Róma másodszor

Tizenkét évvel ezelőtt voltunk már Rómában, Noémi azóta is emlegeti, mennyire tetszett neki a történelmi emlékekkel teli város. Úgyhogy amikor felmerült, hogy anyósomékkal és a csajokkal együtt menjünk el várost nézni, illetve a tengerhez, Rómát választottuk ismét.

WizzAir odaút

Noémi szülei még nem ültek repülőn ezelőtt, úgyhogy a WizzAir megragadta az alkalmat és bemutatkozott nekik. Kezdésnek a 6:10-es gépet átraktak délután 13:45-re, de mivel még előző este értesítettek, ez csak annyiban okozott gondot, hogy fél napot vesztettünk a városnézésből.

Fél kettőkor fent is ültünk a gépen, ami viszont nem kapott felszállási engedélyt… Egy óra kellett, mire a kifutópálya elejéhez értünk, erre valaki rosszul lett… Taxizás vissza a terminálhoz, jött a mentő, a hölgyet elvitték. De nem ám elindultunk végre: egy leállított gépet újra át kell vizsgálni, meg kell tankolni, ellenőrizni – fél 5-kor már három órája ültünk a gépen, de még mindig nem hagytuk el Ferihegyet. Gondolom az volt a szerencsénk, hogy a személyzet olasz volt és inkább haza akartak jutni ahelyett, hogy töröljék a járatot… Este hatkor szálltunk le végül a Fiumicino reptéren – kértem már a törvényesen járó kártérítést, kíváncsi leszek, 10 órányi késés(!) produkálása után lesz-e a WizzAirnek arca szívózni vele. Update: kifizették a kártérítést, az igény benyújtása után két héttel, gond nélkül.

Ostia

Az eredeti tervünk az volt, hogy még vasárnap délután megnézzük a tengert, aztán busszal megyünk tovább Rómába. De eddigre késő volt, elfáradtam, a Fiumicino túl nagy és bonyolult repülőtér, a piros 10-es busz mibenlétét sem sikerült tisztázni. Jegyet vettem egy Costral buszra, de ki gondolta volna, hogy a Costral társaság többfelé is működtet járatokat Olaszországban… Így jutottunk el Róma helyett Ostiába.

Eddigre kezdtem eléggé szétesni, ami azért baj, mert külföldön mindig az én dolgom tájékozódni. Szerencsére az ostiai vonatjegy árus segített újra felvenni a fonalat: a 72 órás bérlet, amivel úgyis közlekedni akartunk, érvényes az ottani helyi érdekű vasútra, így megvettük a bérletet és simán eljutottunk Rómába, majd a szállásra.

Első nap: tömeg, Bazilika és tengerpart

Rómában klasszikus, irgalmatlan tömegturizmus van. Mindenki azt tanácsolja, hogy ha el akarod kerülni a tömeget, akkor korán kell menni – de két nap alatt két helyre tudsz korán menni, utána nap közben, a többi helyre már csak a tömeggel együtt. Mi első nap a Szent Péter Bazilikával kezdtünk, és 9 körül még simán besétáltunk, szép volt, kifelé jövet pedig láttuk, hogy egy helyben áll a tömeg az utcán…

A Vatikáni Múzeumba elfelejtettem előre jegyet venni, ez hiba volt, a több száz méteres sorba már be sem álltunk. Továbbmentünk inkább ugyanazon az útvonalon, amin 12 évvel ezelőtt is: Angyalvár, Angyalhíd, Piazza Navona. A Panthenonnál szintén hosszú sorok álltak, de 12 éve már voltunk bent, nem olyan nagy szám, most kihagytuk. Loyolai Szent Ignác temploma a kamu boltívvel nagyon érdekes, a tükör előtti 40 méteres sor viszont érthetetlen, az a szelfi nem ér annyit. Trevi kút – iszonyatos tömeg. Az alsó részhez kialakítottak egy sort, de a felügyelők folyamatosan sípoltak a rendetlen turisták miatt, kellemetlen és kényelmetlen volt az egész.

