Szatmári Péter

Jó év volt a 2011-es is, hasonlított 2010-hez: egészségesek voltunk, békességben és boldogságban éltünk hármasban. Az is hasonló volt, hogy Noémi itthon volt Zsófival, én pedig az alapítványnál dolgoztam, 2012. ebből a szempontból rögtön januártól más lesz, mert Zsófi bölcsődébe fog járni. Noémi Zsófi nevelése mellett sikerrel haladt előre a mérlegképes könyvelői végzettség felé, én pedig az angol nyelvtudásomat igyekeztem felfrissíteni és új könyves oldalt indítottam.

Temetés idén egy sem volt, bár sajnos meghalt Bartha Zsuzsa, csak nem akart magának temetést. Volt viszont egy esküvő is, Teri, az unokatesóm feleségül ment Robihoz, majd októberben megszületett a kislányuk, Brigi. Tegnap éppen meglátogattuk őket, Brigi nagyon aranyos, szépen elnézelődött a kezemben, Zsófi viszont alig mert hozzányúlni, a másod-unokatesó olyan kis törékeny még.

Toplisták: a két legjobb film, amit idén láttam, a Szellemíró és A király beszéde volt, függetlenül attól, hogy mindkettő még 2010-ben jelent meg… Moziban az IMAX 3D-s utolsó Harry Potter, a Paul és a Mission: Impossible – Fantom protokoll jött be leginkább. A könyvek között szintén a Szellemíró, az Imágó és a Dél királynője a nyertesek.

Célkitűzések

A legtöbb tavalyi célkitűzésemet csak “majdnem” sikerült elérni. Fogytam 7 kilót 12 helyett, ez sem olyan rossz, jövőre a cél: 9 kiló mínusz.

400 kilométert kocogtam az idén, de ami sokkal viccesebben hangzik: 537 alkalommal futottam körbe a közeli focipályát… Egyszerre a félmaraton (a 4 Sziget-kör) sajnos nem jött össze, 3 kört egyben viszont többször is le tudtam már futni. Ilyenkor két körön át jól megy a futás, a harmadik kör viszont már csak szenvedés és kín. Az utolsó alkalommal volt olyan, hogy a harmadik kör is dinamikusan és erőből ment, és ez reményt ad, hogy ha még néhányszor sikerülne ilyen módon három kört futni, egyszer majd belevágok a negyedikbe is – remélhetőleg 2012-ben.

Könyvírás: könyvet írni nehéz. Maga az írás még menne, hiszen kb. hetente szoktam írni 5-6 ezer karakteres cikkeket vagy blogbejegyzéseket. A probléma, hogy egy könyv kb. 100 ezer karakternél kezdődik, és mivel nem tudom folyamatosan írni, nehéz újra és újra felvenni a fonalat. A jó hír, hogy az ünnepek alatt volt időm, és meg is írtam egy könyv nagy részét. A témája a látássérültügyi informatika, és most 94 ezer karakternél jár, innen már be tudom fejezni a szokásos hétköznapi tempó mellett is. Egy pályázatra akartam beadni, de aztán meggondoltam magam, kerestem viszont rendes kiadót neki. Állítólag ki is adják, ha befejezem, meglátjuk.

Három angol nyelvű könyv: ez megvolt, újságcikkek a Vakok Világán kívül megvoltak, Balaton-átúszás 2:09 alatt, de megvolt. Trychydts segítségével sokat fejlődtem a fotózásban, a videózásban semmit, az írásban nem tudom, 2012-re mondjuk ezek nem olyan fontosak. Összesítve tehát:

Célok 2012-re:

• 9 kilót lefogyni,
• félmaraton lefutása (4 kör a Margit-szigeten),
• befejezni és kiadatni a könyvemet,
• letenni az Euro B2 szóbeli angol nyelvvizsgát (mivel csak írásbelim van még).

Másodlagos célok:

• Balaton-átúszás 2 órán belüli idővel (ha megrendezik és ha eljutok rá)
• olvaslak.hu: legalább 52 cikk (kb. hetente egy), a meglevő szerzők megtartása, újak bevonása.

