Kutya-fotózás

A másik, amit az (előző) hosszú hétvégén kipróbáltam, a kisállat-fotózás volt, a DPS vonatkozó cikkének tippjeit felhasználva. Ugye szemmagasságból, közelről, nagy látószöggel, édi pózban lefényképezni a kutyát, ahogy kinyújtja a nyelvét.

Fifivel már az első ponton elakadtam: ő egy tacskó, és ha leguggolok, még mindig bőven felülnézetben vagyok. Az adott ruházatban a földre fekvés nem volt lehetséges, ha viszont csak a fényképezőt tartottam a föld közelébe, a komponálást nem lehetett megoldani, például már eleve egyenesen tartani sem tudtam a gépet…

Fifi, a kép ferde

Bummerrel szintbe kerülni könnyű volt, vele az volt a probléma, hogy ő túl barátságos… Amikor leguggoltam, mindig azonnal odajött barátkozni, bújni és nyalakodni, alig győztem menekülni, mielőtt a fényképezőt is összenyalta volna. Teljesen kizárt, hogy Bummert közelről le lehessen fényképezni. Ahogy a hátteret sem én választom meg – ez nem úgy működik, hogy a kutya oda ül, ahová én kérem… Amikor a csajok végre lefárasztották, akkor volt esélyem néhány képre, messziről:

A RAW formátum előnyei

Az ember mindig azt hiszi, jobb képeket készítene, ha venne jobb objektívet, jobb vázat, jobb telefont… Pedig a kezében levő eszközt sem ismeri. Én például csak most kezdek rácsodálkozni, hogy a RAW formátum használata milyen lehetőségeket rejt: egy csomó kép megmenthető velük, ha “csak” az expozíció, a színek, a fény lett elrontva. A kit objektívvel is…

A szerkesztés kapcsán a DPS profi szerzői számtalan cikket írtak a Lightroom lehetőségeiről, de nekem a Photoshop Express is tökélesen bevált. Ingyenes (mármint legálisan ingyenes), ismeri a Canon RAW formátumát (*.cr2) és bár az első fülön valóban a gagyi filterek vannak, nyilván a második fülön a vágással kell kezdeni. Aztán a harmadik fülön a Light (Exposure!), Color (Temperature!) és Details (Sharpen!) menükben történik a csoda: az átlagos képből világos, ragyogó és éles kép válik.

Ez a kép például az erdeti, fényképezőgép által konvertált JPG-ben felül csak egy nagy sötétség volt, a falevelek sem ragyogtak, alul meg csak a szürke kő. A RAW verziót tovább szerkesztve viszont ilyen lett:

Az egyetlen probléma, hogy a tapipados kis laptopon egyrészt lassú, másrészt kényelmetlen a szerkesztés. Egyszer kipróbáltam ugyanezt még a Nuance-nál a benti, asztali erőművemen, egérrel, 24″-os monitoron, na úgy már kényelmesebb volt a képeket megszerkeszteni…

Munkahely-váltás (Nuance -> OTP)

Hat és fél év után eljöttem a Nuance-tól, és az OTP-nél dolgozok tovább, mint üzleti elemző, illetve igény szerint a tesztelésben is részt veszek majd.

A Nuance-nál már érett egy ideje a váltás: mindig is szerettem volna QA lead lenni, és amikor egy-egy projekt erejéig kb. ilyen pozíciót töltöttem be, mindig nagyon élveztem. Kinevezve viszont nem lettem, a menedzser-réteg a Nuance-nál is szűk, engineer szint felett fluktuáció abszolút nincs, előrejutás csak kihalásos alapon lehetséges. A manuális tesztelésből pedig az adott környezetben egy idő után már nem tudtam újat tanulni. Ezzel együtt is sokat tanultam hat és fél év alatt, sok új barátot szereztem, megbecsültek és jó dolgom volt, csak ennél jobban előrelépni már nem tudtam. Szerettem volna tanulni valami mást.

