Az Év Slágere, 2016: Fame (finálé)

Nem készültem fel előzetesen a darabból: a történet ismertetőjét olvastam, a Nagy Slágert is ismertem, de nem olvastam róla kritikákat és nem néztem belőle videókat a neten.

De alapvetően szuper volt, egy könnyűzenés, fiatalokról szóló történet. A Nagy Sláger viszont, amit vártam, csak az első felvonás elején hangzott el, egy másik dal részeként. Úgyhogy amikor a darab végén a szereplők kórusban énekelték Carmen Diaz búcsúztatóját, némi hiányérzetem maradt, de lélekben már készülődtem a ruhatárba. Gondolom a közönségből mindenki más tudta, mi fog még következni, nekem viszont meglepetés volt: dübörgés, Emlékezz! Emlékezz! felkiáltások, majd a Carment játszó Gubik Petra Jézus-pózban ereszkedett le a színpad tetejéről, és bár dramaturgiailag halott volt, a fináléban megvalósult az álma, ő lett a nagy sztár, aki mindig is lenni akart.

Gubik Petra a Fame-ben

Banális történet, de ott és akkor ütős volt, annyira megérintett, hogy két nappal később jegyet vettünk a Fame-re újra, és októberben megnéztük még egyszer, illetve egész évben ezt a dalt hallgattam újra és újra és újra.

A jelenet pontosan abban a formában, ahogy mi láttuk, nem érhető el a neten – az Operettszínház ennyire még nem jár 2016-ban, nyilván azt gondolják, vegyünk rá jegyet újra, ha ismét látni akarjuk. Ezért innen-onnan szemezget az ember: az Echo tévé egyik operett-témájú tévéműsorának a végén például óvatlanul leadták, én pedig vettem a fáradtságot és letöltöttem az egész műsort tartalmazó mp4 fájlt a tévé honlapjáról, kivágtam belőle a vonatkozó részt és feltöltöttem újra, csak azt. Itt Muri Enikő játssza Carment, ami annyiban nem stimmel, hogy mi mindkétszer Gubik Petrával láttuk, de természetesen vele sem rossz:

Gubik Petra saját verzióját a DoktoRock Színtársulat 25. szülinapi gáláján rögzítették – elég hamisan énekel ezen a konkrét felvételen, de az energia átjön:

És amit egész évben végül is a legtöbbet hallgattam, az a színház saját videóklipje. Ebben mindenki énekel, viszont kifogástalan a hangminőség, ideális ahhoz, hogy mp3-ban letöltsem és minden eszközön meg tudjam hallgatni:

 

Zsófi és Dóri, 2016. november

Szegény Zsófi számára az elmaradt programok hónapja volt ez a november: lemaradt egy színházi előadásról, egy osztálykirándulásról, sőt elmaradt a saját születésnapi bulija is… A Marcipán cicáról azért maradt le, mert temetésre kellett mennünk – mármint Zsófi nem jött a temetésre, de emiatt színházba sem tudtam elvinni.

Az osztálykirándulásnál viszont még ő járt jól azzal, hogy lemaradt róla… Valami nagyon durván fertőző, hányós vírus kapta el az osztályát: szerdán reggel még csak az egyik kislány hányt otthon – mondjuk számomra érthetetlen, őt hogyan engedhették aznap, majd másnap is iskolába… Másnap osztálykirándulás volt, busszal mentek Nagykarácsonyba. Zsófit bevittem reggel az iskolába, de húsz perc múlva telefonált az osztályfőnök, hogy ő és még két másik gyerek is hányt… Noémi érte ment, és Zsófi ezzel járt jól, mert otthon pihenhetett, nem kellett betegen végigcsinálnia a kirándulást. Más gyerekek a buszon lettek rosszul, néhányan odafelé, néhányan hazafelé – vicces napja volt a tanáraiknak. Estére pedig azok is hányni kezdtek, akik nap közben még nem, köztük a két tanár is. A vírus kompletten az egész osztályt kiütötte: másnap a többi osztálynak normál tanítási napja volt, az ő termük pedig üres maradt… Zsófi születésnapi buliját a kirándulás utáni szombatra terveztük, de mikor beteg lett, inkább eltoltuk egy héttel.