Végül egy karácsonyi családi fotó:

Tévedtem a dackorszakkal egy hónapja, nem múlt még el, csak finomodott. Komoly hisztik most már nincsenek, öncélú ellenkezés viszont akad, egyszer például Zsófi a komplett lemenést, sétát is megtagadta anyukámnak. De egyébként annyira édi, ahogy azt mondja: nem, hogy nem lehet rá haragudni, sőt mivel hallotta, azt is mondja, hogy édi… Tudja, hogy ez valami jót jelent, mert örömmel szoktuk mondani, hát mondja ő is, és annak mindannyian még jobban örülünk.

Korábban azt hittem, a gyerekek minél előbb nagynak, felnőttnek akarják érezni magukat. Zsófi még nem, legalábbis most még nem, ő ragaszkodik ahhoz, hogy ő nem kislány, nagylány vagy bármi más, még a Zsófiban a kételkedik, ő csakis és szigorúan: baba…

Fejlődött érzelmileg, most már nem csak elfogadja (eltűri) a szeretet megnyilvánulásait, hanem ő maga is átöleli, akit szeret, sőt egyszer spontán adott nekem puszit is.

A december természetesen nagyon eseménydús volt. A takinfós ünnepségen jött hozzá (és a többi 50 gyerekhez) a Télapó, akitől félt, sőt embernagyságú Micimackó is volt, de tőle is félt. Nagyon élvezte viszont az ugrálóvárat. Ilyenbe eddig nem engedtük be, hogy a többiek meg ne üssék, most viszont Kriszti (Noémi kolléganője) az ő kislányával, a Zsófival kb. egykorú Rékával együtt bement, és ugráltak, öröm volt nézni őket. Az egész délelőttös nyüzsitől Zsófi természetesen totál kifáradt, úgyhogy hazafelé bárhogy zörgött és csattogott a Rákosra kijáró busz (a Takinfó kissé a világ végére szervezte az ünnepséget), ő édesdeden alukált a babakocsiban.

Aztán voltunk Szigetszentmiklóson, ahol Noémi keresztszülei és nagymamája laknak. Zsófi nagyon gyorsan feloldódott a társaságban, és elképesztő hancúrozást csapott, ilyet még nem is nagyon láttunk tőle. Nevetett, szaladgált, kergetőzött, kacagott és visított, nagyon jól érezte magát. Szerintem ennyi nevetős képet még soha nem készítettünk róla egy hónap alatt, mint most.

Ami még jellemző volt a decemberre, hogy Noémi készült a vizsgáira, ezért kivettem pár nap szabadságot, hogy amíg Noémi tanul, én vigyázzak Zsófira. Isteni nagyokat sétáltunk kettesben. Nem siettünk sehová, úgyhogy Zsófi mindent megnézhetett és annyi ideig vizsgálhatott, ameddig akart. Bokrok, fák, kövek, levelek, kerítéssel elkerített kiskert, a begyöpösödött felnőtt nem is gondolná, mennyi érdekes dolog van egy ilyen lakótelepen. A Skála (vagy Centrum vagy mi most) mögötti lakótelepen van egymás mellett hét csatornafedél, azon legalább húsz percet ugráltunk és szaladgáltunk. Annak mondjuk kevésbé örültem, hogy rögtön ezután, hazafelé indulva telerakta a pelenkát, mert nem volt nálam másik, és amúgy sem lett volna hol tisztába tenni. Ráadásul még be kellett menni a cipészhez Noémi cipőjéért, meg a kínaihoz ebédért, és hát a séta legtávolabbi pontján voltunk, tehát a hazaút önmagában is eltartott egy darabig. Úgyhogy hazahozta a termést, de ettől még maga a séta, ahogy az összes többi is, nagyszerűen sikerült.

Ami viszont utálatos volt, az a városi közlekedés. Volt egy utam a Kálvin-térre, Noémi tanult, vittem hát Zsófit is, babakocsival. Ugye 50-es villamos, metró, nem olyan nagy ügy, gondolná az ember. Nos, az 50-es villamos egy horror, rohadjon meg, aki kitalálta, hogy ilyen magas padlós villamost vegyünk külföldről. Fogadjunk, hogy az illető még soha nem próbált meg felszállni rá babakocsival. Aztán Határ út, hosszú lépcső, szünet, bérlet elő, bérlet vissza, hosszú lépcső. A Kálvin-téren dettó, pedig azt most újították fel! És aztán hazafelé ugyanez.

