Autót veszünk, 2. rész

Az autóvásárlás második része főleg tipródással telt: milyen autót szeretnénk? Minden ehhez hasonló választás kulcsproblémája, hogy a kiválasztott terméket nem lehet kipróbálni, hogyan illeszkedne a mindennapi életünkbe. Teljes képtelenség minden tényezőt előre figyelembe venni, ahhoz viszont túl sok pénzbe kerül egy autó, hogy elkapkodjuk a döntést. Úgyhogy Noémit kissé az őrületbe kergetve mindenféle autót megnéztem, illetve megnéztünk és kipróbáltunk.

Az első szempont az volt, hogy az autóban legyen MP3-lejátszás, mert lehetőleg soha többé nem szeretnék rádiót hallgatni vezetés közben: a zenék rosszak, ha pedig valaki megszólal, régen rossz. Szóval az USB-csatlakozós MP3-lejátszás volt az első szempont, de aztán rájöttem, hogy ezt gyakorlatilag bármelyik, most kapható autó tudja ma már.

Méretben a Merivához hasonló kis egyterűt kerestünk, ezért a következő feladvány az volt, hogy a gyártók kínálatában megtaláljam a “kis egyterű” modellt. Ez főleg internetes keresgélést igényelt, és a Google ki is dobta a Ford C-Max, Toyota Verso, Kia Venga modelleket, és bár nem így reklámozzák, a Suzuki Vitaráról is kiderült, hogy szinte centire ugyanakkora, mint a Meriva. Ezután elkezdtem járni a szalonokat és kereskedéseket:

  • egy C-Maxot elvittem egy próbaútra, de már beülés előtt látszott, hogy kisebb a Merivánál – centire talán nem, de ülésmagasságra és érzésre mindenképpen
  • Toyota Versoja egy kollégámnak van, de egyszerűen kicsi, amit a kolléga is megerősített – neki jó, de másoknak tudja, hogy kicsi
  • a Kia Venga határeset, kicsinek látszik, de valójában pont Meriva méret, úgyhogy a Venga végig játékban maradt
  • kipróbáltuk a Dacia Dustert, ami olcsó, de a nagy hasmagasság miatt az üléspozíció nem buszos, hanem személyautós – a derekamnak már a próbaúton is gyanús volt. Ráadásul pont a bal térdemnél volt az ablakemelő ízléstelenül és kellemetlenül kiálló doboza…
  • a Meriva “B” olyan széles középkonzolt kapott, hogy a gázpedált csak úgy értem el, ha a jobb lábamat szűzlányosan tartom, térdet befelé, lábfejet kifelé… Plusz, a Meriva önsúlya továbbra is 1300 kiló – a 140 lóerős turbómotor frankón vitte az Epreserdő utcában, de mennyit fog ez így fogyasztani?
  • értelemszerű választás lett volna az Opel Zafira, de újonnan drága, használtan pedig csak leharcolt példányok vannak, elképesztő mennyiségű futott kilométerrel
  • a Suzuki S-Cross műszakilag ugyanaz az autó, mint a Vitara, de nagyobb, és már az alacsonyabb felszereltségű változatban is van tempomat. Az ára viszont trükkös: az 1 literes turbómotoros változat elég olcsó, viszont ez egy műszakilag kiforratlan, új és furcsa motor, ezért nem is veszi senki, ezért adják olcsón. 1 literes motor egy bazi nagy crossoverbe? Ültem benne és vezettem, furcsa volt. Minden más motorral meg drága.

Viszont amiben azonnal jól éreztem magam, mert magas, nagy és kényelmes, és közben csak 1100 kiló, az új magyar népautó, a Suzuki Vitara volt. Japán megbízhatóság, jó felszereltség! Vidéken minden második autó Vitara. Az egyetlen probléma, hogy ez egy két éves típus, gyakorlatilag nincs belőle használt, vagy olyan drága, hogy annyiért már újat is lehet venni – úgyhogy újat vettünk.

Az új kiválasztásánál a fényezésen tipródtunk még egy sort: az alap fehér olcsóbb, mint a metál, és ha megtörik, olcsóbb javítani is. Viszont kevésbé szép… Az elefántcsont-metál színű tetszett volna – ahogy másoknak is, ezért gyakorlatilag nem lehet kapni sehol, a kereskedések körberöhögtek minket, amikor megkérdeztük, van-e készleten… Olyanra lehetett volna befizetni, amit novemberben gyártanak majd le Esztergomban, de ennyi erővel jó a fehér is.

