Szatmári Péter

Annál a felismerésnél tartottam a múltkor, hogy a valódi problémát a számítógép nélküli internetezés jelenti, hogy ne kelljen minden apróság miatt beülni a gép elé. Erre egy telefon még alkalmasabb is, mint egy Kindle, ezért rendeltünk is egy Samsung Galaxy 3-at.

A következő felismerés az volt, hogy ha egyszer itthon vagyok, Noémi telefonja is pont ugyanúgy megfelelne a célnak, ő pedig úgyis szeretett volna egy érintőképernyős készüléket. A Galaxy 3 viszont neki nem tetszett, ezért a rendelést lemondtuk. A boltban megtekintettük a T-Mobile Pulse Mini készüléket, de túl kicsi kijelzője volt, aztán egy másik Samsungot, ami nagyjából jó lett volna, de még gondolkoztunk, szóba került Gergő iPhone 3G-je is, szóval durva volt, amit idén ezzel a témával kavartunk.

És aztán felfedeztük a ZTE Blade-et. A ZTE Blade vadonatúj típus, és az egyik legjobb választás, ahogy azt meg is írták róla több helyen. Androidos, és van benne wifi, Bluetooth, rádió, GPS, és 800*480-as a kijelzője, ami a gyakorlatban gyönyörű szép képet jelent, és mindezt 38 ezer forintért. Az Androidból kifolyólag pedig tényleg mindent tud, amit fent elképzeltem, levelek, RSS, hírek, moziműsor. Úgyhogy szombat reggelente, amíg a csajok alszanak, én már nem a géppel zajongok, vagy a laptoppal költözök ki a nagyszobába, hanem az ágyból, néma csendben olvasom el a híreket. (Az alábbi kép a Bigyóblogból való.)

Kisebb hiányosságok azért voltak, például a jelek szerint a kínaiak (a ZTE kínai márka), ha csak rajtuk múlik, kevésbé adnak a minőségre: az első Blade érintőképernyőjének két nap után feljött a jobb alsó sarka. Visszavittük. A T-Mobile-nál hiánycikk a készülék, ezért nem tudtak rögtön egy másikat adni. Vártunk, és négy nap után küldtek egy SMS-t, hogy mehetünk a másikért. A boltban várnom kellett, mert a cserekészüléket csak a szervizes adhatja ki, aki viszont éppen a beérkezett szállítmányokat adminisztrálta, amit szintén csak ő végezhet el, amíg a többi eladó ott unatkozott. Kivártam, sorra kerültem. Kiderült, hogy ZTE Blade egyáltalán nincs a boltban, az értesítő SMS tévedés volt. Az is kiderült, hogy a szemközti, másik T-Mobile boltban mindkétszer volt raktáron Blade, de az első alkalommal még nem lehetett megoldani, hogy áthozzanak egyet – a második alkalommal, talán a kolléga érezte a hangomon a feszültséget, már simán megoldható volt…

Érdekesség, hogy munkaügyekből kifolyólag még két felső kategóriás telefont is alkalmam nyílt kipróbálni. Az első egy Samsung Omnia 7 volt Windows 7-tel, és a Windows 7 egyszerűen kurva jó. Itt van egy teszt róla. Gmail kliens, Twitter kliens, Facebook-kliens, GReader kliens, mindegyik nagyon jól használható volt, ráadásul gyönyörűen illeszkedtek a Windows 7 általános stílusához. A Facebookon a képeket például úgy lehetett lapozgatni, mintha a képek közvetlenül a telefonon lettek volna. Az Internet Explorer pedig simán veri az androidos böngészőt, nagyszerű élményt nyújtott az egész telefon. Mondjuk a felület ízlés kérdése is, Noéminek az Android tetszik jobban, engem a Windows 7 stílusa és működése teljesen elvarázsolt.

