Csoportkép Toto Cutugno koncertjén

Terivel, az unokatesómmal mentünk Toto Cutugno koncertjére tudósítani: én voltam a fotós, ő a cikkíró. Ez egy szerencsés felállás volt, mert a lírai olasz dalok őt jobban bevonták érzelmileg, eleve jobban is ismerte őket, mint én, úgyhogy klassz cikket tudott írni róla. Fotózni pedig érdekes kihívás volt ezt az idős, beteges, a színpadon jobbára csak ülni tudó fazont és a zenekarát.

Aztán, a koncert végefelé a magyar szervező hölgy hívott telefonon: az olasz menedzser szeretne egy csoportképet, amin látszik Toto Cutugno és a zenekara szemből, mögöttük pedig a közönség.

Úgyhogy hátravonultam a backstage-be, majd a megfelelő pillanatban felballagtam a színpad felső részének közepére, a szimfonikus zenekar tagjai udvariasan utat engedtek nekem. Szemben velem Toto Cutugno, a zenekar és mögöttük még háromezer ember, a telt házas Tüskecsarnok. Katt, katt, csináltam két tök sötét képet. Úgyhogy váltás portré módba, ahol a gép vakuzik, ismét katt, katt, majd intettem a zenekarnak, hogy rendben vagyunk és leballagtam a színpadról. Az utolsó kép lett jobb, ez most fent van a zene.hu-n, a magyar szervezőiroda oldalán, Toto Cutugno saját Facebook oldalán és a saját instámon is.

Nyilván el is ronthattam volna a képet, de mivel jól sikerült, kiosztom az észt, mi minden kellett hozzá:

1. Elérhetőnek lenni. Már Koncz Zsuzsa koncertjén is csodálkoztam, hogy miután már nem lehetett fotózni, az összes többi fotós kolléga hazament. Toto Cutugno-t csak ketten fotóztuk, de itt is, a másik kolléganő eddigre már szintén hazament. Szerintem viszont az eseményfotózás evidens követelménye, hogy megvárd az esemény végét, mert mi van, ha a koncert végén történik valami érdekes? Tipikus példa, hogy az ülő koncert végére a közönség mégiscsak beindul és rajongani kezd a színpad előtt – ilyenkor a biztonsági őrök vagy odafigyelnek rá, hogy tilos fotózni (ABBA Tribute), vagy nem (Maurizio és Guido de Angelis, Toto Cutugno), és akkor rögtön sokkal érdekesebb képeket lehet készíteni, mint addig.

2. Legyen nálad széles látószögű objektív (is). Amikor koncertfotózásra adtam a fejem, minden egyes fotós ismerősöm közölte, hogy ehhez teleobjektív kell. Valóban néha jól jönne egy, de egyrészt annyi pénzt nem szánok erre a hobbira, másrészt a 17-50-es Sigmával is elvagyok, harmadrészt ez a konkrét fotó nem is tudott volna elkészülni teleobjektívvel.

3. Ismerd a géped. Ezen a vizsgán most éppen csak, hogy átmentem. Ott álltam ugyanis, előttem Toto Cutugno, a zenekar, valamint háromezer néző, én pedig elkészítettem ezt a frankó fényképet:

Az első, sötét csoportkép

Nyilván vakuzni kellett volna. És szerencsére két nappal korábban, Zsófiék tatai osztálykirándulásán pont a gép Portré módjával szórakoztam, amiben a gép szinte mindig, tűző napfényben is vakuzott, és ebből néha gyönyörű színek születtek. Úgyhogy a színpadon állva még mindig viszonylag laza mozdulatokkal tekertem át a gépet Záridő-prioritás módból Portré módba, és a gép ismét tényleg vakuzott, hála istennek…

Amit viszont csinálhattam volna jobban: a szervezőnek jeleztem, hogy rakják ki a képet akárhová nyugodtan, csak a nevem legyen mellette. A magyar szervezők a saját oldalukra kirakott képre korrekten rá is írták a nevem, Toto Cutugno saját Facebook oldalán viszont, nyilván feledékenységből ez elmaradt. A tanulság, hogy ha látni akarom a képen a nevemet, érdemes közvetlenül nekem ráírni, mindenkinek ez a legegyszerűbb. Plusz, mivel nem magánemberként voltam ott, az oldal nevét is, amit képviseltem, valahogy így:

A második, jól sikerült csoportkép

Fél év az OTP-nél

Amikor tavaly októberben beléptem az OTP-hez, nyitva hagytuk a kérdést, hogy tesztelő vagy business analyst leszek – mivel az utóbbi jobban hangzik, a közösségi oldalakra azt írtam ki. Napi szinten viszont, bár volt BA feladatom is, többségében egyértelműen tesztelő voltam, sőt, februárban kineveztek a projektben dolgozó 5 fős tesztelői csoport vezetőjének.

