Szatmári Péter

A nagy kenusok csoportja

Több legendás testvérpár is volt a kenusok között. A Kukonya-ikrek, akik párost indultak, de lemaradtak a mezőnytől, és hangosan kurvaanyázták egymást a Velencei-tó közepén, vagy a Budai-testvérek, akik KSI-sek voltak, mint mi, és miután Kanadába költöztek, világklasszis páros lett belőlük (persze lehet, hogy itthon is az lett volna). És persze a Sipos-testvérek, akik legendásan idióták voltak már kenusnak is, például elmentek Hermészt futni cipőben és fürdőnadrágban, de mire visszaértek, már csak cipő volt rajtuk… Vagy a sítábor, amikor a hidegbe, hóba szaladtak ki szintén egy szál cipőben…

Később velünk indult el a KSI-ben a kisebbik kenus csoport, a Sipos-testvérek pedig természetesen a nagyok közé tartoztak, úgyhogy sokszor nem találkoztunk, a két csoport közötti évek akkor még nagyon nagy különbséget jelentettek. Ennek ellenére Varga Győzőt, aki szintén a csapatukba tartozott, még versenyezni is láttam egy Budapest Bajnokságon. Emlékezetes volt, mert jött a mezőny, és aztán jött a Győző, tulajdonképpen így értettem meg, hogy attól, hogy valaki idősebb, még kenuzhat akár rosszul is. Sipos Tamás viszont ebben a cikkben arról beszél, hogy serdülőként és ifiként is nyert bajnokságot.

Az ő csapatuk ennek ellenére sem az eredményekről volt híres, hanem a csajozási és szexuális készségekről. Sipos Tomi pedig már akkor is nagyon jól nézett ki, és kb. harminc kilóval soványabb is volt. Egyszer hármasban beszélgettünk egy buliról, amiben Sipos megismerkedett egy lánnyal, és már a buliban is csókolóztak:

Bence: És, aztán volt valami még a csajjal?
S. Tamás: Nem, hazamentünk, nem volt semmi.
Bence: Semmi? De hát már a buliban összejöttetek…
S. Tamás: Ja, szex? Az volt…

Mi ekkor még a csajozás innenső felén jártunk, úgyhogy nagy lelkesedéssel fogadtuk a nagy kenusok történeteit, de amilyen az a csapat volt, annak a szintnek mi soha a közelébe sem jutottunk.

A KSI-ben csak 18 éves korig lehetett kenuzni, és amennyire tudom, sem a Sipos-testvérek, sem Varga Győző nem igazolt már át máshová, abbahagyták a kenuzást. Az Mirigy honlapján egyébként most is a kajak-kenu a kedvenc sportága és Kolonics György a kedvenc sportolója Sipos Tamásnak és Varga Györgynek is.

Mint az Irigy Hónaljmirigy tagjai

Úgyhogy ezután már csak az Irigy Hónaljmirigy tagjaiként hallottam róluk, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy az ő humoruk, kinézetük és mentalitásuk tökéletesen alkalmassá teszi őket egy paródiazenekarban való részvételre. Ráadásul Sipos Péter hangjáról és előadói tehetségéről addig még fogalmam sem volt.

Urbival, az akkori legjobb barátommal nagyon gyorsan a rajongóik is lettünk, Mirigy-kazettákat hallgattunk a dizsi előtt, hogy jó hangulatunk legyen, és a zenekar által is emlegetett E-klubbeli koncerten is ott voltunk.

Az együttes története innentől közismert, de én már kevésbé voltam lelkes, mert a tévéműsoruk színvonala nagyon gyorsan csökkent, szerintem nem is lehet iparszerűen, havi műsor keretében viccesnek lenni. A zenei vonalat is elvitték a rockzenétől a mulatósig, a hakniműsorokon is Pákózás, Győzikézés, Fásy Ádámozás ment, szóval az amúgy is szánalmas celeb-vonal legalját parodizálták, nem a zenészeket, ami engem érdekelt volna. Aztán a tévéműsor is befejeződött, most éppen nem is nagyon tudni, hogy mihez kezdenek. Tegnap pedig 20 éves jubileumi nagykoncertet tartottak a BS-ben, valójában az egész bejegyzésnek ez az apropója.

