Zsófi és Dóri, 2017. április és május

Április februárhoz hasonlóan eseménytelen volt, nem is írtam blogot, májusban viszont, ahogy közeledtünk a tanév vége felé, sokkal jobban beindult az élet. Őrület, hogy szalad az idő: Zsófi nemsokára kijárja az első évét az iskolában, Dóri meg a bölcsődében…

Óvodát kellett választanunk Dórinak, és ez annyiban izgalmas, hogy jó óvónőhöz kerüljön, illetve az óvoda legyen jól elérhető, útba essen az iskola felé. A leendő óvónőkről sajnos nem tudtunk meg semmit, ezért az elérhetőség alapján jelöltünk meg kettő intézményt: az elsővel pont szemben lakunk, a második Zsófi iskolája mellett van. A harmadik pedig, ami az értelmes kerületi beosztásnak köszönhetően a körzetes, kifejezetten rossz helyen van nekünk, teljesen kiesik az útból. Szóval beadtuk a papírokat, majd amikor már tudni lehetett, hogy van eredmény (más szülők már tudták a saját gyerekükről, hogy hová vették fel), én is telefonáltam az 1. számú oviba. Nem voltak éppen szimpatikusak: sajnos nem volt két percük arra, hogy megnézzék a papírt, hanem majd június 6-án menjünk be a határozatért… OK.

A másodikként megjelölt óvodánál érdeklődni sem kellett, az igazgatónő maga hívta fel Noémit, hogy nem-e akarnánk Dórit mégis oda járatni, mert ott van hely. Ezután még hosszasan csevegtek, Noéminek szimpatikus volt az igazgatónő is. Az eredmény pedig, hogy Dórit az első helyre helyhiány miatt nem vették fel, a második helyre igen, úgyhogy elrendeződött ez is. Az ovi Dóri mostani bölcsődéje mellett van, tehát mindössze egy épülettel arrébb teszem le őt, és úgyis minden azon múlik, hogy az óvónő milyen lesz.

Az iskolában pedig, pontosabban az osztályban Zsófi lett A hónap tanulója áprilisban, ami szuper, de gőzünk sincs, hogy miért, ahogy eddig sem tudtuk, hogy miért lettek mások.

Zsófinak négy fellépése is volt, három táncos, egy pedig az iskola néptáncos körének nevezett színjátszó körével, ahol az István, a királyt adták elő. A gyerekek az eredeti zenére énekeltek rá, meglepően jó színvonalon, István és Réka (Koppány lánya) különösen szépen énekeltek, pedig csak harmadikos(!) gyerekek voltak. Zsófiék az Áldozatunk fogadjátok című dalban voltak a kórus, sőt mozogtak is, nagy papírlapokat lobogtattak, jól szerepeltek ők is.

István a király jelenet

A szülőknek is csinált programokat az iskola, részt vettem például életem első szülői értekezletén. Klassz volt, az ofő rengeteget sztorizott a gyerekekről, miközben elmondta a miheztartást, láthatóan nagyon szereti őket, és a szülők is tök normálisak voltak. Volt egy családi rendezvény is az iskolában, egy szombat délelőtt bográcsoztunk az udvaron, minden osztálynak volt egy bográcsa kaját főzni, ez is jól sikerült. Jól teszi az iskola, hogy a szülőket is becsalogatja az épületbe különböző programokkal, sokkal jobb, ha élő kapcsolatunk van az intézménnyel, mintha csak reggel beküldenénk a gyereket az épületbe, délután meg kihívnánk belőle.

Itthon pedig ismét teszünk egy próbálkozást az angol nyelvű tévézés bevezetésére, mert ha már nézik a csajok a tévét, az legyen angolul: előfizettünk a Netflixre. Ha lesz időnk, ez nekünk is előnyös lesz Noémivel sorozatozni – egyelőre a Designated Survivort kezdtük el, ami a 24-re és Az elnök embereire is emlékeztet, de sajnos elég távolról…

Fame, utolsó előadás

Amikor harmadszor is jegyet vettünk rá, még nem tudtuk, hogy a Fame lekerül a színház repertoárjáról és a legutolsó előadást fogjuk látni. Furcsa dolog ez: bizonyos darabokkal kapcsolatban úgy érzi az ember, hogy örökké műsoron kellene tartani, mert akárhányszor megnézné szívesen. Kamaszkoromban egy randin egy lány azt mondta, 21-szer látta az Én, és a kisöcsémet, de nem hittem el, mert nem tudtam elképzelni. Most már el tudom, sőt, amikor valaki más azt írja a Facebookon, hogy 48-szor látta a Vámpírok bálját, másvalaki 18-szor ült be a Fame-re két évad alatt, tulajdonképpen meg is tudom érteni, a Fame nekünk is minden alkalommal egyre jobban tetszett.