Tesztcsoport-vezető, angolul QA lead – évek óta ez akartam lenni, de a Nuance-nál nem nyílt rá lehetőség. Az OTP-nél viszont négy hónap alatt összejött, tehát mindenképpen megérte nekem a váltás. Nyilván most is vannak nehézségek, pénzügyi/bankszakmai ismeretem például semmivel sem lett több attól, hogy csoportvezető lettem, de a tesztelői tapasztalataimat már érvényesíteni tudom, és pontosan ez az, amire vágytam.

Fotózás a Valentin-napi Musical Pluszon

A februári Musical Pluszon fotózni csak futó ötlet volt, mert a rendezvény maga érdekelt, fotós szempontból viszont kevésbé izgalmas. Az itt szereplő színészekről már millió fénykép megjelent, a műsorhoz nincs díszlet, továbbá a szereplők a dalokhoz tartozó koreográfiát nem adják elő, gyakorlatilag egy helyben állva, mikrofonnal a kezükben énekelnek a fekete háttér előtt. Külön segítség, hogy a színpadot telenyomják füsttel, nekem pedig nincs teleobjektívem, és közel menni sem lehet a nézők miatt.

A vonatkozó DPS guide-okat hívtam segítségül: az énekes arcát ne takarja el a mikrofon, viszont próbáld meg az érdekes, apró pillanatokat elkapni. A dalok végén például a színészek végre leengedik a mikrofont – katt. Sánta Laci fingós poénnal szórakoztatta Gubik Petrát – katt. Kocsis Dini a színpad előtt lassúzott szintén Gubik Petrával – katt. Dolhai Attila pedig megtette azt az óriási szívességet, hogy mozgott a dalok előadása közben – Musical Pluszon ritkaság, csajozott, ugrált, bulizott, a pasas egy showman, hálásan üdvözlöm innen is.

Egy saját mérföldkőhöz is elérkeztem: Manual módban fényképeztem, mert Aperture módban a gép beégette a szereplők arcát és muszáj volt kisebb érzékenységet beállítani. Megtanultam végre használni a fényképezőmet!

Fotózás Guido és Maurizio de Angelis koncertjén az Arénában

Amikor keresgélni kezdtem, hogy konkrétan milyen koncerteken fotóznék szívesen, anno ez volt a legelső ötletem. Terence Hill, Sandokan és a filmzenék, és a személyes rajongáson túl ők nemzetközi sztárok, óriási felhajtás, a helyszín pedig a legnagyobb magyar rendezvényközpont, az Aréna.

Több kisebb meglepetés is ért, elsőként amikor összesen 15(!) fotós verődött össze. A csapatot a rendezvényszervező iroda PR-os kolléganője irányította, teljesen profin. Először elmondta a szabályokat, például – ez volt a második meglepetés – hogy csak az első két szám alatt lehet fotózni, majd a koncert közepén három számot és a végén az autó átadásánál megint. Kb. amikor Terence Hill és/vagy Kabir Bedi a színpadon van, ugye. Ez egy teljesen korrekt előírás és egy napilapos fotósnak úgyis ők az érdekesek, én viszont még ennél rosszabb arányban készítek jó képeket, nekem még jól jött volna a két órás teljes koncert időtartama, hogy néha jól sikerüljön egy-egy kép…

A harmadik meglepetés az volt, hogy a pörgős, jó hangulatú koncertet a közönség végigülte a helyén. Megnéztem a Youtube-on, ugyanezen a műsoron például a római közönség már negyedóra után a színpad előtt táncolt. Budapesten csak a koncert vége felé, a Dune Buggy című dalnál tódult ki néhány száz ember a színpad elé és rajongott úgy, ahogy én is gondoltam volna.

