigyázni kell, nehogy a nagyobbak elüssék, úgyhogy néhány év kihagyás után a játszóterezés ismét az aktív részvételünket igényli: Zsófi már jól elvan más gyerekekkel, de Dórival nekünk kell menni még.

Noémi és Dóri a játszótéren

Járni még mindig nem jár, de elég sok időt tölt talpon, jár a babázunk is vele, reméljük, hogy lassan egyedül is nekiindul. Bővült viszont a szókincse: mama, papó, cici, szia… Kijelenthetjük, hogy neki is az “apa” volt az első szava, annyira, hogy mindent és mindenkit apának hív. Például a kaputelefon pittyenésekor mindig azt kiáltja: “apa”, függetlenül attól, hogy ott vagyok mellette és Noémi érkezett haza…

Zsófi augusztusi kedvence a Shrek volt, állandóan újra és újranézte. Főleg a negyedik rész jött be neki, amiben a gonosz kismanó elvarázsolja a világot és Shreket senki sem ismeri meg, ezért mindenkivel össze kell jönnie újra. Moziban is voltak: Rékával és Jázminnal nézték meg a Barbie, a rocksztár hercegnő című filmet. Kriszti és Noémi ment be velük, és Noémi szerint nem volt rossz, de azért örülök, hogy most nem én voltam a soros: a Barbie-babák sajátos stílusát elég nehezen viselem, és még a zene is rossz.

csajokamoziban

Az viszont amúgy jó hír, hogy Zsófit sikerült visszacsábítani a moziba (egy ideig félt a sötéttől, pedig volt már többször is), mert a Hotel Transylvania 2-t viszont én szeretném megnézni vele. Fergeteges trailere van, és így már a bemutató idején, moziban nézhetjük meg, ahogy Drakula gróf most már az unokájából próbál szörnyet faragni…

Túl drága volt a Vidámpark

Bezárják a Vidámparkot – egy kissé sajnálom, de egyáltalán nem csodálkozom, hogy nem járt oda senki szórakozni. Érthetetlen, miért szabtak meg ilyen magas belépti díjakat ahelyett, hogy azokat a kereslethez és a konkurens kínálathoz igazították volna. Vegyünk néhány példát arra, hogy Zsófival és Noémivel hármasban, egy vasárnap délután elmennénk valahová szórakozni. Zsófi úgyis pont elérte a 90 centit, felülhetne a játékokra a Vidámparkban, de szereti az állatokat és szereti a játszóházakat is. Vagy töltheti a délutánt a nagyszüleinél, mi pedig elmehetnénk kettesben moziba. Melyiket válasszuk?

Az, hogy a Vidámpark kapujában 13 ezer forintot kifizessek, nem igazán életszerű. Nincsenek érvek, nincs olyan játék vagy élmény odabent, ami 13 ezer forint kiadását indokolná. Ha egy árban lenne az Állatkerttel, lehetne mérlegelni, vagy ha egy árban lenne a játszóházakkal, és még parkolni is lehetne, akár rendszeresen járhatnánk oda. Egy békebeli, családi szórakozás lehetne, amilyen az én gyerekkoromban is volt. Még ha van is egy múzeum jellege, ilyen balkáni, lelakott, ócska múzeumi jelleg, de legalább a miénk. A Vidámpark családi tradíció lehetett volna, nosztalgiázás a felnőtteknek, szórakozás egy kisgyereknek – ezt vette el az az idióta, aki a13 ezer forintot kitalálta. Nincs mit csodálkozni azon, hogy becsődölt.

Avatar

Nagyon gyér a mozis kínálat mostanában, mi viszont ki akartunk mozdulni, úgyhogy megnéztük a híres Avatárt. Maga a történet egy primitív baromság, dedós párbeszédekkel, de ezt lehetett előre tudni, ez be volt kalkulálva. Most először láttunk viszont teljes filmet 3D-ben, de ettől sem voltunk elájulva, egyáltalán nem éreztem teljesebbnek a filmet attól, hogy a figurák egymáshoz képest előre vagy hátra helyezkednek el.

