Amiért végül nem veszek Kindlét

(Update: a történetnek azóta folytatása is lett: Kalózkodás könyvekkel, illetve Kindle, az első tapasztalatok)

Amazon Kindle készülék egy asztalonAz elmúlt hónapokban sokat gondolkoztam egy Amazon Kindle e-könyv olvasó vásárlásán. Jelenleg úgy gondolom, mégsem fogok venni, mégis érdemesnek tűnik összeszedni a mellette és ellene szóló érveket.

A kiindulópont legyen Trychydts, akinek van már ilyen készüléke és aktívan használja is, az ő példája azt mutatja, hogy a Kindle praktikus, kényelmes eszköz a hétköznapok során az olvasáshoz. Könnyű, vékony, bármikor elővehető – ugyanakkor nagyon kell vigyázni rá. Egy vékony és könnyű szerkezet ugyanis törik, ahogy ő is tört már el Kindlét, de ez még nem egy döntő momentum.

Sokkal fontosabb kérdés a választék, hogy el tudom-e olvasni rajta a könyveket, amiket papíron is elolvasnék. A válasz: nem, itt mindenféle kompromisszumokat kellene kötni. Az olvasnivaló 90%-át a Központi Szabó Ervin Könyvtárból hozom ki, a többit kölcsönbe kapom vagy a polcról veszem le. Utóbbiak nyilván ezután is rendelkezésemre állnának, a KK választékával viszont az elektronikus választék össze sem mérhető. Gyakorlatilag nincs is semmilyen választék.  A Magyar Elektronikus Könyvtár például egy fontos kulturális vívmány, de egyáltalán semmi köze ahhoz, amit napi szinten olvasni szoktam. Dennis Lehane, Hunter S. Thompson, JK Rowling, helló!

Nézzük csak meg, amit Trychydts olvas: klasszikusok a MEK-ről, klasszikusok a Project Gutenbergről, meg amit az Amazonról vásárol. Nick Hornbytól a Meztelen Juliet című könyvet például fél dollárral olcsóbban lehet megvenni a Kindlére, mint papíron, ez röhej, és persze angolul van, ami megint egy kompromisszum. Ugyanezt a könyvet magyarul tegnapelőtt hoztam ki a KK-ból ingyen, pontosabban ha az éves kölcsönzési díjat leosztom, kétszáz forint körüli áron, vagyis tizenötször olcsóbban fogom elolvasni, mint Trychydts.

Kifejezetten a nyelvtanulásra persze nagyon jó a Kindle, egyrészt az óriási angol nyelvű választék, másrészt a beépített angol-angol szótár miatt. Ez a szempont egyértelműen a Kindle mellett szól.

Vannak még az illegális források, aminek a tájékozódás miatt szintén utánanéztem. Érdekes módon 5-6 nagyon érdekes művet is be tudtam szerezni, amelyek még a KK-ban sincsenek meg, de azért az arány még mindig nem összemérhető.

Mire jó még egy ilyen olvasó? A többség szerintem óriási tévedésben van, amikor csak a könyvekre koncentrál. Ott vannak például az újságok. Én a Magyar Narancsot, valamint az Élet és Irodalmat is számítógépen, az interneten olvasom, bár egy-egy hosszabb cikket sokkal szívesebben olvasnék papíron – vagy e-papíron. Ahogy át lehetne küldeni a Kindlére az Index, az Origó vagy a Hírszerző egy-egy hosszabb cikkét is, az Amazon külön szolgáltatást üzemeltet a kényelmes konverzió érdekében. Vagyis a hosszú cikket egyszerűen elküldöm az Amazonnak, ők elküldik a Kindlének wifin, és kényelmesen el tudom olvasni a cikket az eszközre optimalizált formában.

Vagy elolvashatom közvetlenül a honlapon is: a Kindlének beépített böngészője van, Trychydts készülékén például Népszabadságot is olvastam már, blogokat is, állítólag gmailezni is lehet vele. És ezen a ponton fordult meg a gondolkozásom: régóta szeretném megoldani, hogy ha meg akarok nézni valamit a neten, ahhoz ne kelljen bekapcsolni a számítógépet. E-mailek, blogok, moziműsor, ki ez a színész Johnny Depp mellett, ehhez mindig bekapcsolni a gépet, ami zúg, áramot fogyaszt, fél óráig bootol, oda kell ülni és a többi. Erre állítólag a Kindle is jó – de a telefonok is!

