Popbázis néven elindítottam a saját zenei oldalamat

szpeti

Az elmúlt hét évben legalább száz koncerten fotóztam és/vagy írtam cikket a zene.hu számára. Van egy jól működő, bejáratott struktúra a kollégákkal és a koncertek szervezőivel, a koncertfotózást pedig kényelmesen hozzá tudom igazítani a családi- és munkahelyi elfoglaltságokhoz, valamint a többi szabadidős programunkhoz is. A koncertfotózás maga a Tökéletes Hobbi.

Csepregi Éva és Végvári Ádám a Plázson a Neoton koncerten

De közben legalább ennyi ideje foglalkoztat a zenei újságírás, mint eszmény: hogyan kellene ezt jobban csinálni, ki milyen hibákat követ el, milyen versenyzők vannak a piacon stb. Sokat gondolkoztam, hogy személyesen nekem milyen szerepem lehetne ebben, beszélgettem is emberekkel, akik kedvesen és nyíltan elmondták a véleményüket és sok hasznos tanácsot adtak. Voltak kevésbé sikeres próbálkozásaim is, de a kedvemet ezek se vették el.

Nyilván vannak szempontok, amelyek egyértelműek. Ilyen szempont a stílus: engem a magyar, mainstream popzene érdekel, és nem is látok ilyet profilú újságot a piacon a Telex Afteren kívül (aminek viszont jóval szélesebb a spektruma). Világos a formátum is: én fotókkal kiegészített blogbejegyzésekkel, tehát írásban szeretem kifejezni magam (ezért nem indítok podcastet vagy TikTok csatornát).

Nagyjából itt jártam és görcsöltem ezen a témán már évek óta, de Noémi addig rugdosta a seggem, hogy CSINÁLD MEG PETI, aztán majd kiderül, hogy nekiálltam:

  • Név: hónapokig ötleteltünk Noémivel és a Geminivel, hogy mi legyen a neve, de a legjobb domain-nevek persze foglaltak már. Aztán beugrott, hogy amikor a kilencvenes években megpróbálták koncertekkel megmenteni a Velencei-tónál a fehér épületeket, amiben régen Arató diszkó és ifjúsági kemping volt, azt Hifi-Popbázisnak hívták. A „Popbázis” a csajoknak is tetszett, akkor legyen ez.
  • Weboldal: a domain és a tárhely megvásárlása simán ment, a WordPress telepítése is. A dizájnt, valamint a hozzá tartozó CSS és PHP kódot teljes egészében a Gemini rakta össze nekem – elképesztő, milyen profi webdesigner az AI.

A Popbázis oldal dizájnja jelenleg

  • Tartalom: már vannak rajta beszámolók, fotók, kritikák, vélemény cikkek. Én írtam őket. Vannak másoktól kapott sajtóanyagok is, ezeknél más a szerző („sajtoanyag”), és kis (x)-et raktam a cím fölé. A zenei magazinok nagy részét egyébként az album kritikák töltik ki, úgyhogy még májusban megerőltettem magam és írtam egyet én is, de nem hiszem, hogy hosszabb távon is ez lesz a zsánerem…

Amit jelenleg a legkevésbé látok magam előtt, hogyan lehetne eljutni oda, hogy nem blogot írok, hanem egy magazint szerkesztek. Jelenleg nem tudom még, hogyan találhatnék olyan arcokat, akik szintén szívesen foglalkoznának ezzel… Értsd: ha érdekel a dolog, írj: info@popbazis.hu

Ez pedig maga az oldal: www.popbazis.hu

 

Futócipő választás AI-jal és teszt a Nyúlcipőboltban

szpeti

Kollégám, Geri hívta fel a figyelmem, amikor a futásról beszélgettünk, hogy a pihepuha Skechers helyett valószínűleg inkább „stabil” cipőben kellene futnom, ami jobban megtartja a lábfejemet.

Megkérdeztem a Geminit, és kiderült, hogy az AI egészen kiváló abban, hogy

  • elmagyarázzon összetett koncepciókat,
  • személyre szabott tanácsokat adjon,
  • hülye kérdésekre is udvariasan válaszoljon,
  • hetek alatt se fáradjon bele ugyanabba a beszélgetésbe,
  • lelkesedjen, ha teszek valamit az egészségemért.