Korábban a Harry Potter és a Félvér Herceg elejét láttuk 3D-ben és IMAX-ben, na az jó volt, a hatalmas vászon, és a Harry Potter film mint a vizualitás egyfajta csúcsteljesítménye tényleg megújította a mozizás élményét. Aztán megnéztük a Pottert otthon is a tévén, és csodák csodája, otthon is működött, amiből számomra az a tanulság, hogy továbbra is a történet szépsége a fontos, nem a látványé.

Zoe SaldanaEbben az Avatárban például lehet, hogy minden pixelt évek hosszú munkájával tettek a helyére, de ettől még a hülyén megrajzolt farkas csak hülyén megrajzolt farkas maradt, az orrszarvú orrára pedig cápaorrot tettek. A sárkányok távolról úgy néztek ki, mint a kacsák, a kék pasassal együtt mintha Nils Holgersson repkedett volna Márton lúd hátán. A félmeztelen indiánlány volt az egyetlen pozitívum, végig azon töprengtem, ki lehetett az eredetije (Zoe Saldana, akit én főleg a Csajom apja ideges c. filmben láttam).

A mozizás élményét pedig számomra igazán az újítaná meg, ha nem lennének mindig olyan nézők, akik végigdumálják a filmet. Ebben az esetben egy szerencsétlen kisfiút és kislányt hozott magával két anyuka, és a gyerekek totál nem értettek meg semmit a filmből, inkább végigröhögcsélték az egészet. (Más kérdés, hogy otthon is gyakran megzavar minket egy síró kisbaba, de ezért aztán igazán nem lehet mást hibáztatni.)

2012

(Balu vonatkozó kritikája nem tetszett, mert olyan elemeiről ír a filmnek, amelyek szerintem egyáltalán nem voltak lényegesek, például a szeretet, a család, vagy az optimizmus és a pesszimizmus harca. Én a moziban nem egy mély családi drámát láttam, hanem egy primitív, de nagyon látványos katasztrófafilmet. Viszont ha már Balu kritikáját kritizáltam, elgondolkoztam, mit lehetett volna írni egy ilyen filmről egyáltalán. Nos, például ezt.)

Geológusok felfedezése szerint a Föld felszíni lemezei 2012-ben olyan nagy mértékben elmozdulnak, hogy az a földi civilizáció pusztulását okozza. Ez ellen a világ politikusai csak annyit tehetnek, hogy megépítik Noé modern bárkáit, amelyekben menedéket talál néhány százezer ember és állat, mindenki mást viszont kénytelenek magára hagyni.

A 2012 témája, hogy ha valakinek nagyon-nagyon nagy szerencséje van, ő és a családja talán még akkor is túlélheti a világ végét, ha eredetileg nincs belépője Noé bárkáinak egyikére. Ehhez persze nagyon gyorsan és ügyesen kell menekülni, a főszereplő sarkában ott az Armageddon, és miközben ő száguld, rohan, repül, a többség  szörnyű halált halt. A film lényege, hogy a főszereplő mögött loholó világvégét vizuálisan is hatásosan megjelenítse. Ez sikerül is, omlanak a földrészek és borzasztó robbanások kísérik a szereplők útját.

A főszereplő férfi és a lánya a világvégét nézik rémülten

Bár a filmet a titokzatos majákkal harangozták be, ténylegesen a filmben egy-két mondatban említik csak őket, mint akik mindezt megjósolták, de a jóslatnak ennél mélyebben a filmben nem néznek utána. Örömteli fejlemény viszont, hogy a Föld bolygó immár nem csak az Amerikai Egyesült Államokból áll. Bár a történteket végig amerikai szemszögből látjuk, kétségtelenül odafigyeltek más embercsoportok sorsára is. Olyan apróságok esetleg feltűnhetnek persze, hogy ha az amerikai elnök csak a G8 vezetőit értesíti a világ végéről, akkor Kína, India, Brazília, Ausztrália, Mexikó és Argentína népe viszont nem fog tudni róla, a kisebb országokról nem is beszélve. Az is érdekes, hogy az USA saját bárkát kap, Kína, Japán, Oroszország és Európa országai pedig összesen kettőt, de egy hollywoodi filmtől még ez is szép teljesítmény.