Samsung Galaxy 3 reklámfotó

Rossz volt tehát a kiindulópont – nem a kütyüt kell vizsgálni, hanem a problémát, amit meg akarok oldani, és ez a művelet mindkét eszközzel megoldható. A Kindle és a Samsung Galaxy 3 egyaránt kb. 30 ezer forintba kerül, csakhogy amíg a Kindle január végére érne ide, a telefon azonnal elhozható a T-Mobile üzleteiből, ezért úgy döntöttem, inkább az utóbbit fogom kérni karácsonyi ajándéknak. Az olvasást pedig megoldom papírról: a KK-ból a múltkor egészen parádés zsákmánnyal jöttem el: Flow – Az áramlat, Meztelen Juliet és egy vadiúj Lawrence Block. Plusz egy Jane Austen Noéminek és egy Aczél Endre apának – a Kindle történetesen ezt se tudja.

(A Kindle ára egyébként egy másik vicces momentum: minimum 60 ezer forint egy gagyi e-könyv olvasó, ha Magyarországon veszed meg, illetve ha egy magyar weboldalról rendeled meg. Ha az angol nyelvű Amazonról rendelsz Amerikából, 32 ezer forintért egy világklasszis Kindle készüléket hoznak, ugyanúgy a lakásodig.)

Fotósorozat rólam

Klassz, amikor az ember barátjának a modellfotózás a hobbija. Klassz, mert a modellfotózáshoz elsősorban sokféle modell kell, így ránk is sor kerül, és klassz a hobbiszint is, mert így Trychydts nem profi modellekkel vagy megbízókkal dolgozik, hanem a barátaival, ezúttal velem. A múltkor hármunkról készített családi fotókat, a hobbijának köszönhetően tehát már két komplett sorozat van rólunk egészen kitűnő minőségű képekből. Plusz Trychydts fotózta már Nórát is, meg az esküvőnket is, Zsófi keresztelőjét is, ráadásul mi magunk is Trychydts korábbi fényképezőgépét használjuk, amit meghatározatlan időre kölcsönadott nekünk – kész főnyeremény az ismeretsége.

Szatmári Péter, kép a fotózásrólEzúttal tehát én voltam a modell, ami különösebb meglepetést nem hozott, öltönyben kellett megjelennem a már ismert stúdióban. Ott pedig egyszerűen követtem az instrukciókat, ez sem okozott problémát, bár ahhoz, hogy ezek a képek válltól felfelé ilyenek legyenek, válltól lefelé néha meglepően idióta testtartásba kényszerültem. A Telesport műsorvezetői jutottak eszembe, akik az asztal felett látható öltönyhöz az asztal alatt néha rövidnadrágot viseltek, itt is csak az volt a fontos, ami felül látszott.

A kész képek pedig hát ilyenek, nekem elég furcsa ilyen precízen beállítottan, precíz megvilágításban viszontlátni az arcomat. Nagyjából olyan, mint a hangomat viszonthallani, furcsa, de a többség szerint a képek jók lettek, ennek örülök. Nicoline kérdezte, mire fogom használni őket, gondolom első körben Facebook-profilfotónak (egyébként már az előzőt is Márk készítette Zsófi keresztelőjén), később pedig, algi ötlete nyomán, ha bekerülök a 100 leggazdagabb magyar közé, majd abba a kiadványba is küldök ezek közül.

