Óriási siker volt tavaly nyáron a könyv alapján készült film, ami Roman Polanski rendezésében Ezüst Medve díjat nyert a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. A film körüli felhajtás összefüggésben volt a rendező magánéleti botrányával, de a színészek ettől függetlenül is nagyszerű teljesítményt nyújtottak, ahogy a rendező maga is. A papíros változatot tehát nagyon nehéz a film sikerétől függetlenül értékelni – most mégis erre teszünk kísérletet. Read more
kritika
Ettől csak az olvasó lesz dühös (Filmtekercs)
Bud Spencer alighanem a legnépszerűbb filmszínész Magyarországon. Alakításai évtizedek óta leültetik a nézőket a tévé elé, poénjai és az általa kiosztott pofonok pedig legendává váltak. Nem véletlenül óriási siker tehát Bud Spencer önéletrajza is, hiszen a nézők kíváncsian várják a filmeket kiegészítő történeteket a poénok és a pofonok hátteréről, valamint a filmekből ismert gyönyörű tájakról. Read more
Leslie L. Lawence: A teaültetvény
Egy olvasható Lawrence-regény! Nagy dolog ez, meg kell becsülni, miután például az utolsót, A fekete özvegy címűt egyszerűen nem sikerült végigolvasni, annyira rossz volt, száz oldal után abbahagytam. Azelőtt talán a Portugál áprilist olvastam újként, ami durva hibákat tartalmazott, például európai építőmunkásokat leszólító japán nőket, pincében mászkáló pókembert, de legalább nem raktam le a felénél. Azelőtt pedig a vízidisznós, amiről kb. ugyanezt lehet elmondani.
Ez a teaültetvényes sem hibátlan, de azért teljesen más szint. Kifejezetten jól indul a regény, régi egyetemi oktatónő furcsa kérése, aztán Sri Lanka, őserdő, bombanő a dzsungel mélyén, köcsögbe rejtett emberfejek, teljesen korrekt, csak Gunaszena imádkozásának a fejezetét kellett volna kihagyni, mert semmi köze a történethez, viszont hosszú és fárasztó.
A második kötet már kevésbé izgalmas, néha a szállodában kavarnak a szereplők, néha a teaültetvényen, aztán megint itt, megint ott, nincs semmi íve a történetnek. Néha meggyilkolnak valakit, de ezen sem izgul különösebben senki, az olvasó a legkevésbé, de a második kötetnél már nem akarja abbahagyni sem az olvasást… De legalább semmi ciki sem volt benne, a végén az altatós rész kifejezetten érdekes volt, Lőrincz L. László emiatt a regény miatt nem kell, hogy lehajtott fejjel menjen a dedikálásokra…
Egyébként elektronikusan olvastam el, simán ide tudnám biggyeszteni magát a regényt is. Volt egy blogger, aki pontosan ezt csinálta, ajánlásokat írt könyvekről, aztán egyszerűen belinkelte a letölthető elektronikus változatokat, papíros könyvkiadók, helló! Annyi esze viszont nem volt, hogy mindezt ne a freeblogon csinálja, hanem külföldi szolgáltatónál – bár most, hogy törölték, lehet, hogy felmerül majd benne az ötlet.
Vavyan Fable: A Halkirálynő és a kommandó
Arra gyanakodtam, hogy még túl fiatal voltam. És amikor az ember még fiatal, kevésbé gyanakvó, kevésbé igényes, kevésbé háklis, és nem tudtam eldönteni, Vavyan Fable könyveit csak azért szerettem régen, mert fiatal voltam és igénytelen, vagy mert tényleg jók voltak. Többször is kritizáltam már az írónőt, amiért egyszerűen nem tud írni, de most kiderült: régen tudott!
