Fényképezés retrospektív

Az alapvető igényem az volt, hogy a gyerekeimről legyenek szép és jó minőségű fényképek. Mindig is nosztalgikus alkat voltam, és mióta elég öreg lettem ahhoz, hogy legyen mire visszatekinteni, sokszor zavart, hogy fontos eseményekről nincsenek fényképek, legfeljebb néhány béna papírkép egy albumban, évszámok nélkül… Elhatároztam tehát, hogy a gyerekek életét jó minőségű, rendezett fotókkal, és lehetőség szerint videókkal fogom dokumentálni.

2009-ben jártunk, algi tanított minket videózni, ami egyrészt élvezetes volt, másrészt hasznos a dramaturgia, témaválasztás, beállítás témaköreiben. Micsoda szórakozás volt például 10 snittben bemutatni, ahogy Noémi bejött az ajtón! Vagy amikor direkt unalmas videót kellett csinálni! Le is videóztam a Hattyúházat, összevágtam unalmasra, majd jó érzékkel hozzáadtam a Chicago Bulls drámai bevonuló zenéjét, hogy mégse legyen olyan unalmas…

A fényképezésről pedig Trychydts tanított sokáig. Nagyon erősen bevésődött például az egymáshoz optikailag közel vagy távol levő emberekről szóló lecke, és például ehhez Noémit és Zsófit egyszer direkt úgy fényképeztem le, nagy látószöggel, mintha távol lennének egymástól.

Noémi és Zsófi a homokozóban

Trychydts-től a másik segítséget a fényképezőgépek kölcsönadása jelentette. Állandó vesszőparipám, hogy a vegyek-ne vegyek kérdés eldöntése mennyivel könnyebb lenne, ha az eszközöket előzőleg ki lehetne próbálni (nem csak a fotós dolgokat, mindent). Néhány nap, mondjuk egy hét eltöltése a kiválasztott eszközzel sokat segítene abban, hogy érezd, mennyire van rá valójában szükséged. És nem úgy, mint a fotós tanfolyamokon, hogy stúdióban, profi modellekkel, tehát idegen helyen, idegenekkel, hanem a saját életedben, a saját nyaralásodon, a saját családoddal. Ezért óriási segítség volt, hogy Trychydts kölcsönadta a saját fényképezőgépeit, és nem csak egy hétre, hanem Zsófit a születésétől kezdve két és fél éves koráig az ő fényképezőivel fényképeztük… aztán vettünk saját, tükörreflexes Canont.

Nagymamám egyébként 13 éves volt, amikor először fénykép készült róla. Zsófi most 9 éves, Dóri 4, és eddig 16 ezer fényképünk van róluk…

50mm f1.8

A Canonnal és a 18-55mm-es kit objektívvel el is voltunk évekig, mert nyilván elég jó képeket készít, ahogy egyébként a mobiltelefonos képek is elég jók ma már, akár fotóalbumba előhívatni is. Egy különös fotós élményem volt csak, amikor 2012 nyarán Trychydts kölcsönadott egy fura objektívet, amivel nem lehetett zoomolni. De azért amikor elmentünk a családdal sétálni a Kopaszi-gátra, fényképeztem vele, és kb. csoda történt: a képek elképesztően szépek lettek. Visszanézve teljesen érthetetlen, miért nem vettem olyan objektívet magamnak is, gondolom a magas ára tartott vissza.

Aztán teltek az évek, és egy kollégámról kiderült, hogy fotózik, nálam jóval haladóbb szinten, nagyon jókat beszélgettünk a témáról. Tavaly ősszel ő is kölcsönadott egy objektívet, amivel szintén nem lehetett zoomolni, de én azért elvittem a következő osztálykirándulásra. Ott is csoda történt, elképesztően szép képeket készítettem vele. Ekkor kezdtem el komolyabban utánanézni a témának: ez egy Canon 50mm f1.8-as objektív volt, fotós körökben közismert és közkedvelt, de nekem új volt. És mivel az eltelt évek alatt az objektív ára csökkent, a fizetésem viszont emelkedett, nem sokkal később vettem sajátot is.