Az emberek viszont segítőkészek. Többször is szálltunk villamosra úgy, hogy Zsófit kézben vittük, mindig azonnal volt, aki átadta a helyét. Akkor is, ha én vittem, pedig én egyedül nem lennék olyasvalaki, akinek át kell adni a helyet – gyerekkel mindig azonnal leülhettem. Ami kevésbé tetszett, hogy az idősebb nők barátkozni akartak Zsófival. OK, mosolyogni és integetni lehet, hozzányúlni nem. Miért nyúl hozzá valaki a villamoson egy idegen gyerekhez? Egyrészt bunkóság, másrészt a villamoson és a metrón koszos vagy, harmadrészt a gyerekek is utálják. Zsófi is, ilyenkor elfordult és csúnya arcot vágott, ami semmi nem volt az én csúnya arcomhoz képest… Volt, aki bocsánatot kért csak attól, ahogy ránéztem, úgyhogy tényleg nagyon csúnyán nézhettem. De gondolni lehetne, hogy amikor egy tömött, zötyögő villamoson leszállni készülünk, az kényelmetlen, ilyenkor a gyerek sem pont arra vágyik, hogy egy ronda öregasszony csókokat dobáljon felé (ő kért aztán bocsánatot, miután ránéztem).

Egy hónapja még kérdés volt, Kisvakond vagy Micimackó lesz-e Zsófi kedvence. Micimackó maradt, bár Kisvakondot is szereti, sokáig mindkét babával egyszerre aludt együtt, az egyik kezével ölelte az egyiket, másikkal a másikat. Aztán volt egy játékcsere akció az Aréna Plázában, szerintem méltatlanul alacsony érdeklődés mellett, ahol két megunt játékért cserébe választhattunk egy másikat (a maradékot a szegény gyerekek kapták). Ki is szelektáltunk egy macit, amivel Zsófi sosem játszott, plusz egy társast, és cserébe elhoztuk Csőrikét! Tudni kell, hogy Zsófi új kedvence a Baby Looney Tunes, belőle is főleg Dodó, de szerintem csak azért, mert az ő nevét tudja kimondani. Érdekes egyébként, hogy Zsófi a nagy Looney Tunest is szokta nézni, de nem felelteti meg a Baby verziót, nagy Dodó például nem is Dodó szerinte, csak kacsa. A lényeg, hogy a játékcsere akción kerítettünk egy Csőrikét, amit karácsonyra szántunk, de Noémi kimosta és Zsófi kiszúrta száradás közben. Úgyhogy most Csőrikével alszik és Dodót néz a tévében vagy a Youtube-on, ha csak teheti (ha lejátszunk neki). A Baby Looney Tunes egyébként felnőtt fejjel is szórakoztató és vicces, a káromkodós részen például annyira röhögtem, hogy Zsófi csak nézett, nem értette, min röhögök ennyire. Egyébként valószínűleg nem helyes, hogy olyasmit nézhet, amit nem igazán ért, de talán nem ártunk vele neki túl sokat.

Aztán eljött a karácsony, az ünneplés az összes nagyszülővel, keresztanyuval és a pesti dédivel, és persze rengeteg ajándékkal. A legjobban talán az új konyha jött be neki, plusz teáskészlet, rakosgatja össze-vissza az elemeit, illetve a kiságy, amiben van párna, takaró, és lefekteti a babákat. Közli, hogy pszt, és akkor csöndben kell maradni, mert a baba alszik. A Facebookon hirdettem, hogy keresünk Dodó-figurát, az végül nem lett, bár az Amazonról lehet rendelni hatezerért, de ezt sokallottam, és ide sem ért volna karácsonyra. Nóra viszont készített Dodó-mézeskalácsot, szerintem irtó rendes volt tőle, és egy új hosszúujjú felsőre is rávasaltattuk Dodó fotóját. Készíttettünk idén is fotókönyvet a Bestfotókönyvnél, idén is nagyon jó lett, tehát ajánlom őket idén is.