Az utolsó döntő momentum pedig a Suzuki Duna által kínált 6 évnyi garancia volt, és volt némi szerencsénk is: az értékesítő véletlenül 90 ezer forinttal kevesebbet írt az árajánlatba – de akkor már odaadta annyiért… (bár szerintem ez kötelező is, az írásos árajánlathoz tartani magát, de mindegy)

Zsófi és Dóri, 2017. július

Dóri keze továbbra is jól van, gondolom lassan a régi rugalmasságát is visszanyeri, amikor egy esetleges ütéstől már nem törne, csak hajolna… azért próbálunk vigyázni rá.

Júliusban is folytatódott a vakációs logisztika, és amikor én voltam a soros, minden napra kitaláltam valami programot. Voltunk a Liszt Feri Hegy teraszán, de nem volt nagy szám, mert a gépek a felszállást a távoli kifutópályán végezték. Voltunk a Szigethalmi Vadasparkban, amit eléggé eldugtak a világ végére, de amúgy jó volt, bár a csajoknak legjobban egy házimacska tetszett… Gyerekvasutazni is voltunk, azzal a tervvel, hogy út közben a Szépjuhásznénál kajálunk. De aznap kb. semmi nem volt kapható abból, amit amúgy hirdetnek: ki van írva, hogy rétes, meg palacsinta, ehhez képest kb. levest lehetett kapni.

Egyik vasárnap megnéztük a Marcipán cica előadást harmadszor is. A Városmajori Szabadtéri Színpadon olcsóbb volt a jegy, de rövidített volt az előadás. Annyiban jó volt, hogy ebédre hazaértünk, Dóri már otthon tudott aludni.

Aztán a csajok vidékre el, én pedig magányomban befejeztem a Designated Survivor első évadát, egynek jó volt ez is. Aztán én is mentem utánuk, és együtt nyaraltunk négyesben Telkibányán. Volt fürdés, kalandpark, a változatosság kedvéért kisvasút… Elvittük a csajokat életükben először külföldre, Kassára, de mivel zuhogott az eső, nem tartott sokáig a városnézés… Másnap nagyon jó volt viszont a Füzéri Vár, mert fantasztikus a kilátás, és a felújított épület maga is szép. Végül egy ósdi vidámpark Debrecenben – kifejezetten nem volt rossz, de kár volt odáig menni érte.

Fürdök a csajokkal a telkibányai medencében

Volt egy kerületi esemény is: az újonnan parkosított helyeken a fákat “örökbe adják” gyerekeknek (akár testvéreknek is), ami annyit jelent, hogy a támasztó karókra kikerül egy tábla a gyerekek nevével. Úgyhogy a csajoknak most már saját fája is van egy közeli parkban, szoktunk is járni hozzá locsolni.

Jegyzőkönyvezzük még, hogy Zsófi elfogadhatóan úszik, néhány méteres medencéken szépen át tud evickélni, és a medence aljára ledobott szállodakulcsot is többször visszahozta. Hasznos volt, hogy az iskolával jártak úszni minden héten egyszer (és járnak majd jövőre is).

Autót veszünk

Mióta Noémi is szerzett jogosítványt és aktívan vezet is, sokkal többet használjuk az autót. Két kisgyerekkel nem is nagyon lehet másképp: esőben és hidegben hétköznapokon se vicces sétálgatni velük, a hétvégi kiruccanásokat pedig teljes képtelenség lenne BKV-val meg vonattal lebonyolítani. Emiatt szüleim autója folyamatosan nálunk van, de mivel ők is igényt tartanak rá, eljött az idő: veszünk magunknak egy saját autót.

A kiválasztás első lépése a típus megtalálása. Mivel az Opel Meriva nekünk tökéletesen bevált, adódik, hogy hasonló autót vegyünk ismét. Tekintsük át: elől alig van túlnyúlás, egyszerű vele a városban közlekedni és parkolni. Az üléspozíció buszos, rengeteg hely a fejünk felett is, ugyanez hátul a gyerekeknek. Széltében Noémi elfér a két gyerekülés között. Végül a domborodó hátsó rész alatt óriási a hely a csomagoknak, bőröndöknek, táskáknak, plusz igény szerint egy zsák krumplinak…

Opel Meriva sajtófotó

Az első opció nyilván egy újabb Meriva vásárlása, az időközben megjelent, sőt időközben meg is szűnt “B” sorozatból, hátra nyíló hátsó ajtókkal. De azért körbenéztem a hasonló autók között, és az derült ki, hogy a szalonokban különösebben nem is akarnak autót eladni. Például mindig, mindenhol elmondtam, hogy a Merivához hasonló autót keresünk. A Dacia szalonban ezek után elvittünk egy Dustert próbaútra, nem tetszett, de a pasas meg sem említette, hogy a Dacia Sandero “Segway” változata is jó lehetne nekünk… (mondjuk később megnéztük, tényleg elég kicsi)

A Ford Petrányi szalonba a megbeszélt időpontra érkeztem, mégis húsz percig várakoztattak, majd végül kifejezetten lebeszéltek annak az autónak a megvásárlásáról, amiben ültünk, mivel az dízel motoros. Bár ez végül is korrekt dolog volt, fel sem merült, hogy a kolléga egy másik, benzines autót ajánljon. Egy másik Ford kereskedőnél a bérlési lehetőség után érdeklődtem, nem is válaszoltak.