Guido és Murizio de Angelis koncert

A negyedik meglepetés egy bohózat volt: átadták volna az elárverezett Dune Buggy autó kulcsait a legtöbbet ajánló licitálónak, majd a pénzt a Heim Pál Kórház kapja. Ott állt tehát a színpadon Terence Hill, egy tolmács, a kórház képviselője, a nyertes képviselője, a zenekar, valamint előttük kb. hatezer néző. Csak a kulcs nem volt sehol. Terence Hill megnézte, hátha az autóban maradt, de nem…

Terence Hill keresi a kulcsot

Végül Guido de Angelis szerzett valahonnan egy kulcsot és Terence Hill kezébe nyomta, adja át ezt, aztán lépjenek le végre, hogy be tudják fejezni a koncertet… A pasas 72 éves és akkor már több mint két órája nyomták a bulit, szerintem kissé fáradt lehetett…

A koncert után eszembe jutott, hogy lefotózzam még az autót is külön – Dombóvári Tamás, a Bors fotósa is velem tartott és végül ez lett az egyik fotója, ami bekerült a hétfői újságba.

A zene.hu-nál egyébként nem csak a fotóim jelennek meg, hanem saját tudósítást is írhatok a rendezvényről, ahol a saját szavaimmal, tetszőleges terjedelemben lelkesedhetek azért, ami jól sikerült, vagy kritizálhatom azt, ami szerintem kínos volt. Itt konkrétan a fotóimra nagyon büszke vagyok, szerintem szuperül sikerültek. Ez a cikk és itt van hozzá külön a galéria.

Disney on Ice az Arénában és stúdiófotózás Gergővel

Amikor kitaláltam, hogy eggyel komolyabb hobbiszinten szeretnék fotózni, havi egy-egy alkalomra gondoltam. Ehhez képest most hétvégén szombaton is, vasárnap is adódott egy-egy lehetőség: szombaton Disney on Ice az Arénában, vasárnap pedig stúdiófotózás Gergővel.

Az Arénába a zene.hu részéről Hajni megszervezte az akkreditációmat, de a szervezők nem engedélyezték profi fotók készítését. A tudósítás viszont rendben volt, adtak hozzá három jegyet, úgyhogy elmentünk a csajokkal megnézni. Az este 7 órás előadás végére Dóri kicsit fáradt volt, de különben kitűnően szórakoztunk, a műsor nagyszerű volt, én pedig ezt a tudósítást írtam, amit ezzel a videóval illusztráltam:

Gergőnek egy baráti beszélgetésen meséltem, hogy komolyabban is fotózni kezdtem, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy profi stúdiófotózást. Mármint a stúdió profi felszerelés volt és profi asszisztencia, Gergő profi modell, kitűnő ötletekkel és profi a grafikai utómunkában is. Én meg voltam a fotós. De élvezetes volt és jól sikerült ez is, az eredményt pedig Gergő folyamatosan teszi fel a Facebookra és az Instára:

 

Új Sigma objektív a háznál

Amikor megálmodtam, hogy koncerteket akarok fotózni, nyilvánvaló volt, hogy a kit objektív és a nifty-fifty néven is ismert fix 50mm-es kis lencse ahhoz nem lesz elég. De a kirándulásokon és családi eseményeken is sokszor éreztem a nagyobb fényerő, máskor a stabilizátor hiányát, úgyhogy idén karácsonyra egy új objektívet kértem ajándékba.

Az első kérdés nyilván a látószög volt, de a 18-55 mm-el tulajdonképpen meg voltam elégedve. Érdekes volt látni, hogy a használt objektív hirdetésekben milyen sok a teleobjektív – az emberek megveszik, aztán rájönnek, hogy nagy, nehéz, és rettentő macera elvinni például kirándulni. A Normafán láttam egyszer egy apukát, aki egy kb. 500mm-es, öt kilós ágyúval fényképezte a kisfiát – én inkább maradnék egy könnyebb, jobban hordozható eszköznél.

