Az első rész, a Lepattintva (Forgetting Sarah Marshall) 2008 egyik legjobb filmje volt, részben Aldous Snow rocksztár zseniális karaktere és a szintén vicces rajongója miatt. Jó ötletnek tűnt nekem is, hogy külön filmet készítsenek neki, közösen a szintén vicces rajongójával. A film elkészült, most jelenik meg Get him to the Greek (Felhangolva) címmel, de csak DVD-n. Csodálkoztam, hogy egy ilyen sikerfilm folytatását miért csak DVD-n hozzák ki – de a csodálkozás csak addig tartott, amíg meg nem néztem… A folytatás ugyanis pocsék lett, eddig ez az év legnagyobb csalódása.

A történet az első részhez képest sok-sok évvel később folytatódik. Aldous Snow hullámvölgybe került, a nője elhagyta, az új albuma rosszul sikerült, inni és kábítószerezni kezdett. A kövér rajongója pedig popmenedzser egy kiadónál, és azt a feladatot kapja, hogy hozza el Aldoust egy koncertre Las Vegasba. El is megy érte, de nehézségekbe ütközik, mert Aldoust csak a nők, a piálás és a kábítószer foglalkoztatják, úgyhogy a kövér srác kénytelen vele tartani mindenfelé, hogy legalább egy-egy jó pillanatában a koncert felé terelje a sztárt.

A film innentől kezdve nem a laza és vicces első részhez hasonlít, inkább a Félelem és reszketés Las Vegasbanhoz. Ami filmben sajnos szintén nem volt túl érdekes: Dr. Duke és az ügyvédje, Aldous Snow és a menedzsere, kábítószerek, nők és az alvás hiánya. Aldous Snow egy alkoholista, lecsúszott rocksztár, akiben így már nincs semmi érdekes. Ha éppen magánál van, van egy-két jó pillanata, de a film nagyobb részében sajnos nincs magánál.

Végül is egy jó van a filmben, a csalódáson kívül ezért írtam róla: a zene. Aldous Snow rocksztárnak és zenekarának, az Infant Sorrownak szar filmje, de tök jó zenéje van. A film kedvéért felvettek ugyanis a főszereplő Russel Branddel egy 16 számból álló komplett albumot, ami tök jól sikerült, és a filmben a zenés jelenetek voltak messze a legjobbak. Sajnos konkrétan ilyen jelentet nem tudok ide beidézni, de meghallgatni meg lehet, itt van például Aldous Snow és az Infant Sorrow nagy slágere: The Clap…

Azzal akartam kezdeni, milyen ritka a magyar politikusok között, aki írásban is képes és hajlandó kifejteni az álláspontját, legalább utólag. Aztán a kezembe került egy júniusi Népszabadság, amiben a Hiányzó memoárok című cikk tökéletesen kitárgyalja ezt a témát, úgyhogy ebbe én már nem is megyek bele, tessenek ott folytatni, aztán vissza ide.

Tehát a mégis meglevő memoárok közül Horn Gyuláét próbáltam meg annak idején elolvasni, de szörnyű önfényezés volt az egész, olvashatatlan volt. Elolvastam viszont Bill Clinton visszatekintő könyvét, az egy teljesen más szint, és ide sorolnám Bokros Lajostól a Verseny és szolidaritást is, mert szintén összegző, magyarázó jellegű.

A fenti koordináták szerint Molnár Lajos könyve nagyon jó, jól van megírva és kitűnően van megszerkesztve. A szerző nem fényezi magát túlságosan, ugyanakkor, és ez a könyvvel a legnagyobb probléma, nem mutat rá a saját baklövéseire sem. Talán három alkalommal vallja be, hogy egyáltalán hibát követett el, két rossz kompromisszum történt és egy rossz személyzeti döntés, tíz hónap alatt ennyi hibája volt összesen. Minden mást jól csinált. A saját hibái helyett arról ír, hogy Gyurcsány sokáig támogatta őt, de a szocialistáknak általában semmi elképzelésük nem volt az egészségügyről, a reformoktól pedig összecsinálták magukat. Ez lényegében valószínűleg így is volt, de hogy ő maga semmilyen hibát nem követett el ezek ügyében, semmi mást nem csinálhatott volna jobban…