Az Opel Tóthnál a Meriva utódja, a Crossland X után érdeklődtem, de az értékesítő hölgy végig úgy fogalmazott, hogy “ha komoly a szándék”. OK, ha nem nézed ki belőlem, semmi gond, átirányított viszont a dabasi Opel kereskedőhöz, ahol volt még két Meriva raktáron. Az ottani úr volt az első, akiről azt éreztem, hogy el akar adni nekem egy autót.

A Suzuki az új autóknál azt a vicces trükköt alkalmazza, hogy a nagy, piros betűkkel kiírt árban az autó színe még nincs benne… A megadott összeg az egyszerű fehér autóra vonatkozik, ha bármilyen más színűt szeretnél, hozzá kell adni 130 vagy 180 ezer forintot. Az anyósülés és a gázpedál viszont szerencsére mindegyikben benne van!

A használt autók piaca pedig olyan, hogy Németországból hoznak be százával autókat, amelyek rendszám nélkül álldogálnak a kereskedésekben. 2017-ben azt várnám, hogy pl. egy Opel méretű cég ún. internetes adatbázisok segítségével nemzetközi szinten is le tudja követni az autói sorsát. Megkönnyítené a döntést, ha nem a rákoskeresztúri telepi nepper állítaná, hogy “első tulajdonos, vezetett szervízkönyv, 50 ezer kilométer, baleset nélkül” – hanem az Opel. Ehhez képest a már említett Opel Tóth szervíz részében először a kérdésfeltevést sem értették, majd udvariatlanul leráztak… (folyt. köv.)

Zsófi és Dóri, 2017. június

Ritkán történik igazán rossz dolog a csajokkal, de most történt: a bölcsiben Dórinak eltört a keze. Űzték egymást az udvaron, és Dóri akkorát és olyan szerencsétlenül esett, hogy a jobb keze a csuklója felett eltört. Ez nem derült ki rögtön, csak látszott, hogy Dóri nincs jól, úgyhogy a gondozónők felhívták Noémit, aki elment érte és hazavitte. Itthon Dóri elaludt, de mivel ébredés után sem volt jól, attól féltünk, hogy agyrázkódása van (bár a fejét nem ütötte be). Elvittük az ügyeletre, addigra jobban lett, viszont megröntgenezték a kezét, és kiderült, hogy eltört. Töréshez képest nem volt vészes, de begipszelték. A Heim Pál ügyeletén egyébként szinte kizárólag törött kezű nagyfiúk voltak – megkezdődött a vakáció…

Dóri hősiesen viselte a dolgot, azonnal átállt a balkezességre mindenben, szegénykém. Szerencsére a keze nem fájt már, sőt egy idő után a begipszelt kezét is használni kezdte, úgy kellett mindig rászólni, hogy a másikat használja… De se strand, se játszótér, és egyébként is óvni kellett, hogy el ne essen újra, vizes se lehet a gipsz alatt, úgyhogy azért elég nagy macera volt neki is, nekünk is. Mire ezt írom, két hét telt el és levették a gipszet, mert a csontja összeforrt, de még nem rugalmas, úgyhogy egy darabig még ezután is óvni kell, nehogy ráessen vagy megüsse valahol.

Szerencsére ezen kívül jó dolgok is történtek a hónapban, megtartottuk például Dóri harmadik születésnapját, tortával, ünnepléssel, az ajándéka pedig egy reptethető sárkány, amit el is mentünk a Bókay-kertbe reptetni. Plusz kapott egy Mancs őrjáratos pólót, mert amúgy az most a sláger itthon.

Dóri sárkányt reptet

Az is fontos, hogy Dóri most először könyvet választott magának a könyvtárból: amíg én válogattam, ő talált egy Anna, Peti, Gergőt, és kérte, hogy kölcsönözzük ki neki.

Zsófiékkal pedig részt vettem egy osztálykiránduláson az Állatkertben, én voltam az egyik kísérő szülő. A hőségtől eltekintve nagyon élveztem a kirándulást: megismertem jobban a gyerekeket is, a tanárnőket is, a másik kísérő apukát is, plusz fotózgattam. Nap közben időnként bejelentkeztem az osztály Facebook-csoportjába, mert én is mindig aggódtam, ha kirándulni vitték Zsófit, és nyilván a többiek is aggódtak a gyerekeikért. A pedagógusoknak viszont nincs ideje/ereje még posztolni is, úgyhogy én mint kísérő feltöltöttem pár “mindenki jól van, itt járunk most” jellegű státuszjelentést, hálásak is voltak érte a többiek (ahogy fordított esetben én is az lettem volna).