Osztálykirándulás

A másik tavalyi élmény az osztálykirándulások felfedezése volt, ami nem csak kitűnő szórakozás, de egyben kitűnő fotózási lehetőség is. A gyerekek mindig csinálnak valami érdekeset: egyrészt a kirándulás céljának megfelelően, másrészt ha csak játszanak, harmadrészt szeretnek csoportképeken részt venni. A képeknek hálás közönsége is van, a többi szülő, akik örülnek, hogy látják, mi történt a kiránduláson és hogy a gyerekek jól érezték magukat. Fordított esetben (ha én nem vagyok ott és más fényképez) én is hálás közönsége vagyok mások osztálykirándulós képeinek.

Osztálykirándulás, megyünk a vonathoz

Vaku helyett…

A következő lépés a vakuzási technikám fejlesztése lehetett volna, és olyan szerencsém van, hogy vakuból is kaptam kipróbálásra. Az idei óvódai ballagást fényképeztem, ahol a kicsik ballagtatták a nagyokat és Dóri mint kicsi volt érintett. A képek szépek lettek, de zavart, hogy a vaku nagy, nehéz és az elemeket tölteni kell. Nem igaz, hogy a direkt/szórt fényt problémára még nem találtak ki valami egyszerűbbet! Természetesen de, Professor Kobre Lightscoop nevű eszköze például pontosan erre való, és Kínában már lemásolták és legyártják harmadáron. Sok tapasztalatom még nincs vele, de már várom, hogy valamilyen beltéri eseményen komolyból is fotózhassak vele.

Digital Photography School

Az elmúlt hetekben pedig az interneten kerestem új kihívásokat. Nagyjából tudom, mi nem érdekel: a tájképek, a növények és az állatok, nem sok értelmét látom, hogy lefényképezzek például egy mókust, egy madarat vagy egy virágot. Felmerült a színházi fotózás, mint ötlet, de egyrészt teleobjektív kellene hozzá, ami nekem nincs, másrészt a fotós bemutatókat és sajtótájékoztatókat délelőtt tartják, amikor dolgozok. Harmadrészt rájöttem, hogy ha mondjuk pont az Operettben lehetne fotózni, és elkészítem Kocsis Dini és Gubik Petra tízezredik közös fotóját, akkor sincs semmi. Van egy lány, aki pontosan ezt csinálja és klassz fotói vannak, de a magam számára mégsem látom ebben a perspektívát.

Találtam viszont egy oldalt, a fantáziadús nevű Digital Photography Schoolt, ami pont az én tudásszintemnek megfelelően ad tanácsokat. Innen vettem az ötletet a fekete-fehér fotózáshoz is, nagyon jól leírták, mitől lesz jó egy fekete-fehér kép, és tényleg sikerült néhány jól eltalált képet készíteni a családról.

Csajok a tóparton #orczykert #blackandwhite

A post shared by Szatmári Péter (@szpeti78) on

Innen vettem az ötletet a blue hour lefényképezéséhez is. Gondoltam, hogy felmegyek hozzá a Köki tetejére, de végül csak az erkélyre ültem ki, az égbolt onnan is látszik, a technika felfedezéséhez elég lesz ez is… A kék ég valóban meglett, a konkrét témaválasztáson viszont még dolgozni kell: legközelebb egy panelháznál mindenképpen érdekesebb témát kellene választani…

A szemközti panelház, este

Évértékelés 2011

Jó év volt a 2011-es is, hasonlított 2010-hez: egészségesek voltunk, békességben és boldogságban éltünk hármasban. Az is hasonló volt, hogy Noémi itthon volt Zsófival, én pedig az alapítványnál dolgoztam, 2012. ebből a szempontból rögtön januártól más lesz, mert Zsófi bölcsődébe fog járni. Noémi Zsófi nevelése mellett sikerrel haladt előre a mérlegképes könyvelői végzettség felé, én pedig az angol nyelvtudásomat igyekeztem felfrissíteni és új könyves oldalt indítottam.

Temetés idén egy sem volt, bár sajnos meghalt Bartha Zsuzsa, csak nem akart magának temetést. Volt viszont egy esküvő is, Teri, az unokatesóm feleségül ment Robihoz, majd októberben megszületett a kislányuk, Brigi. Tegnap éppen meglátogattuk őket, Brigi nagyon aranyos, szépen elnézelődött a kezemben, Zsófi viszont alig mert hozzányúlni, a másod-unokatesó olyan kis törékeny még.

