Canon M100-al fotóztam a hétvégén

Néhány hónapja szemezek a Canon EOS M100-as fényképezőgéppel: kicsi, modern és nem vészesen drága, talán szeretném lecserélni rá a jelenlegi 1100D-t.

A Media Marktban kézbe lehetett venni: gagyinak tűnt, komolytalan kis vacaknak. De mivel a műszaki tartalma elvileg magasan veri a mostaniét, továbbra is birizgálta a fantáziámat: tükör nélküli felépítés, ugyanakkora (ASP-C) érzékelő, de három generációval modernebb képfeldolgozó processzor, vezeték nélküli csatlakozási lehetőség, érintőképernyő… A Camera Kft-nél lehet ilyet bérelni, úgyhogy egy eseménydúsnak ígérkező hétvégén rászántam a hétvégi bérlés árát.

Először itthon fényképeztem vele, este, lámpafénynél, és azonnal látszott, hogy nagyon zajos képeket csinál. 24 megapixel túl sok egy ekkora érzékelőre. Összehasonlításként: az 1100D érzékelője csak 12 megapixeles – a 24 megapixel eléréséhez az egyes képppontok az M100-on kb. 40 százalékkal kisebbek lettek. Emiatt magasabb érzékenységet kell beállítani, így a képek sokkal zajosabbak – ennyit a modernebb technikáról.

A vaku segít, de az M100-as készüléken a vaku nem csak gagyinak néz ki, hanem valószínűleg tényleg nagyon gagyi, vékony kis műanyag pálcikák pattognak, végig féltem, hogy véletlenül letöröm, aztán fizethetek.

A vezeték nélküli csatlakozás működik, de macerás: a telefonra külön appot kell telepíteni, és aztán kezdeményezni, hogy a fényképező és a telefon kapcsolatot teremtsen egymással. Ha jól értem, bluetooth-on veszik fel a kapcsolatot, hogy aztán a telefon a gép wifijéhez csatlakozzon. Végül sikerült letölteni a képeket, de csak hosszas próbálkozás és szenvedés árán.

Másnap vendégségben voltunk, ahol világos napfényben fényképeztem vele, azok a képek szépek lettek.

Harmadnap Zsófi születésnapi buliját fotóztam, egy tornateremben csináltak cirkuszi gyakorlatokat (tök jó volt egyébként). Sok gyerek, nyüzsgés, mozgás, változó fényviszonyok. Ott az okozott gondot, hogy az M100-as túl kicsi, és mivel a tükörreflexesnél megszokott fogási pozíció nem használható, kb. mint egy telefont kell a gépet magam előtt tartani. Ez egyáltalán nem egy stabil helyzet, a képek jelentős része bemozdult. Az érintőképernyő is csak zavart: többször is akaratlanul megváltoztattam a beállításokat.

Tehát ami a legjobban számít, a képek minősége nem jobb, mint a mostani gépen: 24 megapixel túl sok, a képek túl zajosak. A kis mérete és a felépítése sem előny, inkább hátrány. Biztosan meg tudnék barátkozni vele, de tükörreflexes gépről erre váltani nem éri meg.

Az esti Zanzibar koncertre már el sem vittem, mert ott még kevésbé örültem volna, ha észrevétlenül megváltoztatja a beállításokat. Igaz, a régi géppel készült képek is zajosak lettek, mert baromi sötét volt, de az eredmény szerintem elfogadható és rendkívül hangulatos lett – egyelőre maradok ennél. (Pontosabban a 250D-vel is szemezek, de azt nem lehet bérelni, kipróbálás nélkül pedig nem adok ki rá ennyi pénzt.)

Az év slágere: Date la Vuelta

A Deezer már novemberben kihirdette, mit hallgattam idén a legtöbbet – és ha decemberben valami teljesen más fog tetszeni, amit éjjel-nappal hallgatok majd? De maga az eredmény nem meglepő, már augusztusban is kihirdettem, hogy nekem ez az év slágere, amikor Luis Fonsi élőben énekelte nekünk az Arénában:

Aznap este ráadásul mindkét aktuális hobbimat, a fotózást és a salsa táncot is űzni tudtam: a zene.hu számára fotóztam Luis Fonsi koncertjét, és amikor nem volt szabad fotózni, akkor Noémivel salsáztunk a táncparketten. Az est fénypontja, az utolsó előtti dal volt a Date la Vuelta, hogy aztán a koncertet egy kevésbé ismert dallal zárja.