A Halkirálynő-sorozat első része, Vavyan Fable legelső megjelent könyve például szinte zseniális. Érdekes alaptémát feszeget, érdekes a főhősnő nézőpontja. Kitűnő szereplői vannak a könyvnek, élettel teli, különleges karakterek egész sora, akik még jellemfejlődnek is. A történet pedig izgalmas, és a könyv filmszerűen van megírva, mindig történik valami, mint a Harry Potterben.
Nyoma sincs a későbbi Fable-regények töméntelen hibájának. Először is, az író a történetre koncentrál, nem a saját lelkivilágára. Nincsenek idióta szóvirágok, nincs masztatást követő testpöcsölyözés, hanem rendes magyar szavakkal leírja, hogyan éli meg egy nő a szexet, és ez sokkal varázslatosabb, mint bármilyen szóvirág. Továbbá nem beszél mindenki egyformán, minden szereplőnek saját beszédstílusa van. Simán vállalható, hogy ennek a könyvnek a rajongója vagyok.
Ez volt az első rész, azóta a nyolcadiknál jár a Halkirálynő-sorozat. Én talán négyet olvastam el, és úgy emlékszem, amelyikben Belloq lesz a narrátor, az már nem olyan jó, de majd utánaolvasok még. Valahol biztosan elromlik a sorozat Vavyan Fable saját hanyatlásával párhuzamosan, mert amibe pár éve beleolvastam, az már rossz volt: szóvirágok, elcsépelt közhelyekből építkező bűntények, Denisa Wry pedig alig hasonlított az első részekben megismert lányra. Az első gyilkosság után abba is hagytam.
Szomorú, hogy Fiatalságom Legjobb Írói, vagyis Stephen King, Lőrincz L. László és Vavyan Fable mennyire elvesztették a fonalat. Ha valakinek van tippje, ossza meg velem: manapság ki ír jó regényeket?
Felhangolva (Get him to the Greek)
Az első rész, a Lepattintva (Forgetting Sarah Marshall) 2008 egyik legjobb filmje volt, részben Aldous Snow rocksztár zseniális karaktere és a szintén vicces rajongója miatt. Jó ötletnek tűnt nekem is, hogy külön filmet készítsenek neki, közösen a szintén vicces rajongójával. A film elkészült, most jelenik meg Get him to the Greek (Felhangolva) címmel, de csak DVD-n. Csodálkoztam, hogy egy ilyen sikerfilm folytatását miért csak DVD-n hozzák ki – de a csodálkozás csak addig tartott, amíg meg nem néztem… A folytatás ugyanis pocsék lett, eddig ez az év legnagyobb csalódása.
A történet az első részhez képest sok-sok évvel később folytatódik. Aldous Snow hullámvölgybe került, a nője elhagyta, az új albuma rosszul sikerült, inni és kábítószerezni kezdett. A kövér rajongója pedig popmenedzser egy kiadónál, és azt a feladatot kapja, hogy hozza el Aldoust egy koncertre Las Vegasba. El is megy érte, de nehézségekbe ütközik, mert Aldoust csak a nők, a piálás és a kábítószer foglalkoztatják, úgyhogy a kövér srác kénytelen vele tartani mindenfelé, hogy legalább egy-egy jó pillanatában a koncert felé terelje a sztárt.
A film innentől kezdve nem a laza és vicces első részhez hasonlít, inkább a Félelem és reszketés Las Vegasbanhoz. Ami filmben sajnos szintén nem volt túl érdekes: Dr. Duke és az ügyvédje, Aldous Snow és a menedzsere, kábítószerek, nők és az alvás hiánya. Aldous Snow egy alkoholista, lecsúszott rocksztár, akiben így már nincs semmi érdekes. Ha éppen magánál van, van egy-két jó pillanata, de a film nagyobb részében sajnos nincs magánál.
