Szatmári Péter

Az elmúlt hetekben sok cikk jelent meg az e-könyv olvasók hazai elterjedése kapcsán. Aktuális téma, mert egyre többen vásárolnak ilyen eszközöket, esetleg tervezik ilyen vásárlását. A cikkek egy része ezért bemutatja az elérhető készülékeket, mások az e-könyvek olyan mély filozófiai problémáival foglalkoznak, mint a papír hiányzó illata… A sok közül két olyan téma is van, amelyben az összes, általam olvasott cikk konzekvensen hülyeségeket írt, az egyik az elérhető könyvek választéka, a másik a használható formátumok problémája.

Legális és illegális választék

A beszerezhető könyvek választékával kapcsolatban minden cikk a legális forrásokból indul ki. Magyar Elektronikus Könyvtár, Digitális Irodalmi Akadémia, illetve az új könyvekhez a szegényes kiadói források. Megemlítik, hogy ismernek embereket, akik hallottak már olyanokról, akik láttak ún. kalózoldalakat, de végtelenül szemérmesen kezelik ezt a kérdést. Ezzel szemben az illegális forrás ma Magyarországon szerintem távolról sem a futottak még kategória, ami jelentéktelen a többihez képest, hanem az alap, a többség számára a kiindulópont – legalábbis az én környezetemben ez a helyzet. Ez természetesen független attól, hogy a jelenség helyes vagy sem – erkölcsi szempontból simán lehetne bírálni, az viszont túlzás, hogy tudomást sem veszünk róla. Amiről nem beszélünk, az nem is létezik, hát persze.

Az írásokban aki egyáltalán megemlíti a kalózoldalakat, álszentségből kifolyólag az is mindenféle érvet felhoz ellenük, csakhogy ezek többsége hamis. Például, hogy a szkennelt könyvek gyakran hibásak, igénytelenek. A valóság ezzel szemben az, hogy a kalózoldalak “aktivistái” szervezetten javítják a szkennelési hibákat, ezért összességében a hibák aránya nem sokkal rosszabb, mint a nyomtatott könyvek esetén. Egy másik állandó ellenérv, hogy megkárosodnak a kiadók és a szerzők – ez igaz, de tetszene talán legális beszerzési lehetőséget biztosítani. Azt az érvet viszont egyik cikk sem hozta fel, hogy a kalózoldalak kínálata frissebb és teljesebb, a használatuk egyszerűbb, mint a legális oldalaké, pedig a felhasználók számára ezek a fontos szempontok, nem csak az ingyenesség.

Formátumok

A másik közkeletű tévedés, hogy a különböző elektronikus könyvformátumok problémát okozhatnak, mert amit felismer az egyik olvasó, azt nem ismeri fel a másik. OK, nyilván sok felhasználó számára ez egy létező probléma, a tévedés az, hogy ez a vásárlást befolyásoló tényező kellene legyen. Szerintem minden újfajta készülék használatát tanulni kell, az e-könyv olvasók esetében leginkább azt, hogyan juttassuk el a kiválasztott könyvet az olvasóra. De ezt tanulni kell, és nem igaz, hogy ez alapján kellene készüléket választani, vagy hogy a formátumok közötti “zűrös helyzet” miatt ne lenne érdemes e-könyv olvasót vásárolni.

A Kindle ellen például rendszeresen felhozzák, hogy a “népszerű” epub-formátumú könyveket nem tudja megjeleníteni. Ez igaz, de én még egyetlen magyar nyelvű epub-könyvet nem láttam… Angol nyelvűt már igen. Ezen az oldalon 10 másodperc alatt lehet őket mobi-ba konvertálni, ami már a Kindle-re is jó. A gonosz kalózok egyébként a könyvek nagy többségét Microsoft Word formátumban publikálják, ami a lehető legkényelmesebb megoldás minden olvasókészülékhez.

Egy rossz példa

Tóth Balázs Index-cikke, amit tegnap a népszerű portál címlapján, kiemelve találtam, ezeknek a hibáknak egyfajta esszenciája, persze más hibákkal kiegészítve. Először is a Kindle-nek csak a 79 dolláros árát említi meg, ami csak Amerikára vonatkozik, miközben a magyar olvasót valószínűleg inkább az érdekelné, Magyarországra mennyiért küldik el a készüléket. A magyar olvasó a 109 dolláros változatot kaphatja meg, plusz a vám, áfa, dollárárfolyam, ráadásul egy ilyen olvasóhoz tokot is érdemes venni, amitől a végösszeg 35 ezer forint körül lesz. Ehhez képest a cikkben egyedül a 79 dolláros, abszolút félrevezető szám lett leírva - a többihez a szerzőnek ún. újságírói munkát kellett volna végeznie.