A fotók is jól sikerültek, Radics Gigi sajtósa is tőlem kérte el a Fonsival közös fotóikat, amit Instán publikáltak is:

Pályázaton díjazták egy fotómat

Amikor felmerült, hogy a Határ úti Kiserdő helyére négysávos autóút épüljön, szimpátiával figyeltem a kiserdő megvédésére tett erőfeszítéseket. De nem mindig könnyű konkrét cselekvéssel támogatni a jó célokat – a kiserdőt védő egyesület fotópályázatán azonban mint amatőr fotós, megszólítva éreztem magam.

Nem vagyok nagy természetfotós, mert nehéz bármi újat mutatni egy erdőben, amit mások még nem fényképeztek le millió és millió alkalommal. Őszi erdő, színes falevelek? Megcsillanó napsütés? Eredeti! A pályázat viszont volt olyan szimpatikus, hogy a képességeimhez mérten emelni akarjam a mezőny színvonalát.

Két alkalommal is kivonultunk hát a kiserdőbe, hogy fotózzak, először csak kettesben Noémivel, majd a gyerekekkel együtt is. Ahogy sétáltunk, egy helyen észrevettem, hogy a fák boltívszerűen borulnak az ösvény fölé, úgyhogy lemaradtam a csajok mögött, és katt:

Noémi a gyerekekkel sétál az erdőben

Ez volt az egyik a hat közül, amit beküldtem, és tada.wav, a Közösségi hely kategóriában a harmadik helyezést érte el. Itt van a többi helyezett. A nyereményem egy fotóalbum volt, amit egy kiserdei rendezvényen adtak át múlt szombaton. Örülök a nyereménynek, eleve hogy díjazták egy fotómat, és hogy hozzájárulhattam a pályázat sikeréhez.

Én befejeztem: olvaslak.hu

2011-ben, nyolc évvel ezelőtt a Filmtekercs könyves rovata adta az ötletet, hogy indítsak külön honlapot könyvkritikai cikkeknek. Ezeket én és a barátaim írnánk, a kiadók recenziós példányokkal támogatnák, az olvasók pedig friss és nagy érdeklődést keltő könyvekről tudhatnák meg, hogy érdemes-e megvásárolni őket.

Mindezt olyan jól kitaláltam, hogy nyolc éven át változtatás nélkül működött ez a koncepció. Kezdetben Balut gondoltam alapembernek magam mellett, majd csatlakozott Noémi, Dege Sanyi, az akkori kollégám Niki, később Südi Peti, nagyon jó kis csapatunk volt. Innen-onnan érkeztek még jelentkezők, de az idegenekkel mindig nehezebb. Volt, aki 2-3 cikk után egyszer csak nyomtalanul eltűnt, még a telefont sem vette fel… Ennél is rosszabb volt, amikor az elkészült cikk rossz volt, ilyenkor nehéz megmondani, hogy barátom, te sajnos nem tudsz írni…

Persze én is elkövettem hibákat: a negatív kritikának megvan a helye és ideje, de az olvaslak.hu-n nem mindig sikerült jól eltalálni. Pláne ha magyar a szerző, az Igazság Kimondása, hogy a könyv pocsék, nem mindig érte meg a nagy sértődéseket.

Egyébként kitűnően szórakoztunk, én biztosan. Rengeteg emlékezetes könyvről írtam cikket, már csak a sorozatok felsorolása is hosszú: Wild Cards, Gordon Zsigmond, Young Explorers’ Adventure Guide, Themis Files, Lockwood & Co, Ambrózy báró, Cormoran Strike, Gordianus, Dávid Veron, Vének háborúja…

Politizáltunk is a könyvek mentén, recenzáltam L. Ritók Nóra, Demszky Gábor, Kálmán Olga, Margaret Thatcher, Lendvay Ildikó, Hillary Clinton, Molnár Lajos könyveit, és még három olyat, amit Obamáról írtak. Sanyi ugyanígy, általában szépirodalmi műveken keresztül írt a holokauszttól a szocializmuson keresztül az Iszlám Államig mindenről, amit fontosnak érzett.

