Kindle Paperwhite

Vettünk egy második Kindle-t is, hogy ne legyen mindig probléma abból, hogy ki használja az eddigi egyet, másrészt ez világít, ami új perspektívákat nyit a mindennapokban. First world problem, én is tudom, de például Noémi nem tud aludni az olvasólámpa fényétől, illetve az új szobánkban még nincs is olvasólámpa egyáltalán. Vagy ha én altatom Zsófit és a sötétben megöl az unalom, vagy amikor a 3-as metróban csak pislákolnak a lámpák…  A Kindle Paperwhite minderre megoldást nyújt: világít a képernyője, mégsem bántja és fárasztja a szemet, azaz könnyedén és sokat lehet rajta olvasni rajta a sötétben is.

A Paperwhite érintőképernyős, ettől viszont egyáltalán nem vagyok elragadtatva. Olvasás közben a leggyakrabban használt funkció a lapozás, amire a régi készülékek oldalsó gombjai tökéletes megoldást nyújtottak, mindkét kéz számára, ha a másikkal kapaszkodni kellett a metrón. Az érintőképernyővel ez nehezebb, ugyanis be kell nyúlni a képernyő megfelelő részére, ami egykezes olvasásnál sokkal nehezebb.

Vannak szoftveres hibái is: az angol-magyar szótár működik, de egy adott szó kiválasztása kifejezetten nehéz, mert a rövid érintést a készülék lapozásnak veszi, a hosszút pedig két soros kijelölésnek, mindkettő elég idegesítő. A szótárban való keresés ráadásul egy idő után egyre lassabban megy, ilyenkor újra kell indítani a készüléket – 2013-ban azért ez már elég kínos. A wifire való kapcsolódás is eggyel több klikken keresztül érhető el, mint azelőtt, a maximális sorköz is lehetne nagyobb, az új betűtípusok se szépek – tulajdonképpen a szoftveres változások egyike sem tetszik, a két generációval ezelőtti szoftver jobb volt, egyszerűbb és kényelmesebb is. Persze a szoftveren még biztosan fognak frissíteni, talán egyszerűsíteni is… A hardver viszont jó: a világítás végtelenül hasznos, a nagyobb felbontás szép, és persze a kisebb készülék kényelmesebb, mint a nagyobb.

Evidens, hogy egy Kindle-höz tokra is szükség van, bolti forgalomban viszont csak a Media Marktban láttam még. Ott azonban sajnos hülyének nézik az embert: 10 ezer(!) forintért árulnak tokot a 15-25 ezer forintos készülékekhez, remélem, nem sok vevő fog bedőlni nekik. Vaterázni kell vagy az Amazonról rendelni közvetlenül, csak sajnos úgy meg rápróbálni, kézbe fogni nem lehet. Az is hülye vicc volt az Amazontól, hogy a sima Kindle és a Paperwhite mérete különböző, még erre is figyelni kell.

Érdekesség, hogy az új készüléken is a Szellemírót olvastam el először, csak most már angolul. Ez részben véletlen volt, részben egy valóban hasznos szoftveres fejlesztésnek köszönhető: minden, amit valaha átküldtem az első Kindle-re, ezen is elérhető, akár cím, akár időrend szerint rendezve, sőt kereshető is, vagyis kényelmesen tudok válogatni a korábbi könyvek és cikkek között az új készüléken is (én meg hirtelen a The Ghost-ra böktem rá).

ZTE Blade és más telefonok

Annál a felismerésnél tartottam a múltkor, hogy a valódi problémát a számítógép nélküli internetezés jelenti, hogy ne kelljen minden apróság miatt beülni a gép elé. Erre egy telefon még alkalmasabb is, mint egy Kindle, ezért rendeltünk is egy Samsung Galaxy 3-at.

A következő felismerés az volt, hogy ha egyszer itthon vagyok, Noémi telefonja is pont ugyanúgy megfelelne a célnak, ő pedig úgyis szeretett volna egy érintőképernyős készüléket. A Galaxy 3 viszont neki nem tetszett, ezért a rendelést lemondtuk. A boltban megtekintettük a T-Mobile Pulse Mini készüléket, de túl kicsi kijelzője volt, aztán egy másik Samsungot, ami nagyjából jó lett volna, de még gondolkoztunk, szóba került Gergő iPhone 3G-je is, szóval durva volt, amit idén ezzel a témával kavartunk.