Végül is egy jó van a filmben, a csalódáson kívül ezért írtam róla: a zene. Aldous Snow rocksztárnak és zenekarának, az Infant Sorrownak szar filmje, de tök jó zenéje van. A film kedvéért felvettek ugyanis a főszereplő Russel Branddel egy 16 számból álló komplett albumot, ami tök jól sikerült, és a filmben a zenés jelenetek voltak messze a legjobbak. Sajnos konkrétan ilyen jelentet nem tudok ide beidézni, de meghallgatni meg lehet, itt van például Aldous Snow és az Infant Sorrow nagy slágere: The Clap…
Molnár Lajos: Miért lettem antipatikus?
Azzal akartam kezdeni, milyen ritka a magyar politikusok között, aki írásban is képes és hajlandó kifejteni az álláspontját, legalább utólag. Aztán a kezembe került egy júniusi Népszabadság, amiben a Hiányzó memoárok című cikk tökéletesen kitárgyalja ezt a témát, úgyhogy ebbe én már nem is megyek bele, tessenek ott folytatni, aztán vissza ide.
Tehát a mégis meglevő memoárok közül Horn Gyuláét próbáltam meg annak idején elolvasni, de szörnyű önfényezés volt az egész, olvashatatlan volt. Elolvastam viszont Bill Clinton visszatekintő könyvét, az egy teljesen más szint, és ide sorolnám Bokros Lajostól a Verseny és szolidaritást is, mert szintén összegző, magyarázó jellegű.
A fenti koordináták szerint Molnár Lajos könyve nagyon jó, jól van megírva és kitűnően van megszerkesztve. A szerző nem fényezi magát túlságosan, ugyanakkor, és ez a könyvvel a legnagyobb probléma, nem mutat rá a saját baklövéseire sem. Talán három alkalommal vallja be, hogy egyáltalán hibát követett el, két rossz kompromisszum történt és egy rossz személyzeti döntés, tíz hónap alatt ennyi hibája volt összesen. Minden mást jól csinált. A saját hibái helyett arról ír, hogy Gyurcsány sokáig támogatta őt, de a szocialistáknak általában semmi elképzelésük nem volt az egészségügyről, a reformoktól pedig összecsinálták magukat. Ez lényegében valószínűleg így is volt, de hogy ő maga semmilyen hibát nem követett el ezek ügyében, semmi mást nem csinálhatott volna jobban…
Az mondjuk látszik, hogy volt egy világos és határozott elképzelése arról, hogyan kellene megváltoztatni a magyar egészségügyet. Ennek érdekében dolgozott, és ezt képviselte, amíg lehetősége volt rá. Részletesen kifejti a tíz hónap alatt megszületett öt darab egészségügyi törvény értelmét és történetét, de főleg az értelmét, vagyis az egész inkább Bokros érvelő, magyarázó jellegű könyvére hasonlít. Nyilván nem véletlen, hogy egy konferencián rájött, nem csak a bajuszban hasonlítanak egymáshoz…
Én különben ezekkel az emberekkel egyetértek. Eleve szimpatikus, ha valaki írásban részletezi az elképzeléseit, de ettől függetlenül is, ha alakulna egy Bokros-Molnár-Gyurcsány párt, nyilván őrájuk szavaznék. De jelenleg nem valószínű, hogy ezzel sokan lennénk így. És én arra lennék kíváncsi, hogy ennek mi az oka. Miért buktatták meg a szocialisták a biztosítási reformot? Miért nem azzal kezdte a munkáját Molnár, ha az volt a legfontosabb? Miért kell a fontos reformokat ebben az országban mindig rohammunkában csinálni? Nyilván van véleményem ezekről, csakhogy engem Molnár Lajos véleménye érdekelt volna. Ez nincs, helyette a négy éves törvények jól megírt magyarázata van, végül is ez is több, mint a semmi. Kuncze Gábor vagy Magyar Bálint nem készülne memoárokat írni?