Az előző esti szívás viszont adott egy jó ötletet: Ostiába mentünk vissza a tengerhez, ha már érvényes oda a bérlet. Ez egy klassz délután lett, lazítottunk a tengerparton, aztán ettünk egy klasszikus olasz tengerparti kaját tésztával, pizzával, rántott hússal, kinek mihez volt kedve. Este pedig spanyol lépcső, ahol a nagy tömeg miatt megtiltották a leülést – miközben a hely lényege a kényelmes fórumozás, lazulás lenne…

Noémi szülei a tengerparton

Második nap: Forum Romanum és környéke

Másnap Forum Romanum: a bejutás oda is vicces volt, a titok, hogy ha öt bejárat van minden égtáj felől, akkor talán ne a Colosseum felőlit válasszad… Odabent viszont már eloszlik a tömeg, kényelmesen körbe tudsz járni és mindent megnézni, le is lehet ülni pihenni. Ajánlom megtekintésre például a Rostrumot, ami nem feltűnő hely, csak egy pódium, ahonnan mások mellett Cicero és Julius Caesar tartott beszédeket… Vagy a kis szentély, ahol a Vesta-szüzek őrizték a tüzet…

A Palatinus-hegy pedig a legjobb hely Rómában: gyönyörű park tele történelmi emlékekkel, Romulus és Remus itt alapította meg a várost, később pedig a leggazdagabb emberek palotái álltak itt. Valamiért azt hittem, még mindig lesznek itt paloták, de már csak romok vannak, de így is szép. Megnéztük a Circus Maximust felülről, ahonnan annak idején a császárok is nézték a versenyeket.

12 éve kihagytuk, most belefért az időbe A Haza Oltára, ami vagy II. Emanuel, vagy Olaszország egyesítése, vagy a világháború katonáinak emlékére készült attól függően, hol keresel rá. Még régebben olvastam egy könyvet arról, hogy a történelem során minden diktátornak mániája volt a bazi nagy épületek építése – ez egy jó példa száz évvel ezelőttről. Irgalmatlan nagy, templomszerű épület hófehér márványból, gyönyörű szép, ingyen bejárható – és semmi értelme azon kívül, hogy a Colossuem, a Forum Romanum és a Capitolium Hill mögött is versenyképesnek tűnik, vagyis feltűnőbb és nagyobb azoknál…

Noémi és én a Vittorio Emanuel emlékmű előtt

Végül a Colosseum, ami másodszorra sajnos csalódás volt: belépőt vesz ide naponta 19 ezer, évente 7 millió ember, mégsem tudnak tiszta WC-t üzemeltetni benne, nem tudják rendesen kiírni, merre menjél, és egész az épület tiszta kosz. Igazából pont úgy leszarják az egészet, mint az egyiptomiak a piramisokat. Nem lehetne például csak 1-2 szektort visszaépíteni úgy, hogy látsszon, hogyan nézett ki és hogyan üzemelt eredetileg?!

A WizzAir pedig hazafelé is produkált: lett volna egy olyan speciális igényünk, hogy néhányan egymás mellé ülnénk, és ezért pénzt is fizettünk volna. De túl későn csekkoltam be, és sajnos nem volt már szabad hely, legalábbis ez látszott az appban. A gépen viszont csomó hely üres volt, köztük a teljes 40. sor, illetve a 39A és a 39F ülések, mégis, pénzért sem tudtam volna oda helyet foglalni. Átültem hát ingyé… Lefényképeztem a Balatont a gépről:

Balaton a repülőgépről

Megnéztük Haiden Henderson koncertjét Bécsben

Van az úgy, hogy az ember kamasz lánya olyan külföldi bandákért rajong, akik turnéznak Európában, de Budapestre nem jönnek el. Zsófi kérte, hogy vigyük el egy ilyen koncertre, én pedig megéreztem a kihívást az út megszervezésében, elmenni egy külföldi városba csak egy koncert kedvéért.

Stray Kids koncert Londonban?

A Stray Kids volt az első kérés, ők olyan európai nagyvárosokban adtak stadion koncerteket mint London, Párizs, Frankfurt vagy Madrid. Londonban például már kétszer is jártam, logisztikai szempontból semmi gondot nem jelent kirepülni, ott jönni-menni, elfoglalni a szállást, megnézni a koncertet, aztán alvás, hazaút, kész.

Anyagilag jelent problémát. Például a londoni szállások rendkívül drágák, ezért néztem olyan verziót is, hogy a koncert után egyből hazarepülnénk. De egy stadionkoncertről pontos időre hazautat tervezni legalábbis bizonytalan, pláne, ha egy repülőt kell elérni például Lutonban, egy másik városban Londonhoz képest.

