Loki egy éves lett

Egy éves lett a kiskutyánk: két hónaposan vettük, plusz tíz hónapja van nálunk. A kezdeti összeszokás óta semmi problémánk nincs vele: szobatiszta (néhány balesettől eltekintve), nem rágja össze a dolgokat (ha nem hagyjuk egyedül otthon), és nem eszik meg mindent, amit az utcán talál (néhány kivételtől eltekintve).

Kiskutya maradt, öt és fél kiló, ezzel a lakótelepi középmezőnyhöz tartozik. Fura, hogy vannak nála is kisebb kutyák. Még mindig extrém barátságos, az iskolánál szoktak is barátkozni vele a gyerekek, meg az utcán a járókelők. Nagyon szereti más kutyák társaságát is, ha meglát egy másik kutyát, akkor azonnal rohan, teljesen függetlenül attól, hogy például úttesten kell ehhez átkelni, vagy éppen két harci kutya jött szembe a házak között… Akkor is erőlteti a barátkozást, ha a másiknak nincs kedve hozzá, és nem is adja fel, akárhogy is morognak rá… Aki viszont szívesen játszik vele, azzal jól elvannak. Többen is mondták már, hogy a kutyájuk más kutyákkal nem tud ilyen jól eljátszani, és valóban cuki, ahogy pattog, szaladgál, igény szerint birkózik, valamint a szexben is benne lenne, fiúval, lánnyal, ivartalanítás ide vagy oda, de azt nem szoktuk hagyni.

Loki egy ping-pong asztalon állva

Még tavasszal ivartalaníttattuk egyébként, sajnáltam érte, de békésebb így a világ, és még így is meg akar mászni minden kutyát a telepen…

A csajokkal is odáig vannak egymásért, ha otthon vannak, Loki általában hozzájuk telepszik be. Nagyon jól beilleszkedett a kanapé párnái közé is, és mivel azok is fehérek és puhák, vigyázni kell, melyikre ülünk rá…

A legfontosabb feladata az ébresztés: reggelente berakom őt a csajok ágyába és addig nyalogatja és zaklatja őket, amíg fel nem kelnek – legalább nem engem utálnak az ébresztésért… Valamennyire a házat is őrzi, legalábbis az ajtón át meg szokta ugatni a szomszédokat, ha elmennek a folyosón.

Az egyedüllétre eddig még nem szoktattuk rá, ha nem vagyunk itthon vele, akkor általában leadjuk szüleimhez. Ők is szeretik és Loki is jól érzi magát náluk. Ha viszont 1-1 órára mégis egyedül marad, akkor mindent el kell pakolni, mert könyörtelenül rágni kezd, még ha tudja is, hogy ki fog kapni érte.

Általában naponta ötször sétáltatjuk, általában ötből négyszer én, ez nyáron nem is volt gond, most viszont a novemberi hidegben néha eléggé utálok naponta ötször komplett téli ruhát venni. És még milyen hosszú lesz az igazi tél…

Négy éjszaka Dél-Olaszországban

Noémi 2020. elején nézte ki Dél-Olaszországot a következő utazásunk céljának. Részemről is rendben volt a dolog, de amikor konkretizálni kezdtük volna, beütött a járvány és csak most jött el az idő, hogy tényleg elmehessünk. Újdonságként a csajokat is magunkkal vittük, mert úgy éreztük, hogy Dóri is bírná már az utazással járó fáradalmakat. Kikértünk mindenkit mindenhonnan, és kb. elterveztem, hogy öt napig mihez kezdünk majd.

Az utazást tényleg bírta Dóri, semmi probléma nem volt. A most aktuális hányós-fosós vírus viszont sajnos pont Olaszországban, a második napon jött ki rajta… Hétfőtől péntekig tartott a nyaralás, ebből a keddet az apartmanban töltöttük Dóriért aggódva. Ha ugyanez itthon történik, nem para, láttunk már ilyet. De ha nem javul a helyzet és kórházba kell vinni, idegen országban gáz lett volna. Dóri szerencsére másnapra rendbejött, de azért a kedd elég hosszú volt mindenkinek.

Lama Monachile

Én már sok helyen jártam életemben: a gizai piramisoknál, az Eiffel-toronynál, a Buckingham Palotában, a Sixtus-kápolnában, meg Magyarországon is sokfelé. De ilyen szép helyet, mint a Lama Monachile még sohasem láttam. És amíg az összes többi hely olyan, hogy fotón szép, de személyesen nem olyan nagy szám, a Lama Monachile személyesen is hihetetlenül szép.