Az mondjuk látszik, hogy volt egy világos és határozott elképzelése arról, hogyan kellene megváltoztatni a magyar egészségügyet. Ennek érdekében dolgozott, és ezt képviselte, amíg lehetősége volt rá. Részletesen kifejti a tíz hónap alatt megszületett öt darab egészségügyi törvény értelmét és történetét, de főleg az értelmét, vagyis az egész inkább Bokros érvelő, magyarázó jellegű könyvére hasonlít. Nyilván nem véletlen, hogy egy konferencián rájött, nem csak a bajuszban hasonlítanak egymáshoz…

Én különben ezekkel az emberekkel egyetértek. Eleve szimpatikus, ha valaki írásban részletezi az elképzeléseit, de ettől függetlenül is, ha alakulna egy Bokros-Molnár-Gyurcsány párt, nyilván őrájuk szavaznék. De jelenleg nem valószínű, hogy ezzel sokan lennénk így. És én arra lennék kíváncsi, hogy ennek mi az oka. Miért buktatták meg a szocialisták a biztosítási reformot? Miért nem azzal kezdte a munkáját Molnár, ha az volt a legfontosabb? Miért kell a fontos reformokat ebben az országban mindig rohammunkában csinálni? Nyilván van véleményem ezekről, csakhogy engem Molnár Lajos véleménye érdekelt volna. Ez nincs, helyette a négy éves törvények jól megírt magyarázata van, végül is ez is több, mint a semmi. Kuncze Gábor vagy Magyar Bálint nem készülne memoárokat írni?

Hét évados sorozat, ezt nézzük mostanában. A Fehér Házban játszódik, Josiah Bartlett elnöksége alatt. A díszletek, a szereplők és a történet is rendkívül valósághű, Fehér Házi szakértők is segítették a stábot a munkában, a kész sorozathoz pedig három amerikai elnök is gratulált. Köztük Bill Clinton, ami annyiban természetes, hogy a sorozat mintha az ő elnökségének dramatizált változata lenne. Rabin és Arafat kézfogását például konkrétan beleírták a sorozatba más nevekkel, és persze a fehér házi belső előzményekre koncentrálva. Szexbotrány is van, gyakornok lánnyal, csak nem az elnök keveredik bele… Sőt, a balra látható színész sorozatbeli szerepét az akkori Illinois-állambeli fiatal szenátor, Barack Obama inspirálta…

A legjobban talán az tetszett a sorozatban, hogy a politizálás és egy ország vezetése nem szükségszerűen undorító dolog, sőt. Mi itt arra vagyunk kondicionálva, elég csak a pártfinanszírozásra gondolni, hogy minden vezető politikus szükségszerűen és nyilvánvalóan korrupt, törvényszegő disznó. Ott viszont a politikai vezetők, pláne akik a fehér házi szintre eljutottak, azok tisztességes, okos és nagyszerű emberek, akik nagyszerű célokért küzdenek. És még a politikai ellenfelek sem hazaáruló bűnözők, hanem szintén nagyszerű, becsületes emberek, akikkel mindenekelőtt vitatkozni szokás, és csak ezt követően hozni döntéseket a demokratikus felhatalmazás alapján. Meglepően sokszor az a szereplők első reakciója, hogy személyesen is megkeresik a politikai ellenfelet és vitatkozás útján próbálják meg tisztázni az ellentéteket.

A politizálást persze dramatizálták a sorozat kedvéért, és zseniális, illetve zseniálisan szórakoztató ötleteket láthatunk a szereplőktől. A világpolitika, Izrael és Palesztina, az oroszok, Kína stb. is szerepelnek a sorozatban, és teljesen magánjellegű részek is vannak, nekem azok a részek jöttek be leginkább, amelyek egyszerre politizálnak és személyesek is. Például amikor Donna egy vizsgálóbizottság előtt elhallgatja, hogy naplót ír, de a bizottság vezetője egy randiból kifolyólag tudja az igazat – erre a főnöke, Josh valami egészen zseniális megoldást talál ki. Érdekesség az is, hogy a sajtószóvivő általában őszinte és igazat mond, és az is nagyon érdekes, ahogy a szereplők alárendelik a személyes céljaikat az elnök céljainak – és mégis gerinces, tisztességes emberek maradnak. Így is lehet?!

