Zsófi és Dóri, 2017. január

Januárban matekra gyúrtunk Zsófival, mert a feladatok nem mindig mentek jól neki, és abban sem voltunk biztosak, hogy az adott absztrakciót mindig pontosan érti. Úgyhogy Noémi gyakorolt vele esténként, plusz feladatokat is kapott, és szépen belejött. A félévi bizonyítványa pedig kitűnő lett, minden egyes tantárgyból “Kitűnően megfelelt” értékelést kapott, plusz a magatartása és a szorgalma is Példás – eddig nincs gond az iskolával.

Dórinál viszont azt vettük észre, hogy kezd szétesni az alvása, sokat van fent éjszaka és nappal sem alszik jól. Azt gondoltam problémának, hogy az otthoni és a bölcsődei napirendje eltért: otthon még kétszer aludt nap közben, délelőtt és délután is, a bölcsiben viszont csak egy alvás van, rögtön ebéd után. A fix napirend fontos a gyerekeknek, úgyhogy otthon is átálltunk vele az egyszeri alvásra. Remélhetőleg így is ki tudja pihenni magát, a bioritmusának pedig jobb az állandóság.

Főleg, hogy viszonylag rendszertelenül járt bölcsibe: amikor kissé taknyos lett, rögtön itthon tartottuk, nem vártuk meg, amíg begyullad a füle vagy a tüdeje. Úgyhogy az ünnepek alatt itthon volt, aztán kicsit járt bölcsibe, aztán megint nem, aztán megint igen, csak el tudjon szegény igazodni – de az ebéd utáni alvás már legalább egy fix pont az életében.

Két helyen voltunk a hónapban: a Tropicariumban, amivel kapcsolatban Dóri aggódott, hogy a krokodil nem eszi majd meg az új gyűrűit? Mondjuk szerintem inkább az izgatta, hogy ő magát nem fogja-e megenni… De végül nem ette meg se a gyűrűt, se Dórit, a krokodil tulajdonképpen meg se mozdult, a többin viszont elég jól szórakoztunk.

Ezen kívül a Fővárosi Nagycirkusz Ludas Matyi előadását láttuk, ami a csajoknak, Noémit is beleértve tetszett, szerintem viszont pocsék volt. Ez ugyanis inkább színházi előadás, mint cirkusz, összefüggő története van és énekelnek(!) benne, valamint nyomokban cirkuszi mutatványokat tartalmaz. A cirkusz része elment, népieskedő színháznak viszont rossz volt és még hosszú is. Azt is megjegyezném, hogy a büfében elképesztő árak vannak, még a moziknál is drágább minden, otthonról érdemes kaját vinni inkább.

A Pénzcentrum szerint drága dolog babát vállalni

Médiakritika rovatunk következik: a Pénzcentrum újságírónője összeadta, milyen költségek vannak egy babával: Pozitív lett a terhességi teszt? Drága 9 hónap vár rátok

A hölgy a közelében sem jár az igazságnak: az összegek módszeres felülbecslésével próbál rémítgetni. Egy kisbaba valódi költségei ennek a közelében sincsenek. Nézzük tételesen, először a cikkben szereplő összeget, aztán a valóságot, saját tapasztalatból (kiemelések tőlem):

Nem kötelező, de ajánlott szűrés a 3-4D ultrahang, ami a piaci árakat nézve 20-30 ezer forintba kerül (…)

Csak találomra kerestem egyet: 12.800 forint, Budapest belvárosában. Mi konkrétan nem itt voltunk, de nekünk is 13 ezer körül volt (mindkét gyerek esetén).

Új bababútor nagyjából 100 ezer forinttól lehet találni, a kereskedők tapasztalatai szerint viszont általában 200-250 ezer forintot szánnak rá a párok. Használtan viszont már 50 ezer forint körül is lehet találni internetes hirdetési oldalakon.

Itt nem egy komplett szoba berendezéséről van szó, csak a rácsos ágy, szekrény, pelenkázó kombóról. Kétszázötven?! Mi 20 ezer forintért vettünk egyet a Vaterán használtan, mindkét gyereket gond nélkül kiszolgálta.

Ha olcsó, de azért vállalható minőséget nézünk: babakád 3 000, kádállvány 4 800, szivacs a kád aljába 1 500 (utóbbi helyettesíthető egy textilpelenkával is). Ez így együtt 9 300 forint.

