sport

Biciklivel a Velencei-tó körül

szpeti

Adódott az igény, hogy ne csak a városban biciklizzek fel és alá, hanem keressünk kellemesebb környéket, kellemesebb biciklis utakat. A Velencei-tóról azt olvastam, hogy jól kiépített kerékpárút veszi körbe, hát kipróbáltuk.

Az időjárással nagy szerencsénk volt – egész májusban esett az eső, de aznap gyönyörű napsütés volt, le is égtünk, mire a kör végére értünk. Négyen voltunk Fanniékkal, és Velencén béreltünk biciklit a vasútállomáshoz közeli kölcsönzőben.

Az óramutató járásával megegyező irányban indultunk el, és az első rész a falvakon keresztül vezetett. A bicikliút végig ki volt építve, jelölve, jól belátható utakon, szép környezetben haladtunk. Agárd után jött az országút melletti rész, ami viszont pont azért hangulatos, mert messzire ellátni, a kilátó pedig lehet az első megálló – a bokor mögötti nyilvános WC mondjuk szó szerint elég gázos volt…

Kilátás a Velencei-tó nádasos részére

Utána jön egy országúti rész, majd Pákozdon hol az egyik oldalon, hol a másikon, de ismét végig van kiépített, széles kerékpárút. Kis kitérővel megnéztük Miska huszár szobrát, majd Pákozd után jött egy erdős rész, amit mind a négyen a legszebbnek, leginkább hangulatosnak találtuk. Az arborétumnál tolni kellett a biciklit felfelé, utána viszont kilométereken át csak gurulni lefelé – az ellenkező irányba nehezebb lehet az út, mert kilométereken át hajthatsz felfelé, a lejtős rész pedig meredek, veszélyes és rövid.

Pákozd és Velence között meglepően hosszú még az út, de aztán Velence már ismerős volt és a korzón a szokásos helyünkön megálltunk lángosozni, mielőtt leadtuk a bicikliket. Ez így három és fél óra volt, de a kitérő és a lángos nélkül belefért volna két és fél órába is. Nagyon jó program volt és egyáltalán nem nehéz, sokan gyerekkel mennek, volt görkorcsolyás fazon is… úgyhogy ezt az utat kb. mindenkinek ajánlom!

A biciklik letámasztva a Korzón

Biciklis kör a Péterhalmi-erdőig

szpeti

2021. kilométerekben
Futás: 138 km
Biciklizés: 21 km

Unalmas hétvégi délután, Noémi főz, gyerekek a nagyszülőknél, mihez lehet kezdeni: vonatozni elmentem újra biciklizni. Nyilván nem fogok minden útról külön blogbejegyzést írni (…), de ez a második alkalom most még elég sok újdonsággal szolgált.

Például soha, de soha ne számíts rá, hogy egy autós megadja neked az elsőbbséged. Nyilván a többség megadja majd, az udvariasabb intéssel is jelzi, hogy észrevett, de elég csak egyszer tévedni ebben. Amikor például egy jobbról érkező kisteher elengedett az egyenrangú kereszteződésben, balról jött egy hülye és majdnem elütött… A városi biciklizésben az ilyenek miatt nem sok élvezet van, örülsz, ha egyben maradsz az út végére. Ráadásul rossz volt a hátsó fék, ezért különösen óvatos voltam, próbáltam a kocogós sebességemet felvenni biciklivel is. Visszafelé mértem: 10km-es átlagsebességgel haladtam, átlagosan 120-as pulzussal, vagyis kb. úgy tudok városban biciklizni, ahogy Márk futni, ez mondjuk elég kínos.

Noémi ötlete nyomán a Péterhalmi erdőt céloztam meg. Az út egyik lakótelepről vezetett a másikra, ugye József Attila, Ady Endre út (ami kocsival is veszélyes), aztán Havanna (széles főúttal), Gloriett (kihalt és csendes), nagy körforgalom, kertváros és csak utána jön az erdő. Az erdőbe már nem mentem be, egyrészt a bicikli sem érdemelte volna meg, másrészt fájt a seggem és még hátravolt a visszaút. A Bókay-Havannán egyébként kulturált, kiépített (nem csak lefestett) bicikliút van – ami az Üllői útnál egyszer csak véget ér… Az Üllőin aztán nem is mertem lemenni az útra, de a járda teljesen jó volt, a lakótelepig embert se nagyon láttam rajta.