Ott van például a bankszakma. Az OTP-hez tesztelőnek interjúztam, de az interjú olyan sikeres volt, hogy végül business analyst pozícióba kerültem, azzal, hogy szükség esetén a tesztelésben is részt veszek. A legnagyobb hátrányom, hogy a bank szakmát még nem ismerem – de ezt élvezem a legjobban, hogy beletanulhatok, mert amúgy mindig is érdekelt.

Érdekesség, hogy a munkahelyem majdnem pont ugyanott van – a Nuance is az OTP-től bérli az irodát -, most mindössze egy bejárattal arrébb lépek be az ajtón.

Az egyik legnagyobb különbség az öltözködésben van. Egy szoftverfejlesztő cégnél ugye a megjelenésnek alig-alig van jelentősége, igazgatók is járnak pólóban, farmerben. Az OTP viszont egy bank, ahol minden férfi elegáns cipőben, hosszú nadrágban és hosszú ujjú ingben jár (és nyilván a nők is elegánsak). Ha a team színházba menne, senkinek sem kellene átöltöznie előbb…

Objektívek, beállítások

Rengeteget fotóztam az utolsó fotós témájú bejegyzésem óta, és lehetőségem nyílt kipróbálni három új objektívet is. Elsőként egy fix Canon 24mm f2.8-ast, aminek az adott környezetben (Népliget, napfény) nem volt sokkal jobb képe, mint az én kit objektívemnek – mondjuk rosszabb se. Később jöttem rá, hogy a valódi előnye a mérete – mondjuk ez elég nyilvánvaló, de ha úgy nézem, feleslegessé tenné a külön fotóstáskát. És ez érdemi könnyebbség: jelenleg, ha fényképezőt is viszek magammal, az plusz egy csomag a vállamon – ezzel az apró objektívvel viszont a gép elférne az igazolványok mellett is.

Aztán életemben először fényképeztem teleobjektívvel (Tamron SP AF 70-300mm f/4-5.6 Di VC USD), az iskolai évnyitót, és elképesztő élmény volt: nagy fényerő, stabilizátor, és a tornaterem másik végéből is lehetett vele gyönyörű portrékat készíteni. Mondjuk a teleobjektív még plusz egy táska és még plusz két kiló súly, tehát ilyennel nyilván rendezvényt érdemes fotózni, nem például erdei kirándulást…

A harmadik pedig a kit objektívek plusszos verziója (Sigma DC 17-50mm f2.8 EX HSM), tájképek, portrék, szintén nagy fényerő és stabilizátor: mindent tudott, sőt mindent jobban tudott egyedül is, mint amit a két saját objektívem külön-külön. A súlya mondjuk dupla annyi, mint azoknak együttvéve, ezért például az erdei akadályversenyen annyira nem volt vicces végigcipelni… De a képek nagyon-nagyon szépek lettek, például ez itt Dórival a Normafánál:

Dóri sétál a Normafánál a régen
A beállításokat is gyakoroltam: könnyen bele lehet kavarodni, hogy az objektív, a látószög, a vaku, az érzékenység, a rekesz, a zársebesség, a kompozíció, minden legyen megfelelő, miközben egy képet elkészíteni tipikusan van kb. 5 másodperc. Valójában a legnagyobb homály a rekesz volt, de amikor konkrétan annak kerestem utána, az egyik cikk rávilágított, hogy a rekesz és a zársebesség ellentétesen mozognak! Ez egy óriási megfejtés volt nekem, mert egyszerűbb döntési szituációt teremt attól függően, hogy mi a kép témája: portréhoz nagy rekesz kell (-> kis mélységélesség), hogy a háttér elmosódjon, csoportképhez kisebb rekesz, hogy mindenki fókuszban legyen, tájképhez pedig még ennél is kisebb, hogy minden éles legyen a képen. A záridőt pedig a gép maga beállítja, például egy hegy például szinte biztosan nem fog bemozdulni, mialatt fényképezem… A kisebb záridő pedig a mozgás fényképezésénél lehet a kiindulópont, itt például Noémi ugrását sikerült szerintem klasszul elkapni:

Noémi a levegőbe ugrik a Mátrában a réten

 

Zsófi és Dóri, 2018. nyár

Idén is úgy oldottuk meg a 11/4 hetes feladványt, mint tavaly: öt hét a nagymamákkal, két hét tábor, a többire felváltva vettünk ki szabit Noémivel, plusz egy hét négyesben. Már júniusban jöttünk rá, hogy még maradt szabink, így plusz 1-1 hetet mindketten hozzá tudtunk tenni, úgyhogy sokat voltunk együtt, sokfelé el is jutottunk.