Először felvázoltam neki a helyzetet: túlsúly, lúdtalp és korábbi sarokfájás, ezeket „megértette” és a hosszú, több hetes beszélgetés során végig figyelembe vette.  Elmagyarázta a stabil futócipő koncepcióját, és hogy melyik gyártó melyik konkrét típusa lenne jó nekem és melyik nem.

Elmentem a Spuri cipőboltba egy futógépes vizsgálatra, ahol pontosan ugyanazt látták, amit a Gemini is sejtett, hogy befelé dől a lábam („pronáció”), és pontosan ugyanazokat a cipőket is ajánlották, amiket fel is lehetett próbálni. Ha láttál egy nagydarab fickót a Sugár földszintjén kocogni, akár én is lehettem…

Nyúlcipőbolt, teszt lehetőség

De egy tíz méteres folyosói kocogás a plázában biztosan nem ér fel azzal, hogy konkrétan elmész futni oda, ahol egyébként is szoktál. A Nyúlcipőbolt pontosan ezt a lehetőséget nyújtja idén márciustól Tesztcenter néven. Több csomag van, amiben 1, 3 vagy végtelen cipőt próbálhatsz ki – de csak egyesével, és csak a tesztkollekcióban levő típusokból. További nehézség, hogy a cipőkért el kell menni az újbudai üzletbe (bár van postázási szolgáltatás is), majd két nap után visszavinni. Én a két nap alatt mindig kétszer is futottam az adott cipőben, hogy több tapasztalatot szerezzek… Szóval azért van vele macera, rá kell szánni az időt és az energiát.

De nyilván megéri: a Hoka Gaviota cipő ahhoz hasonlóan masszírozta a lábam, mint a Decathlonban kapható masszírozó henger, miközben tartotta, és rögtön első alkalommal 6 perccel(!) jobb időt futottam, mint idén eddig bármikor. A Brooks Glycerin GTS-ben még ennél is jobb időt futottam, de érzésre nyeklett-nyaklott kifelé és hátra, ami elég idegesítő volt. Végül a Mizuno Wave Inspire szintén nem volt elég széles, és masszírozás helyett csak nyomta a talpam középen. Ezek mind stabil, az én esetemre ajánlott, speciális, baromi drága cipők, szóval megérte előzetesen kipróbálni őket.

Egyszer valahol a New Balance Fresh Foam x 860-at próbálnám még ki, mert jól néz ki, a Spuriban is jónak tűnt, de a Nyúlcipőbolt sajna nem forgalmaz New Balance cipőket. Úgyhogy most vettem egy Hoka Gaviota 6-ot, és a saját cipőmben rögtön újra rekordot döntöttem. Amúgy nincs rekord-fétisem, az időeredmény csak visszaigazolta, amit éreztem, hogy sokkal erőteljesebben megy a kocogás, és nem fáradok bele a 7 kilométerem végére se.

Amon Gergőnek ezúton is köszönet a tanácsért, és mivel Geri a futás meleltt hobbiszinten énekel is, hálából iderakom a tavaly megjelent videoklipjét:

 

 

 

Megnyertem a céges ping-pong bajnokságot

szpeti

Az Aegon budapesti irodájában sokféle vonzó programmal csinálnak kedvet az irodai jelenléthez. Van jégkrém nap, társasjáték délután, többféle közös sportolás… És lezajlott a második ping-pong bajnokság is, amit én nyertem meg.

A céges ping-pong bajnokság nekem persze nem új élmény: pont tíz éve tartottunk egyet a Nuance-nál is. Nagy siker volt, komoly érdeklődés, színvonalas lebonyolítás – máig is őrzöm az F. Zsófi elleni meccsem videófelvételét. Amúgy nem szerepeltem jól, de az egész bajnokság egy tök jó közösségi élmény volt.