Toplisták: a két legjobb film, amit idén láttam, a Szellemíró és A király beszéde volt, függetlenül attól, hogy mindkettő még 2010-ben jelent meg… Moziban az IMAX 3D-s utolsó Harry Potter, a Paul és a Mission: Impossible – Fantom protokoll jött be leginkább. A könyvek között szintén a Szellemíró, az Imágó és a Dél királynője a nyertesek.

Célkitűzések

A legtöbb tavalyi célkitűzésemet csak “majdnem” sikerült elérni. Fogytam 7 kilót 12 helyett, ez sem olyan rossz, jövőre a cél: 9 kiló mínusz.

400 kilométert kocogtam az idén, de ami sokkal viccesebben hangzik: 537 alkalommal futottam körbe a közeli focipályát… Egyszerre a félmaraton (a 4 Sziget-kör) sajnos nem jött össze, 3 kört egyben viszont többször is le tudtam már futni. Ilyenkor két körön át jól megy a futás, a harmadik kör viszont már csak szenvedés és kín. Az utolsó alkalommal volt olyan, hogy a harmadik kör is dinamikusan és erőből ment, és ez reményt ad, hogy ha még néhányszor sikerülne ilyen módon három kört futni, egyszer majd belevágok a negyedikbe is – remélhetőleg 2012-ben.

Könyvírás: könyvet írni nehéz. Maga az írás még menne, hiszen kb. hetente szoktam írni 5-6 ezer karakteres cikkeket vagy blogbejegyzéseket. A probléma, hogy egy könyv kb. 100 ezer karakternél kezdődik, és mivel nem tudom folyamatosan írni, nehéz újra és újra felvenni a fonalat. A jó hír, hogy az ünnepek alatt volt időm, és meg is írtam egy könyv nagy részét. A témája a látássérültügyi informatika, és most 94 ezer karakternél jár, innen már be tudom fejezni a szokásos hétköznapi tempó mellett is. Egy pályázatra akartam beadni, de aztán meggondoltam magam, kerestem viszont rendes kiadót neki. Állítólag ki is adják, ha befejezem, meglátjuk.

Három angol nyelvű könyv: ez megvolt, újságcikkek a Vakok Világán kívül megvoltak, Balaton-átúszás 2:09 alatt, de megvolt. Trychydts segítségével sokat fejlődtem a fotózásban, a videózásban semmit, az írásban nem tudom, 2012-re mondjuk ezek nem olyan fontosak. Összesítve tehát:

Célok 2012-re:

  • 9 kilót lefogyni,
  • félmaraton lefutása (4 kör a Margit-szigeten),
  • befejezni és kiadatni a könyvemet,
  • letenni az Euro B2 szóbeli angol nyelvvizsgát (mivel csak írásbelim van még).

Másodlagos célok:

  • Balaton-átúszás 2 órán belüli idővel (ha megrendezik és ha eljutok rá)
  • olvaslak.hu: legalább 52 cikk (kb. hetente egy), a meglevő szerzők megtartása, újak bevonása.

Végül egy karácsonyi családi fotó:

Peti, Zsófi, Noémi, karácsonyfa

Zsófi, huszadik hónap

Nyugalmas, kellemes nyári hónapunk volt Zsófival. Most is sokat voltunk lenn vele a ház előtti játszótéren, ahol a homokozó mellett van egy csap, ahonnan lehet folyatni a vizet, és árkokat, folyókat vágni a homokvárak közé. Természetesen Zsófi is imád pancsolni, a probléma, hogy iszonyúan össze tudja sározni és koszolni magát. Ilyenkor minden lehetséges ruhát leveszünk róla, ahogy más szülők is, egyszer például négy totyogó pelenkás gyermek vette körül a csapot, érdeklődve figyelve, hogyan lehetne még nagyobb sárt és vizezést csapni. Az ilyen alkalmak után az a legkevesebb, hogy feljőve Zsófit azonnal meg kell fürdetni, de általában a pelenkája és a pelenkája alatt is tiszta homok minden, és persze a ruháit is gyakrabban kell mosni. Mindez nem is lenne gond, az viszont jó lenne, ha Zsófi elfogadná, hogy néha nem szabad pacsálni a vízzel, például ha nincs elég meleg, vagy ha az aktuális ruháját kímélni szeretnénk. Olyankor nem szabad vizezni, és volt már emiatt komoly sértődés és hiszti is. Sajnos ebben nem tudunk konzekvensek lenni, a vizezés olyan dolog, amit egyszer szabad csinálni, máskor viszont nem.

