Idén Orfűn nyaraltunk a családdal: van szép tó, strand, vízi élménypark… Meg volt két göthös gyerekünk, úgyhogy strandolásról szó sem lehetett. Aztán az indulás napján leszakadt az ég, de annyira, hogy félre kellett állni az úton, mert nem mertem haladni. Végül baleset miatt beállt az M0-ás… Nem mondhattuk, hogy nem vettük észre a figyelmeztető jeleket!
De aztán leértünk valahogy Orfűre, és minden szépen elrendeződött. Most először vettünk ki apartmant, egy tündéri kis nyaralót a hegyoldalban, ahol mindenünk megvolt: két szoba, konyha, terasz, udvar, wifi és minden, ami kell egy gyerekes családnak.
Orfű is gyönyörű hely, szép a tó, mellette rendezett a part, körben hegyek, és az egész falu nyugis és csendes – nyaralófaluhoz és július közepéhez képest kissé túl csendes is, de minket ez nem zavart.
A programok tekintetében Pécsben gondolkoztunk, ami Orfűhöz közel van. Azt az apróságot néztem el, hogy a kettő között még pont ott van a Mecsek… Úgyhogy délutánonként jobb híján beraliztunk Pécsre a kanyargós hegyi utakon. Itt rendezik ugye a Mecsek-ralit is, gondolom a ralisok itt a legnagyobb menők, ezért mindenki őket igyekszik utánozni, elképesztő sebességgel veszik az autósok a kanyarokat (korlátra tett virágcsokrok és koszorúk emlékeztetnek azokra, akik túl gyorsan mentek). Ha pedig valaki lassabban halad, például mert először jár arra, annak szigorúan közvetlenül a seggébe bújnak, szinte tolják előre, hátha akkor gyorsabban fog haladni (pedig nem).
Ez a vezetési stílus hazafelé az autópályán is megmaradt: alig hagytuk el Pécset, gyors egymásutánban három másik autós sem tudta elviselni, hogy az autópályán egy fehér Suzuki megelőzze. Addig jó volt nekik 125-tel menni, de mikor melléjük értünk 127-tel, rögtön fel kell gyorsítaniuk 130-ra és versenyezni…
A pécsi programok közül a Tettyei mészkőtufa barlang klassz, a gyerekeknek is, és érdemes felmenni a barlang feletti várromhoz, plusz a kettő közötti játszótér is nagyon bejött a csajoknak.
A Pécsi Állatkert szintén jó program, szerintem a legjobb állatkert az országban, pedig én voltam már a budapesti, a nyíregyházi és a veszprémi állatkertben is, ezek közül messze a pécsi a legjobb. Egyrészt relatíve kicsi, két óra alatt két gyerekkel kényelmesen be lehet járni. Másrészt van ajánlott útvonal, nem neked kell megfejteni, hogy merre indulj és mit nem láttál még. Az állatok is klasszak, rengeteg a fa (=árnyékos), és a kisállat-simogatóban a kecskéket tényleg lehet simogatni, nem szaladnak el azonnal.
Voltunk még a Vasarely Múzeumban, Zsófi már élvezte, Dóri még nem, és néhány kilátóban is. A tévétorony szerintem nem éri meg az árát: irgalmatlanul messzire ellátni belőle, de ezért kár ilyen messzire menni és ennyi pénzt kifizetni, a kisebb kilátók hangulatosabbak és közelebb is vannak. Végül a belváros: szép, csak a gyerekek nem tudnak mihez kezdeni vele – volt viszont egy csendes kis játszótér az egyik sarkon, aznapra az volt a nyerő megoldás…
Az okoskarkötő vásárlását is hosszasan fontolgattam, és megtekintettem, sőt kipróbáltam órákat. Végül két kulcs-funkcióra szűkítettem le az igényeimet: a pulzusmérésre, ami sportolásnál érdekes, és a naptárra, hogy munkanapokon ne maradjak le meetingekről (nem sokszor fordult elő, de olyankor kínos volt).