A másik szupertelefon egy HTC Desire Z, Androiddal, és éppen most is nálam van. Ez ugyanolyan felsőkategóriás mint a Samsung Omnia 7 volt, gyors processzor, 5 megapixeles kamera, nagy képernyő, és tényleg mindenben jobb a megvásárolt ZTE Blade-nél egy kicsit. Az ára viszont a két és félszerese annak, vagy mondjuk úgy, hogy hatvanezer forinttal olcsóbban vettünk olyan telefont, ami egy kicsit valóban lassabb, de a gyakorlatban ennek nem sok jelentősége van.

Egy közös van az összes telefonban egyébként, hogy dolgozni, mondjuk szöveget írni egyiken sem lehet. Ezek a virtuális billentyűzetek elég jók, például egy azonosító vagy jelszó beírására, de folyószöveget, főleg az ékezetek miatt képtelenség folyamatosan írni rajtuk.

Az ultimate megoldás pedig az ilyen netezgetéshez nyilvánvalóan egy táblagép lenne. Ha lemegy az áruk valami megfizethető szintre, sokkal könnyebb lesz már karácsonyi ajándékot választani nekem…

Pollner majdnem egy éve ajánlotta ezt a könyvet, fel is keltette az érdeklődésem, de ennyi idő kellett hozzá, hogy a könyvtárból ingyen ki tudjam hozni. De nekem nem nagyon tetszett. Valóban nagyon alaposan, túl alaposan is körüljárja az ingyenesség témáját közgazdasági szempontból. Ezzel azonban semmi mást nem bizonyít, mint hogy az internetes ingyenességben semmi különös nincsen: megvan a közgazdaságtani magyarázata, és számtalan, nem internetes analógia adódik akár történelmi messzeségekből is. Ráadásul a könyv alcíme: A radikális árképzés jövője – az alcím hazudik, egyáltalán nincs szó a jövőről, csak a múltról és a (2008-as relatív) jelenről.

Ami ebben a témában érdekes lenne szerintem, hogy az interneten arányaiban mennyire elterjedtebb az ingyenesség, illetve hogy az ingyenességet elkerülve nem is lehet igazán nagyot szakítani – de ezek nincsenek benne a könyvben. A közgazdasági alapok vannak benne, mely szerint 1. ha valamiért úgyis csak nagyon kevés pénzt lehetne elkérni, 2. ha nagyon kis összegből fent lehet tartani, 3. alternatív úton is pénzt tudsz keresni – akkor érdemes az alapszolgáltatást ingyen nyújtani és ezzel széles körben elterjeszteni. Google keresés, Facebook játékok, demo verziók és a többi.

Este, már félig szundikálva fejeztem be a könyvet, de a végén mégis akadt egy nagyon érdekes rész: 14 tévhit az ingyenességről! Ezzel kellett volna kezdeni, sőt ez az egész könyv lényege! Hiszen nincs is olyan, hogy ingyen ebéd! Az ingyenesség különben is csak trükk! A hozzáférésért is fizetni kell! A hirdetések! A privát szféra! Ha nincs költsége, értéke sincs! A zenének se, Jeszenszky Zsolt, Artisjus-matrica, helló! Az ingyenesség aláássa az innovációt! Aztán majd természetesnek gondoljuk, hogy minden ingyen van! Az ingyenesség megöli a profizmust, teret ad az amatőröknek és csökkenti a minőséget!

Isteni szöveg mindegyik, a könyvben tételes cáfolatokkal. Olyan, mint Richard Dawkinstől az Isteni téveszme – eddig is tudta, érezte az ember, hogy téveszmékről van szó, de annál azért bonyolultabbak ezek a kérdések, hogy csípőből lehessen velük vitatkozni. Dawkins és Anderson viszont korrekt, közérthető válaszokat adnak, amelyekért végül is érdemes volt elolvasni a könyvet.

Az elmúlt időszakban több szervezet is megkereste alapítványunkat vagy más vakügyi szervezeteket, hogyan tudná akadálymentessé tenni honlapját. A kérdés rendszerint a vakbarát változat kialakítására vonatkozott, de így legalább alkalmunk nyílt elmagyarázni, hogy az egyenlő esélyű hozzáférés elve kifejezetten ellene szól a vakbarát verziók létrehozásának.

read more »

Mire megláttam a kötetet a csepeli könyvtár újdonságai között, már milliószor hallottam a long tail (hosszú farok) jelenségről, nagyjából értettem is a lényegét, a technikai részét mindenképpen. Végigolvasni viszont kettős érzés volt: egyrészt nagyon pontosan definiálja a modellt, másrészt viszont felesleges volt ehhez egy könyv terjedelmét igénybe venni.