És aztán felfedeztük a ZTE Blade-et. A ZTE Blade vadonatúj típus, és az egyik legjobb választás, ahogy azt meg is írták róla több helyen. Androidos, és van benne wifi, Bluetooth, rádió, GPS, és 800*480-as a kijelzője, ami a gyakorlatban gyönyörű szép képet jelent, és mindezt 38 ezer forintért. Az Androidból kifolyólag pedig tényleg mindent tud, amit fent elképzeltem, levelek, RSS, hírek, moziműsor. Úgyhogy szombat reggelente, amíg a csajok alszanak, én már nem a géppel zajongok, vagy a laptoppal költözök ki a nagyszobába, hanem az ágyból, néma csendben olvasom el a híreket. (Az alábbi kép a Bigyóblogból való.)

ZTE Blade

Kisebb hiányosságok azért voltak, például a jelek szerint a kínaiak (a ZTE kínai márka), ha csak rajtuk múlik, kevésbé adnak a minőségre: az első Blade érintőképernyőjének két nap után feljött a jobb alsó sarka. Visszavittük. A T-Mobile-nál hiánycikk a készülék, ezért nem tudtak rögtön egy másikat adni. Vártunk, és négy nap után küldtek egy SMS-t, hogy mehetünk a másikért. A boltban várnom kellett, mert a cserekészüléket csak a szervizes adhatja ki, aki viszont éppen a beérkezett szállítmányokat adminisztrálta, amit szintén csak ő végezhet el, amíg a többi eladó ott unatkozott. Kivártam, sorra kerültem. Kiderült, hogy ZTE Blade egyáltalán nincs a boltban, az értesítő SMS tévedés volt. Az is kiderült, hogy a szemközti, másik T-Mobile boltban mindkétszer volt raktáron Blade, de az első alkalommal még nem lehetett megoldani, hogy áthozzanak egyet – a második alkalommal, talán a kolléga érezte a hangomon a feszültséget, már simán megoldható volt…

Samsung Omnia 7 készülék Windows 7 operációs rendszerrelÉrdekesség, hogy munkaügyekből kifolyólag még két felső kategóriás telefont is alkalmam nyílt kipróbálni. Az első egy Samsung Omnia 7 volt Windows 7-tel, és a Windows 7 egyszerűen kurva jó. Itt van egy teszt róla. Gmail kliens, Twitter kliens, Facebook-kliens, GReader kliens, mindegyik nagyon jól használható volt, ráadásul gyönyörűen illeszkedtek a Windows 7 általános stílusához. A Facebookon a képeket például úgy lehetett lapozgatni, mintha a képek közvetlenül a telefonon lettek volna. Az Internet Explorer pedig simán veri az androidos böngészőt, nagyszerű élményt nyújtott az egész telefon. Mondjuk a felület ízlés kérdése is, Noéminek az Android tetszik jobban, engem a Windows 7 stílusa és működése teljesen elvarázsolt.

A másik telefon egy HTC Desire Z, Androiddal, és éppen most is nálam van. Ez ugyanolyan felsőkategóriás mint a Samsung Omnia 7 volt, gyors processzor, 5 megapixeles kamera, nagy képernyő, és tényleg mindenben jobb a megvásárolt ZTE Blade-nél egy kicsit. Az ára viszont a két és félszerese annak, vagy mondjuk úgy, hogy hatvanezer forinttal olcsóbban vettünk olyan telefont, ami egy kicsit valóban lassabb, de a gyakorlatban ennek nem sok jelentősége van.

Egy közös van az összes telefonban egyébként, hogy dolgozni, mondjuk szöveget írni egyiken sem lehet. Ezek a virtuális billentyűzetek elég jók, például egy azonosító vagy jelszó beírására, de folyószöveget, főleg az ékezetek miatt képtelenség folyamatosan írni rajtuk.

Az ultimate megoldás pedig az ilyen netezgetéshez nyilvánvalóan egy táblagép lenne. Ha lemegy az áruk valami megfizethető szintre, sokkal könnyebb lesz már karácsonyi ajándékot választani nekem…

Samsung Galaxy Tab

Zsófi, nyolcadik hónap

Elszaladt ez a hónap, még alig raktam ki az előző beszámolót, már itt a július vége is. Még a hónap elején Bujról hazafelé jövet lerobbantunk szüleim autójával, és elég kalandos lett a hazaút. Aztán már itthon mindhárman betegek lettünk a most divatos torokfájós, náthás vírussal – de ezeket Noémi mind megírta már, úgyhogy történetek híján marad nekem a tények regisztrálása.

