A Pénzcentrum szerint drága dolog babát vállalni

Médiakritika rovatunk következik: a Pénzcentrum újságírónője összeadta, milyen költségek vannak egy babával: Pozitív lett a terhességi teszt? Drága 9 hónap vár rátok

A hölgy a közelében sem jár az igazságnak: az összegek módszeres felülbecslésével próbál rémítgetni. Egy kisbaba valódi költségei ennek a közelében sincsenek. Nézzük tételesen, először a cikkben szereplő összeget, aztán a valóságot, saját tapasztalatból (kiemelések tőlem):

Nem kötelező, de ajánlott szűrés a 3-4D ultrahang, ami a piaci árakat nézve 20-30 ezer forintba kerül (…)

Csak találomra kerestem egyet: 12.800 forint, Budapest belvárosában. Mi konkrétan nem itt voltunk, de nekünk is 13 ezer körül volt (mindkét gyerek esetén).

Új bababútor nagyjából 100 ezer forinttól lehet találni, a kereskedők tapasztalatai szerint viszont általában 200-250 ezer forintot szánnak rá a párok. Használtan viszont már 50 ezer forint körül is lehet találni internetes hirdetési oldalakon.

Itt nem egy komplett szoba berendezéséről van szó, csak a rácsos ágy, szekrény, pelenkázó kombóról. Kétszázötven?! Mi 20 ezer forintért vettünk egyet a Vaterán használtan, mindkét gyereket gond nélkül kiszolgálta.

Ha olcsó, de azért vállalható minőséget nézünk: babakád 3 000, kádállvány 4 800, szivacs a kád aljába 1 500 (utóbbi helyettesíthető egy textilpelenkával is). Ez így együtt 9 300 forint.

Egy babakád 2 ezer forint, nem három. Kádállvány ötezerért? Szerintem tedd be a nagy kádba a kis kádat, illetve ízlés szerint helyezd el a mosógépen vagy bármelyik asztalon… Zsófi és Dóri pedig simán átvészelte a babakort úgy, hogy fürdés közben nem volt 1500 forintos szivacs a fenekük alatt…

A másik jó közlekedési eszköz, a babakocsi. Egy kétfunkciós modellt már 50 ezer forint körül is lehet kapni, a három funkciós (tehát ültetni is lehet) pedig nagyjából 100 ezer forint körül kezdődik.

Mi kettőt is kaptunk ingyen innen-onnan, majd amikor vásárolni kellett, 8 ezerért vettünk ültetős-fektetőst. Ez jó volt Zsófinak, most is jó még Dórinak, soha semmi baja nem volt. (Tény, hogy “nyári”, tehát olcsóbb változat, Dóri nyári születése miatt ez is elég volt, egy téli lehet, hogy drágább, de nem ennyivel.)

Cumisüveg sterilizáló – ez lehet folyadék (1-2 ezer forint), mikrós, ami gőzzel sterilizál (2-5 ezer forint), elektromos (15-40 ezer forint)

Én nem is tudtam, hogy ilyen eszköz létezik! Spóroltunk negyvenezer forintot!

A szerző tehát szándékosan felülbecsli az összegeket, valamint felesleges dolgokat tüntet fel szükségesnek, ezzel próbálja rémisztően drága dolognak feltüntetni a gyerekvállalást. Egy kisbaba születése valójában alig-alig terheli meg a családi költségvetést. A szerző ugyanis megfeledkezik róla, hogy a gyerek születése után a szülők saját magukra sokkal kevesebbet fognak költeni. Nem azért, mert megvonják a szájuktól a falatot, hanem mert kevesebbet járnak el szórakozni, kevesebbet utaznak és kevesebb idő marad a költséges hobbikra is.

