Kindle Paperwhite

Vettünk egy második Kindle-t is, hogy ne legyen mindig probléma abból, hogy ki használja az eddigi egyet, másrészt ez világít, ami új perspektívákat nyit a mindennapokban. First world problem, én is tudom, de például Noémi nem tud aludni az olvasólámpa fényétől, illetve az új szobánkban még nincs is olvasólámpa egyáltalán. Vagy ha én altatom Zsófit és a sötétben megöl az unalom, vagy amikor a 3-as metróban csak pislákolnak a lámpák…  A Kindle Paperwhite minderre megoldást nyújt: világít a képernyője, mégsem bántja és fárasztja a szemet, azaz könnyedén és sokat lehet rajta olvasni rajta a sötétben is.

A Paperwhite érintőképernyős, ettől viszont egyáltalán nem vagyok elragadtatva. Olvasás közben a leggyakrabban használt funkció a lapozás, amire a régi készülékek oldalsó gombjai tökéletes megoldást nyújtottak, mindkét kéz számára, ha a másikkal kapaszkodni kellett a metrón. Az érintőképernyővel ez nehezebb, ugyanis be kell nyúlni a képernyő megfelelő részére, ami egykezes olvasásnál sokkal nehezebb.

Vannak szoftveres hibái is: az angol-magyar szótár működik, de egy adott szó kiválasztása kifejezetten nehéz, mert a rövid érintést a készülék lapozásnak veszi, a hosszút pedig két soros kijelölésnek, mindkettő elég idegesítő. A szótárban való keresés ráadásul egy idő után egyre lassabban megy, ilyenkor újra kell indítani a készüléket – 2013-ban azért ez már elég kínos. A wifire való kapcsolódás is eggyel több klikken keresztül érhető el, mint azelőtt, a maximális sorköz is lehetne nagyobb, az új betűtípusok se szépek – tulajdonképpen a szoftveres változások egyike sem tetszik, a két generációval ezelőtti szoftver jobb volt, egyszerűbb és kényelmesebb is. Persze a szoftveren még biztosan fognak frissíteni, talán egyszerűsíteni is… A hardver viszont jó: a világítás végtelenül hasznos, a nagyobb felbontás szép, és persze a kisebb készülék kényelmesebb, mint a nagyobb.

Evidens, hogy egy Kindle-höz tokra is szükség van, bolti forgalomban viszont csak a Media Marktban láttam még. Ott azonban sajnos hülyének nézik az embert: 10 ezer(!) forintért árulnak tokot a 15-25 ezer forintos készülékekhez, remélem, nem sok vevő fog bedőlni nekik. Vaterázni kell vagy az Amazonról rendelni közvetlenül, csak sajnos úgy meg rápróbálni, kézbe fogni nem lehet. Az is hülye vicc volt az Amazontól, hogy a sima Kindle és a Paperwhite mérete különböző, még erre is figyelni kell.

Érdekesség, hogy az új készüléken is a Szellemírót olvastam el először, csak most már angolul. Ez részben véletlen volt, részben egy valóban hasznos szoftveres fejlesztésnek köszönhető: minden, amit valaha átküldtem az első Kindle-re, ezen is elérhető, akár cím, akár időrend szerint rendezve, sőt kereshető is, vagyis kényelmesen tudok válogatni a korábbi könyvek és cikkek között az új készüléken is (én meg hirtelen a The Ghost-ra böktem rá).

ZTE Blade és más telefonok

Annál a felismerésnél tartottam a múltkor, hogy a valódi problémát a számítógép nélküli internetezés jelenti, hogy ne kelljen minden apróság miatt beülni a gép elé. Erre egy telefon még alkalmasabb is, mint egy Kindle, ezért rendeltünk is egy Samsung Galaxy 3-at.

A következő felismerés az volt, hogy ha egyszer itthon vagyok, Noémi telefonja is pont ugyanúgy megfelelne a célnak, ő pedig úgyis szeretett volna egy érintőképernyős készüléket. A Galaxy 3 viszont neki nem tetszett, ezért a rendelést lemondtuk. A boltban megtekintettük a T-Mobile Pulse Mini készüléket, de túl kicsi kijelzője volt, aztán egy másik Samsungot, ami nagyjából jó lett volna, de még gondolkoztunk, szóba került Gergő iPhone 3G-je is, szóval durva volt, amit idén ezzel a témával kavartunk.

