Ahogy az előző két esetben, most is két helyen tudom kiállítani a fotóimat: az AKH után áthoztuk őket a kispesti könyvtárba is.
A képekről bővebben ebben a bejegyzésben tudsz olvasni.
Kispesti barátaim, könyvtár látogatásra fel! Tengerek, delfinek, B-Cool táncosok!
A nyári nyitvatartás:
Hétfő 12:00 – 19:00
Kedd 9:00 – 15:00
Szerda 13:00 – 19:00
Csütörtök 13:00 – 19:00
Péntek 9:00 – 15:00
2016-ban kezdte el Zsófi az általános iskolát. Holéczy Krisztina volt az osztályfőnöke, akiről fogalmam sincs már, hogy akkoriban mit gondoltam, valószínűleg semmi különöset. Az első tanév végén, 2017. júniusban aztán elvitték az osztályt az Állatkertbe kirándulni, és elmentem velük kísérő szülőnek. A program jól sikerült, a gyerekek aranyosak voltak, a tanárokkal is jól kijöttünk, és csináltam képeket emlékbe.
A következő szeptemberben elmentem velük az aktuális akadályversenyre a Péterhalmi erdőbe, majd pár héttel később egy buszos kirándulásra a Lázár Lovasparkba. Fikár Béla kollégám kölcsönadta a Canon 50mm F1.8-as objektívjét (nifty fifty!), és a lovasparkban Beniről készítettem egy mai szemmel is szinte tökéletes fényképet: elkaptam valami fontosat a kisfiú személyiségéből, a háttérben pedig ragyogott a napsütötte fű. Addig is érdekelt a fotózás, de onnantól kezdve még többet olvastam róla és foglalkoztam vele, és elkezdtem folyamatosan járni az osztállyal kirándulni.
2020-ban Zsófi felsős lett, és mivel a kamaszodó lányomnak ciki volt, hogy apuka kísérgeti, velük onnantól már kevesebbet jártam kirándulni (pedig az új osztályfőnöke is mindig hívott). Mentem viszont az első osztályt ugyanúgy Krisztinél kezdő Dóriékkal.
Most 2024 van, tegnap Zsófi elballagott az iskolából, Dóri pedig kijárta az alsó tagozatot. Lehet, hogy még mehetek velük kirándulni ősztől is, de az a korszak, hogy Holéczy Krisztina éppen aktuális osztályába jár egy lányom, mindenképpen lezárult, úgyhogy ideje összegezni ezt az időszakot.
Amit ő kapott tőlem nyolc év alatt, az nyilván némi segítség a gyerekekkel, a szórakoztató és intelligens társaságom, illetve fotók emlékbe. De mit kaptam én mindezért cserébe? (innen van a vicc).
Voltunk Pesten az Állatkertben, a Bonbonetti Gyárban, a Margit-szigeten, a Népligetben és több Sportágválasztón. Voltunk a vakvezető kutya kiképzőben kétszer, háromszor a városligeti korcsolyapályán, aztán robotkiállításon, Hármashatár-hegyen, Nemzeti Színházban, Tropicariumban, VR Parkban.
Nem mintha azelőtt itthon ülősek lettünk volna – az osztálykirándulásokkal viszont felkerült a horizontomra a város környéke is. Mert voltunk még a Lázár Lovasparkban Gödöllőn, a Sukorói Arborétumban, a Vácrátóti Arborétumban, Visegrádon, a Veresegyházi Medveotthonban, a Bory-várban, Csókakőn, Vértesszőlősön, Tatán, Diósjenőn, Kisbéren, Cegléden, Kétbodonyban, valamint fürödtünk és hajókáztunk is a Velencei-tavon.
A covid-időszakban szinte életmentő volt ismerni ezeket a helyeket, mert a hétköznapi bezártság után ki tudtunk menni a szabadba és felszabadulni egy kicsit. Akkor már saját ötleteim is lettek, hová kiránduljunk, mint a Csergezán-kilátó vagy Fót, de az osztálykiránduláson megismert helyekre is visszamentünk többször is.