A második világháborúban E.B. Sledge tengerészgyalogos közlegényként szolgált, és a harc közben is jegyzetelt, naplót írt, és a papírokat az Újtestamentum lapjai között rejtette el. A jegyzeteket végül 1981-ben adták ki könyv formájában, ami a háborús történetek egyik alapműve lett. read more »

Alig kezdődött el, már véget is ért Zsófi életében az első dackorszak. Most is hisztizik még néha, de csak az olyan tisztázatlan helyzetekben, ahol biztosan érzi, hogy még lehet keresnivalója. Ilyen például, hogy séta közben felvegyem-e. Ha tényleg fáradt, akkor felveszem, de honnan lehet tudni, hogy tényleg fáradt vagy csak lusta a saját lábán jönni? De már csak kevés ilyen helyzet adódik, általában első szóra végrehajtja a kéréseket, zokszó nélkül kimegy fürdeni és egyáltalán, jó kislány.

Vannak ugyanakkor rossz napjai, legalábbis ebben a hónapban volt egy, amikor egész nap kedvetlen volt. Itt volt anyósom egy ideig, hogy vigyázzon rá, amíg Noémi tanul. Aztán elment, márpedig Zsófi szereti a társaságot, és tiszta depis volt majdnem egy egész napig. Aztán szüleim elvitték magukhoz és ott magához tért – tőlük egyébként is mindig felspannolva (és hullafáradtan) ér haza.

Anyósom új játékot tanított neki, a bújócskát. Ehhez leguggol a kanapé és a szekrény közötti részen, hogy ne lásson ki, és a kijelölt családtag elbújik. Kis idő múlva Zsófi elindul és megkeresi, szerte a lakásban, nagyon ügyesen.

Megnőtt, amit abból vettem észre először, hogy sétálás közben már nem kell lehajolnom ahhoz, hogy fogjam a kezét. A magasságából következik az is, hogy most már fel tud mászni egyedül a számítógép előtti székbe. Ilyenkor lelkesen el is kezdi nyomkodni a gombokat, úgyhogy figyelni kell, éppen mi van megnyitva, illetve általában megnyitjuk neki a Jegyzettömböt, ahol szabadon kifejtheti az álláspontját.

Megszerette Micimackót, most egyértelműen ő a kedvence, és teljesen rászokott a társaságára. Játszik vele, altatja, ölelgeti és vele alszik. Noémi egyszer elpakolta Macit a mosógépbe, szegény Zsófi teljesen kétségbeesett, hogy mi lesz vele. Úgyhogy elmagyaráztuk, hogy fürdeni megy, a maci így szokott fürdeni.

Nagyszerű memóriája van. Például ha este mogyorót kér, de fogmosás után már nem adok neki, viszont megígérem, hogy másnap kaphat, akkor reggel az első dolga kérni. Aztán egyszer anyukám vigyázott rá, és találtak egy bogarat. Pontosan tudta, hogy ilyenkor apa összeszedi a bogarat és lehúzza a WC-n, úgyhogy ment is a WC-hez, és mondta, hogy apa, apa.

Nem szereti, ha fényképezzük. Különösebb kifogása nincs, de soha nem néz a képbe, valószínűleg a vakuzás zavarja. Új szó a szókincsében a nagyi, a miénkben pedig a “to” (torony vagy toll) és a “tú” (túró rudi). A legújabb tornagyakorlatunk pedig a hátrabukfenc a levegőben: lábbal kitámasztja magát a vállamon, én pedig hátrafordítva  leengedem a földre.

Közben két éves lett. Eseménydús születésnapja volt, megijedt például a neki készített tortától. A torta eredetileg Hello Kitty-t ábrázolta volna, de torz lett szegény, valóban rémisztően festett, azon a helyen többet nem rendelünk tortát. Kapott egy új babát: Kisvakondot, kíváncsi leszek, ezután Micimackó vagy Kisvakond lesz a kedvence. Bemutatta az egyik közösségi játékát, amikor elaltatja kézmozgatással a másikat, majd azt mondja, bumm, mire a másik riadtan felébred. Nagymamák, nagypapák, dédi, keresztanyu, apa, anya – összesen nyolc családtagját altatta el szerte a szobában, majd riasztotta fel egyszerre ezzel a módszerrel. Az alábbi kép a buli két részét is illusztrálja, egyrészt a játék fordítottját, amikor Zsófia tesz úgy, mintha aludna, másrészt Micimackó mellett immár megjelent Kisvakond is:

Az elmúlt időben kissé túlzásba vittem a hobbijaimat, de ezt nem panaszképpen mondom. Először is tartottam egy rövid tanfolyamot az újságírásról. Mindenféle témáról adtam már elő, de az újságírásról még soha, érdekes új élmény volt. Kétszer két órát beszéltem a nyomtatott, a rádiós és az internetes újságírásról, szerencsére viszonylag jól sikerült kitölteni az időt. Az is érdekes volt, hogy Skype-on, konferenciahívás keretében tartottam az órát, a nagyszobában, a kanapén hátradőlve, a telefonomba beszélve. Az olcsó kis telefonom nyikkanás nélkül bírta végig wifin keresztül a két órás Skype-hívást, félig sem merült le az akkumulátor, és a visszajelzések alapján jól hallható is voltam.