A cél közelében pedig megkaptam az első beszólást, egy motorostól, hogy „Ez úttest, nem bicikliút!” A gyerek kb. négy éves volt, a motor műanyag, a helyszín pedig egy lakótelepi járda, amin kb. tíz méterrel a kisfiútól éppen elkanyarodtam, tehát még csak a közelében sem voltam…

Próbakör a Népligetben

szpeti

2021. kilométerekben
Futás: 125 km
Biciklizés: 5 km

Végül is valahol el kell kezdeni, ezúttal a városi biciklizést. Hármas csillag-együttállás kellett hozzá: olvasni, hogy Márk milyen jó köröket tesz a városban, hogy a biciklit bérelni lehessen, mert a fenntartás (a szerelés!) egyáltalán nem hiányzik, illetve hogy letöltöttem egy bicikli-megosztó appot és a közelben volt elvihető bicikli. Viszonylag közel – autóval mentem a bicikliért, ami kevésbé eco-friendly… de valahol el kell kezdeni.

Legalább húsz éve nem bicikliztem, ami elég fura, mert azelőtt szerettem, gyerekként rengeteget bicikliztem nagyszüleimnél és a Velencei-tónál is. Aztán jött a diszkózene, a csajozás és a felnőttkor – Takács Petivel tandemeztünk párszor a Városliget-Római part tengelyen, de azóta tényleg semmi. Szerencsére ezt nem lehet elfelejteni, úgyhogy egyből megtaláltam a pedált, a kormányt, egy idő után a váltót is… A Donkey Republic bicikli ráadásul nagy és masszív, nekem pont jó, ami felveti a kérdést, hogy pl. nőknek vagy kisebb férfiaknak jó-e, de ez nem az én problémám.

Mivel először bicikliztem városban, nyilván nagyon óvatos voltam, de így is gyorsan kiértem az Ecseri úthoz, onnan az Üllőin a Népligetbe, ahol tettem egy tiszteletkört. A szánkózódombhoz akartam kijutni, mert egy reális célnak tűnt elsőre és nem is volt probléma, kivéve, hogy a déli oldal felső részén iszonyatos rossz az út. Aztán ugyanez vissza, a József Attila lakótelepen pedig már megálltam néha fotózni is, a Samsung telefonommal, nyilván.

Még nem tudom, mi lesz ennek a kifutása. Napi 3-4 órát nyilván nem fogok egyedül krúzolni a városban, de 1-1 óra testmozgásnak szuper, vagy a csajokkal is biciklizhetnénk együtt például a Margit-szigeten. Annak lenne még értelme, ha dolgozni járnék így, a gyűlöletes metrópótló busz kiváltását nyilván kipróbálom majd, ha újra be kell járni az irodába. Azt kell kitapasztalni, hogy a biciklizés melyik irányba könnyű és élvezetes – Budapesten ez egyáltalán nem egyértelmű.

Évértékelés 2012

szpeti

2012 már más volt, mint az előző két év: Noémi is dolgozott, Zsófi bölcsibe járt, én munkahelyet változtattam. Mindez semmit sem változtatott azon, hogy idilli családi életet éltünk, és reményeim szerint ebben jövőre is csak annyi változás lesz, hogy ősztől Zsófi óvodába jár majd.

Idén nem volt se esküvő, se temetés.

Az olvaslak.hu szerkesztése igazán jó hobbinak bizonyult, élveztem szinte minden percét. Rengeteg cikket írtunk, új szerzőket is sikerült bevonni, az olvasottság pedig folyamatosan nő. Ráadásul, mióta metróval járok munkába és onnan haza, irdatlan sok könyvet ki tudok olvasni – Trychydts 93 könyves rekordja az egész évet tekintve még nem volt veszélyben, de a második félévben már ez volt nálam is a nagyságrend (47 könyv hat hónap alatt).

A legjobb könyvek A vének háborúja, a Ready Player One és A hét csoda voltak (illetve Steven Saylor Gordianus-sorozata általában is a legnagyobb idei felfedezésem volt). A legjobb filmek a harmadik Batman, a harmadik Men In Black és a harmadik Daniel Craig-féle James Bond voltak.