Tanárokat is, gyerekeket is megismertem az évek alatt. Elsőként nyilván Krisztit, aki pedagógusként olyan nekem, mint Németh Sanyi a tánctanításban: mérce, akihez mindenki mást hasonlítok. Hogy kizárólag a gyerekek érdekeit nézi. Hogy nem hagyja őket unatkozni. Hogy milyen szeretettel törődik velük. Hogy mindent észrevesz, hogy fáradhatatlan, hogy humora is van… Büki Katit, aki hihetetlen szívvel és erővel tanít – a táborokban az összes kísérőszülő régen elhullott, amikor ők ketten még aktívan odafigyeltek a gyerekekre. Mráz Zsuzsát, a felsős osztályfőnököt, akivel szintén azonnal megtaláltuk a közös hangot és a közös témákat.
Nyilván más tanárokat is megismertem valamennyire, és az iskola működését is. Mivel követem a híreket, sok meglepetés nem ért, de rossz volt közvetlenül látni, ahogy fogynak a tanárok, rossz állapotban van az épület, ahogy az egész folyamatosan leépül.
A gyerekek pedig aranyosak, a tanároknak szörnyű lehet megszeretni, aztán négyévente elveszteni őket, volt is sírás a ballagáson. Az évek alatt többször felmerült az ötlet, hogy érdemben foglalkozzak gyerekekkel, bár nyilván semmi garancia nincs arra, hogy bírnám türelemmel, idegekkel stb. Volt egy konkrét lehetőség kisegítőnek elmenni napközibe – csak aztán elhangzott az összeg, amit ezért fizetnek, és pont ötödannyi volt, mint az akkori OTP-s fizum egy délutánra vetítve, úgyhogy ezt elengedtem. De az igazi, jó pedagógusok sincsenek megfizetve, a rosszak nincsenek kiszűrve, és hogy ki jó és rossz tanár, arról senki se kéri ki a szülők véleményét.
Egy idő után, például télen is zavart, hogy nincs elég osztálykirándulás, nincsenek új élmények és fotózási lehetőség. Azon gondolkoztam, végül is mi tetszik nekem a fotózásban. Az világos volt, hogy mi nem: a tájképek unalmasak, a makró érdektelen, a beállított portré unalmas, az utcakép pont nem érdekel stb.
2018. decemberben viszont Bereczki Zoltán adott zenekaros koncertet a KMO-ban, és egy nő fényképezte oldalról, akkor esett le, hogy hát persze, a koncertek! Ahol szintén érdekes embereket, az előadó sztárokat lehet fényképezni! Ahol szintén mozgás van és történés, ahol a zenészek ahhoz hasonló nyüzsgést és feszültséget csinálnak, mint 25 gyerek a kiránduláson, és persze fények minden mennyiségben. Jelentkeztem is a zene.hu főszerkesztőjénél, azóta fotóztam is legalább száz koncertet, és a koncertfotózás legalább annyira az életem része lett, mint nyolc éven át az osztálykirándulások voltak.
Nem tudom még, hogy mi lesz szeptembertől – azt például tudom, hogy mindkét lányomnak férfi lesz az osztályfőnöke, de ez nem jelent semmit, csak érdekesség. A fontos, hogy ezt a nyolc évet már se tőlem, se a fent felsoroltaktól nem lehet elvenni – köszönet érte ezúton is!
Tavaly nyár óta kint voltak a gyerek portréim a könyvtárban, jó sokan láthatták őket ennyi idő alatt. Márciusban viszont egy másik kiállító miatt leszedték őket, és ezzel majdnem egyszerre Balázs Józsi, az AKH oldaláról is jelezte, hogy lenne lehetőség új képeket kirakni. Eljött tehát az idő a harmadik sorozat összeállításához.
