PC helyett táblagéppel kellene az időseket informatikára tanítani

Manapság sokfelé szerveznek számítógépes tanfolyamokat időseknek Kattints Nagyi! és hasonló fantáziadús címekkel, sőt tavaly az állam szétosztott ötezer(!) laptopot idősek között, és nekik is tartottak képzéseket. Ilyenkor mindig elszörnyedek: miért PC-ket használnak arra, hogy az időseknek megtanítsák az informatikát? Miért nem táblagépeket?

A személyes tapasztalat, hogy anyukám és az ő barátnője is az elmúlt években kezdett el internetezni. Anyukámnak táblagépet vettünk, a barátnője PC-t vásárolt. Anyukám élvezi és naponta, rendszeresen használja a táblagépet – a barátnője inkább csak szenved.

A probléma, hogy egy informatikai eszköz használata újfajta absztrakciót igényel, új eszközök, új fogalmak megismerését. Kezdjük a hardverrel: egy PC használatához (legyen az akár laptop, akár asztali gép), kell egy megfelelő méretű asztal, szék, a közelben konnektor. Oda kell ülni a géphez – amíg a táblagépet édesanyánk egyszerűen kézbe veszi, miközben a megszokott, kényelmes foteljában ülhet.

PC-n meg kell ismerkedni az egér használatával, ami szokatlan finommozgást, ügyességet és absztrakciót igényel – a táblagépet viszont a világ leginkább kézreálló és intuitív módszerével, az ujjával használhatja. Start menü, böngésző, URL – csupa misztikus bonyodalom és furcsaság, a táblagépen viszont ott az ikon, csak rá kell bökni az ujjunkkal.

Nyilván végig kell gondolni, édesanyánk mire kívánja használni a készüléket. Az én személyes igényem az volt, hogy képeket tudjak küldeni anyának az unokáiról, ehhez a táblagép tökéletes. Youtube, híroldalak, Facebook, Instagram – ezekhez is. Külföldre költözött gyerekek esetén: Skype, ehhez sem kell asztali gép.

Szövegszerkesztés: ehhez már valóban az asztali gép a jobb, de hányan akarnak idős rokonaink közül szöveget szerkeszteni? Egy másik rokonom, Guszti bácsi például akart, hiszen cikkeket írt újságokba, meg leveleket, verseket, naplót, neki nyilván asztali gépe volt. De egy átlagos Kattints Nagyi! tanfolyam résztvevőit én biztosan nem ezekkel terhelném először…

…és ha már táblagép, legyen 10″-os a jobb láthatóság miatt.

Kapcsolataink hatalma és kiterjedése (Élet és Tudomány)

James H. Fowler – Nicholas A. Christakis: Kapcsolatok hálójábanA kötet akár a folytatása is lehetne Barabási-Albert László világhírű, Behálózva című könyvének. Mint ismert, Barabási számtalan területen rámutatott az életünket alapvetően befolyásoló hálózatok jelenségére, legyenek azok akár a sejtjeink, akár a számítógépeink hálózatai, és természetesen bemutatta az emberek közötti kapcsolatok hálózatát is. E könyv szerzői, James H. Fowler és Nicholas A. Christakis szintén foglalkoznak, ahogy a hálózatok matematikai jellegzetességei az emberek közötti kapcsolatok során megjelennek, és sokkal nagyobb mértékben befolyásolják az életünket, mint az korábban gondoltuk. Read more

Ingress

Az utóbbi időben elkezdtem Ingresst játszani – módjával, de azért rendszeresen tolom. Ez egy nagyon érdekes augmented reality (kibővített valóság) játék, vagyis valódi objektumoknak feleltet meg virtuálisakat. Mert ha nem is látszik, számtalan köztéri objektum valójában portál, amely egzotikus anyagot termel, és utóbbiakat felhasználva a portálokat tovább lehet fejleszteni, illetve összekötni egymással. Ezek így még több energiát termelnek, hármat összekötve pedig le tudjuk fedni a köztük levő területet, az alatt pedig az emberiség már biztonságban élhet… Az emberek védelmére két párt is létrejött, a zöldek és a kékek egymás ellenében próbálják lefedni a területeket és elhappolni a portálokat, jelenleg a világ lefedett részének 66%-a a kékeké, vagyis vezetünk! Minderről van egy látványos videó is:

Amint a videóban is látszik, a játék alapja és egyben a legfőbb kihívás, hogy a portálok manipulálásához személyesen oda kell menni hozzájuk. Az lesz menő, eredményes játékos, aki hajlandó járni a várost és rendszeresen felkeresni portálokat. Van egy városnéző jellege is az egésznek, de ez persze elég sok időt igényel, és természetesen nem a tél az ideális időszak erre.