Más programok viszont összejöttek Zsófinak, például részt vett Milán születésnapján, aztán Noémivel megnézték az aktuális Barbie-filmet a moziban, volt fellépni a tánciskolával, illetve a tánciskolában volt tinidiszkó is. Ha az iskolai néptáncot is beleszámítjuk, Zsófi most összesen három tánciskolába jár egyszerre, de amíg bírja, és amíg mi is bírjuk, egyelőre hadd táncoljon csak. A tinidiszkó után pedig úgy jártam, mint Vic apja a Házibuli első részében – szörnyű, hogy én már nem a bent bulizó fiatal, hanem a hidegben a ház előtt a lányára váró apuka vagyok…

Volt nyílt nap az iskolában, amikor az első két órát a szülők is megnézhették. Jó volt, mert jobban megismerhettük a tanárokat, a gyerekeket és a többi szülőt is, illetve láttuk, hogyan tanítják őket írni, olvasni, matekra és angolra. Az órák kifejezetten intenzívek voltak – nem tudom, hogy máskor is ennyire pörgetik őket vagy csak a bemutató kedvéért volt ennyiféle feladat, de már nem csodálom, hogy ilyen fáradtak esténként.

Viszont jó látni, ahogy Zsófi az olvasásban fejlődik: egyre több betűt tanulnak meg és egyre többféle szót tud elolvasni. A Tappancs újságjában például egy feladatban úgy tudott már összekötni mondatokat rajzokkal, hogy elolvasta a szövegeket és értelmezte őket – csak néztem, hogy milyen bonyolult mondatokat tud már elolvasni.

Dóri lányunknak ehhez képest csendes időszaka volt. Természetesen a bölcsiben is jártak vírusok, volt olyan nap, hogy három gyereket kellett lázasan hazaküldeni. Dórira ezért amikor csak lehetett, anyukám vigyázott, és szerencsére meg is úszta a komolyabb betegségeket. Taknyos volt persze erősen, de novemberben ez nem csoda.

Fontos, hogy Dóri is tud már kifinomultabb, csendesebb játékokkal játszani: néha rajzolgat, rakosgatja a legókat, orvosilag megvizsgálja a plüsskutyát, tüsikből virágot szurkál. Sőt, időnként Zsófival is szépen el tudnak játszani – időnként meg ölik egymást és kiabálnak, nem mindig könnyű egy tesóval összezárva lenni…

Zsófi és Dóri, 2016. október

A két gyerekkel lebonyolított reggeli indulás szerencsére nem lett akkora nyűg, mint amennyire féltem tőle, sőt sikerült kifejezetten jó pillanatokat is találni benne. Például Zsófi segít a bölcsiben Dóri elkészítésében! Szépen levetkőzteti a tesóját, aztán a mosdóban leülteti pisilni, megmossa és megtörli a kezét, az orrfújatás az egyetlen, amit még nem engedtem át.

Zsófi leveszi Dóri cipőjét

Az iskola is jól megy Zsófinak továbbra is, hozott haza plüssállatokat, ami a magatartását dicséri, az Előmenetel Fáján pedig a második szintre lépett (másodikként az osztályból), ez a tanulását. A részleteket napi szinten Noémi követi nyomon, de én is látom, ahogy szépen kerekíti a betűket, illetve ahogy tanulja összeolvasni őket.

Sajnos betegek is voltak mindketten: Dórinál várható volt, hogy elkap mindenfélét a bölcsiben, eddig kellett várni az első vírusra, úgyhogy egy hétig otthon maradtunk vele. Zsófi is elkapta, de nála nem lett súlyos a betegség, csak két napot hiányzott az iskolából.

Úgy ítéltem meg, hogy Zsófi most már megtekintheti a filmművészet néhány alapművét: a Harry Potter-sorozat első részét, illetve a Kincs, ami nincset. Annyiban nem is volt gond, hogy félt volna vagy ne értené, viszont mindkettőt eléggé unta… A Bud Spencer-Terence Hill-féle bunyók viszont bejönnek neki, azóta megnézte a Különben dühbe jövünk és Nyomás utána című filmeket is, tetszenek neki a viccesen koreografált, hatalmas pofonok.