És aztán felfedeztük a ZTE Blade-et. A ZTE Blade vadonatúj típus, és az egyik legjobb választás, ahogy azt meg is írták róla több helyen. Androidos, és van benne wifi, Bluetooth, rádió, GPS, és 800*480-as a kijelzője, ami a gyakorlatban gyönyörű szép képet jelent, és mindezt 38 ezer forintért. Az Androidból kifolyólag pedig tényleg mindent tud, amit fent elképzeltem, levelek, RSS, hírek, moziműsor. Úgyhogy szombat reggelente, amíg a csajok alszanak, én már nem a géppel zajongok, vagy a laptoppal költözök ki a nagyszobába, hanem az ágyból, néma csendben olvasom el a híreket. (Az alábbi kép a Bigyóblogból való.)

ZTE Blade

Kisebb hiányosságok azért voltak, például a jelek szerint a kínaiak (a ZTE kínai márka), ha csak rajtuk múlik, kevésbé adnak a minőségre: az első Blade érintőképernyőjének két nap után feljött a jobb alsó sarka. Visszavittük. A T-Mobile-nál hiánycikk a készülék, ezért nem tudtak rögtön egy másikat adni. Vártunk, és négy nap után küldtek egy SMS-t, hogy mehetünk a másikért. A boltban várnom kellett, mert a cserekészüléket csak a szervizes adhatja ki, aki viszont éppen a beérkezett szállítmányokat adminisztrálta, amit szintén csak ő végezhet el, amíg a többi eladó ott unatkozott. Kivártam, sorra kerültem. Kiderült, hogy ZTE Blade egyáltalán nincs a boltban, az értesítő SMS tévedés volt. Az is kiderült, hogy a szemközti, másik T-Mobile boltban mindkétszer volt raktáron Blade, de az első alkalommal még nem lehetett megoldani, hogy áthozzanak egyet – a második alkalommal, talán a kolléga érezte a hangomon a feszültséget, már simán megoldható volt…

Samsung Omnia 7 készülék Windows 7 operációs rendszerrelÉrdekesség, hogy munkaügyekből kifolyólag még két felső kategóriás telefont is alkalmam nyílt kipróbálni. Az első egy Samsung Omnia 7 volt Windows 7-tel, és a Windows 7 egyszerűen kurva jó. Itt van egy teszt róla. Gmail kliens, Twitter kliens, Facebook-kliens, GReader kliens, mindegyik nagyon jól használható volt, ráadásul gyönyörűen illeszkedtek a Windows 7 általános stílusához. A Facebookon a képeket például úgy lehetett lapozgatni, mintha a képek közvetlenül a telefonon lettek volna. Az Internet Explorer pedig simán veri az androidos böngészőt, nagyszerű élményt nyújtott az egész telefon. Mondjuk a felület ízlés kérdése is, Noéminek az Android tetszik jobban, engem a Windows 7 stílusa és működése teljesen elvarázsolt.

A másik telefon egy HTC Desire Z, Androiddal, és éppen most is nálam van. Ez ugyanolyan felsőkategóriás mint a Samsung Omnia 7 volt, gyors processzor, 5 megapixeles kamera, nagy képernyő, és tényleg mindenben jobb a megvásárolt ZTE Blade-nél egy kicsit. Az ára viszont a két és félszerese annak, vagy mondjuk úgy, hogy hatvanezer forinttal olcsóbban vettünk olyan telefont, ami egy kicsit valóban lassabb, de a gyakorlatban ennek nem sok jelentősége van.

Egy közös van az összes telefonban egyébként, hogy dolgozni, mondjuk szöveget írni egyiken sem lehet. Ezek a virtuális billentyűzetek elég jók, például egy azonosító vagy jelszó beírására, de folyószöveget, főleg az ékezetek miatt képtelenség folyamatosan írni rajtuk.

Az ultimate megoldás pedig az ilyen netezgetéshez nyilvánvalóan egy táblagép lenne. Ha lemegy az áruk valami megfizethető szintre, sokkal könnyebb lesz már karácsonyi ajándékot választani nekem…

Samsung Galaxy Tab

Esküvő, 4. rész

Videózás

Sokáig agyaltunk, hogy ki videózzon: Pistiék esküvőjén én jó felvételeket készítettem, de a sajátunkról nehéz lett volna. Gabi végül önként jelentkezett, és a barátjával, Lacival nagyon jól meg is oldották a feladatot, minden fontos jelenetről, eseményről, résztvevőről van videónk.