Célkitűzések

Nem mondhatnám viszont, hogy az idei évre kitűzött céljaimat túlságosan teljesítettem volna. A könyvem megjelent, a maga módján ez rendben volt. A nyelvvizsga időközben érdektelenné vált – eleve csak a nyelvtudásom fejlődésének a bizonyítékát akartam látni benne, de a munkahelyemen enélkül is le tudom mérni, hol tartok. Jövőre jó lenne még tovább fejlődni, de pillanatnyilag nem tudom, hogyan tudnám ezt mérhetővé tenni. Olvasni akarok angolul, ez biztos, mondjuk havonta egy-egy könyvet legalább.

A Balaton-átúszásra nem mentem el, a félmaraton lefutása sem sikerült, és visszahíztam 6 kilót. Részben meg tudom indokolni ezeket az új munkahelyemmel, hiszen új élethelyzet, tovább tart a munkaidő, eleinte több volt a stressz és így tovább – jövőre viszont vagy új kifogások kellenek, vagy most már tényleg le kellene fogynom tíz kilót. A Balaton-átúszást is évek óta szeretném két óra alatt lenyomni, idén pont itt lenne az ideje, hogy megcsináljam.

Végül pedig a műveltségem fehér foltjainak satírozgatása végett írtam egy listát olyan klasszikus könyvekről, amelyeket az újdonságok mellé be akarok szorítani. Egyelőre csak 8 könyv van ezen a listán, de a „havonta egy” a jól betartható célkitűzés, úgyhogy majd még nézek hozzá néhányat. Összefoglalva:

  • Lefogyni tíz kilót
  • Elolvasni havonta egy könyvet angolul is
  • Elolvasni havonta egy klasszikus regényt
  • Balaton-átúszás két órán belüli idővel

Ezt pedig év végére:

Zsófi trombitát fúj

Balaton-átúszás: 2:09

szpeti

Az egyik kevésbé fontos célom volt erre az évre, hogy két órán belüli idővel ússzam át a Balatont. Az átúszás megvolt, de az idő nem, 2 óra és 9 perc kellett hozzá, mondjuk a célban ehhez is külön gratulált, aki az időt leolvasta.

Ennél jobb időt igazából a körülmények nem tettek lehetővé: kurva hideg volt a víz, és túlságosan hullámzott. Nem is értem, hogy aki 3-4 órát töltött benne, hogy nem fagyott össze, nekem így is teljesen elmerevítette az izmaimat. A hullámzás miatt pedig nem lehetett szépen, az erőt valamiféle hatékonysággal felhasználva úszni. Bár én amúgy sem úszok szépen, most végképp csak csapkodtam össze-vissza. Azért így is végig reménykedtem benne, hogy a végeredmény két órán belül lesz, de reálisan nézve erre nem sok esélyem volt.

Magát az úszást ettől függetlenül élveztem, imádok úszni a Balatonban. Korábban rajtoltam, mint három éve, és így kevesebb lassú úszót kellett kerülgetnem, viszont annál több profi vett körül. Két lánnyal legalább egy kilométeren át tartottam a tempót, érdekesség, hogy egyikük mellen úszott, ugyanazzal a sebességgel, mint én gyorson… Aztán valahol félúton kihúzódtam balra, hogy kikerüljek valakit, és gondoltam, egy füst alatt le is hagyom őket, valójában viszont ők hagytak le engem, ahányszor kinéztem a vízből, mindig egyre távolabb kerültek tőlem…

Volt egy-két döbbenetesen nagy termetű és nálam sokkal gyorsabb úszó. Egyszer konkrétan azt hittem, Herkules istenség úszik előttem a vízben, olyan iszonyatos nagy háta és keze volt valakinek, ott a vízben optikai csalódásra tippeltem az úszószemüveggel kapcsolatban. Aztán kiderült, hogy olimpiai bajnok vízilabdások is voltak a mezőnyben, ez mindent megmagyaráz, és tulajdonképpen állati klassz, hogy olimpiai bajnok vízilabdások úsznak el melletted a Balaton közepén. Az ő ellenpontjuk egy kislány volt, vasággyal lehetett 40 kiló, akit egy adott levegővételnél láttam meg magam mögött. A kislány a következő levegővételnél már mellettem volt, a harmadiknál pedig már előttem, hihetetlen sebességgel úszott ő is, biztosan valami bajnok lehetett, mert három kilométer után ilyen sebességet kispályás úszó nem tud produkálni.