A játékhoz androidos mobiltelefon kell GPS-szel és adatforgalommal, és ami először megtetszett, az az Ingress dizájnja: iszonyú látványos, pont olyan, mint a filmekben a futurisztikus számítógépes felületek, és a hangja is ugyanilyen jó. Nagy élmény, hogy ilyen látványos, illetve a hétköznapi valóságot érdekesen módosító játékot tudunk futtatni egy szimpla mobiltelefonon. Azaz… gyors processzor, sok memória és nagy képernyő azért ajánlott – az én HTC Desire készülékem 2.3-as Androiddal alapvetően elegendő hozzá, ha már elindult, de iszonyú sok, 2-3 perc(!), amire elindul és érdemben játszani tudok vele. A jó hír, hogy adatforgalomból kifejezetten keveset használ, a rossz hír, hogy akkumulátorból viszont kifejezetten sokat, ami persze nem is csoda, hiszen GPS, internet és képernyőkijelzés együttesen kell hozzá végig.

Arra kell még felkészülni, hogy a külső szemlélő számára egy Ingress-játékos néha furcsa látványt nyújt: most először használtam például GPS-navigációt ahhoz, hogy eljussak a közértbe, és csütörtök reggel 8-kor a kispesti mellékutcákon is furcsa hatást kelt, ha valaki a telefonja segítségével próbál tájékozódni. Nem beszélve arról, amikor a Szent István Bazilika mellett áll valaki, de véletlenül sem néz fel a templomra, szigorúan csak a telefonját nyomkodja. Vagy otthon, este elmagyarázni: „Hová mész, szívem, ilyen késő este, egyedül?” – „Csak leugrok ide a sarokra, őőő, portált hackelni…”

Két kellemetlen korlátozás van még, az első, hogy a részvételi lehetőséget külön kérvényezni kell a játék oldalán és az engedélyre 2-3 hetet is várni kell. A már aktív játékosok viszont tudnak meghívni újakat – nem tudom, így gyorsabb-e, de ha valakit érdekel, írjon e-mailt. A másik, hogy az objektumok portállá minősítése ugyanilyen lassan megy annak ellenére, hogy mindenféle marhaságból megengedik, hogy portál legyen. A Szent István Bazilika például 13 portál egyszerre, a vele szemközti fal pedig a 14. portál a környéken. Nekem is voltak már vicces ötleteim, meglátjuk, mi lesz belőlük – ugye nyilvánvalóan olyasmiben érdemes meglátni a portált, aminek amúgy is rendszeresen a 30 méteres körzetében tartózkodsz…

Update: egy hónap telt el és már egyáltalán nem játszok Ingresst – az a baj vele, hogy mint minden közösségi játékban, az előrelépés rendszerességet és egyre több időt igényel. Vagyis rendszeresen meg kell jelenni egy-egy portálnál és ott hackelni, nekem pedig nincs időm csak a játék kedvéért járni a várost, még a kerületet sem. Sikerélményt sem ad eleget: egyszer sikerült lefedni egy kisebb területet a környéken, de már másnapra lerombolták a zöld ellenfelek. Ha folyamatosan játszanék (járnám a várost), vissza tudnék vágni, de ennyit már nem ér meg az egész. Kipróbálni azért érdekes volt.

Nyilvános könyvespolcok és a rukkola.hu

Divatosak manapság ezek a könyvcserélő helyek, ahol a felesleges könyveidet mások felesleges könyveire elcserélheted. A mi környékünkön is van két ilyen (a Wekerlén és a Köki Terminálban), illetve ugyanezen az elven működik a nemrég indult közösségi oldal is, a rukkola.hu. Én mindegyikkel szimpatizálnék, de a működési elvét egyiknek sem tartom fenntarthatónak, egyszerűen a matematikai alapjai miatt. Mindegyik közös működési elve, hogy 1:1-ben kell cserélgetni, tehát aki elvisz a rendszerből, cserébe ugyanannyit vissza is kellene adjon, az indulásnál biztosított alap mennyisége így hosszútávon is fennmaradhat. A probléma, hogy az 1:1-es arány sem a minőségét, sem a mennyiségét tekintve nincs betartatva.