A Bélától tavaly kölcsönkapott Sigma 17-50mm f.2.8 eléggé adta magát: négy különböző kültéri eseményen fotóztam vele és kitűnően bevált. Hogy biztos legyek a dolgomban, decemberben ismét elkértem egy ovis kézműveskedés és a könyvtári Mikulás megörökítésére és ezúttal is jó volt. Ugye nagy fényerő, stabilizátor – egy ilyen objektívvel szinte nincs elrontott kép. Az egyetlen kérdés a Canon/Sigma/Tamron közötti választás maradt, de a Canon kétszer annyiba kerül és annyival nem jobb, a Tamron húszezerrel drágább és valamivel rosszabb. Úgyhogy hazafelé beugrottam a 220Voltba és megvettem a harmadik objektívemet is.

Nika koncertjén már azzal fotóztam, jó volt, most szombaton pedig elvittem a cirkuszba a Főnix – Tűzcirkusz előadásra. Az eredmény itt is meggyőző volt, ezen a képen például nagyon jól látszik, miért. Fent ültünk, messze a porondtól. Alig volt fény. Ez a két lány villámgyorsan pörgött körbe-körbe. 1/1250s záridőt választottam, amihez a gép nyilván maximális 2.8-as rekeszt és maximális érzékenységet (ISO 6400) párosított. Ezzel sikerült úgy elkapni és kimerevíteni ezt a pillanatot, hogy – nagyobb felbontásban – még a lányok flitterei is látszanak a harisnyán.

Görkoris lányok a cirkuszban

Az előadás egyébként jó volt, nekem a bűvész, a lovasok, a Rippel-brothers, és a végén a körben forgó fazon voltak a kedvenceim, Dórinak pedig a teve, akinek integetett is. Voltak gyengébb számok is, amikor csak táncikáltak a szereplők, meg a konferanszié, aki kínosan gyenge szövegeket mond, de egy szombat délutánra ez a program teljesen jó volt.

Veres Mónika Whitney Houston-emlékestje az Orfeumban

Szóval tavaly sokat gondolkoztam azon, mit fotóznék szívesen. A családot, kirándulásokat, ez rendben van, de szerettem volna másfajta élményt, másfajta kihívást is. Ugyanakkor a tájképeket nézni is unom, nem hogy fényképezni, a makrózás szintén nem érdekel, a portré esetleg, de annyira nem, hogy modelleket keressek. Az érdekel, ahol történik valami, ahol emberek vannak, ahol nyüzsi van. Ilyen például a politika és a sport, de praktikusan olyasmit kerestem, ahová amúgy is szívesen elmennék. Bereczky Zoltán decemberi koncertjén a KMO-ban esett le a tantusz: a koncertek.

Veres Mónika az OrfeumbanKerestem tehát ilyen témájú portált és a zene.hu állt a legközelebb ahhoz, amire én gondoltam: koncertfotók és beszámolók. Jelentkeztem, örültek neki és némi egyeztetés után akkreditáltak Veres Mónika Whitney Houston-estjére az Orfeumba.

Felkészülésként DPS-cikkeket olvastam, mert ahogy minden létező fotós témáról, a koncertek fotózásáról is legalább 5-6 alapos írásuk van. Hogy időben kell érkezni és tájékozódni, hogy a zenekar is szerepeljen, a közönség is, érződjön a hangulat, hogy ne vakuzz az énekes szemébe és így tovább.

Ott a helyszínen először bátorságot kellett gyűjtenem: itt van ez a híres énekesnő, honnan lenne nekem bátorságom közel menni hozzá és lefényképezni. Szerencsére mire a közönség táncolni kezdett, én is ellazultam. Egy másik kihívás volt a technika: azt hittem, hogy a nagy rekesz automatikusan rövid záridővel párosul. Csakhogy kevés fény esetén érzékenységet is kellene emelni, de a gép inkább az alacsony érzékenység / nagyobb záridő kombinációt választja, vagyis a képek bemozdulnak – a rövid záridő kell legyen a kiindulópont.

Aztán én abban a hitben éltem, hogy tudok jó képeket komponálni. Ez más esetben, néhány perces felkészülés után, jól instruálható szereplőkkel néha tényleg sikerült – egy dinamikusan mozgó énekesnőről képet komponálni viszont teljesen más kategória. Nika egyébként alapvetően jó fej volt, sokszor rám nézett, szerepelt a kamerának is, de ezek 1-2 másodperces villanások, amikor vagy éppen felkészültem a kattintásra vagy nem – két teljes órán át készenlétben lenni is egy kihívás.