Mondjuk strandnak erősen kompromisszumos: bazi nagy kövek vannak a víz alatt, amiken bizonytalan minden lépés. Ha fúj a szél, akkor a méteres tengeri hullámok bejönnek az öbölbe is, fellöknek, és ha ráesel egy ilyen sziklára, simán benne van a pakliban egy csonttörés. Májusban pedig még hideg a víz, 18-20 fokos, kb. mint egy sportuszodában. Az a megoldás, ha beúszol a tenger felé, ahol már mély a víz és onnan nézel körül – elképesztően szép látvány. Arra viszont nem alkalmas, hogy a gyerekek önfeledten strandoljanak benne, mint mondjuk a Balatonban.

Lama Monachile egyik oldala

Tömegközlekedés Dél-Olaszországban

Mentünk ugye repülővel, aztán busszal a városba (Bari), vonattal tovább a másik városba ahol az apartman volt (Polignano a mare), és csütörtökön még tovább eggyel várost nézni (Monopoli). A repülőtéren kérték a beszállókártyát és a személyi igazolványt, és az apartmanban a személyimet. Ezeken kívül egész idő alatt senkit nem érdekelt semmilyen papírunk, igazolásunk, menetjegyünk.

Pedig a covid-oltásaink igazolását letöltöttem (EESZT app!), kinyomtattam papírra is (de minek), sőt Dórinak PCR tesztet csináltattunk indulás előtt (kidobott pénz volt).

Ugyanez a menetjegyekkel: a buszjegyért futnom kellett a Bari repülőtéren át, mert a busz már bent állt a megállóban, a buszjegy viszont a repülőtér átellenes végén levő Relay boltban kapható… Volt olyan utas, aki egyszerűen csak nem vett buszjegyet, ő csinálta jól, mert nem is kérte senki. Vonaton ugyanez: leírják, hogy a jegyet vedd meg és még az állomáson érvényesítsd a “yellow cab” nevű eszközzel. A yellow cab egyébként zöld… És a zöld színű yellow cabben érvényesített jegyeket sem kérte soha senki, egyik vonatút során sem.

Az utastájékoztatás pedig olyan, mint Magyarországon. Minden csak a helyi nyelven van kiírva, a vonatnak pedig csak a célállomása látható, ami nekünk semmit nem mondott, mert azt szerettük volna tudni, melyik áll meg Polignanoban. Megkérdeztem egy ilyen helyi vasutast, mondta, hogy 1-es vágány. Megjött, felszálltunk, és tíz perce ültünk az álló vonaton, amikor a belső monitoron kiírták az állomásokat – Polignano nem volt köztük… Megkérdeztem a kallert – ez tényleg nem áll meg ott, menjünk a 3-as vágányra… Leszálltunk… A 3-as vágányra pont jött a vonat, arra felszálltunk… az volt a jó, de hogy az utastájékoztatást mint problémát például Londonban simán meg tudták ugrani, elképesztő.

Ezek után nem gondolná az ember, de a vonatok pontosak, percre pontosan járnak, a Trenitalia honlapjának megfelelő menetrendben. A honlapot kell nézni, és ahhoz hozzánézni a helyi kiírást.

Az olasz emberek

Ez mondjuk vicces volt, az összes sztereotípiának megfeleltek. Az építőmunkások pizzát kajálnak délben. Mindenki hangosan és sokat beszél, és közben a kezével gesztikulál. Rengeteg a robogós, és ha a robogós srác a mögötte ülő barátnőjének magyaráz, akkor inkább elengedi a kormányt, csak hogy gesztikulálni tudjon… A vonaton jött velünk egy nagyobb iskolás csoport, hát képzelj el száz olasz kisgyereket egy helyen…

Az autózás mint sztereotípia is megvolt: egy életkor felett mindenki autóval jár, kicsi, ócska, összekarcolt Fiatokkal. Nincs elsőbbségadás, a zebrán simán átment előttünk egy csomó autó. Akkor állnak meg, ha konkrétan kimész eléjük az útra, akkor azért nem ütnek el.

Az viszont tetszett, hogy az idősek kiülnek a kapu elé és beszélgetnek, és a férfiak is, nem csak a nők. Relatíve sok az idős férfi, akik jó egészségi állapotban vannak, jól öltözöttek és aktív közösségi életet élnek.

Egy nyaralóvárosban elvártam volna, de csak kevesen beszélnek angolul, azok is rosszul. Mondjuk kedvesek és korrektek – érdekes módon sehol sincs borravalózás, mindenhol pontosan a kiírt összeget fizettük ki, étteremben is (és mindenhol kártyával, ez is alap).

Maxi pizza

Építészet

Polignano a mare pont úgy van elrontva, mint Kairó: minden tiszta kő. Nincs fű, nincsenek fák, csak fehér színű, márványszerű kő faltól falig. Iszonyatosan forró, nyilván. A járda pedig kb. fél méter mindkét oldalon, a családtagok csak egymás után sorakozhatnak, miközben az úttest két sávos: az autók része fontosabb.