A könyvek minősége pontosan követhető akár a Köki Terminál második emeletén, akár a rukkola.hu felajánlott könyveket felsoroló oldalán. A felhasználói szándék nyilvánvaló, egy rossz könyvért mindenki egy jó könyvet akar kapni cserébe, másként nem éri meg részt venni. Persze van, aki viszonylag kiegyenlített minőségben (a rendszer szempontjából: fenntartható módon) végzi a csereberét, van viszont, aki a legócskább könyveiért cserébe a legértékesebb könyveket happolja el, amivel rontja a rendszer egészében levő könyvek minőségét. És megteheti, mert a minőség ellenőrzése egyáltalán nem része a rendszernek.

A mennyiségi probléma pedig, hogy mindkét rendszerben nagyon könnyen lehet csalni. A nyílt könyvespolcoknál semmilyen kontroll nincs, a rukkola.hu rendszere pedig ismerősök közötti kamu könyvátadással verhető át. Mondjuk a feleségem felajánl egy könyvet a polcról, amit én elhappolok, majd mindketten adminisztráljuk, hogy átadta nekem – az 1:3-as átadási arány így, a pontrendszer pedig ócska könyvek nagy mennyiségű felajánlásával verhető át. A megszerzett pontokon pedig könyveket szerzek másoktól – vagyis többet veszek ki a rendszerből, mint amennyit beleraktam.

Persze mindenhol vannak csalók, a hosszútávú működőképesség emberileg a kultúrán múlik, matematikailag pedig az arányokon, hogy lesznek-e, akik összességében egy kicsit többet hajlandók beleadni a rendszerbe, mint kivenni belőle. A Köki Terminálban pontosan látszik, mennyire működik a dolog: semennyire, bár egy bácsi szokott ott olvasgatni, a tömegeket mintha nem vonzaná a dolog, és a polcok is üresek. A rukkola.hu-t esetleg a hosszú farok jelenség mentheti meg, azt viszont valószínűtlennek látom, hogy a slágereket érdemi mennyiségben, ingyen be lehessen innen szerezni. Azon is jó lenne túllendülni, hogy az emberek birtokolni akarják a könyveket, nem csak elolvasni – persze én is így voltam ezzel, amíg be nem telt a szobám…

A személyes tapasztalataim a Rukkolával mondjuk jók, két tök jó könyvet is kaptam már, miközben elpasszoltam négyet, remélem, ezután is tesznek még fel engem érdeklő könyveket. Feltűnő, hogy a rendszerben sokkal több a nő és a nőies könyv, mint a férfias – eddig mind a hat rukkolópartnerem nő volt -, engem viszont a politika, a menedzsment és az informatika érdekel. Igaz, Göncz Árpád életrajza így is beakadt egy közgázos lány révén, akit egyébként egyáltalán nem érdekelt, csak egy konferencián kapta repiajándékként…

ZTE Blade és más telefonok

Annál a felismerésnél tartottam a múltkor, hogy a valódi problémát a számítógép nélküli internetezés jelenti, hogy ne kelljen minden apróság miatt beülni a gép elé. Erre egy telefon még alkalmasabb is, mint egy Kindle, ezért rendeltünk is egy Samsung Galaxy 3-at.

A következő felismerés az volt, hogy ha egyszer itthon vagyok, Noémi telefonja is pont ugyanúgy megfelelne a célnak, ő pedig úgyis szeretett volna egy érintőképernyős készüléket. A Galaxy 3 viszont neki nem tetszett, ezért a rendelést lemondtuk. A boltban megtekintettük a T-Mobile Pulse Mini készüléket, de túl kicsi kijelzője volt, aztán egy másik Samsungot, ami nagyjából jó lett volna, de még gondolkoztunk, szóba került Gergő iPhone 3G-je is, szóval durva volt, amit idén ezzel a témával kavartunk.