Osztály az Állatkertben

Zsófi év végi bizonyítványa is kitűnő lett, minden tárgyból ötöst kapott. Összesen 11 gyereknek lett színötös a bizonyítványa (a 29-ből), de közülük is a legjobb egy másik kislány volt, aki mindenből még dicséretet is kapott. Az ő apja volt a másik kísérő a kiránduláson, úgyhogy kikérdeztem, hogyan gyakorolnak a kislánnyal, adott is jó tippeket (és linkeket, gyakorló feladatlapokhoz).

Aztán elkezdődött a vakáció és vele a vakációs logisztika. Amint közismert, 11 hétnyi felügyeletet kell leszervezni Zsófinak, közben 4-et Dórinak is. Az első hét rögtön borult is, amikor a tánctáborról kiderült, hogy a férőhelyeken felül is felvettek előleget a jelentkezőktől, amihez személyes hangvételű levélben gratuláltunk az iskola tulajdonosának. Elnézést kért, az előleget is visszaadták, Zsófi pedig kipróbálta az iskolai ügyeletet. Ez várakozáson felül sikert aratott, mert mindössze 5-6 gyerekre, köztük osztálytársakra vigyázott egy tanerő, a környezet ismerős és gyerekek ellátására értelemszerűen alkalmas, Zsófi tök jól érezte magát.

Végül voltunk még esküvőn, Noémi unokatestvérének kötötték be a fejét. Zsófi volt a parkett ördöge, folyamatosan táncolt, mindenkivel, sőt ha a zenekar pihent és csak egy CD-t raktak be halk háttérzenének, néha még akkor is. Dóri is sokat táncolt, amennyire a keze engedte, és amíg el nem fáradt, később már csak hintázott és üldögélt. Így is negyed 11-ig bírta a bulizást, akkor mentünk haza, három éveshez képest nem rossz eredmény…

Zsófi és Dóri, 2017. április és május

Április februárhoz hasonlóan eseménytelen volt, nem is írtam blogot, májusban viszont, ahogy közeledtünk a tanév vége felé, sokkal jobban beindult az élet. Őrület, hogy szalad az idő: Zsófi nemsokára kijárja az első évét az iskolában, Dóri meg a bölcsődében…

Óvodát kellett választanunk Dórinak, és ez annyiban izgalmas, hogy jó óvónőhöz kerüljön, illetve az óvoda legyen jól elérhető, útba essen az iskola felé. A leendő óvónőkről sajnos nem tudtunk meg semmit, ezért az elérhetőség alapján jelöltünk meg kettő intézményt: az elsővel pont szemben lakunk, a második Zsófi iskolája mellett van. A harmadik pedig, ami az értelmes kerületi beosztásnak köszönhetően a körzetes, kifejezetten rossz helyen van nekünk, teljesen kiesik az útból. Szóval beadtuk a papírokat, majd amikor már tudni lehetett, hogy van eredmény (más szülők már tudták a saját gyerekükről, hogy hová vették fel), én is telefonáltam az 1. számú oviba. Nem voltak éppen szimpatikusak: sajnos nem volt két percük arra, hogy megnézzék a papírt, hanem majd június 6-án menjünk be a határozatért… OK.

A másodikként megjelölt óvodánál érdeklődni sem kellett, az igazgatónő maga hívta fel Noémit, hogy nem-e akarnánk Dórit mégis oda járatni, mert ott van hely. Ezután még hosszasan csevegtek, Noéminek szimpatikus volt az igazgatónő is. Az eredmény pedig, hogy Dórit az első helyre helyhiány miatt nem vették fel, a második helyre igen, úgyhogy elrendeződött ez is. Az ovi Dóri mostani bölcsődéje mellett van, tehát mindössze egy épülettel arrébb teszem le őt, és úgyis minden azon múlik, hogy az óvónő milyen lesz.

Az iskolában pedig, pontosabban az osztályban Zsófi lett A hónap tanulója áprilisban, ami szuper, de gőzünk sincs, hogy miért, ahogy eddig sem tudtuk, hogy miért lettek mások.

Zsófinak négy fellépése is volt, három táncos, egy pedig az iskola néptáncos körének nevezett színjátszó körével, ahol az István, a királyt adták elő. A gyerekek az eredeti zenére énekeltek rá, meglepően jó színvonalon, István és Réka (Koppány lánya) különösen szépen énekeltek, pedig csak harmadikos(!) gyerekek voltak. Zsófiék az Áldozatunk fogadjátok című dalban voltak a kórus, sőt mozogtak is, nagy papírlapokat lobogtattak, jól szerepeltek ők is.