The West Wing – Az elnök emberei
Hét évados sorozat, ezt nézzük mostanában. A Fehér Házban játszódik, Josiah Bartlett elnöksége alatt. A díszletek, a szereplők és a történet is rendkívül valósághű, Fehér Házi szakértők is segítették a stábot a munkában, a kész sorozathoz pedig három amerikai elnök is gratulált. Köztük Bill Clinton, ami annyiban természetes, hogy a sorozat mintha az ő elnökségének dramatizált változata lenne. Rabin és Arafat kézfogását például konkrétan beleírták a sorozatba más nevekkel, és persze a fehér házi belső előzményekre koncentrálva. Szexbotrány is van, gyakornok lánnyal, csak nem az elnök keveredik bele… Sőt, a balra látható színész sorozatbeli szerepét az akkori Illinois-állambeli fiatal szenátor, Barack Obama inspirálta…
A legjobban talán az tetszett a sorozatban, hogy a politizálás és egy ország vezetése nem szükségszerűen undorító dolog, sőt. Mi itt arra vagyunk kondicionálva, elég csak a pártfinanszírozásra gondolni, hogy minden vezető politikus szükségszerűen és nyilvánvalóan korrupt, törvényszegő disznó. Ott viszont a politikai vezetők, pláne akik a fehér házi szintre eljutottak, azok tisztességes, okos és nagyszerű emberek, akik nagyszerű célokért küzdenek. És még a politikai ellenfelek sem hazaáruló bűnözők, hanem szintén nagyszerű, becsületes emberek, akikkel mindenekelőtt vitatkozni szokás, és csak ezt követően hozni döntéseket a demokratikus felhatalmazás alapján. Meglepően sokszor az a szereplők első reakciója, hogy személyesen is megkeresik a politikai ellenfelet és vitatkozás útján próbálják meg tisztázni az ellentéteket.
A politizálást persze dramatizálták a sorozat kedvéért, és zseniális, illetve zseniálisan szórakoztató ötleteket láthatunk a szereplőktől. A világpolitika, Izrael és Palesztina, az oroszok, Kína stb. is szerepelnek a sorozatban, és teljesen magánjellegű részek is vannak, nekem azok a részek jöttek be leginkább, amelyek egyszerre politizálnak és személyesek is. Például amikor Donna egy vizsgálóbizottság előtt elhallgatja, hogy naplót ír, de a bizottság vezetője egy randiból kifolyólag tudja az igazat – erre a főnöke, Josh valami egészen zseniális megoldást talál ki. Érdekesség az is, hogy a sajtószóvivő általában őszinte és igazat mond, és az is nagyon érdekes, ahogy a szereplők alárendelik a személyes céljaikat az elnök céljainak – és mégis gerinces, tisztességes emberek maradnak. Így is lehet?!
A színészek kitűnőek, kivéve az idegesítő Josh és Donna párost, a sorozat egy részében ők mintha nem is dolgoznának a Fehér Házban, csak egymást és a nézőket idegesítik. De aztán ez észrevétlenül elmúlt, az ötödik évadra kifejezetten jó szerepe lesz mindkettejüknek. Sajnálatos, hogy a hatodik évadra kicserélődött Toby Ziegler magyar hangja, az első sokkal jobb volt, mint amilyen fa hangja a hatodiktól lesz. Viccesek még a vendégszereplők, Chandler a Jóbarátokból mint jogász, John Goodman mint házelnök, illetve Ed O’Neil – Al Bundy mint demokrata elnökjelölt – először meg sem ismertem, zseniális!
Nagyon tetszett még a beszédíró szakma, tök jó érzés lehet, hogy az általad írt szöveget az amerikai elnök elmondja. Én is írtam már olyan beszédet, amit valaki elmondott, és valaki a meghatottságtól sírva fakadt rajta… Az alapítványnál is napi rutin, hogy én írok meg hivatalos leveleket, és én ezt szeretem csinálni, a sorozat pedig megmutatta, mi ennek a foglalkozásnak a perspektívája.
Ajánlom még a sorozat kitűnő, magyar nyelvű Wikipedia-szócikkét.