A szervezésnek két hibáját láttam, az első az előzetes információk hiánya. A szervezőknek ez a 29. alkalom volt, nekik már természetes, hogy hol lehet nevezni stb., de aki most először megy, vagy mondjuk most éppen Boglárról hajózna át, hogy visszafelé már ússzon, annak le lehetne írni a dolog menetét három bővített mondatban. A másik, hogy a célban abszolút nem kezelik úgy az embert, mint aki komoly sportteljesítményt hajtott végre. OK, nem mindenki úszik időre és fárad el annyira, mint én, de pl. a célterületen nincs egy pad vagy polifoam, ahová le lehetne ülni vagy feküdni, a kajáért kilométeres sor áll, a pólóért megint máshová kell menni, bár ott legalább nincs sor, a saját cuccaidért pedig a mező másik végére. Nekem mindegy, mert a pólót gyorsan átvettem, a többivel pedig a család már várt a kerítésen kívül, de pl. ha egyedül mennék, akkor fáradtan szédeleghetnék körbe-körbe a kaja, a víz, a póló és a csomagosok között szemüveg, iratok, telefon és pénz nélkül. A szponzori péksüteményt például bele lehetne tenni a mindenkinek járó zacskóba a póló mellé, a víz ne 0,5 literes legyen, mert az nagyon kevés 2-3 óra úszás után, a csomagos sátrakat pedig látóhatáron belül lehetne elhelyezni.

Száz kilométer után

szpeti

132 kilométert futottam eddig. Azt nem mondanám, hogy rohamos a fejlődés, netán a fogyás, de a tíz kilométer már elég lazán megy, és pillanatnyilag a súlyommal sem vagyok elégedetlen. Ugyanarra a pályára járok futni, ahogy elég sokan mások is. A futók többsége a húszas éveiben jár, de meglepően sok hatvanas is szokott kocogni. Érdekes módon a köztes korosztályok viszont hiányoznak – gondolom az iskola alatt még, és a nyugdíj alatt már ráér az ember sportolni, közben nem.

Általában én vagyok a leglassabb a pályán, de én is futok a legtöbbet, három-négy körben könnyű gyorsnak lenni. De ez nem okoz gondot, mindenki kényelmesen elfér, és az is jó, hogy a pálya szélességében is eloszlik a tömeg. Mert van, aki legbelül fut, mint én, van, aki a pálya közepén, és sokan a külső felén. Ezt én nem teljesen értem, szerintem pont elég körbefutni a pályát, mint hogy még hosszabbítsak rajta.

Azokat tartom csak problémásnak, akik fordítva futnak a pályán. Teljesen egyértelmű, hogy a futópályán a kijelölt haladási irány az óramutató járásával ellentétes, atlétikai versenyeken is, de még a Margit-szigeten is ezt ajánlják. A többség ezt be is tartja, néhány őrült van csak, aki szemben fut a többiekkel – tipikusan mint a viccbeli autópályás őrült („Egy őrült szemben halad a forgalommal” – „Egy? Mind!”). Ezek tipikusan idősebb hölgyek, akik máskor, például a BKV-n is mellőzik a körültekintést. De van két fiatal is, akik szerintem a fitness nevű sportágat űzik, a lány legalábbis nagyon izmos, nagyon barnára sült, és mindig frissen mosott hajjal, kisminkelve jár a pályára futni. Ahol aztán a sportágban kötelező módon mosolyogva, és iszonyú sebességgel száguld körbe-körbe, visszafelé. Én csak egy-egy villanást szoktam látni belőle, nagy szerencse, hogy a pálya közepén szokott futni, mert biztosan nem venném észre különben.

Aztán van egy fazon, aki úgy fest, mint Bradley Whitford az Elnök embereiből. Ő mindig egy fél trafikot lógat a nyakában, plusz az egyik kezében cigányhifit visz, ugye kihangosítottan zenélő mobiltelefont, és azzal fut, naná, hogy ő is a rossz irányba! A múltkor Tina Turnertől ment a Simply the best című szám, ami tökéletesen alkalmatlan futáshoz. Egy másik alkalommal a pasas hátrafelé futott a pályán – mármint nem csak haladt a rossz irányba, hanem rosszfelé is nézett…

Legjobban azokat kedvelem egyébként, akik amatőrök, akik lassabbak, akinek nehezebbek megy, és mégis harcolnak a körökkel. A múltkor például apuka a biztonság kedvéért futott a bicikliző kisfia mögött. A gyerek csak ment körbe-körbe, apuka meg szorgalmasan kocogott utána, amíg bírta, aztán amikor elfáradt, focizni kezdtek, soha rosszabb szombat délelőtti programot.