De az egészet akkor fújtam le végleg, amikor megláttam koncert jegyárakat: egy Stray Kids koncertre 200 euró egy sima ülőhely… 160 ezer forint egy koncertért, meg a repülő, meg a szállás – majd ha nyerünk a lottón, vagy valami.

Haiden Henderson koncert Bécsben

Franz Grillparzer emlékművénélHaiden Henderson bécsi koncertje volt Zsófi következő kérése, ami egy sokkal kisebb szabású projekt: 33 euró a belépő, Bécsbe pedig vonattal és busszal is el lehet jutni. A vonatban manapság kevésbé bízom, a Flixbusnak viszont volt jó járata délután oda, éjszaka vissza. Nyilván voltak kockázatok: ha a busz az M1-en dugóba kerül, ha a helyszínen valami probléma adódik, vagy ha bármi miatt ott ragadunk az éjszaka közepén Bécsben. De ebbe azért belevágtunk.

Szerencsére nem volt semmi gond: a busz pontosan kiért, még volt időnk egy kis városnézésre is a Ringen. A képen Franz Grillparzer emlékművét támasztom…

A koncert a Szene nevű helyen volt, amiről kiderült, hogy egy kb. 500 fős rock klub. A koncertre az összes jegy elkelt, a terem dugig volt Zsófihoz hasonló lányokkal és az őket kísérő szülőkkel.

Haiden Henderson amúgy 24 éves amerikai énekes, akit a Tiktokon kaptak fel és most eljött Európába klubturnéra. Mármost Amerika akkora piac, hogy nagyon jónak kell lenned, ha érvényesülni akarsz, és Haiden Henderson tényleg nagyon jó, szerzőnek is, előadónak is, elképesztően jó volt például a közönséggel való kapcsolattartásban. Ha bármelyik magyar sztárról azt gondolnád, hogy nemzetközi színvonalú produkciót nyújt, csak ugorj el egy random kedd este egy 500 fős klubba Bécsben…

Az egyetlen problémánk az volt, hogy a koncert későn kezdődött, 21:30-kor, én pedig a buszt 20:00-ás kezdéshez kalkuláltam. Végül el is kellett jönnünk a koncert vége előtt, hogy elérjük az éjszakai városi buszt, és aztán az éjszakai Flixbust. Voltak rajtunk kívül mások is a Flixbuson, akik Haiden Henderson kedvéért ugrottak ki Bécsbe… A hat órányi buszozás persze fárasztó volt, Zsófi másnap nem is ment iskolába, de alapvetően jól sikerült a program, érdekes élmény volt.

Amikor jobban tudod… de ez senkit nem érdekel

Úgy látszik, most ez lesz, folytatásokat írok a saját bejegyzéseimhez. Most ehhez: Látod, hogy gáz van, de csak egy tesztelő vagy

A helyzet az, hogy hasonló eset nem csak a munkahelyeden, hanem a magánéletedben is előfordulhat. Nekem például néhány területen szerencsém volt megismerni olyan szakembereket, akiknek a működése példaszerű – és ha valaki láthatóan rosszabb minőségben dolgozik náluk, frusztráló, hogy nincs lehetőséged a jobbító szándékú javaslataidat átadni. Magyarul, senki sem kíváncsi a véleményedre…

Ott van például a csajok alsós osztályfőnöke. Valahol természetes kéne legyen, hogy a tanító néni szereti a gyerekeket, hogy mindig az ő érdeküket nézi, hogy törődik velük, hogy folyamatosan, aktívan odafigyel rájuk. Aztán megismersz sok más pedagógust is, a többségükkel nincs nagy baj, de azért világos, hogy másik kategóriába tartoznak. A frusztáló az, hogy a jelenlegi iskolarendszerben akkor se tudsz szólni, ha az illető kifejezetten gáz – abszolút senki nem kíváncsi a szülők véleményére.

