Két nap a Csorba-tónál

Az úgy volt, hogy karácsonyra és szilveszterre már volt programunk, de a közte levő hétre nem, Noémi pedig folyamatosan rágta a fülemet, hogy havas helyre vágyik. Magyarországon semmi esély nem volt havazásra, egy barátunk viszont mesélte, hogy január elején elviszi a gyerekeit Donovaly-ba síelni, amit tök jó ötletnek gondoltam. Csak mi nem síelünk, Donovaly-ban pedig a hóágyúzott sípályán kívül nincs hó… Eszembe jutott viszont a Csorba-tó, ahol harminc évvel ezelőtt nyaraltunk a szüleimmel, nagyon szép volt már akkor is, és speciel hó is éppen volt.

Csorba-tó a partról nézve, háttérben a Magas-Tátra csúcsai

A Csorba-tó az elmúlt évtizedekben népszerű síközpont lett, vagyis elképesztően drágák a szállodák, viszont a közeli kis nyaralófaluban, Vysné Hágy-ban volt egy olcsó, kétszobás apartman, ami tökéletesen megfelelt nekünk. Az volt a terv, hogy a villamosvasúttal járunk majd ide-oda a települések között, kirándulunk és megnézzük, amit éppen meg lehet.

A terv része volt, hogy autóval megyünk, és bár tudom, hogy másoknak a nyolc-tíz órás vezetés meg sem kottyan, én az anyósomékhoz vezető 2,5 óra után is mindig kész vagyok. De végül is kibírtam, ugye majdnem végig autópályán mentünk, csak a kassai, városon belüli E50 főúton volt WTF érzésem, a váltakozó 90-es, 70-es, meg jelzőlámpás(!) részektől…

Az első egész napon a Csorba-tótól a Fátyol-vízeséshez kirándultunk. A környezet nagyon szép, ugye jobbra-balra havas hegycsúcsok, fenyők, aztán csak bokrok, aztán csak a hó, gyönyörű volt. A nehézség, hogy az úton a turisták letaposták a havat, így jég lett belőle. Mármost az én Nike Air sportcipőm tökéletes például kutyát sétáltatni itt a házak között, a Magas-Tátrában a jégen viszont csúszott, mint az állat, és a csajok sem jártak sokkal jobban, pedig ők bakancsban voltak. Szöges cipő kellett volna ehhez a melóhoz.

Kis családom a tátrai kiránduláson

Másnap a Csorba-tó – Poprádi-tó útvonalon indultunk el, amit családoknak ajánlanak, babakocsival, meg öregeknek. Noémi tíz méter után érezte úgy, hogy ezt nem kéne, de ott még meggyőztem, hogy a kis jeges emelkedő majd elmúlik és jobb lesz az út. Később tényleg jobb lett, mesebeli havas fenyőerdőben jártunk. Aztán az ösvény keskenyebb lett, újra jeges, és a jobb oldalon óriási szakadék várta az érdeklődőket… Ott visszafordultunk. Aztán még aznap a lanovkázást délután kettőkor egyszerűen lekéstük, olyankor már nem visznek fel a hegyre, mert a 16 órai sötétedésig nem érnénk le, a tarajkai jégdóm pedig technikai okokból zárva volt – a programszervezés most kevésbé sikerült jól.

De a környezet végig szép volt a felettünk magasodó hegyekkel, a csajok is tudtak csúszkálni, ettünk, ittunk, kirándultunk, jó volt kimozdulni ismét.

Látkép a Fátyol-vízeséstől lefelé jövet

Tippek: Szlovákiában néhány kivételtől eltekintve senki nem beszél angolul, semmi sincs kiírva angolul, és sehol nem lehet bankkártyával fizetni. Utoljára már a Normafánál a rétest is kártyával fizettem ki, ehhez képest a Csorba-tó nemzetközi síközpontban „cash only” a büfé, a lakást átadó hölgy pedig ékesen, hosszasan karattyolt nekünk szlovákul, biztos fontos dolgokat mondott, egy szót sem értettünk belőle. A híres tátrai kisvasút viszont tényleg jó, olcsó, pontos, tiszta és hangulatos, elképesztő a kilátás egyik oldalon a Magas-, a másik oldalon a távolban az Alacsony-Tátrára.

Az első négy év az OTP-nél

Véget ért a projektünk az OTP banknál, amin a felvételem óta dolgoztunk. Novembertől új projekt, új csapat, új épületben, úgyhogy ideje egy kis visszatekintésnek.

