Loki, az első másfél hónap

Néha még mindig furcsállom, hogy van egy kutyánk. Azt kezdettől fogva elhatároztam, hogy nem fogjuk humanizálni: mi nem Loki szülei vagyunk, ő nem a gyerekünk és nem a kis szerelmünk, hanem a kutyánk. Persze ettől még családtag… Más kérdés, hogy miféle szerzet: Noémi és a kozmetikus szerint máltai selyem, az állatorvos szerint bolognai pincsi, szerintem méretre bolognai, szőrre máltai, amúgy tökmindegy.

Az új családtag érkezésével természetesen megváltozott néhány dolog. Elsőként a járásom: Loki ún. tépőzáras fajta, úgy tenyésztették őket, hogy a nap minden pillanatában emberközelben akarnak lenni. Ezért mindig, mindenhová utánam jön, és mielőtt lépek, mindig figyelni kell, hogy ne lépjek rá. Amíg össze nem szoktunk, csak csoszogni mertem a lakásban, mint egy öregember.

A rágás probléma szerencsésen megoldódott, vettünk neki rágócsontokat, így már nem rágja se a bútorokat, se a tapétát. A papucsomat mondjuk igen, ha elől hagyom…

A szobatisztaság sajnos még odébb van, Loki jelenleg utcatiszta: soha nem piszkítja össze az utcát… Pelenkára szoktattuk, de mivel kutyaésszel a pelenka és szőnyeg között nincs lényeges különbség, az érkezése után két nappal felszedtük az összes szőnyeget a lakásból… Most a bejáratnál, pelenkára szokott pisilni is, kakilni is, ami egyelőre rendben van, de azért figyelni kell a lakás többi részén is. Az lenne a megoldás, hogy egyszer kivárjuk az utcán, bármeddig is tart, amíg nem tudja visszatartani, de ebben a hidegben előbb fagy be a segge mindenkinek és kapunk arcüreg-gyulladást, mint hogy a kutya pisilni kezdjen…

Amúgy jókat sétálunk, például Loki állandó társunk iskolába menet, konkrétan sírni szokott, mikor a csajok bemennek az épületbe. Délután és este is szoktunk sétálni – még nincs állandó menetrendünk, mert a kakilás időpontját próbáltuk belőni, egyelőre sikertelenül.

Megvolt az első betegsége is, amikor egyszer éhesen vittem el sétálni – ezt a hibát sem követjük el többé. Konkrétan az összes szemetet és szart meg akarta enni az utcán, elképesztő egyébként, milyen szemetes az utca, ha figyelmesen nézed. A kutya figyelmesen nézi! Két csikket már a szájából kellett kibányászni, majd egy rettentő gusztustalan valamit egy harapással tolt be… Otthon a hibiszkusz virágával folytatta, és ezután lett beteg, nem evett, levert volt, a hibiszkuszt később kihányta, úgyhogy vihettük orvoshoz, szuri, antibiotikum, meg a széntabletta kutyás megfelelője… Szerencsére két nap után meggyógyult.

Érdekes, milyen jól bírja a zajokat, szilveszterkor például simán végigaludta a durrogást. Zenét is tudok hallgatni mellette, a meetingjeimen pedig isteni nagyokat alszik. Pedig amúgy jól hall, a kajás tálka zörgését bárhonnan meghallja, meg a folyosón járkáló szomszédokat is.

Arra leszek még kíváncsi, az egyedüllétemet és a bezártságomat mennyire enyhíti. Ez most még nem derült ki, mert nem sokat voltam egyedül itthon, de a sétáltatásnál már látszik, milyen jól lehet vele szocializálódni. Mindenki megsimogatja, vagy más kutyákkal ismerkednek, sőt szóba lehet állni olyan szomszédokkal, akikkel 13 év alatt még két mondatot nem váltottunk…

 
 
 
 
 
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Szatmári Péter (@szpeti_kirandulasok) által megosztott bejegyzés

Kilátás körbe a Fóti Somlyó hegyről

Évértékelés 2021.

Az év eleje még sajnos bezárva telt, tavasszal viszont, miután beoltottak minket, szép lassan visszaálltunk azokra a programokra, amiket a járvány előtt is csinálni szoktunk. Nyilván a covid mindig téma volt és mindenre rányomta a bélyegét, hogy vigyázni kell, elkerülni a köhögőket, maszkhordás, home office és harmadik oltás… de májustól kezdve lényegében minden programon részt vettünk, amin járvány nélkül is részt vettünk volna.