Ez az utolsó előadás is kitűnő volt, a színészek felszabadultan marhultak a lazább jelenetekben, de a feszültség is a helyén volt, dalok, minden. A “búcsú” viszont csalódást okozott: először is a színészek rájöttek, hogy 2017 van, és akár egy mobiltelefonnal is meg lehet örökíteni, hogy szerepeltek ebben a darabban. Így a fináléban a társulat tagjai összeálltak egy csoport-szelfire, és oda sem bagóztak a halálból éppen visszatérő Carmen Diazra (a kép forrása: Közönség.hu@Facebook)

Senki nem figyel Gubik Petrára

A Carment játszó Gubik Petra szintén fel akarta venni magát a telefonjával, de alighanem elfelejtett az előlapi kamerára váltani, úgyhogy szelfi-videó helyett felvette a plafont, a társulat többi tagját, a közönséget, csak magát nem. Igaz, a hangfelvétel jó lett, és ami így látszik, az is nagy élmény azért… Amúgy kilencszázan ültek a nézőtéren, nem lett volna egy ismerős, aki felveszi az egészet onnan, ahonnan a legjobban látni és hallani az előadást?

Ezután videókat vetítettek fekete-fehérben, OK, majd Nádasi Veronika énekelt egy dalt az eredeti Fame-ből, szép volt, végül fiatal végzősöket ünnepeltek a színpadon, ezzel se volt gond. A probléma, hogy az egész előadás poénja, a flash, a katarzis, ugye, nem akarom folyton ismételni magamat, de Carmen Diaz, a halál, az élet, a sztárság és a sárga taxi – nem lehetett volna inkább azt megismételni? Noémi megállapította, hogy nekem jobb lenne, ha csak a finálét adnák elő újra és újra két órán keresztül, hát ja. Volt egy lány, aki legalább az utolsó 10 másodpercet felvette belőle (a többi a tapsrend):

Párizs

Városnéző sorozatunk újabb állomásaként Párizsban töltöttük a hosszú hétvége nagyobb részét. Egy utat Párizsba könnyű megtervezni, mert a város tele van világhírű látnivalókkal, viszont annyiban nehéz, hogy a fapados repülők nem járnak olyan sűrűn, mint például Londonba. Végül egy két éjszakás hosszú hétvége jött ki a számolgatásból, és már régen megvettem a jegyeket, amikor rájöttünk, hogy ez húsvét hétvége lesz (ezért nem volt még semmilyen program a naptárban!), és az is jól jött, hogy a pénteket munkaszüneti nappá avatták kedves vezetőink.

Úgyhogy pénteken reggel huss, lassan kezdünk hozzászokni a repüléshez, bár amikor 500 méter magasan a repülőgép fékezni kezd, még mindig rám jön a frász, hogy le fogunk zuhanni. Azt is jegyezzük fel, hogy a falusi fapados reptéren a „buszra szállás” műveletét Párizsban mennyivel kulturáltabban oldották meg, mint Rómában: rendezett sor, minimális várakozással (Rómában tolakodni kellett). Igaz, a Porte Maillothoz ígért leszállóhely maximum a Porte Maillot környékén volt, de a modern helymeghatározó technológia segítségével sikerült megállapítani, hogy hol vagyunk és merre induljunk tovább.

Most először sikerült megugrani azt is, hogy működő mobiltelefon legyen nálam (Noéminél eddig is volt), sőt, internet-kapcsolat is! Ehhez külön SIM-kártyát szereztünk Nórától, Dominó(!), és már csak a Telekom ügyfélszolgálatát kellett felhívnom a Porte Maillot melletti McDonald’sból, hogy kiderüljön: a Dominó kártyákhoz a roamingot külön engedélyezni kell, nem ám, hogy csak úgy telefonálgatni kezdesz külföldről…

Ragyogó napsütéses időt fogtunk ki, igazi sétára valót: Diadalív, Palais de Chaillot, Eiffel-torony, ez egy kellemes sétatávolság. Az Eiffel-toronyba eredetileg fel akartunk menni, de a helyszínen megállapítottuk, hogy erre semmi esély, mert kilométeres sor állt, abszolút mozdulatlanul. Persze a többség eleve esélytelen: sokkal több ember van ott, mint amennyi a hely kapacitása. Négy lift jár fel és le a torony lábain (pénteken csak három működött), de mivel a torony magas, a liftek kicsik és lassúak, van egy matematikai korlátja annak, hogy adott idő alatt mennyien tudják a tornyot megjárni. Na, ennél kb. tízszer többen álldogáltunk odalenn, úgyhogy rövid szemlélődés után ezt a programot passzoltuk.

Párizsi látkép az Eiffel-toronnyal

Délután Louvre, amire alaposan rákészültem, hogy pontosan tudjuk, mit akarunk megnézni. Mona Lisa, Tintoretto – ugye Cinquecentóból, Avignon és Toulon között -, Tintoretto képei egyébként a Mona Lisával egy teremben vannak. Aztán Madame Récamiere és a többiek, klassz volt, de az az igazság, hogy ha csak úgy vaktában járkál valaki, akkor is bármerre jár, csodákat láthat végtelen mennyiségben.

