(Balu vonatkozó kritikája nem tetszett, mert olyan elemeiről ír a filmnek, amelyek szerintem egyáltalán nem voltak lényegesek, például a szeretet, a család, vagy az optimizmus és a pesszimizmus harca. Én a moziban nem egy mély családi drámát láttam, hanem egy primitív, de nagyon látványos katasztrófafilmet. Viszont ha már Balu kritikáját kritizáltam, elgondolkoztam, mit lehetett volna írni egy ilyen filmről egyáltalán. Nos, például ezt.)
Geológusok felfedezése szerint a Föld felszíni lemezei 2012-ben olyan nagy mértékben elmozdulnak, hogy az a földi civilizáció pusztulását okozza. Ez ellen a világ politikusai csak annyit tehetnek, hogy megépítik Noé modern bárkáit, amelyekben menedéket talál néhány százezer ember és állat, mindenki mást viszont kénytelenek magára hagyni.
A 2012 témája, hogy ha valakinek nagyon-nagyon nagy szerencséje van, ő és a családja talán még akkor is túlélheti a világ végét, ha eredetileg nincs belépője Noé bárkáinak egyikére. Ehhez persze nagyon gyorsan és ügyesen kell menekülni, a főszereplő sarkában ott az Armageddon, és miközben ő száguld, rohan, repül, a többség szörnyű halált halt. A film lényege, hogy a főszereplő mögött loholó világvégét vizuálisan is hatásosan megjelenítse. Ez sikerül is, omlanak a földrészek és borzasztó robbanások kísérik a szereplők útját.
Bár a filmet a titokzatos majákkal harangozták be, ténylegesen a filmben egy-két mondatban említik csak őket, mint akik mindezt megjósolták, de a jóslatnak ennél mélyebben a filmben nem néznek utána. Örömteli fejlemény viszont, hogy a Föld bolygó immár nem csak az Amerikai Egyesült Államokból áll. Bár a történteket végig amerikai szemszögből látjuk, kétségtelenül odafigyeltek más embercsoportok sorsára is. Olyan apróságok esetleg feltűnhetnek persze, hogy ha az amerikai elnök csak a G8 vezetőit értesíti a világ végéről, akkor Kína, India, Brazília, Ausztrália, Mexikó és Argentína népe viszont nem fog tudni róla, a kisebb országokról nem is beszélve. Az is érdekes, hogy az USA saját bárkát kap, Kína, Japán, Oroszország és Európa országai pedig összesen kettőt, de egy hollywoodi filmtől még ez is szép teljesítmény.
A tudományos hitelességet vagy az emberi természet mélyebb vizsgálatát viszont felesleges ebben a filmben keresni, ehhez egyébként a színészek is gyengék. De persze mindez mit se számít, ha közben láthatjuk, ahogy a száguldó limuzin mögött összeomlik Kalifornia, vulkánok törnek ki a Yellowstone parkban, Amerika helyett cserél a Déli sarokkal, a Himaláját pedig elönti a cunami…
Júliusban két esküvőre is hivatalosak voltunk, Ildi és Zoli, majd Zsófi és Balu házasodott össze. A kettő pont kiegészítette egymást: egyiken a rokonokkal találkoztunk, önkormányzati esküvő volt és utána lagzi, a másikon barátokkal lehetett találkozni, katolikus nászmise volt és utána fogadás. (Ami a képet illeti: én is inkább a két pár egyikéről vagy a násznépekről raktam volna fel fotót vagy akár videót, de vegyük észre, hogy például Balu még a saját 
Földi pályafutásom során közösséget én még nem láttam így odaállni az egyik tag egyéni sikere mögé. Mindenki a magáénak érezte a díjat, Balut, a cikket, a Mozizóna rovatot, a sikert, a Nyúzt. És persze végtelenül kellemes ilyenkor főszerkesztőnek lenni, például eleve én beszéltem rá a szerénységnek ezt a két méteres szobrát, hogy elinduljon a pályázaton. Aztán egy napsütéses tavaszi délelőttön én adtam meg Balu telefonszámát a MESE-nek, és mivel nem kérdeztem rá, hogy mit akarnak tőle, nekem is csak Yeti adta le a drótot a szerkesztőségi levlistán, hogy a pályázati győzelemhez gratuláltak neki. Másnap, pénteken én szedhettem szét a bekeretezett oklevelet scannelés céljából, hogy berakjuk az aktuális számba, és én kérhettem fel Márkot, hogy méltassa Balut ezerötszáz karakterben. És ott ült, állt, szerkesztett egy csomó nyúzos, és mindenki annyira boldog volt, hogy nehéz lett volna kiválasztani, végeredményben melyikünk is nyerte az Év Írása pályázatot.