20 éves jubileumi koncert

A koncert pedig nagyszerű volt, értékeltem, hogy a zenekar nem playbackezett csak a szereplés kedvéért, hanem a frontemberek énekeltek, a háttéremberek doboltak, gitároztak, billentyűztek, igazi élő zenekarként szerepeltek. A dalszövegeket a rossz akusztika miatt nem nagyon lehetett érteni, de a többségét úgyis ismertem már, és a hangulat enélkül is teljesen jó volt. Egy hibát követtek el, hogy össze-vissza keverték a zenei stílusokat, a lakodalmas, a pop- és a rockzene váltogatta egymást, lehetett volna valami ívet húzni ezek között.

Zseniális nagy pillanatok is voltak, például amikor egy dalon belül versenyeztették a cigányzenét a rockzenével, vagy MCDC rappelése a Whiskey-s üvegek alatt, ezeket nagyon jó lenne még viszontlátni, ha kiadnák vagy ha felvette valaki. Az is nagy volt, amikor a zenekar egyik tagja egyedül megmozgatott 15 ezer embert a BS-ben a hullámzás által, vagy hogy Abaházi Csabával azért is elénekeltették, hogy Halál a májra.

Azt viszont egymástól függetlenül megállapítottuk Noémivel, hogy ebből a Mirigy-témából kb. ennyit lehetett kihozni, nagyon sokáig már nem kellene erőltetniük a fiúknak. Az átvezető részeken például csak cigányoztak vagy szegény, szerencsétlen embereket parodizáltak, ebben semmi vicces nincs, ahogy abban sem, ha férfiak nőnek öltöznek, ezek a részek már a tévéműsorban is nagyon kellemetlenek voltak. A nagy meglepetés pedig azt hiszem, a Bad romance parodizálása lett volna, ami fáradt, kínos ötlet szerintem. Ez egy két éves dal, és alighanem a Világ Legelcsépeltebb Zeneszáma, már Lady Gagának is két újabb slágere volt azóta. Ezt meglepetésnek előadni, hát, ráadásul a parodizálás is csak annyiból állt, hogy vicces magyar dalszöveget írtak hozzá, a színpadon annyi történt, hogy a klipben látható koreográfiát elismételték a Zoltán Erika Táncstúdió növendékei. Mennyivel ötletesebb, amikor az előadásmóddal is parodizálják például Ákos Messianizmusát (Neo-ruhában, Mátrix-környezetben), vagy Demjén Ferenc alkoholizmusát…

Úgyhogy a tegnap estét én egyfajta búcsúkoncertnek éltem meg, de annak nagyszerű élmény volt, köszönjük DZs-nek és a Coca-Colának a jegyeket, a Sipos-testvéreknek pedig kívánom, hogy találjanak még egy olyat területet, ahol a kétségtelen tehetségük kibontakozhat. A végére pedig itt van a Lady Gaga paródia, a közönség úgy nézett ki, mint a csillagos ég, annyian felvették telefonnal, számítottam is rá, hogy valaki felteszi a Youtube-ra:

Másodszor is elhalasztották a Balaton-átúszást, hogy a fene vigye el, egy éve készültem rá, edzettem, vártam, erre lefújják, mert hideg a víz… Miközben hideg vízben jó úszni, mert kevésbé fárasztó, mint meleg vízben. Ráadásul az új időpont nem egy vagy két hét, hanem egy hónap múlva lesz, és ennek az okát nem a címlapon, hanem a Facebook-bejegyzés 59. hozzászólásában magyarázzák meg a szervezők, hogy aztán ne bosszankodjon az ember… (update: megmagyarázták a címlapon is)

Még nem tudom, augusztus 28-án ráérek-e átúszni a Balatont, de most már jobban érdekel a félmaraton-futás. Ma délelőtt szörnyű fájdalmak és szenvedések közepette, egy dinamikus öregasszony sétatempójában sikerült lefutni tíz kilométert. Tudni kell, hogy Trychydts tegnap nagyon kitette az indexet, amikor tíz kilométert futott egy óra alatt, úgyhogy ha már az úszás elmaradt, gondoltam, valamilyen sportteljesítményt én is leteszek az asztalra.