Portré Zsófiról

És ha már pancsolás: a nagy melegben Zsófi szüleimnél is fürdőzött a hónapban a kis medencéjében, illetve az erkélyünkön is a kádban, szeret a vízben lubickolni és játszani. Úszni is voltunk vele az uszodában, elképesztően ügyes a deszkával, szépen megtartja magát a víz felett, miközben csak a derekát vagy a lábát kell fogni.

Kétszer is voltunk vele a hónapban játszóházban, egyszer ismét a Lurdy-házban, egyszer pedig egy újat próbáltak ki Noémivel és anyukámmal. Az új sajnos kevésbé jött be, egyrészt a játékok nagyobb gyerekeknek valók voltak, másrészt nem volt légkondi, és a hőségben mindenki nagyon szenvedett. De a játszóház mint koncepció alapvetően azért tetszik mindannyiunknak, csak jobb és közelebbi lehetőségeket kellene keresni (ez Budán volt a Campona mellett). A labdás rész azért nyerő volt:

Zsófi színes labdák között a játszóházban

Mióta Zsófi megszületett, sok mindennel előfordult már, hogy hosszasan próbáltunk megtanítani neki valamit, sikertelenül vagy csak részsikerekkel. Mire jött valaki más, és egyből összejött neki a művelet. Járni például először Noémi anyukájával tudott, puszit először az én szüleim kaptak és így tovább. Azt hiszem, ez elsősorban a szerencsén múlik, Zsófi annyi mindent és olyan gyorsan tanul, hogy szerencse kell hozzá, hogy éppen te legyél jelen, amikor először sikerrel jár. A lényeg, hogy Noémi sosem bírta levágni Zsófi körmeit. Ez természetesen nem fáj, Zsófi mégis mindig tiltakozott és húzta el a kezét-lábát az olló elől. Bezzeg amikor én próbáltam! Szépen ült, és egy szó nélkül hagyta, hogy levágjam az összes körmét a kezéről és a lábairól is.

Zsófi rendkívül önzetlen és segítőkész. Mindig segít például virágot locsolni és ágyazni, az e havi újdonság pedig az etetés. Dinnyét akartam enni, és Zsófit is megkínáltam. Nem kért, viszont a kínálást, mint olyat is utánozni kezdte, és végül ő kezdett el kínálni, majd etetni is engem… Nem kifejezetten gusztusos, amikor egy felnőtt embert etet valaki, nem is fogjuk Zsófit rászoktatni, de akkor egyszer aranyos volt, ahogy adogatta nekem sorban a dinnyedarabokat.

Neki magának az evés ebben a hónapban vegyesen ment, egy ideig jól evett, aztán egy ideig rosszul. Esélyes, hogy olyan lesz, mint Nóra, a keresztanyja, aki szintén nagyon rossz evő volt. Régen például többször háttal ült le Nóra az asztalhoz, hogy ne kelljen ennie – és most Zsófi is hátat fordított egyszer az étkezőasztalnak…

Júniusban azt vettem észre, hogy mivel nincs különösebb esemény Zsófi körül, nagyon kevés fényképet készítettünk róla. Úgyhogy júliusban rákapcsoltunk, és több mint háromszáz képet készítettünk. Fényképezőgépet is váltottunk, mert az eddig használt gép elemtartója elfáradt, úgyhogy most Trychydts Finepix fényképezőgépe helyett Gergő Finepix fényképezőgépét használjuk. Ezen kívül Trychydts személyes fotós képzésén is részt veszek, aminek az elsődleges oka az, hogy Zsófiról jó képeket akarok készíteni (a másodlagos oka pedig az, hogy minden másról is jó képeket akarok készíteni).