Barabási Albert-László: Villanások
Trychydts-hez hasonlóan én is elolvastam Barabási új könyvét. A tartalmával kapcsolatban nem tudok mit hozzátenni ahhoz, amit ő írt, Barabási sztorizik, többé-kevésbé szórakoztatóan, de közben iszonyú kellemetlen, hogy nem derül ki, mit akar ebből az egészből kihozni. De az eredeti célja szerintem más volt, mint amit Trychydts írt, hogy csak sztorizni akart volna – szerintem közérthetően akart eladni egy tudományosnak gondolt tézist, aminek a lényege, hogy az emberi viselkedés függvényekkel leírható és így előre megjósolható, tervezhető.
Kérdés, hogy ez tudományos felvetés-e egyáltalán. Barabási szerint ezt még sosem vizsgálták a történelem során, aztán ő maga hoz fel csillió példát arra, ahogyan a múltban és a jelenben is vizsgálják. Lelkes felfedezésként közli, hogy sikerült valamilyen függvényt illesztenie az emberek tevékenységeinek eloszlására, de a függvényt talán túl absztrakt objektumnak találta ahhoz, hogy eladható könyvet írjon róla. Ezért ahelyett, hogy normális tudósként a függvényt függvénynek nevezné és normális matematikai objektumként kezelné, elkezdi villanásoknak hívni. Ezzel aztán tökéletesen ki is heréli a saját könyvét, mert tudomány helyett valami olyasmit magyaráz, hogy a dolgokkal egy ideig nem foglalkozunk, aztán megint igen, és lám, ez mindenféle tevékenységről elmondható. Még most, utólag sem hiszem el, de tényleg ekkora baromság.
A villanásokat aztán különböző példákkal illusztrálja, sztorizgat például az albatrosz madarakról, akiknek a repülését szintén valamilyen függvénnyel írták le. Ez megváltotta a fél biológiát, mert rájöttek, hogy minden állat mozgását ugyanígy le lehet írni. Eltelt három év, és kiderült, hogy amikor az albatrosz nem annyira mozog, akkor nem a függvény alsó részének megfelelően végez kis területen mozgásokat – hanem alszik. De szerencsére ettől még a biológia meg lett váltva. Ez Barabási szerint kapcsolatban áll a villanások jelenségével, de részletekkel sajnos nem szolgál, a történet véget ért.
Ugyanígy ér véget a világutazó művész története és még sok más, és ugyanennyi értelme van a Dózsa György-féle parasztfelkelés komplett krónikájának is, ami a könyv minden második fejezete. Ennek a lényege, hogy valaki már előre megjósolta a felkelés tényét. Talán így is volt, de Barabási igazán ismerhetné a jelenséget, amikor mindenki jósol mindenféle hülyeséget, majd akinek véletlenül igaza lesz, azt prófétaként kezdik tisztelni. És erről a Telegdiről is 30 évvel a felkelés után derült csak ki, hogy ő tulajdonképpen megmondta előre… És miután ez a történet a fél könyvet elfoglalja, valószínűleg ez Barabási legerősebb érve amellett, hogy az emberi viselkedés előre megjósolható, legalább 80%-ban vagy 90%-ban…
Chris Anderson: Ingyen – A radikális árképzés jövője
Pollner majdnem egy éve ajánlotta ezt a könyvet, fel is keltette az érdeklődésem, de ennyi idő kellett hozzá, hogy a könyvtárból ingyen ki tudjam hozni. De nekem nem nagyon tetszett. Valóban nagyon alaposan, túl alaposan is körüljárja az ingyenesség témáját közgazdasági szempontból. Ezzel azonban semmi mást nem bizonyít, mint hogy az internetes ingyenességben semmi különös nincsen: megvan a közgazdaságtani magyarázata, és számtalan, nem internetes analógia adódik akár történelmi messzeségekből is. Ráadásul a könyv alcíme: A radikális árképzés jövője – az alcím hazudik, egyáltalán nincs szó a jövőről, csak a múltról és a (2008-as relatív) jelenről.