Ezek közül a legérdekesebb, hogy Zsófi beszél! Eddig is adott ki hangokat, morgott, nyögött, sírt, kacagott, de tényleges beszédre emlékeztető hangot most először produkált. A hinta-palinta maradt meg neki valahonnan, amiből a “hinta” részt kezdte el ismételgetni. Persze ezt nem olyan könnyű kimondani, az eredmény inkább úgy hangzik, hogy “heettye“, de a dallam egyértelműen stimmel, telefonon keresztül több családtag is rájött, hogy Zsófi hinta-palintázik. Aktuális fejlemény továbbá a “bababababa“, amiből az “a” betű egyértelmű, egyébként pedig ki-be nyitja és csukja a száját. Ennek az eredménye néha baba, néha papa, és szerintem egyértelműen elhangzott már az is, hogy “apa”.

A helyes kiejtését immár kettő darab fog segíti, a jobb alsó egyes és a bal alsó egyes is szépen látszik már. Őt is meglepte, hogy fogai nőttek, tapogatja őket, illetve viccesen tud cuppogtatni a cumival.

A mozgása is fejlődik, ülni most már teljesen üzembiztosan tud, és lassan orientáljuk a felállás felé is. Attól még messze van, hogy magától felálljon, de ha mi lábra állítjuk és segítünk az egyensúlyozásban, szépen meg tudja tartani a súlyát. Sőt az ágyra támaszkodva egyszer már teljesen önállóan is állva maradt, ezt a pillanatot Noéminek sikerült le is fényképezni:

Zsófi az ágyunk mellett áll, visszafelé néz és mosolyog

Azt is megörökítettük, ahogy utoljára fürdött a szobában a kis kádban. Tulajdonképpen már váltani akartunk a fürdőszobai nagy kádban való fürdetésre, részben mert a kis kádat már kinőtte, részben mert szanaszét fröcskölt mindent és állandóan vízben úszott a szoba. Én viszont rájöttem, hogy néhány méterről milyen vicces a látvány, ahogy az asztalon van egy kád és abban egy kisbaba, úgyhogy kifejezetten a fotózás kedvéért még egyszer megfürdettük őt a szobában, íme:

Zsófi az asztalon levő kis kádban fürdik

Azóta pedig a nagy kádban fürdik a fürdőszobában, ott csapkodhatja a vizet kedvére, sőt kapott egy gumikacsát is, amivel szintén klasszul lehet csapkodni és fröcskölni.

Az evés továbbra sem nagy szenvedélye, ezért nem is nagyon hízik, a betegség alatt még fogyott is, de reméljük, hogy ezután már folyamatosan fog hízni tovább. Kevesebbet is alszik, de csak nappal, 3-4 alvás helyett 2-3 alkalomra állt át. Az éjszakákat viszont gyönyörűen végigalussza, minden este 8-kor letesszük és minden reggel 5-7 óra között véletlenszerű időpontban kel fel. Szokásává vált, hogy az ágyban fészkelődjön, ez elég vicces, találtunk már rá keresztben, hanyatt fekve, keresztben és hanyatt fekve, keresztben kilógva a rácson (lásd a képen), de 180 fokban visszafelé fordulva is.

Zsófi az ágyában alszik keresztben, miközben mindkét lába kilóg a rácson

Zsófi az ötödik hónap után

Luciának teljesen igaza volt, amikor havi összefoglalókat közölt a fia fejlődéséről, mert ilyenkor még olyan gyorsan fejlődnek a gyerekek, hogy enélkül simán elfelejtenénk, milyen volt egy-egy szokása, ami például csak két hétig tartott. A napokban visszanéztük egy decemberi videóját Zsófinak, és elképesztő volt, milyen pici, és mennyire más gyereket láttunk.

Négy és fél hónap után sajnos véget ért Noémi anyatejes korszaka. Néhányan hajlamosak emiatt neheztelő megjegyzéseket tenni, mások meg kioktatják őt arról, hogy ez a kereslet-kínálat viszony alapján működik, amíg kéri a gyerek, addig termelődnie kell – neked lehet… Én viszont egy percig sem aggódok emiatt, négy és fél hónap egyáltalán nem rossz arány, másoknak ennyi sem jut.

A kajálással ettől függetlenül volt némi problémánk, kb. másfél hétig nem evett Zsófi rendesen és nem is hízott ezalatt, de az elmúlt három napban már visszatért az étvágya, tegnap például műsoron kívül beküldött 130 gramm reszelt répát és reszelt almát.