Az persze egy jól ismert viselkedési minta, hogy a szülők mindenből a legjobbat akarják a gyereküknek, és ha valaki százezerért vesz babakocsit, magánügy. De a babavállalás nem feltétlenül költséges dolog: a gyerekeknek (a cipőn kívül) mindenből megfelelő a használt, amivel egyébként a környezetet is véded. Az is sokat segít, ha a szülőktől/rokonoktól/barátoktól érkező ajándékozást instruálni tudod: mindenkinek jobb, ha valóban hasznos ajándékokat hoznak. Mi például Zsófinak és Dórinak alig-alig vettünk ruhát, a szüleink annyit vásároltak, a barátainktól pedig pelenkát kértünk, ha ajándékozni akartak.

A gyerekekkel kapcsolatos költségek nem a babakorban magasak, hanem – a mi esetünkben legalábbis – a közösségbe kerülésnél menetrendszerűen bekövetkező betegségek kezelésénél, a második hullám pedig az iskolakezdés. Persze ezeknél is vannak megoldások: az Index cikke szerint például az iskolatáskák 10-15 ezerbe, vagy még többe kerülnek – pedig milyen szép jégvarázsos táska van az alin is 26 dollárért…

Téves cikkek az e-könyv olvasókról

Az elmúlt hetekben sok cikk jelent meg az e-könyv olvasók hazai elterjedése kapcsán. Aktuális téma, mert egyre többen vásárolnak ilyen eszközöket, esetleg tervezik ilyen vásárlását. A cikkek egy része ezért bemutatja az elérhető készülékeket, mások az e-könyvek olyan mély filozófiai problémáival foglalkoznak, mint a papír hiányzó illata… A sok közül két olyan téma is van, amelyben az összes, általam olvasott cikk konzekvensen hülyeségeket írt, az egyik az elérhető könyvek választéka, a másik a használható formátumok problémája.

Legális és illegális választék

A beszerezhető könyvek választékával kapcsolatban minden cikk a legális forrásokból indul ki. Magyar Elektronikus Könyvtár, Digitális Irodalmi Akadémia, illetve az új könyvekhez a szegényes kiadói források. Megemlítik, hogy ismernek embereket, akik hallottak már olyanokról, akik láttak ún. kalózoldalakat, de végtelenül szemérmesen kezelik ezt a kérdést. Ezzel szemben az illegális forrás ma Magyarországon szerintem távolról sem a futottak még kategória, ami jelentéktelen a többihez képest, hanem az alap, a többség számára a kiindulópont – legalábbis az én környezetemben ez a helyzet. Ez természetesen független attól, hogy a jelenség helyes vagy sem – erkölcsi szempontból simán lehetne bírálni, az viszont túlzás, hogy tudomást sem veszünk róla. Amiről nem beszélünk, az nem is létezik, hát persze.

Az írásokban aki egyáltalán megemlíti a kalózoldalakat, álszentségből kifolyólag az is mindenféle érvet felhoz ellenük, csakhogy ezek többsége hamis. Például, hogy a szkennelt könyvek gyakran hibásak, igénytelenek. A valóság ezzel szemben az, hogy a kalózoldalak “aktivistái” szervezetten javítják a szkennelési hibákat, ezért összességében a hibák aránya nem sokkal rosszabb, mint a nyomtatott könyvek esetén. Egy másik állandó ellenérv, hogy megkárosodnak a kiadók és a szerzők – ez igaz, de tetszene talán legális beszerzési lehetőséget biztosítani. Azt az érvet viszont egyik cikk sem hozta fel, hogy a kalózoldalak kínálata frissebb és teljesebb, a használatuk egyszerűbb, mint a legális oldalaké, pedig a felhasználók számára ezek a fontos szempontok, nem csak az ingyenesség.

Formátumok

A másik közkeletű tévedés, hogy a különböző elektronikus könyvformátumok problémát okozhatnak, mert amit felismer az egyik olvasó, azt nem ismeri fel a másik. OK, nyilván sok felhasználó számára ez egy létező probléma, a tévedés az, hogy ez a vásárlást befolyásoló tényező kellene legyen. Szerintem minden újfajta készülék használatát tanulni kell, az e-könyv olvasók esetében leginkább azt, hogyan juttassuk el a kiválasztott könyvet az olvasóra. De ezt tanulni kell, és nem igaz, hogy ez alapján kellene készüléket választani, vagy hogy a formátumok közötti “zűrös helyzet” miatt ne lenne érdemes e-könyv olvasót vásárolni.