Fotózás

A fotózással úgy voltunk, hogy mindenkinek van már digitális fényképezőgépe, szokott is mindenki fényképezgetni, majd begyűjtjük ezeket és kiválogatjuk a jó képeket. A saját gépünkkel mindig a legközelebb álló vendég fényképezett, ezek többsége nem lett nagy szám, mert aki nem ismeri, nem tud jó képet készíteni vele. Gabiék fotói között lettek nagyon jók, ezeket már meg is kaptuk, ahogy nyilván a többiek fotói között is, de azokat még nem.

Kiemelkedően sok és jó képet készített viszont Veronika, Trychydts és Balu, akiket nem kifejezetten fotózni hívtunk, viszont ha már Lectusptoho néven most alakítottak fotós vállalkozást, presztízsokokból igazán kitettek magukért. Nem is gondoltam volna, amíg nem látom, hogy pontosan mi a különbség egy amatőr és egy profi között: mi néha csinálunk egy-egy jól sikerült képet, lett is összesen talán harminc jó köztük, ők viszont összehoztak százötven olyat, ami nem csak jó minőségű, tehát nincs alul- vagy felülexponálva, nem homályos és nem maradt le semmi, de még egy-egy érdekes pillanatot is el tudtak kapni. Ehhez mindig megkeresték a megfelelő szöget, tornamutatványokat végeztek, illetve szükség esetén lebontották akár a templomot is – Balu és Trychydts is legalább egyszer belerúgtak a templom szószékébe menet közben… Az eddigi bejegyzéseket illusztráló képeket mind ők készítették (a bejegyzés végi indafotós album már vegyes).

Vonatozik a család

Hibákat is követtünk el

Kettő komolyabb hibát vétettünk a szervezés során. Az egyik, hogy legalább három további ismerőst is meg kellett volna még hívni, ezt sajnálom, ígérem, hogy az ezüstlakodalomra ők is meghívást kapnak. A másik, hogy a táskámban mindennek pontosan megvan a helye – de most nem volt nálam táska. Ezért mindent annak adtam oda, aki éppen a legközelebb állt, és a lagzi végefelé igyekeztem mindent egyenként visszaszerezni. Fényképezőgép, kamera, telefon, pénz, majdnem minden megvolt, egyvalami nem: a lakáskulcsot hagytam anyukámnál, de mivel erre csak a házunk előtt jöttem rá, hajnali fél négykor még volt egy vidám utunk a szüleimhez. Nesze neked nászéjszaka!

Esküvő, 3. rész

Volt még néhány fontos dolog, amire gondolni kellett: a zenész, a vőfély, a menyasszonyi torta, a vidéki rokonok elszállásolása, most tehát róluk, illetve holnap még a fotózásról és videózásról, meg ami még eszembe jut.

Zenész

Balogh Jenő cigányzenész a lagzinA zenész kiválasztása sima ügy volt: Pistiék esküvőjén is Balogh Jenő úr zenélt, mi is őt kértük fel. Rutinos öreg róka, minden dalt és szokást ismer, mindenhez rögtön alkalmazkodik. Szóba került még MC. Hawer és Tekknő fellépése, és utólag úgy látom, jó lett volna meghívni őket is. De elég későn kerültek szóba, és amikor erről dönteni kellett volna, nekem már nem volt erőm az ő fellépésükkel járó szervezést, egyeztetést is végigcsinálni.

Vőfély

Az viszont a legeslegjobb húzásunk volt, hogy felkértük Zolit vőfélynek. Zoli az apósom unokatestvérének az élettársa, Gabiék esküvőjén szintén vőfélykedett már, és most is jól csinálta. A legjobb pillanatokban dobta fel a hangulatot és tök jó játékokat talált ki, az egyikben például párok táncoltak úgy, hogy a lányoknak lufi volt kötve a bokájára, azt a többieknek el kellett taposni. Az nyert, akinek a lufija utolsónak megmaradt, felejthetetlen az ugrálás, amit a párok produkáltak – volt alkalmam nézni, mert Noémivel az elsők között estünk ki…

Az esküvő előtt még húztam a szám, hogy némelyik játék talán megalázó lesz, de erről szó sem volt, a legkritikusabb “cipőből pezsgőzést” is megúsztam, raktak a cipőbe egy poharat, Noémi ugyanis nem akarta, hogy összepezsgőzzék a cipőjét… Nagyon hálásak vagyunk Zolinak a közreműködésért, illetve mivel nyilván nem egyedül készült fel, a családjának, Ildinek és Pistikének is.