Most az Aegonnál nagyon hasonló volt az egész, például itt is az ebédlőben van az asztal, aminél játszunk, és lebonyolítás is hasonló rendszerben történt. Aztán rögtön az első körben Mo (Mohamed) elvert, akkor el is engedtem az egész bajnokságosdit, majd játszunk privátban, ha lesz időnk…

De a lebonyolítási rendszer és a szervező kolleganő lehetővé tette a továbblépést vigaszágon, és végül nekem jött ki a lépés: a következő két fordulóban nyertem, aztán a csoportmeccseken egyszer nyertem, egyszer veszítettem, de legalább a legjobb négybe bekerültem. Ott legyőztem a másik csoport első helyezettjét, végül a döntőben Mo-t, akivel amúgy is mindig együtt játszunk, így pontosan ismertem a gyenge pontjait…

A nyeremény Decathlon-utalvány, a dicsőség, és hogy ismét megismertünk olyan kollégákat, akikkel simán munkaügyben talán sose kerültünk volna kapcsolatba.

Mohamed és én a bajnoki döntő után

Vámpíros fotózáson voltunk a Disney Channel jóvoltából

szpeti

Még márciusban történt, hogy a Telekom meghirdetett egy játékot Facebookon, amin egy Disney Channel által támogatott, vámpíros témájú fotózást lehetett nyerni. Ma sem teljesen értjük, miért a Telekom hirdette a Disney nyereményjátékot. Kedves rokonunk, Klári kommentezett és nyert, de mivel ő maga nem tudta igénybe venni a négy főnek szánt fotózást, az egészet átadta nekünk.

Noémi egyeztette a részleteket a szervezőkkel és a megbeszélt vasárnap reggel megjelentünk az újpesti fotóstúdióban. Volt profi sminkes: Radnóti Virág és profi fotós csapat: a Fotóművek, plusz a Disney küldött egy videóst, teljes volt a felhajtás… Az egész történet kb. négy órán át tartott. Virág sorban kisminkelt minket vámpírnak, Karaba Tündi pedig mindenkiről készített egyéni és közös fotókat. Nekik is voltak ötleteik és nekünk is, mindegyiket megvalósíthattuk.

Vámpirini stílusú képen csak én

Az eredmény szerintünk egészen zseniális, a csajok gyönyörűek, a képek hangulatosak és tökéletes minőségűek. Más kérdés, hogy miután kiraktuk Instára, Facebookra, mihez kezdjünk velük – semmit, de egy klassz emlék lesz.

Vámpirina stílusú fotón a család

Jesoloi nyaralás, 3. rész: Burano és Murano

szpeti

A jesoloi nyaralásunk utolsó teljes napján mentünk el ide: Burano és Murano a Velence körüli lagúna két kis gyöngyszeme, és ha eldugott, nem turistáktól hemzsegő, autentikus olasz életérzésre vágysz… akkor nyilván ne olyan helyre menj, ahová húsz percenként érkezik hajó Velencéből, illetve a Punta Sabbionin keresztül Lido di Jesolo felől. De Burano így is élvezhető, egy Margit-sziget méretű hely élénk színekre festett házakkal, plusz a sziget túloldalán érdekességnek van egy ferde tornyú templom.

A következő megállónk Murano volt, a híres üveggyárral és millió üzlettel, ahol a muranoi üvegből készült dolgokat árulták. Valóban szépek, csak praktikus hasznuk nincs, és bármit veszel, a drága üvegtárgyat nehéz úgy hazavinni, hogy el ne törjön. Egy muranoi üveg vázát például teljesen elképzelhetetlen fapados repülővel hazavinni. Kisebb ékszereket lehet venni, de azok annyira azért nem különlegesek. Klassz viszont a demonstráció: egy húsz perces műsor keretében egy üvegfúvó ember a szemünk láttára készített el egy muranoi üveg vázát, illetve formázott meg egy lovat, szintén üvegből.

