Munkahely-váltás

Új munkahelyem van: az “Informatika a látássérültekért” Alapítványnál felmondtam, miután felvettek a Nuance-hoz QA-engineer, magyarul szoftvertesztelői munkakörbe. Az alapítványnál nem töltöttem ki a 30 napos felmondási időmet, hanem közös megegyezéssel ennél gyorsabban jöttem el, és április 5-én volt az első munkanapom a Nuance-nál.

Az alapítványnál ugyanakkor az volt a célom, hogy mindent rendben átadjak a kollégáknak. Az egyetlen terület, amit más kolléga nem tudott volna ilyen gyorsan átvenni, az a honlap szerkesztése, úgyhogy elvállaltam, hogy azt én szerkesztem tovább önkéntesként.

Szintén látássérültügyi információ, hogy befejeztem a könyvem kéziratát (tada.wav), az már a kiadónál van elbírálásra, meg ami kell még – én megírtam. Furcsának tűnhet, hogy akkor jelentetek meg könyvet, várhatóan “Informatika a látássérültekért” címmel, amikor éppen szakítok a látássérültügyi informatikával, de a kettőnek nincs köze egymáshoz, így jött ki a lépés. A könyvben összegzem az elmúlt tíz év szakmai tapasztalatait – a nagy részét a saját korábbi anyagaimból smitteltem össze, de pont az volt az egyik cél, hogy legyen egy átfogó, aktuális  összefoglalás a témában. A másik, hogy legyen egy könyv a polcon, amit én írtam, és ezután bármikor megemlíthessem, hogy könyvet is írtam erről, vagy hogy a könyvemben azt írtam erről… értitek.

Csütörtöktől pedig a Nuance-nál dolgozok mint a ShareScan szoftver egyik tesztelője, jó környezetben, szimpatikus munkatársakkal, anyagilag is előrelépve. Technikailag ezt azt jelenti, hogy nagyon sokat fogok metrózni ismét (mint a gimnázium alatt), sőt, a közelsége miatt még a BSE kajak-kenus vízitelepének a meglátogatása is felmerült, mint lehetőség…

Vak fiatalok látogatása a Nasa űrtáborában

Büszke vagyok erre a történetre. Persze személyesen nem az én érdemem: a MANT ötletéből, az NKTH támogatásával mehettek ki a srácok a táborba, ahová Szelinger Tomi kísérte el őket, és az alapítványnál is legalább két kolléga dolgozott még a projekten legalább annyit, mint én. Ugyanakkor (ez az én blogom, továbbá) én bíráltam el a látássérült fiatalok pályázatait, én adtam át nekik a díjat, én csekkoltam le, hogy milyen minőségben videózik az iPhone 4 (döbbenet egyébként), és én válogattam a kint elkészült videók közül is. Amelyekből aztán egy csomó bekerült a Fókuszba is, országos nagy kertévében, főműsoridőben. Az egyik srác édesapja mondta, hogy a mi alapítványunk olyan dolgokat csinál, aminek tényleg van értelme – valószínűleg nem ismer minket elég jól, de ez a projekt történetesen tényleg elég klassz volt.

Munkába járás vonattal

Tudom, hogy naponta sok ezer ember jár vonattal dolgozni vagy tanulni Budapestre, de bennem eddig még fel sem merült ez a lehetőség, főleg nem Budapesten belül. Pedig, amint apa felhívta a figyelmemet, Kőbánya-Kispest állomáshoz közel lakunk, Zugló állomáshoz pedig közel dolgozok, és a kettő között rengeteg vonat jár folyamatosan. Az ötlet másrészt onnan jött, hogy a bérlet árában, akarod-nem akarod, a MÁV-bérlet ára is benne van kötelezően, ennyi erővel tehát vonatra is szállhatok ugyanazzal a szelvénnyel, legálisan.

Úgyhogy kipróbáltam, és az eredmény döbbenetes volt. Egyrészt a vonatok ezen a részen rendkívül gyakran járnak. Az ország keleti feléből érkező vonatok mind a Kökin, mind Zuglóban megállnak, ezért szinte tetszőleges időpontban megállhattam eddig a peronon, egy-két perc múlva biztosan befutott mellém egy megfelelő vonat. Viccesen hangzik hogy pl. ma a lajosmizsei személyvonattal mentem dolgozni és a záhonyi gyorssal jöttem haza, tegnap a monori személyvonattal be és a szegedivel haza és így tovább, mégis működik, nekem ezek bármelyike tökéletesen megfelel. A vonatok a BKV-val bőven összemérhető sűrűséggel járnak errefelé.