A másik próbálkozásom a könyvírás, egy pályázat keretében kell ismeretterjesztő könyvet írni 200 ezer karakter terjedelemben január 15-ig. A látássérültügyi informatikát választottam, de mint kiderült, 200 ezer karakter iszonyatosan sok, nem tudom, megírok-e ennyit ennyi idő alatt. A pályázat első díja egy laptop, a második egy X-Box, a harmadik egy Office programcsomag, vagyis az első kettő lenne érdekes, de nem tudom, mennyi az esély arra, hogy első vagy második legyek. Nem is annyira a díj, mint a szellemi kihívás izgat – de az olvaslak.hu mellett egyre kevésbé, szóval lehet, hogy ezt inkább kihagyom.

A legfőbb új hobbim pedig, hogy olvaslak.hu néven új könyvkritikai portált indítottam. Ide, a privát blogomba is mindig sok könyvkritikát írtam, ezt szeretném magasabb szintre emelni. Egyrészt tisztább arculattal, ott kizárólag könyvkritikák lesznek, másrészt társszerzőket is szeretnék bevonni, hogy több könyv lehessen bemutatva. Egyelőre a Freeblog két sztárszerzőjét, Lobót és The Real Trebitsch-et sikerült bevenni a buliba, de csak félsikerrel, mert kifejezetten az olvaslak.hu-ra még egyikük sem írt semmit, készül viszont egy harmadik (engem is számítva negyedik) szerző cikke, meglátjuk. A kiadók meglepően jó partnernek bizonyulnak, a Geopentől például egy akkora pakkot kaptam ma amerikai politikusok köteteiből, hogy csak néztem. A portál érdekessége még, hogy egy-egy cikket angolul is közlünk, ezeket egyelőre én írom és Móni, az angoltanárom javítja.

Iderakok egy célkitűzést: a portál akkor lesz sikeres, ha jövő ilyenkor a legnagyobb sikerű könyveket (amelyek kritikája karácsony előtt az olvasót leginkább érdekelheti) nagyrészt szemlézni tudjuk a leendő társaimmal. Viszont máris megvalósult, ami Michael Korda: Egy másik élet című könyvében annyira tetszett, hogy önkéntesen, de mégis munkaként kell könyveket olvasni, egyelőre nagyon élvezem.

Az első kamaszkorát éli Zsófia lányunk: a viselkedése hisztis, kiszámíthatatlan, dacos, ugyanakkor érzékeny – kíváncsi vagyok, milyen lesz majd igazi kamasznak. Gyakran nem teszi meg, amire kérjük. Vegye fel, amit elejtett, jöjjön ki hozzám köszönni és puszit adni, szálljon le onnan, álljon meg, menjen oda, semmit nem csinál meg elsőre. Megvárja, amíg kétszer mondjuk, vagy ötször, vagy amíg idegesek leszünk, próbálja kitolni a határokat. De nem sok sikerrel, egyelőre bírjuk türelemmel, egyszer tudta csak kihozni a sodrából az anyját, amikor elalvás helyett egyre csak beszélt és felült az ágyában. Akkor Noémi kiabált egy kissé, csak úgy volt hajlandó elaludni.

A döntéseinket egyébként sem változtatjuk meg attól, hogy neki nem tetszik, ez mondjuk alap, ami új, hogy ilyenkor azonnal sírni kezd. Legörbül a pici szája, szomorú lesz és keservesen sír, még könnyezik is, és mindezt pont ugyanennyi idő alatt abba is tudja hagyni, ha eltereljük a figyelmét. Azt az elvet követjük, hogy ami fontos, abban semmiképpen sem engedünk, ami nem fontos, abban viszont simán. Például fürdeni mindenképpen menni kell, ha eljött az idő, akárhogy is sír, azt viszont megválaszthatja, hogy ki vetkőztesse le, ha éppen ez az óhaja.