Az első kiállításomon ugye koncertfotók voltak, a másodikon gyerek portrék, a kérdés az volt, mi legyen a témája a harmadiknak. Lehetett volna egy újabb koncertfotós kör – lenne miből válogatni, de ez ismét csak snassznak tűnt volna. Amit még egyáltalán fotózni szoktam, azok a kirándulások és utazások, de a sima tájképek szintén unalmasak lettek volna. Az ötlet végül a „Nyár” – ebbe végül is mindenféle téma belefér.
Van benne Olaszország (Lama Monachile és Dórival a tengerben), Barcelona (Sagrada Familia), Bulgária (tengerpart Dórival, illetve a Vasember homokszobor), Málta (Blue Lagoon és delfinek). Van benne B-Cool, egy sziluett fotó a tavalyelőtti tábor végéről – az egy nagyon jó fotós ötlet volt (nem tőlem), csomó gyereknek volt ilyen profilképe annak idején (nem csak az én fotóimból). Plusz egy virág a Füvészkertből, egy tópart a Vácrátóti Arborétumból. Dóri osztálytársa Nóri, ahogy megölel egy lovat (a tavalyi erdei táborban), illetve a sógornőm Nóra, ahogy megcsókol egy békát a Vukos játszótéren tíz évvel ezelőtt (nem lett belőle herceg).
A „Nyár” témába a „nyári este” miatt belefért volna néhány fesztiválos kép is (az EFOTT-ról és Szigetről), viszont a konkrét kinyomtatott képek nem néztek ki jól, ezért azokat végül nem raktam ki.
A képek megtekinthetőek az Albertfalvi Közösségi Házban, ingyen, de csak nyitvatartási időben. Később kirakjuk majd őket a kispesti könyvtárban is, de ennek az időpontja még bizonytalan – talán pont nyárra érkeznek majd el ide is…
2022 egyik legjobb estéje volt, amikor kijutottam az EFOTT-ra: szabadság, jó koncertek és sok-sok sztár fotózni. Szerettem volna 2023-ban ezt kimaxolni, vagyis minden nap kimenni tudósítani, és már hónapokkal korábban izgalomban voltam miatta. És nagyrészt sikerült is, kisebb bukkanókkal.
A szállás: idén is szülő kísérő lehettem a B-Cool Dance Team tánctáborban, innen is köszönet érte Mészáros Gábornak. Az egész ötlet alapja ugyanis, hogy a csajok edzőtábora és az EFOTT pont egyidőben került megrendezésre 2022-ben és 2023-ban is. Nyilván segítettem a táborban is, amit kellett, fotóztam például, de minden érintettel meg volt beszélve, hogy esténként kijárok majd a fesztiválra. Fotós akkreditáció is kellett, ez szintén meglett, köszönet érte Tardi Hajninak a zene.hu-tól.
Rögtön az első nap elmentem a fontos emberek sajtótájékoztatójára, egyrészt stréberségből, másrészt nem volt más dolgom. Pont olyan volt, mint amire számítani lehetett, köszöntöttek mindenkit, és láthattam L. Simon sukorói lakost rövidnadrágban. Majd eljött az első este, ami rögtön nagyon erős volt, fotóztam egy csomót, szelfiztem a Valmarral és most először láttam élőben a BSW-t.
Kitérő: amikor elkezdtem koncerteket fotózni, elhatároztam, hogy soha, semmin nem fogok megsértődni. Pénzem, státuszom nem múlik ezen, megköszönöm, amit kapok, megteszem én is, amit lehet, kész. Most viszont a nagyszínpados biztonsági őrön mégis megsértődtem. A színpad elé ugyanis a korlátsor adott pontjánál lehetett bemenni, ahonnan jól látszott a színpad, ezért volt ott ezer ember, rajongók, tömeg, hisztéria. Kérdeztem, nem-e lehetne ugyanennyi erővel a korlát végénél bejárni, mert ott nem volt senki, onnan ugyanis nem látszik a színpad. Hát, nem… oké.