A képek megtekinthetőek Trychydts vonatkozó flickr-albumában,

Tíz kilométernél

Másodszor is elhalasztották a Balaton-átúszást, hogy a fene vigye el, egy éve készültem rá, edzettem, vártam, erre lefújják, mert hideg a víz… Miközben hideg vízben jó úszni, mert kevésbé fárasztó, mint meleg vízben. Ráadásul az új időpont nem egy vagy két hét, hanem egy hónap múlva lesz, és ennek az okát nem a címlapon, hanem a Facebook-bejegyzés 59. hozzászólásában magyarázzák meg a szervezők, hogy aztán ne bosszankodjon az ember… (update: megmagyarázták a címlapon is)

Még nem tudom, augusztus 28-án ráérek-e átúszni a Balatont, de most már jobban érdekel a félmaraton-futás. Ma délelőtt szörnyű fájdalmak és szenvedések közepette, egy dinamikus öregasszony sétatempójában sikerült lefutni tíz kilométert. Tudni kell, hogy Trychydts tegnap nagyon kitette az indexet, amikor tíz kilométert futott egy óra alatt, úgyhogy ha már az úszás elmaradt, gondoltam, valamilyen sportteljesítményt én is leteszek az asztalra.

Délelőtt fél tízkor, a legnagyobb melegben mentem el futni, gondoltam, jót tesz a fogyókúrának. El is jutottam a pályáig, ahol el is kezdtem körözni, és három kör után tisztán éreztem, hogy kész vagyok, a minimális hat kör után kénytelen leszek hazafelé venni az irányt. Aztán a hatodik körben elkezdtem zenét hallgatni, ami segített, jobban telik az idő zenével, az egyik ZZ Top-számra például két kört is majdnem sikerült lefutni. Érdekes, de most nem csak a dinamikus rockzene jött be, hanem a nyálas popzene is, a lassú kocogáshoz, illetve a puszta túléléshez ez is megfelelő volt. Nagyon-nagyon lassan futottam, hogy bírjam szuflával. Az első hat után 12 kört tűztem ki célul, aztán 16-ot, ami már 9 kilométert jelentett volna. Aztán gondoltam, egy életem, egy halálom, futok húsz kört, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Mert nem a 20 kör a probléma, hanem hogy akkor még ott vagyok két lakótelep távolságra az otthonomtól, és illene hazafelé is futva haladni.

Hesz Máté járt az eszemben, aki Leányfaluról vagy honnan járt edzeni a Római-partra. Leevezett Budapestig, edzett, aztán még hazaevezett, és ő lett az első magyar kajakos világbajnok. Aztán Pulai Imre, aki mielőtt egyéni világbajnok lett, ugyanezt az ötletet dolgozta fel, és elkezdett minden edzés után futni még egy órát. Mert az edzést végigcsinálni egy dolog, de utána még rátenni egy lapáttal, az tolja ki igazán az ember határait, na így voltam a Trychydts-féle pályával a huszadik kör után én is, teljesen készen, de aztán még el kellett futni hazáig.

Valahogy sikerült – a Wekerlének a keresztben levő része iszonyú hosszú volt eddig is, de most aztán különösen, és a végére minden lépéshez külön erőt kellett venni magamon. Fájt a bokám, a vádlim, a derekam, a vállam, de végül is sikerült: a félmaratonnak a felét már le tudom futni.

Futás

Tavaly ilyentájt testedzés-ügyben kitűztem magam elé a célt, hogy két órán belül ússzam át a Balatont. Erre tulajdonképpen fel is készültem tisztességgel, uszodában 1 óra 50 perc alatt megy az 5,2 kilométer. A Balatonban úszni persze más, nem egyértelmű, hogy gyorsabb vagy lassabb, de más, ha szombaton végre megtartják az átúszást, kiderül.

A magasabb célt, a fogyást viszont nem támogatta az úszás eléggé. Egyrészt nem sportoltam elég gyakran ehhez, 1-2 hetente sikerült csak eljutni az uszodába. Ráadásul úszni elég nagy macera, el kell jutni az uszodához, ott fizetni, átöltözni, ez legalább egy óra, majd két óra úszás és ugyanez hazafelé, szóval a fél nap elmegy vele. Keresni kellett tehát valami mást, és nyilvánvalóan adódott a futás, mint lehetőség. Ehhez nem kell uszoda, pénz, odautazás, csak kilép az ember a kapun és lehet is futni. Még partnerem is akadt, Trychydts, akivel kitűztük a közös célt: jövő tavasszal lefutni a félmaratont, azaz 21 kilométert.

Eddig úgy néz ki, hogy a futás alapvetően jó ötlet volt. Esténként mi sem egyszerűbb, mint felhúzni a cipőt, nadrágot, pólót és elmenni futni egyet. A futások másnapján a mérleg is nagyon kellemes értékeket mutat. Ha sikerül ezzel az intenzitással edzeni tovább, még az is elképzelhető, hogy tényleg sikerül lefogyni tavaszra.

Kisebb bonyodalmak azért eddig is adódtak, például nehéz volt a környéken terepet találni a futáshoz. Az első ötletem a közeli kiserdő volt, amit egy elhagyatott utca, a készülő Terminal Plaza és a Ferihegyi út vesz körül. De ez nem volt jó, egyrészt a terepet árkok szabdalják, ahol csak egyszer kell rosszul lépni a bokatöréshez. Másrészt nem lehet körbefutni az erdőt az út miatt, csak keresztül, ott viszont csövesek építettek maguknak városkát, és valószínűleg nem lenne jó ötlet rendszeresen arra szaladgálni. A közelben van a Wekerle-lakótelep, ami egy nagyon kellemes környezet, de a futás szempontjából beton beton hátán, ezért ez sem volt jó.

Trychydts mesélte, hogy ő egy pályán tud körbe-körbe futni, ami nagyon jól hangzott, csak a pálya hozzánk képest messze volt – gondoltam akkor. Aztán egyszer csak úgy szórakozásból elfutottam Trychydts lakása felé, és kiderült, hogy nincs is az olyan messze, sőt, 2,1 kilométer tulajdonképpen pont megfelel ahhoz, hogy fussak odáig, fussak a pályán, aztán fussak hazáig. A mostani 6-7 kilométeres kapacitásomnak ez tökéletesen megfelel. De mi lesz később?

Ezzel a módszerrel a félmaratont úgy lehet teljesíteni, hogy futás a pályáig és vissza, közben pedig 56 köröcskét kell futni a pályán. De ki a fene tud vagy akar ötvenhatszor körbefutni egy pályát? Körbenéztem a Google Maps-szel, és felmerült a kérdés, hol lehet 21 kilométert futni ebben a városban egyáltalán? Ha például beszaladok a munkahelyemre dolgozni, majd onnan rohanok haza, azzal a félmaratonnak még mindig csak a 80%-át futottam le, ráadásul két részletben, és a terep sem mondható ideálisnak az Üllői úttal és a Hungária körúttal, ha pedig a kertek alatt futok, a Hős utcai cigánytelep kecsegtet érdekes élményekkel.

El lehetne menni a Margit-szigetre futni 4 kört, ami pont egy félmaraton (úgy lett kialakítva), vagy akár a Hármashatár-hegyre, de akkor ott tartok, mint az úszásnál: egy óra az odaút, két óra a sport, egy óra a hazaút. Valószínűleg az lesz a megoldás, hogy a hétköznapokon a pályán fogok körözni, amíg bírom idegekkel, és néha rászánjuk az időt a Margit-szigetre és társaira, ide legalább Noémi és Zsófi is eljöhet majd sétálni, amíg én szaladgálok.

Kapcsolódó hivatkozás: Trychydts futással kapcsolatos bejegyzései

Felnőttség

Trychydts pár hete nálunk járt munkaügyeket megbeszélni, majd beszélgettünk kicsit, és a látogatásról ezeket írta (eredetileg itt, a képet én választottam hozzá):

Zsófi az ágyon kíváncsian néz“Ma voltam először egyedül Petiéknél, tulajdonképpen munkaügyben, de aztán kedvesen ottmarasztaltak még egy darabig. Petiékben azt szeretem, hogy bizonyos értelemben ők a legfelnőttebb ismerőseim. Ha más ismerőseimhez megyek (vagy haza) úgy érzem magam, mint amikor még fiatalkorunkban jártunk át egymáshoz vagy amikor meglátogattam valakit a koleszben. Petiék lakása részben édesanyám lakására emlékeztet, részben meg azokra a helyekre, ahová még gyerekként jártam családi programok keretében. Petiék úgy is viselkednek, mint a felnőttek, úgy beszélnek, mint a felnőttek, rend van a lakásukban, fényképek vannak a polcokon, egy gyerek van a kisszobában. A gyerek amúgy hihetetlenül aranyos, csendes és szép. Amikor mentem el, bekukucskáltam hozzá, éppen aludt, és egy kicsit mocorgott álmában, épp csak egy nagyon kicsit helyezkedett, olyan nagyon szép és emberi gesztus volt. Peti állítólag megpróbálta neki megtanítani, hogy “Trychydts”, amit külön értékeltem. Igen nagy részben az akadálymentes honlapokról beszélgettünk, kaptam pár érdekes tippet – mindig érdekes látni, hogy azok az emberek, akikkel együtt kezdtem dolgozni a Nyúznál, azok mennyire kompetensek lettek egy-egy témában. Ráadásul Petit nem érdekli a Linux, 30 másodperc próbálkozás után képes volt feladni anno. Nehéz szavakba önteni, mennyire megnyugtatóan hat mindez az ember idegeire egy-egy szombat délutánon (ezúton is kösz mindenért), amely már így is túl volt telítve izgalmakkal.”

Még sohasem írtak rólunk ilyen szépet, Trychydts-nek gyakrabban át kellene jönnie. Ez a felnőttség-dolog volt benne talán a legérdekesebb, csak nem másokhoz, hanem önmagunkhoz képest. Egy csomó apróságból állt ez össze az évek alatt: a csepeli lakás rendben tartásából, a pénzügyeink rendben tartásából, és hogy kilenckor inkább lefeküdni van kedvem, mint fent maradni. Ezekkel kezdődött, és innen már egyenes út vezetett az esküvőhöz, új lakáshoz, új állásokhoz, illetve Zsófihoz. Akinek egyébként nem “próbáltam megtanítani”, hogy Trychydts, ezt rosszul meséltem el, hanem mondtam neki, hogy “jönni fog téeripsziloncéháipszilondétées”, mire ő szépen megismételte, hogy “éjjáéőáőé”, ami pont ugyanazt jelenti, mi meg szakadtunk Noémivel a röhögéstől.

Esküvők

Noémi és én Ildiék esküvőjén az önkormányzat előttJúliusban két esküvőre is hivatalosak voltunk, Ildi és Zoli, majd Zsófi és Balu házasodott össze. A kettő pont kiegészítette egymást: egyiken a rokonokkal találkoztunk, önkormányzati esküvő volt és utána lagzi, a másikon barátokkal lehetett találkozni, katolikus nászmise volt és utána fogadás. (Ami a képet illeti: én is inkább a két pár egyikéről vagy a násznépekről raktam volna fel fotót vagy akár videót, de vegyük észre, hogy például Balu még a saját esküvői blogbejegyzését is csak arc nélküli fotóval illusztrálta. Pedig jól néztek ki ők is, meg Ildiék is.)

Ildiék esküvője a miénkhez hasonlított, az önkormányzati házasságkötés után mulattunk, ez volt a negyedik esküvő a családnak kb. ugyanazzal a tagjaival, és mindegyik nagyon jól sikerült. Baluék esküvőjéről pedig a családi koncert marad emlékezetes: apuka, anyuka, kishúg és még négy öccs, összesen heten koncertet adtak az ifjú párnak, ami alighanem a legszebb családi esemény volt, amit valaha láttam. Ajánlom még Trychydts és Balu saját beszámolóit is.

Nekem mindkét esemény videós szempontból is emlékezetes marad: mindkettőn videózgattam, és mindkétszer sikerült egy csomó amatőr hibát elkövetni. Ildiéknél az önkormányzatnál például a rossz oldalra helyezkedtem: a másik oldalon volt a felkért önkormányzati videós, és gondoltam, hogy egyikünk majd mindig a jó oldalon lesz. De nem, az anyakönyvvezető rutinosan a kollégája felé orientálta az eseményeket, én pedig felvehettem, ha akartam, a résztvevők háta közepét. Az állvány használatát is tanulni kell még, ahhoz viszont csak józan ész kellett volna, hogy ha le van merülve az akkumulátor, időben elkezdjem feltölteni. Az is fontos tanulság, hogy a kamera nagyon jó minőségben vesz fel – ha van hozzá elegendő fény. Fény hiányában viszont zizis lesz a kép, amit a konverzió csak tovább ront, és az elmúlt években sajnos a legritkább esetben állt rendelkezésre elegendő fény a fontos események felvételéhez.

Jobban sikerült viszont életem első állványról fotózása: a gép a várakozásnak megfelelően nagyon szép élesen felvette a mozdulatlan tárgyakat és a viszonylag mozdulatlan Pistiéket, elmosódottak lettek viszont a mozgó táncosok.

Állványról készített fotó Pistiék eskövőjén, elmosódott táncosokkal

Chris Anderson: Hosszú farok, valamint újságírás vs. blogok

A hosszú farok modell grafikus ábrázolása

Mire megláttam a kötetet a csepeli könyvtár újdonságai között, már milliószor hallottam a long tail (hosszú farok) jelenségről, nagyjából értettem is a lényegét, a technikai részét mindenképpen. Végigolvasni viszont kettős érzés volt: egyrészt nagyon pontosan definiálja a modellt, másrészt viszont felesleges volt ehhez egy könyv terjedelmét igénybe venni.

Nézzük sorban: bemutat egy üzleti modellt – nekem eddig még nem esett le, hogy egy üzleti modellről van szó, amelyet pontosan definiál, és csak érintőlegesen kapcsolódik például a web2.0 néven ismert jelenséghez. Három részből áll, egy adott üzletágon belül: 1. bárki előállíthat eladható termékeket, 2. az informatika fejlődésének köszönhetően végtelen méretű kínálatot nyújthatunk az interneten 3. hatékony szűrők szükségesek ahhoz, hogy mindez használhatóvá váljék. Pofonegyszerű, nekem túlságosan is az volt, bőven elég lett volna egy újságcikk terjedelme. Chris Anderson viszont üzletáganként elmagyarázza, hogyan lehet ezt megvalósítani, valamint kitér az emberi kultúra vizsgálatára is, az előbbi nagyon, az utóbbi kevésbé volt unalmas.

Viszont érdekes volt így visszaolvasni pollner és Trychydts vitáját. A könyv elolvasása után pollner tett egy állítást, ennek a lényege, hogy a hosszú farok blogjai adott esetben pótolhatják a mainstream médiát. Ezt az állítást Trychydts a maga sajátos stílusában cáfolta – de nem elég alaposan. Ő ugyanis arról írt, lehet-e a blogokból tájékozódni, ami egy kulturális megközelítése a kérdésnek, de a long tail üzleti modell, nem kulturális kérdés.

Pollner szerint az újságírás és a blogok viszonya olyan, mint a zeneipar és az mp3 viszonya, az ingyenes lehetőségek elviszik a pénzt az iparágtól – ez igaz, de ugyanúgy semmi köze a long tailhez. A long tail egy adott üzletágon belül értelmezhető, arról nem szól, hogy mi történik, ha egy üzletágat külső tényezők hátráltatnak. Ha viszont feltesszük, hogy egy újságcikk és egy blogbejegyzés ugyanannak az iparágnak a terméke lehet, akkor pollner állításának a cáfolata a könyvben is egyértelműen benne van: a hosszú farokra épülő üzlet nem lehet sikeres a függvény csúcsa nélkül, Chris Anderson tételesen bemutatja, miért nem működőképes az üzleti modell, ha csak a hosszú farokra épít, mainstream lapokra tehát továbbra is szükség lesz.

A hosszú farok modell úgy alkalmazható az újságírásra, ha terméknek nem az újság egészét tekintjük, hanem az egyes újságcikkeket és blogbejegyzéseket. Ehhez az amatőr blogbejegyzéseket az újságírók cikkeivel egyenrangú termékként kell kezelni, és eladni. Ha tehát az Index profi újságírók cikkeit technikailag blogként közli, annak semmi köze a long tail modellhez, ahogy annak se, ha a Népszabadság papíron is közöl egy-egy blogbejegyzést. Megfelel viszont a long tail modellnek a blog.hu, ahol a hirdetési rendszert a blogokra is kiterjesztették: itt az egyenrangúság még nem teljes, de ez már csak szerkesztési (szűrési) technika kérdése.

Fényezés

Trychydts írta ezt a kommentárt egy korábbi bejegyzésemhez. Kiemelem ide is, mert régen kaptam ilyen dicséretet. Köszönöm.

Akkor nyilván egy kicsit nehezebb volt megítélni: ma már nyugodtan elmondhatjuk, hogy Peti a Nyúz nagy formátumú főszerkesztői közé tartozott; pár kisebb és egy nagyobb (személyzetpolitikai) hibával. Kevesen löktek akkorát a lapon, mint ő, kevesen hagytak maguk után akkora nagy rendet: gondosan ledokumentált tudnivalókat, szerkesztőségi oldalt, működőképes lapot. Tíz év óta azon két főszerkesztő egyike, akik adott esetben képesek voltak önállóan, minden külső támasz nélkül dolgozni. Önálló tényező volt a HÖK-ös bulikban, és volt saját szakmai véleménye is.

A Perspektíva nyomdai előkészítése tuti nem oldódik meg ilyen flottul, ha Peti nem dolgozza ki anno a bookletes levilágítás csínját-bínját.

Trychydts

Balu diplomája, Budapest bajnokság

“Balunak megvan az államvizsgája; végül gratuláltam neki, bár kicsit olyan érzésem volt, mintha olyasvalakinek gratulálnék, aki több súlyos lábtörés után, tiszteletbeli vesenyzőként mégis átszakítja célszalagot egy futóversenyen a műlábaival.” (Márk)

Én is ismerem az érzést, még aktív kenus koromból egy Budapest Bajnokságról. A felnőttek kenu négyes mezőnyében 500 és 1000 méteren is csak két induló volt, történetesen mindkettő BSE-s. Megbeszéltük, hogy az egyik távon az egyik hajó nyer majd, a másikon a másik, viszont az így nyerhető nyolc aranyéremre csak heten voltunk, ezért Béla kitalálta, hogy ha lehet, az egyik távon ő is beszállna a nyerő hajóba.

Béla harmincöt éves, csípőficamos, sánta srác volt, ex-kenus, volt egy kocsmája és egyébként is jó fej volt, szerettük, és természetesen bevettük az egyik csapatba. Kemény küzdelmet folytatva lebonyolítottuk a két futamot, átvettük az érmeket, aztán néztük, ahogy a mozgássérült és kiöregedett srác egész délután az aranyával parádézott. A junior mezőny is hasonló erősségű volt, ott ugyanezt a konstrukciót a honvédosokkal csináltuk meg, így lettem tehát hatodik, majd hetedik alkalommal Budapest Bajnok.

Balué az Év Kritikája

Idén is Balu cikke nyert a MESE Év írása pályázatának Kritika kategóriájában. Az idei győzelméről még nem sokat tudok mesélni, ezért mesélek a tavalyiról, mert a vezetőképző mellett ez volt másik legszebb élményem a tavalyi évről.

Balu a tavalyi díjátadásonFöldi pályafutásom során közösséget én még nem láttam így odaállni az egyik tag egyéni sikere mögé. Mindenki a magáénak érezte a díjat, Balut, a cikket, a Mozizóna rovatot, a sikert, a Nyúzt. És persze végtelenül kellemes ilyenkor főszerkesztőnek lenni, például eleve én beszéltem rá a szerénységnek ezt a két méteres szobrát, hogy elinduljon a pályázaton. Aztán egy napsütéses tavaszi délelőttön én adtam meg Balu telefonszámát a MESE-nek, és mivel nem kérdeztem rá, hogy mit akarnak tőle, nekem is csak Yeti adta le a drótot a szerkesztőségi levlistán, hogy a pályázati győzelemhez gratuláltak neki. Másnap, pénteken én szedhettem szét a bekeretezett oklevelet scannelés céljából, hogy berakjuk az aktuális számba, és én kérhettem fel Márkot, hogy méltassa Balut ezerötszáz karakterben. És ott ült, állt, szerkesztett egy csomó nyúzos, és mindenki annyira boldog volt, hogy nehéz lett volna kiválasztani, végeredményben melyikünk is nyerte az Év Írása pályázatot.

Idén tehát újra ő nyert, mit is lehet erre mondani, kedves Balu: gratulálok! 🙂