Monopoli viszont kb. olyan, mint egy normális magyar város, vannak benne parkok, játszóterek, üzletek és a járdák is szélesebbek. Monopoliban csak a főtér olyan, mintha a polgármester apjának kőbányája lenne: térkövezve van a marha nagy tér, élmény lehet ott tartózkodni nyáron.

Monopoli térköves főtere

Mit érdemes vinni

Három jó ötletünk is volt, hogy mit vigyünk az útra:

  • Chromecast: az apartmanban volt tévé, kb. 3 olasz csatornával. A wifi viszont jó volt, így a Chromecasten keresztül ugyanúgy Netflixezhettünk, mint itthon,
  • vízálló mobil tok: egy ilyennel a vízben is veled lehet a telefonod, és elég jól lehet vele fényképeket is készíteni,
  • vízálló papucs: ez a köves tengerben volt nagyon hasznos, kíméli a lábadat és kevésbé vágod el, ha valami élesre lépsz.

Szintén nagyra értékeltük az európai roaming szabályozást: mindhármunknak (Dórinak még nincs saját előfizetése) végig volt rendes hálózata és internete is. A csajok digis mobilján mondjuk külön kérni kellett még itthon, meg az Andriodban engedélyezni, de ez nem nagy macera, és az utazás sokkal komfortosabb volt így.

Úgyhogy ez volt a nagy májusi nyaralás. Koncepcionálisan abban tévedtünk, hogy egy fürdős, strandolós útnak szántuk, de Dél-Olaszországnak ez a része erre alkalmatlan. A tenger hideg és mély, a part köves és sehol sincs kiépítve, nincs se árnyék, se büfé, se WC. A városnézés viszont a csajokat csak korlátozottan érdekli: a középkori kis utcák hangulatosak, de 8-12 évesen erre még nem fogékonyak annyira. Ezzel együtt jó volt, mert strandoltunk is, várost is néztünk, a Lama Monachile pedig bármelyik világcsodával felért.

Társadalmi problémák: szemetelés és válások

Nyilván vannak nagyobb problémák is a világban, de az elmúlt hónapokban ez a kettő volt olyan, hogy zavart engem, de máshol nem volt róla szó.

Szemetelés

Sörösdoboz a fűbenA kutya miatt átlagosan napi másfél órát töltök az utcán sétálva, és valami elképesztő, hogy mennyi a szemét. Az épített környezetünk amúgy se nagy szám, beton beton hátán, és még jobban tönkretesszük az elszórt szeméttel. Az emberek hiszik, hogy az utca senkié, miért kellene rá vigyázni, holott az utca is a miénk, ugyanúgy kéne vigyázni rá, mint a lakásra. Két jól azonosítható réteg a bűnös: a dohányosok és a részegek.

A dohányosok mindenféle kontroll nélkül dobálják szét a csikkeket. Elszívja, eldobja, egyáltalán nem érdekli, hogy az utca hogyan néz ki utána. Legszívesebben összeszedném a fűből az összes szemetet és kidobálnám sorban a járda közepére. A járda közepén zavaróbb, mint a fűben? Ha a fűben van, az miért nem zavar?

A részegekkel pedig az a baj, hogy a kiürült üveget eldobják, pedig mennyibe telne elvinni a legközelebbi szemetesig, még részegen is. Ha aztán az üveg széttörik, mert valaki rálép vagy eleve a betonfalhoz vágják, az üvegszilánkok kb. örökké ott maradnak a fűben. Loki még nem vágta el a lábát ilyenen, de láttam már kutyát, amelyik igen. Loki védelmében ezeket néha megfogom zsebkendővel és kidobom, a földbe taposott darabokat viszont hónapokig lehetne gyűjtögetni.

Válások

Ismert a statisztika, hogy a házasságok fele válással végződik. Amit az ismerősi körünkben látok, az lényegében megfelel ennek az aránynak, mégis minden alkalommal szomorú látni. Érdekes, hogy a gyerekeken mennyire nem venni észre – ha viszont véletlenül megismerem egy-egy gyerek családi hátterét, néha rémisztő dolgokat látni, például hogy milyen sok gyereknek nincs szinte semmilyen kapcsolata az apjával.

A szülők elválásának az időpontja is érdekes. Ha gyereket vállal egy pár, az kb. húsz éves projekt az elhatározástól kezdve, ennyi időre vállalsz napi szintű felelősséget érte. Ha egy tinédzser szülei válnak el, akkor a szülők kb. 15 évet töltöttek együtt, ez tulajdonképpen elég sok idő. De a bölcsődében, óvodában, alsó tagozatban miért vannak elvált szülők gyerekei? Bevállaltak egy vagy két(!) gyereket, de három év után már nem bírják ki egymást, ennyi időre sikerült előre tekinteni?