A tudományos hitelességet vagy az emberi természet mélyebb vizsgálatát viszont felesleges ebben a filmben keresni, ehhez egyébként a színészek is gyengék. De persze mindez mit se számít, ha közben láthatjuk, ahogy a száguldó limuzin mögött összeomlik Kalifornia, vulkánok törnek ki a Yellowstone parkban, Amerika helyett cserél a Déli sarokkal, a Himaláját pedig elönti a cunami…

A Himalája, amint elönti a cunami

Bourne-ultimátum

Az első rész azért hagyott mély nyomokat bennem, mert nagyon érdekesen hozta a szuperügynök-típus legújabb verzióját. Azóta is a kiképzés részletei érdekelnének, mivel lehet valakit ilyenné tenni, kínzással, doppinggal, vagy csak sokáig kell futni az erdőben célra tartott fegyverrel? És persze agyra is gyúrni kell, megjegyezni a rendszámokat a parkoló autókon, és ahogy a port.hu fórumában valaki írta: Bourne problémamegoldó-készsége a stresszel csak nő.

Matt Damon és a csaj a Bourne-ultimátumbanSajnos a további részek nem adtak további támpontokat Jason Bourne kiképzése kapcsán, ezt a közepesen fantáziátlan amnézia-sztorit viszik tovább anélkül, hogy a történet hátterének logikájára odafigyelnének. Például semmi értelme nem volt a Treadstone-műveletet ezzel a Feketeszőlő vagy milyen művelettel megfejelni, csak annyi derül ki, hogy a világ minden városában akad egy bevethető szupergyilkos, de azt hittem, ezt a Treadstone kapcsán már egyszer felszámolták.

OK, nyilván követni szükséges a könyv által meghatározott vonalat. Bár én csak az első részt, a Bourne-rejtélyt olvastam eddig könyvben, ugyanolyan, mint Ian Flemingtől a Casino Royale: szórakoztató, de pont ugyanazt a mély mondanivalót hordozza. Úgyhogy valószínűleg ezért ilyen gagyi történet a Bourne-ultimátum is, mint bármelyik James Bond, az én bajom, ha az első rész alapján ennél többet vártam.

A gagyiságra az egyik példa az engem érdeklő kiképzéssel kapcsolatos: a szuperügynökök harmincmillió dolláros kiképzése New York belvárosában, egy üvegablakos épületben zajlott… Ahová egyébként bárki bejuthat, mint kiderült, és akár gyilkolhat, akár titkos dokumentumokat faxolhat anélkül, hogy ebben udvariatlan kérdésekkel megzavarnák.

Nyilván a bárgyú történetet akarja feledtetni a sok kézikamerás felvétel, amitől a film valóban nagyon pörgős, izgalmas, kár, hogy ettől a verekedős jelenetek követhetetlenek, ugyanúgy, mint a korábbi részekben. Valahol még olvastam is, Matt Damon melyik harci stílust tanulta ki a film kedvéért, sajnos felesleges volt, nem látszik belőle semmi.

Transformers, rendőri felügyelet alatt

Fegyveres katonák a Transformers című filmbenRégen a Lurdy-házba jártunk moziba, de mióta a Palace megvásárolta őket és megemelték az árakat, átszoktunk a Corvinba. Tegnap mégis a Lurdy-házban néztük meg a Transformerst, de sajnos gáz volt, kész halláskárosodás a sok lövés, ütődés és robbanás, a poénokat pedig egy kezemen meg tudnám számolni.