Zsófi angol tábora kapcsán beugrott például egy osztálykirándulás (jellegű út): az angol táborosokkal mentünk el Gárdonyba strandolni. Sajátos csapat volt: a két tanítónő közül én csak az egyiket ismertem, aki azonban beteg lett és az édesanyját küldte el maga helyett (aki szintén pedagógus). A másik tanítónő vezette tehát a kirándulást, és bár előzetesen csak alig ismertük egymást, hárman szépen elnavigáltuk a csapatot.

Táboros csapat a Velencei-tóban

Zsófi a tánctábort is sikeresen kijárta, ez egy jól kitalált, megszervezett és lebonyolított tábor volt, és szerencsére a betegség is elkerülte őt (tavaly az első nap után beteg lett szegény és a többi napot ki kellett hagynia).

Voltunk négyesben Orfűn, erről már írtam, és augusztusban lett egy másik hét is, amikor négyesben tudtunk együtt lenni. Akkor már nem utaztunk el, voltunk viszont kétszer strandolni és egyszer Mátrafüreden a Sás-tónál (és bobozni). Zsófival kétszer is megnéztük a Mamma Mia 2-t, és bár elsőre megdöbbentett, hogy Meryl Streepet kinyírták benne, hogy a sztori már ismert volt, hogy az “öreg” színészeknek nem jutott valódi szerep, végül mégis csak úgy döntöttem, hogy bejött nekem a film.

Az ősz egyelőre ígéretesen indul: Zsófi egész életében, tehát bölcsődét, óvodát és két iskolai tanévet is beszámítva, most először kezdi ugyanazzal a két pedagógussal az évet. Dóriéknál viszont folytatódik a cserélődés: a nyugdíjas óvónőt egy fiatal lány váltja, aki a játszótéri pletyka szerint több óvoda és partner-óvónő közül választotta ki az ő csoportjukat. A gyerekek nagy része egyébként tavaly elballagott, érdekes lesz, hogy most már Dóriék lesznek a “nagyok”, és jönnek a kisebbek, lesz majd kinek példát mutatniuk.

István, a király Baján, az Operettszínház művészeivel

A legendás rockopera, abszolút csúcs-szereposztással, ezért érdemes lehet kirándulni egyet Bajára. Nem is csalódtunk, a Kálvária-templom szép, a naplemente a Duna-parton szintén. Az előadás pedig…

Rendezés

Székely Kriszta rendezőnő a darabról adott interjúban az 1983-as előadásra hivatkozik, szerintem szándékosan elkerülve, hogy az Alföldi-féle rendezésről nyilatkoznia kelljen. Pedig azon egyértelműen látszott a rendező világképe, amit gondolt rólunk magyarokról és a darabról. Székely Kriszta viszont István vívódásait kívánta megmutatni és a fiatalok számára “filmes” látványt nyújtani… vagyis fordítok: se mondanivalója, se véleménye, se sajátos világképe nincs, amit a darab kapcsán meg akarna mutatni, vannak viszont “fiatalos” látványelemek, néhány egészen extrém WTF momentummal:

  • Az Áldozatunk fogadjátok című dalban Szomor György óriási, szétszaggatja a színpadot, szétszaggatja a hangszálait, teljes a transz. Erre, a színpad bal oldalán becammog egy szőrös jeti, kicsit sétálgat, aztán kimegy. Ez mi volt? Aztán ugyanez a dal, és a háttérben egy emelvényen megjelenik egy kövér nő és erősen integet. Mit tetszik ott csinálni, kérem?
  • Vége a szünetnek, várjuk a Szállj fel szabad madárt. Erre zümm-zümm, motorosok hangját halljuk, azt hittem, a helyi motoros banda trollkodik. De nem, ez az előadás része, krosszmotorosok ugratnak és trükköket mutatnak be a színpadtól jobbra, végül Dolhai Attila úgy tesz, mintha ő ült volna a motoron… gondolom, ez az egyik “fiatalos” ötlet, hogy Koppány “vagánynak” tűnjön.
  • A díszlet pedig maga a teljes ötlettelenség. Először két “pogány” szobor van a színpadon, aztán ugye, érzékeltetni kell, ahogy teret nyer a kereszténység. Kriszta hogyan oldjuk ezt meg? Tegyünk ki például egy nagy, világítós keresztet a háttérbe? És ez történik! Általános iskola, alsós szintű ötlet, amit onnan tudok, hogy tavaly Zsófiék is előadták ezt a darabot, és a tornateremben szintén egy háttérbe felragasztott kereszt volt a díszlet. Ott ez rendjén is volt, ez viszont egy nagy költségvetésű, sztárokkal készülő szuperprodukció. Háttérként ugyanúgy kiraktak egy keresztet…
    Istvánok, a háttérben keresztekkel

Dramaturgia

A dramaturgia külön is rossz volt, például nem lehetett tudni, mikor kell tapsolni. Ha néha volt egy kis csönd, akkor a nézők tapsolni kezdtek, erre mindig elkezdődött a következő szám. A színészek kicsi, elszórt tapsokat kaptak a darab közben, biztosan nagyon örültek neki.

A végén Himnusz, és nyilván az volt a terv, hogy ahhoz mindenki feláll, és mivel utána már a finálé van és tapsrend, a nézők majd állva maradnak és állva tapsolnak a színészeknek. De nem, a Himnusz után mindenki leült (aztán a tapsrend alatt csak-csak felálltunk ismét, amúgy is kezdett hideg lenni).

A fináléban még egy példa volt a színészek jól összehangolt, közös munkájára: tapsolni kellett volna, mindenkinek ugyanabban a ritmusban, mutatni a ritmust a nézőknek is. Noémi készített erről videót: középen áll a karmester fehér pólóban, szerintem őt például lehetett volna utánozni, de nem, mindenki össze-vissza tapsol:

Színészek

A rendező egyetlen mentsége, hogy Kocsis Dénest és Dolhai Attilát hagyta játszani. Dini nyilatkozta is, hogy a szerepének a megfejtése a szenvedés, neki ez az egész dolog rossz, öldöklés van, nem jöhet össze a szerelmével, Noémivel azon viccelődtünk, hogy mit siránkozik, a végén ő lesz a király… Kocsis színészi játéka csodálatos, mindent átélünk vele, a hangja is nagyon szép, új etalon van István szerepében.

Dolhai ugyanez a négyzeten: kigyúrta magát és szakállt növesztett a szerep kedvéért, és mindenkit lemos a színpadról, erős, tiszta, tökéletes. Azon gondolkoztam, milyen lenne egy Vikidál – Stohl – Dolhai castingot látni Koppány szerepére. Dolhai elővezeti bármelyik dalt: Gyula, András, köszönjük, talán a Madách Színházban próbálkozzatok tovább…

A többiekkel az a baj, hogy sztárokkal akkor érdemes telerakni egy produkciót, ha mindenkinek van alkalma kibontakozni. Itt viszont a fenti háromhoz képest (István, Koppány, Torda) mindenki más a darab jellegéből adódóan csak mellékszereplő. Ez Kis Keró esetében volt a legszomorúbb: énekelt két dalt, aztán kinyírták, Kocsis Dini hosszasan babusgatta még a holttestét (“Sajnálom, haver, ez a szerep ennyi erővel a tiéd is lehetne…”). Gubik Petra dettó: lehet ő bármekkora istennő a Fame-ben vagy a Note Dame-i toronyőrben, ha Dolhai Attila éppen Koppányt játssza melletted, nem sok esélyed lesz kibontakozni.

MÁZS legalább a helyén van a magyar úr szerepében, ez a ripacskodás abszolút neki való. Szabó P. Szilveszter viszont egy alkatilag és viselkedésre is karót nyelt fazon, aki ebben a darabban is bármit el tudna játszani Koppánytól kezdve, Tordán és a papokon át a német lovagig, de nem, neki részegeskednie és komolytalankodnia kell MÁZS mellett, senkinek nem tűnik fel, hogy ez méltatlan hozzá?

Büfé, időjárás

Mellékes, de a rendezők helyében, ha háromezer embert akarnék kiszolgálni egy büfében frissítőkkel 20 perc alatt, ahhoz nagyon-nagyon profi büfések kellenek – az itteniek nem voltak azok. Például a bal oldali büfében két nő szolgált ki, de csak az egyik nyúlhatott a pénzhez… Mi Noémivel rutinosan rohantunk ki a büfébe a szünet elején és az első 10-ben szolgáltak ki minket, de több százan maradtak szomjan a büfések lassúsága miatt.

Továbbá röviditalokat kiszolgálni egy színházi előadás közben egyszerűen ízléstelen, még ha vidéken és szabadtéren is vagyunk. Hazafelé volt olyan lány, aki már nem tudott járni, csak dülöngélt. Remélem, a darab azért tetszett neki!

Az időjárás viszont kegyes volt hozzánk: nyári meleg, napsütés, naplemente, az előadás alatt kellemes szellő. Amikor visszaértünk a szállásra, az udvaron csöpp-csöpp… Éjszaka pedig elkezdődött az ősz, ezúton is köszönjük, hogy kivárta az István, a király végét!

A Madách, mint Állami Színház

A Madách Színházban 2014 óta fut a Mamma Mia. Óriási siker, nemrég volt a 300. előadás, nem lehet rá jegyet kapni, három szereposztásban játsszák a színház legjobbjai. Most nyáron bemutatták a mozifilm második részét, ami tovább növeli az érdeklődést.

Szerintem az lenne logikus, ha a színház a lehető legnagyobb mértékben kiaknázná az érdeklődést és a sikert. A színházban naponta kétszer a Mamma Mia menne, minden más előadást, bemutatókat, próbálkozást félre lehet tenni, csak jöjjenek az emberek és dőljön a pénz. A mozik esetében például a Star Wars újabb részei voltak hasonló nagy sikerek, olyankor minden moziban, minden teremben Star Wars ment, ahogy az ún. kereslet indokolta.

Mit tesz ehhez képest a Madách Színház? Ha például megnéznéd a Mamma Mia előadásukat…

  • még most augusztusban – semmi.
  • szeptemberben – Rocksuli (WTF?)
  • október – Operaház fantomja, ami már évekkel ezelőtt is fáradt volt
  • november – Anna Karenina
  • december – Mary Poppins
  • január – Rocksuli

2019 februárban lesz ismét Mamma mia előadásuk! A színház vezető sikerét, amiről mindenki beszél, amire abszolút minden jegy azonnal elkel, öt hónapig egyáltalán nem tűzik műsorra. Gratulálok!

(Na, nem mintha a KERO-tlanított Operett más lenne: a Notra Dame-i toronyőrt valószínűleg megnéztük volna negyedszer is, plusz Vágó Zsuzsival az Én és a kisöcsémet – mindkettőt levették a műsorról. Szerencsére van helyettük Apácashow és István, a király… érdemes megfigyelni, hogy gyakorlatilag minden nagyszínpados előadásra bőven van még jegy, ami a KERO-féle időkben legalábbis szokatlan lett volna.)

A Római Strandfürdő, mint Állami Strand

Nyár van, strandolni mentünk, a Római Strandfürdőre, mint már tavaly is sokszor. Idén változás volt a jegyvásárlásban: a pénztárban nem karórát adnak, hanem QR-kóddal ellátott jegyet. Kiírták azt is, hogy odabent csak előzetesen feltöltött Festipay kártyával lehet fizetni mindenhol. Na, vettünk jegyet, feltöltöttünk Festipay kártyát. A QR- kódos jegyet leolvasták a bejáratnál, majd a bejárat után egy néni karszalagot tett a csuklónkra.

A karóra tavaly azért volt jobb, mert azzal lehetett üzemeltetni a csomagmegőrzőt is, ami egy kitűnő, kényelmes megoldás arra, hogy elzárd a pénzed, irataid és telefonod, de bármikor gyorsan elővehesd őket, ha kell (például a büféhez). Idén viszont a csomagmegőrző NEM MŰKÖDIK, mint az ki volt írva. Egy arra járó dolgozótól megkérdeztem, hová tehetném el az irataimat és hasonlókat, hát az Értékmegőrzőbe! A dobozok egyébként sem értékek megőrzésére valók! – kaptam a kioktatást. Bocsánat.

Elballagtam tehát az Értékmegőrzőbe, ahonnan továbbküldtek egy fizető bódéhoz, ahol előbb 600 forintért Értékmegőrző Jegyet kell venni. Elmentem tehát oda is, és mivel odabent ugye csak Festipay kártyával lehet fizetni, Festipay kártyával akartam fizetni. De nem, Értékmegőrző Jegyet csak készpénzért lehet venni vagy bankkártyával! A pénztáros kislánynak szóvá tettem, milyen bonyolult már ez az egész, mire neki állt feljebb és ő is kioktatott, hogy egyáltalán nem bonyolult, mi ebben a bonyolult, annál a bódénál még a bejáratnál vagyok, nem “bent”.

Foglaljuk össze az állami üzemeltetés felismert jellegzetességeit: amikor elromlik valami, nem megjavítják, hanem kiírják, hogy nem működik. Cserébe még jobban megvágnak, és ha nem értesz valamit, még jól le is szúrnak, hogy miért nem érted. A hideg vizes strandra a családi belépő egyébként 7.600 forint, értékmegőrzéssel 8.200, ezt csak úgy mondom.

Egy éves a Vitara

Egy éve van saját autónk, és abszolút elégedettek vagyunk. Új autótól mondjuk remélhető is volt, hogy sok gond nem lesz vele, és nem is volt soha semmi problémánk. 10.000 kilométert tettünk bele egy év alatt, jöttünk-mentünk gondtalanul.

Költségek azért voltak: a fogyasztása 6,5 liter 100 kilométeren, városban, ami szuper, bár ezt még a légkondit igénylő kánikula előtt mértem. Légkondival nyilván több, ahogy télen is, sőt a nagy légellenállás miatt autópályán 130-nál is, de ezek sem vészesek. Valójában a benzinfogyasztással bőven összemérhető költség a kötelező biztosítás, a casco, a súlyadó és az autópálya-matrica – nem az a sok, amit elpöfögünk vele, hanem amit az állam legombol rólunk, amiért van.

A motorja olyan csendes, hogy egyik szomszéd megkérdezte, hibrid (elektromos) motorja van-e – lehet, hogy az öreg már nagyothall kissé, de azért tényleg csendes. Belülről is csendes, valamint tágas és kényelmes. Elől rengeteg a hely és a csajok is jól elférnek hátul, plusz egy vékony nő (mint Noémi) még elfér közöttük, ha kell. Érdekesség, hogy három gyerekülés viszont már nem fér el: a gyerek ülésmagasítók indokolatlanul szélesek, és amikor Fruzsit is beültettük volna harmadiknak, az ülésmagasítókat úgy kellett egymás mellé legózni.

Az egy éves kötelező szervíz alkalmából kértünk szoftverfrissítést is (nem tudom, miért kell külön kérni), így a telefonos navigációt ki lehet tükrözni a Vitara saját képernyőjére. Más kérdés, hogy ehhez ilyen 90-es évekre emlékeztető trükközés kell: az Android Auto például nem hivatalos Play Store alkalmazás, hanem egy valahonnan letöltött APK fájl, és az sem mindegy, hogy milyen USB zsinórral csatlakoztatom az autóhoz a telefont. Amikor a neten olvastam, nem hittem el, hogy az USB kábel minősége számít, pedig de, a gagyi zsinórral nem megy, az 1.300 forintos, Hama márkás USB kábellel viszont igen…

De a végeredmény egész XXI. századi: beszállásnál bedugom a telefont, minden mást az autó és a mobil elintéznek egymás között. Indulás után 2 perccel a Vitara képernyőjén van a navigáció, ami ahhoz képest, hogy eddig Noéminek kellett a kezében fogni a mobilt, amin a térkép futott, elég nagy előrelépés.

Az autó anyósomék udvarán

Nyaralás Orfűn

Idén Orfűn nyaraltunk a családdal: van szép tó, strand, vízi élménypark… Meg volt két göthös gyerekünk, úgyhogy strandolásról szó sem lehetett. Aztán az indulás napján leszakadt az ég, de annyira, hogy félre kellett állni az úton, mert nem mertem haladni. Végül baleset miatt beállt az M0-ás… Nem mondhattuk, hogy nem vettük észre a figyelmeztető jeleket!

De aztán leértünk valahogy Orfűre, és minden szépen elrendeződött. Most először vettünk ki apartmant, egy tündéri kis nyaralót a hegyoldalban, ahol mindenünk megvolt: két szoba, konyha, terasz, udvar, wifi és minden, ami kell egy gyerekes családnak.

Orfű is gyönyörű hely, szép a tó, mellette rendezett a part, körben hegyek, és az egész falu nyugis és csendes – nyaralófaluhoz és július közepéhez képest kissé túl csendes is, de minket ez nem zavart.

Noémi az orfűi tó partján

A programok tekintetében Pécsben gondolkoztunk, ami Orfűhöz közel van. Azt az apróságot néztem el, hogy a kettő között még pont ott van a Mecsek… Úgyhogy délutánonként jobb híján beraliztunk Pécsre a kanyargós hegyi utakon. Itt rendezik ugye a Mecsek-ralit is, gondolom a ralisok itt a legnagyobb menők, ezért mindenki őket igyekszik utánozni, elképesztő sebességgel veszik az autósok a kanyarokat (korlátra tett virágcsokrok és koszorúk emlékeztetnek azokra, akik túl gyorsan mentek). Ha pedig valaki lassabban halad, például mert először jár arra, annak szigorúan közvetlenül a seggébe bújnak, szinte tolják előre, hátha akkor gyorsabban fog haladni (pedig nem).

Ez a vezetési stílus hazafelé az autópályán is megmaradt: alig hagytuk el Pécset, gyors egymásutánban három másik autós sem tudta elviselni, hogy az autópályán egy fehér Suzuki megelőzze. Addig jó volt nekik 125-tel menni, de mikor melléjük értünk 127-tel, rögtön fel kell gyorsítaniuk 130-ra és versenyezni…

A pécsi programok közül a Tettyei mészkőtufa barlang klassz, a gyerekeknek is, és érdemes felmenni a barlang feletti várromhoz, plusz a kettő közötti játszótér is nagyon bejött a csajoknak.

A Pécsi Állatkert szintén jó program, szerintem a legjobb állatkert az országban, pedig én voltam már a budapesti, a nyíregyházi és a veszprémi állatkertben is, ezek közül messze a pécsi a legjobb. Egyrészt relatíve kicsi, két óra alatt két gyerekkel kényelmesen be lehet járni. Másrészt van ajánlott útvonal, nem neked kell megfejteni, hogy merre indulj és mit nem láttál még. Az állatok is klasszak, rengeteg a fa (=árnyékos), és a kisállat-simogatóban a kecskéket tényleg lehet simogatni, nem szaladnak el azonnal.

Voltunk még a Vasarely Múzeumban, Zsófi már élvezte, Dóri még nem, és néhány kilátóban is. A tévétorony szerintem nem éri meg az árát: irgalmatlanul messzire ellátni belőle, de ezért kár ilyen messzire menni és ennyi pénzt kifizetni, a kisebb kilátók hangulatosabbak és közelebb is vannak. Végül a belváros: szép, csak a gyerekek nem tudnak mihez kezdeni vele – volt viszont egy csendes kis játszótér az egyik sarkon, aznapra az volt a nyerő megoldás…