A trevisoi repülőtérhez hasonlóan Muranoban is szívás volt a tömegközlekedés: két külön helyszínen van összesen hat kikötő, amiből a Google Maps szerint a „B” hajóval kellene menni, csak közben a vaporettók számokkal vannak jelölve (és nem, nem kevertem össze a kikötők jelölésével, a Google keveri össze). A helyi kiírások se segítenek, az információs bódéban dolgozó okostojás pedig mint a ChatGPT, magabiztosan állít olyasmit, ami egyáltalán nem igaz. Mi végül random szálltunk fel egy, a „B” kikötőbe érkező hajóra, remélve, hogy olyan helyre visz minket, ahonnan már rendesen hazatalálunk… A 7-es hajó a Szent Márk térre vitt, ahonnan már tudtuk, hogy a 14-essel kell továbbmenni.

A Velence körüli vaporetto-rendszer amúgy romantikus hajókázásnak hangzik, valójában jól szervezett, de fárasztó tömegközlekedés, műanyag székekkel, hullámzással, néha tömeggel, az emberek is néha bunkók, és az egész még drága is. Nekünk viszonylag szerencsénk volt, minden hajóúton le tudtunk ülni, és Noémi is csak egyszer akarta visszaadni az ebédre elfogyasztott fél pizzát a tengernek…

Jesoloi nyaralás, 2. rész: Velence

szpeti

Sokszor voltam már a Fejér megyei Velencei-tónál, vonattal egyből Kápolnásnyék után. De az igazi Velence nekem egy misztikum maradt: lagúnák, gondolák, a Szent Márk tér, a Sóhajok hídja… Úgy gondoltam rá, mint ami csak a művészetekben létezik, és ahová csak a szerencsések juthatnak el, és egyébként is tömve van turistákkal, akiket a helyiek utálnak és ki akarnak szorítani a városból. A jesoloi nyaralást tervezve tudatosodott, hogy most mi is elmehetnénk ebbe az igazi Velencébe.

A valóságban nyilván csak pénz kérdése az egész. Egy Szentendre méretű városon áttolnak évente harmincmillió embert, tehát a rendszer jól le van szervezve. Lido di Jesolo felől például a Punta Sabbioni kikötőn keresztül érdemes érkezni a 14-es számú kishajóval, ami a Szent Márk térnél köt ki.

A Dózse-palota a tenger felől

Igyekeztünk korán érkezni, hogy a tömeg előtt bejussunk a Dózse-palotába. Ez sikerült, még lazítani is volt idő, a csajok táncoltak a palota udvarán… Az megvan, hogy a palota festményeit nagyrészt a Tizennégy karátos autóból ismert Tintoretto festette? A Sóhajok hídján is átballagtunk, ami mondjuk ahhoz képest, hogy világhírű turisztikai látványosság, belülről megmaradt börtönfolyosónak, két csupasz fal, a róla szóló romantikus sztorikat neked kell hozzáképzelni.

A másik nagy álmom a gondolázás volt. Ha már ott vagy Velencében, ez is csak pénzkérdés, gondolások mindenfelé vannak, beszélnek angolul, a gondolák pedig egyformák és meglepően elegánsak. Azt kellett csak megbeszélni, hogy mindenképpen menjünk át a Sóhajok hídja alatt, úgyhogy a kis csatornákon elbolyongtunk odáig, és hát elképesztően hangulatos volt a házak között a gondolával menni. Az út végén pedig tényleg áthajóztunk a Sóhajok hídja alatt, úgyhogy most már örök szerelem és boldogság vár ránk Noémivel, majd a Dózse-palota előtt szálltunk ki.

Gondolával a Sóhajok hídja alatt

Ezután városnézés végett az 1-es vaporettóval végighajóztunk a Grand Canalon, aminek azért volt egy tömegközlekedés jellege, de mégis más úgy tömegközlekedni, hogy közben Velence van körülötted… Elsétáltunk a Giardini Papadopoli nevű parkba, ahol nem tudtunk leülni, mert minden pad foglalt volt. Végül az 5.1-es és 14-es járatokkal visszahajóztunk a Punta Sabbionihoz és busszal Jesoloba – hosszú nap volt, de milyen élményekkel teli…

Jesoloi nyaralás, 1. rész: Lido di Jesolo

szpeti

Noémi ötlete volt, hogy menjünk el erre a népszerű tengerparti üdülőhelyre, ami minden leírás alapján Siófokra emlékeztetett: vízpart, szállodák, hosszú sétálóutca, éjszakai élet.