De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy egy egyenruhás rendőr a film feléig ott sétált a székek mellett és szúrós szemmel nézte a közönséget, azt figyelte, nem kameráz-e valaki. A végén megbeszéltük, hogy mindenkit zavart, nem könnyű úgy szórakozni, hogy közben rendőri felügyelet alatt állsz, ráadásul én ültem a sor szélén, és a bunkó sértette a privát szférámat.

A Palace mozik úgy látszik, most ezt látják célravezetőnek a kalózkodás ellen, amihez csak gratulálni lehet. Ha lehúzom a filmet mondjuk innen, a feliratot hozzá innen, ugyanott tartok, valaki szóljon nekik, hogy csak egy idióta kamerázna le egy feliratos filmet, pláne a premier után három nappal. Mostanában a Die Hard 4. volt érdekesebb film, azt szinkronizálták is, a kézikamerás verzió annak rendje és módja szerint le is tölthető, annak a vetítésére biztosan nem jutott rendőr, vagy olyan moziban vették fel, ahol nem zaklatják a fizető vendéget ilyesmivel.

Spoiler a Népszabadságban

Sandra Bullock a Megérzés című filmbenVan egy mozis rovat a Népszabadságban, minden héten közlik a budapesti mozik toplistáját, amit Csordás Lajos kommentál. Amúgy sem vagyok odáig a rovatért, Csordás rendszerint pont az ellenkezőjét gondolja a filmekről, mint én, szerintem pocsék kritikus. A múlt héten viszont egy az egyben lelőtte a Megérzés című film poénját.

Történetesen láttuk a filmet, nem nagy szám, de azért mindenkinek tetszett, és miután egyetlen poénra megy ki az egész (megmenti-e Sandra Bullock a férjét), nagy szívás lett volna, ha tudjuk előre. Ez a faszkalap meg megírja cikkben, a Népszabadságban. Iderakom fehérrel a kérdéses részt, jelöld ki, ha érdekel a cikk és neked mindegy, mi a film vége:

“Ezen túl fontos kegyelmi kérdés rejtőzik a filmben: kieszközölheti-e az ember a változtatást, tehet-e valamit, ha saját balsorsát megérezvén rettegni kezd? Pont olyan lelki állapotban éreztem magam, hogy nem bántam volna, ha a vége happy end lesz. Hát nem lett az. Azért vigasztalt, hogy alkotók végül is nem vetették el a kegyelem lehetőségét.”

Felforgatókönyv

Valami átverés lehet a dologban, mert mindenhol jó kritikája volt ennek a baromságnak, a porton, és többé-kevésbé a Népszabiban is. Dustin Hoffmann kiváló, az ő játéka mindig egy élmény, de a többiek… Emma Thompson, az írónő dögunalmas, Will Ferrel szintén, nem is csinál semmit, csak áll az egész filmben, mint egy idióta. Egyfajta jellemfejlődést kellene felmutatnia, de végig ugyanúgy viselkedik.

Az Indexen a forgatókönyvet frankózták, pedig a forgatókönyv siralmas, mindenféle stílust belekatyvasztottak, néha röhögni kellene, néha megijedni, néha meg izgulni a szereplők sorsa miatt, de főleg csak kínlódni lehet.

Magnum és Higgins a Magnum című sorozatbólA Magnum sorozatban Higgins, a gondnok nagy mesélő, aki folyton a háborús történeteivel untat mindenkit. Amikor mesélni kezd, mindenki unja, valójában azonban kerek mondatokban, egységes, letisztult stílusban, szerintem megdöbbentően jól mesél, talán ő Robin Masters, a híres író – vagyis ami a sorozatban irodalomként szerepel, az valóban irodalmi igényességgel lett megírva. Ehhez képest a Felforgatókönyvben végig egy regényből hallunk részleteket, de a szöveg iszonyatosan pocsék, nevetséges a témája és a szövegezése is. Röhejes, ahogy az irodalom professzora (Dustin Hoffmann) azt az írónő főművének értékeli. Eleve hogy lehet egy regénynek ezt a címet adni: “A halál és az adók“?