Aztán másnap este sajnos rögtön újra megsértődtem, mert a kisebbik nagyszínpad elé már egyáltalán nem engedtek be fotózni. Előző este tényleg nagy volt a színpad előtt a nyüzsi, amit úgy oldottak meg, hogy onnantól senki sem mehetett be, a vonatkozó szabályzaton nagy fekete filccel át volt húzva minden színű karszalag. De a fotósok se?! A tömegből csináljak képeket? Aznap már nem is fotóztam semmit, aztán leszakadt az ég, mentem haza aludni.
Harmadnapra Noémi is csatlakozott, ez szuper volt, együtt menni, szórakozni, véleményt alkotni. A fotózással kapcsolatban pedig bevettem a Leszarom tablettát és vittem teleobjektívet, ezzel a testalkattal tudok én fotózni a tömegből is… És tényleg tudtam, amíg az utolsó este, Azahriah előtt az igazi nagy tömeg össze nem gyűlt és Noémi rosszul nem lett. Kimentünk olyan messzire, ahol a tömeg már elviselhető volt – onnan viszont már tényleg nem sok jó képet lehetett csinálni… Mondjuk ez jó lett azért:
A másik probléma természetesen a kialvatlanság volt. A szokásos nyolc órám helyett öt-hat órákat aludtam, és nappal sem sikerült a többit bepótolni – lehetőségem lett volna rá, de nem tudok nap közben ennyit aludni. Úgyhogy a harmadik és negyedik estére már kicsit fásultak voltunk, akármilyen jó is volt a műsor.
Amire büszke vagyok: az esős napot kivéve minden napról született beszámoló fotókkal (szerda, péntek, szombat). Nagyobb hibák nélkül lemenedzseltük, hogy végig ott legyünk (Noémi csak péntektől). Láttuk Bruno X Spacc, a BSW, a Valmar, a Wellhello, a Halott Pénz, a Follow the Flow, ByeAlex és Azahriah nagykoncertjét, plusz a hakni sátorban Csordás Tibit, Josh és Bettit, Kozsót, a Kozmixot, Kefírt és a ShyGys-t(!)… Úgyhogy nehéz volt leszervezni és fárasztó volt végigcsinálni, mégis a fesztivál tudósítás alighanem a legklasszabb feladat ebben a műfajban.
Az első kiállításom után Józsi (az AKH gondnoka, egyben kiváló salsa táncos) mindig kérdezte, mikor lesz a második, sőt egy idő után a 2023-as, év eleji időpont is realizálódni látszott.
Kérdés volt, hogy milyen képeket állítsak ki egyáltalán. Koncertfotóim vannak, nagyon jók is, de snassz lett volna ugyanazt az ötletet megcsinálni még egyszer. Az osztálykirándulás a másik téma, amit fotózni szoktam, de amikor kiválogattam 20 nekem fontos és szép emléket, rá kellett jönnöm (Noémi is segített…), hogy attól, hogy nekem mond valamit egy kép, nem biztos, hogy másnak is fog, mivel mások nem ismerik a képen szereplő gyerekeket, nem ismerik a képek mögötti történeteket.
Volt viszont egy csomó arckép a gyerekekről, és kutyasétáltatás közben jött egy ötlet, hogy a portrék fekete-fehérben talán érdekesek lennének. Gyorsan letöltöttem mobilra a csukott szemű Korinna fotóját, átraktam fekete-fehérbe és elküldtem Noéminek, akinek tetszett, így tulajdonképpen kész is volt a koncepció. Nyilván szükség volt az összes érintett szülő hozzájárulására, ezt be is szereztem, érdekes módon csak egy fiú volt, aki nem akart szerepelni.