A színészek kitűnőek, kivéve az idegesítő Josh és Donna párost, a sorozat egy részében ők mintha nem is dolgoznának a Fehér Házban, csak egymást és a nézőket idegesítik. De aztán ez észrevétlenül elmúlt, az ötödik évadra kifejezetten jó szerepe lesz mindkettejüknek. Sajnálatos, hogy a hatodik évadra kicserélődött Toby Ziegler magyar hangja, az első sokkal jobb volt, mint amilyen fa hangja a hatodiktól lesz. Viccesek még a vendégszereplők, Chandler a Jóbarátokból mint jogász, John Goodman mint házelnök, illetve Ed O’Neil – Al Bundy mint demokrata elnökjelölt – először meg sem ismertem, zseniális!

Nagyon tetszett még a beszédíró szakma, tök jó érzés lehet, hogy az általad írt szöveget az amerikai elnök elmondja. Én is írtam már olyan beszédet, amit valaki elmondott, és valaki a meghatottságtól sírva fakadt rajta… Az alapítványnál is napi rutin, hogy én írok meg hivatalos leveleket, és én ezt szeretem csinálni, a sorozat pedig megmutatta, mi ennek a foglalkozásnak a perspektívája.

Ajánlom még a sorozat kitűnő, magyar nyelvű Wikipedia-szócikkét.

Trychydts-hez hasonlóan én is elolvastam Barabási új könyvét. A tartalmával kapcsolatban nem tudok mit hozzátenni ahhoz, amit ő írt, Barabási sztorizik, többé-kevésbé szórakoztatóan, de közben iszonyú kellemetlen, hogy nem derül ki, mit akar ebből az egészből kihozni. De az eredeti célja szerintem más volt, mint amit Trychydts írt, hogy csak sztorizni akart volna – szerintem közérthetően akart eladni egy tudományosnak gondolt tézist, aminek a lényege, hogy az emberi viselkedés függvényekkel leírható és így előre megjósolható, tervezhető.

Kérdés, hogy ez tudományos felvetés-e egyáltalán. Barabási szerint ezt még sosem vizsgálták a történelem során, aztán ő maga hoz fel csillió példát arra, ahogyan a múltban és a jelenben is vizsgálják. Lelkes felfedezésként közli, hogy sikerült valamilyen függvényt illesztenie az emberek tevékenységeinek eloszlására, de a függvényt talán túl absztrakt objektumnak találta ahhoz, hogy eladható könyvet írjon róla. Ezért ahelyett, hogy normális tudósként a függvényt függvénynek nevezné és normális matematikai objektumként kezelné, elkezdi villanásoknak hívni. Ezzel aztán tökéletesen ki is heréli a saját könyvét, mert tudomány helyett valami olyasmit magyaráz, hogy a dolgokkal egy ideig nem foglalkozunk, aztán megint igen, és lám, ez mindenféle tevékenységről elmondható. Még most, utólag sem hiszem el, de tényleg ekkora baromság.

A villanásokat aztán különböző példákkal illusztrálja, sztorizgat például az albatrosz madarakról, akiknek a repülését szintén valamilyen függvénnyel írták le. Ez megváltotta a fél biológiát, mert rájöttek, hogy minden állat mozgását ugyanígy le lehet írni. Eltelt három év, és kiderült, hogy amikor az albatrosz nem annyira mozog, akkor nem a függvény alsó részének megfelelően végez kis területen mozgásokat – hanem alszik. De szerencsére ettől még a biológia meg lett váltva. Ez Barabási szerint kapcsolatban áll a villanások jelenségével, de részletekkel sajnos nem szolgál, a történet véget ért.