Zsófi visszanéz oldalról

A másik, amin csak hümmögni szoktam, hogy micsoda szerencsénk van Zsófival, hogy átalussza az éjszakát. Tény, hogy minden este fél kilenckor letesszük, és minden reggel öt óra felé kel (az óraállításnál reméltem, hogy ő is átáll hat órára, de sajnos nem). Ez tehát óriási szerencse – a blogom olvasóinak viszont exkluzíve elmesélem, hogy Noémi a terhessége alatt kivétel nélkül minden este kilenckor lefeküdt aludni és hatkor felkelt, és nem csak a gyerek miatt, hanem mert mi így élünk. Úgyhogy én azért nem vagyok egészen biztos abban, hogy csak a szerencse miatt vette át Zsófi ugyanezt a napirendet…

Járunk továbbra is úszni, harmadik alkalommal már én úsztam Zsófival. Az uszoda előterében volt egy tájékoztató, mely szerint a babának az úszás egészséges, tüdő, mozgáskészség, izmok, ízületek. Továbbá a közös úszás segít fejleszteni a szülő és a baba kapcsolatát, a bizalom kiépítését, a közös élmény közelebb hoz egymáshoz – én ezt csak megerősíteni tudom. Eddig is törődtem én Zsófival minden területen, de hogy egy óráig intenzíven egymásra figyeljünk és mindenféle kalandot éljünk át, ez egy meghatározó újdonság volt kettőnk kapcsolatában.

Zsófi aktuális szokásai: lassan leszokik a púzásról, amit a szájával csinált, mármint a szájával is, most éppen a morgás van műsoron, amit rendszeresen csinál akkor is, ha éppen nem mérges (így persze nehezebb is megmondani, hogy éppen nyűgös vagy csak szórakozik). Tartott a héten két óriási hisztit is, ez olyankor fordul elő, amikor már túl fáradt ahhoz, hogy elaludjon. Ilyenkor letesszük szépen csucsukálni, de ahelyett, hogy elaludna, öt perc után fent van és sír, mert fáradt…

Zsófi Nórával Facebookozik

Ha viszont nem nyűgös, rendkívül érdeklődő, most már minden érdekli a lakásban. Érdekes lesz, ha egyszer elindul, valószínűleg kő kövön nem marad, mert mindent muszáj megfognia, kézbe és szájba venni. Hirtelen a függöny, a labda, a kulcs, az óra és a számítógép jut eszembe, nem beszélve az összes ételről, amit anya és apa esznek. Tegnap például elszopogatta a narancsom végét, de bejön neki a kenyér, a chilis chips, minden.

Feltűnően jó viszonyt ápol Zsófi Nórával, a két vigyori, de annál semmi sem szórakoztatóbb számára, amikor anya táncol, akár vele, akár neki, ilyenkor kacag, visít, vigyorog, az egész gyereknevelés eddigi fénypontja, amikor Zsófi nevetni tanul.

Babaúszás

Ma megvolt az első közös programunk Zsófival. Persze eddig is voltunk együtt vele itthon, úton, vendégségben, de most először mentünk el itthonról egy vele közös tevékenység, az úszás miatt.

A babaúszás egy közeli tanuszodában van hetente többször is, egy kedves nő tartja. Zsófi a fiatalabbak közé tartozott, de volt nála kisebb baba is. Féltünk, hogy majd félni fog a víztől és a helyzettől, de semmi probléma nem volt, szerette, ahogy Noémi játszott vele. Én egyébként azt hittem, hogy a babaúszás alapvetően a víz alatt zajlik, ugye a babák lélegzet-visszatartását kihasználva, de nem, csak a víz felszínén mutatnak be gyakorlatokat. Egyszer-kétszer merült le vele Noémi a víz alá, de Zsófinak azzal sem volt különösebb problémája, illetve néha az arcába csapott a hullám, azt is átvészelte.

Most az első alkalommal még Noémi úszott vele, hogy nagyobb biztonságban érezze magát, de később majd én is sorra kerülök. A résztvevők között is több volt az úsztató apuka, mint anyuka. Zsófi természetesen nagyon elfáradt, a nap hátralevő részében csak elvétve volt ébren.

A fényképezőgépet viszont le fogom cserélni. Nem tudom, hogy a pára vagy a rossz fényviszonyok miatt, de valami pocsék, tűrhetetlenül pixeles képeket készített. Érdekes módon a szintén fényképezőgéppel készített videók viszont tök jók lettek, a kamerának is becsületére válnának. Ha valaki meg tudná fejteni a jelenséget, igazán hálás lennék.

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=i0ZV0Fj1o8w]

Kórházban

A kórházban töltött első napok alatt kiderült, hogy Zsófi fertőzést kapott, valószínűleg a szülőcsatornában. Ezért kezelésre szorult, antibiotikumot kellett kapnia, és további napokra bent maradtak Noémivel a kórházban, végül a nyolcadik napon jöhettek csak haza. Mivel a fertőzés még időben kiderült, Zsófit ezalatt sikeresen meggyógyították, azóta is jól van. Az érem másik oldala, erről lesz most szó, hogy milyen a magyar szülészet 2009-ben.