Nézzük sorban: bemutat egy üzleti modellt – nekem eddig még nem esett le, hogy egy üzleti modellről van szó, amelyet pontosan definiál, és csak érintőlegesen kapcsolódik például a web2.0 néven ismert jelenséghez. Három részből áll, egy adott üzletágon belül: 1. bárki előállíthat eladható termékeket, 2. az informatika fejlődésének köszönhetően végtelen méretű kínálatot nyújthatunk az interneten 3. hatékony szűrők szükségesek ahhoz, hogy mindez használhatóvá váljék. Pofonegyszerű, nekem túlságosan is az volt, bőven elég lett volna egy újságcikk terjedelme. Chris Anderson viszont üzletáganként elmagyarázza, hogyan lehet ezt megvalósítani, valamint kitér az emberi kultúra vizsgálatára is, az előbbi nagyon, az utóbbi kevésbé volt unalmas.

Viszont érdekes volt így visszaolvasni pollner és Trychydts vitáját. A könyv elolvasása után pollner tett egy állítást, ennek a lényege, hogy a hosszú farok blogjai adott esetben pótolhatják a mainstream médiát. Ezt az állítást Trychydts a maga sajátos stílusában természetesen cáfolta – de nem elég alaposan. Ő ugyanis arról írt, lehet-e a blogokból tájékozódni, ami egy kulturális megközelítése a kérdésnek, de szerintem érdemesebb a long tail modellje alapján vizsgálni az állítást, ha már erről a témáról van (volt) szó.

Az újságírás és a blogok viszonya részben olyan, mint a zeneipar és az mp3 viszonya, az ingyenes lehetőségek elviszik a pénzt az iparágtól – de ennek semmi köze sincs a hosszú farokhoz. Pollner viszont összemosta az ingyenes blogokat és a tájékoztatást mint iparágat és valóban van köztük keveredés, de a long tail modell csak egy adott üzletágon belül értelmezhető, arról nem szól, hogy mi van, ha egy üzletágat külső tényezők hátráltatnak. Ha viszont feltesszük, hogy egy újságcikk és egy blogbejegyzés ugyanannak az iparágnak a terméke lehet, akkor pollner állításának a cáfolata a könyvben is egyértelműen benne van, csak ő ezt nyilván átugrotta: a hosszú farokra épülő üzlet nem lehet sikeres a függvény csúcsa nélkül, Chris Anderson tételesen bemutatja, miért nem működőképes az üzleti modell, ha csak a hosszú farokra épít.

További érdekesség, ami nekem eddig szintén nem volt nyilvánvaló, hogy a hosszú farok modell szerint a bloggolással kiegészített újságírás (mint iparág) termékei nem a kiadványok (újságok), hanem az egyes újságcikkek és blogbejegyzések. A long tail modell megvalósítása tehát az, ha a rengeteg amatőr blogbejegyzést az újságírók cikkeivel egyenrangú termékként kezeljük és adjuk el, persze más-más mennyiségben. Az Indexnek azon részének tehát, ahol profi újságírók cikkeit technikailag blogként közlik, ehhez semmi köze sincs, ahogy a Népszabadságnak sem, amiben megjelenik papíron egy-egy blogbejegyzés – de csak egy elkerített sarokban a fórum oldal alján, néha (a Verbális Numeráknak pedig marad a monitor, reklámbevételek nélkül). Megfelel viszont a long tail modellnek a blog.hu, ahol a hirdetési rendszert a blogokra is kiterjesztették: itt az egyenrangúság még nem teljes, de ez már csak szerkesztési (szűrési) technika kérdése.