Délelőtt fél tízkor, a legnagyobb melegben mentem el futni, gondoltam, jót tesz a fogyókúrának. El is jutottam a pályáig, ahol el is kezdtem körözni, és három kör után tisztán éreztem, hogy kész vagyok, a minimális hat kör után kénytelen leszek hazafelé venni az irányt. Aztán a hatodik körben elkezdtem zenét hallgatni, ami segített, jobban telik az idő zenével, az egyik ZZ Top-számra például két kört is majdnem sikerült lefutni. Érdekes, de most nem csak a dinamikus rockzene jött be, hanem a nyálas popzene is, a lassú kocogáshoz, illetve a puszta túléléshez ez is megfelelő volt. Nagyon-nagyon lassan futottam, hogy bírjam szuflával. Az első hat után 12 kört tűztem ki célul, aztán 16-ot, ami már 9 kilométert jelentett volna. Aztán gondoltam, egy életem, egy halálom, futok húsz kört, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Mert nem a 20 kör a probléma, hanem hogy akkor még ott vagyok két lakótelep távolságra az otthonomtól, és illene hazafelé is futva haladni.

Hesz Máté járt az eszemben, aki Leányfaluról vagy honnan járt edzeni a Római-partra. Leevezett Budapestig, edzett, aztán még hazaevezett, és ő lett az első magyar kajakos világbajnok. Aztán Pulai Imre, aki mielőtt egyéni világbajnok lett, ugyanezt az ötletet dolgozta fel, és elkezdett minden edzés után futni még egy órát. Mert az edzést végigcsinálni egy dolog, de utána még rátenni egy lapáttal, az tolja ki igazán az ember határait, na így voltam a Trychydts-féle pályával a huszadik kör után én is, teljesen készen, de aztán még el kellett futni hazáig.

Valahogy sikerült – a Wekerlének a keresztben levő része iszonyú hosszú volt eddig is, de most aztán különösen, és a végére minden lépéshez külön erőt kellett venni magamon. Fájt a bokám, a vádlim, a derekam, a vállam, de végül is sikerült: a félmaratonnak a felét már le tudom futni.

Elkezdtem feltölteni WordPressre a cikkek után a blogomat is, 2003. novembernél járok. Ez sokkal nagyobb munka lesz, mint a cikkek voltak, mivel sokkal több blogot írtam, mint nyomtatásban megjelent cikket.

Eleinte naponta, naplószerűen írtam blogot, ami persze sokkal változatosabb volt, amíg nem dolgoztam. Ugyanakkor semmi szükség arra, hogy ez fent figyeljen az interneten, úgyhogy a jelentős részét skippeltem. A legérdekesebb  bejegyzés-sorozat a katonaság elkerüléséről szól, máig is emlékszem, hogy összefostam a bokám, amikor megkaptam a behívót egy szombathelyi laktanyába.

Az is foglalkoztatott mostanában, hogy bizonyos események időrendiségét egyszerűen képtelen voltam felidézni a múltból, hogy egymáshoz képest, illetve a naptár szerint pontosan mikor történtek. Úgyhogy el is kezdtem írni egy dokumentumot életem fontosabb eseményeinek dátumozására. A Nyúz-időszak így már rendben is van – ezt persze könnyű volt visszakeresni, de pl. sokat gondolkoztam azon, mióta nem járok kenuzni. 2003. szeptember 19., péntek, ezen a napon még biztosan eveztünk Yokóval egy Öböl-kört.

Ezt a könyvet pedig még mindig keresem.