A kényelem is megfelelő, a vasút a BKV szintjét mindenképpen megüti. Egy hete járok vonattal dolgozni és haza, ezalatt kétszer fordult elő, hogy nem volt ülőhely, de ha állni kell, az is tökmindegy, miután 8 perc a menetidő. Valamint nincsenek trollok a bejáratnál, és eddig még ellenőr sem zavart meg az utazásban.

És ami az egészben lenyűgöző, az egyszerűsége. A Kökihez kell kisétálni, ami 20 perc egészséges séta, ott felszállok a vonatra, 8 perc múlva leszállok, és újabb 5 perc alatt a munkahelyemen vagyok. Nincs kétszeri átszállás és várakozás, nincs tömeg, nincs lökdösődés, az első alkalommal olyan volt az egész, mint valami térugrás. Időben is nyerek, bár nem sokat, 5-10 percet, de ezt nem három, hanem csak egy járművel teszem meg.

Ezt a bejegyzést a BKV-sztrájktól függetlenül meg akartam írni, mert nem amiatt kezdtem el vonatozni, a sztrájk mégis adott egy aktualitást a megírásának. A főnököm például egy órával később jár be, hogy felférjen a hetes buszra, a tévében bemutatták az 50-es villamos hűlt helyét, engem viszont ez az egész egyáltalán nem érintett. Igaz, ma éppen MÁV-sztrájk is volt, de az 1 perc várakozás után beérkező lajosmizsei személyt a jelek szerint ez nem érintette.

Aminek viszont betett a vonatozás, az olvasás. Eddig a BKV alkalmából viszonylag sok időm volt olvasgatni, amíg a metrón vagy a villamoson dekkoltam, arányaiban messze a legtöbbet ott olvastam el a könyveimből. Most ez nincs, a 8 perces út alatt nincs sok értelme belekezdeni az olvasásba, igaz, van helyette viszont az egészséges gyaloglás. Kőbánya-Kispesttől elszakadni pedig úgy látszik, én már soha nem fogok, bár ha megépül végre a pláza, benne a mozival, különösebben talán nem is akarok.

Évértékelés 2009

Az idei év mindenekelőtt természetesen Zsófiról szólt, nagyobbrészt még Noémi hasában, aztán megszületve, és most már itt van velünk, eszik, alszik, aranyos, néha telerakja a pelenkát és egyebek. A második legfontosabb dolog a munkahelyváltásom volt, hogy visszamentem az alapítványhoz, valamint volt két esküvő, temetés egy sem, kopogjuk le, és a baráti körünk is ugyanaz maradt.

Az összes többi tulajdonképpen lényegtelen. A sorozatnézés hozott még viszonylag érdekes változást az életünkbe, klassz dolog nagyüzemben sorozatokat nézni itthon, megvolt hat évad 24 és öt évad Lost. Én még külön megnéztem négy és fél évad Magnumot, láttunk a tévében Jóbarátokat, Két pasi meg egy kicsit, Malcolmot, utóbbit algi fordításában.

A mozis felhozatal elég gyér volt, nehéz volt még a legjobb hármat is kinevezni, de ezek voltak: Made in Hungaria, Másnaposok, Harry Potter és a Félvér Herceg. Elolvastam 61 könyvet, ezekről néha írtam is.

Meghirdetem a Legjobb Vétel kategóriát, amelyet a még januárban vásárolt Acer Aspire One netbook nyert meg, nagyszerűen lehetett vele út közben dolgozni, szórakozni és kapcsolatot tartani, egyszer még prezentáltam is róla, igaz, az ötven fős közönségből kb. hárman láttak, de a lényeg az, hogy technikailag működött.

Ami viszont rossz volt 2009-ben, hogy nem tudtunk rendesen nyaralni, egy-egy hétvégi kiruccanásunk volt csak, a júniusi balatonfüredi hosszabb próbálkozásunkat elmosta az eső. Emiatt idegileg eléggé fáradt voltam az év jelentős részében, szerencsére most az év végén három teljes hétig pihentethettem az agyam.

A jövő évre vonatkozóan talán segít, ha nyilvánosan is leírom, hogy 2010 szándékaim szerint a megfelelő testsúly elérésének éve lesz. Volt egy felmérés, hogy a brit férfiak átlagosan 6 kilót híznak a feleségük terhessége alatt, és én pontosan hoztam az átlagot, sajnos. Nem mintha azelőtt, a tavalyi kiindulóponton valami Adonisz lettem volna: még le is írtam magamnak, hogy a cél: mínusz 22 kiló. Ebből lett plusz 6, úgyhogy 2010-re a cél a mínusz 28, szurkoljatok! Egyelőre az is egy sikerélmény, hogy december 14-én és január 4-én pontosan ugyanolyan súllyal mérlegeltem, pedig volt közte karácsony, szilveszter és három hét otthon tartózkodás iszonyú mennyiségű sütemény társaságában.