A tánctanárokkal ugyanez van. Valahol természetes kellene legyen a lépések, a figurák részletes elmagyarázása, a ritmusképletek ismerete, a helyes vezetéstechnika ismertetése, a kellő mennyiségű gyakorlás, és hogy mindezt bátorító hangnemben adjuk elő a falábú bandának. Aztán elmész néha másik tánciskolába is… Ha a tanár egy paraszt, sajnos láttunk ilyet, nyilván ott hagyjuk. De a többség alapvetően kedves, csak néha rosszul tudnak dolgokat, és ilyenkor sajnos nem állhatok elő azzal, hogy azt nem úgy kéne csinálni! Egy-egy lánynak csendben megmutatom a jó megoldást és learatom az elismerést. Olyan is volt, hogy haladó órán a tanár egyszerűen nem tudta, hogyan kellene a fiúknak az adott figurát levezetni – mondott egy megoldást, de nem volt kényelmes, és csak szerencse kérdése volt, melyik lányt verjük majd fejbe könyökkel. Én elmondtam a jó megoldást – de sajnos nem hitték el…

Illetve: neked volt már jó főnököd? Valahol természetes kellene legyen, hogy azt nevezik ki főnöknek, aki ért az adott szakterülethez, emberséges, eligazodik a vállalati viszonyokban, képes időben kiadni feladatokat, számonkérni az elvégzésüket és megoldani a felmerült problémákat. Nekem volt már ilyen főnököm, és amikor én főnök lettem, próbáltam én is hasonlítani hozzá, ugyanúgy fésültem a hajam például 😉 A mostani főnököm is több pontban hasonlít. De amit néha lát vagy hall az ember…

Azon gondolkoztam még, hogy mi a közös ezekben a hosszú évek során megismert, kiemelkedően jó szakemberekben. Az egyik közös jellemzőjük a nyugalom, hogy szinte sohasem idegeskednek semmin. Minden, az adott területen felmerülő nehézséget vagy előre látnak, vagy a tapasztalatukból merítve hatékonyan meg tudnak oldani. Aztán: sohasem személyeskednek. Sohasem kapkodnak. Sőt, néha kifejezetten lassan dolgoznak – mégis messzebbre jutnak, mint a kollégáik.

Legyetek jók, ha tudtok a Magyar Színházban

Az 1983-as film nagy siker volt Magyarországon, én is sokszor láttam a tévében. A kétezres években Vajda Katalin írd belőle színdarabot, amit Eperjes Károly főszereplésével játszik a Magyar Színház, és most mi is megnéztük Noémivel.

A darabról az a véleményem, hogy ha egy filmet írsz át színdarabnak, akkor a történetszálakkal elméletileg lehet játszani, de ebben az esetben nem kellett volna. A szerző annyira összekuszált mindent, hogy attól a történet egész szerkezete és logikája eltorzult, és sokkal kevésbé működik, mint a filmben.

A darab például Cirifischio felakasztásával kezdődik(!) – akkor már izgulni se kell érte ugye, és azzal a marhasággal folytatódik, hogy Cirifischio lelkéhez az Úr feljön a zenekari árokból és együtt újranézik az életét…

Ezután a gyerek Cirifischio megérkezik Fülöp atyához a lopott kehellyel, ez a rész ugyanaz, mint a filmben. Eperjes Károly is jó és a gyerekek is, a poharat kereső másik pap is vicces. Másnap viszont a fiatal bíboros valamilyen okból meglátogatja Fülöp atyát és a gyerekekkel együtt elűzi a romtemplomból, de hogy miért, az sajnos nem derül ki. Ennél mennyivel drámaibb volt, ahogy a filmben ismerkedtek össze: Leonetta durván fellökte a fiút, az pedig kővel arcon dobta a bíborost.

A darabban ezután Leonetta maga szökik el és jelenik meg Fülöp atyánál – pedig mennyivel izgalmasabb volt, amikor az atya ment el érte, leplezte le a bíborost és mentette meg mindkét gyereket. Az is zavaró, hogy a színházi gyerek Leonetta, ugye akit megrontott a bíboros, nagyon kislány még – a filmben játszó Federica Mastroianni 14 éves volt, szintén gyerek, de legalább a serdülőkornak az innenső oldalán. Később a darabban Fülöp atyát is megvádolják pedofíliával…

Ezután a színházban is felnőnek a gyerekek, a bonyodalom pedig az lesz, hogy Leonetta nem akar szexelni Cirifischioval, mielőtt össze nem házasodnak. A fiút elcsábítja viszont a mór nő – a filmbeli fiúról ez nehezen lett volna elképzelhető (a mór nő ott egy teljesen más fiút csábít el). Egy újabb fura csavarból kifolyólag pedig a mór nőnek a Leonettát kiskorában megrontó bíboros a pasija, akit egy béna féltékenységi jelenetben öl meg Cirifischio.