A Louvre-ban volt először zavaró a franciák nyelv-nácisága, hogy mindent először franciául kell kiírni, ami hagyján, de néha kizárólag csak franciául. Na most a Louvre a világ leghíresebb múzeuma, és érdemes lenne felmérni, a látogatók milyen nyelveken értenek (esetleg a múzeum előtti néger gagyiárusoktól lehetne érdeklődni, mert ők mindenkitől megkérdezik, honnan jöttek, szerintem bármelyikük kapásból tudna pontos demográfiai adatokat mondani). Szóval egy Louvre-ban, egy központi helyen elhelyezett, gyönyörű szobor mellé csak franciául kiírni, hogy mit ábrázol, audio guide ide vagy oda, szerintem rövidlátó, korlátolt bunkóság.

A Lourve üvegpiramisa a naplementében

A látnivalók között metróval közlekedtünk, amiben sokat segített, hogy egy idő után sikerült a Google Maps tervezője és a falakon látható jelek között összefüggéseket találni. A legnagyobb rejtvény a „Sortie” felirat volt, amiről azt hittem, egy megálló neve, vagy a végállomás, vagy valami nagyon híres látnivaló, annyira hirdették mindenhol… (azt jelenti: kijárat…) Az utcai közlekedés sajátossága pedig, hogy amit a gyalogoslámpák mutatnak, piros ember kontra zöld ember, ez nem utasítás, csupán javaslat, ha nem jön autó, nyugodtan át lehet kelni a túloldalra bármikor.

Szombaton kivonatoztunk a Versailles-i kastélyhoz, amihez a jegyárus kislány ékes angolsággal adott eligazítást – beszélgetni azért még szabad angolul Párizsban. A kastély előtt aztán egy órát álltunk az esőben a sorban, de végül is megérte, gyönyörű volt, és elképzeltük, ahogy XIV., XV. és XVI. Lajos, valamint Vágó Bernedett Marie Antoinette ezek között a falak között élt és uralkodott… amíg le nem vágták a fejét, ugye.

Délután a Rodin Múzeumban voltunk, legalábbis a kertjében, mert az is elég volt: gyönyörű kert, romantikus séta, világhírű szobrok, később zuhogó eső… Estére pedig egy romantikus kis éttermet néztünk ki a Montmartre-n az Instagramról – a fotó annyira mesebeli volt, hogy egy ideig abban sem voltunk biztosak, hogy a hely valóban létezik. Pedig létezik, csak zárva volt, de a környék valóban nagyon szép. Balra az Insta-fotó, jobbra az enyém, jó szeműek felismerhetik Noémit a kapu előtt.

La Maison Rose kávézó

Vasárnapra esett az egyetlen komoly szívás: a Notre Dame tornyaiba előre megvettük a jegyet, és nem akartuk, hogy kárba vesszen a pénz. A bejutáshoz viszont 2 órát(!) kellett sorba állni… A sor a templom melletti utcán állt, hidegben, huzatban, teljesen összefagytunk, mire végre bejutottunk. Akkor aztán lépcsőzhettünk felfelé egy csomót, hogy megtekintsünk egy darab harangot (Quasimodo harangozott vele, ugye), majd körben Párizs látképét, ami nem sokban különbözött attól, mint amit előző este a Sacré Coeur mellől láttunk. Ezzel együtt megérte volna – ha nem kell 2 órát sorban állni…

Zsófi és Dóri, 2017. február és március

Februárban nem írtam bejegyzést a csajszikról, mert nem történt semmi különös. Voltak klassz programjaink, például Zsófival megnéztük moziban a Nyomás utána című Bud Spencer-Terence Hill-filmet, ahová Izát is vittük magunkkal, aki velünk együtt nevetett a poénokon. Voltunk a Zoo Caféban, ahol mindenféle egzotikus állatot odahoztak, de Dórit csak a macskák érdekelték. Voltunk Réka szülinapján, játszóházakban, és a jó időben lehet végre újra játszóterezni is.

Megvolt Dóri első farsangja a bölcsiben, nagyon jól sikerült, klassz jelmezeik voltak. Dóri lepkének öltözött, de volt Tűzoltó Sam, Pókember, boszorka – aranyosak voltak a picik beöltözve (amúgy is azok). A bölcsibe új gondozónő érkezett, aki az elődjéhez hasonlóan kedves és rendes, Dóri gyorsan megszerette őt is.

Itt a jó idő, úgyhogy Dóri minden nap motorozik a bölcsőde udvarán, és le is koptatta a csizmája orrát teljesen, miközben húzta a földön. Kerestünk tehát cipővédőt: 3.400 forint a Brendonban, de amint az új gondozónő emlékeztetett, ilyesmiből a használt is pont olyan jó… úgyhogy egy ezresért vettem végül a Jófogáson.