Az év zárásaként pedig iderakom Zsófi eddigi legviccesebb fotóját, amint a nagyapját igyekszik éppen lekaratézni. Boldog új évet mindenkinek!

Zsófi a nagyapja kezében, mintha karatézna

Vissza az alapítványhoz

Szeptembertől visszajöttem dolgozni az alapítványhoz. Valójában nem is szakadtam el végleg: Misivel végig kapcsolatban álltunk, nem beszélve három, hozzá köthető szerződéses melóról és két konferenciáról, és a visszatérésem is mindig beszédtéma volt. A KSZF-hez menni annak idején anyagilag volt előnyös, most visszatérni pedig szakmailag lesz az, remélem: az alapítvány ügyvezető helyettese leszek (értsd: Misi helyettese).

Természetesen a KSZF-nél töltött év is sok tapasztalattal szolgált. Elsősorban is megismertem sok kedves és érdekes embert, akikkel jó volt együtt dolgozni és sok érdekeset tanultam tőlük. Szakmailag viszont visszalépés volt a KSZF-es munkakör: honlapokat szerkesztettem, de ez sokkal inkább mechanikus adatfeltöltés volt, mint valódi szerkesztés – egy idő után iszonyú unalmas napi három, “Tisztelt kollégák!” kezdetű Word dokumentumot kapni és feltölteni. És ezek legalább a kommunikáló kollégák voltak, mert a szervezet egészére máskülönben, hogy finoman fogalmazzak, nem igazán jellemző a kommunikáció. Ezen kívül a KSZF egésze ellátó, beszerző, gyakorlatilag gondnoki jellegű szervezet, ez az informatikusok vonatkozásában rendszergazdai munkát jelent, ami viszont mindig is távol állt tőlem. Én azt szeretem, ha egy gépet be lehet kapcsolni és jól működik, például a hozzáférési jogok beállítását is mindig utáltam.

Egy nagy szervezet működtetéséről viszont sokat tanultam, a jó és a rossz megoldásokból is. Az államigazgatás működésében a kontraszelekció és a bürökrácia egészen döbbenetes, meg az is, amikor államtitkári kérésre azonnal felrúgunk minden szabályt, miközben naívan azt hinnénk, őnekik kellene ezeket a leginkább tiszteletben tartani. Persze pozitív példákat is láttam, a call-center például az adott körülmények között példaszerűen működött, ahogy a feladatok szétosztása is. A sok megismert kolléga, karrierút és munkamódszer is érdekes volt, ennyi tapasztalatot egy kisebb szervezetnél ennyi idő alatt képtelenség lenne megszerezni.

Úgyhogy a lehetőségért mindenképpen hálás vagyok a KSZF-nek, de az alapítványnál ugyanazért a fizetésért, magasabb pozícióban, nagyobb felelősséggel járó munkát végezni jelenleg jobb lehetőségnek látszik. Augusztus végére még kivettem az arányosan járó szabadnapjaimat, erről majd külön írok, mától pedig ismét az “Informatika a látássérültekért” Alapítvány munkatársa vagyok.

Munkahely-váltás

Új munkahelyem lesz: az “Informatika a látássérültekért” Alapítványnál felmondtam, miután engem választottak ki a Központi Szolgáltatási Főigazgatóság Informatikai és Telekommunikációs Főosztályán a website operátori állására. Péntekig dolgozok még az alapítványnál, majd augusztus 1-jén kezdek a KSZF-nél. A váltás legfontosabb oka a pénz: lényegesen magasabb lesz a fizetésem az eddigihez képest.

Augusztustól tehát új munkahely, új közösség, új kihívások, a kormányzati szféra megismerésének lehetősége – izgalmas lesz, várom már. Ami pedig a vakügyi informatikát illeti, hogy az elmúlt öt évnek a már említett tapasztalatai ne vesszenek kárba, egyrészt nem zárom ki, hogy a munkaidőmön kívül még valaha ilyen szakértői munkát végezzek, másrészt publikálni fogom az amúgy is publikálásra szánt anyagaimat (ezt amúgy is terveztem, csak soha nem jutott rá idő).