Aztán összehasonlít két készüléket, de nem foglalkozik azzal, ami egy érintőképernyő esetén releváns: a folyamatosan mancsolás nem koszolja össze a kijelzőt? Egy másik szempont pedig az lehetett volna, hogy a Kindle fizikai lapozógombja vastag kesztyűn keresztül is jól kezelhető, szemben az érintőképernyővel – de persze egy meleg irodában tesztelve a készüléket, nem egy huzatos vasúti peronon a tél közepén, ez nyilván nem jut a szerző eszébe. Az olvasó meg majd rájön magától, hogy kesztyűben nincs sok értelme az érintőképernyőt böködni, és vett volna inkább fizikai lapozógombos készüléket…

Tóth Balázs mellett szól viszont, hogy a Bookline e-könyv vásárlási rendszeréről legalább megemlíti, hogy körülményes, a Multimédia Plázáról pedig, hogy rémisztő, és a kínálat is szegényes. Jó reggelt! A szegény kiadók azért nem maradtak ki a cikkből, ahogy a kalózverziók “csapnivaló” minősége sem. Ez utóbbi ebben az általánosító formában egyszerűen hazugság, a kalózverziók a legritkább esetben csapnivaló minőségűek, sőt. A kalapos ő betűk említése pedig már nevetséges… Tóth Balázsnak egyedül arról sikerült helyénvaló cikket írnia, amit a kezébe adtak: a két készülék gombjairól és vékonyságáról, minden másban téved, hazudik vagy tájékozatlan. Szép munka volt!

Az elmúlt időben kissé túlzásba vittem a hobbijaimat, de ezt nem panaszképpen mondom. Először is tartottam egy rövid tanfolyamot az újságírásról. Mindenféle témáról adtam már elő, de az újságírásról még soha, érdekes új élmény volt. Kétszer két órát beszéltem a nyomtatott, a rádiós és az internetes újságírásról, szerencsére viszonylag jól sikerült kitölteni az időt. Az is érdekes volt, hogy Skype-on, konferenciahívás keretében tartottam az órát, a nagyszobában, a kanapén hátradőlve, a telefonomba beszélve. Az olcsó kis telefonom nyikkanás nélkül bírta végig wifin keresztül a két órás Skype-hívást, félig sem merült le az akkumulátor, és a visszajelzések alapján jól hallható is voltam.

A másik próbálkozásom a könyvírás, egy pályázat keretében kell ismeretterjesztő könyvet írni 200 ezer karakter terjedelemben január 15-ig. A látássérültügyi informatikát választottam, de mint kiderült, 200 ezer karakter iszonyatosan sok, nem tudom, megírok-e ennyit ennyi idő alatt. A pályázat első díja egy laptop, a második egy X-Box, a harmadik egy Office programcsomag, vagyis az első kettő lenne érdekes, de nem tudom, mennyi az esély arra, hogy első vagy második legyek. Nem is annyira a díj, mint a szellemi kihívás izgat – de az olvaslak.hu mellett egyre kevésbé, szóval lehet, hogy ezt inkább kihagyom.

A legfőbb új hobbim pedig, hogy olvaslak.hu néven új könyvkritikai portált indítottam. Ide, a privát blogomba is mindig sok könyvkritikát írtam, ezt szeretném magasabb szintre emelni. Egyrészt tisztább arculattal, ott kizárólag könyvkritikák lesznek, másrészt társszerzőket is szeretnék bevonni, hogy több könyv lehessen bemutatva. Egyelőre a Freeblog két sztárszerzőjét, Lobót és The Real Trebitsch-et sikerült bevenni a buliba, de csak félsikerrel, mert kifejezetten az olvaslak.hu-ra még egyikük sem írt semmit, készül viszont egy harmadik (engem is számítva negyedik) szerző cikke, meglátjuk. A kiadók meglepően jó partnernek bizonyulnak, a Geopentől például egy akkora pakkot kaptam ma amerikai politikusok köteteiből, hogy csak néztem. A portál érdekessége még, hogy egy-egy cikket angolul is közlünk, ezeket egyelőre én írom és Móni, az angoltanárom javítja.

Iderakok egy célkitűzést: a portál akkor lesz sikeres, ha jövő ilyenkor a legnagyobb sikerű könyveket (amelyek kritikája karácsony előtt az olvasót leginkább érdekelheti) nagyrészt szemlézni tudjuk a leendő társaimmal. Viszont máris megvalósult, ami Michael Korda: Egy másik élet című könyvében annyira tetszett, hogy önkéntesen, de mégis munkaként kell könyveket olvasni, egyelőre nagyon élvezem.