Új szabály van a bölcsiben: nem lehet bevinni ételt és italt, kizárólag gyümölcsöket és 100%-os gyümölcslevet. Egészségesen kell étkezni! Úgyhogy Dóri névnapját sem ünnepelték meg keksszel és szörppel, mert a szabály az szabály…

Zsófiéknál is volt farsang, az is jól sikerült, oda még szabad sütit és szörpöt bevinni… A hétköznapokra pedig Zsófi új padtársat kapott, most először fiút, de mivel Danikával csoporttársak voltak az oviban, régi ismerősök már. Érdekes, hogy így cserélgeti a tanítónő a padtársakat, gondolom keresi a legjobb kombinációkat. Zsófi nyilván azokkal ülne szívesebben, akikkel amúgy is közelebbi barátok, de Danikával sincs problémája, az eredményein se látszik különbség, szóval nekünk végül is mindegy.

Zsófiék voltak táncversenyen és most először nyertek aranyérmet! Nyolc versenyző csapat volt a kategóriában, amiből kettő kapott aranyat, a többiek ezüstöt. Zsófi nagyon várta már, hogy aranyérmet is kapjon az eddigi ezüstök után, és most teljesült ez a vágya is.

Kindle-kalandok (tanulsággal)

Szilveszter előtt rácsuktam az ágyat a Kindle Paperwhite-omra. Betört az üvege, de úgy gondoltam, hogy még javítható, így kerestem egy szervízt. A munkahelyemhez közel találtam egyet, le is adtam a készüléket javításra, megállapították, hogy a kijelzőt cserélni kell, megegyeztünk az árban, és mondták, hogy ha elkészült, felhívnak. De nem hívtak. Egy idő után én kezdtem el telefonálgatni, mire többször is azt hazudták, hogy az alkatrész már megérkezett és 1-2 napon belüli visszahívást ígértek, ami azonban soha nem történt meg. Végül elfogyott a türelmem, visszakértem a készüléket és vissza is adták, nyilván ugyanúgy törötten. Megírtam ugyanezt a bolt Facebookos értékeléseként is: a XIII. kerületi Kindleshophoz nem érdemes fordulni.

A Kindle Voyage készülékem képernyője, látható a sárgaságMás szervíz viszont nincs: Kindle javítását sehol sem vállalják rajtuk kívül. Úgyhogy vettem egy újat, a szebb kijelző és oldalsó lapozógombok miatt rászántam a pénzt egy Kindle Voyage-ra. Sajnos a megkapott eszköz hibás: a felső részén sárgás a világítása. Kiderült, hogy ez egy évek óta ismert típushiba a Voyage-ok esetén, volt, aki négy(!) hibás készüléket küldött vissza az Amazonnak, mert a cserekészülékek is mind hibásnak bizonyultak. Egyébként annyira nem gáz a sárgaság, akár együtt is lehet vele élni, csak az 50-80 ezer forintos vételárba nem fér bele, hogy láthatóan hibás legyen a képernyő, főleg, hogy a Kindle lényegében nem sokkal több, mint egy jó képernyő… A képen a saját Voyage-om képernyője látható, amin középen megfordítottam az alsó és a felső részt, hogy jobban látszódjon a különbség.

Az Amazon hozzáállása, hogy egy ismert típushibát évekig nem javítanak ki és tovább forgalmazzák a rossz készülékeket: gáz.

Ha egy prémium készüléket forgalmaznak évekig ismert típushibával: nagyon gáz!

Kértem tehát én is, hogy cseréljék ki, de Magyarországra az Amazon nem küld cserekészüléket. Visszafizették viszont a készülék árát, anyagi kár tehát nem ért, sőt, mivel a készüléket sem kérték vissza, végül is ingyen jutottam hozzá egy felül kissé sárgás színnel világító Voyage-hoz. De a tanulság szerintem ez: amíg jó Kindle készüléked van: szuper, de ha bármi problémád adódik: szívás.

Összehasonlításként: Noémi Huawei telefonján is kijött egy típushiba. A Huawei telefonok az ország számtalan Posta hivatalában leadhatók garanciális javításra. Le is adtuk az Ecseri úton, egy hét múlva futárral visszaküldték megjavítva, azóta is rendben van (és mindezt ingyen).

Zsófi és Dóri, 2017. január

Januárban matekra gyúrtunk Zsófival, mert a feladatok nem mindig mentek jól neki, és abban sem voltunk biztosak, hogy az adott absztrakciót mindig pontosan érti. Úgyhogy Noémi gyakorolt vele esténként, plusz feladatokat is kapott, és szépen belejött. A félévi bizonyítványa pedig kitűnő lett, minden egyes tantárgyból “Kitűnően megfelelt” értékelést kapott, plusz a magatartása és a szorgalma is Példás – eddig nincs gond az iskolával.