Trychydts komplett playlisteket közölt, merthogy ő mindig ugyanabban a sorrendben ugyanazt hallgatja. Én inkább random hallgatok zenét egy állandóan változtatott készletből, az utolsó két kedvencem Lady Gagától az Alejandro – ennek a klipje unalmas, de hallgatni nagyon jó, illetve a Scootertől a How much is the fish, eddig utóbbi eddig a tökéletes futós zeném.

Tíz kilométernél

szpeti

Másodszor is elhalasztották a Balaton-átúszást, hogy a fene vigye el, egy éve készültem rá, edzettem, vártam, erre lefújják, mert hideg a víz… Miközben hideg vízben jó úszni, mert kevésbé fárasztó, mint meleg vízben. Ráadásul az új időpont nem egy vagy két hét, hanem egy hónap múlva lesz, és ennek az okát nem a címlapon, hanem a Facebook-bejegyzés 59. hozzászólásában magyarázzák meg a szervezők, hogy aztán ne bosszankodjon az ember… (update: megmagyarázták a címlapon is)

Még nem tudom, augusztus 28-án ráérek-e átúszni a Balatont, de most már jobban érdekel a félmaraton-futás. Ma délelőtt szörnyű fájdalmak és szenvedések közepette, egy dinamikus öregasszony sétatempójában sikerült lefutni tíz kilométert. Tudni kell, hogy Trychydts tegnap nagyon kitette az indexet, amikor tíz kilométert futott egy óra alatt, úgyhogy ha már az úszás elmaradt, gondoltam, valamilyen sportteljesítményt én is leteszek az asztalra.

Délelőtt fél tízkor, a legnagyobb melegben mentem el futni, gondoltam, jót tesz a fogyókúrának. El is jutottam a pályáig, ahol el is kezdtem körözni, és három kör után tisztán éreztem, hogy kész vagyok, a minimális hat kör után kénytelen leszek hazafelé venni az irányt. Aztán a hatodik körben elkezdtem zenét hallgatni, ami segített, jobban telik az idő zenével, az egyik ZZ Top-számra például két kört is majdnem sikerült lefutni. Érdekes, de most nem csak a dinamikus rockzene jött be, hanem a nyálas popzene is, a lassú kocogáshoz, illetve a puszta túléléshez ez is megfelelő volt. Nagyon-nagyon lassan futottam, hogy bírjam szuflával. Az első hat után 12 kört tűztem ki célul, aztán 16-ot, ami már 9 kilométert jelentett volna. Aztán gondoltam, egy életem, egy halálom, futok húsz kört, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Mert nem a 20 kör a probléma, hanem hogy akkor még ott vagyok két lakótelep távolságra az otthonomtól, és illene hazafelé is futva haladni.

Hesz Máté járt az eszemben, aki Leányfaluról vagy honnan járt edzeni a Római-partra. Leevezett Budapestig, edzett, aztán még hazaevezett, és ő lett az első magyar kajakos világbajnok. Aztán Pulai Imre, aki mielőtt egyéni világbajnok lett, ugyanezt az ötletet dolgozta fel, és elkezdett minden edzés után futni még egy órát. Mert az edzést végigcsinálni egy dolog, de utána még rátenni egy lapáttal, az tolja ki igazán az ember határait, na így voltam a Trychydts-féle pályával a huszadik kör után én is, teljesen készen, de aztán még el kellett futni hazáig.

Valahogy sikerült – a Wekerlének a keresztben levő része iszonyú hosszú volt eddig is, de most aztán különösen, és a végére minden lépéshez külön erőt kellett venni magamon. Fájt a bokám, a vádlim, a derekam, a vállam, de végül is sikerült: a félmaratonnak a felét már le tudom futni.