A Xiaomi Mi Band 3 műszakilag ennek megfelel és szerintem baromi jól néz ki. A hardverrel abszolút elégedett is vagyok, a szoftveren lehetne javítani. Az alapvető probléma, hogy az óra egy zárt szoftvert futtat, amit egyszer a gyárban megírtak hozzá, és nem lehet újabb funkciókat hozzáadni. Pedig lehet, hogy a világ programozóinak lennének még jó ötletei, hogy mit lehetne kihozni belőle… A telefonnak most például az értesítéseit tudja kiírni, ami jó, megkapom rajta például a Viber üzeneteket. De ez csak az értesítés átküldése, közvetlenül az alkalmazással nincs kapcsolatom, vagyis válaszolni nem tudok az óráról, még annyit se, hogy “vettem” vagy “ok”. Ugyanez van a naptárral: értesít arról, hogy 15 perc múlva meeting, de nem tudom megnézni, hogy mi lesz utána a többi programom.
Nyilván létezik a világban operációs rendszer órára is, ami képes alkalmazásokat futtatni, de például az androidos órák kb. hatszor annyiba kerülnek, mint ez az okoskarkötő, és a beépített mikrofon, hangszóró, GPS és kamera miatt azokat jellemzően naponta kell tölteni, ezt meg hetente. A Pebble-nél csinálták jól, hogy a hardver egyszerű maradt, viszont a szoftvert megnyitották a világ programozói előtt, kiváló ötletek és programok születtek rá – majdnem azt vettem egyébként, de a design kevésbé tetszett és amúgy is elavult már.
A Mi Band 3-mal ehhez képest most ott tartok, hogy még az angol nyelvre való átváltáshoz is kalóz app és kalóz firmware kellett… Az értesítéseket viszont élvezem, metróban, moziban és hasonló helyeken kifejezetten kényelmes, hogy nem kell előkeresni, feloldani és nyomkodni a telefont egy értesítés elolvasásához. A lépésszámláló is hasznos, bár erősen torzít a javamra. Például amikor reggel 6-kor felébredek, már szokott lenni 60-70 lépés az órában, pedig nem vagyok alvajáró… Gyaloglásnak érzi az autózást, metrózást, buszozást is – összességében, arányaiban viszont tényleg megmutatja, hogy sétáltam-e aznap eleget vagy csak ültem a gép előtt egészségtelen módon. Így a nyáron vegyük észre azt is, hogy vízálló, megjárattam már a Velencei-tóban és az uszodában is. Arra is van esély, hogy menet közben kerüljenek bele új funkciók, ez történt a dátum kijelzésével is az előző verzió esetén.
Az alapvető igényem az volt, hogy a gyerekeimről legyenek szép és jó minőségű fényképek. Mindig is nosztalgikus alkat voltam, és mióta elég öreg lettem ahhoz, hogy legyen mire visszatekinteni, sokszor zavart, hogy fontos eseményekről nincsenek fényképek, legfeljebb néhány béna papírkép egy albumban, évszámok nélkül… Elhatároztam tehát, hogy a gyerekek életét jó minőségű, rendezett fotókkal, és lehetőség szerint videókkal fogom dokumentálni.
2009-ben jártunk, algi tanított minket videózni, ami egyrészt élvezetes volt, másrészt hasznos a dramaturgia, témaválasztás, beállítás témaköreiben. Micsoda szórakozás volt például 10 snittben bemutatni, ahogy Noémi bejött az ajtón! Vagy amikor direkt unalmas videót kellett csinálni! Le is videóztam a Hattyúházat, összevágtam unalmasra, majd jó érzékkel hozzáadtam a Chicago Bulls drámai bevonuló zenéjét, hogy mégse legyen olyan unalmas…
A fényképezésről pedig Trychydts tanított sokáig. Nagyon erősen bevésődött például az egymáshoz optikailag közel vagy távol levő emberekről szóló lecke, és például ehhez Noémit és Zsófit egyszer direkt úgy fényképeztem le, nagy látószöggel, mintha távol lennének egymástól.