Ami ebben a témában érdekes lenne szerintem, hogy az interneten arányaiban mennyire elterjedtebb az ingyenesség, illetve hogy az ingyenességet elkerülve nem is lehet igazán nagyot szakítani – de ezek nincsenek benne a könyvben. A közgazdasági alapok vannak benne, mely szerint 1. ha valamiért úgyis csak nagyon kevés pénzt lehetne elkérni, 2. ha nagyon kis összegből fent lehet tartani, 3. alternatív úton is pénzt tudsz keresni – akkor érdemes az alapszolgáltatást ingyen nyújtani és ezzel széles körben elterjeszteni. Google keresés, Facebook játékok, demo verziók és a többi.
Este, már félig szundikálva fejeztem be a könyvet, de a végén mégis akadt egy nagyon érdekes rész: 14 tévhit az ingyenességről! Ezzel kellett volna kezdeni, sőt ez az egész könyv lényege! Hiszen nincs is olyan, hogy ingyen ebéd! Az ingyenesség különben is csak trükk! A hozzáférésért is fizetni kell! A hirdetések! A privát szféra! Ha nincs költsége, értéke sincs! A zenének se, Jeszenszky Zsolt, Artisjus-matrica, helló! Az ingyenesség aláássa az innovációt! Aztán majd természetesnek gondoljuk, hogy minden ingyen van! Az ingyenesség megöli a profizmust, teret ad az amatőröknek és csökkenti a minőséget!
Isteni szöveg mindegyik, a könyvben tételes cáfolatokkal. Olyan, mint Richard Dawkinstől az Isteni téveszme – eddig is tudta, érezte az ember, hogy téveszmékről van szó, de annál azért bonyolultabbak ezek a kérdések, hogy csípőből lehessen velük vitatkozni. Dawkins és Anderson viszont korrekt, közérthető válaszokat adnak, amelyekért végül is érdemes volt elolvasni a könyvet.
Stephen King: Christine
Mondják, hogy a könyvespolcon nem az a legjobb regény, ami a legjobb állapotban van, hanem ami a legszakadtabb, mert azt olvasták a legtöbbet. A Christine-t korábban én is annyiszor kiolvastam már, hogy egy lapjaira szakadt példányt talált volna a polcon az érdeklődő. Végül vettem egy új példányt, amit viszont még egyszer sem olvastam el, csak nemrég vettem le a polcról először. Elég tré kiadás egyébként, rengeteg benne az elgépelés, pedig ugyanaz a fordítás újratördelve – létezik vajon, hogy újra is gépelték?
Ettől függetlenül a Christine a legjobb regény, amit valaha olvastam. Régen azt gondoltam, hogy a barátságról és az autózásról szól, de most már látom, hogy legalább ennyire a fiatalságról is. Persze elképzelhető, hogy van ennél jobb regény a barátságról, az autózásról vagy a fiatalságról, de én nem tudok róla, és az egészen biztosan nincs így megírva. Mert nincs egy felesleges szó, egy felesleges mondat vagy bekezdés, Stephen King tökéletesen koncentrált a témára (ha kábítószer hatása alatt is, de ez mindegy). És mérnöki pontossággal, mégis izgalmasan, sodró lendülettel ismerteti a történetet.
Gondolkoztam, mivel lehetne a Christine-t egyáltalán összehasonlítani, talán a Harry Potterekkel. Azok is nagyon jók, de JK Rowlingnak fogalma sincs például a társadalom vagy a politika működéséről, ahogy a közgazdaságtanról sem. King viszont tökéletesen ismeri az amerikai kisváros életét minden szempontból, a barátságról, az autózásról és a fiatalságról is mindent tud. És hozzá ez a nagyszerű rémtörténet tökéletesen megírva, Stephen King ezzel a regényírás eddigi csúcsát állította be.