Kapott Zsófi egy új, viszonylag bonyolult színezős könyvet, amiből nagyon szépen kiszínezett néhány oldalt. Egyet felraktam a Facebookra, majd felolvastam Zsófinak, kik lájkolták a képet. Annyira örült, hogy ilyen sok ismerősnek tetszettek a rajzai (óvónők!), hogy kérte, a többit is tegyem fel, és azokról is mindig megkérdezte, hányan lájkolták. Hét éves, eljött az ideje, hogy a közösségi média használatáról az első leckéket megtartsam neki…

A hónap kalandja pedig a Halloween volt Südi Petiéknél, ahol Zsófi és Dóri is elment a házigazda kislánnyal Csokit vagy csalunk játékra a lakóparkban. Szuper program volt: a házak közül oda lehetett bemenni, ahol kifaragott, égő gyertyát tartalmazó tököt raktak a kapuba, és ők be is gyűjtöttek egy nagy zacskóra való cukrot és csokit. Mi otthon maradtunk Petivel, aki pedig a hozzájuk érkezőket fogadta, volt is vagy 25-30 turnus hullának, csontváznak, boszorkánynak, zombinak és hasonlóknak beöltözött gyerekekből…

A hónap zenéje, 2016. október: What’s goin’ on in Brazil

Bud Spencer és Terence Hill Filmünnep volt a Corvin moziban: a Korda teremben aznap csak az ő filmjeiket játszották és volt kirakodóvásár filmplakátokkal, babkonzervvel és életrajzi könyvekkel, a kávézóban Bud-kajákkal, a vetítések előtt beszélgetés híres vendégekkel. Az öt film közül mi a Nincs kettő négy nélkült választottuk, és a várakozás hetei alatt folyton ennek a zenéjét hallgattam:

Más kérdés, hogy az esemény nem sikerült annyira jól, mint amennyire vártunk rá. Elsőként a kávézóba tértünk be Bud-kajákat enni, ahol az alábbiakkal szembesültünk:

  • nem lehetett káryával fizetni, csak készpénzzel
  • a kiszolgálás lassú volt és figyelmetlen. Kétszer kellett megismételnem, hogy mit kérek, mert a pincér lány a rendelésem leadása közben egy időre magamra hagyott,
  • ezután leültünk és kaptunk evőeszközöket, majd negyed óráig semmi sem történt
  • az érdeklődésemre egy másik pincér engem hibáztatott, mert nem mindegy, hogy a pultnál rendeltem vagy asztaltól, ha pedig pultnál rendelek, majd leülünk egy asztalhoz, én vagyok a hibás,
  • meg kellett ismételnem, hogy mit rendeltünk,
  • a hamburger belsejében Noémi egy szalvétát talált.

A Corvin Mozi kávézóját senkinek sem ajánlom!

A filmvetítés előtt beszélgetés volt Bud Spencer fiával, akit a közönség felállva tapsolt – miért kellene ennyire ünnepelni a Bud Spencert fiát? Aztán lejátszották Terence Hill videóüzenetét, aki két sztorit mesélt el a westernfilmjeik forgatásáról – Magyarországot vagy a hűséges magyar rajongókat nem említette meg. Végül elkezdődött a film, az eredeti szinkronnal, de elég pocsék hangminőségben. Mindegy, összességében jól szórakoztunk: maga a film természetesen jó volt, és a mozivásznon jól kijött a szereplők zseniális mimikája.