Trychydts-től a másik segítséget a fényképezőgépek kölcsönadása jelentette. Állandó vesszőparipám, hogy a vegyek-ne vegyek kérdés eldöntése mennyivel könnyebb lenne, ha az eszközöket előzőleg ki lehetne próbálni (nem csak a fotós dolgokat, mindent). Néhány nap, mondjuk egy hét eltöltése a kiválasztott eszközzel sokat segítene abban, hogy érezd, mennyire van rá valójában szükséged. És nem úgy, mint a fotós tanfolyamokon, hogy stúdióban, profi modellekkel, tehát idegen helyen, idegenekkel, hanem a saját életedben, a saját nyaralásodon, a saját családoddal. Ezért óriási segítség volt, hogy Trychydts kölcsönadta a saját fényképezőgépeit, és nem csak egy hétre, hanem Zsófit a születésétől kezdve két és fél éves koráig az ő fényképezőivel fényképeztük… aztán vettünk saját, tükörreflexes Canont.
Nagymamám egyébként 13 éves volt, amikor először fénykép készült róla. Zsófi most 9 éves, Dóri 4, és eddig 16 ezer fényképünk van róluk…
50mm f1.8
A Canonnal és a 18-55mm-es kit objektívvel el is voltunk évekig, mert nyilván elég jó képeket készít, ahogy egyébként a mobiltelefonos képek is elég jók ma már, akár fotóalbumba előhívatni is. Egy különös fotós élményem volt csak, amikor 2012 nyarán Trychydts kölcsönadott egy fura objektívet, amivel nem lehetett zoomolni. De azért amikor elmentünk a családdal sétálni a Kopaszi-gátra, fényképeztem vele, és kb. csoda történt: a képek elképesztően szépek lettek. Visszanézve teljesen érthetetlen, miért nem vettem olyan objektívet magamnak is, gondolom a magas ára tartott vissza.
Aztán teltek az évek, és egy kollégámról kiderült, hogy fotózik, nálam jóval haladóbb szinten, nagyon jókat beszélgettünk a témáról. Tavaly ősszel ő is kölcsönadott egy objektívet, amivel szintén nem lehetett zoomolni, de én azért elvittem a következő osztálykirándulásra. Ott is csoda történt, elképesztően szép képeket készítettem vele. Ekkor kezdtem el komolyabban utánanézni a témának: ez egy Canon 50mm f1.8-as objektív volt, fotós körökben közismert és közkedvelt, de nekem új volt. És mivel az eltelt évek alatt az objektív ára csökkent, a fizetésem viszont emelkedett, nem sokkal később vettem sajátot is.
Osztálykirándulás
A másik tavalyi élmény az osztálykirándulások felfedezése volt, ami nem csak kitűnő szórakozás, de egyben kitűnő fotózási lehetőség is. A gyerekek mindig csinálnak valami érdekeset: egyrészt a kirándulás céljának megfelelően, másrészt ha csak játszanak, harmadrészt szeretnek csoportképeken részt venni. A képeknek hálás közönsége is van, a többi szülő, akik örülnek, hogy látják, mi történt a kiránduláson és hogy a gyerekek jól érezték magukat. Fordított esetben (ha én nem vagyok ott és más fényképez) én is hálás közönsége vagyok mások osztálykirándulós képeinek.
Vaku helyett…
A következő lépés a vakuzási technikám fejlesztése lehetett volna, és olyan szerencsém van, hogy vakuból is kaptam kipróbálásra. Az idei óvódai ballagást fényképeztem, ahol a kicsik ballagtatták a nagyokat és Dóri mint kicsi volt érintett. A képek szépek lettek, de zavart, hogy a vaku nagy, nehéz és az elemeket tölteni kell. Nem igaz, hogy a direkt/szórt fényt problémára még nem találtak ki valami egyszerűbbet! Természetesen de, Professor Kobre Lightscoop nevű eszköze például pontosan erre való, és Kínában már lemásolták és legyártják harmadáron. Sok tapasztalatom még nincs vele, de már várom, hogy valamilyen beltéri eseményen komolyból is fotózhassak vele.
Digital Photography School
Az elmúlt hetekben pedig az interneten kerestem új kihívásokat. Nagyjából tudom, mi nem érdekel: a tájképek, a növények és az állatok, nem sok értelmét látom, hogy lefényképezzek például egy mókust, egy madarat vagy egy virágot. Felmerült a színházi fotózás, mint ötlet, de egyrészt teleobjektív kellene hozzá, ami nekem nincs, másrészt a fotós bemutatókat és sajtótájékoztatókat délelőtt tartják, amikor dolgozok. Harmadrészt rájöttem, hogy ha mondjuk pont az Operettben lehetne fotózni, és elkészítem Kocsis Dini és Gubik Petra tízezredik közös fotóját, akkor sincs semmi. Van egy lány, aki pontosan ezt csinálja és klassz fotói vannak, de a magam számára mégsem látom ebben a perspektívát.
