Huszonvalahány évesen kenuztam utoljára, és mindig visszavágytam, de sosem volt időm újrakezdeni. Munka, család, gyerekek, eleve hová mehetnék, mindig volt kifogás. Nehezebb lett jó kifogást találni, mióta a Nuance-nál dolgozok, hiszen az iroda a vízitelepekre vezető út végén van, tíz percre a Dunától… De azért sikerült: kövér vagyok, béna lennék, beborulnék, elsüllyednék, mindenki kiröhögne és haza lennék zavarva.
Idén augusztusban viszont megbeszéltük egy kollégával, hogy elmegyünk túrakenuzni az egyik közeli vízitelepre. Így is történt, utána pedig, mivel mindenki kedves volt, és eleve sok kezdő felnőtt volt körülöttünk, összeszedtem a bátorságomat és kikértem a telep egyetlen versenykenuját kipróbálásra. Ez egy kifogástalan állapotú „csepeli” C-1 volt, én pedig rövid és ócska lapáttal, a biztonság kedvéért szemüveg nélkül, de beszálltam és nem süllyedtem el, sőt nem is borultam be! A kolléga túrakajakban jött mellettem, így eljutottunk az öböl feléig, ott sikerült megfordulni és baj nélkül visszaértünk a stéghez.
Innen már simán ment minden: elhoztam szüleimtől a régi lapátomat és térdeplőmet, megérdeklődtem a KSI-ben a kondíciókat, és kiderült, hogy a régi hajóm is megvan még! Ez anno a KSI hajóépítő műhelyében készült, én választottam ki magamnak, majd négy évig edzettem és versenyeztem benne. Nyertem vele egy csomó versenyt, eveztem benne Horvátországban, Szlovákiában és itthon is szerte az országban, szóval a szívemhez nőtt. Most is jó állapotban van, egy kezdő srác evezget benne, de amikor öt óra után végez, én is elvihetem. Ami pont olyan, mintha ismét 16 éves lennék… aztán a derekam figyelmeztet, de így is jó érzés, 1+1 Öböl-körre simán jó vagyok benne még most is…