Zsófi a kórházi ágyában

Egy kolléganőm fogalmazott jól: a kórházakban ma úgy bánnak a betegekkel, mint az állatokkal. Például nem árulták el, hogy mi baja van Zsófinak. Nem volt a kezünkben egy lelet, egy elnevezés, egy tájékoztatás a kockázatokról és mellékhatásokról, semmi. Később, miután Noémi többedszer is rákérdezett, derült ki a fertőzés neve, mértéke és jellege, de addig, mint az állatoknál: a beteg megkapja a kezelést, a részletek meg ne érdekeljék.

Hasonló helyzetek esetére van egyébként a betegjogi képviselő, akit meg kellett volna keresni, de Noémi egyszerűen nem volt abban a helyzetben. A szülés után fáradtan és kimerülten maradt ott maradt a kórházban, az újszülött kislányunk társaságában. Márpedig a babáról gondoskodni kell: rendszeresen etetni, tisztába tenni, ruházni és a többi, és az influenzajárvány miatt nem tudtunk bemenni hozzá segíteni. Úgyhogy hamarosan kikészült fizikailag és idegileg is, mi pedig, vagyis az egész család, nézhettük mindezt az üvegablak másik oldaláról. 2009-ben, a bababarát kórházként ismert Istvánban is egészen szélsőséges a betegek kiszolgáltatottsága. Fel sem merült például, hogy a lányunk kezeléséről mi magunk döntsünk – egyetértettünk volna, de döntési helyzet, tájékoztatás, semmi nem volt.

Úgyhogy hosszú napok és éjszakák voltak ezek, és csak lassan konszolidálódott a helyzet. Szerencsére a kezelés kezdete után Zsófi jól volt, sokat aludt, jól evett és az egészsége is rendben levőnek látszott. Noémi lassan belejött a babázásba és szintén tudott egy kicsit pihenni. Lassan a betegség részleteit is sikerült megismerni, és a kezelés vége is körvonalazódott. Végül múlt csütörtökön, nyolc nap után egészségesen hazaengedték, és hogy átvezessek a következő, már csak tragikomikus bejegyzéshez: valaki más kórházi igazolásával… A képen Zsófi a hazaútra előkészítve, bebújtatva a babahordozóba.

Zsófi a babahordozóban

Zsófi születése

Én mondtam, hogy fejezzük be a Lostot. Kedden már csak három rész volt hátra a harmadik évadból, kíváncsiak voltunk, időnk is volt rá, másrészt ha másnap megszületik Zsófi, akkor csak sokára tudtuk volna befejezni. Meg is néztük, azt nem értem csak, hogy ha Jack immár a jövőben járt, hogyan szólhattak volna az állapotáról a rég halott apjának… de ez most talán nem is olyan fontos.

Teljes stresszben voltunk egyébként, mert Noémi túlvitte Zsófit, múlt péntekre volt kiírva eredetileg, de az utolsó 4D-s ultrahangon is 23-a volt beharangozva, és a dátumoktól függetlenül a méhlepény állapota is ezt mutatta.

Az megvan, hogy mivel próbálkozott volna Rachel és Ross a “Nem jön a baba” című részben? Nos, mi is így jártunk el szerdán reggel, csak mi tényleg, és Noéminek tényleg fájni is kezdett a hasa.

A fájások délben erősödni kezdtek, úgyhogy hazasiettem a munkahelyemről és hívtuk a mentőket. Öt perc alatt kiértek, öt perc alatt leértünk a lakásból és további öt perc múlva már a kórházban voltunk. Általában rosszat jelent, ha mentő viszi el az embert, az egyik szomszédasszony (értsd: naphosszat a függöny mögül kukkoló nyanya) aggódott is Noémi miatt. De ez az eset kivétel, én tulajdonképpen élveztem is, ahogy mindenki utat enged és hogy minden kereszteződésen és piros lámpán átvágunk.

A kórházakkal kapcsolatban mintha lenne egy széles körben elterjedt nézet, mely szerint az ott dolgozók kevés pénzért, áldozatos munkát végeznek a szegény betegekért. Ilyen is van, de mi eleinte csak olyanokkal találkoztunk, akik egyáltalán nem érdeklődtek az iránt, akitől nem reméltek pénzt. Noémi bárhogyan is szenvedett, amíg a fogadott orvos vagy szülésznő meg nem érkezett, érdemben nem foglalkoztak vele, sőt a szülészorvos is kávézott még egyet, mielőtt benézett volna a betegéhez. Megvizsgálta Noémit, majd burkot repesztett, de ekkorra már lehetett némi agresszió a hangomban, mert a burokrepesztés fontosságát feltűnő alapossággal magyarázta el. Majd távozott a magánrendelésére… Tény: ott is terhes nők várták, és Noéminek egy darabig nem is volt szüksége rá (főleg, hogy nemsokára a szülésznő is befutott). Időben vissza is érkezett, utána már végig ott volt, de azért elég feszült voltam a kórházi személyzet egésze miatt.