Az egész sztori sokkal torzabb, ocsmányabb és földhözragadtabb, mint a filmben. A film alapvető mondanivalója, hogy Cirifischio áldozat: azért üldözte a Sátán egész életében, mert ő volt a legjobb mind közül. Ez a mondat a színdarabban is elhangzik, csakhogy amit előtte láttunk, az nem támasztja alá, nem mutatja be, hogy Cirifischio tényleg jó ember lenne.

Eperjes Károly ettől függetlenül szépen megmutatja azt, ami Fülöp atya karakterében jó volt: az Ignác atyával és Sixtus pápával közös jelenetei a legjobb részei a darabnak, bár azt a poént kár volt kihagyni, amikor a pápa segíti fel Fülöp atyát a térdelésből, kétszer. A gyerekszínészek is aranyosak, az éneklésük is szép, és a film poénjait is viccesen adják elő. Ami a filmben megható volt, többnyire a színházban is megható.

A zene is ugyanaz, mint a filmben, azt viszont nem értettem, a Vanita di vanita miért csak egyszer hangzik el, a Jézus kapitány meg miért háromszor. Ha a nagy slágert akarod hallani, meg kell nézni a darabot még egyszer? Arról nem is beszélve, hogy a karmestert is fel kellett volna hozni a gyerekek közé Spiridione szerepében – ahogy a zeneszerző Angelo Branduardi is benne volt a filmben is.

 

Honnan lehet tudni, hogy egy teszt script jól van megírva?

Folytatva ezt a témát: Miért kell részletesen megírni a teszteseteket?

Tegyük fel, hogy elkészült a részletes teszt script. Hogyan lehet ellenőrizni, hogy tényleg jó-e? Benne van minden szükséges információ? Érthető a logikája? Végrehajtható lesz újra, ha kelleni fog?

A program kódok minőségére különböző technikai mérőszámok léteznek, de aztán valaki megrajzolta ezt:

A teszt scriptek, és egyébként mindenféle más dokumentáció minőségének a mérésére pontosan ugyanez vonatkozik. Lehet az a doksi színes, hosszú, tartalmazhat első látásra is felismerhető kulcsszavakat stb. Ha tudni akarod, hogy igazából milyen: add ki valaki másnak, hogy hajtsa végre. Dolgozzon vele úgy, hogy az eredeti szerző csak nehezen legyen elérhető: legyen szabadságon, home office-ban, másik épületben, és figyeld meg, hányszor kell visszakérdezni a végrehajtása közben.

Ugyanis rettentően veszélyes az a pillanat, amikor a senior kolléga leadja a dokumentációt: feltöltötte az Excelt, megírta az e-mailt, Confluence oldalt, Word dokumentumot, és azt gondolod, hogy a tudás most már nem fog elveszni. Meglepő és mulatságos lesz, mennyi kérdés merül majd fel, ha valaki tényleg dolgozni akar az alapján.

Szandi Rock Band a Bókay-kertben

Talán tavaly történt, Csonka Picit azzal égették, hogy egy vidéki fellépésén milyen kevés volt a néző. Pici beleállt a vitába, és miután a válaszát megnéztem, az algoritmus (és egy másik felhasználó) megmutatta, hogy Szandi is fellépett ugyanott, kb. ugyanannyi néző előtt… A műsora a nézők hiányától függetlenül felkeltette az érdeklődésem: Szandi tök jól énekelt Bonnie Tylert egy zúzós rockzenekar kíséretével. Most ugyanezt a műsort megnéztük személyesen is a Bókay-kertben.

A felállás egy komplett rockzenekar dobossal, billentyűssel, három gitárossal és persze az énekesnő. A műsor klasszikus külföldi rockdalokból áll. Ez elég kínosan indult: a Rock of Ages óta ezeket a dalokat nehéz irónia nélkül hallgatni, és ráadásul borzasztóan elcsépelt mindegyik („I love rock and roll”…)

A hangulat a Holding out for a hero-val változott meg: ezt Szandi magyarul énekelte és ettől az egész koncepció valahogy működőképes, hiteles és hangulatos lett. Még akkor is, ha Szandi utána visszaváltott angolra, amiben azért voltak hibái: those were the best days of my life (és nem tho), a „Love” szó kiejtése „láv” és nem „lóv” – de ettől még a hangulat jó volt, nagyjából a dalválasztás is. A Kitörök a múltból című saját dal is korrekt, jól illeszkedett a rock klasszikusok közé.