Átlépés az alapítványhoz

Lassan letisztulnak a dolgok, még ha augusztus végéig is kellett várni rá. Tegnap közös megegyezéssel kiléptünk az MVGYOSZ-ből. Barátsággal jöttünk el, a szerdai dolgozói gyűlés után még egy kis búcsúfogadást is rendeztünk a kollégák számára, és mi is kaptunk ajándékot.

Mától pedig beléptünk az alapítványhoz dolgozni, reggel nyolckor tehát számítógép elé ültem és dolgozni kezdtem – itthon, mert egy ideig most részben távmunkás leszek, amit úgyis mindig szerettem volna kipróbálni.

Utolsó nap az MVGYOSZ-ben

Tegnap volt tehát az utolsó napom az előző munkahelyemen (furcsa leírni), de nem volt idő szomorkodni az átadások és az adataink kimentése miatt. A természet nem akarta, hogy elmenjünk, a szél kidöntötte a bejárat melletti gesztenyefát. Nagy szerencse, hogy senki sem járt arra, ezért is gondolom, hogy csak minket akart odabent tartani. Nem járt sikerrel: a tűzoltók egy órán belül szétfűrészelték, délben már újra szabad volt az út kifelé.

Minden, amit két év és tíz hónap alatt készítettem, ráfért két CD-re.

A fájljaimat meglehetős rendben tartottam mindig, azokat csak ki kellett írni, viszont a majdnem három évnyi papíros anyagot is át kellett nyálazni, nem beszélve a csontvázakról a fiókok mélyén. Egyébként Vakok Világát sem tördelek már, mert az új főszerkesztőnek saját tördelője van. Mostantól tehát nincs honlap, nincs hírlevél, nincs hétfő reggeli rtv sem. Sajnálom, szerettem ott dolgozni, a kollégákkal is jól kijöttem.

Induljon a banzáj (Nyaralás Bogláron, I. rész)

Szerettem volna úgy nyaralni menni, hogy már tudom, mi lesz az állásommal. Március óta nem tudott végleges döntést hozni rólunk az MVGYOSZ elnöksége, azóta lógott a levegőben minden, és nem akartam, hogy a stressz tönkretegye a nyaralást, vagy arra jöjjek vissza, hogy nincs hová visszajönni. Ezért aztán kitoltuk a nyaralást augusztusra, gondoltam, eddigre biztosan rendeződik a helyzet. Ehhez képest pontosan a turnus közepén kaptam a hírt, hogy az elnökség öt hónap után mégiscsak döntött, úgy, hogy a továbbiakban nincs szükség ránk. (Szerencsére úgy tűnik, azért lesz állásom szeptembertől is, de erről majd később.)

Már az odaút is vicces volt. Első osztályra vettünk jegyet, de sajnos a minimum tíz kocsiból álló nagykanizsai gyorsvonatból csak az egyik kocsi egyharmada volt első osztály. A négy darab első osztályú fülkében is csak egy-egy hely volt, ezért Noémi megkért egy urat, hogy fáradjon már eggyel arrébb, hogy mi is elférjünk. Az meg úgy tett, mintha nem is hallaná, csak nézett könyvébe, ezért kénytelen voltam én is hozzászólni, majd a megütött hangneme miatt elmondani neki, hogy mit gondolok róla. Jól esett, de helyünk ettől sem lett, úgyhogy másodosztályon utaztunk, tulajdonképpen jól.

Balaton

Az üdülő üzemeltetését a hivatali büfét is működtető házaspár, Klári és Gyula vette át. Ez abszolút nyerő ötlet volt, mert sokkal rugalmasabbak voltak, gyakorlatilag minden kérésünket teljesítették a két hét alatt. Kaptunk DVD-filmeket és újságokat, egy királynő előnyt sakkban, vagy amikor a fesztiválon a koncertek kezdési időpontja megkívánta, előrehozták a vacsorát (a fesztiválról is majd később).

A szobánk ugyanaz volt, mint két éve, a folyosó végén, direkt, mert így csak egy szomszédunk volt, és az erkélyünk is nagyobb, mint másoknak. Szúnyog szinte egyáltalán nem volt, helyettük pókok voltak mindenhol, mindent be is szőttek hálóval. (folyt. köv.)

Hosszú hétvége Bujon

A túlórát nálunk soha nem fizetik ki, csak lecsúsztatni lehet, a hétvégét ráadásul duplán, úgyhogy idén eddig egy nap szabadságot vettem csak ki. Ideje volt pihenni egy kicsit, főleg, hogy Noémi is végzett a vizsgáival, így elnyújtottuk a hétvégét Bujon, ami a kánikula miatt elsőrangú ötletnek bizonyult. Persze ott is ugyanilyen meleg volt, csak nem a hivatalban, hanem strandon vagy ágyban, elsötétített szobában ért, kedden például este nyolckor tettük ki a lábunkat a házból először.