Beszámoló a W3C Magyar Iroda által rendezett info-kommunikációs akadálymentességi műhelykonferenciáról.

read more »

Az elmúlt két napban látogatottsági rekordot mért a Statelit, gondoltam, biztos a Népszabadság cikkem miatt, hát igen, nem minden nap olvashat az ember ilyen cikkeket és biztosan sokakat érdekel, kiféle-miféle lehet a szerzőjük.

A keresőtalálatok listájából azonban az is kiderül, hogy a többség Szatmári Péter operatőr után kutat ilyen lelkesen. Évek óta tudtam, hogy van egy ilyen nevű operatőr, ha jól emlékszem, már a Kölyökidőnek is operatőre volt, és mindig érdeklődéssel követtem, hogy ha valaki rákeres a nevünkre, engem vagy a kolléga port.hu-s adatlapját dobja-e ki a Google elsőnek (egy ideje én állok nyerésre).

Úgyhogy évek óta rendszeresen találnak ide látogatók “Szekeres Nóra és Szatmári Péter” után kutatva is. Szerényen elkönyveltem, hogy a 2002-es kölyökidős cikkem aratott ilyen sikert, ma viszont az operatőr úrnak köszönhető látogatottsági rekord miatt vettem a fáradtságot, hogy én is rákeressek a fenti kifejezésre. Mire kiderült, hogy a kolléga feleségül vette Szekeres Nórát. Valójában tehát mióta Szekeres Nóra a TV2-műsorok révén celebbé vált, az ő férje után kutat a nép a Guglival, aki egyébként operatőr és ugyanúgy hívják, mint engem.

Sok szeretettel üdvözlöm tehát Szekeres Nóra rajongóit, egyben jelezném: rossz helyen járnak, kérem, hogy keressenek tovább. Magamról csak annyit, hogy nemrég megjelent egy cikkem a Népszabadságban, és ha van egy kis időtök, nézzetek szét azért itt is. Tisztelettel: Szatmári Péter (a másik)

Stanley Milgram, a világhírű szociológus háromszáz embernek küldött egy-egy levelet azzal a kéréssel, hogy további levelezés útján juttassa el egy számára teljesen ismeretlen emberhez. Ők aztán a leveleket többnyire továbbküldték olyan személyeknek, aki talán ismeri az illetőt, és végül összesen hatvan levél ért el a célszemélyhez. Milgram ezt követő számításai alapján két vadidegen között átlagosan hat ismerősön keresztül jött létre a kapcsolat, és ez a megállapítás végül a “szeparáció hat fokozataként” vonult be a köztudatba. Az ötletgazdák meggyőződése, hogy az információs társadalomban olyan sokszintű és szövevényes a társadalom tagjainak kapcsolati hálója, hogy két tetszőleges személy között öt lépésen belül kapcsolat hozható létre.

read more »

Mi történik, ha keresztezzük Barbika fiókba rejtett, kulcsra zárt rózsaszín naplóját a napilapok publicisztikai rovatával, és az eredményt az interneten publikáljuk? Az önkifejezés legújabb formáját, egy bárki számára nyílt publikációs lehetőséget kapunk, a kommunikáció legújabb típusát: a blogokat.
read more »

Az Axelero ismét felmutatott egy szégyenfoltot: három hét alatt sikerült regisztrálni az okopack.hu domain-nevet, és felhívták a céget, hogy megvan, be fogják állítani. Amit nem értek:

• Miért kellett ehhez a tárhelyen a már fent levő honlapot elérhetetlen könyvtárakba átrakni,
• és a régi neveken létrehozni ugyanazokat a könyvtárakat üresen?
• Miért zavarta őket, hogy már ott van a honlap?

Gyengébbek kedvéért: a kettőnek, tehát a domain-névnek és a tárhelynek semmi köze sincs egymáshoz.

Most az egyik új könyvtárban ott van egy index.html, amire az van írva, hogy a honlap még készül – basszátok meg, dehogy készül, régen kész van. Ami a legborzasztóbb: ezt az index.html-t olyan hozzáférési jogokkal tették oda, hogy se letörölni, se felülírni nem tudom. Összesítve: megvan a domain-név, megvan a tárhely, megvan a honlap, a látogatók mégis csak egy hibaüzenetet láthatnak.