Találtam viszont egy oldalt, a fantáziadús nevű Digital Photography Schoolt, ami pont az én tudásszintemnek megfelelően ad tanácsokat. Innen vettem az ötletet a fekete-fehér fotózáshoz is, nagyon jól leírták, mitől lesz jó egy fekete-fehér kép, és tényleg sikerült néhány jól eltalált képet készíteni a családról.
Innen vettem az ötletet a blue hour lefényképezéséhez is. Gondoltam, hogy felmegyek hozzá a Köki tetejére, de végül csak az erkélyre ültem ki, az égbolt onnan is látszik, a technika felfedezéséhez elég lesz ez is… A kék ég valóban meglett, a konkrét témaválasztáson viszont még dolgozni kell: legközelebb egy panelháznál mindenképpen érdekesebb témát kellene választani…
Nem írtam havonta blogot a csajokról, mert nem történt semmi különös, csak a programjainkat sorolhattam volna fel. Féléves távlatban persze történt ez-az: januárban például Dóri influenzás volt, és amikor Noémi elvitte háziorvoshoz, két és fél órát(!) kellett várniuk, mire sorra kerültek. Ez elsősorban az orvos hibája volt: 15 perceket foglalkozott a gyerekekkel, miközben több mint húszan vártak odakint. Elképesztő, némelyik orvos mennyire nem érzi, milyen tempóban kellene haladnia a munkájával járvány idején.
Februárban volt két farsang: Dóri Zorró volt, de olyan régen, hónapok óta készült rá, hogy mire eljött az idő, már inkább Aranyhaj szeretett volna lenni – a ruhát viszont már nem dobtuk ki, úgyhogy maradt Zorró. Zsófi szerencsére kitartott az ötlete mellett, amíg megjött a ruhája Kínából, ő Vaiana volt. Nagyon jó jelmezek voltak egyébként az osztályban, mint Hermione, Rocksztár Barbie, egy indiánlány… (bár én csak fényképeken láttam őket).
Márciusban volt Dóri életében először moziban. A Nyúl Pétert néztük meg: nem volt nagy szám, de egynek elment. Dórit különösebben nem hatotta meg, nem félt, de nem is érdekelte, mocorgott és fészkelt a film alatt végig.
Áprilisban Zsófi párost táncolt Izával: régi álmuk volt, hogy párost táncolhassanak, és sikerült ki is lobbizni nekik a tánciskolában a saját páros koreográfiát. Meg is hálálták a bizalmat, nagyon szépen táncoltak, és elsőre bronz-, másodszorra pedig ezüstérmet nyertek. De az érmeknél nagyobb dolog a barátság, ami a párosukban kifejeződik, és hogy elérhessék az álmaikat, ha igazán fontos nekik.
Májusban elkezdődött az osztálykirándulás-szezon, én pedig igazi osztálykirándulás-freak lettem: összesen négy alkalommal voltam Zsófiékkal kirándulni, illetve táborozni. Eleve szeretek Zsófival programot csinálni, és eleve szeretek személyesen vigyázni rá. Az osztályban a gyerekek is aranyosak, a tanárnőkkel is jól kijövök, kirándulni is klassz program. Felmerült a kérdés, hogy megéri-e erre fordítani a szabadságomat – hát mire érné meg ennél jobban?
Júniusban pedig véget ért a tanév: Zsófi nyelvtanból négyest kapott, minden másból ötöst, soha rosszabb bizonyítványt. Dóriéknál az oviban pedig abszolút eseménytelen volt az év, nagyon helyesen, teljen csak felhőtlen játékkal, kajával és nagy ebéd utáni alvásokkal a gyerekkora.
A zaklatás minden formáját elutasítom – alább a véleményem nem Kero viselkedéséről, hanem a rendezéseiről, a színpadon látható darabokról szól.