2018-ban a Nuance-tól azért jöttem el, mert hat év után sem lettem QA lead – az OTP-nél négy hónapig tartott, hogy kinevezzenek… Dolgozott a projekten ugyanis hat tesztelő, és a projektvezető nem kívánt mindenkivel egyenként foglalkozni, kellett egy csoportvezető, ez lettem én, és maradtam is egészen a projekt végéig. A szakmai kompetenciám megvolt hozzá és úgy gondolom, hogy az emberi is, a kollégák elismertek, a vezetők támogattak, és én is szerettem velük dolgozni. Egészen kevés dolog van, amit ma már másképp csinálnék.

Nyilván rányomta a bélyegét az időszakra a járvány, de az OTP-ről ezzel kapcsolatban csak a legjobbakat tudom mondani. Amikor már látszott, hogy lezárások lehetnek a járvány miatt, kötelező volt kipróbálni a home office-t, és amikor tényleg beütött a dolog 2020. márciusban, a csapatunk fennakadás nélkül dolgozott tovább. Később is vigyáztak ránk, folyamatosan kaptunk gyorsteszteket, a home office lehetőség is végig fennállt – a bank hozzáállásának jelentős szerepe volt abban, hogy egészen a harmadik hullámig nem kaptam el a covidot, és akkor sem kollégáktól (hanem Noémitől, akinek a rendőrségnél egyáltalán nem volt home office…)

Az évek alatt persze volt némi fluktuáció a csapatban. A tesztelők között ez nem is okozott gondot, a projekt csapat egészében viszont furcsa volt, hogy a home office miatt sokakat alig ismertünk meg személyesen.

Klassz volt, hogy az eddigi karrierem legjobb irodájában dolgozhattunk: az egész hetedik emelet a projekt csapaté volt, és a projekt csapaton belül is a tesztelők helye volt a legjobb: tíz fős, kényelmes szoba, nagy ablakokkal, kilátással a budai hegyekre.

Rossz volt viszont az elhúzódó metrófelújítás, most is utálom, hogy kétszer át kell szállni, mire a munkahelyemhez érek. A járvány egyik pozitív mellékhatása volt, hogy amíg nem kellett bejárni, addig sem kellett metrópótlást igénybe vennem. Vágom a centit márciusig, mire újra végigmegy majd a 3-as metró a vonalán…

A projektnek aztán annak rendje-módja szerint vége lett, egyébként sikeresen. Egy ünneplő vacsora még hátravan belőle januárban, de már november óta az új csapatban dolgozok. Egy fejezet tehát megint lezárult, remélem, hogy a következő időszak is legalább ilyen jó lesz…

Loki egy éves lett

Egy éves lett a kiskutyánk: két hónaposan vettük, plusz tíz hónapja van nálunk. A kezdeti összeszokás óta semmi problémánk nincs vele: szobatiszta (néhány balesettől eltekintve), nem rágja össze a dolgokat (ha nem hagyjuk egyedül otthon), és nem eszik meg mindent, amit az utcán talál (néhány kivételtől eltekintve).

Kiskutya maradt, öt és fél kiló, ezzel a lakótelepi középmezőnyhöz tartozik. Fura, hogy vannak nála is kisebb kutyák. Még mindig extrém barátságos, az iskolánál szoktak is barátkozni vele a gyerekek, meg az utcán a járókelők. Nagyon szereti más kutyák társaságát is, ha meglát egy másik kutyát, akkor azonnal rohan, teljesen függetlenül attól, hogy például úttesten kell ehhez átkelni, vagy éppen két harci kutya jött szembe a házak között… Akkor is erőlteti a barátkozást, ha a másiknak nincs kedve hozzá, és nem is adja fel, akárhogy is morognak rá… Aki viszont szívesen játszik vele, azzal jól elvannak. Többen is mondták már, hogy a kutyájuk más kutyákkal nem tud ilyen jól eljátszani, és valóban cuki, ahogy pattog, szaladgál, igény szerint birkózik, valamint a szexben is benne lenne, fiúval, lánnyal, ivartalanítás ide vagy oda, de azt nem szoktuk hagyni.

Loki egy ping-pong asztalon állva

Még tavasszal ivartalaníttattuk egyébként, sajnáltam érte, de békésebb így a világ, és még így is meg akar mászni minden kutyát a telepen…

A csajokkal is odáig vannak egymásért, ha otthon vannak, Loki általában hozzájuk telepszik be. Nagyon jól beilleszkedett a kanapé párnái közé is, és mivel azok is fehérek és puhák, vigyázni kell, melyikre ülünk rá…

A legfontosabb feladata az ébresztés: reggelente berakom őt a csajok ágyába és addig nyalogatja és zaklatja őket, amíg fel nem kelnek – legalább nem engem utálnak az ébresztésért… Valamennyire a házat is őrzi, legalábbis az ajtón át meg szokta ugatni a szomszédokat, ha elmennek a folyosón.