Két dolgot néztünk be, a repülőteret és a Caribe Bay szezonális nyitvatartását. Repülőtérből Jesolo környékén kettő van, és az általunk eddig ismert példák alapján azt gondoltuk, úgysincs lényeges különbség közöttük. A Treviso-Ryanair kombináció olcsóbb volt a Marco Polo-WizzAirnél, hát azt választottuk. Ez komoly hiba volt, meg kellett volna nézni térképen, és utánaolvasni, hogy a Trevisoról hogyan lehet bejutni Jesolóba. Vonat például csak Treviso városból indul, a reptérről nem. A reptérről buszokkal lehet menni, de csak Mestre városába, onnan pedig másik busszal tovább Jesolóba, közbülső megállóval a Marco Polo reptéren, ahová a WizzAir eleve elhozott volna… A taxik pedig a városi közlekedésre tervezett tarifával mennek az autópályán, elképesztően drágán.

Bár ahogy láttuk, Jesolóra általában nem busszal érkeznek az emberek nyaralni. Az apartman erkélyéről kinézve például ilyen autókat láttunk: Volvo, Jeep, BMW, Mercedes, Lexus, VW és egy kis Fiat – mi meg húztuk a bőröndöt a buszpályaudvar felől…

A másik, amire figyelni kellett volna, a szezonalitás: egész Jesolo csak nyáron működik, mert akkor mennek oda az emberek, amikor a tenger már elég meleg a fürdéshez. Ennek megfelelően a Caribe Bay aquapark, ami az egész utunk alapötlete volt, csak május 31-én nyit ki… Szerencsére így is volt elég program lehetőség: a helyi Csodák Palotája, a helyi Tropicarium, retró vidámpark, vagy éppen a homokszobor kiállítás:

Noémi áll egy homokszobor előtt, ami egy lángokban álló nőt ábrázol, koponyával a kezében

Lido di Jesolo amúgy nagyon sablonos, mint ahogy egy tengerparti üdülőhelyet elképzelsz, amit turisták tízezrei lepnek el minden nyáron. A tizenöt kilométer hosszú(!) homokos tengerparton van kb. egymillió egyforma napernyő, mindegyik alatt kettő darab, szintén egyforma nyugággyal. Ezeket egy járda választja el a szállodák sorától, azok mögött pedig sétálóutca következik üzletekkel és éttermekkel, majd további szállodák. Durva volt, amikor egyik reggel elmentem a tengerpartra kocogni, és ahogy haladtam a tengerparton, kilométereken át pontosan ugyanaz volt a látvány, a rácsos stílusú Falkensteiner szállodáknál már szinte nyomasztóan:

Lido di Jesolo partján a napernyők mögött a szállodák sora

Más kérdés, hogy mindez sablonos, de rendezett, tiszta és kulturált. Valamint biztonságos: a tenger lassan mélyül, minden napernyőhöz kis széf is tartozik, és van például vízimentő szolgálat, készenlétben álló, piros ruhás férfiakkal. Nyilván az autentikus olasz életérzést nem itt kell keresni, hiszen a szállodák és az üzletek nemzetköziek, mindenki tud angolul, és ami nagyon durva: az étteremben igény szerint ananászt is raknak a pizzára…

Egy olasz étteremben ülök, előttem hawaii pizza ananásszal

A gyógyító Skechers cipők

szpeti

Március végén írtam egy bejegyzést a cipőkről, de rájöttem, hogy rosszul fogtam meg a témát: kit érdekel, mivel lehet ötven évesen azonosulni? A probléma nem az volt, hogyan fejezzem ki a személyiségemet a cipőm által, hanem a gyulladt sarokcsontom, latinul plantar fasciitis, amitől hónapok óta nem tudtam már se lépni, se állni, se aludni rendesen.