Vasárnapig lent voltak Pistiék is, Bence most már megkülönbözteti az embereket, és idő kell, mire megszokja őket. Mi is csak két nap után tudtuk babusgatni, de akkor már nagyon barátságos és aranyos volt, igaz, a legboldogabban akkor vigyorgott, ha az édesanyja vette vissza.

Egyik este szalonnasütést rendeztünk Pistiéknél (tulajdonképpen a nagymamánál), erre az alkalomra Noémi édesapja készített egy profi szalonnasütőt. A szalonnát a két tányér közé kell tenni, így nem ég meg a tűzben, és a zsírja egy kis csőrön át kifolyatható a kenyérre. Higiénikusabb, gyorsabb és hatékonyabb is, mint a szokásos csepegtetés, igaz, az egész estét programot egy órásra rövidíti le.

A Simsben is nevelődnek az újabb generációk. Magunkból indultunk ki, mára pedig a dédunokánknak is két fia született, mindkettő magániskolában tanul, ő maga pedig hajlott hátú öregember lett, még szerencse, hogy party DJ-ből előléptették valami előadónak. Az anyjuk két gyerek felnevelése után, nyugdíjasként kezdett el dolgozni, mert kell a pénz, én pedig még mindig ott kísértek a ház körül.

Sétahajózás a Dunán

Eddig többnyire az iroda ablakán kinézve láttam csak, hogy süt a nap és éreztem, hogy baromi hőség van, de például tegnap még ez se tűnt fel, annyira pörögni kellett. Nesze neked nyári pangás. Egyébként a lányok úgy dolgoznak, mint az igáslovak, úgy viselkednek, mint az angyalok, a tagnyilvántartás tehát halad, a minisztérium kiírta a Pályázatot, az előfizetők megkapták az újságjaikat, szóval a péntek például egy jól sikerült nap volt, de ötkor, mikor hazaértünk, azonnal bealudtam és még hétkor is alig lehetett életet lehelni belém.

Mostantól viszont tényleg úgy teszünk, mintha a nyár nem csak annyiban különbözne a téltől, hogy melegünk van az irodában. Délelőtt például két határozottan nyárias filmet néztünk meg videón, legalábbis a Múmia a sivatagban, a Hóbortos hétvége pedig egy tengeri szigeten játszódott.

Délután pedig sétahajózni mentünk a Dunára, ami régi tervem volt, mert egy kellemes nyári programnak ígérkezett. Az is lett, a Boráros térről két óra alatt vitt fel a sétahajó a Rómaira, ezalatt végig a felső szinten ültünk, ahol elég nagy volt a szél, de nagyon szép volt a kilátás. Így visszagondolva a hajó aljában talán mégis jobb lett volna, mert a romantikához a nyugalom is hozzátartozik, márpedig a motor zúgása meglehetősen hangos volt ott, ahol mi ültünk.

Megszállott videósok a hajónNagyon érdekes utastársaink voltak, a legcikibbek egy öttagú család férfitagjai voltak. Mindketten végig videokamerázták, részben a családot, részben a Duna partját, azok közé a turisták közé tartoztak, akik a tájat csak a kamera kijelzőjén keresztül látják. Azt nem értem, hogy mi a fene lehetett annyira érdekes és megörökítésre méltó a part menti házakban, egy forduló sétahajóban, a Margit-szigeten, vagy a Hajógyári-szigeten a kikötő melletti kőfalon, merthogy mindet lelkesen kamerázták. Még ha a gyereket vették volna, de nem, sőt az volt a csúcs, amikor anyuka apuka lábára tette a kicsit, az viszont oda se bagózott rá, mert éppen egy mellettünk elhaladó, számukra gondolom végtelenül egzotikus motorcsónakot vett fel.

Viccesek voltak még a matrózok, akik lazán föl-le szaladgáltak a mentőcsónakon, a dagadt kormányos, aki lejtett egy könnyed korlát-táncot, hogy rászóljon az elkóborolt utasokra az alsó szinten, illetve a másik kormányos, aki rám dudált, amikor mobiltelefonálás közben véletlenül besétáltam a kormányosfülke elé és eltakartam előle a kilátást. Szóval klassz kis délutáni program ez, tanácsként még annyit, hogy lakóhelytől függően inkább lefelé, a Rómairól érdemes jönni a Boráros térig, hogy ne onnan a világ végéről kelljen hazabuszozni, mint nekünk, kellemesebb, ha a hajó már eleve hazafelé visz.