Az egyedüllétre eddig még nem szoktattuk rá, ha nem vagyunk itthon vele, akkor általában leadjuk szüleimhez. Ők is szeretik és Loki is jól érzi magát náluk. Ha viszont 1-1 órára mégis egyedül marad, akkor mindent el kell pakolni, mert könyörtelenül rágni kezd, még ha tudja is, hogy ki fog kapni érte.

Általában naponta ötször sétáltatjuk, általában ötből négyszer én, ez nyáron nem is volt gond, most viszont a novemberi hidegben néha eléggé utálok naponta ötször komplett téli ruhát venni. És még milyen hosszú lesz az igazi tél…

Négy éjszaka Dél-Olaszországban

Noémi 2020. elején nézte ki Dél-Olaszországot a következő utazásunk céljának. Részemről is rendben volt a dolog, de amikor konkretizálni kezdtük volna, beütött a járvány és csak most jött el az idő, hogy tényleg elmehessünk. Újdonságként a csajokat is magunkkal vittük, mert úgy éreztük, hogy Dóri is bírná már az utazással járó fáradalmakat. Kikértünk mindenkit mindenhonnan, és kb. elterveztem, hogy öt napig mihez kezdünk majd.

Az utazást tényleg bírta Dóri, semmi probléma nem volt. A most aktuális hányós-fosós vírus viszont sajnos pont Olaszországban, a második napon jött ki rajta… Hétfőtől péntekig tartott a nyaralás, ebből a keddet az apartmanban töltöttük Dóriért aggódva. Ha ugyanez itthon történik, nem para, láttunk már ilyet. De ha nem javul a helyzet és kórházba kell vinni, idegen országban gáz lett volna. Dóri szerencsére másnapra rendbejött, de azért a kedd elég hosszú volt mindenkinek.

Lama Monachile

Én már sok helyen jártam életemben: a gizai piramisoknál, az Eiffel-toronynál, a Buckingham Palotában, a Sixtus-kápolnában, meg Magyarországon is sokfelé. De ilyen szép helyet, mint a Lama Monachile még sohasem láttam. És amíg az összes többi hely olyan, hogy fotón szép, de személyesen nem olyan nagy szám, a Lama Monachile személyesen is hihetetlenül szép.

Mondjuk strandnak erősen kompromisszumos: bazi nagy kövek vannak a víz alatt, amiken bizonytalan minden lépés. Ha fúj a szél, akkor a méteres tengeri hullámok bejönnek az öbölbe is, fellöknek, és ha ráesel egy ilyen sziklára, simán benne van a pakliban egy csonttörés. Májusban pedig még hideg a víz, 18-20 fokos, kb. mint egy sportuszodában. Az a megoldás, ha beúszol a tenger felé, ahol már mély a víz és onnan nézel körül – elképesztően szép látvány. Arra viszont nem alkalmas, hogy a gyerekek önfeledten strandoljanak benne, mint mondjuk a Balatonban.

Lama Monachile egyik oldala

Tömegközlekedés Dél-Olaszországban

Mentünk ugye repülővel, aztán busszal a városba (Bari), vonattal tovább a másik városba ahol az apartman volt (Polignano a mare), és csütörtökön még tovább eggyel várost nézni (Monopoli). A repülőtéren kérték a beszállókártyát és a személyi igazolványt, és az apartmanban a személyimet. Ezeken kívül egész idő alatt senkit nem érdekelt semmilyen papírunk, igazolásunk, menetjegyünk.

Pedig a covid-oltásaink igazolását letöltöttem (EESZT app!), kinyomtattam papírra is (de minek), sőt Dórinak PCR tesztet csináltattunk indulás előtt (kidobott pénz volt).

Ugyanez a menetjegyekkel: a buszjegyért futnom kellett a Bari repülőtéren át, mert a busz már bent állt a megállóban, a buszjegy viszont a repülőtér átellenes végén levő Relay boltban kapható… Volt olyan utas, aki egyszerűen csak nem vett buszjegyet, ő csinálta jól, mert nem is kérte senki. Vonaton ugyanez: leírják, hogy a jegyet vedd meg és még az állomáson érvényesítsd a „yellow cab” nevű eszközzel. A yellow cab egyébként zöld… És a zöld színű yellow cabben érvényesített jegyeket sem kérte soha senki, egyik vonatút során sem.

Az utastájékoztatás pedig olyan, mint Magyarországon. Minden csak a helyi nyelven van kiírva, a vonatnak pedig csak a célállomása látható, ami nekünk semmit nem mondott, mert azt szerettük volna tudni, melyik áll meg Polignanoban. Megkérdeztem egy ilyen helyi vasutast, mondta, hogy 1-es vágány. Megjött, felszálltunk, és tíz perce ültünk az álló vonaton, amikor a belső monitoron kiírták az állomásokat – Polignano nem volt köztük… Megkérdeztem a kallert – ez tényleg nem áll meg ott, menjünk a 3-as vágányra… Leszálltunk… A 3-as vágányra pont jött a vonat, arra felszálltunk… az volt a jó, de hogy az utastájékoztatást mint problémát például Londonban simán meg tudták ugrani, elképesztő.