A szélesebb környezetünkben sajnos történt néhány szörnyű tragédia (covid és más okból is), ez rossz volt. Viszont megszületett Ádámék második kislánya, illetve Márkék kisfia, ezek jók voltak, és Nóra is január elejére várja a kisfiát. Nekünk pedig lett egy kutyánk.

Mindhárom hobbimban voltak előrelépések, ez is jó volt: immár két osztállyal járhatok kirándulni, jártunk is mindkettővel szorgalmasan, amennyire a járvány engedte őket kirándulni. A koncertfotózáshoz vettem full frame fényképezőgépet (ez persze csak pénzkérdés volt), és fotóztam majdnem ugyanannyi koncerten, mint 2019-ben (úgy, hogy idén csak júniusban kezdtem). Év végén pedig megnyílt az AKH-ban a saját koncertfotós kiállításom. A salsában pedig idén már stabilan haladó szinten táncoltunk, sőt idén már más lányokat is fel mertem kérni táncolni Noémin kívül – sőt két lány engem kért fel egy buliban.

Elolvastam 32 könyvet, ez több mint 2019-ben vagy 2020-ban. A legnagyobb csalódás a Ready player two volt – viszont bármilyen rossz könyv, bevonzott Prince zenei világába: a Deezer szerint benne vagyok Prince rajongóinak felső 1%-ban… pedig csak a legnagyobb slágereit hallgatom. Jó volt viszont a Háromtest-trilógia, hosszú, de érdekes volt látni, végül hová absztrahálta az író a világot. Jó volt az Animal Cannibals életrajz, Tarantinotól a Once upon a time in Hollywood, év végén pedig visszatértem ismét Westerosba, most járok a Trónok harca 3. részénél.

Viszonylag szorgalmasan eljártam futni (65-ször az évben). Tiszteletre méltó, hogy Trychydts minden nap eljár – én azt a célt tűztem ki, hogy minden második nap elmenjek. Ha nincs más dolgom… vagy nincs rossz idő… és van kedvem hozzá… Az lett volna a cél, hogy a 2011-es kilométer rekordomat (401km) megdöntsem, ez végül nem jött össze (373km lett). Könnyebben összejöhetett volna, ha mondjuk május és augusztus között egynél többször is elmegyek kocogni… de persze akkor tért vissza az élet, kirándulások, bulik és nyaralás, kinek volt kedve szaladgálni…

Az év slágere, legalábbis amit a legtöbbször meghallgattam Deezeren, Dua Lipa: Levitating című dala volt. Ez annak köszönhető, hogy amikor a csajokkal együtt hallgatjuk az autóban, minden negyedik ütem végén együtt tapsolunk kettőt, ez tehát egy ilyen családi sláger. Érdekesség, hogy az egész világ szintén ezt hallgatta meg 2021-ben a legtöbbször. De az én saját kedvencem otthon, autóban, dizsiben, illetve koncerten élőben is A csúcson túl volt:

Gubik Petra a Fame fináléban

Fame, a hírnév ára a székesfehérvári Vörösmarty Színházban

Én ezt a darabot négy éve elgyászoltam, vagyis szomorúan tudomásul vettem, hogy soha többé nem fogom látni. Hagytam viszont egy Google Alertet a “fame” keresőszóra, ugye hátha – és örömmel láttam, amikor a székesfehérvári Vörösmarty Színház műsorra tűzte és castingolni kezdett rá. Aztán jött a járvány, de amikor ténylegesen játszani kezdték, ugyanúgy bevállaltuk érte a fehérvári utat, mint nyáron a Halott Pénz koncertre.

Megérte, végül is. A zene ugyanaz és ugyanolyan jó, jól is szólt, a darab elején még odáig voltam, hogy nahát, ismét látjuk a Fame-et. A casting nyilván nem olyan erős és tökéletes, mint az Operettben volt, de ezek a fiatalok is elénekelték és eltáncolták a darabot.

A rendezés viszont nem tetszett, több zavaró dolog is volt benne. Például mindig minden szereplő a színpadon volt. Négyszereplős tanár-diák dráma, kétszereplős szerelmi dráma – a nézőtéren 450-en, a színpadon még húszan nézték, utóbbiak bármilyen látható indok nélkül. Miért?