Ugyanígy ér véget a világutazó művész története és még sok más, és ugyanennyi értelme van a Dózsa György-féle parasztfelkelés komplett krónikájának is, ami a könyv minden második fejezete. Ennek a lényege, hogy valaki már előre megjósolta a felkelés tényét. Talán így is volt, de Barabási igazán ismerhetné a jelenséget, amikor mindenki jósol mindenféle hülyeséget, majd akinek véletlenül igaza lesz, azt prófétaként kezdik tisztelni. És erről a Telegdiről is 30 évvel a felkelés után derült csak ki, hogy ő tulajdonképpen megmondta előre… És miután ez a történet a fél könyvet elfoglalja, valószínűleg ez Barabási legerősebb érve amellett, hogy az emberi viselkedés előre megjósolható, legalább 80%-ban vagy 90%-ban…

Pollner majdnem egy éve ajánlotta ezt a könyvet, fel is keltette az érdeklődésem, de ennyi idő kellett hozzá, hogy a könyvtárból ingyen ki tudjam hozni. De nekem nem nagyon tetszett. Valóban nagyon alaposan, túl alaposan is körüljárja az ingyenesség témáját közgazdasági szempontból. Ezzel azonban semmi mást nem bizonyít, mint hogy az internetes ingyenességben semmi különös nincsen: megvan a közgazdaságtani magyarázata, és számtalan, nem internetes analógia adódik akár történelmi messzeségekből is. Ráadásul a könyv alcíme: A radikális árképzés jövője – az alcím hazudik, egyáltalán nincs szó a jövőről, csak a múltról és a (2008-as relatív) jelenről.

Ami ebben a témában érdekes lenne szerintem, hogy az interneten arányaiban mennyire elterjedtebb az ingyenesség, illetve hogy az ingyenességet elkerülve nem is lehet igazán nagyot szakítani – de ezek nincsenek benne a könyvben. A közgazdasági alapok vannak benne, mely szerint 1. ha valamiért úgyis csak nagyon kevés pénzt lehetne elkérni, 2. ha nagyon kis összegből fent lehet tartani, 3. alternatív úton is pénzt tudsz keresni – akkor érdemes az alapszolgáltatást ingyen nyújtani és ezzel széles körben elterjeszteni. Google keresés, Facebook játékok, demo verziók és a többi.

Este, már félig szundikálva fejeztem be a könyvet, de a végén mégis akadt egy nagyon érdekes rész: 14 tévhit az ingyenességről! Ezzel kellett volna kezdeni, sőt ez az egész könyv lényege! Hiszen nincs is olyan, hogy ingyen ebéd! Az ingyenesség különben is csak trükk! A hozzáférésért is fizetni kell! A hirdetések! A privát szféra! Ha nincs költsége, értéke sincs! A zenének se, Jeszenszky Zsolt, Artisjus-matrica, helló! Az ingyenesség aláássa az innovációt! Aztán majd természetesnek gondoljuk, hogy minden ingyen van! Az ingyenesség megöli a profizmust, teret ad az amatőröknek és csökkenti a minőséget!

Isteni szöveg mindegyik, a könyvben tételes cáfolatokkal. Olyan, mint Richard Dawkinstől az Isteni téveszme – eddig is tudta, érezte az ember, hogy téveszmékről van szó, de annál azért bonyolultabbak ezek a kérdések, hogy csípőből lehessen velük vitatkozni. Dawkins és Anderson viszont korrekt, közérthető válaszokat adnak, amelyekért végül is érdemes volt elolvasni a könyvet.

Mondják, hogy a könyvespolcon nem az a legjobb regény, ami a legjobb állapotban van, hanem ami a legszakadtabb, mert azt olvasták a legtöbbet. A Christine-t korábban én is annyiszor kiolvastam már, hogy egy lapjaira szakadt példányt talált volna a polcon az érdeklődő. Végül vettem egy új példányt, amit viszont még egyszer sem olvastam el, csak nemrég vettem le a polcról először. Elég tré kiadás egyébként, rengeteg benne az elgépelés, pedig ugyanaz a fordítás újratördelve – létezik vajon, hogy újra is gépelték?