Novembertől az egész országban fogják még mozikban játszani a filmjeiket: szerintem érdemes megnézni egyet-egyet szélesvásznon, a fenti kellemetlen körítések nélkül…

Lesz Bud-Terence filmzenei vonatkozású esemény is: Guido & Maurizio de Angelis lép fel az Arénában. A két pasas már a filmek idején sem volt kifejezetten fiatal, és azóta egyszer sem léptek fel sehol, kifejezetten csak erre a koncertre készülnek rá. A jegyek fejenként kb. húszezer forintba kerülnek – nem hiszem, hogy megér ennyit két hetven éves pasas műsora, akik harminc év után először állnak színpadon… A zenéket hallgatva egyébként nyilvánvaló, hogy egy ilyen koncert helye nem az Arénában lenne, szimfonikus zenekarral, hanem egy klubban vagy kocsmában. Találtam is egy videót, ahol egy magyar együttes sokkal jobban ráérzett, hogyan kellene ezt előadni élőben (2:25-től):

 

Zsófi és Dóri, 2016. szeptember

Ismét különlegessé vált az életünkben a szeptember elseje, az iskolakezdés napja, mert Zsófi iskolába ment. Az iskolával kapcsolatban alapvetően Vekerdy Tamás véleményét osztom, aki szerint nem az óvodának kell felkészítenie az iskolára, hanem az iskola első éveit kellene az óvodához hasonlóvá tenni. Szerencsére Zsófiéknál ez többé-kevésbé így is történik: a gyerekek sokat játszanak, kijárnak az udvarra, énekelnek és mozognak. Más kérdés, hogy így is durva a változás, mert három képességüknek kellene nagyon hirtelen, nagyon sokat fejlődnie. Az első, hogy megszokja az új környezetet és új embereket. Ebben sokat segített a tavaszi ismerkedés, a tanító néni is kísérgeti őket az épületben. Zsófiéknak azzal is szerencséjük volt, hogy az ovis csoportból heten együtt maradtak, ráadásul a legközelebbi barátnőivel, tehát ismerősökkel van körülvéve nap közben is.

A második, hogy sok-sok feladatot kell padban ülve megoldaniuk. Már eleve, hogy órákon át egy helyben kell ülni és odafigyelni, de maguk a feladatok is nehezek. Zsófi erre is viszonylag jól felkészült, otthon mindig sok feladatot megcsinált, szerette őket, amíg nem volt kötelező…

A harmadik nehézség, hogy maguknak kell gondot viselni a felszerelésükre. Erre viszont Zsófi egyáltalán nem volt felkészülve, neki még sohasem kellett semmilyen cuccára magának vigyáznia. Az iskolában viszont kabát a folyosón, kulacs a kulacstartóban, könyvek a padban, füzetek, uzsonnás doboz, tornacucc… Ez főleg reggelente érdekes: eddig ahhoz voltunk szokva, hogy bekísérem Zsófit a teremhez, ahol együtt mindent elrendezünk. De az iskolában ezt csak az első héten lehetett megtenni, azóta már a kapuban el kell búcsúzni, odabent pedig szórakozhat mindennel egyedül. A tanítónő szerint gyorsan belejönnek majd…

Ebből következik az is, hogy a tanítónővel sem találkozok reggelente, nincs napi kapcsolatunk a pedagógusokkal. Ott van persze az üzenőfüzet, a Facebook csoport, illetve hogy a tanító néni saját honlapot szerkeszt(!) az osztályról, de a személyes találkozást ezek egyike sem pótolja.

Az mondjuk látszik, hogy Zsófi jó gyerek, a magatartására például majdnem mindig pirosat (jót) kap. A jók között kisorsolt plüssállatokból is többször kapott már (ezeket egy-egy éjszakára adják oda). Elsőre egy párducot kapott, állati büszke volt rá, vele aludt, nevet adtunk neki és dalt is írtunk a tiszteletére (Gryllus Vilmos nyomán). A jól sikerült feladatmegoldásért csillagokat kap, azokért matricákat, tíz matrica után pedig feljebb kerül egy szinttel egy fán, ami az osztályban jelzi az előmenetelt. Az osztályban ő került felsőbb ágra elsőként… Megbirkózik tehát az iskolával, csak rettenetesen elfárasztja: játszótérre sem akar már menni, Noémi pedig néha még délután ötkor is lefekteti aludni, annyira készen van (persze a többiek is ugyanígy elfáradnak, ahogy az ismerős szülők mesélik).