Szállás, virágok, torta

A rokonságból összesen hatan voltak, akiknek szállást kellett biztosítani, és végül nagyon közel, a híd túloldalán találtunk egy panziót, amelynek pont három darab kétágyas kiadó szobája volt. A panzió nagyon szép helyen, egy Duna-holtág partján áll, és mint kiderült, minden szobához volt fürdőszoba, szóval ezzel is szerencsénk volt.

A virágokat egyszerűen a Csepel Plázában rendeltük meg. Ott követtünk el hibát, hogy a narancssárga virágokra csak kézzel rámutattunk, a megrendelőlapra simán “sárga” került – naná, hogy az összes csokor citromsárga lett. De ezek is szépek voltak, és talán nem sokaknak tűnt fel az étterem narancssárga díszítése…

Mi és az esküvői tortánkA menyasszonyi tortát a szigetszentmiklósi Páratlan Cukrászdából rendeltük. Bennük az irántunk tanúsított bizalom volt szimpatikus, hogy az ötezer forintos előleg fejében elkészítették és kiszállították a kész tortát az étterembe, nekünk csak később kellett visszavinni a tálcát és kifizetni a pénz nagyobbik részét. Ez utóbbi műveletet viszont lerontotta, hogy az egyik tanuló lány a végösszegből nem akarta levonni az előleget, ott számolgatta újra és mutogatta, hogy hát benne van minden tétel, annyit kell fizetni, neki azt mondták. Én viszont nem az összeadás helyességét vitattam, hanem hogy abból már ötezer forintot kifizettünk – végül a másik csajt kellett felhívni, akinél a rendelést leadtuk. Így már elismerték, hogy fizettünk előleget, csak még egy bocsánatkérés jólesett volna, mindegy, a tortát amúgy időben kivitték, szép és finom is volt.

Érdekesség, hogy a különböző helyeken különböző összegeket fizettünk ki előlegként, de az előlegről sem a virágosnál, sem a panzióban nem nagyon akartak elismervényt adni, a cukrászdában pedig egy kockás lapra írt szöveget kaptunk bizonylatként. Viszont mi is kitettünk magunkért: a különböző időpontokban, amikorra a hátralevő összegek kifizetése esedékessé vált, egyik ilyen bizonylatot sem vittünk magunkkal, de a cukrászdán kívül szerencsére sehol nem volt ezzel gond és ott is megoldottuk. Hasonlóképpen az önkormányzati esküvőn meg személyi igazolvány nem volt Noéminél, de ebből sem lett gond, az anyakönyvvezető miatt aztán akárkit is feleségül vehettem volna…

Esküvő, 2. rész

Önkormányzati esküvő

Esküvő az önkormányzatnál, gratulációkÚgy gondoltuk, hogy a templom után majd rohanni kell, mert csak egy órával később volt az önkormányzati esküvőnk. Végül nem kellett, amiben nagy szerepe volt György atyának, akivel negyedórával előbbre hoztuk a templomi szertartást, így kényelmesen odaértünk az önkormányzathoz is.

A polgári esküvőnk szerintem egy kissé össze lett csapva. Az anyakönyvvezető hölgy eleve kissé negédesen beszélt, és a zenétől eltekintve az egész olyan volt, mint egy hivatalban: nyilatkoztunk, aláírtunk és jöttünk. Illetve itt gratuláltak nekünk a vendégek, az mondjuk jó volt, mert akkor éreztem meg először azt, hogy ez a rengeteg ember csak a mi kedvünkért jött el és velünk együtt ünnepel.

Az étterem kiválasztása

A lagzi megszervezése volt a legnehezebb előzetes feladat, elsősorban is éttermet kellett választani. Gabiéktól vettük a módszert, hogy minden kiszemelt étterembe elmentünk ebédelni, hogy benyomásokat szerezzünk. Sikeresen végig is kajáltuk Csepel összes létező éttermét, de egyszerűen egyik sem volt elfogadható. Az egyik megszűnt, a másik drága volt, ráadásul negyven fő kedvéért a lagzi nem lett volna zártkörű: “nekünk törzsvendégeink vannak” – hát mi nem leszünk azok… Az Árvay Csárda tulajdonosa lyukat beszélt a hasunkba, és ismerősök mesélték, hogy a rendezvényük végén meglepően sokat kellett fizetniük, a Munkásotthonban működő étterem kinézete meg a hetvenes évek színvonalán áll még mindig.

Ennél is nagyobb probléma volt, hogy egyiknél sem lehettünk biztosak abban, hogy a fix áras kaják mellett az alkohollal mennyire vágnak majd át. Ebből a szempontból sem tűnt megbízhatónak egyik tulaj sem – kivéve azt az éttermet, amelyik sajnos nem Csepelen, hanem a világ végén található, viszont már kétszer is bizonyított a családban. Gabiék és Pistiék esküvője is a Palkó Csárdában volt, de a távolság miatt az első körben még nem vettük számításba. Ám mivel korábban annyira jól bevált, végül bevállaltuk az autós közlekedés leszervezését.

Lagzi a Palkó Csárdában

És nem is csalódtunk immár harmadszor sem, a Palkó Csárda tökéletes választás volt minden szempontból. Együttműködtek a házi sütemények kiosztásában, finom volt a vacsora, folyamatosan hozták a teli és vitték az üres üvegeket, a lagzi végén a pincér korrektül végigszámolta a fogyasztásunkat, és kihozott egy olyan alacsony végösszeget, hogy eszembe sem jutott bárminek is utánaszámolni. Nagyon-nagyon sokat számít, hogy hajnali háromkor, az esküvőd és a lakodalmad után át még akar-e verni a pincér, a Palkó Csárdában pedig immár három esküvőt bonyolított le a család úgy, hogy nem akart, úgyhogy csak ajánlani tudom mindenkinek.

Esküvő, 1. rész

Noémi és én a templom előttHat év ismeretség, valamint több mint két és fél évnyi együttélés után szombaton összeházasodtunk Noémivel. Ezt én nagyjából úgy éltem meg, mint a szerelmünk ünnepét. Sok más értelmezés is lehetséges, de ezek egyike sem helytálló, és nagyon jól esett az a rengetet szeretet és ünneplés, amiben részünk lehetett. Most elsősorban a szervezésről akarok írni, és mert hosszú lesz, több részben. Az illusztráló képeket Veronika és Trychydts készítették – erről külön is írok majd.

Házassági előkészítő tanfolyam

A templomi esküvő egyik érdekes velejárója, hogy a megtartásához előbb egy ún. házasság előtti felkészítő tanfolyamra kell járni. Kérdés persze, hogy ez mennyire kötelező, valószínűleg enélkül is összeadott volna minket a pap, de nyilván jó néven vette, hogy eljártunk.

A tanfolyam minden pénteken este hét órától volt, amely időpont sajnos alkalmatlan arra, hogy a résztvevő párok, itt mindannyian dolgozó emberek, érdemben oda tudjanak figyelni. A másik, tartalmi hiba az volt, hogy a tanfolyam nem reflektált az esetleges tényleges problémáinkra. Kérdés persze, hogy hajlandóak lennénk-e ott beszélni róluk, így viszont, hogy az atya vagy példás házasságban élő párok beszéltek virtuális problémákról és azok megoldásáról, nem sok hasznát vettük az egésznek. Mi és a többi pár is régóta együtt élünk, a felvetett problémáknak szinte mindegyikével találkoztunk már és több-kevesebb súrlódással meg is oldottuk azokat – ezért lett az együttélésből esküvő, nem pedig különélés.

Három tényleges haszna volt a tanfolyamnak: jobban megismerkedtünk a pappal, a szomszédokat is sikerült jobban megismerni, mert az egyik példaadó házaspár a mi házunkban lakik, illetve a természetes családtervezésről tanultunk egy érdekes módszert, amivel meg lehet tervezni, hogy a gyerekünk fiú vagy lány legyen. Ez utóbbi módszer az aktuális mintaadó házaspárnak (nem a házbelieknek, egy másiknak) annyira bejött, hogy mind a négy gyermekük az általuk választott nemű lett (lány-fiú-fiú-lány, ahogy akarták). Czeizel Endre állítólag 80%-osnak tartja a módszert, úgyhogy kipróbáljuk majd mi is, ha eljön az ideje.

Templomi esküvő

Az esküvő három helyszínen zajlott, de a templom, az önkormányzat és az étterem képviselői közül az atya volt az egyetlen, aki normálisan megmondta, mennyibe fog a házasságkötés kerülni: a templomi esküvő 15 ezer volt, a padok feldíszítése virágokkal plusz 10 ezer.

A templomi szertartást előzetesen el is próbáltuk, ott tudtam meg például, hogy a feltett kérdésekre először igent kell mondani, aztán a mondat eleji igét (ígérem, akarom stb.), ezt élesben is csak egyszer rontottam el. György atya egyébként sokkal szebben beszélt, mint később az anyakönyvvezető, súgással segített a szertartás közben, előzetesen tippeket adott a fotózáshoz, megigazította a nyakkendőmet, szóval igazán kitett magáért.

A templomi esküvő

A krokodilvadász

Noémi valószínűleg édesapjától örökölte a természet, illetve a természetfilmek szeretetét, mindkettejüket könnyen le lehet kötni azzal, ha leültetjük őket az Animal Planet elé. Steve Irwin, a krokodilvadász is gyorsan az egyik kedvence lett, én viszont sokáig legfeljebb annyit szóltam hozzá a műsoraihoz, hogy a krokodilok csak hagyján, de a rájákkal, azokkal nagyon vigyázz Steve. Ettől Noémi ideges lett, én pedig vidáman olvastam tovább.

A krokodilvadászNoémi aztán krokodilvadászos DVD-t kért volna karácsonyra, de magyarul sajnos egyiket sem adták ki, ezért a könyvet vettem meg, ez is nagyon jó ajándék lett, és most én is elolvastam. Kicsit rövid, sajnos, viszont nagyon jó képekkel van illusztrálva, és az a kevés szöveg viszont nagyon érdekes. Eddig ugyanis nem nagyon értettem, a fazon milyen megfontolásból szórakozik folyton a krokodilokkal: azt tudtam, hogy jót akar nekik, de konkrétan mennyiben segít rajtuk, ha lebirkózza őket? A könyvből ez is kiderül, illetve megismerhetjük Steve gyermekkori kalandjait az ausztrál hüllőkkel, illetve a házasságuk történetét Terrivel. Azzal pedig maximálisan egyetértek, hogy az állatokra vigyázni kell, a krokodilokra is, a műsort pedig ma már együtt nézzük Noémivel. Ajánlok még egy személyes hangú bejegyzést a kötet fordítójától, amelyben részleteket is közöl a könyvből.

(A könyvkritikához nem tartozik hozzá, de nem vagyok biztos benne, hogy Terri Irwin Steve halála után sikeresen felnőtt volna elhunyt férje eszményeihez. Az még érthető, hogy a krokodilok kergetése helyett az állatkerttel és a gyermekeivel törődik, de mintha előtérbe került volna a férj emlékéből húzható anyagi haszon. Legalábbis erre utal, hogy az alig tízéves Bindinek már saját műsora, fitness-DVD-je, ruhakollekciója, Trouble in the jungle címmel raplemeze és játékbabája van, a Steve-et krokodilvadász útján elindító nagypapát viszont kiutálta az általa is létrehozott állatkertből.)

Halloween party

Én, ördög-álarccal és seprűvel támadva

Rita a Citibankban dolgozik, és meghívott minket is a cég szokásos éves Halloween partyjára. Még ő sem volt soha, ezért nem tudtuk pontosan, hogyan kell készülni, például hogy hányan fognak beöltözni. Mi mindenesetre készültünk, én először vak koldus akartam lenni, kértem volna fehér botot valakitől, aztán a Tesco kínálata alapján mégis ördög lettem, Noémi még farkat is készített nekem. Ő maga boszorkány lett, varázslósüveggel, nagy orral, lepellel és kölcsönkért seprűvel.

A party a Vasúttörténeti Múzeumban volt. Hangulatosan előkészítették hozzá a parkot, gyertyák vezettek a hangárig és félelmetes hangok szóltak a hangszórókból. Két kísértetlány megpróbált ránk ijeszteni egy vonat mögül, sikoltoztak, de elég gyér volt, aztán egy bokor mögül egy csontváz ugrott elő kiabálva, attól viszont majd’ beszartunk.

