November elején azzal fejeztem be, hogy “jelenleg bőven kiegyeznék vele, ha a következő két hónap is csak ilyen unalmas lenne.” Hát, tényleg baromi unalmas volt. Az Idétlen időkig-ben éreztem magam, mert minden nap ugyanolyan volt: Noémi elment dolgozni, én elvittem a csajokat iskolába, munka itthon és már este van.

Nyilván próbáltam elfoglalni magam: az Age of Empires mellett megtaláltam a Steamen régi kedvencemet, az Elastomania-t, és újrakezdtem a Pharaoh-t is. A telefonon sakkoztam, időnként meglepően jól ment, a korábbi rekord Élő-pontszámomat majdnem százzal megjavítottam (aztán jöttek az óriási zuhanások). Előfizettünk az Amazon Prime-ra abban a reményben, hogy meg tudom nézni a Strike új részeit, de Magyarországon nem érhető el… van viszont Office, úgyhogy azt nézem újra sokadszorra, most a hetedik évadnál járok.

December 13-a hozott némi változást, amikor mindkét lányunk osztályfőnöke írt Facebookon, hogy az iskolában nagyon sok a covidos, három osztályt is karanténba küldtek. Úgyhogy a mi lányaink az utolsó tanítási hetet már kihagyták, így volt itthon társaságom és a vírus miatt is kevésbé kellett aggódni. Dórinak egyébként mindkét tanítónője covidos lett, szerencsére úgy tűnik, hogy enyhe tünetekkel, illetve tünetek nélkül megúszták.

Egy jó húzásom volt: karácsonyra vettünk XBox 360-at Kinecttel. Ahogy régen a Commodore Világban írták, egy játék kiadási éve nem feltétlenül befolyásolja az élményt, és tényleg, ez a 15(!) éves technológia most is tökéletes játékélményt nyújt. Az volt a cél, hogy a csajok ne csak tespedjenek a tévé előtt, és ez tökéletesen bejött: játszanak bowlingot, dartsot, teniszt, síelünk, van egy hét menetes parti verzió, óriási versenyek zajlanak a nappaliban. Az alsó szomszéd mondjuk lehet, hogy nem annyira értékeli. Én a Split/Second nevű autóversenyt is nyomom konzollal, ami egyrészt csodásan nyújtja az őrült száguldás élményét, másrészt szórakoztató, hogy mindenfélét fel lehet benne robbantani az ellenfelek kiütéséhez, például néha szembejön egy lezuhanó repülőgép…

A Kinect átadása érdekében még a karácsonyt is előre hoztuk: 19-én megvettük és feldíszítettük a fát, 20-án megvolt az ajándékozás, így négy nappal korábban kezdhettek el játszani. Azt hittem, a karácsony korai megtartása egyéni ötlet volt, de aztán Facebookon láttam, hogy sok más ismerősünk is ugyanígy járt el. Ha úgyis otthon dekkolsz a családdal ebben a szürkeségben, legalább a fa és az ajándékok dobják fel a hangulatot.

Két hónap alatt egy olyan programunk volt, ahová talán járvány nélkül is elmentünk volna, a gödöllői Karácsonyház meglátogatása, ez nagyon hangulatos volt. Kirándultunk is erre-arra, például Tatán a Fényes ösvényen, a Naplás-tónál, a Remete-szurdokban, egyszer egyedül is felballagtam a Csergezán-kilátóhoz. De az időjárás külön is csalódás volt, egész novemberben és decemberben ez a szürke, nyálkás fos, hogy kimenni se legyen kedve az embernek…

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Szatmári Péter (@szpeti_kirandulasok) által megosztott bejegyzés

A szeptember és az október nekünk kb. eseménytelen volt. A családból még senki nem kapta el a koronavírust, az ismeretségi körünkben viszont az elmúlt napokban egyre többen lettek lázasak… A tágabb ismeretségi körünkben pedig már sajnos haláleset is történt. A korábbi szabadidős programokkal teljesen leálltunk – érdekes látni, hogy amúgy vannak még koncertek, színházi előadások, mozik és működő tánciskolák, józan ésszel nekem teljesen érthetetlen, hogy ezekre eljárnak emberek. Mi inkább kirándulni járunk, vettünk autópálya-matricát, így eggyel távolabbi helyekre is eljutunk, klassz volt például az osztálykirándulásról ismert Katalinpusztára most a családdal visszatérni. Meg újrakezdtem az Age of Empirest, valamint az elmúlt hetekben kifejezetten keményen kellett dolgoznom, néha estig, ezekkel is telt az idő.

Dóri elsős lett, szerencsére simán beilleszkedett az osztályába, a régiek mellett új barátokat szerzett és a tanulásban is helytáll. Érdeklődve figyeljük, ahogy a kötelességekkel és feladatokkal birkózik, és persze támogatjuk, ha kell. Zsófiéknak a felső tagozat érezhetően zordabb, mint az alsó volt, mert minden tantárgyat új, időnként szigorúbb tanárok tanítanak. A szülők egyáltalán nem léphetnek be az iskola épületébe, úgyhogy Zsófi új osztályfőnökét például nem is ismerjük személyesen, Facebookon van vele kapcsolatunk (ott viszont korrekt). Érdekes látni, hogy egyik osztályban sincsenek problémás szülők, senki nem csinál nagy ügyet semmiből – a koronavírus beütésének a lehetősége is annyira nyomasztó, hogy apróságokon senki nem izgatja fel magát.

Én már idén nem fogok bejárni dolgozni, a csajok egyelőre igen. Így állunk, és jelenleg bőven kiegyeznék vele, ha a következő két hónap is csak ilyen unalmas lenne.

Amikor márciusban elkezdődött a lezárás, azt gondoltam, hogy a járvány nyárra nagyjából véget ér. A világ legokosabb emberei dolgoznak a probléma megoldásán, orvosok, kutatók, tudósok, úgyhogy júniusra okosabbak leszünk, addig kell kibírni.

A tanév végén aztán szörnyű volt rájönni, hogy semmivel se lettünk okosabbak, ugyanolyan bizonytalan minden, mint tavasszal. Egyetlen érdemi megfejtést találtam, egy Narancs-interjú nyomán egy New York Times-cikkben, mely szerint számít a dózis, hogy amikor megfertőződsz, mekkora adagot kapsz a vírusból. Szabadtéren, sőt nyitott ablaknál is kisebb a dózis és kevésbé leszel beteg. Így a nyáron el mertünk menni játszótérre, nyaralni, koncertekre és salsázni – nem úgy, nem oda, nem mindig azokkal és nem annyit, mint terveztük, de azért voltak programjaink, ki lehetett bírni.

Most viszont itt az ősz, és a járvány vége ugyanúgy nem látszik sehol. Oltás? Olcsó teszt? Gyógyszer? Mindegyikből van a hírekben, de hogy a gyógyszertárban mikor lesz, arról ugyanúgy nem tudunk semmit. Szabadtéri programból viszont egyre kevesebb lesz, ahogy romlik az idő, és ha a játszóház, a táncterem és a koncertterem is kiesik, iszonyatosan hosszú lesz ez a tél. Már ha a szórakozási lehetőségek hiánya lesz a legfőbb problémánk…