Dórinak pedig a bölcsőde kezdődött el, de mivel ilyet láttunk már, különösebb izgalmat nem okozott. Mármint nekünk, mert Dóri azért zokon vette az elszakadást anyától: néha mérges volt rá, néha szomorú volt, és csinált néhány oltári hisztit, de szigorúan csak mindig Noéminek… Ugyanakkor most már mosolyogva megy be a csoportba, játszik, eszik és alszik, egy barátja is lett, egyelőre úgy tűnik, jól sikerült a beszokás. A gondozónőket is nagyon jól kifogtuk, kedvesek és őszintén szeretik a gyerekeket.

Ezeken kívül csak apróságok történtek. Dórinak nagyon jó a memóriája: egyszer mentünk el a piacra villamossal, egy-egy megállót oda és vissza, azóta is mindig azt emlegeti, ha meglátja a villamost: azzal mentünk, apa! Zsófi pedig teljes jogú jelentkező lett arra az esetre, ha Noémi nem akar megnézni velem egy filmet: a Kilenc életet már Zsófival néztem meg. Elvileg 12 éven felülieknek szól, de semmi rémes nem történt benne, a macska marháskodása pedig mindkettőnknek bejött…

A hónap zenéje, 2016. szeptember: ANDRΞW

Most először voltunk a Színházak Éjszakája keretében a Broadway Fesztiválon, amikor az Operettszínház előtt a színház művészei léptek fel. A várakozásnak megfelelően adtak elő dalokat, volt Marie Antoinette, Marica grófnő, Elisabeth és így tovább. Aztán egy blokkban a háttérénekesek léptek fel, de nem figyeltem oda a konferálásra, mert éppen másik helyet kerestünk a nézőtéren. A zene viszont annyira más volt, hogy végül felfigyeltem rá: az addigi Ringó vállú csengeri violám helyett techno zene szólt, és mulatozás helyett a fellépők diszkótáncot adtak elő. A zene is különleges volt, robotos és titokzatos – nyilván csak a kontextus tette azzá, de attól még bejött.

Ez szombat este volt, hétfőn e-mailt írtam az Operettszínház központi címére, hogy melyek voltak a blokkban elhangzó dalok. Nem válaszoltak, pedig lehetne annyira 2016 náluk is, hogy megírják: Karsai J. András, a társulat tagja popzenei produkciót is indított ANDRΞW művésznéven. Eddig három dala jelent meg, ebből kettőt adott elő a műsorban, amelyeket meghallgathatok pl. a Youtube-on, a Spotify-on vagy a Deezeren, és van Andrásnak vonatkozó Facebook-oldala is. Na, ezt nem írták meg. Én viszont visszaemlékeztem néhány dalszöveg-foszlányra, ami végül elég is volt ahhoz, hogy megtaláljam, ANDRΞW: Ultimate és Splendor Avenue című dalait.

A 2016-os előadásról nem találtam videót, de 2015-ben is elővezették ugyanezt a Csínom palkó és társai között:

 

 

Londonban ismét

Úgy döntöttünk, most már elég nagyok a csajok ahhoz, hogy elmehessünk nélkülük is két napra várost nézni. Csak szombat-vasárnapra mentünk, hogy az iskolába és a bölcsődébe azért mi vigyük el őket, és nyilván csak európai város jöhetett szóba. Noémi Párizsba szeretett volna eljutni, de fapadossal nem jó a menetrend, szombaton max. délután indulhattunk volna el, az meg semmire sem elég. Londonba viszont hajnalban is repül a WizzAir, ott már jártam is egyszer, ott is sok szép dolgot meg lehet nézni, úgyhogy maradtunk Londonnál.

Én voltam a szervezésben illetékes házastárs, és alaposan meg is terveztem mindent. A legnagyobb kérdés indulás előtt a vonat maradt, ami a közbeszéd szerint tízpercenként jár a Luton Airportról, de amikor leszállsz a gépről, mit kell ehhez pontosan csinálni? A kérdés láthatóan másokat is foglalkoztatott, hosszú sor állt az információnál, nekünk viszont volt insider-információnk Noémi ismerősétől arról, hogy ilyenkor az automatát kell keresni vonatjegyért. Meg is lett az automata, és onnan már sima ügy volt, vonattal és metróval mindig, mindenhová gyorsan eljutottunk, amiben persze a felkészülés is segített, a Google Maps végtelenül egyszerűvé teszi egy városnézés megtervezését. Azt is bírom, hogy az itthoni új bankkártyámmal fennakadás nélkül tudtam Londonban metrózni (ők Contactlessnek írják, én PayPassnak ismertem, de működött, hibátlanul), csak Noéminek kellett egy Oyster kártya.