Ezek után nem gondolná az ember, de a vonatok pontosak, percre pontosan járnak, a Trenitalia honlapjának megfelelő menetrendben. A honlapot kell nézni, és ahhoz hozzánézni a helyi kiírást.

Az olasz emberek

Ez mondjuk vicces volt, az összes sztereotípiának megfeleltek. Az építőmunkások pizzát kajálnak délben. Mindenki hangosan és sokat beszél, és közben a kezével gesztikulál. Rengeteg a robogós, és ha a robogós srác a mögötte ülő barátnőjének magyaráz, akkor inkább elengedi a kormányt, csak hogy gesztikulálni tudjon… A vonaton jött velünk egy nagyobb iskolás csoport, hát képzelj el száz olasz kisgyereket egy helyen…

Az autózás mint sztereotípia is megvolt: egy életkor felett mindenki autóval jár, kicsi, ócska, összekarcolt Fiatokkal. Nincs elsőbbségadás, a zebrán simán átment előttünk egy csomó autó. Akkor állnak meg, ha konkrétan kimész eléjük az útra, akkor azért nem ütnek el.

Az viszont tetszett, hogy az idősek kiülnek a kapu elé és beszélgetnek, és a férfiak is, nem csak a nők. Relatíve sok az idős férfi, akik jó egészségi állapotban vannak, jól öltözöttek és aktív közösségi életet élnek.

Egy nyaralóvárosban elvártam volna, de csak kevesen beszélnek angolul, azok is rosszul. Mondjuk kedvesek és korrektek – érdekes módon sehol sincs borravalózás, mindenhol pontosan a kiírt összeget fizettük ki, étteremben is (és mindenhol kártyával, ez is alap).

Maxi pizza

Építészet

Polignano a mare pont úgy van elrontva, mint Kairó: minden tiszta kő. Nincs fű, nincsenek fák, csak fehér színű, márványszerű kő faltól falig. Iszonyatosan forró, nyilván. A járda pedig kb. fél méter mindkét oldalon, a családtagok csak egymás után sorakozhatnak, miközben az úttest két sávos: az autók része fontosabb.

Monopoli viszont kb. olyan, mint egy normális magyar város, vannak benne parkok, játszóterek, üzletek és a járdák is szélesebbek. Monopoliban csak a főtér olyan, mintha a polgármester apjának kőbányája lenne: térkövezve van a marha nagy tér, élmény lehet ott tartózkodni nyáron.

Monopoli térköves főtere

Mit érdemes vinni

Három jó ötletünk is volt, hogy mit vigyünk az útra:

  • Chromecast: az apartmanban volt tévé, kb. 3 olasz csatornával. A wifi viszont jó volt, így a Chromecasten keresztül ugyanúgy Netflixezhettünk, mint itthon,
  • vízálló mobil tok: egy ilyennel a vízben is veled lehet a telefonod, és elég jól lehet vele fényképeket is készíteni,
  • vízálló papucs: ez a köves tengerben volt nagyon hasznos, kíméli a lábadat és kevésbé vágod el, ha valami élesre lépsz.

Szintén nagyra értékeltük az európai roaming szabályozást: mindhármunknak (Dórinak még nincs saját előfizetése) végig volt rendes hálózata és internete is. A csajok digis mobilján mondjuk külön kérni kellett még itthon, meg az Andriodban engedélyezni, de ez nem nagy macera, és az utazás sokkal komfortosabb volt így.

Úgyhogy ez volt a nagy májusi nyaralás. Koncepcionálisan abban tévedtünk, hogy egy fürdős, strandolós útnak szántuk, de Dél-Olaszországnak ez a része erre alkalmatlan. A tenger hideg és mély, a part köves és sehol sincs kiépítve, nincs se árnyék, se büfé, se WC. A városnézés viszont a csajokat csak korlátozottan érdekli: a középkori kis utcák hangulatosak, de 8-12 évesen erre még nem fogékonyak annyira. Ezzel együtt jó volt, mert strandoltunk is, várost is néztünk, a Lama Monachile pedig bármelyik világcsodával felért.

Társadalmi problémák: szemetelés és válások

Nyilván vannak nagyobb problémák is a világban, de az elmúlt hónapokban ez a kettő volt olyan, hogy zavart engem, de máshol nem volt róla szó.