Noémi és Zsófi a városligeti tó mellett

Jegyezzük még fel, hogy a hónapban korábban jártam haza, és Zsófi mindig kitörő örömmel fogadott. Petőfi írta, hogy “röpűlt felém anyám”, ennél szebben én sem tudnám megfogalmazni, ahogy kiabálva és magasra tartott kezekkel szalad elém, amikor belépek az ajtón.

Fotósorozat rólam

Klassz, amikor az ember barátjának a modellfotózás a hobbija. Klassz, mert a modellfotózáshoz elsősorban sokféle modell kell, így ránk is sor kerül, és klassz a hobbiszint is, mert így Trychydts nem profi modellekkel vagy megbízókkal dolgozik, hanem a barátaival, ezúttal velem. A múltkor hármunkról készített családi fotókat, a hobbijának köszönhetően tehát már két komplett sorozat van rólunk egészen kitűnő minőségű képekből. Plusz Trychydts fotózta már Nórát is, meg az esküvőnket is, Zsófi keresztelőjét is, ráadásul mi magunk is Trychydts korábbi fényképezőgépét használjuk, amit meghatározatlan időre kölcsönadott nekünk – kész főnyeremény az ismeretsége.

Szatmári Péter, kép a fotózásrólEzúttal tehát én voltam a modell, ami különösebb meglepetést nem hozott, öltönyben kellett megjelennem a már ismert stúdióban. Ott pedig egyszerűen követtem az instrukciókat, ez sem okozott problémát, bár ahhoz, hogy ezek a képek válltól felfelé ilyenek legyenek, válltól lefelé néha meglepően idióta testtartásba kényszerültem. A Telesport műsorvezetői jutottak eszembe, akik az asztal felett látható öltönyhöz az asztal alatt néha rövidnadrágot viseltek, itt is csak az volt a fontos, ami felül látszott.

A kész képek pedig hát ilyenek, nekem elég furcsa ilyen precízen beállítottan, precíz megvilágításban viszontlátni az arcomat. Nagyjából olyan, mint a hangomat viszonthallani, furcsa, de a többség szerint a képek jók lettek, ennek örülök. Nicoline kérdezte, mire fogom használni őket, gondolom első körben Facebook-profilfotónak (egyébként már az előzőt is Márk készítette Zsófi keresztelőjén), később pedig, algi ötlete nyomán, ha bekerülök a 100 leggazdagabb magyar közé, majd abba a kiadványba is küldök ezek közül.

A képek megtekinthetőek Trychydts vonatkozó flickr-albumában,

A tökéletes fénykép

Gergő iPhone-ja, Trychydts Kindléje, illetve az iPad-os videók kapcsán sokat gondolkoztam azon, hogy bizonyos eszközök beszerzésére valószínűleg rászánnám a pénzt, de csak ha biztos lennék abban, hogy az beváltja a hozzá fűzött reményeimet. Ehhez azonban néhány hétig ki kellene próbálni őket, amíg kiderülne, hogy illeszkednek-e a mindennapi igényeimhez. Az iPadon például nem lehet videóchatelni, Microsoft Office dokumentumokat szerkeszteni, DivX-videókat nézni vagy kincset keresni a Facebookon – pedig a netbookot elsősorban ezekre használjuk… A Kindlén inkább cikkeket olvasnék, mint könyveket, a kérdés, hogyan jutnának el a készülékre, az iPhone pedig ma már egyáltalán nem olyan vagány, és a mostani telefonommal is elégedett vagyok.

Azt viszont szilárdan elhatároztam, hogy új fényképezőgépet veszünk. Történt, hogy az első babaúszáson a korábbi fényképezőgépünkkel szinte egyetlen értékelhető fotót sem tudtam készíteni. Márpedig ha mondjuk rólam csak félévente készül egy-egy jó kép, akkor sincs semmi, ugyanúgy nézek ki, mint tavaly, Zsófi viszont iszonyú tempóban változik, ő csak most kisbaba, most kell jó képeket készíteni róla.