Az egyedül maradt szülőkön sem mindig látszik, hogy a helyzetük milyen magányos és szomorú, csak ha jobban megismered őket. Apuka általában azonnal újra összejön egy másik nővel és ezt mindenképpen megmutatja a Facebookon, anyukát meg látom reggel iskolába menet, Noémi látja iskola után délután, meg látjuk őt a szülőin, az ünnepségen, a hétvégén, a sport versenyen…

A kutyasétáltatás filozófiája

Lokival nyilván muszáj rendszeresen lemenni sétálni. Ez egyáltalán nem baj, én szeretek sétálni, szeretem a jó levegőt, a könnyű testmozgást, illetve ki lehet szellőztetni a fejem, átgondolni a feladatokat, terveket szőni a jövőre nézve. De néha unalmas is, ezért azon gondolkoztam, mihez lehet kezdeni, mit lehet csinálni az ilyen séták során:

Megismerni a környéket: az épített környezetünk mondjuk nem sok örömmel szolgál. A tízemeletes házak olyanok, mint a Fal a Trónok harcában, lent pedig minden csupa beton. Iszonyú sok a szemét, nagyrészt cigarettacsikk és üvegcserép. Kifejezetten keresni kell a kellemesebb sarkokat: van egy kis tér paddal, kis mesterséges dombok, illetve a garázssor teteje is jópofa hely sétálni (kár, hogy tele van bogánccsal). A Wekerle sokkal szebb és érdekesebb, de a napi sétákhoz pont kicsit messze van.

Szocializáció: nem múlik el egyetlen séta sem anélkül, hogy ne találkoznánk más kutyasétáltatókkal. Ilyenkor a kutyák is ismerkednek, a gazdákkal is lehet néhány szót váltani. A járvány miatti elszigeteltséget oldják az ilyen apró találkozások, és az emberek minden ellenkező információval szemben kedvesek, normálisak. A barátkozós fehér kiskutya pedig még azoknak is tetszik, akiknek nincs is kutyája.

Lokinak is hasznos a szocializáció. Érdekes, hogy milyen sok kutya nem szereti a többi kutya társaságát, kb. minden másodikhoz lehet csak őt odaengedni. A gazdák viszont felelősek és óvatosak, én előre megkérdezem, ők pedig jelzik, ha nem kellene Lokit odaengednem a kutyájukhoz. Volt olyan harci kutyás gazda, aki átment előlünk az utca másik oldalára, hogy ne legyen probléma. Mondjuk olyan is volt, aki alig tudta visszatartani a hülye kutyáját, hogy meg ne egye Lokit, egy másik meg olyan részeg volt, hogy a szintén bolond kutyájának a húzása majdnem felborította. De ezek a kivételek, a többség teljesen oké.

Az is megdöbbentő, milyen sok kutya van egy ilyen lakótelepen. Három hónap alatt csak egy-két alkalommal találkoztunk csak olyan kutya-gazdi párossal, aki már ismerős volt. Ez napi három sétával számolva legalább száz kutya csak a közvetlen lakókörnyezetünkben. Mondjuk nekem rossz a memóriám ilyesmire, se a kutyákat, se a gazdájukat nem jegyzem meg, szóval lehet, hogy ez tíz kutya volt összesen…

És lehet még Ingresst is játszani, aminek a célja eleve az, hogy rendszeresen odasétálj helyekre. Mivel a kutyával amúgy is ezt csinálnám, újrakezdtem ezt is. Arra kell figyelni, hogy út közben ne a mobilt bámuljam, mert kutyára is figyelni kell, és amúgy se a telefon legyen a főnök. Nyilván tudom már, hogy hol vannak portálok, tehát odasétálunk, ott előveszem a telefont, akció, majd elteszem újra a következő portálig.

A koncertfotós kiállításom a kispesti könyvtárban

Az AKH-ban február közepén lejárt az időm, érkezett a következő kiállító a nagyterembe, ezért a megbeszéltek szerint leszedtük a fotóimat a falról. Adódott a kérdés, hogy mihez kezdjek egy nagy doboz A3-as koncertfotóval.

Az Üllői úti Szabó Ervin könyvtárba gyerekkorom óta járok, persze változó intenzitással. Például amikor 22 évesen beiratkoztam zenés CD-ket kölcsönözni, azt már visszatérésként értem meg. Aztán eltelt újabb tíz év, és könyvtárnak apró, de konkrét szerepe lett abban, hogy ideköltöztünk: jobban érzem magam olyan környéken, ahol könyvtár van a közelben, mint például ahol kocsma. De ez is több mint tíz éve volt, azóta állandó olvasó vagyok, a lányok is rendszeres kölcsönzők, voltunk itt Télapó-ünnepségen, adományoztam nekik egy rakás felesleges könyvet otthonról stb.