Aztán Tyron eredetileg ilyen sablon fekete volt, gettóból érkezett, hip-hopot táncolt, rappelt és Miss Sherman valószínűleg rasszizmusból kifolyólag utálta. Régen az Operettben, mivel fehér srác játszotta a szerepet, a bőrszínére utaló mondatokat értelemszerűen kivették. Székesfehérváron benne maradt az összes ilyen szöveg… Szaszák Zsolt játszotta, amúgy szuperül, ének, tánc, csodás volt. De mikor sápadtarcúan, szőkén arról beszélt, hogy fekának lenni milyen, meg hogy azért utálják, mert néger… kérem?

Szaszák Zsolt

Voltak még újonnan írt prózai részek, ezek néha viccesek voltak, néha drámainak szánták. Az volt a lényeg, hogy minden szereplő mondott magáról valami szörnyű tragédiát: a bántalmazó apa maradandó károsodást okozott a testvérnek, rákos a férj stb. Ezek akkor tudnak működni, ha szervesen következnek a dramaturgiából, mint Tyron diszlexiája vagy Iris terhessége. Csak úgy bemondani valami tragédiát, hát ez elég gagyi.

Nyilván a fináléra vártam leginkább. Erre Carmen a második felvonás közepén, mielőtt lelépett volna az iskolából, elénekelte a pasijának búcsúzóul!! Istenem! A dramaturgia egy szakma, amiben én nem vagyok járatos, de sajnos a rendező sem. Mert miután Carmen Diaz meghal, majd a fináléban – Somogyi Szilárd rendezésében – fehér ruhában, széttárt karokkal leszáll az égből, olyankor EMLÉKSZÜNK RÁ, nagy sztárként, ahogy szerette volna. A Fame finálé egy ünneplés, nem egy búcsúdal a pasijának, akit amúgy le se szart! Ahogy a világslágert sem sütjük el a felvonás közepén…

Gubik Petra a Fame fináléban

Sipos Péter és konfettieső

Fotókiállításom nyílt az AKH-ban

Évek óta járunk salsázni az Albertfalvai Közösségi Ház nagytermébe, ahol mindig is voltak festmények vagy fotók kirakva a falra. Amikor a helyi amatőr énekkarról kerültek ki fotók, amelyeken idős emberek énekeltek, akkor jutott eszembe, hogy itt Pintér Sanyinak is bőven lenne esélye kiállítást rendezni. Ő kitűnő salsa táncos és kitűnő amatőr fotós, a salsa táborokban évek óta készített képeket, így a tánciskola révén a helyi kötődés is adott lett volna. Felvetettem az ötletet és mindenki lelkes volt – kivéve Pintér Sanyit, aki túl szerény volt ahhoz, hogy saját kiállítást akarjon rendezni.

Eddigre viszont megtudtam, ki a témában a kulcsember: Balázs Józsi, aki egyrészt szintén kiváló salsa táncos, másrészt az AKH gondnoka és technikusa. Felvetettem neki, hogy ha Sanyi nem, akkor én szívesen kiraknám a fotóimat… Támogatta ezt az ötletet is és mindenben segített: bevitt például Farkas Zsolt szakmai referenshez, aki szintén támogatta az ötletet. Józsi megjelölte az időpontot: 2022. január és február. Továbbá elmondta, hogy van nyomdánál ismerőse, ahol jó minőségben, olcsón lehetne kinyomtatni a képeket.

Sipos Péter és konfettieső

A következő dilemma a képek kiválasztása volt. Adott volt kb. 1500 fotó, amit az addigi 40 koncerten készítettem. Csakhogy a koncertfotók műfaji sajátossága, hogy a rajongóknak szólnak – melyiket érdemes az AKH-ban kiállítani? Ott ugyanis sokféle ember megfordul, de csak véletlenszerűen lehet köztük popzenei rajongó. Végül Noémi adta meg a megfelelő szempontokat:

  • amin nagyon szépek a fények (egy fotónál ez sosem árt),
  • valami izgalmas történik,
  • a rajta szereplő sztár abszolút közismert.