István a király jelenet

A szülőknek is csinált programokat az iskola, részt vettem például életem első szülői értekezletén. Klassz volt, az ofő rengeteget sztorizott a gyerekekről, miközben elmondta a miheztartást, láthatóan nagyon szereti őket, és a szülők is tök normálisak voltak. Volt egy családi rendezvény is az iskolában, egy szombat délelőtt bográcsoztunk az udvaron, minden osztálynak volt egy bográcsa kaját főzni, ez is jól sikerült. Jól teszi az iskola, hogy a szülőket is becsalogatja az épületbe különböző programokkal, sokkal jobb, ha élő kapcsolatunk van az intézménnyel, mintha csak reggel beküldenénk a gyereket az épületbe, délután meg kihívnánk belőle.

Itthon pedig ismét teszünk egy próbálkozást az angol nyelvű tévézés bevezetésére, mert ha már nézik a csajok a tévét, az legyen angolul: előfizettünk a Netflixre. Ha lesz időnk, ez nekünk is előnyös lesz Noémivel sorozatozni – egyelőre a Designated Survivort kezdtük el, ami a 24-re és Az elnök embereire is emlékeztet, de sajnos elég távolról…

Fame, utolsó előadás

Amikor harmadszor is jegyet vettünk rá, még nem tudtuk, hogy a Fame lekerül a színház repertoárjáról és a legutolsó előadást fogjuk látni. Furcsa dolog ez: bizonyos darabokkal kapcsolatban úgy érzi az ember, hogy örökké műsoron kellene tartani, mert akárhányszor megnézné szívesen. Kamaszkoromban egy randin egy lány azt mondta, 21-szer látta az Én, és a kisöcsémet, de nem hittem el, mert nem tudtam elképzelni. Most már el tudom, sőt, amikor valaki más azt írja a Facebookon, hogy 48-szor látta a Vámpírok bálját, másvalaki 18-szor ült be a Fame-re két évad alatt, tulajdonképpen meg is tudom érteni, a Fame nekünk is minden alkalommal egyre jobban tetszett.

Ez az utolsó előadás is kitűnő volt, a színészek felszabadultan marhultak a lazább jelenetekben, de a feszültség is a helyén volt, dalok, minden. A “búcsú” viszont csalódást okozott: először is a színészek rájöttek, hogy 2017 van, és akár egy mobiltelefonnal is meg lehet örökíteni, hogy szerepeltek ebben a darabban. Így a fináléban a társulat tagjai összeálltak egy csoport-szelfire, és oda sem bagóztak a halálból éppen visszatérő Carmen Diazra (a kép forrása: Közönség.hu@Facebook)

Senki nem figyel Gubik Petrára

A Carment játszó Gubik Petra szintén fel akarta venni magát a telefonjával, de alighanem elfelejtett az előlapi kamerára váltani, úgyhogy szelfi-videó helyett felvette a plafont, a társulat többi tagját, a közönséget, csak magát nem. Igaz, a hangfelvétel jó lett, és ami így látszik, az is nagy élmény azért… Amúgy kilencszázan ültek a nézőtéren, nem lett volna egy ismerős, aki felveszi az egészet onnan, ahonnan a legjobban látni és hallani az előadást?

Ezután videókat vetítettek fekete-fehérben, OK, majd Nádasi Veronika énekelt egy dalt az eredeti Fame-ből, szép volt, végül fiatal végzősöket ünnepeltek a színpadon, ezzel se volt gond. A probléma, hogy az egész előadás poénja, a flash, a katarzis, ugye, nem akarom folyton ismételni magamat, de Carmen Diaz, a halál, az élet, a sztárság és a sárga taxi – nem lehetett volna inkább azt megismételni? Noémi megállapította, hogy nekem jobb lenne, ha csak a finálét adnák elő újra és újra két órán keresztül, hát ja. Volt egy lány, aki legalább az utolsó 10 másodpercet felvette belőle (a többi a tapsrend):

Párizs

Városnéző sorozatunk újabb állomásaként Párizsban töltöttük a hosszú hétvége nagyobb részét. Egy utat Párizsba könnyű megtervezni, mert a város tele van világhírű látnivalókkal, viszont annyiban nehéz, hogy a fapados repülők nem járnak olyan sűrűn, mint például Londonba. Végül egy két éjszakás hosszú hétvége jött ki a számolgatásból, és már régen megvettem a jegyeket, amikor rájöttünk, hogy ez húsvét hétvége lesz (ezért nem volt még semmilyen program a naptárban!), és az is jól jött, hogy a pénteket munkaszüneti nappá avatták kedves vezetőink.