Futás

szpeti

Tavaly ilyentájt testedzés-ügyben kitűztem magam elé a célt, hogy két órán belül ússzam át a Balatont. Erre tulajdonképpen fel is készültem tisztességgel, uszodában 1 óra 50 perc alatt megy az 5,2 kilométer. A Balatonban úszni persze más, nem egyértelmű, hogy gyorsabb vagy lassabb, de más, ha szombaton végre megtartják az átúszást, kiderül.

A magasabb célt, a fogyást viszont nem támogatta az úszás eléggé. Egyrészt nem sportoltam elég gyakran ehhez, 1-2 hetente sikerült csak eljutni az uszodába. Ráadásul úszni elég nagy macera, el kell jutni az uszodához, ott fizetni, átöltözni, ez legalább egy óra, majd két óra úszás és ugyanez hazafelé, szóval a fél nap elmegy vele. Keresni kellett tehát valami mást, és nyilvánvalóan adódott a futás, mint lehetőség. Ehhez nem kell uszoda, pénz, odautazás, csak kilép az ember a kapun és lehet is futni. Még partnerem is akadt, Trychydts, akivel kitűztük a közös célt: jövő tavasszal lefutni a félmaratont, azaz 21 kilométert.

Eddig úgy néz ki, hogy a futás alapvetően jó ötlet volt. Esténként mi sem egyszerűbb, mint felhúzni a cipőt, nadrágot, pólót és elmenni futni egyet. A futások másnapján a mérleg is nagyon kellemes értékeket mutat. Ha sikerül ezzel az intenzitással edzeni tovább, még az is elképzelhető, hogy tényleg sikerül lefogyni tavaszra.

Kisebb bonyodalmak azért eddig is adódtak, például nehéz volt a környéken terepet találni a futáshoz. Az első ötletem a közeli kiserdő volt, amit egy elhagyatott utca, a készülő Terminal Plaza és a Ferihegyi út vesz körül. De ez nem volt jó, egyrészt a terepet árkok szabdalják, ahol csak egyszer kell rosszul lépni a bokatöréshez. Másrészt nem lehet körbefutni az erdőt az út miatt, csak keresztül, ott viszont csövesek építettek maguknak városkát, és valószínűleg nem lenne jó ötlet rendszeresen arra szaladgálni. A közelben van a Wekerle-lakótelep, ami egy nagyon kellemes környezet, de a futás szempontjából beton beton hátán, ezért ez sem volt jó.

Trychydts mesélte, hogy ő egy pályán tud körbe-körbe futni, ami nagyon jól hangzott, csak a pálya hozzánk képest messze volt – gondoltam akkor. Aztán egyszer csak úgy szórakozásból elfutottam Trychydts lakása felé, és kiderült, hogy nincs is az olyan messze, sőt, 2,1 kilométer tulajdonképpen pont megfelel ahhoz, hogy fussak odáig, fussak a pályán, aztán fussak hazáig. A mostani 6-7 kilométeres kapacitásomnak ez tökéletesen megfelel. De mi lesz később?

Ezzel a módszerrel a félmaratont úgy lehet teljesíteni, hogy futás a pályáig és vissza, közben pedig 56 köröcskét kell futni a pályán. De ki a fene tud vagy akar ötvenhatszor körbefutni egy pályát? Körbenéztem a Google Maps-szel, és felmerült a kérdés, hol lehet 21 kilométert futni ebben a városban egyáltalán? Ha például beszaladok a munkahelyemre dolgozni, majd onnan rohanok haza, azzal a félmaratonnak még mindig csak a 80%-át futottam le, ráadásul két részletben, és a terep sem mondható ideálisnak az Üllői úttal és a Hungária körúttal, ha pedig a kertek alatt futok, a Hős utcai cigánytelep kecsegtet érdekes élményekkel.

El lehetne menni a Margit-szigetre futni 4 kört, ami pont egy félmaraton (úgy lett kialakítva), vagy akár a Hármashatár-hegyre, de akkor ott tartok, mint az úszásnál: egy óra az odaút, két óra a sport, egy óra a hazaút. Valószínűleg az lesz a megoldás, hogy a hétköznapokon a pályán fogok körözni, amíg bírom idegekkel, és néha rászánjuk az időt a Margit-szigetre és társaira, ide legalább Noémi és Zsófi is eljöhet majd sétálni, amíg én szaladgálok.