És aztán felfedeztük a ZTE Blade-et. A ZTE Blade vadonatúj típus, és az egyik legjobb választás, ahogy azt meg is írták róla több helyen. Androidos, és van benne wifi, Bluetooth, rádió, GPS, és 800*480-as a kijelzője, ami a gyakorlatban gyönyörű szép képet jelent, és mindezt 38 ezer forintért. Az Androidból kifolyólag pedig tényleg mindent tud, amit fent elképzeltem, levelek, RSS, hírek, moziműsor. Úgyhogy szombat reggelente, amíg a csajok alszanak, én már nem a géppel zajongok, vagy a laptoppal költözök ki a nagyszobába, hanem az ágyból, néma csendben olvasom el a híreket. (Az alábbi kép a Bigyóblogból való.)

ZTE Blade

Kisebb hiányosságok azért voltak, például a jelek szerint a kínaiak (a ZTE kínai márka), ha csak rajtuk múlik, kevésbé adnak a minőségre: az első Blade érintőképernyőjének két nap után feljött a jobb alsó sarka. Visszavittük. A T-Mobile-nál hiánycikk a készülék, ezért nem tudtak rögtön egy másikat adni. Vártunk, és négy nap után küldtek egy SMS-t, hogy mehetünk a másikért. A boltban várnom kellett, mert a cserekészüléket csak a szervizes adhatja ki, aki viszont éppen a beérkezett szállítmányokat adminisztrálta, amit szintén csak ő végezhet el, amíg a többi eladó ott unatkozott. Kivártam, sorra kerültem. Kiderült, hogy ZTE Blade egyáltalán nincs a boltban, az értesítő SMS tévedés volt. Az is kiderült, hogy a szemközti, másik T-Mobile boltban mindkétszer volt raktáron Blade, de az első alkalommal még nem lehetett megoldani, hogy áthozzanak egyet – a második alkalommal, talán a kolléga érezte a hangomon a feszültséget, már simán megoldható volt…

Samsung Omnia 7 készülék Windows 7 operációs rendszerrelÉrdekesség, hogy munkaügyekből kifolyólag még két felső kategóriás telefont is alkalmam nyílt kipróbálni. Az első egy Samsung Omnia 7 volt Windows 7-tel, és a Windows 7 egyszerűen kurva jó. Itt van egy teszt róla. Gmail kliens, Twitter kliens, Facebook-kliens, GReader kliens, mindegyik nagyon jól használható volt, ráadásul gyönyörűen illeszkedtek a Windows 7 általános stílusához. A Facebookon a képeket például úgy lehetett lapozgatni, mintha a képek közvetlenül a telefonon lettek volna. Az Internet Explorer pedig simán veri az androidos böngészőt, nagyszerű élményt nyújtott az egész telefon. Mondjuk a felület ízlés kérdése is, Noéminek az Android tetszik jobban, engem a Windows 7 stílusa és működése teljesen elvarázsolt.

A másik telefon egy HTC Desire Z, Androiddal, és éppen most is nálam van. Ez ugyanolyan felsőkategóriás mint a Samsung Omnia 7 volt, gyors processzor, 5 megapixeles kamera, nagy képernyő, és tényleg mindenben jobb a megvásárolt ZTE Blade-nél egy kicsit. Az ára viszont a két és félszerese annak, vagy mondjuk úgy, hogy hatvanezer forinttal olcsóbban vettünk olyan telefont, ami egy kicsit valóban lassabb, de a gyakorlatban ennek nem sok jelentősége van.

Egy közös van az összes telefonban egyébként, hogy dolgozni, mondjuk szöveget írni egyiken sem lehet. Ezek a virtuális billentyűzetek elég jók, például egy azonosító vagy jelszó beírására, de folyószöveget, főleg az ékezetek miatt képtelenség folyamatosan írni rajtuk.

