Városnéző sorozatunk újabb állomásaként Párizsban töltöttük a hosszú hétvége nagyobb részét. Egy utat Párizsba könnyű megtervezni, mert a város tele van világhírű látnivalókkal, viszont annyiban nehéz, hogy a fapados repülők nem járnak olyan sűrűn, mint például Londonba. Végül egy két éjszakás hosszú hétvége jött ki a számolgatásból, és már régen megvettem a jegyeket, amikor rájöttünk, hogy ez húsvét hétvége lesz (ezért nem volt még semmilyen program a naptárban!), és az is jól jött, hogy a pénteket munkaszüneti nappá avatták kedves vezetőink.
Úgyhogy pénteken reggel huss, lassan kezdünk hozzászokni a repüléshez, bár amikor 500 méter magasan a repülőgép fékezni kezd, még mindig rám jön a frász, hogy le fogunk zuhanni. Azt is jegyezzük fel, hogy a falusi fapados reptéren a „buszra szállás” műveletét Párizsban mennyivel kulturáltabban oldották meg, mint Rómában: rendezett sor, minimális várakozással (Rómában tolakodni kellett). Igaz, a Porte Maillothoz ígért leszállóhely maximum a Porte Maillot környékén volt, de a modern helymeghatározó technológia segítségével sikerült megállapítani, hogy hol vagyunk és merre induljunk tovább.
Most először sikerült megugrani azt is, hogy működő mobiltelefon legyen nálam (Noéminél eddig is volt), sőt, internet-kapcsolat is! Ehhez külön SIM-kártyát szereztünk Nórától, Dominó(!), és már csak a Telekom ügyfélszolgálatát kellett felhívnom a Porte Maillot melletti McDonald’sból, hogy kiderüljön: a Dominó kártyákhoz a roamingot külön engedélyezni kell, nem ám, hogy csak úgy telefonálgatni kezdesz külföldről…
Ragyogó napsütéses időt fogtunk ki, igazi sétára valót: Diadalív, Palais de Chaillot, Eiffel-torony, ez egy kellemes sétatávolság. Az Eiffel-toronyba eredetileg fel akartunk menni, de a helyszínen megállapítottuk, hogy erre semmi esély, mert kilométeres sor állt, abszolút mozdulatlanul. Persze a többség eleve esélytelen: sokkal több ember van ott, mint amennyi a hely kapacitása. Négy lift jár fel és le a torony lábain (pénteken csak három működött), de mivel a torony magas, a liftek kicsik és lassúak, van egy matematikai korlátja annak, hogy adott idő alatt mennyien tudják a tornyot megjárni. Na, ennél kb. tízszer többen álldogáltunk odalenn, úgyhogy rövid szemlélődés után ezt a programot passzoltuk.
Délután Louvre, amire alaposan rákészültem, hogy pontosan tudjuk, mit akarunk megnézni. Mona Lisa, Tintoretto – ugye Cinquecentóból, Avignon és Toulon között -, Tintoretto képei egyébként a Mona Lisával egy teremben vannak. Aztán Madame Récamiere és a többiek, klassz volt, de az az igazság, hogy ha csak úgy vaktában járkál valaki, akkor is bármerre jár, csodákat láthat végtelen mennyiségben.
A Louvre-ban volt először zavaró a franciák nyelv-nácisága, hogy mindent először franciául kell kiírni, ami hagyján, de néha kizárólag csak franciául. Na most a Louvre a világ leghíresebb múzeuma, és érdemes lenne felmérni, a látogatók milyen nyelveken értenek (esetleg a múzeum előtti néger gagyiárusoktól lehetne érdeklődni, mert ők mindenkitől megkérdezik, honnan jöttek, szerintem bármelyikük kapásból tudna pontos demográfiai adatokat mondani). Szóval egy Louvre-ban, egy központi helyen elhelyezett, gyönyörű szobor mellé csak franciául kiírni, hogy mit ábrázol, audio guide ide vagy oda, szerintem rövidlátó, korlátolt bunkóság.
A látnivalók között metróval közlekedtünk, amiben sokat segített, hogy egy idő után sikerült a Google Maps tervezője és a falakon látható jelek között összefüggéseket találni. A legnagyobb rejtvény a „Sortie” felirat volt, amiről azt hittem, egy megálló neve, vagy a végállomás, vagy valami nagyon híres látnivaló, annyira hirdették mindenhol… (azt jelenti: kijárat…) Az utcai közlekedés sajátossága pedig, hogy amit a gyalogoslámpák mutatnak, piros ember kontra zöld ember, ez nem utasítás, csupán javaslat, ha nem jön autó, nyugodtan át lehet kelni a túloldalra bármikor.
Szombaton kivonatoztunk a Versailles-i kastélyhoz, amihez a jegyárus kislány ékes angolsággal adott eligazítást – beszélgetni azért még szabad angolul Párizsban. A kastély előtt aztán egy órát álltunk az esőben a sorban, de végül is megérte, gyönyörű volt, és elképzeltük, ahogy XIV., XV. és XVI. Lajos, valamint Vágó Bernedett Marie Antoinette ezek között a falak között élt és uralkodott… amíg le nem vágták a fejét, ugye.
Délután a Rodin Múzeumban voltunk, legalábbis a kertjében, mert az is elég volt: gyönyörű kert, romantikus séta, világhírű szobrok, később zuhogó eső… Estére pedig egy romantikus kis éttermet néztünk ki a Montmartre-n az Instagramról – a fotó annyira mesebeli volt, hogy egy ideig abban sem voltunk biztosak, hogy a hely valóban létezik. Pedig létezik, csak zárva volt, de a környék valóban nagyon szép. Balra az Insta-fotó, jobbra az enyém, jó szeműek felismerhetik Noémit a kapu előtt.
Vasárnapra esett az egyetlen komoly szívás: a Notre Dame tornyaiba előre megvettük a jegyet, és nem akartuk, hogy kárba vesszen a pénz. A bejutáshoz viszont 2 órát(!) kellett sorba állni… A sor a templom melletti utcán állt, hidegben, huzatban, teljesen összefagytunk, mire végre bejutottunk. Akkor aztán lépcsőzhettünk felfelé egy csomót, hogy megtekintsünk egy darab harangot (Quasimodo harangozott vele, ugye), majd körben Párizs látképét, ami nem sokban különbözött attól, mint amit előző este a Sacré Coeur mellől láttunk. Ezzel együtt megérte volna – ha nem kell 2 órát sorban állni…