Ettől függetlenül a Christine a legjobb regény, amit valaha olvastam. Régen azt gondoltam, hogy a barátságról és az autózásról szól, de most már látom, hogy legalább ennyire a fiatalságról is. Persze elképzelhető, hogy van ennél jobb regény a barátságról, az autózásról vagy a fiatalságról, de én nem tudok róla, és az egészen biztosan nincs így megírva. Mert nincs egy felesleges szó, egy felesleges mondat vagy bekezdés, Stephen King tökéletesen koncentrált a témára (ha kábítószer hatása alatt is, de ez mindegy). És mérnöki pontossággal, mégis izgalmasan, sodró lendülettel ismerteti a történetet.

Gondolkoztam, mivel lehetne a Christine-t egyáltalán összehasonlítani, talán a Harry Potterekkel. Azok is nagyon jók, de JK Rowlingnak fogalma sincs például a társadalom vagy a politika működéséről, ahogy a közgazdaságtanról sem. King viszont tökéletesen ismeri az amerikai kisváros életét minden szempontból, a barátságról, az autózásról és a fiatalságról is mindent tud. És hozzá ez a nagyszerű rémtörténet tökéletesen megírva, Stephen King ezzel a regényírás eddigi csúcsát állította be.

Tavaly áprilisban írtam egy bejegyzést arról, hogy megszereztem a komplett sorozatot. Közben az akkor még hiányzó utolsó évad is meglett, és majdnem végig is néztem már az egészet, csak a hetedik évad utolsó két epizódja maradt ki, ami nem fért rá a DVD-kre. Ezeket kivéve tehát az összes epizódot láttam, és úgy érzem, ideje egy átfogó értékelésnek.

Amikor elkezdtem a Magnumot nézni, egy PDF-ben jelölgettem meg, hogy pontosan hol tartok, mely részeket láttam, illetve hogy melyik rész volt különösen jó. Ezt később sajnos elhagytam, pedig érdemes lett volna folytatni, mert minden évadban van 4-5 olyan epizód, ami sokkal jobb a többinél. Ezek viccesek, jól ki vannak találva, színvonalas a színészi játék és így tovább, a többi viszont csak egy lapos átlagot hoz, nem beszélve az ún. moralizáló részekről, amik kifejezetten fárasztóak.

Minden epizód egy-egy szereplő köré épül. Ez a szereplő lehet külsős, jellemzően Magnum megbízója, ezek általában elég jó részek, izgalmasak, változatosak, bár szinte mindig arra lyukadnak ki, hogy a megbízó is igyekezett átverni Magnumot. De ettől még jók. A “gyakori” szereplők is elég jók, a katonák, a rendőrök, még Ruther Gillis is, az első évadban kinyírt Mac visszahozása viszont rossz ötlet volt.

Feleslegesen sok epizód épül viszont az állandó szereplők köré, ezek közül sajnos csak a Higgins-orientált epizódok tetszettek. Egyrészt mert ő a legjobb karakter, másrészt mert John Hillerman a legjobb színész a sorozatban, ezeket a részeket imádtam, kivéve talán azt, amiben érthetetlen módon háborúzni kezdett a dzsungelben, az elég nagy homály volt. A többiek viszont mind gyengék, színészként is, karakterként is. TC a lelkiismeretes gyerekfelvigyázó, Rick a nők balekja, és mindketten elbaltázott üzletekbe fognak. Náluk csak Magnum saját lelkivilága rosszabb, az egész sorozatnak a mélypontja az a két rész, amiben kifejezetten Magnum gondolataira kellene koncentrálni (amikor elvész az óceánban, illetve beszorul egy repülő alá).