Kiválasztottam 44 képet, ami szóba jöhetett és felkértem két ismerőst, hogy zsűrizzék meg őket. Nagyjából ugyanazt mondták, amit Noémi is, úgyhogy simán kiválasztottam azt a tízet, ami egyértelműen baromi jó és ki akarom állítani. Sajnos a többi egyáltalán nem volt olyan egyértelmű, úgyhogy agyaltam és szenvedtem, melyik legyen még…

4 koncertfotóm a falon

Aztán rendeltem két képkeretet az IKEA-ból, hogy a kiállítást fizikailag is el tudjuk képzelni, valamint Józsi is kinyomtatott két képet próbaképpen. Az derült ki, hogy a keretek és a nyomtatás is jó lesz, viszont A3-ban lehetne gondolkozni A4 helyett, pénzben nem olyan nagy különbség és sokkal jobban néz ki. Csak ma derült ki, milyen jó, hogy A3-ban nyomtattunk, mert a nagy teremben éppen csak nem túl kicsik így a képek – A2-ben még jobbak lettek volna (ez persze pénzkérdés is). További apró nehézség volt, hogy a nyomdai A3-as képekből még alul 2 centit le kellett vágni, hogy az IKEA 30*40-es keretébe beférjenek… de a téli szünetbe belefért.

Az is egy dilemma volt, hogy a képeken szereplő előadóktól kérjek-e előzetesen engedélyt a képek kiállításához. Ezek már publikált képek, egyrészt a zene.hu-n, másrészt az Instagramon, nem tudom, jogilag mennyire más, ha a XI. kerületi művház falára kinyomtatva rakjuk ki őket. Nem gondolnám, hogy az érintettek közül bárki pereskedni kezdene, azt viszont illendőnek éreztem, hogy az előadók a kiállítás tényéről ne utólag értesüljenek. Úgyhogy telefonálgatni kezdtem, és a többség e-mailben, azonnal, köszönettel engedélyezte az adott kép kiállítását. Csak a magyarokat kerestem meg – Noémi üzeni, hogy ha a Backstreet Boys reklamálni szeretne, közvetlenül hozzá forduljanak…

A kiállításom az AKH nagytermében

A képeket ma kiraktuk a falra. A cím: Albertfalvai Közösségi Ház, 1116 Budapest, Gyékényes utca 45–47. A nagyterem egyből a bejárattal szemben van. A belépés ingyenes, de csak olyankor tudsz bemenni, amikor nincs valamilyen foglalkozás. Mi kedd esténként, fél 8-tól járunk oda salsázni…

Végül köszönet: Balázs Józsinak, a kiállítást alapvetően neki köszönhetem, és köszönet rajta kívül mindenki másnak is, aki fotózás ügyben valaha segített, inspirált, kritizált, engedélyt adott.

Lett egy kutyánk

Zsófi születésétől fogva téma volt, hogy legyen-e háziállatunk. De az ehhez szükséges energiát sosem éreztük magunkban Noémivel, pont elég a két gyerek, munka, hobbik, ne kelljen még egy kisállattal is foglalkozni, illetve igazodni hozzá.

Természetesen a járvány hozott ebben változást, elsősorban hogy én magam itthon dolgozok – és ez a járvány után sem fog visszaállni, nem életszerű, hogy még valaha öt napot kelljen bejárni az irodába. Ez pedig időben is, energiában is van akkora spórolás, hogy egy kutyával való törődés beleférjen, és legalább nem egyedül dekkolok itthon egész nap. Meg Dórinak is van új játszótársa, Zsófi is tud önállósodni, Noémi pedig úgyis imád korán kelni, hehe, viheti le a kutyát reggelenként esőben, jégben, szélben sétálni. A délutánokat én vállaltam.

Felmerült ötletként a macska is, de velük a lakás nagyobb veszélyben lenne, mert fel tudnak mászni magasra, a kutya nem. A kutyafajták közül a kistestűek jöhettek szóba, de közülük is a terrierek mozgásigényét nem tudjuk kielégíteni, a tacskó kapar és szintén viszonylag mozgékony. Én mopszot szerettem volna, de mivel az nappal röfög, éjszaka horkol, Noémi megvétózta. Kinézte viszont Noémi a máltai selyem fajtát, amelyik kicsi, nem röfög, nem horkol és nem hullik a szőre. Úgyhogy elmentünk egy tenyésztőhöz, ahol én választottam ki a konkrét kutyát, aki viszont nem máltai, inkább bichon havanese, magyarul havannai pincsi. A csajok nyilván odáig voltak. A neve hosszas viták után Loki lett.