Nyilván az egész produkció hitelessége azon múlik, hogy Nyugi doki Szandit elfogadjuk-e rockzenésznek – nekem ezzel nem volt problémám, a hangja és az energiája biztosan megvan hozzá. Viszont örömzenélés ide vagy oda, a magyar dalok jobban állnának nekik: a régi magyar rock slágereket szerintem hitelesebben tudnák előadni és jobban érdekelné a közönséget is. Lényegében ugyanúgy, ahogy a Triász csinálja – talán elfér kettő darab nosztalgia-rockzenekar is a piacon. Főleg, hogy Sipos Péterhez hasonlóan egy országosan ismert énekes is adott hozzá…

Sopron, Family Park és hajtány

Idén nem volt hosszabb nyaralásunk, csak hosszú hétvégék, gondoltuk, csináljunk még egyet, mielőtt véget ér a nyár.

Esterházy-kastély, Fertőd

A rózsakertben a lugast emelném ki: gyönyörű és megnyugtató hely, a közepén padokon lehet üldögélni és Haydn-t hallgatni, esetleg aludni egyet, ha elfáradtál a vezetésben…

Sopron

Mások mellett bloggerek és újságírók szülővárosa, a hűség városa stb. Mi csak kiindulópontnak használtuk északra a Family Parkba és délre a hajtányozáshoz. De az első nap estéjén azért felballagtunk a tűztoronyba és a kisvonat jellegű kisbusszal is körbevitettük magunkat a városban, klassz volt.

Noémi és én a soproni tűztoronyban

Family Park

Nagyon gáz, hogy egész Magyarországon nincs rendes vidámpark, Ausztriába kell menni az élményért. Messze van és drága is, de nyilván ezzel nyilván kalkulálni lehet előre.

Maga a park nagy, és a sok fának köszönhetően árnyékos. Az attrakciók ára benne van a belépőben, a kaja viszont nincs, és az is drága: két mirelit rántott sajt sült krumplival 15 euró, vagyis négy adag ~24 ezer forint. Van sima virsli is, alig olcsóbban. Kávé vagy fél literes üdítő: 4 euró (ivóvíz szerencsére van a mosdókban). Az attrakciókra várni kell, de nem vészesen sokat, általában 10-15 percet, a népszerűbb hullámvasutakra 30-40 percet. A nap végére, összességében azért 3-4 órát álldogálsz a sorokban…

Az attrakciók jók, a csajok minden őrülten forgó dologra felültek, néha többször is. Én a durvábbak közül a lenti képen látható hullámvasúttal mentem egy kört, az jó volt, ahogy a hódvár is klassz volt, csak tiszta víz lett mindenki. Noémivel a szolidabb dolgokra ültünk fel: kacsa, malac, kakas, sárkány, traktor… Délután még egy körhintát is bevállaltam Zsófival, de ez rossz ötlet volt, mert az uzsonnára elfogyasztott kolbászt majdnem visszaadtam a körben álló nézőközönségnek mustárral és kenyérrel együtt… azután már inkább nem ültem fel semmire, a csajok viszont zárásig pörögtek, amin csak lehetett.

A csajok érkeznek a hullámvasúton a Family Parkban

Sonnenland hajtányozás

A másnapi programhoz Tiktokról szedtem az ötletet: két osztrák kisváros között megszűnt a vasút, és szerveztek rá egy hajtány szolgáltatást. 23 kilométert kell tekerni, páros napokon az egyik, páratlan napokon a másik irányba a két város között.

A szolgáltatás az volt, amit ígértek, nincs benne semmi átverés, de az élmény mégsem volt olyan jó, mint vártam. Eleve nem nyáron kellett volna menni: az út kisebb része fut erdőben, nagyobb részt pusztaságban haladsz, a tűző napon égve. A hajtányon nincs váltó, túl sokat kell tekerni ahhoz képest, milyen lassan haladsz.