A szülés természetesen minden nőnek fáj, de ebben is vannak fokozatok: a szülésznő szerint Noéminek jobban fájt, ugyanakkor gyorsabban is ment, mint az átlag. És attól eltekintve, hogy Noéminek nagyon fájt, szerencsére különösebb bonyodalom nélkül zajlott a szülés.

Az alapos felkészülés ellenére sem tudtam előre elképzelni, hogy a kibújó véres kis izének füle lesz, aztán felsír, és aztán odaadják Noéminek. Ezek nagyon szép pillanatok. A köldökzsinór elvágását felajánlották, de ellenkezik a természetemmel, hogy belevágjak egyszerre Noémibe és Zsófiba, úgyhogy a vágást a szülésznőre hagytam (fénykép viszont van róla). A jegyzőkönyv kedvéért: 2009. november 25-én 16.49-kor született, két kiló és nyolcvan deka, 52 centi, vagyis a súlya az anyjáé, a magassága az apjáé, ez így rendben is volna.

Az újszülött Zsófival a kezemben

Hátravolt még a méhlepény megszülése, addig én ismerkedtem a babával, ekkor készült a fenti kép is. A kórház eddigre ismét hozta a formáját: senki nem volt képes egy összefüggő mondatban elmondani, hogy mi a teendőnk és mi fog történni ezután. Az történt, hogy Zsófit elvitték valahová megvizsgálni, Noémit egy emelettel lejjebb az osztályra, én pedig haza el. Kifejezetten lobbizni kellett viszont ahhoz, hogy megmutassák Zsófit a szüleimnek, és azt sem mondta senki, hogy mikor adják vissza a gyereket az anyjának. Sőt, vissza sem adták volna maguktól: Noéminek este tízkor kellett külön visszakérnie a lányát…

Azóta pedig fáj a szívem, mert a járvány miatt nem lehet bemenni hozzájuk a kórházba, pontosabban csak egy üvegajtón keresztül tudunk beszélni. Régen ilyen üvegajtón keresztül mutatták meg a babákat a családnak, most annyival jobb a helyzet, hogy az anyuka is odabent van a gyerekkel. A zárlat egyébként indokolt, a szülőszoba előtt, egy másik babára várakozó csapatban is volt egy nő, aki láthatóan influenzás volt.

Este otthon, fáradtan még az a szellemesség jutott eszembe, hogy Zsófinak majd vicceket kellene mesélni, mert egy újszülöttnek minden vicc új… A lányunk már biztosan nem fogja hallani a Sláger és a Danubius rádiót, ami persze egyáltalán nem baj, és megjegyezném még, hogy a születése estéjén az egyetlen nézhető tévéműsor a Kincs, ami nincs volt. Ez a kép pedig már másnapi:

Zsófi a kórházi ágyában

Esküvő, 4. rész

Videózás

Sokáig agyaltunk, hogy ki videózzon: Pistiék esküvőjén én jó felvételeket készítettem, de a sajátunkról nehéz lett volna. Gabi végül önként jelentkezett, és a barátjával, Lacival nagyon jól meg is oldották a feladatot, minden fontos jelenetről, eseményről, résztvevőről van videónk.

Fotózás

A fotózással úgy voltunk, hogy mindenkinek van már digitális fényképezőgépe, szokott is mindenki fényképezgetni, majd begyűjtjük ezeket és kiválogatjuk a jó képeket. A saját gépünkkel mindig a legközelebb álló vendég fényképezett, ezek többsége nem lett nagy szám, mert aki nem ismeri, nem tud jó képet készíteni vele. Gabiék fotói között lettek nagyon jók, ezeket már meg is kaptuk, ahogy nyilván a többiek fotói között is, de azokat még nem.

Kiemelkedően sok és jó képet készített viszont Veronika, Trychydts és Balu, akiket nem kifejezetten fotózni hívtunk, viszont ha már Lectusptoho néven most alakítottak fotós vállalkozást, presztízsokokból igazán kitettek magukért. Nem is gondoltam volna, amíg nem látom, hogy pontosan mi a különbség egy amatőr és egy profi között: mi néha csinálunk egy-egy jól sikerült képet, lett is összesen talán harminc jó köztük, ők viszont összehoztak százötven olyat, ami nem csak jó minőségű, tehát nincs alul- vagy felülexponálva, nem homályos és nem maradt le semmi, de még egy-egy érdekes pillanatot is el tudtak kapni. Ehhez mindig megkeresték a megfelelő szöget, tornamutatványokat végeztek, illetve szükség esetén lebontották akár a templomot is – Balu és Trychydts is legalább egyszer belerúgtak a templom szószékébe menet közben… Az eddigi bejegyzéseket illusztráló képeket mind ők készítették (a bejegyzés végi indafotós album már vegyes).