Szemetelés

Sörösdoboz a fűbenA kutya miatt átlagosan napi másfél órát töltök az utcán sétálva, és valami elképesztő, hogy mennyi a szemét. Az épített környezetünk amúgy se nagy szám, beton beton hátán, és még jobban tönkretesszük az elszórt szeméttel. Az emberek hiszik, hogy az utca senkié, miért kellene rá vigyázni, holott az utca is a miénk, ugyanúgy kéne vigyázni rá, mint a lakásra. Két jól azonosítható réteg a bűnös: a dohányosok és a részegek.

A dohányosok mindenféle kontroll nélkül dobálják szét a csikkeket. Elszívja, eldobja, egyáltalán nem érdekli, hogy az utca hogyan néz ki utána. Legszívesebben összeszedném a fűből az összes szemetet és kidobálnám sorban a járda közepére. A járda közepén zavaróbb, mint a fűben? Ha a fűben van, az miért nem zavar?

A részegekkel pedig az a baj, hogy a kiürült üveget eldobják, pedig mennyibe telne elvinni a legközelebbi szemetesig, még részegen is. Ha aztán az üveg széttörik, mert valaki rálép vagy eleve a betonfalhoz vágják, az üvegszilánkok kb. örökké ott maradnak a fűben. Loki még nem vágta el a lábát ilyenen, de láttam már kutyát, amelyik igen. Loki védelmében ezeket néha megfogom zsebkendővel és kidobom, a földbe taposott darabokat viszont hónapokig lehetne gyűjtögetni.

Válások

Ismert a statisztika, hogy a házasságok fele válással végződik. Amit az ismerősi körünkben látok, az lényegében megfelel ennek az aránynak, mégis minden alkalommal szomorú látni. Érdekes, hogy a gyerekeken mennyire nem venni észre – ha viszont véletlenül megismerem egy-egy gyerek családi hátterét, néha rémisztő dolgokat látni, például hogy milyen sok gyereknek nincs szinte semmilyen kapcsolata az apjával.

A szülők elválásának az időpontja is érdekes. Ha gyereket vállal egy pár, az kb. húsz éves projekt az elhatározástól kezdve, ennyi időre vállalsz napi szintű felelősséget érte. Ha egy tinédzser szülei válnak el, akkor a szülők kb. 15 évet töltöttek együtt, ez tulajdonképpen elég sok idő. De a bölcsődében, óvodában, alsó tagozatban miért vannak elvált szülők gyerekei? Bevállaltak egy vagy két(!) gyereket, de három év után már nem bírják ki egymást, ennyi időre sikerült előre tekinteni?

Az egyedül maradt szülőkön sem mindig látszik, hogy a helyzetük milyen magányos és szomorú, csak ha jobban megismered őket. Apuka általában azonnal újra összejön egy másik nővel és ezt mindenképpen megmutatja a Facebookon, anyukát meg látom reggel iskolába menet, Noémi látja iskola után délután, meg látjuk őt a szülőin, az ünnepségen, a hétvégén, a sport versenyen…

A kutyasétáltatás filozófiája

Lokival nyilván muszáj rendszeresen lemenni sétálni. Ez egyáltalán nem baj, én szeretek sétálni, szeretem a jó levegőt, a könnyű testmozgást, illetve ki lehet szellőztetni a fejem, átgondolni a feladatokat, terveket szőni a jövőre nézve. De néha unalmas is, ezért azon gondolkoztam, mihez lehet kezdeni, mit lehet csinálni az ilyen séták során:

Megismerni a környéket: az épített környezetünk mondjuk nem sok örömmel szolgál. A tízemeletes házak olyanok, mint a Fal a Trónok harcában, lent pedig minden csupa beton. Iszonyú sok a szemét, nagyrészt cigarettacsikk és üvegcserép. Kifejezetten keresni kell a kellemesebb sarkokat: van egy kis tér paddal, kis mesterséges dombok, illetve a garázssor teteje is jópofa hely sétálni (kár, hogy tele van bogánccsal). A Wekerle sokkal szebb és érdekesebb, de a napi sétákhoz pont kicsit messze van.

Szocializáció: nem múlik el egyetlen séta sem anélkül, hogy ne találkoznánk más kutyasétáltatókkal. Ilyenkor a kutyák is ismerkednek, a gazdákkal is lehet néhány szót váltani. A járvány miatti elszigeteltséget oldják az ilyen apró találkozások, és az emberek minden ellenkező információval szemben kedvesek, normálisak. A barátkozós fehér kiskutya pedig még azoknak is tetszik, akiknek nincs is kutyája.