Az ultimate megoldás pedig az ilyen netezgetéshez nyilvánvalóan egy táblagép lenne. Ha lemegy az áruk valami megfizethető szintre, sokkal könnyebb lesz már karácsonyi ajándékot választani nekem…

Samsung Galaxy Tab

Chris Anderson: Ingyen – A radikális árképzés jövője

Chris Anderson: Ingyen - A radikális árképzés jövője, borítóPollner majdnem egy éve ajánlotta ezt a könyvet, fel is keltette az érdeklődésem, de ennyi idő kellett hozzá, hogy a könyvtárból ingyen ki tudjam hozni. De nekem nem nagyon tetszett. Valóban nagyon alaposan, túl alaposan is körüljárja az ingyenesség témáját közgazdasági szempontból. Ezzel azonban semmi mást nem bizonyít, mint hogy az internetes ingyenességben semmi különös nincsen: megvan a közgazdaságtani magyarázata, és számtalan, nem internetes analógia adódik akár történelmi messzeségekből is. Ráadásul a könyv alcíme: A radikális árképzés jövője – az alcím hazudik, egyáltalán nincs szó a jövőről, csak a múltról és a (2008-as relatív) jelenről.

Ami ebben a témában érdekes lenne szerintem, hogy az interneten arányaiban mennyire elterjedtebb az ingyenesség, illetve hogy az ingyenességet elkerülve nem is lehet igazán nagyot szakítani – de ezek nincsenek benne a könyvben. A közgazdasági alapok vannak benne, mely szerint 1. ha valamiért úgyis csak nagyon kevés pénzt lehetne elkérni, 2. ha nagyon kis összegből fent lehet tartani, 3. alternatív úton is pénzt tudsz keresni – akkor érdemes az alapszolgáltatást ingyen nyújtani és ezzel széles körben elterjeszteni. Google keresés, Facebook játékok, demo verziók és a többi.

Este, már félig szundikálva fejeztem be a könyvet, de a végén mégis akadt egy nagyon érdekes rész: 14 tévhit az ingyenességről! Ezzel kellett volna kezdeni, sőt ez az egész könyv lényege! Hiszen nincs is olyan, hogy ingyen ebéd! Az ingyenesség különben is csak trükk! A hozzáférésért is fizetni kell! A hirdetések! A privát szféra! Ha nincs költsége, értéke sincs! A zenének se, Jeszenszky Zsolt, Artisjus-matrica, helló! Az ingyenesség aláássa az innovációt! Aztán majd természetesnek gondoljuk, hogy minden ingyen van! Az ingyenesség megöli a profizmust, teret ad az amatőröknek és csökkenti a minőséget!

Isteni szöveg mindegyik, a könyvben tételes cáfolatokkal. Olyan, mint Richard Dawkinstől az Isteni téveszme – eddig is tudta, érezte az ember, hogy téveszmékről van szó, de annál azért bonyolultabbak ezek a kérdések, hogy csípőből lehessen velük vitatkozni. Dawkins és Anderson viszont korrekt, közérthető válaszokat adnak, amelyekért végül is érdemes volt elolvasni a könyvet.

Az internetes akadálymentesítésről (Infoalap)

Az elmúlt időszakban több szervezet is megkereste alapítványunkat vagy más vakügyi szervezeteket, hogyan tudná akadálymentessé tenni honlapját. A kérdés rendszerint a vakbarát változat kialakítására vonatkozott, de így legalább alkalmunk nyílt elmagyarázni, hogy az egyenlő esélyű hozzáférés elve kifejezetten ellene szól a vakbarát verziók létrehozásának.

Read more

Chris Anderson: Hosszú farok, valamint újságírás vs. blogok

A hosszú farok modell grafikus ábrázolása

Mire megláttam a kötetet a csepeli könyvtár újdonságai között, már milliószor hallottam a long tail (hosszú farok) jelenségről, nagyjából értettem is a lényegét, a technikai részét mindenképpen. Végigolvasni viszont kettős érzés volt: egyrészt nagyon pontosan definiálja a modellt, másrészt viszont felesleges volt ehhez egy könyv terjedelmét igénybe venni.

Nézzük sorban: bemutat egy üzleti modellt – nekem eddig még nem esett le, hogy egy üzleti modellről van szó, amelyet pontosan definiál, és csak érintőlegesen kapcsolódik például a web2.0 néven ismert jelenséghez. Három részből áll, egy adott üzletágon belül: 1. bárki előállíthat eladható termékeket, 2. az informatika fejlődésének köszönhetően végtelen méretű kínálatot nyújthatunk az interneten 3. hatékony szűrők szükségesek ahhoz, hogy mindez használhatóvá váljék. Pofonegyszerű, nekem túlságosan is az volt, bőven elég lett volna egy újságcikk terjedelme. Chris Anderson viszont üzletáganként elmagyarázza, hogyan lehet ezt megvalósítani, valamint kitér az emberi kultúra vizsgálatára is, az előbbi nagyon, az utóbbi kevésbé volt unalmas.