Több szempontból is nagyon érdekes és jelentős könyv jelent meg a Guardian újságíróinak tollából, most már magyar nyelven is. Egyrészt összefoglalja Julian Assange és a Wikileaks történetét. A hírekből természetesen az információk nagy része ismert, mégis, valószínűleg csak kevesen vannak, akik a napi hírekből ilyen alaposan át tudnák látni a történet egészét. Másrészt a könyv vérprofi munka: élvonalbeli újságírók írták drámai, ráadásul megtörtént eseményekről. A könyv végig rendkívül filmszerű, a megírás módja és tulajdonképpen a történet is a maga fordulataival. Megfilmesítés után kiált – mondanám, ha nem lenne közismert, hogy valóban készül belőle film. read more »

Kirívóan ízléstelen borítóval jelent meg a legújabb Lawrence-könyv, ez a tigrisen lovagló bikinis nő szörnyen néz ki. Szerencsére ha elektronikusan olvassa a könyvet az ember, akkor csak egyszer látja, nem kell naponta többször is szembesülni vele. Ennél csak a második kötet borítója ocsmányabb, érthetetlen, hogyan lehet ilyen borítókkal kiadni egy könyvet.

Magát a történetet pedig felesleges volt megírni, kiadni és felesleges megvenni is. Leslie L. Lawrence sokadik kolostori nyomozása van benne, ami semmiben sem különbözik az eddigi nyomozásaitól. Fantáziátlan, a már unalomig ismert panelekből áll az egész: Lawrence a könyvtárat akarja tanulmányozni, a kolostor vezetője furcsán viselkedik, mindenféle gyanús csoportok érkeznek, aztán embereket gyilkolnak meg. Amikor elég sokat meggyilkoltak, Lawrence megszervezi a Nagy Leszámolást, és amikor az is megvolt, még mindig hátravan egy csomó a könyvből, mert mindezeket meg is kell magyarázni.

Azt, hogy mennyire nem tud már az öreg újat kitalálni, az mutatja a legjobban, hogy egy helyszínen játszódik az egész regény, benn a kolostorban. A korábbi nagy regényeiben sokat többet utazhattunk. A legelsőnek, a Sindzse szemének például csak a legutolsó helyszíne volt a lámakolostor, addig a fél Himaláját bejárták a szereplők. A Holdanyó fényes arcában volt hajózás, táborozás, Benáresz városa és csak ezután az öregek otthona, de még onnan is kiruccantunk a papokhoz. Bejártuk Indiát, mire meglett Naraszinha oszlopa és így tovább. De ugyanez van a nőkkel is: Holdanyó izgalmas istennői helyett akivel Lawrence ebben a villogó fényes kolostorban összejön, folyton azon aggódik, hogy 29 évesen már öreg és szottyadt, ami Lawrence szerint is marhaság, erről regényt írni viszont szánalmas.

Nyilvánvaló, hogy a Leslie L. Lawrence-sorozat kb. tíz éve kimerült, Lőrincz L. Lászlónak inkább Frank Cockney életét kellene tovább írnia, és rendőrös krimivel is nagyon régen állt elő, sci-firől nem is beszélve. De felőlem írhat mesét, Lendvay-regényt, akármit, csak ezeket a lámakolostoros Lawrence-regényeket ne erőltesse már.

Nemrég nagy sikert aratott a Szellemíró című regény és film, amelynek fiktív főhőse memoárt írt a szintén fiktív brit miniszterelnök nevében, és közben egyre-másra fedezett fel titokzatos jelenségeket. Végül szörnyű titkok nyomára bukkant, amiért a film végén megölték, a titok tehát a történet szerint rejtve maradt – bár az olvasó azért megismerhette. Ennek a lényege, hogy a miniszterelnök csupán egy báb, egy színész, aki valójában csak a CIA érdekeit képviseli Nagy-Britanniában. Érdekes módon a valódi Blair vette a fáradtságot és valódi memoárjában reflektált a felvetésre, szentelt egy bekezdést a Szellemíró által felvetett lehetőségnek, amikor is világos érvekkel, röviden cáfolta. read more »

A jó regénynek a két fő vonzereje, hogy olyan tájakra és olyan emberek közé viszi el az olvasót, ahová máskülönben nem juthatna el, és ott elmesél egy jó történetet. A Dél királynője pontosan ezt teszi: a mexikói és főleg a spanyolországi kábítószer-csempészetet mutatja be egy mexikói lány sorsán keresztül, aki az adott közegben nőktől szokatlanul magasra jut a maffián belüli hierarchiában. read more »

Óriási siker volt tavaly nyáron a könyv alapján készült film, ami Roman Polanski rendezésében Ezüst Medve díjat nyert a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. A film körüli felhajtás összefüggésben volt a rendező magánéleti botrányával, de a színészek ettől függetlenül is nagyszerű teljesítményt nyújtottak, ahogy a rendező maga is. A papíros változatot tehát nagyon nehéz a film sikerétől függetlenül értékelni – most mégis erre teszünk kísérletet. read more »

