Amíg nekem mozgalmas decemberem volt, a csajoknak az ünnepekkel együtt is viszonylag csendes. Voltunk Pistiéknél megtekinteni az újszülött babájukat, de Balázska még annyira kicsi, hogy a mi lányaink nem vehették még kézbe. Én igen:

Most először volt formális fogadóóra az iskolában. Eddig is találkoztunk a tanítónővel, de azért akartam ide is elmenni, amiért az én anyukám is mindig: hogy csupa jót halljak a gyerekemről (és így is történt).

Volt Télapó a lányainknál, és volt karácsonyi műsor az iskolában. A műsort lekapcsolt lámpáknál adták elő, csak a táblánál égett a villany, ami abszolút hangulatos, és nem tudom, szándékosan-e, de egyben lehetetlenné teszi, hogy telefonnal fel lehessen venni a műsort (nem látszana semmi). Ez pedig azért jó, mert a gyerekek nem telefonoknak, hanem valóban a szülőknek adják elő a műsort… Kivéve az apukát, aki nagy fényerejű objektívet kapott nemrég! Visszafogottan kattintgattam persze, de az új objektív azért klassz volt a sötétben.

Megnéztük moziban a Ferdinándot, aztán rögtön utána szaladtunk a Sztárban sztár +1 kicsi karácsonyi gála felvételere, de erről a másik bejegyzésben már volt szó. Az ünnepek alatt pedig itthon voltunk, a nagyszülők jöttek hozzánk, szilveszterkor pedig Dóri aludt, Zsófival együtt néztük a tűzijátékokat.

Október végére elkészült Dóriék óvodájának felújítása. Az őszi szünet alatt vissza is tudták költöztetni a csoportokat, ami óriási megkönnyebbülés, mert nem kell minden reggel negyedórát gyalogolni Zsófi iskolájához képest az ellenkező irányba, majd vissza. Az igazi probléma nem is a gyaloglás volt, én szeretek sétálni és a csajok is kibírták, hanem hogy minden reggel húsz perccel korábban kellett elindulni, így most sokkal ráérősebben tudunk készülődni reggelente.

Dóri óvodájában is folytatódik a Zsófiéknál már megszokott fluktuáció. Zsófival eddig még egyszer sem fordult elő életében, hogy két évig ugyanaz a két pedagógus vigyázott volna rá: bölcsi, óvoda, iskola, mindig mindenhol volt legalább egy csere a tanév végén. Dórinál ugyanez van: a bölcsiben is volt gondozónő-csere (év közben), és most az oviban szintén év közben ment el az egyik óvónő. Nem tudom, hogy ez általános jelenség vagy csak mi fogtuk ki, de elképesztő, mennyit cserélődnek a pedagógusok a gyerekeink körül.

Zsófi ezüstöket halmozott: évfolyam-második lett az iskolai versmondó versenyen, aztán a kerületin ezüst oklevelet kapott, mindkettőre nagyon büszkék vagyunk. Szintén ezüst minősítést kaptak a szokásos havi táncversenyen. Továbbá megnyerte az iskolai tombola fődíját: egy libacombot… (ez nem ezüst volt) Tekintve, hogy tavaly egy élő nyúl volt a fődíj, a libacombbal tulajdonképpen jól jártunk, Noémi megsütötte és megettük.

Elérkezett a születésnapok szezonja: Brigi, Anna és Fruzsi is meghívta Zsófit, és persze a sajátját is megtartottuk. Idén az önkormányzattól béreltünk ki egy termet a bulihoz, ahol Noémi bátor bevállalása nyomán mi szórakoztattuk a vendégeket. Volt persze segítségünk: Nóra a díszítésben, Kriszti a szórakoztatásban segített. A terembérlés azért jó, mert nem fejenként kell fizetni, így sokakat meg lehet hívni. Zsófi a rokoni-baráti körön kívül az összes lányt meghívhatta az osztályából, csak a fiúknál húztunk egy határt (kettő fiút hívhatott meg).

A buli jól sikerült, persze voltak tanulságok. Az egyik, hogy három óra sok egy ilyen bulira, ennyi gyereket kb. két órán át tudunk hatékonyan lekötni. A másik tanulság, hogy bármennyire kérik, nem jó olyan játékot választani, amiben a győztest kivéve mindenki kiesik, mert a győztest kivéve mindenkit csak kudarcélmény ér, valamint sértődés, veszekedés van belőle. A tökéletes házibuli-játék nyolc éveseknek a limbó, mert szól a zene és táncolni lehet, jól organizált, mert a gyerekek rendezett körben haladnak egymás után, továbbá a kihívás megfelel az életkori adottságaiknak, ugye hajlékonyak, némelyikük elképesztő jó stílusban tudott áthaladni a léc alatt…

Szintén érdekes volt látni, hogy a csapatmunkát igénylő játékok hogyan működnek. Műanyag poharakból kellett tornyot építeniük, és az egyik csapat tagjai folyton leverték az egészet. A másikban viszont szó szerint építettek egymás munkájára – az iskolában is több ilyen feladat kellene legyen.

A tanévkezdés idén Dórinak volt nehezebb, mert bölcsődéből óvodába, vagyis új helyre és új közösségbe került. De nagyon ügyesen alkalmazkodott – igazából nem látunk bele az óvodás csoport dinamikájába, de Dóri szívesen megy be, délután jó kedvűen jön ki, jól eszik és jól alszik, annyira rossz nem lehet…

Egy másik nehézség, hogy Dóriék óvodáját felújítják, majd csak novembertől tudnak a “rendes” épületbe járni. Addig szétdobták a csoportokat a kerületi óvodák között, Dóriék például egy másik ovi tornatermében rendezkedtek be. Az ideiglenes hely viszont a lakásunkhoz képest pont az ellenkező irányban van, mint Zsófiék iskolája… Úgyhogy reggelente húsz perccel korábban kell elindulni, séta az oviba, Dórit beadni, aztán vissza az iskolához, és mindezt időre, mert Zsófinak időre kell beérni (meg nekem is a munkahelyemre, de az iskolához képest az már nem gond). Féltem tőle, hogy egy-egy nyűgösebb reggel mi történik, ha például Dóri félúton belekezd valami műsorba, de eddig még egyszer sem volt gond, szerencsére.

Zsófi pedig második osztályba lépett, simán, sőt kifejezetten várta az iskolakezdést. A nyári széteséshez képest (itt egy hét, ott egy hét) ez egy kiszámítható és biztonságos rendszer, és egyébként az osztály és a tanító néni is kitűnő. Kétszer is elmentem velük kirándulni, mint kísérő szülő, és az az igazság, hogy szuper a közösség, a gyerekek aranyosak, teljesen megértem, hogy Zsófi miért szeret ide bejárni. A jegyei is jók, bárcsak így menne az iskola még sokáig…

Nem lett különösebb macera a szemüveg-viselésből sem: Zsófi hordja, vigyáz rá, a megbeszélt időpontokban (udvari játéknál, táncórán) elhelyezi a tokban, esténként tisztogatja – ennél jobb hozzászokást nem is remélhettünk volna.

A hónap slágere pedig, nem csak itthon, hanem az osztályban is, a Pamkutya Despacito-paródiája. Pedagógia szempontból nem ideális sláger, van benne “törvényszegő féreg”, “menj az anyádba”, viszont egy világslágert mindig kényelmesebb magyarul énekelni, főleg, ha amúgy tényleg vicces…