A Kindle ellen például rendszeresen felhozzák, hogy a “népszerű” epub-formátumú könyveket nem tudja megjeleníteni. Ez igaz, de én még egyetlen magyar nyelvű epub-könyvet nem láttam… Angol nyelvűt már igen. Ezen az oldalon 10 másodperc alatt lehet őket mobi-ba konvertálni, ami már a Kindle-re is jó. A gonosz kalózok egyébként a könyvek nagy többségét Microsoft Word formátumban publikálják, ami a lehető legkényelmesebb megoldás minden olvasókészülékhez.

Egy rossz példa

Tóth Balázs Index-cikke, amit tegnap a népszerű portál címlapján, kiemelve találtam, ezeknek a hibáknak egyfajta esszenciája, persze más hibákkal kiegészítve. Először is a Kindle-nek csak a 79 dolláros árát említi meg, ami csak Amerikára vonatkozik, miközben a magyar olvasót valószínűleg inkább az érdekelné, Magyarországra mennyiért küldik el a készüléket. A magyar olvasó a 109 dolláros változatot kaphatja meg, plusz a vám, áfa, dollárárfolyam, ráadásul egy ilyen olvasóhoz tokot is érdemes venni, amitől a végösszeg 35 ezer forint körül lesz. Ehhez képest a cikkben egyedül a 79 dolláros, abszolút félrevezető szám lett leírva – a többihez a szerzőnek ún. újságírói munkát kellett volna végeznie.

Aztán összehasonlít két készüléket, de nem foglalkozik azzal, ami egy érintőképernyő esetén releváns: a folyamatosan mancsolás nem koszolja össze a kijelzőt? Egy másik szempont pedig az lehetett volna, hogy a Kindle fizikai lapozógombja vastag kesztyűn keresztül is jól kezelhető, szemben az érintőképernyővel – de persze egy meleg irodában tesztelve a készüléket, nem egy huzatos vasúti peronon a tél közepén, ez nyilván nem jut a szerző eszébe. Az olvasó meg majd rájön magától, hogy kesztyűben nincs sok értelme az érintőképernyőt böködni, és vett volna inkább fizikai lapozógombos készüléket…

Tóth Balázs mellett szól viszont, hogy a Bookline e-könyv vásárlási rendszeréről legalább megemlíti, hogy körülményes, a Multimédia Plázáról pedig, hogy rémisztő, és a kínálat is szegényes. Jó reggelt! A szegény kiadók azért nem maradtak ki a cikkből, ahogy a kalózverziók “csapnivaló” minősége sem. Ez utóbbi ebben az általánosító formában egyszerűen hazugság, a kalózverziók a legritkább esetben csapnivaló minőségűek, sőt. A kalapos ő betűk említése pedig már nevetséges… Tóth Balázsnak egyedül arról sikerült helyénvaló cikket írnia, amit a kezébe adtak: a két készülék gombjairól és vékonyságáról, minden másban téved, hazudik vagy tájékozatlan. Szép munka volt!

Update: Egy jó példa

Az Origó cikke az immár Magyarországon is boltban kapható Kindle és Nook kapcsán. Ez teljesen korrekt minden tekintetben, a szellemképes megjelenítéssel még újat is tudott mondani.

Hogyvolt-cikkek az Éden Hotelről

A hónap legérdekesebb újságírói teljesítménye sixx hogyvolt-sorozata az Éden Hotelről. Az Éden Hotel a Viasat 3 tévécsatorna új reality-műsora, aminek minden este 21:15-kor adják le az új részeit, majd másnap 18:15-kor ezt megismétlik. Sixx az Index bloggere, újságíró, aki a két adás között, minden másnap reggel összefoglalja az előző esti rész tartalmát. Tehát 21:15-kor új rész, másnap 9:00-kor összefoglaló, majd 18:15-kor ismétlés a tévében.