Úgyhogy pénteken reggel huss, lassan kezdünk hozzászokni a repüléshez, bár amikor 500 méter magasan a repülőgép fékezni kezd, még mindig rám jön a frász, hogy le fogunk zuhanni. Azt is jegyezzük fel, hogy a falusi fapados reptéren a „buszra szállás” műveletét Párizsban mennyivel kulturáltabban oldották meg, mint Rómában: rendezett sor, minimális várakozással (Rómában tolakodni kellett). Igaz, a Porte Maillothoz ígért leszállóhely maximum a Porte Maillot környékén volt, de a modern helymeghatározó technológia segítségével sikerült megállapítani, hogy hol vagyunk és merre induljunk tovább.

Most először sikerült megugrani azt is, hogy működő mobiltelefon legyen nálam (Noéminél eddig is volt), sőt, internet-kapcsolat is! Ehhez külön SIM-kártyát szereztünk Nórától, Dominó(!), és már csak a Telekom ügyfélszolgálatát kellett felhívnom a Porte Maillot melletti McDonald’sból, hogy kiderüljön: a Dominó kártyákhoz a roamingot külön engedélyezni kell, nem ám, hogy csak úgy telefonálgatni kezdesz külföldről…

Ragyogó napsütéses időt fogtunk ki, igazi sétára valót: Diadalív, Palais de Chaillot, Eiffel-torony, ez egy kellemes sétatávolság. Az Eiffel-toronyba eredetileg fel akartunk menni, de a helyszínen megállapítottuk, hogy erre semmi esély, mert kilométeres sor állt, abszolút mozdulatlanul. Persze a többség eleve esélytelen: sokkal több ember van ott, mint amennyi a hely kapacitása. Négy lift jár fel és le a torony lábain (pénteken csak három működött), de mivel a torony magas, a liftek kicsik és lassúak, van egy matematikai korlátja annak, hogy adott idő alatt mennyien tudják a tornyot megjárni. Na, ennél kb. tízszer többen álldogáltunk odalenn, úgyhogy rövid szemlélődés után ezt a programot passzoltuk.

Párizsi látkép az Eiffel-toronnyal

Délután Louvre, amire alaposan rákészültem, hogy pontosan tudjuk, mit akarunk megnézni. Mona Lisa, Tintoretto – ugye Cinquecentóból, Avignon és Toulon között -, Tintoretto képei egyébként a Mona Lisával egy teremben vannak. Aztán Madame Récamiere és a többiek, klassz volt, de az az igazság, hogy ha csak úgy vaktában járkál valaki, akkor is bármerre jár, csodákat láthat végtelen mennyiségben.

A Louvre-ban volt először zavaró a franciák nyelv-nácisága, hogy mindent először franciául kell kiírni, ami hagyján, de néha kizárólag csak franciául. Na most a Louvre a világ leghíresebb múzeuma, és érdemes lenne felmérni, a látogatók milyen nyelveken értenek (esetleg a múzeum előtti néger gagyiárusoktól lehetne érdeklődni, mert ők mindenkitől megkérdezik, honnan jöttek, szerintem bármelyikük kapásból tudna pontos demográfiai adatokat mondani). Szóval egy Louvre-ban, egy központi helyen elhelyezett, gyönyörű szobor mellé csak franciául kiírni, hogy mit ábrázol, audio guide ide vagy oda, szerintem rövidlátó, korlátolt bunkóság.

A Lourve üvegpiramisa a naplementében

A látnivalók között metróval közlekedtünk, amiben sokat segített, hogy egy idő után sikerült a Google Maps tervezője és a falakon látható jelek között összefüggéseket találni. A legnagyobb rejtvény a „Sortie” felirat volt, amiről azt hittem, egy megálló neve, vagy a végállomás, vagy valami nagyon híres látnivaló, annyira hirdették mindenhol… (azt jelenti: kijárat…) Az utcai közlekedés sajátossága pedig, hogy amit a gyalogoslámpák mutatnak, piros ember kontra zöld ember, ez nem utasítás, csupán javaslat, ha nem jön autó, nyugodtan át lehet kelni a túloldalra bármikor.

Szombaton kivonatoztunk a Versailles-i kastélyhoz, amihez a jegyárus kislány ékes angolsággal adott eligazítást – beszélgetni azért még szabad angolul Párizsban. A kastély előtt aztán egy órát álltunk az esőben a sorban, de végül is megérte, gyönyörű volt, és elképzeltük, ahogy XIV., XV. és XVI. Lajos, valamint Vágó Bernedett Marie Antoinette ezek között a falak között élt és uralkodott… amíg le nem vágták a fejét, ugye.