Egy babakád 2 ezer forint, nem három. Kádállvány ötezerért? Szerintem tedd be a nagy kádba a kis kádat, illetve ízlés szerint helyezd el a mosógépen vagy bármelyik asztalon… Zsófi és Dóri pedig simán átvészelte a babakort úgy, hogy fürdés közben nem volt 1500 forintos szivacs a fenekük alatt…

A másik jó közlekedési eszköz, a babakocsi. Egy kétfunkciós modellt már 50 ezer forint körül is lehet kapni, a három funkciós (tehát ültetni is lehet) pedig nagyjából 100 ezer forint körül kezdődik.

Mi kettőt is kaptunk ingyen innen-onnan, majd amikor vásárolni kellett, 8 ezerért vettünk ültetős-fektetőst. Ez jó volt Zsófinak, most is jó még Dórinak, soha semmi baja nem volt. (Tény, hogy “nyári”, tehát olcsóbb változat, Dóri nyári születése miatt ez is elég volt, egy téli lehet, hogy drágább, de nem ennyivel.)

Cumisüveg sterilizáló – ez lehet folyadék (1-2 ezer forint), mikrós, ami gőzzel sterilizál (2-5 ezer forint), elektromos (15-40 ezer forint)

Én nem is tudtam, hogy ilyen eszköz létezik! Spóroltunk negyvenezer forintot!

A szerző tehát szándékosan felülbecsli az összegeket, valamint felesleges dolgokat tüntet fel szükségesnek, ezzel próbálja rémisztően drága dolognak feltüntetni a gyerekvállalást. Egy kisbaba születése valójában alig-alig terheli meg a családi költségvetést. A szerző ugyanis megfeledkezik róla, hogy a gyerek születése után a szülők saját magukra sokkal kevesebbet fognak költeni. Nem azért, mert megvonják a szájuktól a falatot, hanem mert kevesebbet járnak el szórakozni, kevesebbet utaznak és kevesebb idő marad a költséges hobbikra is.

Az persze egy jól ismert viselkedési minta, hogy a szülők mindenből a legjobbat akarják a gyereküknek, és ha valaki százezerért vesz babakocsit, magánügy. De a babavállalás nem feltétlenül költséges dolog: a gyerekeknek (a cipőn kívül) mindenből megfelelő a használt, amivel egyébként a környezetet is véded. Az is sokat segít, ha a szülőktől/rokonoktól/barátoktól érkező ajándékozást instruálni tudod: mindenkinek jobb, ha valóban hasznos ajándékokat hoznak. Mi például Zsófinak és Dórinak alig-alig vettünk ruhát, a szüleink annyit vásároltak, a barátainktól pedig pelenkát kértünk, ha ajándékozni akartak.

A gyerekekkel kapcsolatos költségek nem a babakorban magasak, hanem – a mi esetünkben legalábbis – a közösségbe kerülésnél menetrendszerűen bekövetkező betegségek kezelésénél, a második hullám pedig az iskolakezdés. Persze ezeknél is vannak megoldások: az Index cikke szerint például az iskolatáskák 10-15 ezerbe, vagy még többe kerülnek – pedig milyen szép jégvarázsos táska van az alin is 26 dollárért…

Zsófi és Dóri, 2016. december

December elején, egy hét késéssel tartottuk meg Zsófinak a hányós betegség miatt elmaradt születésnapi buliját, az Iparművészeti Múzeumban. Az ötletet Noémi kolléganőjétől kaptuk, és megtetszett a lehetőség, hogy szakképzett múzeumpedagógusok jól kitalált menetrend szerint mesélnek nekik, bemutatják a múzeumot, majd kézműveskedés van és tortázás – és az egész még olcsóbb is, mint ugyanennyi gyereket játszóházba vinni, ahol csak játszanak, esznek-isznak és kész. Úgyhogy lefoglaltuk az időpontot (majd átraktuk egy héttel későbbre), meghívtuk Zsófi aktuális baráti körét és tényleg nagyon jól sikerült minden, a múzeum szép volt, a pedagógus képzett és kedves, jól érezték magukat a gyerekek. Ez volt a program, ha valakit érdekel, de más múzeumokban is tartanak ilyeneket.