Egy másik nagy rakás könyvet kaptam a Netgalley-n keresztül, néha egészen szenzációs, néha egészen pocsék minőségben.

Olvasni most is kb. ugyanannyit olvasok, de az oldal fenntartását indokló szempontok már nem állnak fenn. Alig olvasok például magyarul és alig olvasok papírkönyveket, így a kiadóktól sincs okom recenziós példányokat kérni. Cikkeket írni sincs időm, a szabad estéinken salsázunk vagy koncerteket fotózok.

Az oldalt ezért felajánlottam Dege Sanyinak, aki vállalta a fenntartását. Az üzemeltetésben segíteni fogok szükség esetén, de minden jogot, beleértve a domaint, a tárhelyet és a szerkesztési kérdéseket, átadok neki (ez technikailag még folyamatban van). Forradalmi változásokat ő sem tervez, de még folytatni szeretné a rendszeres recenzálást, ehhez innen is a legjobbakat kívánom neki.

Megnéztük Will Smith születésnapi koncertjét a Bazilikánál

Kurtán-furcsán hirdették meg Will Smith születésnapi buliját: elsőként egy héttel korábban maga a színész harangozta be a Facebook oldalán, majd napokig semmilyen konkrétum nem hangzott el. Vasárnap egy weboldalon hirdették meg az ingyenes részvételt lehetővé tevő regisztrációt, ahol a háromezer hely pillanatok alatt elfogyott. A programot sem részletezték – valójában senki nem tudta, hogy koncert, Gemini man filmbemutató, esetleg születésnapi zsúr várja majd a rajongókat… Read more

Kubai salsa tábor a Balatonnál

A salsa világába eleve a táborozás ötlete vonzott be minket: nem gyerekeknek és nem nyugdíjasoknak szól, a Balaton partján van, táncórák és bulizás, ez nekünk is bejönne.

Januártól tehát elkezdtünk táncórákra járni, és lassan meg is tanultuk az alapokat. Megfordultunk néhány salsa buliban is, ahol másfajta táncokba is bele lehet kóstolni és gyakorolni lehet hosszasan.

A tábor pedig pont olyan klassz, amilyennek vártuk: vannak órák, két tánciskola összes tanárával, tehát sokféle szokást, sebességet, stílust láthatunk, rengeteget gyakorlunk és új lépéseket tanulunk. Esténként buli, amihez csak leballagunk a szálloda aljába. Hozzá pedig a rengeteg kiegészítő program, csoportversenyek, strandolás, diszkó terem, diszkóhajó…

Nyilván van ennek egy szociális része: házaspárként a legkönnyebb érvényesülni és új barátokat szerezni, és nyilván van egy anyagi része is: az órák még nem drágák, de a nyári tábor már az volt.

Ugyanakkor a nyaralás nem akkor jó, ha a szálloda szép vagy távoli országban van, hanem ha jól szórakozol közben. És itt aztán szórakoztatnak eleget: ha hajnali 1-ig buliztál, csak győzz leérni 9-re a salsa órára, mármint a három salsa órára egymás után, hogy aztán délután ismét három táncórán vegyél részt. Vannak, akik a vasárnap befejeződő tábor utáni hétfőt is kiveszik szabinak, hogy magukhoz térjenek… A társaság pedig korban is stimmel, kultúrában is stimmel, különösebb ivászat sincs (mert úgy nem tudsz salsázni).