A többi már sima ügy volt, a konvertálás megfelelő méretre, nyomtatás, keretezés, kiakasztás az AKH falára és megnyílt a második fotókiállításom. A cím: Albertfalvai Közösségi Ház, 1116 Budapest, Gyékényes utca 45–47., a nagyterem egyből a bejárattal szemben van. A belépés ingyenes, de érdemes előre érdeklődni: ha nincs foglalkozás, az AKH sincs mindig nyitva, foglalkozás közben pedig nem tudsz bemenni a terembe. Praktikusan a foglalkozások elejét érdemes megcélozni, pl. a péntek esti salsa órák elejét…
Az AKH-ban február közepén lejárt az időm, érkezett a következő kiállító a nagyterembe, ezért a megbeszéltek szerint leszedtük a fotóimat a falról. Adódott a kérdés, hogy mihez kezdjek egy nagy doboz A3-as koncertfotóval.
Az Üllői úti Szabó Ervin könyvtárba gyerekkorom óta járok, persze változó intenzitással. Például amikor 22 évesen beiratkoztam zenés CD-ket kölcsönözni, azt már visszatérésként értem meg. Aztán eltelt újabb tíz év, és könyvtárnak apró, de konkrét szerepe lett abban, hogy ideköltöztünk: jobban érzem magam olyan környéken, ahol könyvtár van a közelben, mint például ahol kocsma. De ez is több mint tíz éve volt, azóta állandó olvasó vagyok, a lányok is rendszeres kölcsönzők, voltunk itt Télapó-ünnepségen, adományoztam nekik egy rakás felesleges könyvet otthonról stb.
Valamennyire ismernek tehát, és amikor felvetettem, hogy nem tarthatnék-e fotókiállítást a koncertfotós képeimből, azonnal kedvesen beleegyeztek. Az AKH-hoz képest annyi volt az eltérés, hogy itt nem volt kiépített infrastruktúra fotókiállításhoz, apukám segített és fúrt lyukakat, majd csavarozott csavarokat a falba. Egyébként a képek ugyanazok, csak itt a kispesti ismerőseim is könnyebben megnézhetik őket…
Tehát a helyszín a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Üllői úti tagkönyvtára, 1191 Budapest, Üllői út 255., a képek rögtön a bejárattal szemben, illetve a kölcsönző pult körül vannak a falon. A nyitvatartási idő: H: 12-19, K: 9-15, Sze: 13-19, CS: 9-15, P: 13-19, Szo: 9-13 ( vagyis H-Sze-P délután, K-CS-Szo délelőtt).
Évek óta járunk salsázni az Albertfalvai Közösségi Ház nagytermébe, ahol mindig is voltak festmények vagy fotók kirakva a falra. Amikor a helyi amatőr énekkarról kerültek ki fotók, amelyeken idős emberek énekeltek, akkor jutott eszembe, hogy itt Pintér Sanyinak is bőven lenne esélye kiállítást rendezni. Ő kitűnő salsa táncos és kitűnő amatőr fotós, a salsa táborokban évek óta készített képeket, így a tánciskola révén a helyi kötődés is adott lett volna. Felvetettem az ötletet és mindenki lelkes volt – kivéve Pintér Sanyit, aki túl szerény volt ahhoz, hogy saját kiállítást akarjon rendezni.
Eddigre viszont megtudtam, ki a témában a kulcsember: Balázs Józsi, aki egyrészt szintén kiváló salsa táncos, másrészt az AKH gondnoka és technikusa. Felvetettem neki, hogy ha Sanyi nem, akkor én szívesen kiraknám a fotóimat… Támogatta ezt az ötletet is és mindenben segített: bevitt például Farkas Zsolt szakmai referenshez, aki szintén támogatta az ötletet. Józsi megjelölte az időpontot: 2022. január és február. Továbbá elmondta, hogy van nyomdánál ismerőse, ahol jó minőségben, olcsón lehetne kinyomtatni a képeket.