Viszont érdekes volt így visszaolvasni pollner és Trychydts vitáját. A könyv elolvasása után pollner tett egy állítást, ennek a lényege, hogy a hosszú farok blogjai adott esetben pótolhatják a mainstream médiát. Ezt az állítást Trychydts a maga sajátos stílusában cáfolta – de nem elég alaposan. Ő ugyanis arról írt, lehet-e a blogokból tájékozódni, ami egy kulturális megközelítése a kérdésnek, de a long tail üzleti modell, nem kulturális kérdés.

Pollner szerint az újságírás és a blogok viszonya olyan, mint a zeneipar és az mp3 viszonya, az ingyenes lehetőségek elviszik a pénzt az iparágtól – ez igaz, de ugyanúgy semmi köze a long tailhez. A long tail egy adott üzletágon belül értelmezhető, arról nem szól, hogy mi történik, ha egy üzletágat külső tényezők hátráltatnak. Ha viszont feltesszük, hogy egy újságcikk és egy blogbejegyzés ugyanannak az iparágnak a terméke lehet, akkor pollner állításának a cáfolata a könyvben is egyértelműen benne van: a hosszú farokra épülő üzlet nem lehet sikeres a függvény csúcsa nélkül, Chris Anderson tételesen bemutatja, miért nem működőképes az üzleti modell, ha csak a hosszú farokra épít, mainstream lapokra tehát továbbra is szükség lesz.

A hosszú farok modell úgy alkalmazható az újságírásra, ha terméknek nem az újság egészét tekintjük, hanem az egyes újságcikkeket és blogbejegyzéseket. Ehhez az amatőr blogbejegyzéseket az újságírók cikkeivel egyenrangú termékként kell kezelni, és eladni. Ha tehát az Index profi újságírók cikkeit technikailag blogként közli, annak semmi köze a long tail modellhez, ahogy annak se, ha a Népszabadság papíron is közöl egy-egy blogbejegyzést. Megfelel viszont a long tail modellnek a blog.hu, ahol a hirdetési rendszert a blogokra is kiterjesztették: itt az egyenrangúság még nem teljes, de ez már csak szerkesztési (szűrési) technika kérdése.

Szekeres Nóra és Szatmári Péter

Az elmúlt két napban látogatottsági rekordot mért a Statelit, gondoltam, biztos a Népszabadság cikkem miatt, hát igen, nem minden nap olvashat az ember ilyen cikkeket és biztosan sokakat érdekel, ki lehet a szerzőjük.

A keresőtalálatok listájából azonban az is kiderül, hogy a többség Szatmári Péter operatőr után kutat ilyen lelkesen. Évek óta tudtam, hogy van egy ilyen nevű operatőr, például már a Kölyökidőnek is operatőre volt, és mindig érdeklődéssel követtem, hogy ha valaki rákeres a nevünkre, engem vagy a kolléga port.hu-s adatlapját dobja-e ki a Google elsőnek (egy ideje én állok nyerésre).

Úgyhogy évek óta rendszeresen találnak ide látogatók „Szekeres Nóra és Szatmári Péter” után kutatva. Szerényen elkönyveltem, hogy a 2002-es kölyökidős cikkem aratott ilyen sikert, ma viszont a látogatottsági rekord miatt, amit láthatóan neki köszönhetek, vettem a fáradtságot, hogy én is rákeressek a fenti kifejezésre. Mire kiderült, Szatmári Péter operatőr nem csak filmezte a Kölyökidőben, hanem feleségül is vette Szekeres Nórát. Valójában tehát Szekeres Nóra férje után kutat a nép, aki egyébként operatőr és ugyanúgy hívják, mint engem.

Szekeres Nóra az origós chatelés közben

Sok szeretettel üdvözlöm tehát Szekeres Nóra rajongóit, egyben jelezném: rossz helyen járnak, én nem az ő férje vagyok, kérem, hogy keressenek tovább. Magamról csak annyit, hogy nemrég megjelent egy cikkem a Népszabadságban, és ha van egy kis időtök, nézzetek szét azért itt is. Tisztelettel: Szatmári Péter (informatikus)