A főszereplők nőügyei is rendezetlenek és valószínűtlenek. Négy agglegény körül forog a történet, és bár mind a négyen kiváló férfiak, nyolc év alatt egyiküknek sem jön össze egy normális kapcsolat. A sorozatot eredetileg James Bond-szerűen szexistára tervezték, a legelső részben még vendégeskedik is két svéd stewardess a birtokon, akikkel Magnum együtt tölti az éjszakát. A főszereplő jellemét azonban Tom Selleck személyes konzervatív ízlése miatt végül tisztességesre formálták, ami szerintem sokat elvett a sorozat élvezeti értékéből.

Úgyhogy maradtak a poénok és az akció, amikor ezek vannak a sorozatban, akkor jól szórakoztam, amikor moralizálás van és wannabe-drámai színészkedés volt, akkor nem.

Sokat elvett még az élvezetből a szinkronizálás. A magyar hangú változatban egyáltalán nem nyilvánvaló, miért olyan komolytalan figura Magnum, és miért olyan tekintélyes Higgins – rögtön nyilvánvaló lett viszont az eredeti hangot hallgatva. Tom Sellecknek ugyanis magas, vékony hangja van, ami eleve gyerekessé teszi a karakterét, és Higginsnél is ugyanez van, csak fordítva, mintha hordóból szólna, amit mond. Valahol olvastam, hogy a színészi játék 70%-a a hang, a megszólalás, ezt érdemes a Magnum esetében is eredetiben élvezni.

Az interneten böngészve még lehet találni néhány érdekességet a sorozatról, például hogy eredetileg Porschét akartak Magnum alá tenni, de a cég nem volt partner a dologban, a Ferrari viszont igen, csak az F308-as tetejét előbb le kellett vágni, hogy a 193 centis Tom Selleck beleférjen… Két autó volt egyébként, az egyik részbe viccesen bele is szőtték mind a kettőt, klassz ötlet volt. Zeusz és Apolló sem két kutya volt, hanem összesen nyolc. Larry Manetti írt még egy könyvet Aloha, Magnum címmel a kulisszatitkokról, de pillanatnyilag sajnálok kiadni rá nyolcezer forintot.

Úgyhogy Thomas Magnum kalandjairól egyelőre ennyit. Többnyire jól szórakoztam, de ezt a sorozatot felesleges intenzíven nézni végig, gyorsan egymás után a részeket, annyira nem jók. Csak néha-néha, ha nincs semmi se a tévében, se kiírva DVD-re, akkor lesz érdemes berakni egy-egy részt.

Minden jónak vége szakad egyszer, a 24-ből és a Magnumból is csak egy-egy évad van már hátra, és bár nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan hozzájutunk,végignéztük a Lost utolsó évadát is. Azért valahol csodálatos, hogy vasárnap este Amerikában levetítik az utolsó részt, majd másnap reggel Kispesten minden további, például torrent technológia vagy emelt díjas SMS nélkül le tudjuk tölteni mi is, kifogástalan minőségben, majd délután a magyar feliratot is. Mivel úgyis ünnepnap volt, még hétfőn végig tudtuk nézni az összes hátralevő részt.

A hatodik évad kitűnő volt, méltó az első háromhoz, és sokkal jobb a negyedik-ötödiknél. Annak idején a Rém rendes családban és a Jóbarátokban is voltak olyan epizódok, amelyekben azt mutatták be, mi történt volna, ha Peggy nem Al Bundyval jön össze, vagy ha Joey sikeres színész lett volna. Egy-egy epizódot szántak a téma kifejtésére – a Lostban viszont egy egész évadot, amivel zseniálisan feloldották a korábbi évadok konzisztencia-problémáját. Írtam, hogy kezdett már szétesni az egész, a szereplők motivációi, az időutazások, minden, a hatodik évad viszont azzal kezdődik, hogy mi lett volna, ha az Oceanic 815-ös repülőgép le sem zuhan. Más kérdés, hogy a le nem zuhant repülőn ülve hogyan lett a csalóból rendőr, a házaspárból csupán szeretők, nem beszélve a Szigeten még meglevő koporsóról, de a Lost esetében ilyesmin kár töprengeni, már csak azért is, mert az elmesélt alternatív történetek fantasztikusan jók.