Gyerekek körben ülnek a múzeumban

Bepótoltuk a Marcipán cicát is, még pont időben, mert 19 év után januártól leveszik a Bábszínház műsoráról. Zsófi nagyon élvezte, egy-két szám még nekem is bejött belőle. Voltunk moziban is, kétszer: először az És megint dühbe jövünket néztük meg, klassz volt a nosztalgia-mozizás, csak hosszú, a két órás film végét Zsófi már elég nehezen bírta türelemmel, bármennyire is bejönnek neki a bunyók. A másik film a Vaiana volt, ami Zsófinak és a társaságban levő többi gyereknek tetszett, és szerintem is szép volt, amíg ébren voltam…

Voltak Télapó- és karácsonyi ünnepségek: a bölcsiben még nem a gyerekek adták elő a műsort, hanem a gondozók – sajátos ötlet, de állítólag jó volt (én nem tudtam megnézni). Az iskolában már a gyerekek énekeltek és verseltek, azt már én is láttam, az is jó volt, szépen és bátran adták elő a műsort. Az énekkarral volt egy templomi fellépésük is, az is jól sikerült, bár Zsófiéknak mint elsősöknek ebben még csak kisebb szerepe volt.

Dórinak volt egy régóta húzódó betegsége, folyamatosan taknyos volt és köhögött. Amikor már aludni sem tudott a köhögéstől, elvittem az ügyeletre, és kiderült, hogy atípusos tüdőgyulladása volt, antibiotikumot kellett szednie. Az ügyeletre este fél 10-re vittem el, mert addigra látszott, hogy aznap este sem fog tudni aludni, de gondoltam, még viszonylag korán van, ezt elintézzük, 11 körül otthon leszünk és az éjszakát azért lényegében még átalhatjuk. Nos, 2 és fél órát ültünk a Heim Pál ügyeletén, mire sorra kerültünk. Vicces volt egy beteg és álmos kisgyerekkel, nekem is álmosan dekkolni a váróban, a kényelmetlen székeken. Pedig nem is voltak sokan, csak iszonyú lassan haladt a sor. Mint kiderült, az orvosnak nem volt asszisztense, minden ambuláns lapot egyedül kellett megírnia… Ehhez az amúgy normális tempóban megtartott vizsgálat után a doki néni leült és nekiállt begépelni az A4-es oldalnyi szöveget. Terjedelemre sem kevés, szakszerű és pontos is kell legyen, eltartott egy darabig, mire megírta, mi meg addig ott álltunk Dórival (mások meg odakint várakoztak). Borzasztó, hogy Magyarország első számú gyerekgyógyászati ügyeletén nincs egy asszisztens vagy egy írnok, aki már a vizsgálat közben gépel, hogy a doki néninek a végén csak átolvasnia és pecsételnie kelljen a papírt – hosszú órákat lehetne megspórolni a várakozásból.

Dórira itthon is várt egy kihívás: átköltöztettük a kiságyából az emeletes ágy alsó részére. Amúgy is aktuális volt lassan, hogy ezt megtegyük és felszabadítsuk a régi ágya helyét, azért vágtunk bele pont most, mert az egyik karácsonyi ajándéknak kellett a hely. Vettünk ugyanis egy házikót a csajoknak, ahová be lehet bújni és elvonulni játszani, ahhoz viszont, hogy karácsonyra fel tudjuk állítani, Dóri kiságyát előbb ki kellett paterolni. Úgyhogy szétszereltem a kiságyat, Dóri pedig azóta az emeletes ágy alsó szintjén alszik. Viszonylag könnyen megszokta az új helyét, szépen elalszik mindig ott is, csak néha kérdezte, hol van a régi ágya, de nem izgult különösebben emiatt.

A karácsonyt most már rutinosan csináltuk végig: magas, de vékony fát vettünk, normannt, hogy ne hulljon a levele, és hogy a díszítésből se legyen veszekedés, én leléptem otthonról Dórival együtt. Mire hazaértünk, készen állt a karácsonyfa és lehetett ünnepelni. A legjobban eltalált ajándék a kis ház lett (alább egy kép arról, ahogy építem), illetve Zsófinak a Labyrinth nevű társasjáték. Ezt ő már az oviból ismerte, ami annyiban meglepő, hogy 7 éves kortól ajánlják, de legalább nem kellett külön ismerkedő köröket futni. Esténként pedig, amikor Dóri már lefeküdt, Zsófival még lejátszottunk 1-1 menetet – a foszforeszkáló verziót vettük, úgyhogy egy idő után a teljesen sötét szobában játszottunk, tök jól néz ki.