Így az október másodikai népszavazás előtt rendkívül érdekes volt látni London sokszínűségét. A városban egyenlő eloszlásban voltak fehér, fekete, ázsiai és muszlim emberek, úgy a helyi közlekedők, mint a turisták körében is. Két közös pont volt mindenkiben, az egyik a brit akcentussal beszélt angol nyelv, imádtam, a másik az iPhone, mert Londonban mindenkinek, kivétel nélkül iPhone készüléke van.

Az én Huawei készülékem ennek megfelelően nem is működött Londonban, valószínűleg a Vodafone-tól számhordozott T-Mobile-os SIM kártya miatt, ahogy korábban Rómában, illetve három éve ugyanitt Londonban sem. Eddig azt hittem, hogy a készülék volt a hibás, de ezek szerint a SIM-kártya. Pedig adatroamingot is terveztem, hogy tudjak idegenvezetést tartani Noéminek Wikipedia-oldalak felolvasásával. Ehhez képest se hálózat, se internet, semmi. Noémi telefonálni tudott, de az internetezéshez az előfizetése nem volt megfelelő, ezúton is gratulálok a magyar szolgáltatóknak!

Két napba belesűrítettünk annyi látványosság megtekintését, amennyit csak lehetett, és sikerült is legalább 5-6 életre szóló élményt szerezni. A Tower Bridge például tényleg elképesztően szép élőben is, nem győztem betelni vele. A London Eye szerintem nem olyan nagy durranás, mint amennyibe kerül, magasból látni a várost, klassz, de ennyiért?! A Buckingham Palace The State Rooms attrakciója ehhez képest olcsó volt és valóban különleges, a termek, a festmények és a királynő kiállított ruhái is elegáns és szép élményt jelentettek.

Másnap reggel elsétáltunk az Abbey Roadra, hogy átkeljünk a zebrán, ahol annak idején a Beatles is. Nehezen sikerült pont olyan lépést fotózni, mint amilyet a fiúk csináltak, úgyhogy kitaláltam, hogy előadom a Hülye Járások Minisztériumát, egyszerre tisztelegve az angol kultúra két gyöngyszeme előtt, ugyebár. Aztán Madame Tussauds, ami életem egyik legjobb szórakozása volt. Nem annyira köztudott, de a szobrokat meg lehet fogni és szabad pózolni is velük, átölelni Emma Watsont, puszit adni Tom Cruise-nak, vállon veregetni Einsteint… Az sem köztudott szerintem, hogy a szobrokon kívül van egy kisvasút, Spirit of London címmel, valamint egy nyomozás Sherlock Holmes-szal – mindkettő elképesztő részletesen ki van dolgozva, és mindkettő elképesztően hangulatos. A végén pedig egy 4D-s mozi szuperhősökkel, jópofa volt az is, de mondjuk moziból nekünk nem olyan könnyű újat mutatni (a “4D” például sima parasztvakítás, a film se jobb, se rosszabb nem lesz tőle).

Végül arra is rájöttünk, hogy London – Luton vonatkozásban miért jobb a vonat a busznál: mert a busz megáll a Baker Streeten, de jegyet nem lehet rá venni, úgyhogy még mindig egyszerűbb volt a King’s Crosstól vonattal menni. Továbbá a vonat nem kerül dugóba… Lutonon belül, a vonattól a repülőtérig járó kisbusz viszont nem úszta meg a dugót, úgyhogy rohannunk kellett, de végül simán elértük a gépet és huss haza, áldja az ég a fapados cégeket, amiért ilyen olcsón és lazán lehet velük elmenni várost nézni, szerte Európában.