Ami elsőként feltűnt, hogy mindig rengeteg a résztvevő. Ez nyilván pénz és épület kérdése is (az Operettszínház, és főleg annak színpada nagyobb, mint máshol), hogy az énekes-színészek mellett mindig számtalan táncos is fent van a színpadon, akik aktív résztvevői a jeleneteknek. Ez lehet imitált Neoton koncert, diszkó (Fame finálé) vagy akár Párizs teljes felégetése (A Notre Dame-i toronyőrben), a közös bennük, hogy jó a zene, mindenki táncol, ha úgy tetszik: óriási buli van. Érdemes megnézni ebben a videóban is, 2:04-től indul, hogy hányféle jelenetben mekkora tömeg mozog a színpadon (egy fazon beszél közben, a képet kell nézni):
Kero arra is mindig figyelt, hogy minden, a színpadon tartózkodó színész részt vegyen a jelenetben. Amikor a Notre Dame-i toronyőrt az első sorból néztük, egyszer megfigyeltem, Gubik Petra mit csinál, ha nem ő van a központban. Cigánybál volt, MÁZS dalolt a bolondkirály-választásról, és eközben Gubik Petra a színpad sarkán nem csak álldogált, hanem tenyérjósolt a többieknek. Ehhez képest a Madách Színház csúcs-darabjában, a Mamma Miában nem hogy a mellékszereplők, de még a főszereplő is végig csak áll egy helyben a színpadon, mint egy cövek. Ez a videó a próbán készült, de közönség előtt is pont ugyanez történik:
Végül a témaválasztás: volt ugye a szocializmus cikizése (Szép nyári nap), egy iskolás lány sorsa addig, amíg elveszve, megerőszakolva, kábítószer-túladagolásban meghal (Fame), egy pap beleőrül a szexuális kielégületlenségbe (Notre Dame-i toronyőr), a Rómeó és Júlia második része pedig komplett kivégzés-sorozat gyásszal és sírással.
Ezekhez képest az Operettben jövőre lesz István, a király, hagyományos formában, ehhez mekkora bátorság kell? Mennyire lesz izgalmas? Ezekkel a sztárokkal nyilván megnézi az ember, de a rendezés egyáltalán megpróbál felnőni az Alföldi-féléhez? Gubik Petra népviselete nagy izgalmakat nem ígér…
Az alapötlet az volt, hogy az autót avassuk fel egy bécsi kiruccanással, de aztán rájöttem, hogy 3-4 órányi vezetés után már fáradt lennék a városnézéshez, és hasonlóképpen a városnézés után fáradt lennék hazáig vezetni.
Evidenciának tűnt, hogy akkor menjünk vonattal, hiszen két óránként jár a Railjet, amit úgy hirdetnek, hogy gyors és kényelmes. A MÁV-nak van is egy weboldala, amin ezt hirdetik, van menetrend is, viszont a szövegből nem derül ki, hogy pontosan mennyit kellene fizetni. Mit kezdjek azzal, hogy 13 eurótól? A jegyvásárlós oldalra meg regisztrálni kell, tényleg? Aztán elmenni egy pályaudvarra, hogy a jegyet átvegyem, csak vigyázni kell, mert van nemzetközi és belföldi kioszk is?
Aztán a Fapados blogon volt egy hír a Flixbus vállalatról, akiknek a honlapját látva végre ismét 2018-ban éreztem magam. A Népliget hozzánk egyébként is közelebb van, mint a Keleti pályaudvar, a 3 órás menetidő csak 20 perccel több, mint vonattal, a jegy ára pedig normálisan ki van írva, 14 ezer kettőnknek oda-vissza, úgyhogy ez el is dőlt. Lefoglaltam, kifizettem, installáltam az appot, amiben benne volt a QR kód, tehát a székben ülve tíz perc alatt mindent elintéztem. Tanácsok: a jegyként működő QR-kódot az app nem tárolja offline, tehát internet legyen a telefonon, amikor utazni akarsz, vagy csinálj róla screenshotot. Maga a busz pedig modern, légkondícionált és tényleg nagy a lábtér. A wifi mondjuk csak a magyar határig tart, ez eléggé kisstílű, a WC-ben pedig se papír, se víz, ezekkel kell számolni.