És a kultúra hiánya: egy sín van, amin a hajtányok utolérik egymást, és az állomások között nincs lehetőség előzésre. Úgyhogy a vadidegen másik társaság ott fog jönni közvetlenül a seggedben kilométereken át, mert az osztrák kultúrában se a féktávolság, se a személyes tér nem létezik. Az előzéshez amúgy le kell venni a hajtányt a sínről – három vén faszból végül annyira elegünk lett, hogy az erdő közepén cibáltam le azt a szart a sínről, csak menjenek már a picsába el. Angolul káromkodva szidtam a türelmetlen vén hülyéket – németek voltak, nem értették, úgyhogy ennyi erővel magyarul is mondhattam volna, mindegy.

Az állomásoknál is volt rossz élményünk: a Lackenbachnál levő Bahnhofsbäckerei nevű cukrászdában 2 euro/liter áron adják az ivóvizet – kedves gesztus augusztus közepén, főleg, hogy a WC-ben folyó víz pedig nem iható. Ehhez képest a Markt St. Martin állomásnál levő elegáns étteremben a pincér kérés nélkül vette ki a kezemből a kulacsokat és töltötte meg vízzel – így is lehet?!

Az viszont jó ötlet volt, hogy vittünk Bluetooth hangszórót és út közben zenét hallgattunk, ez feldobta az élményt. Hangosat kell vinni, mert a hajtány önmagában is elég hangos.

Külön kell fizetni azért, hogy a célállomásról kisbusszal visszavigyenek a kiindulóponthoz… De legalább kényelmes, légkondicionált kisbusszal visznek, a sofőrrel eldumáltuk az időt.

Összességében a rettentő hőség és mások bunkósága miatt mégsem volt jó az élmény, a Sonnenland Draisinentourt nem ajánlom másoknak.

Segítettem Orosz Péter könyvét szerkeszteni

Van egy hetven darabos gyűjteményem a Kindle-n minden idők legjobb újságcikkeiből. Ezeket szeretem újra és újra, akár századszor is elolvasni, mindig zseniálisak. Orosz Péter két írással szerepel benne, mindkettő megtalálható még az interneten:

A gyűjteményben levő cikkek szerzőinek többségét évtizedek óta követem és olvasom, Orosz Péter viszont eltűnt a radaromról, miután felmondott a Totalcarnál. Aztán évekkel később megtaláltam: Japánban gyalogolt, és erről Instát vezetett, valamint az I love wasting ink című honlapot. Feliratkoztam a hírlevelére, és amikor segítséget kért az új könyve magyar verziójának szerkesztéséhez, mi sem természetesebb, mint hogy jelentkeztem.

Nyélbe is ütöttük a dolgot, ő elküldte az írást, amit én kommenteztem. Pénz nem cserélt gazdát. A kész könyv pedig megjelent, egy HTML oldalon lehet elolvasni ingyen, és benne vagyok a „Köszönettel” rovatban:

A könyv sztorija, hogy egy Alan Booth nevű újságíró 1983-ban végiggyalogolt Japán Shikoku nevű részén és erről hosszú cikket írt egy repülőgép-fedélzeti magazinba. Ezt az utat járta végig Orosz Péter ismét napjainkban, a könyvben pedig felváltva vannak kettejük fejezetei az adott útszakaszról. Nagyon erős hangulata van, érdemes elolvasni, itt egy részlet:

„A Kútfalvi-hágó másik oldalán elindultunk lefelé az Anabuki-folyó sötét völgye felé, a Curugi-hegy rettentő tömege láthatatlanul töltötte be a nyugati horizontot. A fekete égbolton a hegyi falvak fényei összekeveredtek a csillagokkal. Magányos szilvafa állt rózsaszín virágba borulva a megfagyott erdőben, és ezen az éjszakán, ahogy magasan állt a hó az ablakunkon át, azon tűnődtem, hogy egyetlen szilvaág illata tavasz-e már.”

Fenyő Miklós: Mélyvíz, csak megúszóknak

A könyv borítójaFenyő Miklós könyve ékes, tankönyvi példája annak, miért lenne szükség a könyvkiadásban szigorúbb szerkesztőkre: rendberakni az időrendet, kihúzni a felesleges részeket, javítani a stílushibákat…

A könyv alapvetően életrajz, illetve egy életrajzi sorozat első része. Lineárisan indul: gyerekkor, Amerika, visszatérés Magyarországra, kamaszkori zenekarok és megismerkedés Dollyval. Érdekes, viszonylag olvasmányos, és természetesen rocktörténeti jelentőségű, hiszen ezt a sztorit láttuk színházban és moziban, és most első kézből olvashatjuk könyvben is. Aztán váratlanul ugrunk egyet az 1995-ös Hungária nagykoncert sztorijára, annak a végén pedig vissza a középiskolába, ahol Barta Tamással (az LGT későbbi legendás gitárosával) huligánkodtak.