Lokinak is hasznos a szocializáció. Érdekes, hogy milyen sok kutya nem szereti a többi kutya társaságát, kb. minden másodikhoz lehet csak őt odaengedni. A gazdák viszont felelősek és óvatosak, én előre megkérdezem, ők pedig jelzik, ha nem kellene Lokit odaengednem a kutyájukhoz. Volt olyan harci kutyás gazda, aki átment előlünk az utca másik oldalára, hogy ne legyen probléma. Mondjuk olyan is volt, aki alig tudta visszatartani a hülye kutyáját, hogy meg ne egye Lokit, egy másik meg olyan részeg volt, hogy a szintén bolond kutyájának a húzása majdnem felborította. De ezek a kivételek, a többség teljesen oké.

Az is megdöbbentő, milyen sok kutya van egy ilyen lakótelepen. Három hónap alatt csak egy-két alkalommal találkoztunk csak olyan kutya-gazdi párossal, aki már ismerős volt. Ez napi három sétával számolva legalább száz kutya csak a közvetlen lakókörnyezetünkben. Mondjuk nekem rossz a memóriám ilyesmire, se a kutyákat, se a gazdájukat nem jegyzem meg, szóval lehet, hogy ez tíz kutya volt összesen…

És lehet még Ingresst is játszani, aminek a célja eleve az, hogy rendszeresen odasétálj helyekre. Mivel a kutyával amúgy is ezt csinálnám, újrakezdtem ezt is. Arra kell figyelni, hogy út közben ne a mobilt bámuljam, mert kutyára is figyelni kell, és amúgy se a telefon legyen a főnök. Nyilván tudom már, hogy hol vannak portálok, tehát odasétálunk, ott előveszem a telefont, akció, majd elteszem újra a következő portálig.

A koncertfotós kiállításom a kispesti könyvtárban

Az AKH-ban február közepén lejárt az időm, érkezett a következő kiállító a nagyterembe, ezért a megbeszéltek szerint leszedtük a fotóimat a falról. Adódott a kérdés, hogy mihez kezdjek egy nagy doboz A3-as koncertfotóval.

Az Üllői úti Szabó Ervin könyvtárba gyerekkorom óta járok, persze változó intenzitással. Például amikor 22 évesen beiratkoztam zenés CD-ket kölcsönözni, azt már visszatérésként értem meg. Aztán eltelt újabb tíz év, és könyvtárnak apró, de konkrét szerepe lett abban, hogy ideköltöztünk: jobban érzem magam olyan környéken, ahol könyvtár van a közelben, mint például ahol kocsma. De ez is több mint tíz éve volt, azóta állandó olvasó vagyok, a lányok is rendszeres kölcsönzők, voltunk itt Télapó-ünnepségen, adományoztam nekik egy rakás felesleges könyvet otthonról stb.

A fotóim a recepció mögötti falon

Valamennyire ismernek tehát, és amikor felvetettem, hogy nem tarthatnék-e fotókiállítást a koncertfotós képeimből, azonnal kedvesen beleegyeztek. Az AKH-hoz képest annyi volt az eltérés, hogy itt nem volt kiépített infrastruktúra fotókiállításhoz, apukám segített és fúrt lyukakat, majd csavarozott csavarokat a falba. Egyébként a képek ugyanazok, csak itt a kispesti ismerőseim is könnyebben megnézhetik őket…

Tehát a helyszín a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Üllői úti tagkönyvtára, 1191 Budapest, Üllői út 255., a képek rögtön a bejárattal szemben, illetve a kölcsönző pult körül vannak a falon. A nyitvatartási idő: H: 12-19, K: 9-15, Sze: 13-19, CS: 9-15, P: 13-19, Szo: 9-13 ( vagyis H-Sze-P délután, K-CS-Szo délelőtt).

Loki, az első másfél hónap

Néha még mindig furcsállom, hogy van egy kutyánk. Azt kezdettől fogva elhatároztam, hogy nem fogjuk humanizálni: mi nem Loki szülei vagyunk, ő nem a gyerekünk és nem a kis szerelmünk, hanem a kutyánk. Persze ettől még családtag… Más kérdés, hogy miféle szerzet: Noémi és a kozmetikus szerint máltai selyem, az állatorvos szerint bolognai pincsi, szerintem méretre bolognai, szőrre máltai, amúgy tökmindegy.

Az új családtag érkezésével természetesen megváltozott néhány dolog. Elsőként a járásom: Loki ún. tépőzáras fajta, úgy tenyésztették őket, hogy a nap minden pillanatában emberközelben akarnak lenni. Ezért mindig, mindenhová utánam jön, és mielőtt lépek, mindig figyelni kell, hogy ne lépjek rá. Amíg össze nem szoktunk, csak csoszogni mertem a lakásban, mint egy öregember.