Bécsben aztán végigsétáltunk a buszpályaudvar és a belváros közötti kastélyok és templomok során (fent a képen a Károly-templom), majd megtekintettük a Császári kriptát és a Hofburgot. A palotában az ezüstgyűjtemény kemény kihívás volt: OK, átjött az üzenet, ezek aztán nem kispályáztak az edényekkel (sem), de egy órán át csak evőeszközöket nézni mégiscsak túlzás (utána az Imperial Apartments már jó).
A Praterben én most jártam először, és annyira szomorú, hogy ehhez képest az ugyanúgy kétmilliós Budapest nem tud saját vidámparkot felmutatni. Ott csak barlangvasútból volt vagy hat, plusz százféle más játék minden korosztálynak, hullámvasutak, elvarázsolt kastély, két óriáskerék, kisvasút, planetárium(!) és persze Madame Tussauds.
Utóbbi kisebb és egyszerűbb, mint Londonban, nincs se nyomozás, se belső kisvasút, se 4D-s mozi, de az alapvető élmény a viaszbábukkal ugyanolyan jó. Érdekes, milyen sokan csak fényképezik a szobrokat, pedig a falon külön feliratban is biztatnak rá, hogy érintsd meg őket. Az élvezet része, hogy kapcsolatba kerülj a hírességekkel, és erről fényképek készüljenek.
A szállásunk a Praterre nézett, a reggelihez pedig keresztül kellett sétálnunk a parkon a másfél kilométerre levő közértig. Soha rosszabb reggeli programot! Gyönyörű a park, az emberek kutyákat sétáltatnak, kocognak és bicikliznek.
Délután pedig átmetróztunk a Kaisermühlenre (ha jól értem, ez a félsziget neve), ahol először megcsodáltuk az épületeket, aztán sétáltunk egy másik gyönyörű parkban. Van egy 30 emeletes, széles társasház, amiben a lakások mindkét oldalra kinéznek. Ha délre nézel, akkor kizárólag betont látsz, ha északra, kizárólag fákat – érdekes hely. A parkban körbementünk a helyi kisvasúttal, jó volt látni, hányféle és milyen klassz szórakozási lehetőségeket nyújthat egy ilyen park a gyerekes családok számára.
Hazafelé pedig újra Flix, szegény Mercedes buszt és persze minket, szegény utasokat is szétráztak az autópálya hibái. OK, 2018-ban nem az M1-es autópálya Magyarország legnagyobb szégyene, de azért ott van a listán az is…
A darab, amire nem lehet jegyet kapni. Noémi viszont még tavaly októberben rákészült, és a meghirdetés utáni órákban bonyolult böngésző-műveletekkel, a hosszú virtuális sort türelmesen kivárva vett jegyeket idén áprilisra. Anyukám közben jelezte, hogy ő is szívesen megnézné, ezért úgy készültem, hogy hasonló átfutási idővel, kb. idén őszre talán neki is tudok majd jegyeket szerezni.
Eljött a nap, megnéztük a darabot, taps, megvolt ez is. Este aztán gondoltam, nézzünk jegyet akkor anyukámnak is. Felmentem a Madách honlapjára, és ekkor csoda történt: másnap estére volt még 6(!) szabad hely. Kettőt abban a pillanatban lefoglaltam, és ilyenkor van még 15 perc, amíg konkrétan fizetni kell. Ezalatt lebeszéltem Noémivel és anyával: igen, holnap meg fogom nézni még egyszer.
A darabban a nők csodálatosak. Gallusz Niki fantasztikus Donna Sheridan, énekhang, mozgás, alkat, tehetség, minden együtt van. Muri Enikő és Tóth Angelika is szuper Sophie szerepében – nekem Tóth Angelika jobban tetszett, mert az alkata jobban illik a szerephez, de Muri Enikő is szuper jó volt. A barátnőik is jók, a táncosok, a díszlet, a hangzás, tényleg megéri. A végén videóztam a hangulat miatt:
Amit nem értettem, az a férfi szereplők kiválasztása. Eleve, minden főszereplő nő magasabb minden főszereplő férfinél. Nyilván előfordul, hogy a szerelmespárból a lány a magasabb, valamint hogy egy lány magasabb (mindhárom) apjánál, de nem ez a jellemző.