Sixx összefoglalóiban az a jó, hogy pontosan a helyén kezeli a műsor tartalmát. Egyrészt nem veszi komolyan, mint annyi más újság például a Való Világot, hanem pontosan rámutat arra, ami az adott epizódban érdekes volt. Hogy a szereplők egy része mekkora tapló, hogy a műsor készítői milyen hibákat vétettek, de arra is, hogy a valóságshow szabályai és dinamikája hogyan érvényesülnek a műsorban, milyen ügyes húzásokat tettek a játékosok.

Kétségtelen, hogy sixx maga is egy tapló, szexista és lekezelő. Érdemes végignézni az ötödik részről szóló bejegyzésben csak a képeket. Mégis sikerrel mutat rá, hogy a műsor szintén szexista, a szereplők is ostobák, ugyanakkor a valóságshow dinamikáját is megfelelően értelmezi. Ennek köszönhetően a műsor is élvezhetővé válik, mert felismerem a hibáit és az erényeit, értelmezni tudom, amit látok. A Commodore Világ legendás Monkey Island-cikke volt hasonló, ami a poénok magyarra fordításával élvezhetővé, sőt élménnyé tett egy különben érthetetlen kalandjátékot.

Az Éden Hotel játékosai, szemlátomást ők sem értik, ami történik

Az viszont elég szomorú, hogy egy tévéműsor már azzal is kiemelkedik a többi közül, legalábbis én 5-6 éve semmi mást nem néztem meg, hogy az adott műfaj elemeit legalább nyomokban tartalmazza.

(A fentieket az első hat részről írtam, mert mióta Danit hazaküldték és állandóan az iszonyú ostoba Ádámot és Mr. Nyíregyházát mutatják, tulajdonképpen nem is néztem már a műsort, de a jövő héten valószínűleg kap még egy esélyt.)

Okostelefonok látássérülteknek, a Népszabadság-cikkem illusztrációjáról

Teljesítettem az év elején megfogalmazott célkitűzéseim közül egy kevésbé fontosat, cikket írtam egy Vakok Világán kívüli újságba, a Népszabadság közölte a látássérült emberek telefonhasználati szokásairól írt cikkemet. Azt gondolom, hogy maga az írás jó lett, a laikusok számára is megvilágítja a témát, az illusztráció viszont elég szerencsétlenül alakult.

Ákos a telefonján SMS-eket törölgetAz informatika vakügyi szempontból azért csodálatos, mert minden korábbi technikával, technológiával szemben a látássérült emberek szinte teljesen egyenrangúan használhatják. A speciális vakos eszközökkel szemben a Windows, a Word, az e-mail vagy az Internet Explorer a látó és a nem látó emberek számára is ugyanazt jelenti. Önállóság, esélyegyenlőség, integráció, a legtöbb esetben ez jellemzi az informatikát, és ugyanez jellemző ma már a mobiltelefonok világára is.

A cikkben ezt explicit módon nem fogalmaztam meg, bár talán meg kellett volna, csak azt írtam meg, hogy a magyar vak emberek ma Nokia és Apple készülékeket tudnak használni. Tény, hogy ezt nagyon nehéz illusztrálni, hiszen a fentiek viszonylag hétköznapi készülékek, képernyőolvasó programmal kiegészítve, ami viszont nem látszik, csak hallatszik. A szerkesztő úr azt írta, küldjek képet arról, ahogy egy vak ember ezeket használja, ahogy telefonál. El is küldtem itt ezt a képet két másikkal együtt. Nem egy fotóművészeti remekmű, de egy látássérült ember használ rajtuk egy okostelefont, Ákos az SMS-eit törölgette ki, amíg fotóztam.

Ehhez képest a közölt kép egy speciális, Braille-gombos, kizárólag üzenetküldésre és -fogadásra használható valami, amit Magyarországon még csak nem is láttunk soha. Na most jó esetben egy illusztrációnak erősítenie kellene a cikk mondanivalóját, nem gyengítenie, hát ebben az esetben ez sajnos nem igazán jött össze.

Speciális Samsung eszköz vak emberek számára

 

 

 

És még ez történt januárban

Érdekes hónapom volt, csak aztán az alábbiak egyike miatt sem írtam külön bejegyzést. Például beteg voltam, nagyon, ami amúgy nem jellemző rám. Állítólag a nagy meleg miatt elszabadultak a vírusok, és több kollégám után én is elkaptam az aktuális hányós-hasmenéses változatot. Múlt vasárnap délután már a moziban is elég rossz volt a közérzetem (a Red-et láttuk amúgy és tök jó volt), hazaérve egyre rosszabbul lettem, éjfélre pedig az ügyeletet is ki kellett hívni hozzám. Utána egész héten gyenge maradtam, ami merőben szokatlan volt, szerintem még soha életemben nem voltam ilyen beteg. Kész csoda, de Zsófi nem kapta el tőlem, Noémi igen, de szerencsére ő sokkal jobban megúszta.

Ami ebben jó volt, hogy sokat tudtam olvasni, meglett például az eddigi legjobb és legrosszabb Lawrence Block regény. Tudni kell, hogy Block egyenletes színvonalon alkot, egyenletesen magas színvonalon, nagyon jók a könyvei, de viszonylag egyformák. A Hosszú út a sírkertbe viszont kiemelkedően jó volt, kifejezetten izgalmas és félelmetes a többihez képest. A könyv a Scudder-sorozat tagja, és talán azért is volt ilyen izgalmas, mert Scudder maga volt a végső célpont. Egy börtönből kiszabadult őrült kaszabolni kezdte Scudder nőismerőseit, majd őt magát is meg kívánta ölni, amihez félelmetes és kegyetlen eszközei voltak.

A legrosszabb Block regény pedig A betörő, akit temetni veszélyes. Amint a cím is mutatja, ez a Rhodenbarr-sorozat tagja, Bernie és Carolyn telelni megy egy angol stílusban berendezett házba. Ott azonban leszakad a hó és leszakad a híd, a társaság bezárva marad, tisztára mint egy Agatha Christie-regényben, ami nem is lenne baj, de az irodalmi párhuzamok folyamatosan és kissé gyerekesen a szánkba vannak rágva. Bernie megemlíti, hogy ilyenkor szokott gyilkosság történni, és olvasóként csak azért imádkoztam, hogy nehogy megöljenek valakit tényleg, Lawrence Block nem lehet ennyire kispályás… pedig de. Aztán Bernie azon agyal, mi történne ilyenkor egy Raymond Chandler-regényben, hát egy másik gyilkosság, és lőn… Block a Rhoderbarr-sorozat sajátosságaival akarta vegyíteni a nagy elődökre jellemző vonásokat, de csak erőlködött, ráadásul a szánkba rágja a hasonlóságokat, siralmas az egész. Semmiképpen ne ez legyen az első Lawrence Block, amit elolvasol!

Mi volt még januárban? Cikket írtam a Vakok Világába a látássérült emberek által is használható telefonokról. Kicsit talán magasra tettem a lécet, mert nagyon bonyolult kérdésről van szó, könnyű elveszni a készülékek és felolvasóprogramok erdejében. De pont ezért akartam útmutatót, eligazítást adni a kérdésben azoknak is, akik nem képzett informatikusok. Sok kolléga véleményét is kikértem a beküldés előtt, szóval dolgoztam vele rendesen, remélem, jól sikerült, majd felteszem nemsokára ide is.

Újságcikkek, előadások

Két év telt el, mióta utoljára nyomtatásban jelent meg cikkem. A KSZF-nél az államigazgatás jellege miatt ilyesmire esélyem sem volt, az alapítványhoz viszont részben azért jöttem vissza, mert azt vártam, hogy itt több publikációs lehetőség adódik.

Április végén együttműködési megállapodást kötöttünk az NJSZT-vel a digitális írástudás terjesztésére a látássérült emberek körében. A szerződés aláírásának aktusát az NJSZT címlapra tette a saját, Mi újság című lapjában, vagyis életemben először címlapon szerepeltem egy viszonylag elfogadható fotóval. Ezután azt gondoltam, ha már bekerült ez a vakügyi téma az újságba, érdemes lenne megosztani az olvasókkal a vonatkozó ismeretek alapjait, ebből lett tehát a nyomtatásban megjelent cikk a júniusi számban.

Mostanában kell majd megírnom a második részt a gyengénlátó felhasználókról. Egyéb szereplések is vannak, a jövő héten megyek Dabasra előadni, voltam Nagykanizsán szintén előadni, felkérésünk van még egy cikkre és a Neuroopthalmológia című tankönyv frissítésére, publikáció-ügyben tehát igazán nincs okom panaszra.

Régi cikkeim

A WordPressre való áttérés keretében újraolvastam az összes eddig megjelent cikkemet. Három jól megkülönböztethető időszakom volt. Az első a Nyúzhoz kötődik, és az jellemző rá, hogy bloggolás helyett írtam cikkeket. Bármit, ami éppen foglalkoztatott vagy az eszembe jutott, Nyúz-cikk formájában jelentettem meg, és mai szemmel azért meglehetősen furcsa, hogy egy hetilap hasábjain ennyire előtérbe kerüljön valakinek – akár nekem – az egója. Erre talán a Másodosztály útikalauz a legjobb példa, ami elég jó írás, viszont semmilyen kézzelfogható köze nincs az újság célközönségéhez. A Múlt heti időjárás-jelentésre és a Kedvencek temetőjére viszont most is büszke vagyok, ráadásul ez utóbbi volt az első olyan cikkem, amit konkrét intézkedés követett (leszedték a döglött galamb maradványait az üvegtetőről).

Ezután jött a Vakok Világa, ahol szorgosan beszámoltam a vakügyi informatikai munkáinkról, eredményeinkről. Újságírói és marketinges alapvetés is, hogy publikálni kell, és nekem is nagyon jól bejött, hogy ennyit írtam, sokan megismerték akkoriban a nevem ezekből a cikkekből. Bár konkrétan nem ez volt cél, hanem kötelességemnek, egyben természetesnek is éreztem beszámolni a látássérült embereknek arról, amit az Informatika Csoportban az érdekükben végeztünk.

Aztán megszűnt az Informatika Csoport és vállalható orgánumként megszűnt a Vakok Világa is. Azóta a munkahelyem honlapján számolok be az aktuális fejleményekről, közben pedig újságírói végzettséget szereztem, és kétszer is megjelentem a Népszabadságban, ez az időszak tart tulajdonképpen most is.

Feltettem két új cikkemet is, mindkettőt az alapítvány honlapjáról átvéve. Az első egy beszámoló a W3C Magyar Iroda konferenciájáról, benne mindenféle érdekes megállapítással az előadók részéről. A másik pedig egy februári keltezésű alapvetésem az internetes akadálymentességről. Letisztult, egyértelmű álláspontunk van ma már arról, mi az egyenlő esélyű hozzáférés az interneten, ezt szedtem össze úgy, hogy később is csak hivatkozni kelljen rá – az igazi persze az lenne, ha ezt mások is megtennék…

Vavyan Fable: Tündértánc-kritikáim 2001/2002-ben a Nyúzban

Akkoriban Vavyan Fable-nek még kifejezetten jó könyvei is voltak, megvárásoltam tehát a Tündértánc címűt is, legalábbis az első kötetet, majd írtam róla egy kritikát a Nyúzba.

Ezután gondoltam egyet és megkerestem a kiadót, hogy cserébe, amiért írtam az első kötetről a Nyúzban, nem adnának-e egy második kötetet ingyé’, mert akkor írnék arról is. Mondták, hogy rendben, csak menjek el érte személyesen, és megadtak egy címet.

A cím történetesen a Budai Várban volt, egy magánlakás, rohadt nehéz volt odatalálni, a fél napom ráment, mire sikerült. A Budai Várban eget verő ingatlanárak vannak, ehhez képest a lakás meglehetősen lerobbant volt, máig sem értem, miért nem vettek a gazdái egy másikat, mert ennek az árából rendes lakásban is élhettek volna, igaz, nem a Várban.

A Nyúz-kritikát rituálisan átadtam, a második kötetet rituálisan átadták. Írtam kritikát arról is. Akkor úgy éltem meg, hogy az első még szinte recenzió-szintű bemutatás volt csak, a másodikban viszont már rendesen kiosztottam a regényt, de most úgy látom, hogy mindkettő korrekt kiosztás volt.

És itt jön a poén: érkezett egy hozzászólás a honlapomon, mely szerint “vegyem észre a jót is, ne csak a rosszat” – vagy valami ilyesmi. Nyilvánvalóan Vavyan Fable írta, bár a nevét nem vállalta fel, én viszont el voltam ájulva, hogy a titokzatos írónő figyelmet szentelt a kritikámnak.

A mai eszemmel vicces ez a naivitásom, és a tapasztalataim is ellenkezőek: mindenki, mindenhol elolvassa, amit írnak róla, ha rosszat, akkor szinte 100%-os eséllyel. Egy magyar művész pedig különösen – végül is hány orgánum foglalkozik érdemben egy-egy alkotással?

Multimédia rovat

Töltöm fel a cikkeimet WordPress alá, 2002 februárjában járok, lényegében végeztem a Multimédia rovattal. Ennek keretében az ELTE Médiatár CD-lemezeit recenzáltam, és visszatekintve is tetszik, milyen kulturált kis rovat volt ez. A 2001. szeptemberi félév előtt álltam elő Márknak azzal az ötlettel, hogy a Webarangolót kiegészítve, Multimédia néven, dupla terjedelemmel írnám tovább.

Az eredményt a későbbi Természet-Tudomány-Technikához tudnám hasonlítani: nagy terjedelmű, ELTE-kötődésű és olvasmányos volt, büszke vagyok rá, ahogy visszaolvasom. És persze isteni érzés volt két teljes oldalon megjelenni, ez később is csak a Vakok Világában sikerült (ami persze sokkal kisebb terjedelmet jelent a nagy betűk miatt).

A multimédiás CD-ROM mint formátum létjogosultsága persze már akkor is kérdéses volt az internethez képest, ma pedig már teljesen értelmetlen lenne ilyesmit kiadni. Cikktémának viszont ideálisak voltak, hosszasan lehetett írogatni földrészekről, állatokról, emberekről.

Régi cikkek, Webarangolók

Rakosgatom fel WordPress alá a régi cikkeimet, és egészen vállalható darabok is vannak köztük (és persze sok vállalhatatlan is). Amit Zsuzsi svédországi tanulmányairól írtam, ma is teljesen vállalható, ahogy a Peet könyvéről írt recenzióm is. Az első Webarangolók is vállalhatóak lennének, jól látszik rajtuk az a törekvésem, hogy a weboldalak bemutatása olvasmányként is érdekes legyen egy-egy előadás között a szünetben. Most újraközölni őket ugyanakkor mégsincs sok értelme: a kulturális misszió ebben a formában már nehezen lenne értelmezhető, a hivatkozott weboldalak többsége pedig már nem is létezik.

Én magam viszont elég jól szórakozom azon, hogy akkoriban milyen dolgokkal szórakoztam. Cikket írtam például arról, hogy a MAHASZ lemezeladási toplistájának első 13 helyét mind Zámbó Jimmy foglalta el – Zámbó Jimmy megnevezése nélkül. Visszaemlékszem a “valerie.inf.elte.hu” szerverünkre, amit az akkori Tanulmányi Osztály kedves és népszerű vezetőjéről, X. Valériáról neveztek el – rengeteget dolgoztunk és leveleztünk azon a gépen. Volt a rovatomban Bérgyilkos a szomszédom, budapesti webkamera, homokvárak, Harry Potter, airdale terrier kutyus, illetve a berekfürdői hamburgeres honlapja, aminek már akkor sem értettem, miért készítettek honlapot. Vagy az akkor 19 éves, zongorista György Ádám, akinek a lemezét a bátyja az Ismeretlen(?) Zongorista művésznévvel igyekezett népszerűsíteni, és valamilyen okból a Tétékás Nyúzban való megjelenést különösen fontosnak tartotta.