A rágás probléma szerencsésen megoldódott, vettünk neki rágócsontokat, így már nem rágja se a bútorokat, se a tapétát. A papucsomat mondjuk igen, ha elől hagyom…

A szobatisztaság sajnos még odébb van, Loki jelenleg utcatiszta: soha nem piszkítja össze az utcát… Pelenkára szoktattuk, de mivel kutyaésszel a pelenka és szőnyeg között nincs lényeges különbség, az érkezése után két nappal felszedtük az összes szőnyeget a lakásból… Most a bejáratnál, pelenkára szokott pisilni is, kakilni is, ami egyelőre rendben van, de azért figyelni kell a lakás többi részén is. Az lenne a megoldás, hogy egyszer kivárjuk az utcán, bármeddig is tart, amíg nem tudja visszatartani, de ebben a hidegben előbb fagy be a segge mindenkinek és kapunk arcüreg-gyulladást, mint hogy a kutya pisilni kezdjen…

Amúgy jókat sétálunk, például Loki állandó társunk iskolába menet, konkrétan sírni szokott, mikor a csajok bemennek az épületbe. Délután és este is szoktunk sétálni – még nincs állandó menetrendünk, mert a kakilás időpontját próbáltuk belőni, egyelőre sikertelenül.

Megvolt az első betegsége is, amikor egyszer éhesen vittem el sétálni – ezt a hibát sem követjük el többé. Konkrétan az összes szemetet és szart meg akarta enni az utcán, elképesztő egyébként, milyen szemetes az utca, ha figyelmesen nézed. A kutya figyelmesen nézi! Két csikket már a szájából kellett kibányászni, majd egy rettentő gusztustalan valamit egy harapással tolt be… Otthon a hibiszkusz virágával folytatta, és ezután lett beteg, nem evett, levert volt, a hibiszkuszt később kihányta, úgyhogy vihettük orvoshoz, szuri, antibiotikum, meg a széntabletta kutyás megfelelője… Szerencsére két nap után meggyógyult.

Érdekes, milyen jól bírja a zajokat, szilveszterkor például simán végigaludta a durrogást. Zenét is tudok hallgatni mellette, a meetingjeimen pedig isteni nagyokat alszik. Pedig amúgy jól hall, a kajás tálka zörgését bárhonnan meghallja, meg a folyosón járkáló szomszédokat is.

Arra leszek még kíváncsi, az egyedüllétemet és a bezártságomat mennyire enyhíti. Ez most még nem derült ki, mert nem sokat voltam egyedül itthon, de a sétáltatásnál már látszik, milyen jól lehet vele szocializálódni. Mindenki megsimogatja, vagy más kutyákkal ismerkednek, sőt szóba lehet állni olyan szomszédokkal, akikkel 13 év alatt még két mondatot nem váltottunk…

 
 
 
 
 
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Szatmári Péter (@szpeti_kirandulasok) által megosztott bejegyzés

Kilátás körbe a Fóti Somlyó hegyről

Évértékelés 2021.

Az év eleje még sajnos bezárva telt, tavasszal viszont, miután beoltottak minket, szép lassan visszaálltunk azokra a programokra, amiket a járvány előtt is csinálni szoktunk. Nyilván a covid mindig téma volt és mindenre rányomta a bélyegét, hogy vigyázni kell, elkerülni a köhögőket, maszkhordás, home office és harmadik oltás… de májustól kezdve lényegében minden programon részt vettünk, amin járvány nélkül is részt vettünk volna.

A szélesebb környezetünkben sajnos történt néhány szörnyű tragédia (covid és más okból is), ez rossz volt. Viszont megszületett Ádámék második kislánya, illetve Márkék kisfia, ezek jók voltak, és Nóra is január elejére várja a kisfiát. Nekünk pedig lett egy kutyánk.

Mindhárom hobbimban voltak előrelépések, ez is jó volt: immár két osztállyal járhatok kirándulni, jártunk is mindkettővel szorgalmasan, amennyire a járvány engedte őket kirándulni. A koncertfotózáshoz vettem full frame fényképezőgépet (ez persze csak pénzkérdés volt), és fotóztam majdnem ugyanannyi koncerten, mint 2019-ben (úgy, hogy idén csak júniusban kezdtem). Év végén pedig megnyílt az AKH-ban a saját koncertfotós kiállításom. A salsában pedig idén már stabilan haladó szinten táncoltunk, sőt idén már más lányokat is fel mertem kérni táncolni Noémin kívül – sőt két lány engem kért fel egy buliban.

Elolvastam 32 könyvet, ez több mint 2019-ben vagy 2020-ban. A legnagyobb csalódás a Ready player two volt – viszont bármilyen rossz könyv, bevonzott Prince zenei világába: a Deezer szerint benne vagyok Prince rajongóinak felső 1%-ban… pedig csak a legnagyobb slágereit hallgatom. Jó volt viszont a Háromtest-trilógia, hosszú, de érdekes volt látni, végül hová absztrahálta az író a világot. Jó volt az Animal Cannibals életrajz, Tarantinotól a Once upon a time in Hollywood, év végén pedig visszatértem ismét Westerosba, most járok a Trónok harca 3. részénél.