Fontos egységesnek lennünk Noémivel, mert egymás ellen is megpróbál kijátszani minket. Például ha egyedül vagyok vele otthon és telerakja a pelenkát, semmilyen problémát nem okoz, ha tisztába teszem. Ha viszont Noémi is otthon van, elég csak felajánlanom, hogy tisztába teszem, már bömbölve rohan az anyjához, Brühühü, Apuci Tisztába Akart Tenni! – nem mondja, de ez az értelme. Ha pedig a nagymama is nálunk van, akkor már Noéminek sem enged, rohan a mamához, Brühühű, Anya és Apa is Tisztába Akart Tenni!

Máskor meg kenyérre lehet kenni, bújik, puszikat oszt és aranyos. Továbbra is mindenben részt vesz itthon, beágyaz, takarít, kicseréli az elemeket a mérlegben, sőt anyukámmal a piacon bevásárolt, és kis kosárkában ő hozta haza a zöldségek egy részét.

A rossz idő miatt már nem tudunk játszóterezni, ebben a hidegben sajnos már nem lehet a homokozóban ülni. Éppen ezért a játszótéri társaságot sem látjuk, ezt kissé sajnálom, már csak Zsófi szocializációja miatt is. (Ez persze két hónapig lesz még probléma, januártól szocializálódhat eleget a bölcsiben.) Megvolt az első szezonbéli betegsége is, taknyos volt és egy napig lázas is, amiben az volt a legrosszabb, hogy napokig nem kapott levegőt az orrán át, szegény.

Új szavakat is tanulgat, hús, anya, mama, nagypapa, és a napi ügyekben is egyre többször jelzi szavakkal (szótagokkal) a mondanivalóját mutogatás helyett.

Úszni is járunk, de a többiek látványosan kisebbek Zsófinál, valószínűleg még egy órával később kellene járnunk a legnagyobbak ottani csoportjába. Addig is külön feladatokat kap, víz alatt kell úszni, deszkával kell mutatványokat végrehajtani, és a karkörzést is lassan csinálnia kellene a víz felszínén (amiből majd a gyorsúszás lesz egyszer).

Megtaláltuk a módszert, hogyan vegyük rá Zsófit, hogy egyen: hagyni kell közben tévézni. Ez pedagógiai szempontból nem igazán helyes, de tőle sem követelhetünk többet, mint magunktól, én például olvasni szoktam evés közben. Ráadásul találtunk egy csatornát, ahol vegyesen mennek magyar és angol nyelvű rajzfilmek, és sokkal kevésbé zavar, hogy tévét néz, ha a rajzfilmek angol nyelven mennek. Mondjuk ez sem az igazi, mert ezek meg nem az életkorának megfelelőek. Van például egy kisfiú, aki nem tud beszélni, csak hangokat kiadni. A szülei akarták, hogy zenélni tanuljon és együtt zenéljen az anyjával. De a hangszerekkel bénácska volt, amikor viszont beszélni próbált, klassz hangszer-hangokat tudott kiadni. Úgyhogy anyuka trombitált, a kisfiú tátogott, és a szájából nagybőgő szólt, és apuka teljesen odáig volt a zenéjükért… Aztán átvezetés, a kisfiú kakukkolt az órának, mire kijött az órából a kakukk és az is kakukkolt. Aztán a kisfiú oroszlánüvöltést hallatott az órának, mire az órából oroszlán jött ki és az is üvöltött. Szerintem mindkét jelenet nagyon vicces volt, de a két éves kislányunk szellemi fejlődésére nem biztos, hogy az angol abszurd humor van a legjobb hatással.