A rapper a bulinVolt svédasztalos kaja, meg üdítők ingyé, ettünk, ittunk, beszélgettünk, aztán éjfél körül kezdődött a műsor. Az első fellépő nevét nem jegyeztem meg, de a Citibank HR-es vezetője volt. Rap műsort adott elő, és minden számhoz adni kellett neki két kulcsszót. Erre spontán felépített egy komplett rap-szöveget, marha jól csinálta, mint Eminem a 8 mérföldben, csak itt nem párbajozni kellett, hanem összehozni például Korda Gyuri pókerezését a hálókocsival, az autópályát nem tudom mivel, és mindezt rögtönözve, nagyon szórakoztató volt. Az utolsó számnál bekapcsolódott a megasztáros Boogie, szintén Citibank-alkalmazott, aki aztán önálló műsort is adott blues, rock és egyéb stílusú slágerekből.

Hosszú hétvége Bujon

A túlórát nálunk soha nem fizetik ki, csak lecsúsztatni lehet, a hétvégét ráadásul duplán, úgyhogy idén eddig egy nap szabadságot vettem csak ki. Ideje volt pihenni egy kicsit, főleg, hogy Noémi is végzett a vizsgáival, így elnyújtottuk a hétvégét Bujon, ami a kánikula miatt elsőrangú ötletnek bizonyult. Persze ott is ugyanilyen meleg volt, csak nem a hivatalban, hanem strandon vagy ágyban, elsötétített szobában ért, kedden például este nyolckor tettük ki a lábunkat a házból először.

Vasárnapig lent voltak Pistiék is, Bence most már megkülönbözteti az embereket, és idő kell, mire megszokja őket. Mi is csak két nap után tudtuk babusgatni, de akkor már nagyon barátságos és aranyos volt, igaz, a legboldogabban akkor vigyorgott, ha az édesanyja vette vissza.

Egyik este szalonnasütést rendeztünk Pistiéknél (tulajdonképpen a nagymamánál), erre az alkalomra Noémi édesapja készített egy profi szalonnasütőt. A szalonnát a két tányér közé kell tenni, így nem ég meg a tűzben, és a zsírja egy kis csőrön át kifolyatható a kenyérre. Higiénikusabb, gyorsabb és hatékonyabb is, mint a szokásos csepegtetés, igaz, az egész estét programot egy órásra rövidíti le.

A Simsben is nevelődnek az újabb generációk. Magunkból indultunk ki, mára pedig a dédunokánknak is két fia született, mindkettő magániskolában tanul, ő maga pedig hajlott hátú öregember lett, még szerencse, hogy party DJ-ből előléptették valami előadónak. Az anyjuk két gyerek felnevelése után, nyugdíjasként kezdett el dolgozni, mert kell a pénz, én pedig még mindig ott kísértek a ház körül.

Lánykérés (majd Fakír-show)

Több mint három éve járunk Noémivel, ebből két és fél évet távkapcsolatban, de szeptember óta már rendesen, naponta találkozva. Összeszoktunk, megvagyunk, szeretjük egymást – itt volt az alkalom a lánykérésre. Még otthon vettem gyűrűt, és este, romantikus vízcsobogás mellett megkértem Noémi kezét. Ő igent mondott, fanfárok szóltak stb.

Fakír-show

A diszkó előtti show ma egy fakír fellépése volt. A barátunk nagy készülődést követően egy szöges deszkára, majd szöges deszkák közé feküdt, amelyek tetejére a közönségből felkért lányokat állítottak. Nyilvánvalóan kamunak nézett ki az egész, jókat röhögtünk Norbiékkal – amíg minket is fel nem hívtak a színpadra.

Az én feladatom az volt, hogy egy szamurájkarddal szúrjam torkon a fakírt. Szemben álltunk egymással, őt hátulról megtámasztották, nekem pedig a kezembe adtak egy kétméteres kardot, amit először alig bírtam el. Aztán megtámasztottam a torkán és nyomni kezdtem, először csak lájtosan, aztán tiszta erőből, bele a torkába… Persze nem ment. Benyomódott a torka, de valamilyen rejtélyes izmával megtartotta a tiszta erőből rányomott kardot, sőt visszatolta, a torkával. Csak később ugrott be, hogy ha későn feszít rá vagy valamiért ellazul, azonnal átvágom a torkát. Ugyanezt megcsináltuk a hasával is, ott már számítottam izmokra, majd Norbi próbálta átfűrészelni a hasát, a torkát és az orrát. A helyszínen közelről is mindez teljesen hitelesnek tűnt, elképesztő volt átélni.