London 2016

Zsófi és Dóri, 2016. augusztus

A hónap elején kiderült, hogy Dóri dobhártyája még mindig nem gyógyult be. Ez több szempontból is rossz volt: féltettük, nehogy harmadszor is műteni kelljen, illetve az egész augusztust elrontotta, hogy nem mehetett víz a fülébe, vagyis se fürdés, se strand, augusztusban sem.

Elmentünk egy másik kuponos útra is, Miskolctapolcára. Dóri füle miatt ebből kimaradt a barlangfürdő, de máskülönben jó volt, például sétáltunk a parkban, ahol mókusok szaladgálnak, volt játszótér, Zsófival életében először vízibicikliztünk a tavon, és mentünk egy kört a lillafüredi kisvasúttal is.

Vízibiciklizünk Zsófival

Zsófival megnéztük a Kis kedvencek titkos életét moziban. Jó volt, fantáziadús, de annyira nem nagy szám, amekkora hype-ot csináltak körülötte a sparos reklámozással. Nem volt például maradandó az élmény – annyira biztos nem, hogy kártyákat gyűjtögessünk a szereplőkről, akiknek a nevét se jegyeztük meg. De egy délutáni mozinak jó volt.

Aztán a lányok, Noémit is beleértve két hétig Bujon nyaraltak, nekem viszont dolgozni kellett, úgyhogy csak a hétvégéken mentem el hozzájuk. A nyaralásukat feldobta a legújabb buji családtag: Bummer, a négy hónapos labrador kiskutya. Azt hittem, Zsófival lesznek szerelmesek egymásba, de érdekes módon Zsófi kissé unta a kutyát. Dóri viszont teljesen odáig volt érte, egyfolytában nyúzta – gyakran jobban is, mint aminek egy négy hónapos kölyökkutya még örülni tud…

Mikor hazaértek, ismét elvittük Dórit fülészhez, és szerencsére eddigre begyógyult a dobhártyája. Úgyhogy gyorsan el is vittük kétszer strandra, hogy élvezhesse a medencés fürdés örömeit, élvezte is, azóta is mindig menne fürdeni…

Augusztus végén elkapta a családot egy hasmenéses-hányós vírus, és sorban végigment mindenkin. A legjobban szerencsére pont Dóri úszta meg egy reggeli hányással, pedig őt féltettük a legjobban a kiszáradástól. Zsófi rosszabbul járt, őt majdnem bevittük megint az ügyeletre, hogy infúziót kapjon, de mivel szorgalmasan iszogatott, lassan jobban lett, mire kezdődött az iskola, pont kilábalt belőle.

Merthogy szeptembertől Zsófi iskolás, úgyhogy nekiálltunk mindent beszerezni: iskolatáska, füzetek, tankönyvek, diákigazolvány, meg egy hosszú listáról vonalzó, zsírkréta, ceruzák és a többi. Kíváncsiak leszünk, hogyan érzi majd magát Zsófi – a cuccokat sikerült beszerezni, úgyhogy azokon nem fog múlni…

Zsófi és Dóri, 2016. július

Dóri szobatiszta lett! Nézte, ahogy mindenki WC-re jár, kérte, hogy ő is mehessen, és kiderült, hogy tényleg vissza tudja tartani, amíg odaér. Történtek persze balesetek, és éjszakára is kell még rá pelenka, de általában csak szól, hogy “Menjünk WC-re!”. Olyankor rohanunk, és Dóri szépen ügyintéz, nagyon büszkék vagyunk rá.

Kivették a füléből a tubust, ami újabb kórházi tartózkodást jelentett. Ez csak kisebb altatás volt, de azért kórház, altatással. Az egyik tubusról a műtét közben kiderült, hogy már ki is volt esve és Dóri dobhártyája is benőtt a tubus mögött, a másikat kellett csak kiműteni. Most azt várjuk, hogy a másik dobhártyája is begyógyuljon, és aztán tudna végre fürdeni, és a hajmosásnál sem kéne rá vigyázni. Egész gyerekkorokat rontanak el ezek a fül-orr-gégészeti betegségek, úgyhogy most azon dolgozunk, hogy megtanuljon Dóri orrot fújni, mert az viszont egyből megoldaná az egész problémakört. Szerencsénk van, mert néha már az is sikerül neki, úgyhogy szobatisztaság és orrfújás megvan, lassan mehet államvizsgázni.