Szerintem ez egy kitűnően kitalált és felépített rendszer, minket egyelőre abszolút megvettek. Más kérdés, hogy tíz éve működik ugyanígy, és aki tíz éve mindig részt vesz, joggal hiányolhatja az innovációt, a vicces sorversenyek például évek óta ugyanazok. Én viszont különösen büszke vagyok az egyik ötletemre: koreográfiát kellett kitalálni egy zenéhez, és valaki kitalálta, hogy legyünk kannibálok. Nekem pedig a lelki szemeim előtt rögtön megjelent Petike, Sana tíz éves kisfia, amint a kannibálok foglyul ejtették… Kreatív ötletem rég jött be ennyire: a többiek is vevők voltak rá, a szülei megengedték, Peti is benne volt, kidolgoztuk, megcsináltuk és nyertünk, óriási élmény volt. Pintér Sanyi fotója csodásan megörökítette a bevonulást:

Petike egy fogason lóg, mintha a kannibálok foglya lenne

Koncertfotózás szabályokkal és szabályok nélkül

Intenzív ez a június, erdei tábor, salsa tábor, négy koncert, egy színház, egy mozi, közben rendes hétköznapi munkavégzés, így túl a negyvenen mintha már kevésbé bírnám a pörgést. De ha a tempóból vissza is kell venni, nagyszerűen szórakozok. Megvolt például a koncertfotózás szabályozottságának mindkét véglete: két világsztár zenekar az Arénában, két magyar sztárzenekar a Barba Negra Trackben.

A Muse koncerten például úgy lehetett fotózni, hogy a színpadhoz képest az Aréna túlsó végéből, a geometriailag elképzelhető legtávolabbi pontból készíthettünk fényképeket az első három szám alatt. Érdekes fotótechnológiai kihívás, nagy teleobjektív-ágyúkkal készültek a kollégák, de ugyanezt ötödannyi pénzből le lehetne fényképezni, ha közelebb lehetne menni… Végül nem is a távolsággal volt a probléma, hanem a füsttel, amivel telenyomják ilyenkor az Arénát, 76 méternyi tömény füstön pedig nincs a világon olyan objektív, ami át tudna látni…

A másik a Backstreet Boys, szintén első három szám, ami alatt a fiúk kizárólag a színpad leghátulján táncoltak, reflektorok világítottak a hátuk mögül, a ruhájuk fekete nadrág, fekete póló, fekete nagykabát, és szigorúan semleges arckifejezés, se mosoly, se integetés, csak szigorú, katonás tekintetek.

A Barba Negrában ehhez képest Ganxsta Zolee és a Kartel koncertje előtt közölték, hogy itt nincsenek megkötések, onnan fotózok és annyit, amennyit csak akarok – na ez volt az én művészi elképzelésem is… Úgyhogy fotóztam a színpad elől, a töltés oldaláról, le tudtam fényképezni az összes érdekes show-elemet, sztárvendéget, a zenekar összes tagjáról néhány érdekes momentumot és a buli végén a közös meghajlást. Aztán két hét múlva ugyanez a Hooligans-szel: a Barba Negra Track a hely, ahol már elég nagy sztárok lépnek fel, de még nem szabályozzák le a fotózást.

Fél évnyi koncertfotózás után visszatekintve látszik, hogy a DPS vonatkozó cikkei mennyire pontosak: a legfontosabb dolgokat a legkönnyebben érthetően mondják el. Kivéve, hogy a Manual módot szerintem kár erőltetni: a fellépők intenzív mozgása miatt kis záridővel, záridő-prioritásban kell fotózni, a fények állandó változása miatt az érzékenységet képtelenség lenne kézzel állítgatni. Az összes többi tanács viszont, például ebben a cikkben: a felkészülés, az objektív-választás, a megérkezés, a kompozíció, az utómunka, minden szava arany.

Ganxsta Zolee és a Kartel a Barba Negra Trackben (zene.hu)

Húsz éve jelent meg a Helldorado, a Kartel legendás, 1999-es albuma. Ebből az alkalomból újra felvették az egész albumot modernebb hangzással és a tagcserék miatt lecserélt nevekkel, majd kiadták CD-n és bakeliten is. Seggbetour címmel külön turnét is szenteltek neki, pénteken este pedig a Barba Negra Trackben eljátszották a teljes albumot. Read more