Szatmári Péter

Az úgy volt, hogy karácsonyra és szilveszterre már volt programunk, de a közte levő hétre nem, Noémi pedig folyamatosan rágta a fülemet, hogy havas helyre vágyik. Magyarországon semmi esély nem volt havazásra, egy barátunk viszont mesélte, hogy január elején elviszi a gyerekeit Donovaly-ba síelni, amit tök jó ötletnek gondoltam. Csak mi nem síelünk, Donovaly-ban pedig a hóágyúzott sípályán kívül nincs hó… Eszembe jutott viszont a Csorba-tó, ahol harminc évvel ezelőtt nyaraltunk a szüleimmel, nagyon szép volt már akkor is, és speciel hó is éppen volt.

A Csorba-tó az elmúlt évtizedekben népszerű síközpont lett, vagyis elképesztően drágák a szállodák, viszont a közeli kis nyaralófaluban, Vysné Hágy-ban volt egy olcsó, kétszobás apartman, ami tökéletesen megfelelt nekünk. Az volt a terv, hogy a villamosvasúttal járunk majd ide-oda a települések között, kirándulunk és megnézzük, amit éppen meg lehet.

A terv része volt, hogy autóval megyünk, és bár tudom, hogy másoknak a nyolc-tíz órás vezetés meg sem kottyan, én az anyósomékhoz vezető 2,5 óra után is mindig kész vagyok. De végül is kibírtam, ugye majdnem végig autópályán mentünk, csak a kassai, városon belüli E50 főúton volt WTF érzésem, a váltakozó 90-es, 70-es, meg jelzőlámpás(!) részektől…

Az első egész napon a Csorba-tótól a Fátyol-vízeséshez kirándultunk. A környezet nagyon szép, ugye jobbra-balra havas hegycsúcsok, fenyők, aztán csak bokrok, aztán csak a hó, gyönyörű volt. A nehézség, hogy az úton a turisták letaposták a havat, így jég lett belőle. Mármost az én Nike Air sportcipőm tökéletes például kutyát sétáltatni itt a házak között, a Magas-Tátrában a jégen viszont csúszott, mint az állat, és a csajok sem jártak sokkal jobban, pedig ők bakancsban voltak. Szöges cipő kellett volna ehhez a melóhoz.

Másnap a Csorba-tó – Poprádi-tó útvonalon indultunk el, amit családoknak ajánlanak, babakocsival, meg öregeknek. Noémi tíz méter után érezte úgy, hogy ezt nem kéne, de ott még meggyőztem, hogy a kis jeges emelkedő majd elmúlik és jobb lesz az út. Később tényleg jobb lett, mesebeli havas fenyőerdőben jártunk. Aztán az ösvény keskenyebb lett, újra jeges, és a jobb oldalon óriási szakadék várta az érdeklődőket… Ott visszafordultunk. Aztán még aznap a lanovkázást délután kettőkor egyszerűen lekéstük, olyankor már nem visznek fel a hegyre, mert a 16 órai sötétedésig nem érnénk le, a tarajkai jégdóm pedig technikai okokból zárva volt – a programszervezés most kevésbé sikerült jól.

De a környezet végig szép volt a felettünk magasodó hegyekkel, a csajok is tudtak csúszkálni, ettünk, ittunk, kirándultunk, jó volt kimozdulni ismét.

Tippek: Szlovákiában néhány kivételtől eltekintve senki nem beszél angolul, semmi sincs kiírva angolul, és sehol nem lehet bankkártyával fizetni. Utoljára már a Normafánál a rétest is kártyával fizettem ki, ehhez képest a Csorba-tó nemzetközi síközpontban “cash only” a büfé, a lakást átadó hölgy pedig ékesen, hosszasan karattyolt nekünk szlovákul, biztos fontos dolgokat mondott, egy szót sem értettünk belőle. A híres tátrai kisvasút viszont tényleg jó, olcsó, pontos, tiszta és hangulatos, elképesztő a kilátás egyik oldalon a Magas-, a másik oldalon a távolban az Alacsony-Tátrára.

Noémi 2020. elején nézte ki Dél-Olaszországot a következő utazásunk céljának. Részemről is rendben volt a dolog, de amikor konkretizálni kezdtük volna, beütött a járvány és csak most jött el az idő, hogy tényleg elmehessünk. Újdonságként a csajokat is magunkkal vittük, mert úgy éreztük, hogy Dóri is bírná már az utazással járó fáradalmakat. Kikértünk mindenkit mindenhonnan, és kb. elterveztem, hogy öt napig mihez kezdünk majd.

Az utazást tényleg bírta Dóri, semmi probléma nem volt. A most aktuális hányós-fosós vírus viszont sajnos pont Olaszországban, a második napon jött ki rajta… Hétfőtől péntekig tartott a nyaralás, ebből a keddet az apartmanban töltöttük Dóriért aggódva. Ha ugyanez itthon történik, nem para, láttunk már ilyet. De ha nem javul a helyzet és kórházba kell vinni, idegen országban gáz lett volna. Dóri szerencsére másnapra rendbejött, de azért a kedd elég hosszú volt mindenkinek.

Lama Monachile

Én már sok helyen jártam életemben: a gizai piramisoknál, az Eiffel-toronynál, a Buckingham Palotában, a Sixtus-kápolnában, meg Magyarországon is sokfelé. De ilyen szép helyet, mint a Lama Monachile még sohasem láttam. És amíg az összes többi hely olyan, hogy fotón szép, de személyesen nem olyan nagy szám, a Lama Monachile személyesen is hihetetlenül szép.

Mondjuk strandnak erősen kompromisszumos: bazi nagy kövek vannak a víz alatt, amiken bizonytalan minden lépés. Ha fúj a szél, akkor a méteres tengeri hullámok bejönnek az öbölbe is, fellöknek, és ha ráesel egy ilyen sziklára, simán benne van a pakliban egy csonttörés. Májusban pedig még hideg a víz, 18-20 fokos, kb. mint egy sportuszodában. Az a megoldás, ha beúszol a tenger felé, ahol már mély a víz és onnan nézel körül – elképesztően szép látvány. Arra viszont nem alkalmas, hogy a gyerekek önfeledten strandoljanak benne, mint mondjuk a Balatonban.

Tömegközlekedés Dél-Olaszországban

Mentünk ugye repülővel, aztán busszal a városba (Bari), vonattal tovább a másik városba ahol az apartman volt (Polignano a mare), és csütörtökön még tovább eggyel várost nézni (Monopoli). A repülőtéren kérték a beszállókártyát és a személyi igazolványt, és az apartmanban a személyimet. Ezeken kívül egész idő alatt senkit nem érdekelt semmilyen papírunk, igazolásunk, menetjegyünk.

Pedig a covid-oltásaink igazolását letöltöttem (EESZT app!), kinyomtattam papírra is (de minek), sőt Dórinak PCR tesztet csináltattunk indulás előtt (kidobott pénz volt).

Ugyanez a menetjegyekkel: a buszjegyért futnom kellett a Bari repülőtéren át, mert a busz már bent állt a megállóban, a buszjegy viszont a repülőtér átellenes végén levő Relay boltban kapható… Volt olyan utas, aki egyszerűen csak nem vett buszjegyet, ő csinálta jól, mert nem is kérte senki. Vonaton ugyanez: leírják, hogy a jegyet vedd meg és még az állomáson érvényesítsd a “yellow cab” nevű eszközzel. A yellow cab egyébként zöld… És a zöld színű yellow cabben érvényesített jegyeket sem kérte soha senki, egyik vonatút során sem.

Az utastájékoztatás pedig olyan, mint Magyarországon. Minden csak a helyi nyelven van kiírva, a vonatnak pedig csak a célállomása látható, ami nekünk semmit nem mondott, mert azt szerettük volna tudni, melyik áll meg Polignanoban. Megkérdeztem egy ilyen helyi vasutast, mondta, hogy 1-es vágány. Megjött, felszálltunk, és tíz perce ültünk az álló vonaton, amikor a belső monitoron kiírták az állomásokat – Polignano nem volt köztük… Megkérdeztem a kallert – ez tényleg nem áll meg ott, menjünk a 3-as vágányra… Leszálltunk… A 3-as vágányra pont jött a vonat, arra felszálltunk… az volt a jó, de hogy az utastájékoztatást mint problémát például Londonban simán meg tudták ugrani, elképesztő.