Természetes, hogy Kozmann Gyuri története foglalkoztatja a közvéleményt, és az is természetes, hogy el akarja mesélni, amit átélt. De legyen bár világklasszis sportoló, az írásos önkifejezés talán nem az erőssége, természetes hát, hogy együttműködjék valakivel, akinek igen. Ez történt például a Magyar Narancsban megjelent, Simon Andrea által készített “Miattunk színészkedik mindenki” című interjú esetében is tavaly szeptemberben. Kitűnő cikk volt: őszinte, mély, érdekes, méltán nyert Minőségi Újságírásért-díjat.

A decemberben megjelent könyv formátuma is interjú, a hasonlóságok azonban itt sajnos véget is érnek. A legnagyobb, egyben legszomorúbb különbség, hogy ennek a szerzője, Kaszala Claudia egyszerűen nem tud írni. Rákerestem, hogy ki ez, régebben gyorskorcsolyázó volt, később téli olimpiákat közvetített, majd a TV2-nek készített sztárinterjúkat például Schumacherrel és Beckhammel. Mindez nem volt kellően intő jel? Ki engedte ezt az ostoba libát Kozmann, illetve egyáltalán: billentyűzet közelébe?

Kaszala Claudia az előbeszédet megpróbálta “irodalmivá” változtatni, és ezért teljesen átírta azt. Felesleges határozószavakkal és felnőtt férfiaktól idegen kifejezésekkel zsúfolta tele, ahogy az írott szöveget egy TV2-típusú “újságíró” (meg a 16 éves gimnazisták) elképzeli. Mert nekem senki ne mondja, hogy Kozmann a lemenő hawaii-i nap bíborvörös fényét emlegette volna, érdekes módon a Magyar Narancs-interjúban sem csinált ilyesmit. A könyvben többször megnyilatkozó Györe Attilával pedig egy évig csapattársak voltunk, ő a legvagányabb és legnagyobb szájú kenus, akit valaha ismertem, kizárt, hogy valaha csak hasonlót kiejtett volna a száján, még ha ezt érzi is, mint hogy “a szívemben az iránta érzett hálát és tiszteletet szomorúság és fájdalom járja át“.

És rengeteg további hiba van még. A szóismétlés elkerülésére például figyelni kell, de akkor sem szabad olyan szinonimát használni, amit valódi kenus még szintén soha ki nem ejtett a száján, így az evezésre a lapátolást – ahányszor ezt a szót hallom, mindig úgy érzem, szájba kellene vágni, aki használta.

Aztán. Az interjú jellegű kötetek esetében az elmúlt száz évben tökéletesen megfelelő volt, ha az alany egyenesen a szerzőnek mesélt, ezt az egyszerű és jól bevált szituációt felesleges tovább bonyolítani. Itt viszont azt a nyakatekert helyzetet próbálták felépíteni, hogy Kozmann nem Kaszalának, hanem Andreas Dittmer német kenusnak mesél a hawaii-i reptéren, ami egy darab sztori előadásához még életszerű szituáció lehet, de egy mély lelki feltárulkozáshoz semmiképpen sem.

A könyv továbbá rövid: nagy betűkkel nyomtatták és sok-sok üres oldalt visznek el a fejezetek közötti szünetek. A maradék terjedelem egy része a fenti szituáció kínkeserves megteremtésére megy el (ahogy megy le a nap Hawaiin és Kozmann Dittmerrel sírdogál), egy másik része pedig a ténylegesen elmesélt történetek bevezetője (ez persze szükséges). De mi marad? Néhány történet Kolonicsról, nettóban nem sokkal több, mint ami a Narancs-interjúból is kiderült. Elég hisztis fazon volt, de minden idők legjobb magyar kenusaként mindent el is néztek neki. De legalább nem szállt el magától, kedves volt és önbizalom-hiányos, nagyjából ennyi a könyv lényege.

Végül egy keveset a kötet értékeiről, mert nagyítóval, de ilyeneket is találtam. Az ifiből a felnőtt versenyzésbe való átmenetet például Kozmann nagyon jól érzékelteti, ahogy egy előfutamban először versenyzett Kolonics ellen. Ahogy először párost mentek, majd végleg egy párrá alakultak, vagy ahogy először átérezte a felnőttek profizmusát Dél-Afrikában. Ahogy az edzések között mindannyian rendelt kaját ettek, hogy Kolonicsnak mindenből volt kettő tartalék, és így tovább. Nyilvánvaló, hogy lenne a fiúknak mesélnivaló története bőven – hiú remény, de egyszer talán majd épkézláb tálalásban is elolvashatjuk őket.