Aztán Stohl András, akinek egyrészt nincs énekhangja, valamint láthatóan unja és utálja az egészet, pofákat vágva játssza végig a darabot. OK, a szerepe is ilyesmi, bizonytalan, sértett, de én egy percig sem láttam rajta, hogy például örülne a régi szerelmének, sőt kifejezetten idegesíti minden találkozás. Az egyetlen jelenet, amiben hiteles, amikor Sophie-nak kiosztja az észt, hogy a házasság mekkora gáz (Knowing me, knowing you), abban az utálata és pofavágásai pont hitelesek. Egyébként meg csak folyton áll, mint egy cövek, béna zakóban és farmerben, ami nyilván a rendező hibája, de akkor is.
Hajdú Steve és Szerednyei meg… másban biztos jók, de ehhez a szinthez se énektudás, se semmi, mondjuk Hajdúnak legalább a magassága megvan, hogy Sophie apja legyen. Weil Róbert az egyetlen férfi szereplő, aki odaillik, mert vicces, tud énekelni és láthatóan élvezi a szerepet. A Sky-t játszó srácok is simán felejthetőek.
Az a furcsa, hogy két villamosmegállóval arrébb, az Operettszínház ehhez képest mennyire tele van nagyszerű férfi énekes színészekkel: Veréb Tamás, Kocsis Dénes, Szerényi László, Cseh Dávid Péter, Kerényi Miklós Máté, eggyel idősebb Homonnay, MÁZS, Dézsy Szabó, Faragó, Csonka, és ezek csak akiket én láttam már. A Mamma Mia! férfi stábja az Operettben harmadik, negyedik szereposztás se lehetne. Képzeljük el a darabot egy Dolhai-Homonnay/MÁZS-Dézsy Szabó felállásban, felrobbanna a színház, és például Szerényi László is milyen jó Sky lenne:
Nemrég vérvételen voltam a kerületi SZTK-ban. Néhány perccel reggel nyolc óra előtt érkeztem. A folyosón kb. százan álltak és vártak. A sorszámhúzó gépet próbáltam kiismerni, amikor egy nővér kinézett a rendelőből, és azonnal behívott.
Odabent külön szobában ültettek le. A kabátomnak volt fogas, a táskámnak szék. A nővér nagyon udvarias volt. A vérvétel szakszerűen lezajlott, és bent maradhattam, amíg a gézt a sebre kellett szorítani. Az eredményt délután e-mailben átküldték.
Nem, nem csoda történt: ez a Centrum-Lab fizetős szolgáltatása a kerületi SZTK-ban, 2800 forint. Nem üzlet az egészségügy, nyilván. Szeretném viszont kifogásolni, hogy csak készpénzzel lehetett fizetni. Bár a nővér szerint folyamatban van a kártyaolvasó beszerzése…
Manapság sokfelé szerveznek számítógépes tanfolyamokat időseknek Kattints Nagyi! és hasonló fantáziadús címekkel, sőt tavaly az állam szétosztott ötezer(!) laptopot idősek között, és nekik is tartottak képzéseket. Ilyenkor mindig elszörnyedek: miért PC-ket használnak arra, hogy az időseknek megtanítsák az informatikát? Miért nem táblagépeket?
A személyes tapasztalat, hogy anyukám és az ő barátnője is az elmúlt években kezdett el internetezni. Anyukámnak táblagépet vettünk, a barátnője PC-t vásárolt. Anyukám élvezi és naponta, rendszeresen használja a táblagépet – a barátnője inkább csak szenved.
A probléma, hogy egy informatikai eszköz használata újfajta absztrakciót igényel, új eszközök, új fogalmak megismerését. Kezdjük a hardverrel: egy PC használatához (legyen az akár laptop, akár asztali gép), kell egy megfelelő méretű asztal, szék, a közelben konnektor. Oda kell ülni a géphez – amíg a táblagépet édesanyánk egyszerűen kézbe veszi, miközben a megszokott, kényelmes foteljában ülhet.
PC-n meg kell ismerkedni az egér használatával, ami szokatlan finommozgást, ügyességet és absztrakciót igényel – a táblagépet viszont a világ leginkább kézreálló és intuitív módszerével, az ujjával használhatja. Start menü, böngésző, URL – csupa misztikus bonyodalom és furcsaság, a táblagépen viszont ott az ikon, csak rá kell bökni az ujjunkkal.