A könyv ezután is tele van ide-oda ugrásokkal az időben: Barta Tamással éppen meghamisították az osztálynaplót, de ki sem derül, hogy sikerült-e, mert Fenyő egyszer csak egy teljesen más, évekkel későbbi sztorit kezd el mesélni, amiből aztán az első Hungária együttes lesz. A könyv egy későbbi pontján mégis visszatérünk Barta Tamáshoz és az osztálynaplóhoz, ki is rúgják őket az iskolából, de aztán ismét éveket ugrik előre, amikor Barta belép hozzájuk a Syconorba… Aztán megint a Hungária, végül a Made in Hungária színházi bemutatójáról ír hosszasan, elnyújtottan – három megbeszélésről ötven oldalt…

A szerkesztés a stílusnak sem ártott volna: Fenyő gyakran elmélkedni, filozofálni kezd, aminek se füle, se farka, simán törölni kellett volna, például a komplett 42. és 300. oldalt, de máshol is bekezdéseket, mondatokat, mindent, ami nem tartozik a történethez.

A szójátékok nem feltétlenül rosszak, viszont Fenyő elköveti azt a gyakori hibát, hogy minden egyes szereplő, például az édesanyja, Barta Tamás, Dolly, S. Nagy István, tehát különböző emberek ugyanúgy, ugyanolyan szójátékokkal beszélnek.

Arról is sok kiderül, milyen ember, milyen személyiség Fenyő. Félénk, amennyire én értem: introvertált, érdekes például a telefonos sztori, amikor napokig gyakorolt, mielőtt felhívta volna S. Nagy Istvánt.

Ugyanakkor elképesztően nagyképű és lekezelő, ez is kiderül. Minden nőnek csak a felizgatása érdekli, és valamiért abban a hitben él, hogy a nők szexuálisan felizgulnak a zenéjétől. De hiszen a többi zenész is csak a csajozás érdekében zenél – Fenyő láthatóan el sem tudja képzelni, hogy bármi más oka lehetne.

Ezen túl mindenkit magasról lenéz. Az osztálytársai nyárspolgárok, gyávák, és még az osztálytalálkozón is megvetve nézte őket, ahogy két pofára zabálták a rántott húst, miközben otthon titokban őrizgették az autogramját… Egy ponton odáig jut, hogy a rajongók számára a Hungária Isten mentőöve a törékeny létükhöz a földi boldogság átélése érdekében, és ezt nem én találtam ki, hanem a könyv 285. oldaláról idéztem.

Ugyanakkor a 287. oldalon előadja az áldozatot, akiről a média „összehangoltan kussolt”. A Kossuth díj egyáltalán nem érdekli, de azért hat oldalon át ír arról, hogy egyébként miért kellene megkapnia, és hogy mennyire megveti azokat, akik adják, és akik már megkapták…

Hogy a hétköznapokban milyen ember, arról pedig rögtön a 14. oldalon képet kaphatunk abból, ahogyan egy képzelt szituációban Fekete Gyulával, a későbbi Szaxi Maxival beszélgetnek. Annak a fejezetnek sincs ott semmi értelme, ugyanakkor megdöbbentő, micsoda lekezelő bunkó a viselkedésük. Az 1995-ös Hungária koncertről pedig hosszasan ír, érdekes dolgokat egyébként, de a végén a tanulság: a buli a többieknek semmit nem jelentett, mindenki csak a pénzért csinálta.

Szerintem viszont, ha öt zenész társadnak karácsonyi üdvözletet dobsz a postaládába, de egyikük sem reagál semmit, én nem dicsekednék vele, mert nem biztos, hogy a másik öt emberben van hiba. Legalábbis valószínű, hogy ha a Hungária többi öt tagja ennyire egységesen utálja a Fenyőt, annak valami oka van…

A könyv lineáris részében kb. 1970-ig jut el, tehát az 1980-as Hungária együttesről még semmit nem mondott. Modern Hungária, Szandi, Step, Park együttesek, család, gyerekek – lenne még mit mesélnie. Reménykedjünk, hátha a második kötetnek már lesz rendes szerkesztője…