Sosem tanultam meg csapathajóban evezni – egyesben nagyon jó eredményeket értem el, de párosban vagy négyesben szinte soha semmit. Kozmann Gyuri viszont már akkor is jól ment párosban is, 1996-ban például a lehetséges három számból kétszer is párosban indult az akkori párjával az országos bajnokságon. Én mindhárom távon (500, 1000, 2000 méter) egyesben indultam, ezren Kozmann Gyuri mögött második lettem, a másik két távon viszont nyertem, van is egy fotóm a kétezer egyes eredményhirdetéséről.

Szóval Gyuri már akkor is nagyon jól tudott párost evezni, de amikor Kolonics halála után összeálltak Kiss Tamással három héttel az olimpia előtt, semmi esélyt nem láttam arra, hogy jó eredményt érjenek el. Sok-sok időbe telik, amíg egy párosban össze lehet szokni, gyakorolni kell, igaz viszont, hogy legalább ott lehet az olimpián és versenyezhet.

Nagyon komoly eredménynek tartottam, hogy bejutottak a döntőbe. És amikor harmadikok lettek, az újságírók mindenféle jelzőt kerestek, de szerintem kifejezőbb, hogy sem az edzőjük, sem a szövetségi kapitány nem tudott nyilatkozni a sírástól. Szerintem, ahogyan Jules mondta a Ponyvaregényben:

Ez csoda volt, bazdmeg.

Sajnos, ahogy Jules a filmben, Kozmann Gyuri is visszavonul a csoda megtörténte után, én is kevesebbet dicsekedhetek majd, hogy valaha ellene versenyeztem. Ezen a képen például az egyik velencei diákolimpián gratulálok neki, Vajda Laci harmadik helyéből adódóan ez valószínűleg az ötszáz egyes eredményhirdetése lehetett. Gratulálok neki most is!

Nekem még éppen csak elkezdett menni a kenuzás, tizenöt éves voltam, amikor Kolonics először világbajnok lett. Aztán a 78-asok között Kozmann Gyuri lett a legnagyobb ellenfelem, nagyon sokat versenyeztünk egymás ellen, de végig ő maradt a jobb. 19 évesen abbahagytam a kenuzást, egyetemre jártam, dolgozni kezdtem, megházasodtam, nemrég elmúltam harminc éves. Eközben Kolonics még mindig világbajnok volt, és éppen Kozmann Gyurival mentek volna párost az olimpián, világbajnoki címvédőként. Nem nagyon lehet most mit mondani, ez az indexes videó viszont szép.

Balázs Peti tizenegy-tizenkétéves korában került a KSI-s csapatunkba, azaz jóval fiatalabb volt nálunk, de a haverjával, Dömötör Lacival együtt gyorsan beilleszkedett, én is bírtam őket. Egyest és párost is mentek, gondolom nyertek is ezt-azt, de nem nagyon követtem a pályafutásukat, elég volt a saját korosztályomat figyelni. Utoljára aztán a Velencei-tónál a strandon találkoztunk, ahol én Noémivel strandoltam, ők pedig a diákolimpia után jöttek át a versenypályáról. Peti most kétszeres világbajnok lett négyesben, ráadásul zseniális fotót készítettek róluk a befutó után, Peti a hajóban az első, aki fekszik és ujjong, miközben a többiek még a halálukon vannak:

Kolonics György kétszeres olimpiai bajnok, tizenvalahányszoros világbajnok, a kenuzásába nem is szólnék bele, blogot írni viszont úgy kellene, hogy rendszeresen új bejegyzéseket tesz közzé, nem pedig abbahagyja három után. Ráadásul amit abban a háromban írt, még vicces is, például amikor Kozmann Gyuri szimpatizánsai írtak kommenteket, így reagált:

“A “Kozi”- féle rajongóknak annyit üzenek, igazuk van. Nem is tudom, mivel érdemeltem Őt ki. Brilliáns ember, segítőkész partner és még eveznem sem kell mögötte a hajóban. Megold mindent. Remélem fel tudok majd nőni hozzá, ezért küzdök nap, mint nap. Mivel nekünk nem kellett Szegeden válogatózni, ezért ma reggel is vele edzhettem. Fantasztikus volt!!!“

Róluk is van kép, szintén a világbajnokság megnyerése után.