Több szempontból is nagyon érdekes és jelentős könyv jelent meg a Guardian újságíróinak tollából, most már magyar nyelven is. Egyrészt összefoglalja Julian Assange és a Wikileaks történetét. A hírekből természetesen az információk nagy része ismert, mégis, valószínűleg csak kevesen vannak, akik a napi hírekből ilyen alaposan át tudnák látni a történet egészét. Másrészt a könyv vérprofi munka: élvonalbeli újságírók írták drámai, ráadásul megtörtént eseményekről. A könyv végig rendkívül filmszerű, a megírás módja és tulajdonképpen a történet is a maga fordulataival. Megfilmesítés után kiált – mondanám, ha nem lenne közismert, hogy valóban készül belőle film. read more »

Kirívóan ízléstelen borítóval jelent meg a legújabb Lawrence-könyv, ez a tigrisen lovagló bikinis nő szörnyen néz ki. Szerencsére ha elektronikusan olvassa a könyvet az ember, akkor csak egyszer látja, nem kell naponta többször is szembesülni vele. Ennél csak a második kötet borítója ocsmányabb, érthetetlen, hogyan lehet ilyen borítókkal kiadni egy könyvet.

Magát a történetet pedig felesleges volt megírni, kiadni és felesleges megvenni is. Leslie L. Lawrence sokadik kolostori nyomozása van benne, ami semmiben sem különbözik az eddigi nyomozásaitól. Fantáziátlan, a már unalomig ismert panelekből áll az egész: Lawrence a könyvtárat akarja tanulmányozni, a kolostor vezetője furcsán viselkedik, mindenféle gyanús csoportok érkeznek, aztán embereket gyilkolnak meg. Amikor elég sokat meggyilkoltak, Lawrence megszervezi a Nagy Leszámolást, és amikor az is megvolt, még mindig hátravan egy csomó a könyvből, mert mindezeket meg is kell magyarázni.

Azt, hogy mennyire nem tud már az öreg újat kitalálni, az mutatja a legjobban, hogy egy helyszínen játszódik az egész regény, benn a kolostorban. A korábbi nagy regényeiben sokat többet utazhattunk. A legelsőnek, a Sindzse szemének például csak a legutolsó helyszíne volt a lámakolostor, addig a fél Himaláját bejárták a szereplők. A Holdanyó fényes arcában volt hajózás, táborozás, Benáresz városa és csak ezután az öregek otthona, de még onnan is kiruccantunk a papokhoz. Bejártuk Indiát, mire meglett Naraszinha oszlopa és így tovább. De ugyanez van a nőkkel is: Holdanyó izgalmas istennői helyett akivel Lawrence ebben a villogó fényes kolostorban összejön, folyton azon aggódik, hogy 29 évesen már öreg és szottyadt, ami Lawrence szerint is marhaság, erről regényt írni viszont szánalmas.

Nyilvánvaló, hogy a Leslie L. Lawrence-sorozat kb. tíz éve kimerült, Lőrincz L. Lászlónak inkább Frank Cockney életét kellene tovább írnia, és rendőrös krimivel is nagyon régen állt elő, sci-firől nem is beszélve. De felőlem írhat mesét, Lendvay-regényt, akármit, csak ezeket a lámakolostoros Lawrence-regényeket ne erőltesse már.

Zsófi mostanában mindent egyedül akar csinálni. Nem hagyja, sőt erővel visszautasítja, hogy segítsünk neki, aztán több-kevesebb sikerrel, de valóban megcsinál mindent egyedül. Például egyedül eszik. Fogja a kis kanalat vagy villát, és egyedül emeli az ételt a szájába. Leves esetén kb. a felét kilötyögteti, mielőtt az étel a szájához ér, ezért a tányért a szája alá kell tartani, de a fél kanálnyi leves megérkezik, és végeredményben meg is tud enni egy tányér levest egyedül. A szilárd ételeket hasonlóképpen, bár a villára való felszúráshoz még néha elfogad segítséget.

Egyedül jön fel a lépcsőn. Eddig természetesen hozni kellett, ami a tíz kilóját tekintve nem is volt olyan könnyű – nem is annyira nekem, mint Noéminek vagy anyukámnak, pláne ha még csomagok is voltak náluk. Anyukám kezdte el lépcsőztetni úgy, hogy fogta mindkét felemelt kezét, tehát a súlyát már maga hozta, mostantól viszont teljesen egyedül jön fel, csak a lépcsőket elválasztó üvegre támaszkodik közben. Ma például az úszásból hazafelé jövet vásároltunk is, 12 üveg ásványvíz volt nálunk és négy kisebb-nagyobb táska, ilyenkor sokat számít, ha őt már nem kell cipelni. Sőt a folyosón az ásványvizeket is megragadta és emelte volna fel, hogy hozza, de azok még külön-külön is nehezebbek nála magánál is, úgyhogy nem járt sikerrel, azokat még apának kellett behoznia…

Sétálni is egyedül szeret, nem akarja, hogy megfogjuk a kezét, de az autóutak közelében ezt természetesen felül kell bírálnunk. Ez nem nagyon tetszik neki, de elmagyarázzuk, miért fontos, akkor általában megértő.