A fotóim a recepció mögötti falon

Valamennyire ismernek tehát, és amikor felvetettem, hogy nem tarthatnék-e fotókiállítást a koncertfotós képeimből, azonnal kedvesen beleegyeztek. Az AKH-hoz képest annyi volt az eltérés, hogy itt nem volt kiépített infrastruktúra fotókiállításhoz, apukám segített és fúrt lyukakat, majd csavarozott csavarokat a falba. Egyébként a képek ugyanazok, csak itt a kispesti ismerőseim is könnyebben megnézhetik őket…

Tehát a helyszín a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Üllői úti tagkönyvtára, 1191 Budapest, Üllői út 255., a képek rögtön a bejárattal szemben, illetve a kölcsönző pult körül vannak a falon. A nyitvatartási idő: H: 12-19, K: 9-15, Sze: 13-19, CS: 9-15, P: 13-19, Szo: 9-13 ( vagyis H-Sze-P délután, K-CS-Szo délelőtt).

Loki, az első másfél hónap

Néha még mindig furcsállom, hogy van egy kutyánk. Azt kezdettől fogva elhatároztam, hogy nem fogjuk humanizálni: mi nem Loki szülei vagyunk, ő nem a gyerekünk és nem a kis szerelmünk, hanem a kutyánk. Persze ettől még családtag… Más kérdés, hogy miféle szerzet: Noémi és a kozmetikus szerint máltai selyem, az állatorvos szerint bolognai pincsi, szerintem méretre bolognai, szőrre máltai, amúgy tökmindegy.

Az új családtag érkezésével természetesen megváltozott néhány dolog. Elsőként a járásom: Loki ún. tépőzáras fajta, úgy tenyésztették őket, hogy a nap minden pillanatában emberközelben akarnak lenni. Ezért mindig, mindenhová utánam jön, és mielőtt lépek, mindig figyelni kell, hogy ne lépjek rá. Amíg össze nem szoktunk, csak csoszogni mertem a lakásban, mint egy öregember.

A rágás probléma szerencsésen megoldódott, vettünk neki rágócsontokat, így már nem rágja se a bútorokat, se a tapétát. A papucsomat mondjuk igen, ha elől hagyom…

A szobatisztaság sajnos még odébb van, Loki jelenleg utcatiszta: soha nem piszkítja össze az utcát… Pelenkára szoktattuk, de mivel kutyaésszel a pelenka és szőnyeg között nincs lényeges különbség, az érkezése után két nappal felszedtük az összes szőnyeget a lakásból… Most a bejáratnál, pelenkára szokott pisilni is, kakilni is, ami egyelőre rendben van, de azért figyelni kell a lakás többi részén is. Az lenne a megoldás, hogy egyszer kivárjuk az utcán, bármeddig is tart, amíg nem tudja visszatartani, de ebben a hidegben előbb fagy be a segge mindenkinek és kapunk arcüreg-gyulladást, mint hogy a kutya pisilni kezdjen…

Amúgy jókat sétálunk, például Loki állandó társunk iskolába menet, konkrétan sírni szokott, mikor a csajok bemennek az épületbe. Délután és este is szoktunk sétálni – még nincs állandó menetrendünk, mert a kakilás időpontját próbáltuk belőni, egyelőre sikertelenül.

Megvolt az első betegsége is, amikor egyszer éhesen vittem el sétálni – ezt a hibát sem követjük el többé. Konkrétan az összes szemetet és szart meg akarta enni az utcán, elképesztő egyébként, milyen szemetes az utca, ha figyelmesen nézed. A kutya figyelmesen nézi! Két csikket már a szájából kellett kibányászni, majd egy rettentő gusztustalan valamit egy harapással tolt be… Otthon a hibiszkusz virágával folytatta, és ezután lett beteg, nem evett, levert volt, a hibiszkuszt később kihányta, úgyhogy vihettük orvoshoz, szuri, antibiotikum, meg a széntabletta kutyás megfelelője… Szerencsére két nap után meggyógyult.

Érdekes, milyen jól bírja a zajokat, szilveszterkor például simán végigaludta a durrogást. Zenét is tudok hallgatni mellette, a meetingjeimen pedig isteni nagyokat alszik. Pedig amúgy jól hall, a kajás tálka zörgését bárhonnan meghallja, meg a folyosón járkáló szomszédokat is.

Arra leszek még kíváncsi, az egyedüllétemet és a bezártságomat mennyire enyhíti. Ez most még nem derült ki, mert nem sokat voltam egyedül itthon, de a sétáltatásnál már látszik, milyen jól lehet vele szocializálódni. Mindenki megsimogatja, vagy más kutyákkal ismerkednek, sőt szóba lehet állni olyan szomszédokkal, akikkel 13 év alatt még két mondatot nem váltottunk…

 
 
 
 
 
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Szatmári Péter (@szpeti_kirandulasok) által megosztott bejegyzés

Kilátás körbe a Fóti Somlyó hegyről

Évértékelés 2021.