A következő dilemma a képek kiválasztása volt. Adott volt kb. 1500 fotó, amit az addigi 40 koncerten készítettem. Csakhogy a koncertfotók műfaji sajátossága, hogy a rajongóknak szólnak – melyiket érdemes az AKH-ban kiállítani? Ott ugyanis sokféle ember megfordul, de csak véletlenszerűen lehet köztük popzenei rajongó. Végül Noémi adta meg a megfelelő szempontokat:
Kiválasztottam 44 képet, ami szóba jöhetett és felkértem két ismerőst, hogy zsűrizzék meg őket. Nagyjából ugyanazt mondták, amit Noémi is, úgyhogy simán kiválasztottam azt a tízet, ami egyértelműen baromi jó és ki akarom állítani. Sajnos a többi egyáltalán nem volt olyan egyértelmű, úgyhogy agyaltam és szenvedtem, melyik legyen még…
Aztán rendeltem két képkeretet az IKEA-ból, hogy a kiállítást fizikailag is el tudjuk képzelni, valamint Józsi is kinyomtatott két képet próbaképpen. Az derült ki, hogy a keretek és a nyomtatás is jó lesz, viszont A3-ban lehetne gondolkozni A4 helyett, pénzben nem olyan nagy különbség és sokkal jobban néz ki. Csak ma derült ki, milyen jó, hogy A3-ban nyomtattunk, mert a nagy teremben éppen csak nem túl kicsik így a képek – A2-ben még jobbak lettek volna (ez persze pénzkérdés is). További apró nehézség volt, hogy a nyomdai A3-as képekből még alul 2 centit le kellett vágni, hogy az IKEA 30*40-es keretébe beférjenek… de a téli szünetbe belefért.
Az is egy dilemma volt, hogy a képeken szereplő előadóktól kérjek-e előzetesen engedélyt a képek kiállításához. Ezek már publikált képek, egyrészt a zene.hu-n, másrészt az Instagramon, nem tudom, jogilag mennyire más, ha a XI. kerületi művház falára kinyomtatva rakjuk ki őket. Nem gondolnám, hogy az érintettek közül bárki pereskedni kezdene, azt viszont illendőnek éreztem, hogy az előadók a kiállítás tényéről ne utólag értesüljenek. Úgyhogy telefonálgatni kezdtem, és a többség e-mailben, azonnal, köszönettel engedélyezte az adott kép kiállítását. Csak a magyarokat kerestem meg – Noémi üzeni, hogy ha a Backstreet Boys reklamálni szeretne, közvetlenül hozzá forduljanak…
A képeket ma kiraktuk a falra. A cím: Albertfalvai Közösségi Ház, 1116 Budapest, Gyékényes utca 45–47. A nagyterem egyből a bejárattal szemben van. A belépés ingyenes, de csak olyankor tudsz bemenni, amikor nincs valamilyen foglalkozás. Mi kedd esténként, fél 8-tól járunk oda salsázni…
Végül köszönet: Balázs Józsinak, a kiállítást alapvetően neki köszönhetem, és köszönet rajta kívül mindenki másnak is, aki fotózás ügyben valaha segített, inspirált, kritizált, engedélyt adott.
A Fényvillamos Facebook-oldalon kiírják, hogy pontosan mikor és merre jár, így könnyű elkapni és lefényképezni a kivilágított villamost. Néhány tanács a fényképezéshez:
Azt reméltem, hogy a veresegyházi kacsánál hétköznapibb, unalmasabb fotótémám már nem lesz az idén. Erre tessék, a legjobb program-ötletem erre a hétvégére az volt, hogy megtekintsük a 42-es villamost… hát ez van.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Többé-kevésbé visszatértem a fotózáshoz: a Madách után a Papp László Sportaréna melletti kiülős helyet, a dekket avatta fel az Animal Cannibals, amit Noémivel kettesben néztünk meg. Annyira nagy tömeg nem volt, nyilván a rossz idő miatt:
Utána pedig a Budai Szabadtéri Színházban, Csillebércen volt Szép nyári nap előadás a Magyarock Dalszínház művészeivel, erre még Zsófit is elvittük.