Szintén figyelni kell arra, hogy ne zavarjam a fizető közönséget, és amikor először előrébb léptem, tényleg 1 másodperc után veregette meg egy csaj a vállamat, hogy menjek arrébb… Szerencsére később a közönség már látta, hogy ide-oda járkálok, nem maradok sokáig egy helyen, és amúgy is mindenki táncolt.

Nika és az Orfeum közönsége

Másnap pedig a szerkesztés: Noémivel együtt próbáltunk olyan képeket kiválasztani, amin Nika várhatóan magának is tetszeni fog. De kialvatlanul kiválogatni és megszerkeszteni 280 fotót elég vicces, meg hogy cikkírást is vállaltam… Nika elképesztően jó énekesnő, mindent el tud énekelni, a zenekar is jól játszott, a buli kitűnően sikerült. De mit lehet erről írni? Még szerencse, hogy jegyzeteltem a dallistát, és még az jutott eszembe, hogy “az úri közönség táncol”, úgyhogy ez lett belőle.

Trónok harca 5-6-7. évadok

Beteg voltam az ünnepek alatt, ágyban fekve viszont lett időm lepörgetni a sorozat utolsó három évadát. A korábbiakat nem láttam, annyira nem is érdekelnek, főleg azt akartam látni, ami a könyvekhez képest újdonság volt. A főbb fordulatokat persze tudtam már, de a sok csodás jelenet miatt mindenképpen megérte.

Bronn: What the fuck were you doing back there?
Jamie: Ending the war. Killing her.
Bronn: You saw the dragon between you and her?

Az első észrevételem viszonylag evidens: a tévésorozat meg sem közelíti a könyvek részletgazdagságát. A tévésorozat egy illusztráció, hasonló az évente megjelenő naptárhoz, gyönyörű képekkel illusztrál néhány kulcsjelenetet, láthatóan sok pénzből leforgatva, de meg sem közelíti a regények által nyújtott teljes élményt.

A második észrevételem, hogy mennyire nincs indokolva, miért bízik meg Daenerys Tyrionban. A könyvben ugye még nem is találkoztak, az ötödik rész végén Tyrion a Second Sons zsoldoshadsereg írnoka, a közelébe sem jutott a királynőnek, ehhez képest a tévében pikk-pakk a bizalmas tanácsadója lesz. Tekintve, hogy az egész Trónok harca egyik legfontosabb fordulata, hogy ezek ketten összejönnek, kár volt ennyire elnagyolni ezt a részt. A leendő hatodik kötetben ez ígérkezik messze a legérdekesebb történetszálnak, hogyan ismerkednek meg és nyerik el egymás bizalmát.

A harmadik pedig, hogy milyen klassz, hogy a sorozat végére nem marad negatív szereplő. Nekem már az is nagyon tetszett, ahogy Jamie Lannister lassan pozitív szereplővé vált, ahogy megismertük a motivációit és a személyiségét. A sorozat végére Cersei-t kivéve mindenkivel ugyanez történik, a szereplők nem győzik viccesen felemlegetni, korábban hol és hogyan harcoltak egymás ellen, miközben éppen barátokká válnak. Egész zombihadsereg kell, zombisárkánnyal, akik a történelem során először átjutnak a Falon, hogy egyáltalán legyen ki ellen harcolni.

Évértékelés, 2018.

Idén a legnagyobb változás a munkahelyemben volt: átigazoltam a Nuance-tól az OTP-hez. Mondjuk ugyanabban az épülettömbben, ugyanannyi pénzért, kb. ugyanolyan munkát végzek, és ugyanúgy metrópótló busszal járok dolgozni, de mégiscsak más a team, más a szoftver, örülök a változásnak. Noémiéknél is volt némi mozgás, konkrétan elköltöztek másik irodába, így húsz perccel rövidebb az útja, ennyivel később indulhat el reggelenként, ennyivel tovább tudunk aludni.

A magánéletünkben 2018 a Kirándulások Éve volt, számtalanszor indultunk útnak kettesben, négyesben, szülőkkel, illetve osztállyal, táborral, mikor mi adódott. Régen moziba jártunk többet Noémivel, idén viszont inkább beültünk az autóba a csajokkal együtt, azzal pedig ki a szabadba, Budapest környékén nem sok hely maradt, amit nem láttunk még.