Építem a kisházat

Az ünnepek alatt végig itthon voltunk és azt találtuk ki, hogy a barátainkkal fogunk találkozni. Ez többnyire gyerekes társaságot jelentett, így a csajoknak is megvolt a program, lehetett mozizni Nellivel és Petivel, társasozni Katicával, meg a szokásos mindenfélét játszani Rékával, Jázminnal és Brigivel, jól sikerült vendégségek voltak.

A másik ünnepek alatti programunk az írás és olvasás gyakorlása volt Zsófival. Nem kínoztuk vele sokat, 10-20 percet kellett csak gyakorolnia, de azt minden nap, karácsonykor is. Úgy gondolom egyébként, hogy ez a jó módszer: nem sokat, de minden nap gyakorolni, így a hosszútávú memóriájában rögződik az olvasni tudás.

Évértékelés, 2016.

Ennél se legyen rosszabb évünk ezután: a szokásos fertőzésektől eltekintve egészségesek voltunk, Dóri beilleszkedett a bölcsibe, Zsófi az iskolába, Noémi újra dolgozik és én is megvagyok a Nuance-nál. Voltunk két esküvőn és egy temetésen. Utazgattunk ide-oda, a legjobb a londoni út volt, de jártunk moziba, színházba, koncertekre és könyvtárba is.

Megszereztem az ISTQB CTFL bizonyítványt, Noémi pedig a jogosítványt. Újra felfedeztem két régi kedves időtöltést: a ping-pongot és a sakkot. Ping-pongozni az irodában szoktunk, ahol a cég támogatja a munkavégzést nem zavaró játékot, sakkozni pedig a modern internetes világhálózat segítségével élő ellenfelek ellen tudok a világ minden részéről.

A 2016-ra vonatkozó célkitűzések a szokásosan alakultak: a futás és az angolozás rendben volt, a fogyókúra nem. A fogyókúra kudarca különösen bosszantó, mióta ismerem a módszert, amivel sikeresen fogyni lehet (no szénhidrát, no cukor), de ahelyett, hogy figyelnék rá, elszórakozom (és visszahíztam… egy csomó kilót).

A futás úgy alakult, hogy szeptemberig nagyon sokat futottam, arányosan többet mint az eddigi rekordév 2011-ben. Szeptembertől viszont többet kellett itthon segítenem, nem értem rá esténként szaladgálni. A végeredmény 322 kilométer, amivel tökéletesen elégedett vagyok, de jövőre kár erre célkitűzést tenni, úgyis az élethelyzetünktől függ, mennyire lesz rá időm.

Az angolul olvasás is jól sikerült – mondjuk ez egy elég könnyen betartható fogadalom volt, egyszerűen nem olvastam magyarul könyveket. Év közben persze sajnáltam kihagyni a magyar szerzők aktuális műveit, de majd jövőre bepótolom őket. Angolul 42 könyvet olvastam el, amelyek közül Rob Lowe kétrészes önéletrajza óriási meglepetés volt, ki hitte volna, hogy Rob így tud sztorizni. Nagyon jó volt még a Cormoran Strike-sorozat harmadik része, a Lockwood-sorozat negyedik része, és év végén volt még egy szuper sorozatom a Netgalleynél: megkaptam review-ra Sylvain Neuvel óriásrobotos sorozatának a második részét, és két új John Scalzi-könyvet is, a Miniatures-t és a Collapsing Empire-t. Az angolul olvasás gerincének egyébként a Hap and Leonard-sorozatot szántam, de annyira nem volt jó, a negyedik rész például kifejezetten durva volt az ízlésemhez képest (a most megjelenő 13. részt azért szintén elkértem a Netgalley-n…).

Jövőre olyan fogadalmakat teszek majd, amelyek mindig 1-1 hónapra lesznek érvényesek – valahol olvastam erről a módszerről és nagyon tetszett. Egy hónapig sokkal könnyebb betartani valamit, így erősebb fogadalmak betartására is van esély és az egész sokkal változatosabb. A 12 fogadalmat még nem találtam ki, majd menet közben improvizálok, amit viszont egész évben számolni fogok (a kilókon kívül):

  • az elolvasott könyvek fele maradjon angol.

2016 legviccesebb saját fotója pedig szerintem ez volt: -Na mizu fater, megy még a matek?