Dórinál viszont azt vettük észre, hogy kezd szétesni az alvása, sokat van fent éjszaka és nappal sem alszik jól. Azt gondoltam problémának, hogy az otthoni és a bölcsődei napirendje eltért: otthon még kétszer aludt nap közben, délelőtt és délután is, a bölcsiben viszont csak egy alvás van, rögtön ebéd után. A fix napirend fontos a gyerekeknek, úgyhogy otthon is átálltunk vele az egyszeri alvásra. Remélhetőleg így is ki tudja pihenni magát, a bioritmusának pedig jobb az állandóság.

Főleg, hogy viszonylag rendszertelenül járt bölcsibe: amikor kissé taknyos lett, rögtön itthon tartottuk, nem vártuk meg, amíg begyullad a füle vagy a tüdeje. Úgyhogy az ünnepek alatt itthon volt, aztán kicsit járt bölcsibe, aztán megint nem, aztán megint igen, csak el tudjon szegény igazodni – de az ebéd utáni alvás már legalább egy fix pont az életében.

Két helyen voltunk a hónapban: a Tropicariumban, amivel kapcsolatban Dóri aggódott, hogy a krokodil nem eszi majd meg az új gyűrűit? Mondjuk szerintem inkább az izgatta, hogy ő magát nem fogja-e megenni… De végül nem ette meg se a gyűrűt, se Dórit, a krokodil tulajdonképpen meg se mozdult, a többin viszont elég jól szórakoztunk.

Ezen kívül a Fővárosi Nagycirkusz Ludas Matyi előadását láttuk, ami a csajoknak, Noémit is beleértve tetszett, szerintem viszont pocsék volt. Ez ugyanis inkább színházi előadás, mint cirkusz, összefüggő története van és énekelnek(!) benne, valamint nyomokban cirkuszi mutatványokat tartalmaz. A cirkusz része elment, népieskedő színháznak viszont rossz volt és még hosszú is. Azt is megjegyezném, hogy a büfében elképesztő árak vannak, még a moziknál is drágább minden, otthonról érdemes kaját vinni inkább.

A Pénzcentrum szerint drága dolog babát vállalni

Médiakritika rovatunk következik: a Pénzcentrum újságírónője összeadta, milyen költségek vannak egy babával: Pozitív lett a terhességi teszt? Drága 9 hónap vár rátok

A hölgy a közelében sem jár az igazságnak: az összegek módszeres felülbecslésével próbál rémítgetni. Egy kisbaba valódi költségei ennek a közelében sincsenek. Nézzük tételesen, először a cikkben szereplő összeget, aztán a valóságot, saját tapasztalatból (kiemelések tőlem):

Nem kötelező, de ajánlott szűrés a 3-4D ultrahang, ami a piaci árakat nézve 20-30 ezer forintba kerül (…)

Csak találomra kerestem egyet: 12.800 forint, Budapest belvárosában. Mi konkrétan nem itt voltunk, de nekünk is 13 ezer körül volt (mindkét gyerek esetén).

Új bababútor nagyjából 100 ezer forinttól lehet találni, a kereskedők tapasztalatai szerint viszont általában 200-250 ezer forintot szánnak rá a párok. Használtan viszont már 50 ezer forint körül is lehet találni internetes hirdetési oldalakon.

Itt nem egy komplett szoba berendezéséről van szó, csak a rácsos ágy, szekrény, pelenkázó kombóról. Kétszázötven?! Mi 20 ezer forintért vettünk egyet a Vaterán használtan, mindkét gyereket gond nélkül kiszolgálta.

Ha olcsó, de azért vállalható minőséget nézünk: babakád 3 000, kádállvány 4 800, szivacs a kád aljába 1 500 (utóbbi helyettesíthető egy textilpelenkával is). Ez így együtt 9 300 forint.

Egy babakád 2 ezer forint, nem három. Kádállvány ötezerért? Szerintem tedd be a nagy kádba a kis kádat, illetve ízlés szerint helyezd el a mosógépen vagy bármelyik asztalon… Zsófi és Dóri pedig simán átvészelte a babakort úgy, hogy fürdés közben nem volt 1500 forintos szivacs a fenekük alatt…

A másik jó közlekedési eszköz, a babakocsi. Egy kétfunkciós modellt már 50 ezer forint körül is lehet kapni, a három funkciós (tehát ültetni is lehet) pedig nagyjából 100 ezer forint körül kezdődik.

Mi kettőt is kaptunk ingyen innen-onnan, majd amikor vásárolni kellett, 8 ezerért vettünk ültetős-fektetőst. Ez jó volt Zsófinak, most is jó még Dórinak, soha semmi baja nem volt. (Tény, hogy “nyári”, tehát olcsóbb változat, Dóri nyári születése miatt ez is elég volt, egy téli lehet, hogy drágább, de nem ennyivel.)