Az év eleje még sajnos bezárva telt, tavasszal viszont, miután beoltottak minket, szép lassan visszaálltunk azokra a programokra, amiket a járvány előtt is csinálni szoktunk. Nyilván a covid mindig téma volt és mindenre rányomta a bélyegét, hogy vigyázni kell, elkerülni a köhögőket, maszkhordás, home office és harmadik oltás… de májustól kezdve lényegében minden programon részt vettünk, amin járvány nélkül is részt vettünk volna.

A szélesebb környezetünkben sajnos történt néhány szörnyű tragédia (covid és más okból is), ez rossz volt. Viszont megszületett Ádámék második kislánya, illetve Márkék kisfia, ezek jók voltak, és Nóra is január elejére várja a kisfiát. Nekünk pedig lett egy kutyánk.

Mindhárom hobbimban voltak előrelépések, ez is jó volt: immár két osztállyal járhatok kirándulni, jártunk is mindkettővel szorgalmasan, amennyire a járvány engedte őket kirándulni. A koncertfotózáshoz vettem full frame fényképezőgépet (ez persze csak pénzkérdés volt), és fotóztam majdnem ugyanannyi koncerten, mint 2019-ben (úgy, hogy idén csak júniusban kezdtem). Év végén pedig megnyílt az AKH-ban a saját koncertfotós kiállításom. A salsában pedig idén már stabilan haladó szinten táncoltunk, sőt idén már más lányokat is fel mertem kérni táncolni Noémin kívül – sőt két lány engem kért fel egy buliban.

Elolvastam 32 könyvet, ez több mint 2019-ben vagy 2020-ban. A legnagyobb csalódás a Ready player two volt – viszont bármilyen rossz könyv, bevonzott Prince zenei világába: a Deezer szerint benne vagyok Prince rajongóinak felső 1%-ban… pedig csak a legnagyobb slágereit hallgatom. Jó volt viszont a Háromtest-trilógia, hosszú, de érdekes volt látni, végül hová absztrahálta az író a világot. Jó volt az Animal Cannibals életrajz, Tarantinotól a Once upon a time in Hollywood, év végén pedig visszatértem ismét Westerosba, most járok a Trónok harca 3. részénél.

Viszonylag szorgalmasan eljártam futni (65-ször az évben). Tiszteletre méltó, hogy Trychydts minden nap eljár – én azt a célt tűztem ki, hogy minden második nap elmenjek. Ha nincs más dolgom… vagy nincs rossz idő… és van kedvem hozzá… Az lett volna a cél, hogy a 2011-es kilométer rekordomat (401km) megdöntsem, ez végül nem jött össze (373km lett). Könnyebben összejöhetett volna, ha mondjuk május és augusztus között egynél többször is elmegyek kocogni… de persze akkor tért vissza az élet, kirándulások, bulik és nyaralás, kinek volt kedve szaladgálni…

Az év slágere, legalábbis amit a legtöbbször meghallgattam Deezeren, Dua Lipa: Levitating című dala volt. Ez annak köszönhető, hogy amikor a csajokkal együtt hallgatjuk az autóban, minden negyedik ütem végén együtt tapsolunk kettőt, ez tehát egy ilyen családi sláger. Érdekesség, hogy az egész világ szintén ezt hallgatta meg 2021-ben a legtöbbször. De az én saját kedvencem otthon, autóban, dizsiben, illetve koncerten élőben is A csúcson túl volt:

Gubik Petra a Fame fináléban

Fame, a hírnév ára a székesfehérvári Vörösmarty Színházban

Én ezt a darabot négy éve elgyászoltam, vagyis szomorúan tudomásul vettem, hogy soha többé nem fogom látni. Hagytam viszont egy Google Alertet a “fame” keresőszóra, ugye hátha – és örömmel láttam, amikor a székesfehérvári Vörösmarty Színház műsorra tűzte és castingolni kezdett rá. Aztán jött a járvány, de amikor ténylegesen játszani kezdték, ugyanúgy bevállaltuk érte a fehérvári utat, mint nyáron a Halott Pénz koncertre.

Megérte, végül is. A zene ugyanaz és ugyanolyan jó, jól is szólt, a darab elején még odáig voltam, hogy nahát, ismét látjuk a Fame-et. A casting nyilván nem olyan erős és tökéletes, mint az Operettben volt, de ezek a fiatalok is elénekelték és eltáncolták a darabot.

A rendezés viszont nem tetszett, több zavaró dolog is volt benne. Például mindig minden szereplő a színpadon volt. Négyszereplős tanár-diák dráma, kétszereplős szerelmi dráma – a nézőtéren 450-en, a színpadon még húszan nézték, utóbbiak bármilyen látható indok nélkül. Miért?