Zsófi az uszodában

Érdekes módon Trychydts, majd Gergő is azonnal átadott egy-egy jó minőségű fényképezőgépet, hogy néhány hétig kipróbálhassuk őket. Fuji Finepix S5100 és S5500, ha valakit érdekel, melyek közül az utóbbi jobb, ugyanakkor előbbi ingyenesen lehet nálunk, míg a másikat Gergő a reális áráért adná el (tudományos alapon: megnéztük, mennyi lenne a Vaterán).

Úgyhogy abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy eldönthetjük, jobb-e annyival a nagy fényképezőgép, és ennek örömére szorgalmasan fotózunk is mindkettővel. A válasz valószínűleg: nem, mert a kis gép nagyon jól szerepelt az alapítvány IT Klubjában és az uszodában is (lásd a fenti képen). A nagyobbikkal viszont, bár ez nem perdöntő, a hétvégén csináltam egy gyakorlatilag tökéletes fotót Zsófiról:

Tökéletes portré Zsófiról

Esküvő, 4. rész

Videózás

Sokáig agyaltunk, hogy ki videózzon: Pistiék esküvőjén én jó felvételeket készítettem, de a sajátunkról nehéz lett volna. Gabi végül önként jelentkezett, és a barátjával, Lacival nagyon jól meg is oldották a feladatot, minden fontos jelenetről, eseményről, résztvevőről van videónk.

Fotózás

A fotózással úgy voltunk, hogy mindenkinek van már digitális fényképezőgépe, szokott is mindenki fényképezgetni, majd begyűjtjük ezeket és kiválogatjuk a jó képeket. A saját gépünkkel mindig a legközelebb álló vendég fényképezett, ezek többsége nem lett nagy szám, mert aki nem ismeri, nem tud jó képet készíteni vele. Gabiék fotói között lettek nagyon jók, ezeket már meg is kaptuk, ahogy nyilván a többiek fotói között is, de azokat még nem.

Kiemelkedően sok és jó képet készített viszont Veronika, Trychydts és Balu, akiket nem kifejezetten fotózni hívtunk, viszont ha már Lectusptoho néven most alakítottak fotós vállalkozást, presztízsokokból igazán kitettek magukért. Nem is gondoltam volna, amíg nem látom, hogy pontosan mi a különbség egy amatőr és egy profi között: mi néha csinálunk egy-egy jól sikerült képet, lett is összesen talán harminc jó köztük, ők viszont összehoztak százötven olyat, ami nem csak jó minőségű, tehát nincs alul- vagy felülexponálva, nem homályos és nem maradt le semmi, de még egy-egy érdekes pillanatot is el tudtak kapni. Ehhez mindig megkeresték a megfelelő szöget, tornamutatványokat végeztek, illetve szükség esetén lebontották akár a templomot is – Balu és Trychydts is legalább egyszer belerúgtak a templom szószékébe menet közben… Az eddigi bejegyzéseket illusztráló képeket mind ők készítették (a bejegyzés végi indafotós album már vegyes).

Vonatozik a család

Hibákat is követtünk el

Kettő komolyabb hibát vétettünk a szervezés során. Az egyik, hogy legalább három további ismerőst is meg kellett volna még hívni, ezt sajnálom, ígérem, hogy az ezüstlakodalomra ők is meghívást kapnak. A másik, hogy a táskámban mindennek pontosan megvan a helye – de most nem volt nálam táska. Ezért mindent annak adtam oda, aki éppen a legközelebb állt, és a lagzi végefelé igyekeztem mindent egyenként visszaszerezni. Fényképezőgép, kamera, telefon, pénz, majdnem minden megvolt, egyvalami nem: a lakáskulcsot hagytam anyukámnál, de mivel erre csak a házunk előtt jöttem rá, hajnali fél négykor még volt egy vidám utunk a szüleimhez. Nesze neked nászéjszaka!