Cumisüveg sterilizáló – ez lehet folyadék (1-2 ezer forint), mikrós, ami gőzzel sterilizál (2-5 ezer forint), elektromos (15-40 ezer forint)

Én nem is tudtam, hogy ilyen eszköz létezik! Spóroltunk negyvenezer forintot!

A szerző tehát szándékosan felülbecsli az összegeket, valamint felesleges dolgokat tüntet fel szükségesnek, ezzel próbálja rémisztően drága dolognak feltüntetni a gyerekvállalást. Egy kisbaba születése valójában alig-alig terheli meg a családi költségvetést. A szerző ugyanis megfeledkezik róla, hogy a gyerek születése után a szülők saját magukra sokkal kevesebbet fognak költeni. Nem azért, mert megvonják a szájuktól a falatot, hanem mert kevesebbet járnak el szórakozni, kevesebbet utaznak és kevesebb idő marad a költséges hobbikra is.

Az persze egy jól ismert viselkedési minta, hogy a szülők mindenből a legjobbat akarják a gyereküknek, és ha valaki százezerért vesz babakocsit, magánügy. De a babavállalás nem feltétlenül költséges dolog: a gyerekeknek (a cipőn kívül) mindenből megfelelő a használt, amivel egyébként a környezetet is véded. Az is sokat segít, ha a szülőktől/rokonoktól/barátoktól érkező ajándékozást instruálni tudod: mindenkinek jobb, ha valóban hasznos ajándékokat hoznak. Mi például Zsófinak és Dórinak alig-alig vettünk ruhát, a szüleink annyit vásároltak, a barátainktól pedig pelenkát kértünk, ha ajándékozni akartak.

A gyerekekkel kapcsolatos költségek nem a babakorban magasak, hanem – a mi esetünkben legalábbis – a közösségbe kerülésnél menetrendszerűen bekövetkező betegségek kezelésénél, a második hullám pedig az iskolakezdés. Persze ezeknél is vannak megoldások: az Index cikke szerint például az iskolatáskák 10-15 ezerbe, vagy még többe kerülnek – pedig milyen szép jégvarázsos táska van az alin is 26 dollárért…

Zsófi és Dóri, 2016. december

December elején, egy hét késéssel tartottuk meg Zsófinak a hányós betegség miatt elmaradt születésnapi buliját, az Iparművészeti Múzeumban. Az ötletet Noémi kolléganőjétől kaptuk, és megtetszett a lehetőség, hogy szakképzett múzeumpedagógusok jól kitalált menetrend szerint mesélnek nekik, bemutatják a múzeumot, majd kézműveskedés van és tortázás – és az egész még olcsóbb is, mint ugyanennyi gyereket játszóházba vinni, ahol csak játszanak, esznek-isznak és kész. Úgyhogy lefoglaltuk az időpontot (majd átraktuk egy héttel későbbre), meghívtuk Zsófi aktuális baráti körét és tényleg nagyon jól sikerült minden, a múzeum szép volt, a pedagógus képzett és kedves, jól érezték magukat a gyerekek. Ez volt a program, ha valakit érdekel, de más múzeumokban is tartanak ilyeneket.

Gyerekek körben ülnek a múzeumban

Bepótoltuk a Marcipán cicát is, még pont időben, mert 19 év után januártól leveszik a Bábszínház műsoráról. Zsófi nagyon élvezte, egy-két szám még nekem is bejött belőle. Voltunk moziban is, kétszer: először az És megint dühbe jövünket néztük meg, klassz volt a nosztalgia-mozizás, csak hosszú, a két órás film végét Zsófi már elég nehezen bírta türelemmel, bármennyire is bejönnek neki a bunyók. A másik film a Vaiana volt, ami Zsófinak és a társaságban levő többi gyereknek tetszett, és szerintem is szép volt, amíg ébren voltam…

Voltak Télapó- és karácsonyi ünnepségek: a bölcsiben még nem a gyerekek adták elő a műsort, hanem a gondozók – sajátos ötlet, de állítólag jó volt (én nem tudtam megnézni). Az iskolában már a gyerekek énekeltek és verseltek, azt már én is láttam, az is jó volt, szépen és bátran adták elő a műsort. Az énekkarral volt egy templomi fellépésük is, az is jól sikerült, bár Zsófiéknak mint elsősöknek ebben még csak kisebb szerepe volt.