Aztán Tyron eredetileg ilyen sablon fekete volt, gettóból érkezett, hip-hopot táncolt, rappelt és Miss Sherman valószínűleg rasszizmusból kifolyólag utálta. Régen az Operettben, mivel fehér srác játszotta a szerepet, a bőrszínére utaló mondatokat értelemszerűen kivették. Székesfehérváron benne maradt az összes ilyen szöveg… Szaszák Zsolt játszotta, amúgy szuperül, ének, tánc, csodás volt. De mikor sápadtarcúan, szőkén arról beszélt, hogy fekának lenni milyen, meg hogy azért utálják, mert néger… kérem?

Szaszák Zsolt

Voltak még újonnan írt prózai részek, ezek néha viccesek voltak, néha drámainak szánták. Az volt a lényeg, hogy minden szereplő mondott magáról valami szörnyű tragédiát: a bántalmazó apa maradandó károsodást okozott a testvérnek, rákos a férj stb. Ezek akkor tudnak működni, ha szervesen következnek a dramaturgiából, mint Tyron diszlexiája vagy Iris terhessége. Csak úgy bemondani valami tragédiát, hát ez elég gagyi.

Nyilván a fináléra vártam leginkább. Erre Carmen a második felvonás közepén, mielőtt lelépett volna az iskolából, elénekelte a pasijának búcsúzóul!! Istenem! A dramaturgia egy szakma, amiben én nem vagyok járatos, de sajnos a rendező sem. Mert miután Carmen Diaz meghal, majd a fináléban – Somogyi Szilárd rendezésében – fehér ruhában, széttárt karokkal leszáll az égből, olyankor EMLÉKSZÜNK RÁ, nagy sztárként, ahogy szerette volna. A Fame finálé egy ünneplés, nem egy búcsúdal a pasijának, akit amúgy le se szart! Ahogy a világslágert sem sütjük el a felvonás közepén…

Gubik Petra a Fame fináléban

Sipos Péter és konfettieső

Fotókiállításom nyílt az AKH-ban

Évek óta járunk salsázni az Albertfalvai Közösségi Ház nagytermébe, ahol mindig is voltak festmények vagy fotók kirakva a falra. Amikor a helyi amatőr énekkarról kerültek ki fotók, amelyeken idős emberek énekeltek, akkor jutott eszembe, hogy itt Pintér Sanyinak is bőven lenne esélye kiállítást rendezni. Ő kitűnő salsa táncos és kitűnő amatőr fotós, a salsa táborokban évek óta készített képeket, így a tánciskola révén a helyi kötődés is adott lett volna. Felvetettem az ötletet és mindenki lelkes volt – kivéve Pintér Sanyit, aki túl szerény volt ahhoz, hogy saját kiállítást akarjon rendezni.

Eddigre viszont megtudtam, ki a témában a kulcsember: Balázs Józsi, aki egyrészt szintén kiváló salsa táncos, másrészt az AKH gondnoka és technikusa. Felvetettem neki, hogy ha Sanyi nem, akkor én szívesen kiraknám a fotóimat… Támogatta ezt az ötletet is és mindenben segített: bevitt például Farkas Zsolt szakmai referenshez, aki szintén támogatta az ötletet. Józsi megjelölte az időpontot: 2022. január és február. Továbbá elmondta, hogy van nyomdánál ismerőse, ahol jó minőségben, olcsón lehetne kinyomtatni a képeket.

Sipos Péter és konfettieső

A következő dilemma a képek kiválasztása volt. Adott volt kb. 1500 fotó, amit az addigi 40 koncerten készítettem. Csakhogy a koncertfotók műfaji sajátossága, hogy a rajongóknak szólnak – melyiket érdemes az AKH-ban kiállítani? Ott ugyanis sokféle ember megfordul, de csak véletlenszerűen lehet köztük popzenei rajongó. Végül Noémi adta meg a megfelelő szempontokat:

  • amin nagyon szépek a fények (egy fotónál ez sosem árt),
  • valami izgalmas történik,
  • a rajta szereplő sztár abszolút közismert.

Kiválasztottam 44 képet, ami szóba jöhetett és felkértem két ismerőst, hogy zsűrizzék meg őket. Nagyjából ugyanazt mondták, amit Noémi is, úgyhogy simán kiválasztottam azt a tízet, ami egyértelműen baromi jó és ki akarom állítani. Sajnos a többi egyáltalán nem volt olyan egyértelmű, úgyhogy agyaltam és szenvedtem, melyik legyen még…

4 koncertfotóm a falon

Aztán rendeltem két képkeretet az IKEA-ból, hogy a kiállítást fizikailag is el tudjuk képzelni, valamint Józsi is kinyomtatott két képet próbaképpen. Az derült ki, hogy a keretek és a nyomtatás is jó lesz, viszont A3-ban lehetne gondolkozni A4 helyett, pénzben nem olyan nagy különbség és sokkal jobban néz ki. Csak ma derült ki, milyen jó, hogy A3-ban nyomtattunk, mert a nagy teremben éppen csak nem túl kicsik így a képek – A2-ben még jobbak lettek volna (ez persze pénzkérdés is). További apró nehézség volt, hogy a nyomdai A3-as képekből még alul 2 centit le kellett vágni, hogy az IKEA 30*40-es keretébe beférjenek… de a téli szünetbe belefért.

Az is egy dilemma volt, hogy a képeken szereplő előadóktól kérjek-e előzetesen engedélyt a képek kiállításához. Ezek már publikált képek, egyrészt a zene.hu-n, másrészt az Instagramon, nem tudom, jogilag mennyire más, ha a XI. kerületi művház falára kinyomtatva rakjuk ki őket. Nem gondolnám, hogy az érintettek közül bárki pereskedni kezdene, azt viszont illendőnek éreztem, hogy az előadók a kiállítás tényéről ne utólag értesüljenek. Úgyhogy telefonálgatni kezdtem, és a többség e-mailben, azonnal, köszönettel engedélyezte az adott kép kiállítását. Csak a magyarokat kerestem meg – Noémi üzeni, hogy ha a Backstreet Boys reklamálni szeretne, közvetlenül hozzá forduljanak…

A kiállításom az AKH nagytermében

A képeket ma kiraktuk a falra. A cím: Albertfalvai Közösségi Ház, 1116 Budapest, Gyékényes utca 45–47. A nagyterem egyből a bejárattal szemben van. A belépés ingyenes, de csak olyankor tudsz bemenni, amikor nincs valamilyen foglalkozás. Mi kedd esténként, fél 8-tól járunk oda salsázni…

Végül köszönet: Balázs Józsinak, a kiállítást alapvetően neki köszönhetem, és köszönet rajta kívül mindenki másnak is, aki fotózás ügyben valaha segített, inspirált, kritizált, engedélyt adott.

Lett egy kutyánk

Zsófi születésétől fogva téma volt, hogy legyen-e háziállatunk. De az ehhez szükséges energiát sosem éreztük magunkban Noémivel, pont elég a két gyerek, munka, hobbik, ne kelljen még egy kisállattal is foglalkozni, illetve igazodni hozzá.

Természetesen a járvány hozott ebben változást, elsősorban hogy én magam itthon dolgozok – és ez a járvány után sem fog visszaállni, nem életszerű, hogy még valaha öt napot kelljen bejárni az irodába. Ez pedig időben is, energiában is van akkora spórolás, hogy egy kutyával való törődés beleférjen, és legalább nem egyedül dekkolok itthon egész nap. Meg Dórinak is van új játszótársa, Zsófi is tud önállósodni, Noémi pedig úgyis imád korán kelni, hehe, viheti le a kutyát reggelenként esőben, jégben, szélben sétálni. A délutánokat én vállaltam.

Felmerült ötletként a macska is, de velük a lakás nagyobb veszélyben lenne, mert fel tudnak mászni magasra, a kutya nem. A kutyafajták közül a kistestűek jöhettek szóba, de közülük is a terrierek mozgásigényét nem tudjuk kielégíteni, a tacskó kapar és szintén viszonylag mozgékony. Én mopszot szerettem volna, de mivel az nappal röfög, éjszaka horkol, Noémi megvétózta. Kinézte viszont Noémi a máltai selyem fajtát, amelyik kicsi, nem röfög, nem horkol és nem hullik a szőre. Úgyhogy elmentünk egy tenyésztőhöz, ahol én választottam ki a konkrét kutyát, aki viszont nem máltai, inkább bichon havanese, magyarul havannai pincsi. A csajok nyilván odáig voltak. A neve hosszas viták után Loki lett.

Loki alszik a kis ágyában

Az első napok legnagyobb kihívása az alvás volt: egy kiskutya nagyon sokat alszik, de nem feltétlenül akkor, amikor mi ideálisnak gondolnánk. Például hajnali 1-kor és hajnali 5-kor éber és játékos, viszont délutánra totál kikészül, úgyhogy Dóri az első napokban iskola után már csak egy fáradt, álmos kiskutyával találkozott. Nesze neked játszótárs… Az éjszakára aztán az lett a jó megoldás, amikor a helyét nem szeparáltan, a fürdőszobában jelöltük ki és próbáltuk meg a kutyát ott tartani, hanem beengedtük magunkhoz a hálóba. Ott látja, hogy nincs egyedül, az ágyát is megszerette, nyugi van végre egész éjszaka.

Mivel ő még kölyökkutya, nincs meg az összes oltása, nem lehet utcára vinni, hogy ne kapjon el fertőzéseket. Vagyis a lakásban pisil és kakil… Erre a kihívásra felkészültünk lelkileg, de még így is élmény volt az éjszaka közepén kutyaszarba lépni a saját ágyunk előtt… Úgyhogy a következő érdekes változás az lesz, amikor levihetjük végre sétálni – a pisi-kaki miatt is, de azért is, hogy többször kimozduljak a lakásból.