Délután a Rodin Múzeumban voltunk, legalábbis a kertjében, mert az is elég volt: gyönyörű kert, romantikus séta, világhírű szobrok, később zuhogó eső… Estére pedig egy romantikus kis éttermet néztünk ki a Montmartre-n az Instagramról – a fotó annyira mesebeli volt, hogy egy ideig abban sem voltunk biztosak, hogy a hely valóban létezik. Pedig létezik, csak zárva volt, de a környék valóban nagyon szép. Balra az Insta-fotó, jobbra az enyém, jó szeműek felismerhetik Noémit a kapu előtt.

La Maison Rose kávézó

Vasárnapra esett az egyetlen komoly szívás: a Notre Dame tornyaiba előre megvettük a jegyet, és nem akartuk, hogy kárba vesszen a pénz. A bejutáshoz viszont 2 órát(!) kellett sorba állni… A sor a templom melletti utcán állt, hidegben, huzatban, teljesen összefagytunk, mire végre bejutottunk. Akkor aztán lépcsőzhettünk felfelé egy csomót, hogy megtekintsünk egy darab harangot (Quasimodo harangozott vele, ugye), majd körben Párizs látképét, ami nem sokban különbözött attól, mint amit előző este a Sacré Coeur mellől láttunk. Ezzel együtt megérte volna – ha nem kell 2 órát sorban állni…

Zsófi és Dóri, 2017. február és március

Februárban nem írtam bejegyzést a csajszikról, mert nem történt semmi különös. Voltak klassz programjaink, például Zsófival megnéztük moziban a Nyomás utána című Bud Spencer-Terence Hill-filmet, ahová Izát is vittük magunkkal, aki velünk együtt nevetett a poénokon. Voltunk a Zoo Caféban, ahol mindenféle egzotikus állatot odahoztak, de Dórit csak a macskák érdekelték. Voltunk Réka szülinapján, játszóházakban, és a jó időben lehet végre újra játszóterezni is.

Megvolt Dóri első farsangja a bölcsiben, nagyon jól sikerült, klassz jelmezeik voltak. Dóri lepkének öltözött, de volt Tűzoltó Sam, Pókember, boszorka – aranyosak voltak a picik beöltözve (amúgy is azok). A bölcsibe új gondozónő érkezett, aki az elődjéhez hasonlóan kedves és rendes, Dóri gyorsan megszerette őt is.

Itt a jó idő, úgyhogy Dóri minden nap motorozik a bölcsőde udvarán, és le is koptatta a csizmája orrát teljesen, miközben húzta a földön. Kerestünk tehát cipővédőt: 3.400 forint a Brendonban, de amint az új gondozónő emlékeztetett, ilyesmiből a használt is pont olyan jó… úgyhogy egy ezresért vettem végül a Jófogáson.

Új szabály van a bölcsiben: nem lehet bevinni ételt és italt, kizárólag gyümölcsöket és 100%-os gyümölcslevet. Egészségesen kell étkezni! Úgyhogy Dóri névnapját sem ünnepelték meg keksszel és szörppel, mert a szabály az szabály…

Zsófiéknál is volt farsang, az is jól sikerült, oda még szabad sütit és szörpöt bevinni… A hétköznapokra pedig Zsófi új padtársat kapott, most először fiút, de mivel Danikával csoporttársak voltak az oviban, régi ismerősök már. Érdekes, hogy így cserélgeti a tanítónő a padtársakat, gondolom keresi a legjobb kombinációkat. Zsófi nyilván azokkal ülne szívesebben, akikkel amúgy is közelebbi barátok, de Danikával sincs problémája, az eredményein se látszik különbség, szóval nekünk végül is mindegy.

Zsófiék voltak táncversenyen és most először nyertek aranyérmet! Nyolc versenyző csapat volt a kategóriában, amiből kettő kapott aranyat, a többiek ezüstöt. Zsófi nagyon várta már, hogy aranyérmet is kapjon az eddigi ezüstök után, és most teljesült ez a vágya is.

Kindle-kalandok (tanulsággal)

Szilveszter előtt rácsuktam az ágyat a Kindle Paperwhite-omra. Betört az üvege, de úgy gondoltam, hogy még javítható, így kerestem egy szervízt. A munkahelyemhez közel találtam egyet, le is adtam a készüléket javításra, megállapították, hogy a kijelzőt cserélni kell, megegyeztünk az árban, és mondták, hogy ha elkészült, felhívnak. De nem hívtak. Egy idő után én kezdtem el telefonálgatni, mire többször is azt hazudták, hogy az alkatrész már megérkezett és 1-2 napon belüli visszahívást ígértek, ami azonban soha nem történt meg. Végül elfogyott a türelmem, visszakértem a készüléket és vissza is adták, nyilván ugyanúgy törötten. Megírtam ugyanezt a bolt Facebookos értékeléseként is: a XIII. kerületi Kindleshophoz nem érdemes fordulni.