Bud Spencer alighanem a legnépszerűbb filmszínész Magyarországon. Alakításai évtizedek óta leültetik a nézőket a tévé elé, poénjai és az általa kiosztott pofonok pedig legendává váltak. Nem véletlenül óriási siker tehát Bud Spencer önéletrajza is, hiszen a nézők kíváncsian várják a filmeket kiegészítő történeteket a poénok és a pofonok hátteréről, valamint a filmekből ismert gyönyörű tájakról. read more »

Egy olvasható Lawrence-regény! Nagy dolog ez, meg kell becsülni, miután például az utolsót, A fekete özvegy címűt egyszerűen nem sikerült végigolvasni, annyira rossz volt, száz oldal után abbahagytam. Azelőtt talán a Portugál áprilist olvastam újként, ami durva hibákat tartalmazott, például európai építőmunkásokat leszólító japán nőket, pincében mászkáló pókembert, de legalább nem raktam le a felénél. Azelőtt pedig a vízidisznós, amiről kb. ugyanezt lehet elmondani.

Ez a teaültetvényes sem hibátlan, de azért teljesen más szint. Kifejezetten jól indul a regény, régi egyetemi oktatónő furcsa kérése, aztán Sri Lanka, őserdő, bombanő a dzsungel mélyén, köcsögbe rejtett emberfejek, teljesen korrekt, csak Gunaszena imádkozásának a fejezetét kellett volna kihagyni, mert semmi köze a történethez, viszont hosszú és fárasztó.

A második kötet már kevésbé izgalmas, néha a szállodában kavarnak a szereplők, néha a teaültetvényen, aztán megint itt, megint ott, nincs semmi íve a történetnek. Néha meggyilkolnak valakit, de ezen sem izgul különösebben senki, az olvasó a legkevésbé, de a második kötetnél már nem akarja abbahagyni sem az olvasást… De legalább semmi ciki sem volt benne, a végén az altatós rész kifejezetten érdekes volt, Lőrincz L. László emiatt a regény miatt nem kell, hogy lehajtott fejjel menjen a dedikálásokra…

Egyébként elektronikusan olvastam el, simán ide tudnám biggyeszteni magát a regényt is. Volt egy blogger, aki pontosan ezt csinálta, ajánlásokat írt könyvekről, aztán egyszerűen belinkelte a letölthető elektronikus változatokat, papíros könyvkiadók, helló! Annyi esze viszont nem volt, hogy mindezt ne a freeblogon csinálja, hanem külföldi szolgáltatónál – bár most, hogy törölték, lehet, hogy felmerül majd benne az ötlet.

Arra gyanakodtam, hogy még túl fiatal voltam. És amikor az ember még fiatal, kevésbé gyanakvó, kevésbé igényes, kevésbé háklis, és nem tudtam eldönteni, Vavyan Fable könyveit csak azért szerettem régen, mert fiatal voltam és igénytelen, vagy mert tényleg jók voltak. Többször is kritizáltam már az írónőt, amiért egyszerűen nem tud írni, de most kiderült: régen tudott!

A Halkirálynő-sorozat első része, Vavyan Fable legelső megjelent könyve például szinte zseniális. Érdekes alaptémát feszeget, érdekes a főhősnő nézőpontja. Kitűnő szereplői vannak a könyvnek, élettel teli, különleges karakterek egész sora, akik még jellemfejlődnek is. A történet pedig izgalmas, és a könyv filmszerűen van megírva, mindig történik valami, mint a Harry Potterben.

Nyoma sincs a későbbi Fable-regények töméntelen hibájának. Először is, az író a történetre koncentrál, nem a saját lelkivilágára. Nincsenek idióta szóvirágok, nincs masztatást követő testpöcsölyözés, hanem rendes magyar szavakkal leírja, hogyan éli meg egy nő a szexet, és ez sokkal varázslatosabb, mint bármilyen szóvirág. Továbbá nem beszél mindenki egyformán, minden szereplőnek saját beszédstílusa van. Simán vállalható, hogy ennek a könyvnek a rajongója vagyok.

Ez volt az első rész, azóta a nyolcadiknál jár a Halkirálynő-sorozat. Én talán négyet olvastam el, és úgy emlékszem, amelyikben Belloq lesz a narrátor, az már nem olyan jó, de majd utánaolvasok még. Valahol biztosan elromlik a sorozat Vavyan Fable saját hanyatlásával párhuzamosan, mert amibe pár éve beleolvastam, az már rossz volt: szóvirágok, elcsépelt közhelyekből építkező bűntények, Denisa Wry pedig alig hasonlított az első részekben megismert lányra. Az első gyilkosság után abba is hagytam.

Szomorú, hogy Fiatalságom Legjobb Írói, vagyis Stephen King, Lőrincz L. László és Vavyan Fable mennyire elvesztették a fonalat. Ha valakinek van tippje, ossza meg velem: manapság ki ír jó regényeket?