Utánaolvastam a témának, és sokfelé ajánlották ezeket a párnás cipőket. Mivel akció volt az Office Shoesban, 14 ezer forintért megvettem ezt itt:

Azóta is áldom a Skechers nevét és minden termékét. A sarokgyulladásom elmúlt, és a következő területeken jött rendbe az életminőségem:

Kutyasétáltatás: már az ismerőseim is észrevették, hogy sántítok – hát persze, próbáltam kímélni a sarkamat, mert fájt minden lépés. A Skechers cipőben viszont mintha felhőkön vagy párnán lépkednék, semmi fájdalom, a kutyasétáltatás újra a régi önfeledt barangolás a lakótelepen.

A cipővel egy probléma volt: ha hosszabb ideig viseltem és megduzzadt a lábam, akkor már kicsi volt, törte az ujjaimat. Vettem tehát egy 47,5-es Skechers Aberdeen dedikált futócipőt, bár voltak kétségeim, hogy az alsó ablakos rész milyen lesz:

…az alsó ablakos résszel semmi baj nincs, hozza ugyanazt a párnás érzést, mint a másik cipő. A második Skechersem újabb területeken adta vissza az életkedvemet:

Koncertek: egy átlagos koncert minimum három óra álldogálás, séta és tánc, plusz ha fotózok, akkor különböző tornamutatványok előadása. Egy ideje egyáltalán nem élveztem ezeket a fájdalom miatt, és persze ha én szenvedek és rossz kedvem van, az Noéminek is rossz. Tavaly október, november és december folyamán 1(!) koncerten voltam: Koncz Zsuzsáén, ahol a fotózás után le lehetett ülni a Papp Lászlóban. De mióta Skecherst hordok, voltunk Valmar, Neoton, Delta, V-Tech, 4S Street koncerteken… A V-Tech után emlékezetes volt, hogy futni kellett a villamos után, és az ösztönös reakcióm az volt, hogy erre semmi esély. De aztán a végigfotózott, végigállt és végigtáncolt este után mégis futni kezdtem, lábaim alatt a párnákkal, és simán elértük a villamost.

Kocogás: tavaly vettem egy új, dedikált futócipőt, egy nem különösebben párnázott Nike Revolution 6-ot – abban gyulladt be a sarkam. A Skechers Aberdeenben viszont fél év kihagyás után újrakezdtem a kocogást, és mint kiderült, nagyon-nagyon sokat számít, hogy mennyire párnázott felületre érkezel le több ezer alkalommal a túlsúlyoddal együtt. Futó szakértők mondják, hogy a túlpárnázott cipő nem ideális, mert ha nem úgy pattansz vissza, mint egy rugó, akkor nem fogsz tudni fejlődni és rekordot dönteni… De nekem bőven elég, hogy ismét képes vagyok lekocogni a 6-7 kilométeremet.

Kirándulás: tavaly ősszel fel sem merült, hogy kirándulni menjünk, hiszen még a kutyával is sántikálva mentem el a sarokig. Idén viszont az új cipőket viselve tíz kilométeres vidéki túrára mentünk Szicíliában, lenyomtuk a 12 kilométeres Malomkört a Szent Mihály-hegyen, múlt szombaton pedig olyan könnyedén sétáltam fel a Gellért-hegyre, hogy Loki jobban elfáradt, mint én…

Nyilván más márkáknak is vannak vastagon és puhán párnázott cipői, az Under Armour cipők például szintén tök jól néznek ki, egy kolléganő három éve hordja a Hoka cipőjét, az Adidas Cloudfoam is biztos jó, vagy ha olcsón akarod megúszni, a Dorkó szekcióban nézz körül. Én egyelőre Skechers hívő lettem, a legújabb fekete cipőm (Summits) például az irodába szól:

Malom kör 10+ a Börzsönyben

szpeti

A Facebookon jött szembe a Malomkör instant körtúra, és a militelloi kirándulásunk sikere felbátorított, hogy nekiinduljunk egy hasonló túrának itthon is.

Technikailag semmi gond nem volt: regisztrálni kell a honlapon (értelemszerűen csak a feltétlenül szükséges adatokat kell helyesen megadni – mi közük van például a lakcímünkhöz?!), átutalni a pénzt, az útvonalon pedig QR kódokat kell beolvasni a mobilos böngészőből. Az útvonal követését leírás és GPX fájl is segíti, utóbbit dedikált GPX olvasó applikációval lehet használni, vagy szintén böngészőből kell beolvasni Google Mapsbe (még otthon, előre egyszerűbb).