Einstein viaszfigurájával a Madame Tussaudban

Az Év Slágere, 2016: Fame (finálé)

Nem készültem fel előzetesen a darabból: a történet ismertetőjét olvastam, a Nagy Slágert is ismertem, de nem olvastam róla kritikákat és nem néztem belőle videókat a neten.

De alapvetően szuper volt, egy könnyűzenés, fiatalokról szóló történet. A Nagy Sláger viszont, amit vártam, csak az első felvonás elején hangzott el, egy másik dal részeként. Úgyhogy amikor a darab végén a szereplők kórusban énekelték Carmen Diaz búcsúztatóját, némi hiányérzetem maradt, de lélekben már készülődtem a ruhatárba. Gondolom a közönségből mindenki más tudta, mi fog még következni, nekem viszont meglepetés volt: dübörgés, Emlékezz! Emlékezz! felkiáltások, majd a Carment játszó Gubik Petra Jézus-pózban ereszkedett le a színpad tetejéről, és bár dramaturgiailag halott volt, a fináléban megvalósult az álma, ő lett a nagy sztár, aki mindig is lenni akart.

Gubik Petra a Fame-ben

Banális történet, de ott és akkor ütős volt, annyira megérintett, hogy két nappal később jegyet vettünk a Fame-re újra, és októberben megnéztük még egyszer, illetve egész évben ezt a dalt hallgattam újra és újra és újra.

A jelenet pontosan abban a formában, ahogy mi láttuk, nem érhető el a neten – az Operettszínház ennyire még nem jár 2016-ban, nyilván azt gondolják, vegyünk rá jegyet újra, ha ismét látni akarjuk. Ezért innen-onnan szemezget az ember: az Echo tévé egyik operett-témájú tévéműsorának a végén például óvatlanul leadták, én pedig vettem a fáradtságot és letöltöttem az egész műsort tartalmazó mp4 fájlt a tévé honlapjáról, kivágtam belőle a vonatkozó részt és feltöltöttem újra, csak azt. Itt Muri Enikő játssza Carment, ami annyiban nem stimmel, hogy mi mindkétszer Gubik Petrával láttuk, de természetesen vele sem rossz:

Gubik Petra saját verzióját a DoktoRock Színtársulat 25. szülinapi gáláján rögzítették – elég hamisan énekel ezen a konkrét felvételen, de az energia átjön:

És amit egész évben végül is a legtöbbet hallgattam, az a színház saját videóklipje. Ebben mindenki énekel, viszont kifogástalan a hangminőség, ideális ahhoz, hogy mp3-ban letöltsem és minden eszközön meg tudjam hallgatni:

 

Zsófi és Dóri, 2016. november

Szegény Zsófi számára az elmaradt programok hónapja volt ez a november: lemaradt egy színházi előadásról, egy osztálykirándulásról, sőt elmaradt a saját születésnapi bulija is… A Marcipán cicáról azért maradt le, mert temetésre kellett mennünk – mármint Zsófi nem jött a temetésre, de emiatt színházba sem tudtam elvinni.

Az osztálykirándulásnál viszont még ő járt jól azzal, hogy lemaradt róla… Valami nagyon durván fertőző, hányós vírus kapta el az osztályát: szerdán reggel még csak az egyik kislány hányt otthon – mondjuk számomra érthetetlen, őt hogyan engedhették aznap, majd másnap is iskolába… Másnap osztálykirándulás volt, busszal mentek Nagykarácsonyba. Zsófit bevittem reggel az iskolába, de húsz perc múlva telefonált az osztályfőnök, hogy ő és még két másik gyerek is hányt… Noémi érte ment, és Zsófi ezzel járt jól, mert otthon pihenhetett, nem kellett betegen végigcsinálnia a kirándulást. Más gyerekek a buszon lettek rosszul, néhányan odafelé, néhányan hazafelé – vicces napja volt a tanáraiknak. Estére pedig azok is hányni kezdtek, akik nap közben még nem, köztük a két tanár is. A vírus kompletten az egész osztályt kiütötte: másnap a többi osztálynak normál tanítási napja volt, az ő termük pedig üres maradt… Zsófi születésnapi buliját a kirándulás utáni szombatra terveztük, de mikor beteg lett, inkább eltoltuk egy héttel.

Más programok viszont összejöttek Zsófinak, például részt vett Milán születésnapján, aztán Noémivel megnézték az aktuális Barbie-filmet a moziban, volt fellépni a tánciskolával, illetve a tánciskolában volt tinidiszkó is. Ha az iskolai néptáncot is beleszámítjuk, Zsófi most összesen három tánciskolába jár egyszerre, de amíg bírja, és amíg mi is bírjuk, egyelőre hadd táncoljon csak. A tinidiszkó után pedig úgy jártam, mint Vic apja a Házibuli első részében – szörnyű, hogy én már nem a bent bulizó fiatal, hanem a hidegben a ház előtt a lányára váró apuka vagyok…

Volt nyílt nap az iskolában, amikor az első két órát a szülők is megnézhették. Jó volt, mert jobban megismerhettük a tanárokat, a gyerekeket és a többi szülőt is, illetve láttuk, hogyan tanítják őket írni, olvasni, matekra és angolra. Az órák kifejezetten intenzívek voltak – nem tudom, hogy máskor is ennyire pörgetik őket vagy csak a bemutató kedvéért volt ennyiféle feladat, de már nem csodálom, hogy ilyen fáradtak esténként.

Viszont jó látni, ahogy Zsófi az olvasásban fejlődik: egyre több betűt tanulnak meg és egyre többféle szót tud elolvasni. A Tappancs újságjában például egy feladatban úgy tudott már összekötni mondatokat rajzokkal, hogy elolvasta a szövegeket és értelmezte őket – csak néztem, hogy milyen bonyolult mondatokat tud már elolvasni.

Dóri lányunknak ehhez képest csendes időszaka volt. Természetesen a bölcsiben is jártak vírusok, volt olyan nap, hogy három gyereket kellett lázasan hazaküldeni. Dórira ezért amikor csak lehetett, anyukám vigyázott, és szerencsére meg is úszta a komolyabb betegségeket. Taknyos volt persze erősen, de novemberben ez nem csoda.

Fontos, hogy Dóri is tud már kifinomultabb, csendesebb játékokkal játszani: néha rajzolgat, rakosgatja a legókat, orvosilag megvizsgálja a plüsskutyát, tüsikből virágot szurkál. Sőt, időnként Zsófival is szépen el tudnak játszani – időnként meg ölik egymást és kiabálnak, nem mindig könnyű egy tesóval összezárva lenni…

Zsófi és Dóri, 2016. október

A két gyerekkel lebonyolított reggeli indulás szerencsére nem lett akkora nyűg, mint amennyire féltem tőle, sőt sikerült kifejezetten jó pillanatokat is találni benne. Például Zsófi segít a bölcsiben Dóri elkészítésében! Szépen levetkőzteti a tesóját, aztán a mosdóban leülteti pisilni, megmossa és megtörli a kezét, az orrfújatás az egyetlen, amit még nem engedtem át.

Zsófi leveszi Dóri cipőjét

Az iskola is jól megy Zsófinak továbbra is, hozott haza plüssállatokat, ami a magatartását dicséri, az Előmenetel Fáján pedig a második szintre lépett (másodikként az osztályból), ez a tanulását. A részleteket napi szinten Noémi követi nyomon, de én is látom, ahogy szépen kerekíti a betűket, illetve ahogy tanulja összeolvasni őket.

Sajnos betegek is voltak mindketten: Dórinál várható volt, hogy elkap mindenfélét a bölcsiben, eddig kellett várni az első vírusra, úgyhogy egy hétig otthon maradtunk vele. Zsófi is elkapta, de nála nem lett súlyos a betegség, csak két napot hiányzott az iskolából.

Úgy ítéltem meg, hogy Zsófi most már megtekintheti a filmművészet néhány alapművét: a Harry Potter-sorozat első részét, illetve a Kincs, ami nincset. Annyiban nem is volt gond, hogy félt volna vagy ne értené, viszont mindkettőt eléggé unta… A Bud Spencer-Terence Hill-féle bunyók viszont bejönnek neki, azóta megnézte a Különben dühbe jövünk és Nyomás utána című filmeket is, tetszenek neki a viccesen koreografált, hatalmas pofonok.

