népszabadság

Teljesítettem az év elején megfogalmazott célkitűzéseim közül egy kevésbé fontosat, cikket írtam egy Vakok Világán kívüli újságba, a Népszabadság közölte a látássérült emberek telefonhasználati szokásairól írt cikkemet. Azt gondolom, hogy maga az írás jó lett, a laikusok számára is megvilágítja a témát, az illusztráció viszont elég szerencsétlenül alakult.

Az informatika vakügyi szempontból azért csodálatos, mert minden korábbi technikával, technológiával szemben a látássérült emberek szinte teljesen egyenrangúan használhatják. A speciális vakos eszközökkel szemben a Windows, a Word, az e-mail vagy az Internet Explorer a látó és a nem látó emberek számára is ugyanazt jelenti. Önállóság, esélyegyenlőség, integráció, a legtöbb esetben ez jellemzi az informatikát, és ugyanez jellemző ma már a mobiltelefonok világára is.

A cikkben ezt explicit módon nem fogalmaztam meg, bár talán meg kellett volna, csak azt írtam meg, hogy a magyar vak emberek ma Nokia és Apple készülékeket tudnak használni. Tény, hogy ezt nagyon nehéz illusztrálni, hiszen a fentiek viszonylag hétköznapi készülékek, képernyőolvasó programmal kiegészítve, ami viszont nem látszik, csak hallatszik. A szerkesztő úr azt írta, küldjek képet arról, ahogy egy vak ember ezeket használja, ahogy telefonál. El is küldtem itt ezt a képet két másikkal együtt. Nem egy fotóművészeti remekmű, de egy látássérült ember használ rajtuk egy okostelefont, Ákos az SMS-eit törölgette ki, amíg fotóztam.

Ehhez képest a közölt kép egy speciális, Braille-gombos, kizárólag üzenetküldésre és -fogadásra használható valami, amit Magyarországon még csak nem is láttunk soha. Na most jó esetben egy illusztrációnak erősítenie kellene a cikk mondanivalóját, nem gyengítenie, hát ebben az esetben ez sajnos nem igazán jött össze.

 

 

 

Az újságíró-tanfolyamot lezáró, csütörtökön aktuális OKJ-s vizsgára egy darab szakdolgozatot és egy darab mestermunkát kellett írni, mindkettőt megadott terjedelemben. A szakdolgozatom témája azt volt, mennyire tölti be a látássérült emberek tájékoztatásának szerepét a Vakok Világa folyóirat. A „semennyire” válasz egyik indoka volt, hogy az elemi rehabilitációs szolgáltatások kiépítésével egyetlen cikk erejéig sem foglalkoztak. Pedig meggyőződésem szerint az elmúlt években a látássérült emberek életminőségét legnagyobb mértékben érintő kérdésről van szó, úgyhogy elhatároztam, ha már ők nem, majd én írok róla mestermunka gyanánt.

Sajnos ez a téma végül nem lett elég a szükséges terjedelem kitöltéséhez, ezért elővettem azt a több éves tapasztalatomat is, hogy milyen kevesen vannak, akik a látássérült emberek igényeivel kapcsolatban szakértői vagy legalább a hétköznapokra elegendő ismeretekkel rendelkeznek. Ezt a problémát a legjobb tudomásom szerint még senki sem fogalmazta meg ilyen átfogóan, példákat találni pedig gyerekjáték volt.

A tanfolyami leadás után felkutattam a Népszabadság Hétvége mellékletét szerkesztő Zentai István e-mail címét és elküldtem neki a cikket. A válaszában jelezte, hogy érdekli a dolog, de nagyon sokan állnak a sorban – majd egy hónapig csend és hullaszag. Végül én szóltam, hogy az OKJ-s vizsgán való dicsekvéshez a következő szombati számban közölnie kellene, és ez a jelek szerint hatott, ott figyel Debreczeni József és Aczél Endre cikkei között, kicsit hátrébb Surányi György, Bächer Iván, Vámos Miklós, furcsa érzés ilyen nagy nevű szerzők közé, ha csak egy cikk erejéig is, de besorolni. Az pedig már csak a hal hab a tortán, hogy a címlapon ezzel a cikkel hirdették meg a Hétvége mellékletet…

A cikk a weben: Beszélő számítógépek

Nem gondolom, hogy újságírói pályám mérföldköve ez a cikk, szimpla ismeretterjesztés, de ahol megjelent! Ezt a cikket eredetileg a Magyar Hírlapba szántuk Misivel, de az az igazság, hogy a témaválasztása és a hangvétele nem illett az MH profiljába. Később ugrott be, hogy a Népszabadság Infovilág rovatába talán jobban illene, ezért némileg feljavítva beküldtem Palugyai István rovatvezetőnek. Ő pozitívan reagált, csak az illusztrációt cseréltette le, ami jogos volt, tudhattam volna, milyen képek szoktak ott megjelenni. De a PAC Mate fotójával már megütöttem a szintet – a Népszabadság szintjét, és két hét múlva megjelent, ezt is elmondhatom immár.