Kapcsolódó hivatkozás: Trychydts futással kapcsolatos bejegyzései

Néhány hétköznapi bosszúság: BKV, uszoda

szpeti

Történt, hogy a délutáni csúcsforgalom alatt kigyulladt a hármas metró, ezért a Deák tértől pótlóbuszok jártak a Nagyvárad térig. A pótlóbuszok gyorsan meg is érkeztek, csak a jelzésüket nem sikerült kicserélni, pedig elektronikus kijelzője volt mindegyiknek, nem tudom, miért nem lehet egy gombnyomásra kiírni, hogy éppen milyen járatként közlekedik a busz. Mindegy, a fekete 7-esről a Deák téren állva lehetett sejteni, hogy az a metrót pótolja, a busz gyorsan meg is telt, de én sajnos már nem fértem fel.

Ezután egy 105-ös busz érkezett, aminek történetesen ott van a saját megállója is, ezért senki sem tudta, hogy az metrópótló lesz vagy rendes 105-ös. A sofőr, nagyon nagy állat lehetett, a mellette álló három embernek volt szíves elsuttogni, hogy melyik a kettő közül, a többi ötezer várakozó pedig tippelt, és bár az abszolút többség metrópótlóként vette igénybe a járatot, senki sem volt biztos a dolgában. Szerintem meglincseltük volna a sofőrt, ha a 105-ös vonalán elindul északra, de szerencsére délnek indult – ez viszont annak a szerencsétlen nőnek volt ciki, aki a tényleges 105-össel szeretett volna utazni…

Szerencsésen eljutottunk a Nagyvárad térig, sajnos azonban addigra már ott sem jártak a metrók. Ez viszont a buszon még nem derült ki, úgyhogy a rettenetes tömeg a Nagyvárad téren a buszról leszállt és lement az aluljáróba, majd ugyanez vissza, nagyon vicces volt, szerencsére az újabb beérkező busz sofőrje már felkonferálta, hogy a Köki felé fog továbbhaladni. És én még egész jól megúsztam a hazautat, de például a Ferenc-körúton egyáltalán nem lehetett vicces, hogy a kánikulában várakozó kb. ezer emberből egy, kettő, netán három fér fel az amúgy is tömött buszokra.

A másik történetem a Kispesti uszodához kapcsolódik. Tudni kell, hogy az uszodához sportpályák is kapcsolódnak, focipályák és strandröplabda-pályák. Egyik sem a szerény emberek sportja, de talán nem is ez a lényeg, hanem hogy a második kilométerem után feltűnt két úr a sáv végén. Kövérkések voltak, tüsihajat, tetoválást és rövidnadrágot viseltek, gondolom korábban fociztak egy nagyot, most viszont csak álldogáltak a medence végében. Hatéves korom óta járok uszodába, pontosan tudom, hogy ha két férfi mozdulatlanul áll a hideg vízben, ott hugyozás történik. Ezek tehát focizás után egyszerre használták az uszodát vécének és zuhanyzónak, mégsem szólt rájuk senki például az úszósapka hiánya miatt.

Az öltözőben aztán a bejárattal szemben egy férfinak látszó kétajtós szekrény tartózkodott egy szál semmiben, kopaszon, tetoválással, öt év börtönt mindenféle tárgyalás nélkül kiosztottam volna neki. És bár nem volt kifejezetten fenyegető, ahogy ott állt, valamiért mégis néma kuss volt az öltözőben, mindenki iszonyú gyorsan igyekezett utcai ruhát venni és eltűnni. Amikor elég sokan eltűntek, a kétajtós szekrény is öltözni kezdett, vagyis csak arra várt, hogy elférjen, nem kívánta a plebsszel együtt felvenni a ruháját, tulajdonképpen nem is nagyon fért volna el.

Ilyen kellemes hely tehát ez a kispesti uszoda, tuti, hogy a lábamat be nem teszem oda többé, egyébként drága is, inkább villamosozok egy fél órával többet a Malév-uszodáig, remélem, működik még.