Dóri és én

Zsófi ovijának most már tényleg vége lett. Július elején, amikor egyrészt beteg volt, másrészt közös csoportok alakultak, tehát nem a saját óvó nénijük volt, valamint fürdetni és napoztatni kezdték őket, gondolkoztunk, hogy lefújjuk az egész óvoda-témát, úgysem érzi annyira jól magát és nehogy a hideg víztől megfázzon. De aztán mindenki járt tovább, járattuk hát őt is, és fürdés se volt már. De bárhogy húztuk, július végén eljött az Utolsó Nap Az Óvodában, és Zsófi lányunk azóta iskolásnak mondja magát, ha felmerül ez a kérdés. Annak mondjuk kevésbé örültünk, hogy az utolsó héten még elterjedt bent egy torokgyulladás, de szerencsére mire nyaralni mentünk, az is elmúlt és Dóri sem kapta el.

Voltunk Zsófival esküvőn, Pisti és Szimonetta házasodtak össze. Addig maradtunk a lagziban, amíg Zsófi bírta, végül a 11 órás tortázás után jöttünk csak haza. Végig jól érezte magát, táncolt, mulatott, voltak társai is, jól sikerült az egész (amúgy a felnőtteknek is).

Megnéztük a Szenilis Szenilla nyomábant, amire elvittük magunkkal Milánt is. Először vittem el moziba másik gyereket is, de nem volt semmi gond, Milán igazán jól viselkedett, a film is jó volt, 3D-ben néztük meg, popcornnal, hazafelé pedig megbeszéltük, hogy kinek mi tetszett, mi nem tetszett, ki volt a kedvenc belőle.

Aztán eljött a nyaralás ideje, és mivel a tervezett hosszabb nyaralás nem jött össze, két kuponnal mentünk két helyre, 2-2 éjszakára. Megtekintettük a veszprémi állatkertet, ami tíz év múlva fasza árnyékos park lesz, most viszont 2 órán át aszalódtunk a tűző napon, kis árnyékból kis árnyékba menekülve. Aztán megszálltunk a csopaki Holiday Hotelben, ami abszolút teljesít minden elvárást, ami 30 éve a szocializmusban felmerült igényként. Van például konnektor, kettő is a szobában, meg fürdőszoba, sőt TV is! Nincs ellenben hűtő, nincs légkondi, a WC/fürdőnek nincs szellőzése (a szobába párásodik és büdösödik minden), nincs az ablakon szúnyogháló, a WC pucoló és a pincér ugyanaz a személy, a hét órás reggelihez pedig még nincs virsli, vaj vagy kávé, ezekre még várni kell, míg elkészülnek. A szomszéd erkélyen este tízkor két részeg nő beszélgetett és dohányzott… Összességében nem volt nagy gáz, de akkor is, it’s 2016.

A lányok és én a tapolcai tó partján

Másnap rossz idő volt, úgyhogy elmentünk Tapolcára barlangot nézni, de két órát kellett volna sorba állni. Úgyhogy sétáltunk, majd elmentünk a Sümegi Várba, ami egyébként egy Anna-Peti-Gergő sztori is. Ez volt messze a legjobb programunk: nyilazós bemutató volt, aztán zsonglőrök, aztán ettünk kürtőskalácsot, mint Annáék a mesében. Majd meglátogattuk unokatesómékat, akik a közelben laknak és pont mindannyian otthon voltak. Másnap boboztunk Fűzfőn, úgyhogy végül is jól sikerült az út. Másoknak kevésbé: a párás meleg megbolondította az autósokat, és út közben három balesetet is élőben láttam – egyikben sem sérült meg senki, de az összetörő autókat sem volt jó érzés nézni.

Just for the record: Dóri az autóban állandóan a Jégvarázsból a Legyen hót, akarja hallgatni. Azt kiabálja: Anna, Anna! – amíg el nem indítom neki a számot. Az hagyján, hogy nem is Anna, hanem Elsa énekel benne, de legyen bármilyen Oscar-díjas szám, most már a könyökömön jön ki.