Szilveszteri buli

Gergőék minden évben sok meglepetéssel készülnek a szilveszteri bulira, idén egyebek között koktélokat készítettek nekünk, úgyhogy fél óra után mindenki ugyanazt a kék italt szopogatta. Megismertünk egy új kártyajátékot, Halli Galli a neve, és egy recepciókon használt csengőt kell csapkodni, ha két egyforma lap kerül az asztalra. Ezzel elütöttük az időt éjfélig, amikor is megpróbáltuk elrontani a visszaszámlálást, mint az avonos csajok a reklámban, de annyira kisebbségben voltunk, hogy a többiek szerintem észre sem vették. Éjfél után zenés, táncos mulatságot csaptunk, illetve szintén kártyázott, aki még tudott… (Vegyen digitális fényképezőgépet Ön is! A technika vívmányainak köszönhetően már másnap reggel visszanézhetik együtt a házibulin készült összes kellemetlen, kínos és kompromittáló képet!)

Egy havilap szerkesztése

Valószínűleg csak azért, mert még nem ismerem a hátulütőit, de régóta azt gondolom, hogy havonta megjelenő újságot tök jó lehet készíteni. A hetilaphoz képest nincs az az idegtépő hajsza, van idő megtervezni, előkészíteni, leszervezni a cikkeket, elolvasni, rakosgatni, tördelni őket.

Múlt pénteken írt egy e-mailt Hundzsa Hajni, hogy délután találkozzunk a pénz miatt, illetve kellene neki a BIT-be a két héttel korábban felajánlott cikk a radio.blogokról – vasárnapra. Vasárnap, Noémi ballagásáról hazaérve olvastam el ezt a levelet és nyilván nem álltam neki cikket írni, viszont szívélyes üdvözletem küldtem Hajninak, aki aztán kedden felhívott, hogy akkor ma estére mégis, ha lehetne.

Lehetett, a Delphi klub alatt megírtam a cikket, és örvendtem, hogy ha már az előzőből kimaradtam, legalább az utolsó BIT-ben benne leszek. Aztán eljött a következő péntek reggel, erre ismét keresett Hajni, hogy a Szektor című rovat vezetője az utolsó pillanatban passzolt, és nem tudnék-e írni valamit arra a két oldalra. A végső határidő szombat reggel – szóval ennyit a havonta megjelenő magazinok lapzártájáról. (Egyébként a WiW-ről írtam, ez volt az esti programom.)

Délután még bent jártam a Haliban, Márk megmutatta az új fényképezőgépét, valamint feltankoltam újságokból. A XXVIII/11-es Nyúz még nincs kint a weben, úgyhogy most láttam először a címlapot: az új fotós bemutatkozásként lefényképezte az iskola épületét, fölé a felhőtlen égre pedig Arial betűkkel kiírták, hogy ez lesz az iskolai napok helyszíne… Fantázia, ötletesség, grafikai tudás – ezek nincsenek benne, viszont némi tavaszi fáradtságot felfedezni vélek…

Sajtófotózás

Mióta az Év Embere lett a Magyar Hírlapnál, majdnem naponta készül interjú Misivel, és jellemző különbségek vannak az érkező újságíró-csapatok taglétszámai között. A TV2-től hárman jöttek egy egyperces Magellán-műsorrész kedvéért (operatőr, műsorvezető, technikus), a Magyar Hírlaptól ketten (riporter és fotós), a Sansz című civil témákkal foglalkozó újságtól pedig egyedül érkezett egy újságíró. Utóbbinak éppen elromlott a digitális fényképezőgépe, ezért engem kért meg, hogy csináljak képeket és küldjem el neki.

Úgyhogy ma reggel sajtófotókat készítettünk Misiről, először csak én, aztán Anikó is, akiről kiderült, hogy régebben elvégzett egy fotós tanfolyamot. Mondott is mindenféle szakszavakat, mint fókusz, meg zúm, de mint kiderült, a saját digitális gépemet ettől még én tudom jobban kezelni – azt viszont ő tudta jobban, hogy a háttérből érdemes lenne kivenni az ebédlőasztal közepén éktelenkedő, nejlonba csomagolt, használt monitort…

Kép Csobánkáról

Nagyot ebédeltem nagymamámnál Csobánkán. Andrassew Iván írta a naplójában, hogy az öccse olyan sok digitális képet készített már, hogy soha nem fogja tudni az egészet elrendezni, összeválogatni. Elhatároztam, hogy én is rendszeresen hordani fogom a fényképezőgépet, a képek a bloghoz is jól jönnek, úgyhogy íme, ezt látja nagymamám, ha körülnéz a teraszról: