pollner

Chris Anderson: Ingyen – A radikális árképzés jövője

szpeti

Chris Anderson: Ingyen - A radikális árképzés jövője, borítóPollner majdnem egy éve ajánlotta ezt a könyvet, fel is keltette az érdeklődésem, de ennyi idő kellett hozzá, hogy a könyvtárból ingyen ki tudjam hozni. De nekem nem nagyon tetszett. Valóban nagyon alaposan, túl alaposan is körüljárja az ingyenesség témáját közgazdasági szempontból. Ezzel azonban semmi mást nem bizonyít, mint hogy az internetes ingyenességben semmi különös nincsen: megvan a közgazdaságtani magyarázata, és számtalan, nem internetes analógia adódik akár történelmi messzeségekből is. Ráadásul a könyv alcíme: A radikális árképzés jövője – az alcím hazudik, egyáltalán nincs szó a jövőről, csak a múltról és a (2008-as relatív) jelenről.

Ami ebben a témában érdekes lenne szerintem, hogy az interneten arányaiban mennyire elterjedtebb az ingyenesség, illetve hogy az ingyenességet elkerülve nem is lehet igazán nagyot szakítani – de ezek nincsenek benne a könyvben. A közgazdasági alapok vannak benne, mely szerint 1. ha valamiért úgyis csak nagyon kevés pénzt lehetne elkérni, 2. ha nagyon kis összegből fent lehet tartani, 3. alternatív úton is pénzt tudsz keresni – akkor érdemes az alapszolgáltatást ingyen nyújtani és ezzel széles körben elterjeszteni. Google keresés, Facebook játékok, demo verziók és a többi.

Este, már félig szundikálva fejeztem be a könyvet, de a végén mégis akadt egy nagyon érdekes rész: 14 tévhit az ingyenességről! Ezzel kellett volna kezdeni, sőt ez az egész könyv lényege! Hiszen nincs is olyan, hogy ingyen ebéd! Az ingyenesség különben is csak trükk! A hozzáférésért is fizetni kell! A hirdetések! A privát szféra! Ha nincs költsége, értéke sincs! A zenének se, Jeszenszky Zsolt, Artisjus-matrica, helló! Az ingyenesség aláássa az innovációt! Aztán majd természetesnek gondoljuk, hogy minden ingyen van! Az ingyenesség megöli a profizmust, teret ad az amatőröknek és csökkenti a minőséget!

Isteni szöveg mindegyik, a könyvben tételes cáfolatokkal. Olyan, mint Richard Dawkinstől az Isteni téveszme – eddig is tudta, érezte az ember, hogy téveszmékről van szó, de annál azért bonyolultabbak ezek a kérdések, hogy csípőből lehessen velük vitatkozni. Dawkins és Anderson viszont korrekt, közérthető válaszokat adnak, amelyekért végül is érdemes volt elolvasni a könyvet.

Chris Anderson: Hosszú farok, valamint újságírás vs. blogok

szpeti

A hosszú farok modell grafikus ábrázolása

Mire megláttam a kötetet a csepeli könyvtár újdonságai között, már milliószor hallottam a long tail (hosszú farok) jelenségről, nagyjából értettem is a lényegét, a technikai részét mindenképpen. Végigolvasni viszont kettős érzés volt: egyrészt nagyon pontosan definiálja a modellt, másrészt viszont felesleges volt ehhez egy könyv terjedelmét igénybe venni.

Nézzük sorban: bemutat egy üzleti modellt – nekem eddig még nem esett le, hogy egy üzleti modellről van szó, amelyet pontosan definiál, és csak érintőlegesen kapcsolódik például a web2.0 néven ismert jelenséghez. Három részből áll, egy adott üzletágon belül: 1. bárki előállíthat eladható termékeket, 2. az informatika fejlődésének köszönhetően végtelen méretű kínálatot nyújthatunk az interneten 3. hatékony szűrők szükségesek ahhoz, hogy mindez használhatóvá váljék. Pofonegyszerű, nekem túlságosan is az volt, bőven elég lett volna egy újságcikk terjedelme. Chris Anderson viszont üzletáganként elmagyarázza, hogyan lehet ezt megvalósítani, valamint kitér az emberi kultúra vizsgálatára is, az előbbi nagyon, az utóbbi kevésbé volt unalmas.

Viszont érdekes volt így visszaolvasni pollner és Trychydts vitáját. A könyv elolvasása után pollner tett egy állítást, ennek a lényege, hogy a hosszú farok blogjai adott esetben pótolhatják a mainstream médiát. Ezt az állítást Trychydts a maga sajátos stílusában cáfolta – de nem elég alaposan. Ő ugyanis arról írt, lehet-e a blogokból tájékozódni, ami egy kulturális megközelítése a kérdésnek, de a long tail üzleti modell, nem kulturális kérdés.