Kapott Zsófi egy új, viszonylag bonyolult színezős könyvet, amiből nagyon szépen kiszínezett néhány oldalt. Egyet felraktam a Facebookra, majd felolvastam Zsófinak, kik lájkolták a képet. Annyira örült, hogy ilyen sok ismerősnek tetszettek a rajzai (óvónők!), hogy kérte, a többit is tegyem fel, és azokról is mindig megkérdezte, hányan lájkolták. Hét éves, eljött az ideje, hogy a közösségi média használatáról az első leckéket megtartsam neki…

A hónap kalandja pedig a Halloween volt Südi Petiéknél, ahol Zsófi és Dóri is elment a házigazda kislánnyal Csokit vagy csalunk játékra a lakóparkban. Szuper program volt: a házak közül oda lehetett bemenni, ahol kifaragott, égő gyertyát tartalmazó tököt raktak a kapuba, és ők be is gyűjtöttek egy nagy zacskóra való cukrot és csokit. Mi otthon maradtunk Petivel, aki pedig a hozzájuk érkezőket fogadta, volt is vagy 25-30 turnus hullának, csontváznak, boszorkánynak, zombinak és hasonlóknak beöltözött gyerekekből…

A hónap zenéje, 2016. október: What’s goin’ on in Brazil

Bud Spencer és Terence Hill Filmünnep volt a Corvin moziban: a Korda teremben aznap csak az ő filmjeiket játszották és volt kirakodóvásár filmplakátokkal, babkonzervvel és életrajzi könyvekkel, a kávézóban Bud-kajákkal, a vetítések előtt beszélgetés híres vendégekkel. Az öt film közül mi a Nincs kettő négy nélkült választottuk, és a várakozás hetei alatt folyton ennek a zenéjét hallgattam:

Más kérdés, hogy az esemény nem sikerült annyira jól, mint amennyire vártunk rá. Elsőként a kávézóba tértünk be Bud-kajákat enni, ahol az alábbiakkal szembesültünk:

  • nem lehetett káryával fizetni, csak készpénzzel
  • a kiszolgálás lassú volt és figyelmetlen. Kétszer kellett megismételnem, hogy mit kérek, mert a pincér lány a rendelésem leadása közben egy időre magamra hagyott,
  • ezután leültünk és kaptunk evőeszközöket, majd negyed óráig semmi sem történt
  • az érdeklődésemre egy másik pincér engem hibáztatott, mert nem mindegy, hogy a pultnál rendeltem vagy asztaltól, ha pedig pultnál rendelek, majd leülünk egy asztalhoz, én vagyok a hibás,
  • meg kellett ismételnem, hogy mit rendeltünk,
  • a hamburger belsejében Noémi egy szalvétát talált.

A Corvin Mozi kávézóját senkinek sem ajánlom!

A filmvetítés előtt beszélgetés volt Bud Spencer fiával, akit a közönség felállva tapsolt – miért kellene ennyire ünnepelni a Bud Spencert fiát? Aztán lejátszották Terence Hill videóüzenetét, aki két sztorit mesélt el a westernfilmjeik forgatásáról – Magyarországot vagy a hűséges magyar rajongókat nem említette meg. Végül elkezdődött a film, az eredeti szinkronnal, de elég pocsék hangminőségben. Mindegy, összességében jól szórakoztunk: maga a film természetesen jó volt, és a mozivásznon jól kijött a szereplők zseniális mimikája.

Novembertől az egész országban fogják még mozikban játszani a filmjeiket: szerintem érdemes megnézni egyet-egyet szélesvásznon, a fenti kellemetlen körítések nélkül…

Lesz Bud-Terence filmzenei vonatkozású esemény is: Guido & Maurizio de Angelis lép fel az Arénában. A két pasas már a filmek idején sem volt kifejezetten fiatal, és azóta egyszer sem léptek fel sehol, kifejezetten csak erre a koncertre készülnek rá. A jegyek fejenként kb. húszezer forintba kerülnek – nem hiszem, hogy megér ennyit két hetven éves pasas műsora, akik harminc év után először állnak színpadon… A zenéket hallgatva egyébként nyilvánvaló, hogy egy ilyen koncert helye nem az Arénában lenne, szimfonikus zenekarral, hanem egy klubban vagy kocsmában. Találtam is egy videót, ahol egy magyar együttes sokkal jobban ráérzett, hogyan kellene ezt előadni élőben (2:25-től):

 