Végül Vajda Attila, akiről annyit tudok, hogy állítólag nagyon értelmesen tud nyilatkozni. Azt viszont vegyük észre, hogy jövőre olimpia, és a kenu egyes ezer méteren, ami olimpiai szám, a magyar kenus a világ- és az Európa-bajnok. És vegyük észre Garfieldot is a hajója elején:

(szerkesztett verzió)

“Az MTI tudósításából:Az arcok ünnepélyességet sugároznak. Mindenki tudja, hogy valami nagyon fontos fog ma történni. Ipacs László megborotválkozott, kifogástalan fekete öltönyében áll, nem vett a gatyájára rá egy rövid pizsamanadrágot, megfésülködött. Szabó Sándor úr nem tart kiselőadást fennhangon kajakos edzői pályafutásáról. Banai Ádám nem szellent fennhangon. Ökrös Zsolt ma egész nap úgy viselkedik, mintha betöltötte volna a 4. életévét, még nem vette elő a bréjét megmutatni.

“Most pedig fáradjon a mikrofonhoz egy úriember. Ő ezelőtt 10 évvel kisgyermekként egy borongós téli estén úgy határozott, hogy ellátogat a BSE-sporttelepére, hogy beiratkozzon kenuzni. Anyjával ment, és az egyesületben Somogyi “Tax” várta őket futásból megtérve, az állandóan rajta levő nemzeti hosszúujjúban, a taknya-nyála egybefolyt. Ezt a kisfiút ez a látvány sem rettentette el. Azóta sok-sok víz lefolyt a Dunán. Elérte pályája csúcsát. Ez akkor történt, amikor egy emlékezetes Budapesti Diákolimpián a Népsziget tömege előtt megverte Weszl Miklóst, falapáttal, a BSE 66-os kenujával. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, fogadják szeretettel Simor Miklós Urat!”

Amíg az eloadó a hátsó sorokból elindul a pulpitushoz, Bozsik Attila szeretetből Balogh “Pityukám” járomcsontjára mért ökölcsapás hallatszik a teremben, amire Banai sem rest, szintén egy gigantikus erejű ütést mér szintén Balogh combjára. Ezalatt Mocsári “Kisjokó” Dávid Banai Eszter belső combját paskolta meg. Mindhárom csattanás egy-egy bátortalan tapsként hangzott az ünnepélytől révült állapotban lévő tömegen, ezért mivel mindenki azt hitte, hogy a másik tapsol, maga is elkezdte ezt a cselekedetet, aminek a következtében Simort őrjöngő tapsvihar fogadja, mire dobogóhoz ért. Szóra emeli ajkát, és emígyen szól:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves BSE-s barátaim!

A paraszt minden vasárnap betereli az akolba a barmát, hogy kipihenje az egész heti fáradalmakat. (…)”

Forrás: http://www.freeweb.hu/bozsikcucu/

Kajak-kenu világbajnokságot közvetítenek az MTV1-en. Kucserát utáltuk a BSE-ben, de azért örülök, hogy világbajnok lett. A többiek is így vagy úgy megállták a helyüket, a közvetítés viszont elképesztően alacsony szintű. Egyrészt a riporter kizárólag lexikális adatok közlésére szorítkozik, a hangját sem emeli meg, miközben Janics és Kovács több mint egy hajóval veri el a mezőnyt. Az sem hangzik el, hogy az olimpián még Janics ült elől – miért cseréltek helyet azóta? A női kajak négyes győzelmét csak besorolja a másik kettő közé, kész. Bár lexikális adat, mégsem tudja, hogy Kucseráék győzelme is történelmi, mert a magyarok emberemlékezet óta soha semmit nem nyertek K2 ezer méteren.