Pollner szerint az újságírás és a blogok viszonya olyan, mint a zeneipar és az mp3 viszonya, az ingyenes lehetőségek elviszik a pénzt az iparágtól – ez igaz, de ugyanúgy semmi köze a long tailhez. A long tail egy adott üzletágon belül értelmezhető, arról nem szól, hogy mi történik, ha egy üzletágat külső tényezők hátráltatnak. Ha viszont feltesszük, hogy egy újságcikk és egy blogbejegyzés ugyanannak az iparágnak a terméke lehet, akkor pollner állításának a cáfolata a könyvben is egyértelműen benne van: a hosszú farokra épülő üzlet nem lehet sikeres a függvény csúcsa nélkül, Chris Anderson tételesen bemutatja, miért nem működőképes az üzleti modell, ha csak a hosszú farokra épít, mainstream lapokra tehát továbbra is szükség lesz.

A hosszú farok modell úgy alkalmazható az újságírásra, ha terméknek nem az újság egészét tekintjük, hanem az egyes újságcikkeket és blogbejegyzéseket. Ehhez az amatőr blogbejegyzéseket az újságírók cikkeivel egyenrangú termékként kell kezelni, és eladni. Ha tehát az Index profi újságírók cikkeit technikailag blogként közli, annak semmi köze a long tail modellhez, ahogy annak se, ha a Népszabadság papíron is közöl egy-egy blogbejegyzést. Megfelel viszont a long tail modellnek a blog.hu, ahol a hirdetési rendszert a blogokra is kiterjesztették: itt az egyenrangúság még nem teljes, de ez már csak szerkesztési (szűrési) technika kérdése.

tomorrow magazin, CoVboy interjúval

szpeti

Pollner is foglalkozott már a tomorrow magazinnal, ami után én egyértelműen csak a CoVboy-interjú miatt vettem meg az újságot. De ha már megvettem, végiglapoztam: unalmas, semmitmondó cikkek tömkelege, és iszonyatos mennyiségű elpazarolt felület van benne. Száz oldalas a magazin, de az érdemi tartalom elférne mondjuk harmincon, a web 2.0-ról szóló nyolc oldalon például minden másodikon csak egy darab hétköznapi fotó van (flakon, arc, konzerv, ismeretlen gyümölcs).

Maguk a cikkek sem jobbak: érdektelen bevezető, máshol már olvasott hírek hat oldalon, ismert honlapok érdektelen bemutatói, érdektelen tudósítás egy érdektelen konferenciáról, drága hájtek eszközök. Két cikk témája az lett volna, milyen rockkoncertet nézni PlayStation-ön, de erről semmi sem derül ki, csak az együttesekért rajong a szerző. A mélypont az a két oldal, amelyikben buborékok szólnak arról: melyik munkatárs melyik csapatnak szurkol a vébén. Kit érdekel?

Van még egy cikk a katonai védőruhákról, focivébé, játékteszt, filmkritika, ezek nem rosszak, de ilyen cikkek vannak más újságokban is. Érezhető, hogy a sablonok mellé keresnének új, érdekes, kettőpontnullás témákat, de ezekről papíron nehéz újdonságot kitalálni. A Commodore Világ annak idején érdekes volt azoknak is, akiknek nem volt számítógépük, például nekem, mert a játékleírás műfaját új módon közelítették meg, ami önmagában is szórakoztató volt. Vagy az Internet Kalauz, amely megelőzte a korát: a netikettről vagy webes történésekről és technikákról akkor még nem volt elérhető érdemi, magyar nyelvű információ.

Itt viszont nyoma sincs sem újfajta megközelítésnek, sem új információknak, vannak viszont amatőr hibák, mint az üzengetés a haveroknak és az unalmas felütések („Nos, ismét itt vagyunk, és múlt havi fenyegetésünket beváltva ismét csak az „okos” ruhák kerülnek terítékre…”).

Ezzel el is értünk az utolsó két oldalon közölt interjúhoz. Trychydts definíciója szerint „interjút egy lap akkor közöl, ha ténylegesen szükség van arra, hogy a válaszadó személyisége a cikkben megjelenjen.” Itt viszont nincs cikk, nincs téma, amelyben CoVboy személyisége megjelenhetne. Van egy fotó(!), ami klassz, de ezen kívül csak Kiss László kivonatos életrajzát olvashatjuk párbeszéd formájában, a CoVboy-legendáról alig van szó és nem is tesznek hozzá semmit.

A bejegyzéshez szerettem volna illusztrációként a címlapot iderakni, de a tomorrow honlapján még csak az előző szám megjelenését hirdetik, a szerkesztőségi blog utolsó bejegyzése pedig májusi.