Másrészt a Fotózni Tanulás éve volt idén, iszonyú sok cikket olvastam el fotós technikákról a Digital Photography Schoolon. A tanultakat gyakoroltam is a fent említett kirándulásokon, illetve családi és iskolai eseményeken. Most nagyjából ott tartok, hogy amit szeretnék, azt szépen le tudom fényképezni, és év végére azt is kitaláltam, mit akarok fényképezni ezután – de ez már 2019-es projekt lesz.

A mozis, a színházi és a könyves felhozatal sajnos kifejezetten gyér volt. A filmek közül a Mamma mia 2-t és a Bohemian Rhapsody-t kétszer néztem meg, de ezen kívül szinte nem is emlékszem, miket láttunk még (Lady Gagára emlékszem, de nem volt nagy szám, meg a mega-giga szuperhősös rettentő világvégére, de azt is minek). Színházban Notre Dame-i toronyőr harmadszor, Mamma mia kétszer a Madáchban, István a király Baján, meg egy Oszi Boszi az osztállyal – ezek külön-külön jók voltak, de a neotonos, fame-es évekhez képest: gyér. Nem csoda, hogy inkább kirándulni jártunk.

A könyvek közül az Artemis rettentő csalódás, a Themis Files-sorozat vége szintén csalódás, az új Cormoran Strike csalódás, a 2019-es Young Explorer’s csalódás. Jó volt viszont a Throne of Caesar, érdemes volt tíz évet várni rá, valamint elolvastam öt Wild Cards-könyvet, nyolc(!) Kondor Vilmost, valamint kettőt Jászberényi Sándortól, ezek is jók voltak. Koncerten Ricky Martin az Arénában, Bereczky Zoltán a KMO-ban, Gubik Petra és Kocsis Dénes a Pozsonyi Pikniken. Utóbbi egy koncert, ami a Fame fináléval kezdődött, ugye, milyen lehet a folytatás. Puccos taliga volt a folytatás egyébként, azóta az is nagy kedvencem lett.

Áprilisban szakállat növesztettem, főleg Noémi kedvéért. Még most is cserélgetem a profilképeimet emiatt. Egy állásinterjún konkrétan szóvá tették, hogy az önéletrajzomban levő képen még nem volt szakállam…

Az Év Videója pedig, ahogy Ozzyman review-zta Erzsébet és Trump versenyét, ezen rengeteget röhögtem, minden szava csodás:

Réti László könyvét olvastam a metrón

Réti László könyvét olvaslom a metrónMég a születésnapomra kaptam meg Gabitól Réti László Larkin-trilógiáját, ez három krimi, amiben a főhős mindig másnapos, vicces beszólásai vannak, és izgalmas nyomozásokat folytat. Nemrég olvastam a harmadik részt, például munkába menet reggel a metrón. Ezt valaki lefényképezte, a képet elküldte Rétinek, ő pedig pubikálta a Facebook-oldalán, hogy ha sikerül megtalálni az illetőt, szívesen elküldené neki a trilógia első két részét is.

Zárójelben jegyezzük meg, hogy valakit a beleegyezése nélkül lefényképezni, majd a képet szintén a beleegyezése nélkül az interneten publikálni: nem szabad (Réti: “… ha valakinek van hasonló lopott fotója, szívesen veszem!”). A konkrét esetben engem nem zavart, vicces volt magamat látni Réti László szerzői oldalán, ahogy a metrón olvasok.

Nyilván azonnal felismertem magam, de kíváncsian vártam egy ideig, ki fog még felismerni: Gabi, Gabi egy barátnője (akivel találkoztunk már), Sziki (aki Rétinek és nekem is ismerősöm) és még két ismerős. A bejegyzést mostanáig 413-an(!) osztották meg – bár én kb. 140 megosztás után kommentben jeleztem, hogy “megvagyok”, a többi 300 felhasználó tehát a kommentek elolvasása nélkül osztotta tovább a fényképet.

A kérésnek megfelelően írtam e-mailt Réti Lászlónak, jelezve, hogy a trilógia korábbi kötetei már megvannak, ő pedig helyette két másik, a két legújabb kötetét ajánlotta fel. Másnap el is küldte postán, amit még karácsony előtt megkaptam. Köszönöm ezúton is, jópofa játék volt, ajánlom a Larkin-trilógia elolvasását másoknak is!