Vonatozik a család

Hibákat is követtünk el

Kettő komolyabb hibát vétettünk a szervezés során. Az egyik, hogy legalább három további ismerőst is meg kellett volna még hívni, ezt sajnálom, ígérem, hogy az ezüstlakodalomra ők is meghívást kapnak. A másik, hogy a táskámban mindennek pontosan megvan a helye – de most nem volt nálam táska. Ezért mindent annak adtam oda, aki éppen a legközelebb állt, és a lagzi végefelé igyekeztem mindent egyenként visszaszerezni. Fényképezőgép, kamera, telefon, pénz, majdnem minden megvolt, egyvalami nem: a lakáskulcsot hagytam anyukámnál, de mivel erre csak a házunk előtt jöttem rá, hajnali fél négykor még volt egy vidám utunk a szüleimhez. Nesze neked nászéjszaka!

Esküvő, 3. rész

Volt még néhány fontos dolog, amire gondolni kellett: a zenész, a vőfély, a menyasszonyi torta, a vidéki rokonok elszállásolása, most tehát róluk, illetve holnap még a fotózásról és videózásról, meg ami még eszembe jut.

Zenész

Balogh Jenő cigányzenész a lagzinA zenész kiválasztása sima ügy volt: Pistiék esküvőjén is Balogh Jenő úr zenélt, mi is őt kértük fel. Rutinos öreg róka, minden dalt és szokást ismer, mindenhez rögtön alkalmazkodik. Szóba került még MC. Hawer és Tekknő fellépése, és utólag úgy látom, jó lett volna meghívni őket is. De elég későn kerültek szóba, és amikor erről dönteni kellett volna, nekem már nem volt erőm az ő fellépésükkel járó szervezést, egyeztetést is végigcsinálni.

Vőfély

Az viszont a legeslegjobb húzásunk volt, hogy felkértük Zolit vőfélynek. Zoli az apósom unokatestvérének az élettársa, Gabiék esküvőjén szintén vőfélykedett már, és most is jól csinálta. A legjobb pillanatokban dobta fel a hangulatot és tök jó játékokat talált ki, az egyikben például párok táncoltak úgy, hogy a lányoknak lufi volt kötve a bokájára, azt a többieknek el kellett taposni. Az nyert, akinek a lufija utolsónak megmaradt, felejthetetlen az ugrálás, amit a párok produkáltak – volt alkalmam nézni, mert Noémivel az elsők között estünk ki…

Az esküvő előtt még húztam a szám, hogy némelyik játék talán megalázó lesz, de erről szó sem volt, a legkritikusabb “cipőből pezsgőzést” is megúsztam, raktak a cipőbe egy poharat, Noémi ugyanis nem akarta, hogy összepezsgőzzék a cipőjét… Nagyon hálásak vagyunk Zolinak a közreműködésért, illetve mivel nyilván nem egyedül készült fel, a családjának, Ildinek és Pistikének is.

Szállás, virágok, torta

A rokonságból összesen hatan voltak, akiknek szállást kellett biztosítani, és végül nagyon közel, a híd túloldalán találtunk egy panziót, amelynek pont három darab kétágyas kiadó szobája volt. A panzió nagyon szép helyen, egy Duna-holtág partján áll, és mint kiderült, minden szobához volt fürdőszoba, szóval ezzel is szerencsénk volt.

A virágokat egyszerűen a Csepel Plázában rendeltük meg. Ott követtünk el hibát, hogy a narancssárga virágokra csak kézzel rámutattunk, a megrendelőlapra simán “sárga” került – naná, hogy az összes csokor citromsárga lett. De ezek is szépek voltak, és talán nem sokaknak tűnt fel az étterem narancssárga díszítése…

Mi és az esküvői tortánkA menyasszonyi tortát a szigetszentmiklósi Páratlan Cukrászdából rendeltük. Bennük az irántunk tanúsított bizalom volt szimpatikus, hogy az ötezer forintos előleg fejében elkészítették és kiszállították a kész tortát az étterembe, nekünk csak később kellett visszavinni a tálcát és kifizetni a pénz nagyobbik részét. Ez utóbbi műveletet viszont lerontotta, hogy az egyik tanuló lány a végösszegből nem akarta levonni az előleget, ott számolgatta újra és mutogatta, hogy hát benne van minden tétel, annyit kell fizetni, neki azt mondták. Én viszont nem az összeadás helyességét vitattam, hanem hogy abból már ötezer forintot kifizettünk – végül a másik csajt kellett felhívni, akinél a rendelést leadtuk. Így már elismerték, hogy fizettünk előleget, csak még egy bocsánatkérés jólesett volna, mindegy, a tortát amúgy időben kivitték, szép és finom is volt.