Viszonylag szorgalmasan eljártam futni (65-ször az évben). Tiszteletre méltó, hogy Trychydts minden nap eljár – én azt a célt tűztem ki, hogy minden második nap elmenjek. Ha nincs más dolgom… vagy nincs rossz idő… és van kedvem hozzá… Az lett volna a cél, hogy a 2011-es kilométer rekordomat (401km) megdöntsem, ez végül nem jött össze (373km lett). Könnyebben összejöhetett volna, ha mondjuk május és augusztus között egynél többször is elmegyek kocogni… de persze akkor tért vissza az élet, kirándulások, bulik és nyaralás, kinek volt kedve szaladgálni…

Az év slágere, legalábbis amit a legtöbbször meghallgattam Deezeren, Dua Lipa: Levitating című dala volt. Ez annak köszönhető, hogy amikor a csajokkal együtt hallgatjuk az autóban, minden negyedik ütem végén együtt tapsolunk kettőt, ez tehát egy ilyen családi sláger. Érdekesség, hogy az egész világ szintén ezt hallgatta meg 2021-ben a legtöbbször. De az én saját kedvencem otthon, autóban, dizsiben, illetve koncerten élőben is A csúcson túl volt:

Gubik Petra a Fame fináléban

Fame, a hírnév ára a székesfehérvári Vörösmarty Színházban

Én ezt a darabot négy éve elgyászoltam, vagyis szomorúan tudomásul vettem, hogy soha többé nem fogom látni. Hagytam viszont egy Google Alertet a „fame” keresőszóra, ugye hátha – és örömmel láttam, amikor a székesfehérvári Vörösmarty Színház műsorra tűzte és castingolni kezdett rá. Aztán jött a járvány, de amikor ténylegesen játszani kezdték, ugyanúgy bevállaltuk érte a fehérvári utat, mint nyáron a Halott Pénz koncertre.

Megérte, végül is. A zene ugyanaz és ugyanolyan jó, jól is szólt, a darab elején még odáig voltam, hogy nahát, ismét látjuk a Fame-et. A casting nyilván nem olyan erős és tökéletes, mint az Operettben volt, de ezek a fiatalok is elénekelték és eltáncolták a darabot.

A rendezés viszont nem tetszett, több zavaró dolog is volt benne. Például mindig minden szereplő a színpadon volt. Négyszereplős tanár-diák dráma, kétszereplős szerelmi dráma – a nézőtéren 450-en, a színpadon még húszan nézték, utóbbiak bármilyen látható indok nélkül. Miért?

Aztán Tyron eredetileg ilyen sablon fekete volt, gettóból érkezett, hip-hopot táncolt, rappelt és Miss Sherman valószínűleg rasszizmusból kifolyólag utálta. Régen az Operettben, mivel fehér srác játszotta a szerepet, a bőrszínére utaló mondatokat értelemszerűen kivették. Székesfehérváron benne maradt az összes ilyen szöveg… Szaszák Zsolt játszotta, amúgy szuperül, ének, tánc, csodás volt. De mikor sápadtarcúan, szőkén arról beszélt, hogy fekának lenni milyen, meg hogy azért utálják, mert néger… kérem?

Szaszák Zsolt

Voltak még újonnan írt prózai részek, ezek néha viccesek voltak, néha drámainak szánták. Az volt a lényeg, hogy minden szereplő mondott magáról valami szörnyű tragédiát: a bántalmazó apa maradandó károsodást okozott a testvérnek, rákos a férj stb. Ezek akkor tudnak működni, ha szervesen következnek a dramaturgiából, mint Tyron diszlexiája vagy Iris terhessége. Csak úgy bemondani valami tragédiát, hát ez elég gagyi.

Nyilván a fináléra vártam leginkább. Erre Carmen a második felvonás közepén, mielőtt lelépett volna az iskolából, elénekelte a pasijának búcsúzóul!! Istenem! A dramaturgia egy szakma, amiben én nem vagyok járatos, de sajnos a rendező sem. Mert miután Carmen Diaz meghal, majd a fináléban – Somogyi Szilárd rendezésében – fehér ruhában, széttárt karokkal leszáll az égből, olyankor EMLÉKSZÜNK RÁ, nagy sztárként, ahogy szerette volna. A Fame finálé egy ünneplés, nem egy búcsúdal a pasijának, akit amúgy le se szart! Ahogy a világslágert sem sütjük el a felvonás közepén…

Gubik Petra a Fame fináléban