Fitness DVD-k gyér választéka

szpeti

Igyekszem rendszeresen mozogni, sokszor azonban a futás, úszás, konditerem bármelyike is túl nagy nyűgnek bizonyul, mindegyik órákat vesz igénybe, készülni kell rá, utána fürdeni, szóval a fél nap elmegy rá. Úgyhogy megvettük Norbi Duci tréning 4. című DVD-jét és abszolút bevált: a nappalinál messzebb nem kell menni hozzá, 40 perc plusz a fürdés, és kifejezetten jól eső mozgás. De egy idő után unalmassá vált ugyanarra a DVD-re tornázni, ezért más, hasonló fitness kiadványok után néztem.

  • Béres Alexandra: Egyensúlyban önmagaddal című DVD-je lett a második. Kellemes környezetben vették fel valami hegyen, szívesebben is nézek egy csajt, mint Norbit, és a változatosság is jó volt – csak a gyakorlatok iszonyú nehezek. Béres Alexandra alighanem a többi fitness-világbajnokra méretezte a gyakorlatok nehézségét, sok gyakorlat számomra eleve végrehajthatatlan volt, ha pedig a felét kihagyom, nem nyújt túl sok sikerélményt.
  • Úgyhogy korábbi Norbi-DVD-ket szereztem be, az első Duci tréninget, a hajósat, a kamionosat és még párat, amit már meg sem jegyeztem. Ezek már elvégezhetőek, közös jellemzőjük azonban a kiforratlanság, Norbi össze-vissza válogatta itt még a gyakorlatokat, egyáltalán nem mozgat át olyan egyenletesen, mint a Duci tréning 4., és zavaró még Norbi rettenetes infantilizmusa is.
  • A mai versenyző Rubint Réka: Add önmagad 3. című lemeze volt. Ezen Réka egy stég feljáróján tornázik, miközben Hamvai PG, jelenleg menő diszkós mellette egy motorcsónakban zenét kever, és ezáltal jó hangulatot teremt a tornázáshoz(?). Kettejük látványa eleve röhejes: Réka izmos, vékony, Hamvai PG pedig egy dagadt disznó – kitűnő választás volt a fitness DVD-n való szerepléshez, igazán.

    Réka felvázolta, hogy a torna három félórás részből áll, ez máris elég ijesztően hangzott, nem állt szándékomban másfél órán át egyfolytában aerobikozni. De azért néztem tovább, a háromból az első rész megy a popsira, a második a felsőtestre, a harmadik a hasra, ez rendben is van, kezdjük a popsival. Elkezdtünk tornázni Réka és én, Hamvai PG csak kevert erősen, Noémi pedig hurkát evett mellettem mustárral. Néhány perc után Réka bíztatóan közölte, hogy mindjárt elkezdjük az első részt – hát még el sem kezdtük? Akkor én most mit csinálok éppen? Réka eközben felhívta a figyelmet a szponzorának a törülközőjén látható logójára, a napszemüveg-viselés miatt mentegetőzött, illetve Hamvai PG-t lelkesítette – Rubint Rékát sem az eszéért fogjuk szeretni.

    Aztán, immár az első, popsiról szóló rész elején le kellett térdelni, majd legalább tíz percen keresztül emelgetni ugyanazt a bal lábamat, hol hátra, hol fel, hol oldalra, aztán újra az egész. Kettő percig bírtam, szerintem ez így normális, akkor kellett volna lábat váltani. Réka viszont legalább tíz percen át bíztatott volna kizárólag a bal lábam emelgetésére – azaz ő is élsportolóknak készített DVD-t, ezért ezen a ponton kénytelen voltam kikapcsolni a lejátszót.

  • Úgy értékelem a helyzetet, hogy a Duci tréning 4-gyel túl jól választottunk annak idején, és mást nem is tudok ajánlani a fentiek közül: ezt legalább végig lehet csinálni akkor is, ha az ember duci. Másrészt a gyakorlatok kiforrottak abban az értelemben, hogy minden testrészt kellemesen átmozgatnak és elfárasztanak. Harmadrészt Norbi ezen már idősebb, vagy csak jó napja volt, de az infantilizmusa egy elviselhető, sőt önbizalmat adó, sőt, néha vicces stílusra változott. Az egyforma fehér háttér Norbi mögött ugyan elég unalmas, és szerintem a tévének sem tesz jót, de a tornában nem zavar, és a pornórendező Kovi bénázása is plusz önbizalom-forrás. (Róla egyébként szintén kiderült azóta, hogy nem az eszéért lett ismert és népszerű.)