Ezek után nem gondolná az ember, de a vonatok pontosak, percre pontosan járnak, a Trenitalia honlapjának megfelelő menetrendben. A honlapot kell nézni, és ahhoz hozzánézni a helyi kiírást.

Az olasz emberek

Ez mondjuk vicces volt, az összes sztereotípiának megfeleltek. Az építőmunkások pizzát kajálnak délben. Mindenki hangosan és sokat beszél, és közben a kezével gesztikulál. Rengeteg a robogós, és ha a robogós srác a mögötte ülő barátnőjének magyaráz, akkor inkább elengedi a kormányt, csak hogy gesztikulálni tudjon… A vonaton jött velünk egy nagyobb iskolás csoport, hát képzelj el száz olasz kisgyereket egy helyen…

Az autózás mint sztereotípia is megvolt: egy életkor felett mindenki autóval jár, kicsi, ócska, összekarcolt Fiatokkal. Nincs elsőbbségadás, a zebrán simán átment előttünk egy csomó autó. Akkor állnak meg, ha konkrétan kimész eléjük az útra, akkor azért nem ütnek el.

Az viszont tetszett, hogy az idősek kiülnek a kapu elé és beszélgetnek, és a férfiak is, nem csak a nők. Relatíve sok az idős férfi, akik jó egészségi állapotban vannak, jól öltözöttek és aktív közösségi életet élnek.

Egy nyaralóvárosban elvártam volna, de csak kevesen beszélnek angolul, azok is rosszul. Mondjuk kedvesek és korrektek – érdekes módon sehol sincs borravalózás, mindenhol pontosan a kiírt összeget fizettük ki, étteremben is (és mindenhol kártyával, ez is alap).

Építészet

Polignano a mare pont úgy van elrontva, mint Kairó: minden tiszta kő. Nincs fű, nincsenek fák, csak fehér színű, márványszerű kő faltól falig. Iszonyatosan forró, nyilván. A járda pedig kb. fél méter mindkét oldalon, a családtagok csak egymás után sorakozhatnak, miközben az úttest két sávos: az autók része fontosabb.

Monopoli viszont kb. olyan, mint egy normális magyar város, vannak benne parkok, játszóterek, üzletek és a járdák is szélesebbek. Monopoliban csak a főtér olyan, mintha a polgármester apjának kőbányája lenne: térkövezve van a marha nagy tér, élmény lehet ott tartózkodni nyáron.

Mit érdemes vinni

Három jó ötletünk is volt, hogy mit vigyünk az útra:

• Chromecast: az apartmanban volt tévé, kb. 3 olasz csatornával. A wifi viszont jó volt, így a Chromecasten keresztül ugyanúgy Netflixezhettünk, mint itthon,
• vízálló mobil tok: egy ilyennel a vízben is veled lehet a telefonod, és elég jól lehet vele fényképeket is készíteni,
• vízálló papucs: ez a köves tengerben volt nagyon hasznos, kíméli a lábadat és kevésbé vágod el, ha valami élesre lépsz.

Szintén nagyra értékeltük az európai roaming szabályozást: mindhármunknak (Dórinak még nincs saját előfizetése) végig volt rendes hálózata és internete is. A csajok digis mobilján mondjuk külön kérni kellett még itthon, meg az Andriodban engedélyezni, de ez nem nagy macera, és az utazás sokkal komfortosabb volt így.

Úgyhogy ez volt a nagy májusi nyaralás. Koncepcionálisan abban tévedtünk, hogy egy fürdős, strandolós útnak szántuk, de Dél-Olaszországnak ez a része erre alkalmatlan. A tenger hideg és mély, a part köves és sehol sincs kiépítve, nincs se árnyék, se büfé, se WC. A városnézés viszont a csajokat csak korlátozottan érdekli: a középkori kis utcák hangulatosak, de 8-12 évesen erre még nem fogékonyak annyira. Ezzel együtt jó volt, mert strandoltunk is, várost is néztünk, a Lama Monachile pedig bármelyik világcsodával felért.