A Kindle Voyage készülékem képernyője, látható a sárgaságMás szervíz viszont nincs: Kindle javítását sehol sem vállalják rajtuk kívül. Úgyhogy vettem egy újat, a szebb kijelző és oldalsó lapozógombok miatt rászántam a pénzt egy Kindle Voyage-ra. Sajnos a megkapott eszköz hibás: a felső részén sárgás a világítása. Kiderült, hogy ez egy évek óta ismert típushiba a Voyage-ok esetén, volt, aki négy(!) hibás készüléket küldött vissza az Amazonnak, mert a cserekészülékek is mind hibásnak bizonyultak. Egyébként annyira nem gáz a sárgaság, akár együtt is lehet vele élni, csak az 50-80 ezer forintos vételárba nem fér bele, hogy láthatóan hibás legyen a képernyő, főleg, hogy a Kindle lényegében nem sokkal több, mint egy jó képernyő… A képen a saját Voyage-om képernyője látható, amin középen megfordítottam az alsó és a felső részt, hogy jobban látszódjon a különbség.

Az Amazon hozzáállása, hogy egy ismert típushibát évekig nem javítanak ki és tovább forgalmazzák a rossz készülékeket: gáz.

Ha egy prémium készüléket forgalmaznak évekig ismert típushibával: nagyon gáz!

Kértem tehát én is, hogy cseréljék ki, de Magyarországra az Amazon nem küld cserekészüléket. Visszafizették viszont a készülék árát, anyagi kár tehát nem ért, sőt, mivel a készüléket sem kérték vissza, végül is ingyen jutottam hozzá egy felül kissé sárgás színnel világító Voyage-hoz. De a tanulság szerintem ez: amíg jó Kindle készüléked van: szuper, de ha bármi problémád adódik: szívás.

Összehasonlításként: Noémi Huawei telefonján is kijött egy típushiba. A Huawei telefonok az ország számtalan Posta hivatalában leadhatók garanciális javításra. Le is adtuk az Ecseri úton, egy hét múlva futárral visszaküldték megjavítva, azóta is rendben van (és mindezt ingyen).

Zsófi és Dóri, 2017. január

Januárban matekra gyúrtunk Zsófival, mert a feladatok nem mindig mentek jól neki, és abban sem voltunk biztosak, hogy az adott absztrakciót mindig pontosan érti. Úgyhogy Noémi gyakorolt vele esténként, plusz feladatokat is kapott, és szépen belejött. A félévi bizonyítványa pedig kitűnő lett, minden egyes tantárgyból “Kitűnően megfelelt” értékelést kapott, plusz a magatartása és a szorgalma is Példás – eddig nincs gond az iskolával.

Dórinál viszont azt vettük észre, hogy kezd szétesni az alvása, sokat van fent éjszaka és nappal sem alszik jól. Azt gondoltam problémának, hogy az otthoni és a bölcsődei napirendje eltért: otthon még kétszer aludt nap közben, délelőtt és délután is, a bölcsiben viszont csak egy alvás van, rögtön ebéd után. A fix napirend fontos a gyerekeknek, úgyhogy otthon is átálltunk vele az egyszeri alvásra. Remélhetőleg így is ki tudja pihenni magát, a bioritmusának pedig jobb az állandóság.

Főleg, hogy viszonylag rendszertelenül járt bölcsibe: amikor kissé taknyos lett, rögtön itthon tartottuk, nem vártuk meg, amíg begyullad a füle vagy a tüdeje. Úgyhogy az ünnepek alatt itthon volt, aztán kicsit járt bölcsibe, aztán megint nem, aztán megint igen, csak el tudjon szegény igazodni – de az ebéd utáni alvás már legalább egy fix pont az életében.

Két helyen voltunk a hónapban: a Tropicariumban, amivel kapcsolatban Dóri aggódott, hogy a krokodil nem eszi majd meg az új gyűrűit? Mondjuk szerintem inkább az izgatta, hogy ő magát nem fogja-e megenni… De végül nem ette meg se a gyűrűt, se Dórit, a krokodil tulajdonképpen meg se mozdult, a többin viszont elég jól szórakoztunk.

Ezen kívül a Fővárosi Nagycirkusz Ludas Matyi előadását láttuk, ami a csajoknak, Noémit is beleértve tetszett, szerintem viszont pocsék volt. Ez ugyanis inkább színházi előadás, mint cirkusz, összefüggő története van és énekelnek(!) benne, valamint nyomokban cirkuszi mutatványokat tartalmaz. A cirkusz része elment, népieskedő színháznak viszont rossz volt és még hosszú is. Azt is megjegyezném, hogy a büfében elképesztő árak vannak, még a moziknál is drágább minden, otthonról érdemes kaját vinni inkább.