Választható a 10-20-30 kilométeres táv, nekünk (nekem) nyilván a 10+ útvonal a szintünk – még az is majdnem sok volt. Az első részen Zebegényből a hegy túloldalán levő Köves-mezőre kell eljutni. Az út végig egy völgyben vezet, amiben széles, sima út van végig. Igaz, a hivatalos útvonal nem ez, hanem egy párhuzamos kis ösvény, kb. húsz méterrel feljebb… Amikor erre rájöttünk, én a széles úton mentem, a csajok az ösvényen, Loki pedig szaladgált fel és le közöttünk…

A csajok sétálnak az ösvényen

Onnan délre kell menni tovább, egy darabig semmi gond. A Világos-rét után, a Julianus-kilátóhoz vezető 500 méteren viszont 110 méter a szintkülönbség, ami kb. fél órás irgalmatlan hegymászást jelent… De a kilátóból a kilátás szép, klasszul látszik, ahogy a hegy körül körben folyik a Duna.

A Duna kanyarodik a Dunakanyarban

Tovább a másik oldalon lefelé, a Szent Mihály-hegyig újra semmi gond, ott viszont egy meredek, sziklás hegyoldalon kell tovább ereszkedni, ez télen simán életveszélyes lehet, és áprilisban is nagyon kellett vigyázni. Onnan a hegy déli oldalán kell végigmenni nyugat felé, ahol nincs rendes út, hanem kb. a hegyoldalban keresztben kell menni, ahol  lábad alatt 10-20-30%-ban balra dől a talaj, irgalmatlan bokaterhelő rész.

Eddigre eléggé kikészültem: könnyebb túrára számítottam, a lábfejem minden része fájt, pedig még csak félúton voltunk… A déli rész vége és a nyugati szakasz tulajdonképpen nem vészes, mármint ha nem vagy eleve rossz állapotban, mint én, és a kilátás is elsőrangú. Aztán még be az erdőbe a forráshoz – onnan viszont nem mentünk már fel a hegyre, hanem visszamentünk Zebegénybe és a faluban mentünk vissza a Rétesházig. Ott rendben megkaptuk a jutalom érmet, és a Rétesházban a rétes, a kávé és a szörp is rendben volt.

A csajok egyébként jól bírták az utat, sőt Loki is, én viszont totál kikészültem – az utolsó két órában például egy szót se szóltam senkihez, annyira fáradt voltam. Egy 12 kilométeres túra jelenleg túl van a komfort zónámon, a sziklás lejtő és az oldalazás a hegyoldalon pedig annyira betett a lábaimnak, hogy onnantól már utáltam az egészet. De családi programnak jó volt, mert a csajok és Loki jól érezték magukat, nekem pedig egy tapasztalat arról, milyen távokat érdemes bevállalnom legközelebb…

Útmutató a cataniai buszközlekedéshez

szpeti

Cataniában a tömegközlekedést legalább két dolog nehezíti. Az első, hogy a Google Maps nem ismeri az itteni buszok menetrendjét: mi sok helyen jártunk már, és Bulgária után Catania volt a második európai város, ahol nem tudtam a mindennapi utakat a Google Mapsben megtervezni.

A másik probléma a tájékoztatás hiánya. A Debrecen méretű városban öt(!) busztársaság működik, és kb. semmi fogódzód nincs ahhoz, hogy éppen melyiket kellene választanod. Az is vicces, hogy a turizmusból élő városban senki nem tud rendesen angolul, és kiírva sincs semmi angolul, minden kizárólag csak olaszul.

Tehát a busztársaságok:

Alibus (ALIB)

A reptéri járat, az ára 6 euró fejenként. Érkezésnél semmi gond: a reptéri kijáratnál van a megálló, ha ezt a képen látható Catania city sign-t látod, fordulj balra:

Noémi és én a Catania betűknél

A buszok húsz percenként indulnak és a sofőrnél is lehet jegyet venni kártyával. Lehet jegyet venni az épület melletti automatából is – de ott csak bedugott bankkártyával, no paypass, elszórakoztunk ezzel is egy ideig az utastársakkal.