Nyilván végig kell gondolni, édesanyánk mire kívánja használni a készüléket. Az én személyes igényem az volt, hogy képeket tudjak küldeni anyának az unokáiról, ehhez a táblagép tökéletes. Youtube, híroldalak, Facebook, Instagram – ezekhez is. Külföldre költözött gyerekek esetén: Skype, ehhez sem kell asztali gép.
Szövegszerkesztés: ehhez már valóban az asztali gép a jobb, de hányan akarnak idős rokonaink közül szöveget szerkeszteni? Egy másik rokonom, Guszti bácsi például akart, hiszen cikkeket írt újságokba, meg leveleket, verseket, naplót, neki nyilván asztali gépe volt. De egy átlagos Kattints Nagyi! tanfolyam résztvevőit én biztosan nem ezekkel terhelném először…
…és ha már táblagép, legyen 10″-os a jobb láthatóság miatt.
Gergőék jóvoltából végül háromszor is élőben nézhettük meg a műsort a TV2 stúdiójában, ahol egyszer Noémivel voltam, kétszer Zsófival. Nagy élmény volt: a show élőben sokkal jobb, mint a tévében, jobban érződik a felhajtás és az energia.
Az egyik legérdekesebb élmény Till Attila műsorvezetésének a személyes megtekintése volt. Ő a tévében kb. karmesternek tűnik, aki vezényli a műsort, a stúdióban viszont látszott, hogy ő is csak része a gépezetnek. A lebonyolítást ugyanis egy legalább harminc fős stáb végzi el, köztük hangmérnök, operatőr, rendező, helyi ceremóniamester, asszisztensek és így tovább. Őket a műsor során különösebben irányítani nem szükséges, de ha bármire szükség volt, a döntéseket a rendező, egy Süni nevű hölgy hozta meg. Tilla lényegében az arca ennek a csapatnak, konferálja, közvetíti és értelmezi az eseményeket a tévénézők felé.
Amit Tilla személyén, illetve viselkedésén érdekes volt látni, hogy mennyire jelen van a stúdióban. Van ez az életvezetési tanács, hogy élj a mának, élj a pillanatnak, legyél jelen a saját életedben – ezt tudja Tilla szinte tökéletesen. Együtt él a műsorral, minden jelenlevőre rezonál, tudja a szabályokat és a menetrendet, és szükség esetén kulturáltan be is tud avatkozni. Ez főleg a zsűrivel szemben volt szükséges: finomította a mondanivalót, ha azok túl durván osztották ki a fellépőket, időben is korlátozta a zsűri megszólalásait, a fellépőknek pedig kedvesen gratulált, vagy éppen megnyugtatta, aki izgult vagy sírt.
A zsűri szerintem felesleges volt: a gyerek fellépőket nem illett kritizálni, így a zsűri tagjai csak azt ragozták, hogy milyen ügyesek, tehetségesek és szépek, plusz Tóth Vera saját magáról beszélt. Kár ilyesmivel húzni a nézők idejét, én például pont az ilyenek miatt nem nézek showműsorokat a tévében.
Pedig az előadások amúgy megérnék, szerintem eszméletlen jó műsorokat csináltak a fellépők, érdemes megnézni például Anna és Gergő Billie Jean-előadását. Rajtuk kívül az én személyes kedvencem Horváth Csenge és Hevesi Tamás volt. Utóbbi olyan alázatos és kedves volt végig, hogy nem lehetett nem szeretni, Csengének pedig nagyon erős, tiszta és szép hangja van, élőben nagyon klasszul betölti a teret, ami először a No lie című dalban tűnt fel.
A döntőben pedig Veréb Tamásék előadása simán elment volna az Operettben is, Ábel Anita Kulkát siratta, pedig a fószer még nem is halt meg, nosztalgikus kedvenc volt az Arrivederci Amore és így tovább. Amivel pedig végleg megvettek, az nyilván a Fame finálé előadása volt, az Operettből ismert diszkós változatban. Gergőék gondolták is, hogy nekem ez majd tetszeni fog…