Zsófi és Dóri, 2016. szeptember

Ismét különlegessé vált az életünkben a szeptember elseje, az iskolakezdés napja, mert Zsófi iskolába ment. Az iskolával kapcsolatban alapvetően Vekerdy Tamás véleményét osztom, aki szerint nem az óvodának kell felkészítenie az iskolára, hanem az iskola első éveit kellene az óvodához hasonlóvá tenni. Szerencsére Zsófiéknál ez többé-kevésbé így is történik: a gyerekek sokat játszanak, kijárnak az udvarra, énekelnek és mozognak. Más kérdés, hogy így is durva a változás, mert három képességüknek kellene nagyon hirtelen, nagyon sokat fejlődnie. Az első, hogy megszokja az új környezetet és új embereket. Ebben sokat segített a tavaszi ismerkedés, a tanító néni is kísérgeti őket az épületben. Zsófiéknak azzal is szerencséjük volt, hogy az ovis csoportból heten együtt maradtak, ráadásul a legközelebbi barátnőivel, tehát ismerősökkel van körülvéve nap közben is.

A második, hogy sok-sok feladatot kell padban ülve megoldaniuk. Már eleve, hogy órákon át egy helyben kell ülni és odafigyelni, de maguk a feladatok is nehezek. Zsófi erre is viszonylag jól felkészült, otthon mindig sok feladatot megcsinált, szerette őket, amíg nem volt kötelező…

A harmadik nehézség, hogy maguknak kell gondot viselni a felszerelésükre. Erre viszont Zsófi egyáltalán nem volt felkészülve, neki még sohasem kellett semmilyen cuccára magának vigyáznia. Az iskolában viszont kabát a folyosón, kulacs a kulacstartóban, könyvek a padban, füzetek, uzsonnás doboz, tornacucc… Ez főleg reggelente érdekes: eddig ahhoz voltunk szokva, hogy bekísérem Zsófit a teremhez, ahol együtt mindent elrendezünk. De az iskolában ezt csak az első héten lehetett megtenni, azóta már a kapuban el kell búcsúzni, odabent pedig szórakozhat mindennel egyedül. A tanítónő szerint gyorsan belejönnek majd…

Ebből következik az is, hogy a tanítónővel sem találkozok reggelente, nincs napi kapcsolatunk a pedagógusokkal. Ott van persze az üzenőfüzet, a Facebook csoport, illetve hogy a tanító néni saját honlapot szerkeszt(!) az osztályról, de a személyes találkozást ezek egyike sem pótolja.

Az mondjuk látszik, hogy Zsófi jó gyerek, a magatartására például majdnem mindig pirosat (jót) kap. A jók között kisorsolt plüssállatokból is többször kapott már (ezeket egy-egy éjszakára adják oda). Elsőre egy párducot kapott, állati büszke volt rá, vele aludt, nevet adtunk neki és dalt is írtunk a tiszteletére (Gryllus Vilmos nyomán). A jól sikerült feladatmegoldásért csillagokat kap, azokért matricákat, tíz matrica után pedig feljebb kerül egy szinttel egy fán, ami az osztályban jelzi az előmenetelt. Az osztályban ő került felsőbb ágra elsőként… Megbirkózik tehát az iskolával, csak rettenetesen elfárasztja: játszótérre sem akar már menni, Noémi pedig néha még délután ötkor is lefekteti aludni, annyira készen van (persze a többiek is ugyanígy elfáradnak, ahogy az ismerős szülők mesélik).

Dórinak pedig a bölcsőde kezdődött el, de mivel ilyet láttunk már, különösebb izgalmat nem okozott. Mármint nekünk, mert Dóri azért zokon vette az elszakadást anyától: néha mérges volt rá, néha szomorú volt, és csinált néhány oltári hisztit, de szigorúan csak mindig Noéminek… Ugyanakkor most már mosolyogva megy be a csoportba, játszik, eszik és alszik, egy barátja is lett, egyelőre úgy tűnik, jól sikerült a beszokás. A gondozónőket is nagyon jól kifogtuk, kedvesek és őszintén szeretik a gyerekeket.

Ezeken kívül csak apróságok történtek. Dórinak nagyon jó a memóriája: egyszer mentünk el a piacra villamossal, egy-egy megállót oda és vissza, azóta is mindig azt emlegeti, ha meglátja a villamost: azzal mentünk, apa! Zsófi pedig teljes jogú jelentkező lett arra az esetre, ha Noémi nem akar megnézni velem egy filmet: a Kilenc életet már Zsófival néztem meg. Elvileg 12 éven felülieknek szól, de semmi rémes nem történt benne, a macska marháskodása pedig mindkettőnknek bejött…