A riporter a Budai-testvéreket kétszer is megemlíti, egyszer érném meg, hogy egy riporter a magyarságukra való célozgatásnál többet tudjon róluk. (Tessék: a Honvédban kenuztak, amíg az apjuk Kanadába nem költözött. Ott is folytatták a kenuzást, sőt, egy év alatt legalább húsz centit nőttek, és felnőttkoruk óta folyamatosan döntősök a világbajnokságokon. Ennél többet talán az olimpiai- és világbajnok Pulai Imre, vagy a régebben riporterkedő Ábrahám Attila tudna mesélni róluk, mindkettő honvédos volt, igaz, Ábrahám kajakos.)

A kajak négyesünk kétszeres olimpiai bajnok, itt döntőbe sem jut, a riporternek erről annyi jut eszébe, hogy nem akar állást foglalni. A fentiek után talán jobb is, de kérhetne állásfoglalást mondjuk egy szakembertől, a szövetségi kapitány például kifejezetten ezért van ott.

Végül ismert, hogy a kajak-kenu kissé nehezen követhető tévében, mert ha a kamera nem pont oldalról mutatja a mezőnyt, nehéz felmérni a helyzetet. Csakhogy ott vannak a pályát kijelölő bólyák is, azok pont keresztben vannak, és a szép sima víznek köszönhetően a tévében is jól lehet látni őket, azokhoz viszonyítva én kitűnően követni tudom a verseny állását. Ehhez képest a riporter… Andreas Dittmer, a világ jelenlegi legjobb kenusa például kétszáz méterrel a cél előtt látványos, tanítani való hajrába kezdett, a barátunk viszont csak a célban vette észre, hogy nyert…

Naményi József: Kajakos alakok című könyvéből egy részlet arról, amikor Jugoszlávia kajak-kenu VB-t rendezett:

“Az első rendezésük alkalmával örültek a hazaiak, ha egyáltalán döntőbe jutottak. A második alkalommal Ljubek már nyert egy bronzot, a harmadik alkalommal Ljubek is, Janics is világbajnok lett. Nem kell sok logika annak belátásához, hogy a rendezés költségei sokszorosan megtérülnek, ha anyagiakban nem is, erkölcsiekben mindenképp. Vajha nekünk magyaroknak is lenne egy versenypályánk, ha nem is négy, de legalább egy világbajnokságot rendezhetnénk! Nálunk vajon hány “Ljubek”, hány “Janics” bukkanna fel?”

Ez a könyv 1983-ban jelent meg. Azóta lett nemzetközi verseny rendezésére alkalmas kajak-kenu pályánk Szegeden, ahol 1998-ban világbajnokságot rendeztünk. Idővel felbukkant egy Janics is, szerencsére valóban nálunk, az idézetben említett, jugoszláv kajakos világbajnok, Milan Janics lánya, Natasa. És hogy kerek legyen a történet, félig-meddig Ljubekünk is lett, amikor az említett Matija Ljubek fia pár évvel ezelőtt nálunk, velünk edzőtáborozott. Nikola Ljubek azóta VB-ezüstérmes, olimpián döntős volt.

Az apját viszont pár hónapja lelőtték egy kocsmai verekedés során. Nagyon sajnálom, mert kedveltem az öreget, akit akkor ismertünk meg, amikor ezdőtáborban voltunk Horvátországban. Az étkezéseknél a Wichmann Tamás révén magyarul egész jól beszélő, amúgy olimpiai bajnok öreg Ljubek fordította nekünk az ételek nevét, amire azért volt szükség, mert az étlap horvát nyelvű volt, mi viszont utáltuk a halakat és a tengeri herkentyűket. Mindig csak azt kérdeztük, melyik kaja nem hal, és ott szültem azt a nyelvi leleményt is, hogy a halevést hallásnak mondjuk. Például: szerinted ez milyen étel, nem akarok megint hallani!