tunézia

A helyi folklór csak mérsékelten érdekelt minket, pihenni mentünk, bár azt én sem gondoltam, hogy hat napig a szállodában kellene maradni. Úgyhogy elutaztunk Sousse-ba (ejtsd: szussz), a helyi nagyvárosba. Ez egy metrónak nevezett HÉV-szerű kisvasúttal történt, ami egyébként magyar gyártmány, Ganz-Mávag, Budapest logót viselt. Műbőr ülései voltak és minden fékezésnél azbeszt-szag öntötte el az utasteret. A magyar metróban is van ilyen, de csak vészfékezésnél, itt viszont minden egyes sima fékezésnél is. A fékeket nyilván a hűvös budapesti alagútra tervezték, nem a sivatagos pusztába.

A Sousse-i várban aztán felleltük az arab kereskedőmentalitás esszenciáját. Az összes árus előre köszön és invitál, a bátrabbak karon ragadnak és bevonszolnak a boltba – ha hagyod. Aranyos volt a „szervusz vizibusz” köszönésük, amit valami magyar megtanított nekik. Lealkudtam egy dobot nyolc dínárról ötre, Norbiék pedig egy Adidas kistáskát 35 dínárról 16-ra, ez utóbbi kész műsor volt. A táskaárusnak, mint közben elmesélte, volt egy valóban magyar ismerőse (+3630-as szám a mobiljában) és Majka papát is nagyon emlegette.

Az utcán az összes taxis dudál és kérdőn néz – ez mondjuk Mahdiaban (a szállodánál) is így volt, sőt egy arab kisgyerek is Bonjour-ral köszönt, szerencsére ő legalább nem akart semmit eladni, csak mellénk ült a kőre. Betévedtünk a piros lámpás negyedbe is – mondom finoman, valójában persze semmilyen lámpa nem volt, csak csempézett falú házak kurvákkal az ajtóban. Egy paravánnal volt elkerítve ez a rész, de azt gondoltuk, arra rövidebb. Aztán nézett a sok arab strici, ahogy a kissé sápadt európai barátnőinkkel vonultunk…

Kalózhajózás a tengeren

Réka, az idegenvezető már beszélt erről a programról, mi csak véletlenül botlottunk bele, de megérte. Kalózhajókkal három órás útra viszik a turistákat a tengerre. Négyünknek 80 helyett 50 dínár lett, de ezt tartsuk titokban, és csak azért, mert magyarok vagyunk, nem gazdag németek vagy franciák… A kapitányként bemutatkozó néger férfi végül a parton maradt, ez is jól indult…

De aztán ez lett az egyik legnagyobb élmény. Nem vittek ki a nyílt tengerre, csak a part mentén haladtunk Monastir felé, de ha befelé néztem, nyugodtan gondolhattam, hogy félúton vagyunk Egyiptom felé. Nagyon szép és hangulatos volt, csak erős szél fújt, a tengerhez jobban fel kellett volna öltözni.

Több mint egy óra múlva lehorgonyoztunk és lehetett fürdeni, az arab személyzet tagjai gyönyörű szaltókat mutattak be a hajó tetejéről. Kaptunk enni és inni, visszafelé pedig vitorlát bontottunk, illetve az itt is bömbölő hangos zenére együtt táncoltak az arab lányok a német öregasszonyokkal.

Mivel a medence és a tengerpart közötti füves részen a napernyők száma korlátozott, a strandolást minden reggel komoly területfoglalási harc előzi meg. Már első reggel láttam, amint a rutinos német nyugdíjasok reggel hétkor rástartolnak a helyekre, de mivel én is koránkelő és élelmes vagyok, nekünk is lett napernyőnk és nyugágyunk tegnap is, ma is.

Délig maradtunk kint strandolni, ilyenkor a könyveim egy-egy fejezete között úsztam egyet a tengerben, zuhanyoztam, majd csobbantam egyet a medencében is (mint a gályarabok, tényleg). A medence igazán klassz, nagy, tiszta és relatíve kevesen vannak benne. A napi mozgásigényemet simán letudom az úszás által, ma kb. húsz hosszt nyomtam le négy alkalomra elosztva. Voltunk még ping-pongozni és minigolfozni, előbbin 3:1-re vertem Norbit, újdonsült magyar ismerősünket, minigolfban viszont két pályán is kikaptam Noémitől.

A tenger gyönyörű, tiszta és meleg. A hangulatosság netovábbja, amint a kellemesen meleg, puha homokon át a tengerhez lejt az ember. A víz csak fokozatosan mélyül, és a szolíd hullámzással együtt is jól lehet benne úszni. A hullámok inkább azért zavaróak egyébként, mert a víz – meglepő – kurva sós, és ha véletlenül a számba csap, percekig köpködhettem. Szóval a tengerben megmártózni szép, hangulatos és teljesen rendben van, de úszni és lubickolni mégis a medence az alkalmasabb.

Az este diszkóban voltunk itt a szálloda végében. A műsor gyerekdizsivel indult, nagyon aranyos volt, majd nyugdíjasoknak volt társastánc. Az animátor srácok a Tengerre, tata! című filmben látott módon szórakoztatták a facér öregasszonyokat, azaz felkérték őket táncolni. Kb. tíz órától három pár versenyzett táncban és szexuális utalásokkal teli ügyességi játékokban – hülyére röhögtük magunkat.

A játék alatt végig szuper zenék mentek aláfestésként, a tényleges diszkó pedig Dr. Alban: One love című dalával kezdődött. Afrikában Dr. Albanra táncolni – ez cool volt, ezután viszont csupa tuc-tuc dal ment, a DJ barátunk nem igazán érezte meg ezt a dolgot.

Viszont amilyen kellemesek a nappalok, olyan gázosak egyelőre az éjszakák (legalábbis nekem, mert Noémi szerencsére végig jól aludt). Két szúnyogunk is volt, az egyiket éjfél felé sikerült leütni, a másik többször is megcsípett már mindkettőnket. Egy másik ébresztőt idióta német turisták tartottak, amikor hajnalban úszni mentek, és egy nő csak hangos nyögések és sikoltások közepette tudott beereszkedni a vízbe. Valaki aztán ki is ment volna hozzájuk, gondolom balhézni, de rossz, zárt ajtón próbálkozott. Dühében rázogatta kicsit – azt hittem, a fejünkre dől a ház.

Megjöttünk a nyaralásból. Csodálatos volt. Miután internet-elérés mégsem volt, ugyanabba a kis füzetbe írtam a naplót, amibe tavaly Bogláron. A fél füzetet teleírtam, van kb. kétszázötven kép, a fele publikálható, szóval eltart majd egy ideig, mire felpakolom az egészet. Összegzésképpen talán az utazási katalógust tudnám említeni, korrektül teljesült, amit ígérnek benne. A szálloda gyönyörű volt, a szolgáltatások – az internetet kivéve – rendben voltak, nagyon jól tudtunk pihenni. Tunézia szegénysége okozott csak meglepetést, romos és szakadt az ország, látható és érezhető volt, hogy a turizmus milyen fellendülést hozott nekik. De menjünk sorba! (Innen már a füzetből másolom.)

Roaming

A Pannon GSM már itthon bemutatkozott, két ügyintézőjük is teljesen biztos volt, az egyik abban, hogy lehet, a másik abban, hogy nem lehet Tunéziából SMS-t küldeni. (Végül lehetett.)

Utazás

Életem első repülése nagy élmény volt. A hely baromi szűk, alig fértem el. A felszállás előtti gyorsítás, majd a felemelkedés is elképesztő volt, ahogy az a nagy dög repülő felröppent az égbe. Az első háromnegyed órát permanens rosszullétben töltöttem, mégis klassz volt például Budapest felett tartózkodni, meg ahogy a gép kanyargott velünk. A gépen a fejünk felett kis LCD-monitorok mutatták a repüléssel kapcsolatos alapvető információkat, mint például a repülési idő, a külső hőmérséklet vagy a magasságunk. Térképen is jelezték, hogy merre járunk, például amikor e sorokat írom, 840km/h-val repülünk 11277 méter magasan nagyjából Nápoly felett, a külső hőmérséklet -58 fok.

A reptérről busszal vittek minket a szállodáig, út közben Réka, az idegenvezető lány elmondta a legfontosabb tudnivalókat a nyaraláshoz – másfél oldalt jegyzeteltem tele. Egyszerűbb lenne leírnia a tudnivalókat és fénymásolt papíron kiosztani.

Út közben a szakadt emberekből és romos házakból látszott, hogy Tunézia milyen szegény ország. Az autók is rozzantak. Noémi még a repülőgépen megjegyezte, milyen szép, hogy minden házat fehérre festenek, ennek nyilván praktikus okai vannak, de tényleg szép.