Közben pedig a Szigeten végre mindenki egy időbe kerül, és szépen végighalad a történet a végkifejletig. Sajnos a végkifejlet egy óriási baromság, nem hiszem el, hogy hat évadnyi felépítés után nem tudtak valami színvonalas konfliktust kitalálni a jó és a rossz, netán a jó és a jó között. Bár a Jacob és Smokey előtörténetét, tehát a tulajdonképpeni alapkonfliktust bemutató 6×15-ből már sejteni lehetett, hogy valami sületlenség miatt harcolnak ennyire, az utolsó dupla részben még rá lehetett volna mutatni a dolog értelmére. De nem, sőt, az alternatív vonal végét is elbénázták, a fene sem érti, hogy miután felépítenek egy ilyen minőségű történetet, miért pont a végét rontják el.

Mindegy, majdnem hat teljes évadon keresztül kitűnően szórakoztunk, mindenkinek ajánlom a Lostot, aki belekóstolna a sorozat-függőségbe, és aki csak most kezdené el, élvezhetné azt az előnyt is, hogy nem kell hónapokat várnia az egyes évadok között.

Akkoriban Vavyan Fable-nek még kifejezetten jó könyvei is voltak, megvárásoltam tehát a Tündértánc címűt is, legalábbis az első kötetet, majd írtam róla egy kritikát a Nyúzba.

Ezután gondoltam egyet és megkerestem a kiadót, hogy cserébe, amiért írtam az első kötetről a Nyúzban, nem adnának-e egy második kötetet ingyé’, mert akkor írnék arról is. Mondták, hogy rendben, csak menjek el érte személyesen, és megadtak egy címet.

A cím történetesen a Budai Várban volt, egy magánlakás, rohadt nehéz volt odatalálni, a fél napom ráment, mire sikerült. A Budai Várban eget verő ingatlanárak vannak, ehhez képest a lakás meglehetősen lerobbant volt, máig sem értem, miért nem vettek a gazdái egy másikat, mert ennek az árából rendes lakásban is élhettek volna, igaz, nem a Várban.

A Nyúz-kritikát rituálisan átadtam, a második kötetet rituálisan átadták. Írtam kritikát arról is. Akkor úgy éltem meg, hogy az első még szinte recenzió-szintű bemutatás volt csak, a másodikban viszont már rendesen kiosztottam a regényt, de most úgy látom, hogy mindkettő korrekt kiosztás volt.

És itt jön a poén: érkezett egy hozzászólás a honlapomon, mely szerint “vegyem észre a jót is, ne csak a rosszat” – vagy valami ilyesmi. Nyilvánvalóan Vavyan Fable írta, bár a nevét nem vállalta fel, én viszont el voltam ájulva, hogy a titokzatos írónő figyelmet szentelt a kritikámnak.

A mai eszemmel vicces ez a naivitásom, és a tapasztalataim is ellenkezőek: mindenki, mindenhol elolvassa, amit írnak róla, ha rosszat, akkor szinte 100%-os eséllyel. Egy magyar művész pedig különösen – végül is hány orgánum foglalkozik érdemben egy-egy alkotással?

Megnéztük a hetedik évadot is, és jó volt, izgalmas, érdekes, még újításokat is felmutatott, amennyire ez egy hetedik évadtól elvárható. A CTU-t feloszlatták, a személyzetet szélnek eresztették, Jack Bauernek pedig a szenátus előtt kell felelnie a korábbi kínzásokért. Az FBI-nak azonban hirtelen szüksége lesz a segítségére, ezért velük tart a nyomozásban, persze immár csak törvényes utakon járva, elsősorban…

Az évadon végigvonul a foglyokkal való törvénytelen bánásmód kérdése. Az FBI amúgy szimpatikus munkatársai is szembesülnek a szokásos kérdéssel, mely szerint ha nem kínozzák meg az adott terroristát, nagyon sokan fognak meghalni. Van, aki végig ellenáll ennek, de persze sokkal érdekesebb az, aki az évad végére Bauerebb lesz Bauernél, ha éppen információkat akar szerezni.

(tovább…)