Loki alszik a kis ágyában

Az első napok legnagyobb kihívása az alvás volt: egy kiskutya nagyon sokat alszik, de nem feltétlenül akkor, amikor mi ideálisnak gondolnánk. Például hajnali 1-kor és hajnali 5-kor éber és játékos, viszont délutánra totál kikészül, úgyhogy Dóri az első napokban iskola után már csak egy fáradt, álmos kiskutyával találkozott. Nesze neked játszótárs… Az éjszakára aztán az lett a jó megoldás, amikor a helyét nem szeparáltan, a fürdőszobában jelöltük ki és próbáltuk meg a kutyát ott tartani, hanem beengedtük magunkhoz a hálóba. Ott látja, hogy nincs egyedül, az ágyát is megszerette, nyugi van végre egész éjszaka.

Mivel ő még kölyökkutya, nincs meg az összes oltása, nem lehet utcára vinni, hogy ne kapjon el fertőzéseket. Vagyis a lakásban pisil és kakil… Erre a kihívásra felkészültünk lelkileg, de még így is élmény volt az éjszaka közepén kutyaszarba lépni a saját ágyunk előtt… Úgyhogy a következő érdekes változás az lesz, amikor levihetjük végre sétálni – a pisi-kaki miatt is, de azért is, hogy többször kimozduljak a lakásból.

Felhőtlen, szuper nyarunk volt

A járvány alatti bezártság után a nyáron átbillentünk kissé a ló túlsó oldalára, és amennyire munka mellett lehetett, illetve a szabadságaink engedték, buliztunk és szórakoztunk ezerrel. Balaton, Igal, Velencei-tó, aztán ismét Balaton. Salsa tábor, rocky tábor. Triász, Honeybeast, Neoton, Prosectura és Tankcsapda, Republic, Follow the Flow, Wellhello és Halott Pénz, Majka és Curtis, EDDA…

A legnagyobb buli

… a salsa tábor “diszkóhajó” rendezvénye volt, egy önfeledt, őrült bulizás a Balaton közepén. A hazafelé előadott flashmobot is sokáig fogjuk még mesélni: a hajótól ballagtunk vissza a szállodába Siófokon a soron. Az egyik büféből salsa ritmusú zene szólt, és adódott az ötlet, hogy táncoljunk rá. Körbe rendeződtünk és a tánciskolai szabályoknak megfelelően vezetett körtáncba, ún. ruedába kezdtünk kb. százan, spontán az utca közepén, bőven éjfél után, Tomi kiabálta be a lépéseket…

A nyár slágere

Már a nyár olvasmánya is az Animal Cannibalshez kötődött: megírták az együttes történetét és kiadták egy alaposan illusztrált könyvben. Hosszú és lelkes recenziót írtam róla a zene.hu-ra.

Ezután a júliusi B-Cool tánctáborban is Animal Cannibals fogadott: az egyik tábortáncot a Budapest nyáron című dalra koreografálták meg. Ezt nyilván rendszeresen gyakorolni kellett, vagyis a vonatkozó remixet minden nap és minden este többször meghallgattuk… meg azóta is, hogy a csajok gyakorolni tudják…

A legnagyobb élmény

… a székesfehérvári Halott Pénz koncert volt. A járvány előtt, 2019-ben pont kétszer is láttuk a Halott Pénzt az Arénában és nagy rajongójuk lettem. Sokat hallgattuk itthon is, sőt Zsófinak a születésnapjára meglepetésként csináltattam “Nem szürkének születtél” feliratú pulóvert…

Nyilván alig vártuk, hogy újra Halott Pénz koncertre mehessünk, de a 2021. júniusi időpont a Budapest Parkban pont egybeesett a salsa táborral. Kinéztem viszont a fehérvári koncertet júliusban, oda még normálisan el lehet jutni Pestről és az időpont is megfelelt. Noémi ennyire nem volt eltökélt, hogy vidékre utazzon miattuk, mi viszont Zsófival leutaztunk vonattal és megnéztük. Szuper volt a koncert is, és az este apa-lánya programként is nagyon jól sikerült. A “Nem szürkének születtél” rész a koncertek csúcspontja, felvettem: ha rá kéne mutatnom a nyár legjobb pillanatára, ez lenne az. (Vigyázz, hangos!)

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Szatmári Péter (@szpeti78) által megosztott bejegyzés

Back to normal

Áprilisban még ki kellett várni, amíg az oltások hatni kezdenek, de szerencsére a gyorstesztek visszaigazolták, hogy Noémi is, én is tele vagyok antitestekkel. Megbeszéltük, hogy ennek elégnek kell lennie: nem lehet, hogy be vagyunk oltva koronavírus ellen, mégis tovább féljünk tőle, illetve továbbra se találkozzunk emberekkel.

Elsőként a barátainkkal vettük fel a fonalat, játszótereztünk, kirándultunk, bicikliztünk, a fokozatosság kedvéért még csak szabad téren. Aztán Zsófi visszatérhetett táncolni, Dóri az iskolába, aztán Dóri is táncolni, Zsófi is az iskolába. Az irodába is elkezdtünk újra bejárni, szerencsére részben a home office is fennmaradt. Ezzel az egésszel a legnagyobb probléma az volt, hogy minden héten más volt a menetrend, mindenki máshová kezdett el újra bejárni – 1st World Problem, de néha tényleg nehéz volt követni, ki mikor éppen hová menjen.

A következő nagy változást a májusi lazítás hozta, a zenés-táncos rendezvények engedélyezése, amikor újrakezdődtek a salsa órák. Az első alkalom még kissé szürreális volt: ugyanazt csináltunk, ugyanott, ugyanazokkal, mint 15 hónappal ezelőtt, de pont az volt a fura, hogy mintha semmi se változott volna. Nem szabad arra gondolni, hogy aktív testmozgást végzünk zárt teremben, testközelben egy rakás idegennel… A második alkalom viszont már a részünkről is felszabadult és szuper volt.

A május 24-i hét pedig már 2019-ben is bőven elment lett volna: kedden salsa óra, pénteken Hajnóczy Soma a Dumaszínházban (színház!), szombaton tájékozódási verseny (osztálykirándulás!), vasárnap Pedrofon-buli a Margit-szigeten (koncert!), reméljük, hogy most már így marad, kb. örökre…

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Szatmári Péter (@szpeti78) által megosztott bejegyzés

Biciklivel a Velencei-tó körül

Adódott az igény, hogy ne csak a városban biciklizzek fel és alá, hanem keressünk kellemesebb környéket, kellemesebb biciklis utakat. A Velencei-tóról azt olvastam, hogy jól kiépített kerékpárút veszi körbe, hát kipróbáltuk.

Az időjárással nagy szerencsénk volt – egész májusban esett az eső, de aznap gyönyörű napsütés volt, le is égtünk, mire a kör végére értünk. Négyen voltunk Fanniékkal, és Velencén béreltünk biciklit a vasútállomáshoz közeli kölcsönzőben.

Az óramutató járásával megegyező irányban indultunk el, és az első rész a falvakon keresztül vezetett. A bicikliút végig ki volt építve, jelölve, jól belátható utakon, szép környezetben haladtunk. Agárd után jött az országút melletti rész, ami viszont pont azért hangulatos, mert messzire ellátni, a kilátó pedig lehet az első megálló – a bokor mögötti nyilvános WC mondjuk szó szerint elég gázos volt…

Kilátás a Velencei-tó nádasos részére

Utána jön egy országúti rész, majd Pákozdon hol az egyik oldalon, hol a másikon, de ismét végig van kiépített, széles kerékpárút. Kis kitérővel megnéztük Miska huszár szobrát, majd Pákozd után jött egy erdős rész, amit mind a négyen a legszebbnek, leginkább hangulatosnak találtuk. Az arborétumnál tolni kellett a biciklit felfelé, utána viszont kilométereken át csak gurulni lefelé – az ellenkező irányba nehezebb lehet az út, mert kilométereken át hajthatsz felfelé, a lejtős rész pedig meredek, veszélyes és rövid.

Pákozd és Velence között meglepően hosszú még az út, de aztán Velence már ismerős volt és a korzón a szokásos helyünkön megálltunk lángosozni, mielőtt leadtuk a bicikliket. Ez így három és fél óra volt, de a kitérő és a lángos nélkül belefért volna két és fél órába is. Nagyon jó program volt és egyáltalán nem nehéz, sokan gyerekkel mennek, volt görkorcsolyás fazon is… úgyhogy ezt az utat kb. mindenkinek ajánlom!

A biciklik letámasztva a Korzón

Még három hónap a járványból…

A január még pont olyan unalmas volt, mint az előző hónapok. Azt találtam ki, hogy elintézek olyan dolgokat, amire járványon kívül nehezebben szánom rá magam: csináltattam új szemüveget és elkezdtem fogorvoshoz járni. Rögtön kellemesebbnek tűntek az átlagos hétköznapok…

Február elején Zsófi jó eséllyel átesett a covidon – nem aggódtunk, mert a gyerekorvos megnyugtatott minket, hogy torokfájós járvány is van… Mondjuk akkor se csináltunk volna mást, ha tudjuk, hogy ez az, itthon tartottuk, amíg beteg volt, aztán járt újra iskolába.

Ezzel egyidőben, a második hullám vége alkalmából az OTP-nél kitalálták, hogy kezdjünk el újra bejárni, szerencsére nem mindenki egyszerre, hanem turnusokba osztva. Majd amikor sorra lettek betegek a kollégák, lefújták az egészet – végül is felelősségteljesen jártak el, és amúgy jó volt szocializálódni, ha csak két és fél napig is…

Tulajdonképpen telibe kaptuk a harmadik hullám elejét a munkahelyemen is, és a gyerekek is az iskolában. Dóri is kidőlt, aztán Zsófiéknál igazolt covidos lett egy kislány és bezárták az osztályt, majd pár nappal később az egész iskolát, ugyanis annyi tanár volt beteg, hogy a kevés gyerekre se tudtak felügyelni se, nem hogy tanítani. Aztán bezárták végre az összes iskolát.

Úgyhogy a márciust itthon töltöttük a csajokkal, legalább nem voltam egyedül, sőt pár napot Noémi is kivett. Az maradt a kérdés, hogy a család felnőtt tagjai közé a betegség vagy az oltás érkezik meg először. A szűkebb családban szerencsére végül az oltások nyertek, a tágabban vett családban viszont sajnos többen is betegek lettek, szerencsére eddig még mindenki megúszta kórház nélkül.

Most már talán az lesz a kihívás, hogy visszaálljunk a járvány előtti viselkedési mintákra. A tudomány mai állása és a józan ész szerint megengedhető, hogy találkozzunk és időt töltsünk emberekkel, a csajoknak is lesz lassan iskola, edzés… De nekem személyesen még elég nehéz elképzelni, hogy például bemenjek egy helyre, ahol emberek táncolnak vagy énekelnek…

Biciklis kör a Péterhalmi-erdőig

2021. kilométerekben
Futás: 138 km
Biciklizés: 21 km

Unalmas hétvégi délután, Noémi főz, gyerekek a nagyszülőknél, mihez lehet kezdeni: vonatozni elmentem újra biciklizni. Nyilván nem fogok minden útról külön blogbejegyzést írni (…), de ez a második alkalom most még elég sok újdonsággal szolgált.

Például soha, de soha ne számíts rá, hogy egy autós megadja neked az elsőbbséged. Nyilván a többség megadja majd, az udvariasabb intéssel is jelzi, hogy észrevett, de elég csak egyszer tévedni ebben. Amikor például egy jobbról érkező kisteher elengedett az egyenrangú kereszteződésben, balról jött egy hülye és majdnem elütött… A városi biciklizésben az ilyenek miatt nem sok élvezet van, örülsz, ha egyben maradsz az út végére. Ráadásul rossz volt a hátsó fék, ezért különösen óvatos voltam, próbáltam a kocogós sebességemet felvenni biciklivel is. Visszafelé mértem: 10km-es átlagsebességgel haladtam, átlagosan 120-as pulzussal, vagyis kb. úgy tudok városban biciklizni, ahogy Márk futni, ez mondjuk elég kínos.

Noémi ötlete nyomán a Péterhalmi erdőt céloztam meg. Az út egyik lakótelepről vezetett a másikra, ugye József Attila, Ady Endre út (ami kocsival is veszélyes), aztán Havanna (széles főúttal), Gloriett (kihalt és csendes), nagy körforgalom, kertváros és csak utána jön az erdő. Az erdőbe már nem mentem be, egyrészt a bicikli sem érdemelte volna meg, másrészt fájt a seggem és még hátravolt a visszaút. A Bókay-Havannán egyébként kulturált, kiépített (nem csak lefestett) bicikliút van – ami az Üllői útnál egyszer csak véget ér… Az Üllőin aztán nem is mertem lemenni az útra, de a járda teljesen jó volt, a lakótelepig embert se nagyon láttam rajta.

A cél közelében pedig megkaptam az első beszólást, egy motorostól, hogy “Ez úttest, nem bicikliút!” A gyerek kb. négy éves volt, a motor műanyag, a helyszín pedig egy lakótelepi járda, amin kb. tíz méterrel a kisfiútól éppen elkanyarodtam, tehát még csak a közelében sem voltam…