Annak idején a Szép nyári nap volt a kapudrog, ami először bevonzott minket a KERO-féle Operettszínházba. Négyszer láttuk összesen, nagyon sajnáltam, mikor aztán lekerült a műsorról. Igaz, utána még számtalan nagyszerű előadást láttunk, de a Neoton musical mindig hiányzott. Tudtam, hogy a Magyarock Dalszínház műsoron tartja, de csak most jött össze, hogy meg tudjuk nézni. A színészek közül Faragó András volt az egyetlen, aki az operettes szereposztásban és ebben is benne volt, a többieket nem ismertük. Énektudásban sajnos nem is hozták azt a szintet, de a hangulat jó volt, kitűnően szórakoztunk.
Arra viszont csak ott, a nézőtéren jöttem rá, hogy színházi előadást, mint olyat még sohasem fotóztam. Gyorsan elolvastam a DPS-ről egy vonatkozó cikket, de tulajdonképpen tudtam magamtól is: az érdekes pillanatokat kellene elkapni. Ebben sokat segített, hogy öt évvel ezelőtt négyszer láttam a darabot, és tudtam, hogy mikor mi fog történni – így bőven maradt időm élvezni is az estét. Voltak más fotósok is, egy úr mögöttem például egyfolytában össze-vissza kattintgatott, ő nyilván kevésbé tudta előre, mikor fog történni valami érdekes.
A Canon 250D is beválik – nem minden képe tökéletes, viszont nagyon keveset ront el teljesen. Vagyis sokkal több a használható kép, kevesebbet is kell exponálnom egy-egy buli alatt, hogy meglegyen az a szint és mennyiség, amit ilyenkor szükségesnek érzek. Szintén bevált a Canon 55-250-es teleobjektív, gyönyörű színeket produkál, és lehetővé teszi, hogy ne kelljen közel mennem a színpadhoz, ezzel elkerülhessem a tömeget a járvány alatt.
Az új fényképező körüli tipródásnak, a „Canon 250D vagy RP” kérdésnek az lett a vége, hogy egy lány meghirdetett egy használt 250D-t a Facebookon, nagyon kedvező áron. Érdekesség, hogy fehér színű, amitől a képek nem lesznek jobbak, de mindenki szerint tök jól néz ki. Rákérdeztem, találkoztunk személyesen és megvettem, és azzal a lendülettel mentem is tovább a Madách színházba, a Színház, szerelem és Mamma mia című műsor fotós próbájára, amit már a szép új fényképezőmmel fényképeztem.
Én még nem voltam „fotós próba” nevű színházi rendezvényen, de nagyon érdekes, kizárólag a fotósok kedvéért előadják a darabot. Ez egy Musical Plusz jellegű műsor, szólók és duettek az előadók repertoárjából, benne öt dal csak a Mamma miából. Mindezt a tetőtéren, tehát szabad ég alatt, távolságtartással, szerintem járványügyi szempontból korrekten.
Az új fényképező érdekes módon a teleobjektívvel csinált jobb képeket – a drágább, nagyobb fényerejű Sigmához mintha kevésbé tudna alkalmazkodni, az ISO érzékenységet sokszor rosszul választotta ki. A teleobjektívvel viszont igazán bizonyított, a messzeségből is szép portrékat készítettem a színészekről.
Egy technikai problémát is sikerült megoldani: a Canon 250D által használt újabb RAW formátumát, a CR3 fájlokat az Adobe Photoshop Express nem tudja kezelni. A Canon saját szerkesztőprogramja igen, de nagyon rossz a felülete, sok kép gyors szerkesztésére az a program alkalmatlan. Hosszas keresgélés után kiderült, hogy a megoldás a Faststone Image Viewer, ami nagyon-nagyon gyors, az óriási méretű CR3 fájlokkal dolgozva is, és az összes szükséges funkciót tudja. Eddig egy „koncertnyi” fotó szerkesztése 2-3-4 órás szenvedés volt, ezzel szerintem egy fél óra lepörgetem majd…