Alibus útvonala térképenA hazaútra érdemes megérteni az útvonalat, amit bejár: a reptérről bejön a városba és megáll a központi buszpályaudvar kellős közepén. Ezután egy nagy kört tesz a városban, megállókkal. A kör végén megáll ugyanazon a központi buszpályaudvaron, de a térnek egy másik pontján, egy random büfé előtt, hogy aztán visszamenjen a reptérre. Sok sikert, hogy a menetrendből ezt kitaláld!

Viszont aggódni sem kell, mert a fentiek jelentése: bármelyik megálló jó neked, a busz gyakran jár és tényleg kivisz a reptérre, legfeljebb még megnézitek előtte a várost még egyszer, mint mi is…

AMTS

A városon belüli járatok háromjegyű számozással. Ezeknek a menetrendjét és útvonalát pontosan tudja a Google Maps is. Jegyet venni a központi pályaudvaron középen álló kis bódéban lehet („Info”), de erőszakosnak kell lenni: a hölgy nem tud angolul, nem segítőkész és nem akar kiszolgálni. Még szerencse, hogy nem a turizmusból él itt mindenki… Valószínűleg az interneten érdemesebb jegyet venni, de azt nem próbáltam.

A jegyen levő QR kódot az buszon levő automatának kell felmutatni, ilyenkor kicsit csipog, az hiszem ez volt az elfogadás jele, de nem vagyok biztos benne… A jegy 90 percig jó, tehát át is szállhatsz vele egyik buszról a másikra.

Interbus/Etna Transporti

Ezek a buszok a vidéki városok között járnak, mint nálunk a Volánbusz. Az interbus.it honlap jól használható, jól tudja a menetrendet és a megállókat is. A buszoknak rossz híre van, de nekünk jó tapasztalataink voltak: a buszok menetrend szerint, percre pontosan érkeztek, tiszták voltak és simán megjártuk velük Taorminát és Militellót oda és vissza is. Ez például egy látvány a taorminai Etna Transporti buszból, Taormina határából:

Taormina, mögötte az Etna

Jegyet a sofőrnél lehet venni kártyával, de nem szívesen adnak, inkább elküldenek a jegyirodába, ha hagyod, valamiért nem szeretnek a POS terminállal bajlódni.

AST

Messze a legolcsóbb eljutási lehetőség az Etnára, oda-vissza 7 euró fejenként. Viszont a napi 1db busz gyorsan megtelik. Az AST buszok megállói közül a 6-os megállóhoz kell menni, méghozzá minél korábban:

  • minden reggel 8.15-kor indul a busz,
  • február 27-én, aki 7:45-re érkezett, még feljutott, aki ezután érkezett, lemaradt (nyáron, csúcsidőben nyilván még korábban megtelik)
  • mi 7:05-kor már ott sorakoztunk és nem mi voltunk az elsők…

AST busz Catania főterén

Jegyet a sofőrnél lehet venni kártyával, vagy a szomszédos utcában az AST irodában (a narancssárga Rent a Car mellett), utóbbi reggel 7-kor nyit. Az interneten is lehet jegyet venni, de az nem csak az adott napra szól, nem garantálja, hogy lesz helyed a buszon.

Az út az Etnára két óra, ebben benne van az is, hogy Nicolosi főterén megáll a busz 30 percre, ott a bárban lehet reggelizni, kávézni és a WC-t használni. A buszon van angol nyelvű guide, aki elmondja a tudnivalókat és lehet tőle kérdezni, de azt például rosszul tudta, hogy fog-e járni a felvonó… Azt is elmondja, hogy a busz mikor indul vissza (16:15-kor azon a napon, amikor mi mentünk). Felszállni ugyanott kellett, ahol leszálltunk, a busz nem is ment egész nap sehová, ott megvárt, de be volt zárva.

Indulás előtt onnan lehetett tudni, hogy még időben vagyunk, hogy a hotelben, ami előtt a busz parkolt, a sofőr szolgált ki a pultban kávéval…