Dórinak volt egy régóta húzódó betegsége, folyamatosan taknyos volt és köhögött. Amikor már aludni sem tudott a köhögéstől, elvittem az ügyeletre, és kiderült, hogy atípusos tüdőgyulladása volt, antibiotikumot kellett szednie. Az ügyeletre este fél 10-re vittem el, mert addigra látszott, hogy aznap este sem fog tudni aludni, de gondoltam, még viszonylag korán van, ezt elintézzük, 11 körül otthon leszünk és az éjszakát azért lényegében még átalhatjuk. Nos, 2 és fél órát ültünk a Heim Pál ügyeletén, mire sorra kerültünk. Vicces volt egy beteg és álmos kisgyerekkel, nekem is álmosan dekkolni a váróban, a kényelmetlen székeken. Pedig nem is voltak sokan, csak iszonyú lassan haladt a sor. Mint kiderült, az orvosnak nem volt asszisztense, minden ambuláns lapot egyedül kellett megírnia… Ehhez az amúgy normális tempóban megtartott vizsgálat után a doki néni leült és nekiállt begépelni az A4-es oldalnyi szöveget. Terjedelemre sem kevés, szakszerű és pontos is kell legyen, eltartott egy darabig, mire megírta, mi meg addig ott álltunk Dórival (mások meg odakint várakoztak). Borzasztó, hogy Magyarország első számú gyerekgyógyászati ügyeletén nincs egy asszisztens vagy egy írnok, aki már a vizsgálat közben gépel, hogy a doki néninek a végén csak átolvasnia és pecsételnie kelljen a papírt – hosszú órákat lehetne megspórolni a várakozásból.

Dórira itthon is várt egy kihívás: átköltöztettük a kiságyából az emeletes ágy alsó részére. Amúgy is aktuális volt lassan, hogy ezt megtegyük és felszabadítsuk a régi ágya helyét, azért vágtunk bele pont most, mert az egyik karácsonyi ajándéknak kellett a hely. Vettünk ugyanis egy házikót a csajoknak, ahová be lehet bújni és elvonulni játszani, ahhoz viszont, hogy karácsonyra fel tudjuk állítani, Dóri kiságyát előbb ki kellett paterolni. Úgyhogy szétszereltem a kiságyat, Dóri pedig azóta az emeletes ágy alsó szintjén alszik. Viszonylag könnyen megszokta az új helyét, szépen elalszik mindig ott is, csak néha kérdezte, hol van a régi ágya, de nem izgult különösebben emiatt.

A karácsonyt most már rutinosan csináltuk végig: magas, de vékony fát vettünk, normannt, hogy ne hulljon a levele, és hogy a díszítésből se legyen veszekedés, én leléptem otthonról Dórival együtt. Mire hazaértünk, készen állt a karácsonyfa és lehetett ünnepelni. A legjobban eltalált ajándék a kis ház lett (alább egy kép arról, ahogy építem), illetve Zsófinak a Labyrinth nevű társasjáték. Ezt ő már az oviból ismerte, ami annyiban meglepő, hogy 7 éves kortól ajánlják, de legalább nem kellett külön ismerkedő köröket futni. Esténként pedig, amikor Dóri már lefeküdt, Zsófival még lejátszottunk 1-1 menetet – a foszforeszkáló verziót vettük, úgyhogy egy idő után a teljesen sötét szobában játszottunk, tök jól néz ki.

Építem a kisházat

Az ünnepek alatt végig itthon voltunk és azt találtuk ki, hogy a barátainkkal fogunk találkozni. Ez többnyire gyerekes társaságot jelentett, így a csajoknak is megvolt a program, lehetett mozizni Nellivel és Petivel, társasozni Katicával, meg a szokásos mindenfélét játszani Rékával, Jázminnal és Brigivel, jól sikerült vendégségek voltak.

A másik ünnepek alatti programunk az írás és olvasás gyakorlása volt Zsófival. Nem kínoztuk vele sokat, 10-20 percet kellett csak gyakorolnia, de azt minden nap, karácsonykor is. Úgy gondolom egyébként, hogy ez a jó módszer: nem sokat, de minden nap gyakorolni, így a hosszútávú memóriájában rögződik az olvasni tudás.

Évértékelés, 2016.

Ennél se legyen rosszabb évünk ezután: a szokásos fertőzésektől eltekintve egészségesek voltunk, Dóri beilleszkedett a bölcsibe, Zsófi az iskolába, Noémi újra dolgozik és én is megvagyok a Nuance-nál. Voltunk két esküvőn és egy temetésen. Utazgattunk ide-oda, a legjobb a londoni út volt, de jártunk moziba, színházba, koncertekre és könyvtárba is.

Megszereztem az ISTQB CTFL bizonyítványt, Noémi pedig a jogosítványt. Újra felfedeztem két régi kedves időtöltést: a ping-pongot és a sakkot. Ping-pongozni az irodában szoktunk, ahol a cég támogatja a munkavégzést nem zavaró játékot, sakkozni pedig a modern internetes világhálózat segítségével élő ellenfelek ellen tudok a világ minden részéről.

A 2016-ra vonatkozó célkitűzések a szokásosan alakultak: a futás és az angolozás rendben volt, a fogyókúra nem. A fogyókúra kudarca különösen bosszantó, mióta ismerem a módszert, amivel sikeresen fogyni lehet (no szénhidrát, no cukor), de ahelyett, hogy figyelnék rá, elszórakozom (és visszahíztam… egy csomó kilót).