Érdekesség, hogy a különböző helyeken különböző összegeket fizettünk ki előlegként, de az előlegről sem a virágosnál, sem a panzióban nem nagyon akartak elismervényt adni, a cukrászdában pedig egy kockás lapra írt szöveget kaptunk bizonylatként. Viszont mi is kitettünk magunkért: a különböző időpontokban, amikorra a hátralevő összegek kifizetése esedékessé vált, egyik ilyen bizonylatot sem vittünk magunkkal, de a cukrászdán kívül szerencsére sehol nem volt ezzel gond és ott is megoldottuk. Hasonlóképpen az önkormányzati esküvőn meg személyi igazolvány nem volt Noéminél, de ebből sem lett gond, az anyakönyvvezető miatt aztán akárkit is feleségül vehettem volna…

Esküvő, 2. rész

Önkormányzati esküvő

Esküvő az önkormányzatnál, gratulációkÚgy gondoltuk, hogy a templom után majd rohanni kell, mert csak egy órával később volt az önkormányzati esküvőnk. Végül nem kellett, amiben nagy szerepe volt György atyának, akivel negyedórával előbbre hoztuk a templomi szertartást, így kényelmesen odaértünk az önkormányzathoz is.

A polgári esküvőnk szerintem egy kissé össze lett csapva. Az anyakönyvvezető hölgy eleve kissé negédesen beszélt, és a zenétől eltekintve az egész olyan volt, mint egy hivatalban: nyilatkoztunk, aláírtunk és jöttünk. Illetve itt gratuláltak nekünk a vendégek, az mondjuk jó volt, mert akkor éreztem meg először azt, hogy ez a rengeteg ember csak a mi kedvünkért jött el és velünk együtt ünnepel.

Az étterem kiválasztása

A lagzi megszervezése volt a legnehezebb előzetes feladat, elsősorban is éttermet kellett választani. Gabiéktól vettük a módszert, hogy minden kiszemelt étterembe elmentünk ebédelni, hogy benyomásokat szerezzünk. Sikeresen végig is kajáltuk Csepel összes létező éttermét, de egyszerűen egyik sem volt elfogadható. Az egyik megszűnt, a másik drága volt, ráadásul negyven fő kedvéért a lagzi nem lett volna zártkörű: “nekünk törzsvendégeink vannak” – hát mi nem leszünk azok… Az Árvay Csárda tulajdonosa lyukat beszélt a hasunkba, és ismerősök mesélték, hogy a rendezvényük végén meglepően sokat kellett fizetniük, a Munkásotthonban működő étterem kinézete meg a hetvenes évek színvonalán áll még mindig.

Ennél is nagyobb probléma volt, hogy egyiknél sem lehettünk biztosak abban, hogy a fix áras kaják mellett az alkohollal mennyire vágnak majd át. Ebből a szempontból sem tűnt megbízhatónak egyik tulaj sem – kivéve azt az éttermet, amelyik sajnos nem Csepelen, hanem a világ végén található, viszont már kétszer is bizonyított a családban. Gabiék és Pistiék esküvője is a Palkó Csárdában volt, de a távolság miatt az első körben még nem vettük számításba. Ám mivel korábban annyira jól bevált, végül bevállaltuk az autós közlekedés leszervezését.

Lagzi a Palkó Csárdában

És nem is csalódtunk immár harmadszor sem, a Palkó Csárda tökéletes választás volt minden szempontból. Együttműködtek a házi sütemények kiosztásában, finom volt a vacsora, folyamatosan hozták a teli és vitték az üres üvegeket, a lagzi végén a pincér korrektül végigszámolta a fogyasztásunkat, és kihozott egy olyan alacsony végösszeget, hogy eszembe sem jutott bárminek is utánaszámolni. Nagyon-nagyon sokat számít, hogy hajnali háromkor, az esküvőd és a lakodalmad után át még akar-e verni a pincér, a Palkó Csárdában pedig immár három esküvőt bonyolított le a család úgy, hogy nem akart, úgyhogy csak ajánlani tudom mindenkinek.