A csúszdát is kipróbálta egyedül, amihez egyszerűen nem várta meg, amíg odaérek hozzá. Hátradőlve ért le, és a pár centis magasságból gyönyörű ívben esett hanyatt a kavicsokra. Ijedten nézett rám felfelé, de semmi baja nem lett, úgyhogy közöltem, hogy látod-látod. Azóta általában megvár, néha-néha lecsúszik egyedül, ezen a téren kicsit lassabban önállósodik. Most már megtanult elég jól leérkezni, néha seggre csücsül, néha előreesik, néha viszont sikerült pont beleállnia a leérkezésbe. Azért is hasznos, hogy egyedül tud csúszdázni, mert amikor a játszótéren vagyunk, ennyivel is kevesebbet kell utána járkálni.

Egyre többet és szebben beszél, ebben határozottan fejlődött az utóbbi időben. Megvan az első három szótagos szó, amit helyesen ki tud mondani: kakaó, alakul az anya kimondása (“aja”),és elég sok szó első szótagját elmondja utánunk. Fog ez menni.

Továbbra is nagyon kiegyensúlyozottan és szabályosan alszik, este 19:45-kor Noémi lerakja, majd reggel 6:45-kor kel, általában sajnos én ébresztem fel a készülődéssel. Nap közben viszont kicsit kevesebbet aludt mostanában, 12:00-tól általában egy-másfél órát a korábbi két teljes óra helyett.

Ismét járunk úszni az augusztusi szünet után, és ott is nagyon sokat fejlődött. Tud már bugyborékolni, illetve felszólításra szépen csapkod a lábával. A víz alatti tartózkodás sem okoz problémát, és egyre bátrabban ugrik be a vízbe a partról. Az úszócsoportban most valahogy kisebbek vannak Zsófinál, ő volt már a legügyesebb, és mi mutattuk be a gyakorlatokat a többi szülő-gyerek párosnak.

Nagyon jó kis társaságunk alakul a játszótéren. Kialakult egy kis kör olyan családokból, ahol Zsófival kb. egyidős gyerekek vannak, ami nagyon fontos, mert hasonló fejlődési fokon állnak, és nem agresszívak, nem idegesek, aranyos pici totyogók mind, és szépen eljátszanak egymással, egyedül vagy a többi szülővel. A szülők is mind rendes, kulturált fiatalok, aki figyelnek a gyerekeikre, a játszótéri apró-cseprő ügyekben nagyon jól lehet számítani rájuk. (Az ellenpont a 4-5 éves óvodások, akik nem kifejezetten rosszak, csak a korukból adódóan sokkal vadabbak, ráadásul a szüleik szinte egyáltalán nem figyelnek rájuk. Úgyhogy botokkal hadonásznak, nagy köveket hordoznak, kavicsot dobálnak, elég gáz. De ők ritkábban vannak ott.)

Végül a hónap slágere: a körhinta. A buji falunapon felültették Zsófit a nagyszülei a körhintára kétszer (lásd a képen), azóta teljesen odáig  van érte. Videó is készült, amit a számítógépen újra és újra meg kell neki mutatni, és persze bármilyen alkalommal mindenféle körhintára szeretne felülni.

Nemrég nagy sikert aratott a Szellemíró című regény és film, amelynek fiktív főhőse memoárt írt a szintén fiktív brit miniszterelnök nevében, és közben egyre-másra fedezett fel titokzatos jelenségeket. Végül szörnyű titkok nyomára bukkant, amiért a film végén megölték, a titok tehát a történet szerint rejtve maradt – bár az olvasó azért megismerhette. Ennek a lényege, hogy a miniszterelnök csupán egy báb, egy színész, aki valójában csak a CIA érdekeit képviseli Nagy-Britanniában. Érdekes módon a valódi Blair vette a fáradtságot és valódi memoárjában reflektált a felvetésre, szentelt egy bekezdést a Szellemíró által felvetett lehetőségnek, amikor is világos érvekkel, röviden cáfolta. read more »