A futás úgy alakult, hogy szeptemberig nagyon sokat futottam, arányosan többet mint az eddigi rekordév 2011-ben. Szeptembertől viszont többet kellett itthon segítenem, nem értem rá esténként szaladgálni. A végeredmény 322 kilométer, amivel tökéletesen elégedett vagyok, de jövőre kár erre célkitűzést tenni, úgyis az élethelyzetünktől függ, mennyire lesz rá időm.

Az angolul olvasás is jól sikerült – mondjuk ez egy elég könnyen betartható fogadalom volt, egyszerűen nem olvastam magyarul könyveket. Év közben persze sajnáltam kihagyni a magyar szerzők aktuális műveit, de majd jövőre bepótolom őket. Angolul 42 könyvet olvastam el, amelyek közül Rob Lowe kétrészes önéletrajza óriási meglepetés volt, ki hitte volna, hogy Rob így tud sztorizni. Nagyon jó volt még a Cormoran Strike-sorozat harmadik része, a Lockwood-sorozat negyedik része, és év végén volt még egy szuper sorozatom a Netgalleynél: megkaptam review-ra Sylvain Neuvel óriásrobotos sorozatának a második részét, és két új John Scalzi-könyvet is, a Miniatures-t és a Collapsing Empire-t. Az angolul olvasás gerincének egyébként a Hap and Leonard-sorozatot szántam, de annyira nem volt jó, a negyedik rész például kifejezetten durva volt az ízlésemhez képest (a most megjelenő 13. részt azért szintén elkértem a Netgalley-n…).

Jövőre olyan fogadalmakat teszek majd, amelyek mindig 1-1 hónapra lesznek érvényesek – valahol olvastam erről a módszerről és nagyon tetszett. Egy hónapig sokkal könnyebb betartani valamit, így erősebb fogadalmak betartására is van esély és az egész sokkal változatosabb. A 12 fogadalmat még nem találtam ki, majd menet közben improvizálok, amit viszont egész évben számolni fogok (a kilókon kívül):

  • az elolvasott könyvek fele maradjon angol.

2016 legviccesebb saját fotója pedig szerintem ez volt: -Na mizu fater, megy még a matek?

Einstein viaszfigurájával a Madame Tussaudban

Az Év Slágere, 2016: Fame (finálé)

Nem készültem fel előzetesen a darabból: a történet ismertetőjét olvastam, a Nagy Slágert is ismertem, de nem olvastam róla kritikákat és nem néztem belőle videókat a neten.

De alapvetően szuper volt, egy könnyűzenés, fiatalokról szóló történet. A Nagy Sláger viszont, amit vártam, csak az első felvonás elején hangzott el, egy másik dal részeként. Úgyhogy amikor a darab végén a szereplők kórusban énekelték Carmen Diaz búcsúztatóját, némi hiányérzetem maradt, de lélekben már készülődtem a ruhatárba. Gondolom a közönségből mindenki más tudta, mi fog még következni, nekem viszont meglepetés volt: dübörgés, Emlékezz! Emlékezz! felkiáltások, majd a Carment játszó Gubik Petra Jézus-pózban ereszkedett le a színpad tetejéről, és bár dramaturgiailag halott volt, a fináléban megvalósult az álma, ő lett a nagy sztár, aki mindig is lenni akart.

Gubik Petra a Fame-ben

Banális történet, de ott és akkor ütős volt, annyira megérintett, hogy két nappal később jegyet vettünk a Fame-re újra, és októberben megnéztük még egyszer, illetve egész évben ezt a dalt hallgattam újra és újra és újra.

A jelenet pontosan abban a formában, ahogy mi láttuk, nem érhető el a neten – az Operettszínház ennyire még nem jár 2016-ban, nyilván azt gondolják, vegyünk rá jegyet újra, ha ismét látni akarjuk. Ezért innen-onnan szemezget az ember: az Echo tévé egyik operett-témájú tévéműsorának a végén például óvatlanul leadták, én pedig vettem a fáradtságot és letöltöttem az egész műsort tartalmazó mp4 fájlt a tévé honlapjáról, kivágtam belőle a vonatkozó részt és feltöltöttem újra, csak azt. Itt Muri Enikő játssza Carment, ami annyiban nem stimmel, hogy mi mindkétszer Gubik Petrával láttuk, de természetesen vele sem rossz:

Gubik Petra saját verzióját a DoktoRock Színtársulat 25. szülinapi gáláján rögzítették – elég hamisan énekel ezen a konkrét felvételen, de az energia átjön:

És amit egész évben végül is a legtöbbet hallgattam, az a színház saját videóklipje. Ebben mindenki énekel, viszont kifogástalan a hangminőség, ideális ahhoz, hogy mp3-ban letöltsem és minden eszközön meg tudjam hallgatni: