Zsófi és Dóri, 2016. szeptember

Ismét különlegessé vált az életünkben a szeptember elseje, az iskolakezdés napja, mert Zsófi iskolába ment. Az iskolával kapcsolatban alapvetően Vekerdy Tamás véleményét osztom, aki szerint nem az óvodának kell felkészítenie az iskolára, hanem az iskola első éveit kellene az óvodához hasonlóvá tenni. Szerencsére Zsófiéknál ez többé-kevésbé így is történik: a gyerekek sokat játszanak, kijárnak az udvarra, énekelnek és mozognak. Más kérdés, hogy így is durva a változás, mert három képességüknek kellene nagyon hirtelen, nagyon sokat fejlődnie. Az első, hogy megszokja az új környezetet és új embereket. Ebben sokat segített a tavaszi ismerkedés, a tanító néni is kísérgeti őket az épületben. Zsófiéknak azzal is szerencséjük volt, hogy az ovis csoportból heten együtt maradtak, ráadásul a legközelebbi barátnőivel, tehát ismerősökkel van körülvéve nap közben is.

A második, hogy sok-sok feladatot kell padban ülve megoldaniuk. Már eleve, hogy órákon át egy helyben kell ülni és odafigyelni, de maguk a feladatok is nehezek. Zsófi erre is viszonylag jól felkészült, otthon mindig sok feladatot megcsinált, szerette őket, amíg nem volt kötelező…

A harmadik nehézség, hogy maguknak kell gondot viselni a felszerelésükre. Erre viszont Zsófi egyáltalán nem volt felkészülve, neki még sohasem kellett semmilyen cuccára magának vigyáznia. Az iskolában viszont kabát a folyosón, kulacs a kulacstartóban, könyvek a padban, füzetek, uzsonnás doboz, tornacucc… Ez főleg reggelente érdekes: eddig ahhoz voltunk szokva, hogy bekísérem Zsófit a teremhez, ahol együtt mindent elrendezünk. De az iskolában ezt csak az első héten lehetett megtenni, azóta már a kapuban el kell búcsúzni, odabent pedig szórakozhat mindennel egyedül. A tanítónő szerint gyorsan belejönnek majd…

Ebből következik az is, hogy a tanítónővel sem találkozok reggelente, nincs napi kapcsolatunk a pedagógusokkal. Ott van persze az üzenőfüzet, a Facebook csoport, illetve hogy a tanító néni saját honlapot szerkeszt(!) az osztályról, de a személyes találkozást ezek egyike sem pótolja.

Az mondjuk látszik, hogy Zsófi jó gyerek, a magatartására például majdnem mindig pirosat (jót) kap. A jók között kisorsolt plüssállatokból is többször kapott már (ezeket egy-egy éjszakára adják oda). Elsőre egy párducot kapott, állati büszke volt rá, vele aludt, nevet adtunk neki és dalt is írtunk a tiszteletére (Gryllus Vilmos nyomán). A jól sikerült feladatmegoldásért csillagokat kap, azokért matricákat, tíz matrica után pedig feljebb kerül egy szinttel egy fán, ami az osztályban jelzi az előmenetelt. Az osztályban ő került felsőbb ágra elsőként… Megbirkózik tehát az iskolával, csak rettenetesen elfárasztja: játszótérre sem akar már menni, Noémi pedig néha még délután ötkor is lefekteti aludni, annyira készen van (persze a többiek is ugyanígy elfáradnak, ahogy az ismerős szülők mesélik).

Dórinak pedig a bölcsőde kezdődött el, de mivel ilyet láttunk már, különösebb izgalmat nem okozott. Mármint nekünk, mert Dóri azért zokon vette az elszakadást anyától: néha mérges volt rá, néha szomorú volt, és csinált néhány oltári hisztit, de szigorúan csak mindig Noéminek… Ugyanakkor most már mosolyogva megy be a csoportba, játszik, eszik és alszik, egy barátja is lett, egyelőre úgy tűnik, jól sikerült a beszokás. A gondozónőket is nagyon jól kifogtuk, kedvesek és őszintén szeretik a gyerekeket.

Ezeken kívül csak apróságok történtek. Dórinak nagyon jó a memóriája: egyszer mentünk el a piacra villamossal, egy-egy megállót oda és vissza, azóta is mindig azt emlegeti, ha meglátja a villamost: azzal mentünk, apa! Zsófi pedig teljes jogú jelentkező lett arra az esetre, ha Noémi nem akar megnézni velem egy filmet: a Kilenc életet már Zsófival néztem meg. Elvileg 12 éven felülieknek szól, de semmi rémes nem történt benne, a macska marháskodása pedig mindkettőnknek bejött…

A hónap zenéje, 2016. szeptember: ANDRΞW

Most először voltunk a Színházak Éjszakája keretében a Broadway Fesztiválon, amikor az Operettszínház előtt a színház művészei léptek fel. A várakozásnak megfelelően adtak elő dalokat, volt Marie Antoinette, Marica grófnő, Elisabeth és így tovább. Aztán egy blokkban a háttérénekesek léptek fel, de nem figyeltem oda a konferálásra, mert éppen másik helyet kerestünk a nézőtéren. A zene viszont annyira más volt, hogy végül felfigyeltem rá: az addigi Ringó vállú csengeri violám helyett techno zene szólt, és mulatozás helyett a fellépők diszkótáncot adtak elő. A zene is különleges volt, robotos és titokzatos – nyilván csak a kontextus tette azzá, de attól még bejött.

Ez szombat este volt, hétfőn e-mailt írtam az Operettszínház központi címére, hogy melyek voltak a blokkban elhangzó dalok. Nem válaszoltak, pedig lehetne annyira 2016 náluk is, hogy megírják: Karsai J. András, a társulat tagja popzenei produkciót is indított ANDRΞW művésznéven. Eddig három dala jelent meg, ebből kettőt adott elő a műsorban, amelyeket meghallgathatok pl. a Youtube-on, a Spotify-on vagy a Deezeren, és van Andrásnak vonatkozó Facebook-oldala is. Na, ezt nem írták meg. Én viszont visszaemlékeztem néhány dalszöveg-foszlányra, ami végül elég is volt ahhoz, hogy megtaláljam, ANDRΞW: Ultimate és Splendor Avenue című dalait.

A 2016-os előadásról nem találtam videót, de 2015-ben is elővezették ugyanezt a Csínom palkó és társai között:

 

 

Londonban ismét

Úgy döntöttünk, most már elég nagyok a csajok ahhoz, hogy elmehessünk nélkülük is két napra várost nézni. Csak szombat-vasárnapra mentünk, hogy az iskolába és a bölcsődébe azért mi vigyük el őket, és nyilván csak európai város jöhetett szóba. Noémi Párizsba szeretett volna eljutni, de fapadossal nem jó a menetrend, szombaton max. délután indulhattunk volna el, az meg semmire sem elég. Londonba viszont hajnalban is repül a WizzAir, ott már jártam is egyszer, ott is sok szép dolgot meg lehet nézni, úgyhogy maradtunk Londonnál.

Én voltam a szervezésben illetékes házastárs, és alaposan meg is terveztem mindent. A legnagyobb kérdés indulás előtt a vonat maradt, ami a közbeszéd szerint tízpercenként jár a Luton Airportról, de amikor leszállsz a gépről, mit kell ehhez pontosan csinálni? A kérdés láthatóan másokat is foglalkoztatott, hosszú sor állt az információnál, nekünk viszont volt insider-információnk Noémi ismerősétől arról, hogy ilyenkor az automatát kell keresni vonatjegyért. Meg is lett az automata, és onnan már sima ügy volt, vonattal és metróval mindig, mindenhová gyorsan eljutottunk, amiben persze a felkészülés is segített, a Google Maps végtelenül egyszerűvé teszi egy városnézés megtervezését. Azt is bírom, hogy az itthoni új bankkártyámmal fennakadás nélkül tudtam Londonban metrózni (ők Contactlessnek írják, én PayPassnak ismertem, de működött, hibátlanul), csak Noéminek kellett egy Oyster kártya.

Így az október másodikai népszavazás előtt rendkívül érdekes volt látni London sokszínűségét. A városban egyenlő eloszlásban voltak fehér, fekete, ázsiai és muszlim emberek, úgy a helyi közlekedők, mint a turisták körében is. Két közös pont volt mindenkiben, az egyik a brit akcentussal beszélt angol nyelv, imádtam, a másik az iPhone, mert Londonban mindenkinek, kivétel nélkül iPhone készüléke van.

Az én Huawei készülékem ennek megfelelően nem is működött Londonban, valószínűleg a Vodafone-tól számhordozott T-Mobile-os SIM kártya miatt, ahogy korábban Rómában, illetve három éve ugyanitt Londonban sem. Eddig azt hittem, hogy a készülék volt a hibás, de ezek szerint a SIM-kártya. Pedig adatroamingot is terveztem, hogy tudjak idegenvezetést tartani Noéminek Wikipedia-oldalak felolvasásával. Ehhez képest se hálózat, se internet, semmi. Noémi telefonálni tudott, de az internetezéshez az előfizetése nem volt megfelelő, ezúton is gratulálok a magyar szolgáltatóknak!

Két napba belesűrítettünk annyi látványosság megtekintését, amennyit csak lehetett, és sikerült is legalább 5-6 életre szóló élményt szerezni. A Tower Bridge például tényleg elképesztően szép élőben is, nem győztem betelni vele. A London Eye szerintem nem olyan nagy durranás, mint amennyibe kerül, magasból látni a várost, klassz, de ennyiért?! A Buckingham Palace The State Rooms attrakciója ehhez képest olcsó volt és valóban különleges, a termek, a festmények és a királynő kiállított ruhái is elegáns és szép élményt jelentettek.

Másnap reggel elsétáltunk az Abbey Roadra, hogy átkeljünk a zebrán, ahol annak idején a Beatles is. Nehezen sikerült pont olyan lépést fotózni, mint amilyet a fiúk csináltak, úgyhogy kitaláltam, hogy előadom a Hülye Járások Minisztériumát, egyszerre tisztelegve az angol kultúra két gyöngyszeme előtt, ugyebár. Aztán Madame Tussauds, ami életem egyik legjobb szórakozása volt. Nem annyira köztudott, de a szobrokat meg lehet fogni és szabad pózolni is velük, átölelni Emma Watsont, puszit adni Tom Cruise-nak, vállon veregetni Einsteint… Az sem köztudott szerintem, hogy a szobrokon kívül van egy kisvasút, Spirit of London címmel, valamint egy nyomozás Sherlock Holmes-szal – mindkettő elképesztő részletesen ki van dolgozva, és mindkettő elképesztően hangulatos. A végén pedig egy 4D-s mozi szuperhősökkel, jópofa volt az is, de mondjuk moziból nekünk nem olyan könnyű újat mutatni (a “4D” például sima parasztvakítás, a film se jobb, se rosszabb nem lesz tőle).

Végül arra is rájöttünk, hogy London – Luton vonatkozásban miért jobb a vonat a busznál: mert a busz megáll a Baker Streeten, de jegyet nem lehet rá venni, úgyhogy még mindig egyszerűbb volt a King’s Crosstól vonattal menni. Továbbá a vonat nem kerül dugóba… Lutonon belül, a vonattól a repülőtérig járó kisbusz viszont nem úszta meg a dugót, úgyhogy rohannunk kellett, de végül simán elértük a gépet és huss haza, áldja az ég a fapados cégeket, amiért ilyen olcsón és lazán lehet velük elmenni várost nézni, szerte Európában.

London 2016

Zsófi és Dóri, 2016. augusztus

A hónap elején kiderült, hogy Dóri dobhártyája még mindig nem gyógyult be. Ez több szempontból is rossz volt: féltettük, nehogy harmadszor is műteni kelljen, illetve az egész augusztust elrontotta, hogy nem mehetett víz a fülébe, vagyis se fürdés, se strand, augusztusban sem.

Elmentünk egy másik kuponos útra is, Miskolctapolcára. Dóri füle miatt ebből kimaradt a barlangfürdő, de máskülönben jó volt, például sétáltunk a parkban, ahol mókusok szaladgálnak, volt játszótér, Zsófival életében először vízibicikliztünk a tavon, és mentünk egy kört a lillafüredi kisvasúttal is.

Vízibiciklizünk Zsófival

Zsófival megnéztük a Kis kedvencek titkos életét moziban. Jó volt, fantáziadús, de annyira nem nagy szám, amekkora hype-ot csináltak körülötte a sparos reklámozással. Nem volt például maradandó az élmény – annyira biztos nem, hogy kártyákat gyűjtögessünk a szereplőkről, akiknek a nevét se jegyeztük meg. De egy délutáni mozinak jó volt.

Aztán a lányok, Noémit is beleértve két hétig Bujon nyaraltak, nekem viszont dolgozni kellett, úgyhogy csak a hétvégéken mentem el hozzájuk. A nyaralásukat feldobta a legújabb buji családtag: Bummer, a négy hónapos labrador kiskutya. Azt hittem, Zsófival lesznek szerelmesek egymásba, de érdekes módon Zsófi kissé unta a kutyát. Dóri viszont teljesen odáig volt érte, egyfolytában nyúzta – gyakran jobban is, mint aminek egy négy hónapos kölyökkutya még örülni tud…

Mikor hazaértek, ismét elvittük Dórit fülészhez, és szerencsére eddigre begyógyult a dobhártyája. Úgyhogy gyorsan el is vittük kétszer strandra, hogy élvezhesse a medencés fürdés örömeit, élvezte is, azóta is mindig menne fürdeni…

Augusztus végén elkapta a családot egy hasmenéses-hányós vírus, és sorban végigment mindenkin. A legjobban szerencsére pont Dóri úszta meg egy reggeli hányással, pedig őt féltettük a legjobban a kiszáradástól. Zsófi rosszabbul járt, őt majdnem bevittük megint az ügyeletre, hogy infúziót kapjon, de mivel szorgalmasan iszogatott, lassan jobban lett, mire kezdődött az iskola, pont kilábalt belőle.

Merthogy szeptembertől Zsófi iskolás, úgyhogy nekiálltunk mindent beszerezni: iskolatáska, füzetek, tankönyvek, diákigazolvány, meg egy hosszú listáról vonalzó, zsírkréta, ceruzák és a többi. Kíváncsiak leszünk, hogyan érzi majd magát Zsófi – a cuccokat sikerült beszerezni, úgyhogy azokon nem fog múlni…

Zsófi és Dóri, 2016. július

Dóri szobatiszta lett! Nézte, ahogy mindenki WC-re jár, kérte, hogy ő is mehessen, és kiderült, hogy tényleg vissza tudja tartani, amíg odaér. Történtek persze balesetek, és éjszakára is kell még rá pelenka, de általában csak szól, hogy “Menjünk WC-re!”. Olyankor rohanunk, és Dóri szépen ügyintéz, nagyon büszkék vagyunk rá.

Kivették a füléből a tubust, ami újabb kórházi tartózkodást jelentett. Ez csak kisebb altatás volt, de azért kórház, altatással. Az egyik tubusról a műtét közben kiderült, hogy már ki is volt esve és Dóri dobhártyája is benőtt a tubus mögött, a másikat kellett csak kiműteni. Most azt várjuk, hogy a másik dobhártyája is begyógyuljon, és aztán tudna végre fürdeni, és a hajmosásnál sem kéne rá vigyázni. Egész gyerekkorokat rontanak el ezek a fül-orr-gégészeti betegségek, úgyhogy most azon dolgozunk, hogy megtanuljon Dóri orrot fújni, mert az viszont egyből megoldaná az egész problémakört. Szerencsénk van, mert néha már az is sikerül neki, úgyhogy szobatisztaság és orrfújás megvan, lassan mehet államvizsgázni.

Dóri és én

Zsófi ovijának most már tényleg vége lett. Július elején, amikor egyrészt beteg volt, másrészt közös csoportok alakultak, tehát nem a saját óvó nénijük volt, valamint fürdetni és napoztatni kezdték őket, gondolkoztunk, hogy lefújjuk az egész óvoda-témát, úgysem érzi annyira jól magát és nehogy a hideg víztől megfázzon. De aztán mindenki járt tovább, járattuk hát őt is, és fürdés se volt már. De bárhogy húztuk, július végén eljött az Utolsó Nap Az Óvodában, és Zsófi lányunk azóta iskolásnak mondja magát, ha felmerül ez a kérdés. Annak mondjuk kevésbé örültünk, hogy az utolsó héten még elterjedt bent egy torokgyulladás, de szerencsére mire nyaralni mentünk, az is elmúlt és Dóri sem kapta el.

Voltunk Zsófival esküvőn, Pisti és Szimonetta házasodtak össze. Addig maradtunk a lagziban, amíg Zsófi bírta, végül a 11 órás tortázás után jöttünk csak haza. Végig jól érezte magát, táncolt, mulatott, voltak társai is, jól sikerült az egész (amúgy a felnőtteknek is).

Megnéztük a Szenilis Szenilla nyomábant, amire elvittük magunkkal Milánt is. Először vittem el moziba másik gyereket is, de nem volt semmi gond, Milán igazán jól viselkedett, a film is jó volt, 3D-ben néztük meg, popcornnal, hazafelé pedig megbeszéltük, hogy kinek mi tetszett, mi nem tetszett, ki volt a kedvenc belőle.

Aztán eljött a nyaralás ideje, és mivel a tervezett hosszabb nyaralás nem jött össze, két kuponnal mentünk két helyre, 2-2 éjszakára. Megtekintettük a veszprémi állatkertet, ami tíz év múlva fasza árnyékos park lesz, most viszont 2 órán át aszalódtunk a tűző napon, kis árnyékból kis árnyékba menekülve. Aztán megszálltunk a csopaki Holiday Hotelben, ami abszolút teljesít minden elvárást, ami 30 éve a szocializmusban felmerült igényként. Van például konnektor, kettő is a szobában, meg fürdőszoba, sőt TV is! Nincs ellenben hűtő, nincs légkondi, a WC/fürdőnek nincs szellőzése (a szobába párásodik és büdösödik minden), nincs az ablakon szúnyogháló, a WC pucoló és a pincér ugyanaz a személy, a hét órás reggelihez pedig még nincs virsli, vaj vagy kávé, ezekre még várni kell, míg elkészülnek. A szomszéd erkélyen este tízkor két részeg nő beszélgetett és dohányzott… Összességében nem volt nagy gáz, de akkor is, it’s 2016.

A lányok és én a tapolcai tó partján

Másnap rossz idő volt, úgyhogy elmentünk Tapolcára barlangot nézni, de két órát kellett volna sorba állni. Úgyhogy sétáltunk, majd elmentünk a Sümegi Várba, ami egyébként egy Anna-Peti-Gergő sztori is. Ez volt messze a legjobb programunk: nyilazós bemutató volt, aztán zsonglőrök, aztán ettünk kürtőskalácsot, mint Annáék a mesében. Majd meglátogattuk unokatesómékat, akik a közelben laknak és pont mindannyian otthon voltak. Másnap boboztunk Fűzfőn, úgyhogy végül is jól sikerült az út. Másoknak kevésbé: a párás meleg megbolondította az autósokat, és út közben három balesetet is élőben láttam – egyikben sem sérült meg senki, de az összetörő autókat sem volt jó érzés nézni.

Just for the record: Dóri az autóban állandóan a Jégvarázsból a Legyen hót, akarja hallgatni. Azt kiabálja: Anna, Anna! – amíg el nem indítom neki a számot. Az hagyján, hogy nem is Anna, hanem Elsa énekel benne, de legyen bármilyen Oscar-díjas szám, most már a könyökömön jön ki.

Zsófi és Dóri, 2016. június

Dóra lányunk két éves lett, és ezzel párhuzamosan a viselkedése is látványosan megváltozott: nyugisabb, okosabb és barátságosabb lett. Sokkal jobban lehet vele beszélgetni, játszani, szórakozni, és sokkal jobban megértjük egymást. Megtartottuk a születésnapját is, Noémi szüleinél, az én szüleimnél és itthon is, és itthon meghívtuk a buliba Milánt, a szomszéd kisfiút is. Ő ugye technikailag Zsófi csoporttársa, de Dórival is barátok, úgyhogy hármasban szórakoztak együtt.

Dóri, Zsófi és Milán

Érdekesség, hogy Dóri nagyon szereti a zöldségeket, répa, uborka, paprika, paradicsom mehet neki minden mennyiségben, viszont bizalmatlan a nyári gyümölcsökkel szemben, dinnye, cseresznye, barack, meg se kóstolja egyiket se…

A programokkal teli május után a június már nyugisabb volt Zsófinak, bár ebben a hónapban is akadt fellépése: egy telepi mulatságon az óvodás csoportok voltak a műsorszám, és ugyanazt a táncot adták elő, mint az Arany Napon. Ismét láttuk Gryllus Vilmos műsorát is, most a Belvárosi Fesztiválon, és a szabadtéri előadás sokkal jobban bejött Zsófinak, végig táncolt és ugrált, teljesen elfáradt a végére. Voltunk a Gyerek Szigeten is, ami szintén klassz volt, falat mászott, kötélen táncolt, lovagolt egy bazi nagy lovon, volt ugrálóvár is…

Hosszú idő után sajnos ismét betegek is voltak a csajok: előbb Zsófinak volt súlyos arcüreg-gyulladása, és három napig nyomta az ágyat lázasan. Mire meggyógyult, Dóri is elkapta, de ő sokkal hamarabb kapott antibiotikumot, így ő gyorsabban átesett ugyanazon a betegségen. Viszont kapott mellé egy vírusfertőzést is, úgyhogy kb. egy hétig tiszta kiütés volt mindenhol, de aztán szerencsére teljesen rendbejött.

Vámpírok bálja

Amekkora várakozást keltenek a darab iránt a neten (“minden ízében különleges, lenyűgözően látványos, kultikussá vált”), akkora csalódás maga az előadás. Pontosabban minden eleme vagy nagyon jó vagy nagyon rossz:

Nagyon jó volt a zene és a látvány. Először csak néztem, hogy ebben ilyen slágerek vannak, mint a Total eclipse of the heart, aztán gyorsan kiderült, hogy nem ilyen, hanem ez a sláger van benne kb. nyolcszor. Később meghallgattam az egész darabot a Deezeren, németül, és még a nyelvtörő jelleg ellenére is nagyon szép volt, majd a színházban magyarul is. Hasonlóan bejött a látvány, elképesztően szépek a díszletek, varázslatosak a fények, a fogadó is klassz, a kastély is.

A történet viszont pocsék, ahogy a szereplők is. Nem a színészek, ők jók, hanem a karakterek, akiket eljátszanak. Mindenki egysíkú, csak egyvalamit akar, és azt vagy megkapja, vagy nem, kész. Nincs személyiségfejlődés és nincs dráma sem, ami egy két és fél órás színházi előadástól nagyon sovány teljesítmény. Ugye a meleg vámpírfiú az asszisztenst akarja, az asszisztens a lányt, a lány Drakulát Krolockot, mert vámpír akar lenni. Krolock a lányt akarja, a fogadós a szobalányt, a tudós meg információkat. Ezek közül a tudós az egyetlen, aki valami drámát kavarhatna, ehelyett röhejes az egész karakter, és nem vicces, nem fanyar, egyszerűen csak gáz.

Ugyanilyen gáz a Magyar Színház, ahol a darabot játsszák: mi az erkélyen ültünk, ahol kb. 42 centi volt a sorok között, végig szorosan magam alá kellett húzni a lábamat. Szeretném megérni, hogy a színházak is elérjenek a nézők kiszolgálásának arra a szintjére, ahová a mozik húsz éve eljutottak, és legyenek normális méretű, kényelmes székek. Az Operett nézőterén pl. nagyjából elviselhető a helyzet, de az erkély ott is rettenetes – a színházaknak kötelező kényelmetlennek lenni?

Összességében nem szórakoztunk rosszul, de nem hiszem, hogy például valaha megnéznénk újra – a zenét online is meg tudjuk hallgatni, a többi nem éri meg. A legjobb rész még az volt, amikor a második felvonás legelején végigéneklik a Total eclipse of the heartot, ez nagyon szép volt:

 

 

Zsófi és Dóri, 2016. május

Noemi: Ó, már a… (elharapta)

Dóri: … picsába!

Sokat bővült Dóri szókincse az elmúlt időszakban, de szerencsére nem csak káromkodásokkal… Időnként nagyon szép, kerek mondatokban beszél, könnyebben meg is érteti magát, ha el tudja mondani, hogy mit akar, és utólag is mindenfélét el tud mesélni.

Zsófinak versmondós hónapja volt: ballagásra és anyák napjára egy csomó verset meg kellett tanulnia. Szerencsére olyan típus, hogy szeret verselni, otthon is egyfolytában mondta-mondta a verseket. Aztán a ballagási műsoron is szépen elmondta őket, a dadusos verssel Izával megsiratták Zsuzsa nénit, aztán itthon megsiratta a verseivel mindkét dédnagymamát is anyák napján…

Iszonyú zsúfolt volt egyébként a május, tele volt programokkal. Voltunk Baluéknál, ahol babáztunk és kirándultunk, később Anitáék jöttek hozzánk, akikkel szintén babáztunk. Szeretik a lányok a babákat, nézegetik őket, simogatják, ha szabad, és játszanak velük a földön, vagy Zsófi ölbe veszi őket.

Voltunk rokonlátogatóban is, Bujon Noémi szüleinél és Miklóson Noémi keresztszüleinél. Aztán voltunk Gryllus Vilmos koncerten, amit előnyös helyen, a második sorból tekintettünk meg. Zsófi abban a korban van, amikor egy helyben ülnie teljes képtelenség, egy koncertet például csak akkor élvez igazán, ha táncolhat közben – úgyhogy a Gryllus koncerten például a széksorok közötti minimális helyen táncikált ide-oda. Más rendezvényeken ő maga adott műsort a társaival, ilyen volt a ballagás, az Arany nap az oviban, és a táncbemutatójuk is. Zsófi imád fellépni, mindegyik műsorban öröm volt nézni, hogy élvezi a szereplést. Az Arany napon megvolt a híres lufi-elengedés is, amikor az ősszel iskolába távozók elengednek az égbe egy-egy lufit:

Zsófiék az égen nézik a repülő lufikat

Voltunk még a Zoo Caféban, ami egy jópofa hely a belvárosban, a fogyasztás mellé minden asztalhoz jár egy szabadon választható állat, amit a gondozók odahoznak nekünk, és lehet őket cserélgetni is. Mi kértünk kaméleont, nyulat, kígyót és sünit, a gyerekek nagyon élvezték, hogy lehet ismerkedni és játszani velük. A hellyel egy probléma van, az odajutás: a környéken képtelenség parkolni, autó nélkül meg metrózhatsz és gyalogolhatsz. Én egyáltalán nem vagyok hozzánőve az autóhoz, de a budapesti tömegközlekedés annyira gyerekellenes, hogy ha csak lehet, a csajokat mindenhová autóval visszük. Azzal meg ugye parkolni kellene – sok sikert hozzá a Kálvin tér környékén…

Volt még szülői értekezlet az iskolában, ahol kiderült az osztályok beosztása: Zsófi és Milán sajnos külön osztályba került, amit nagyon sajnálunk, mert rengeteg előnye lett volna, ha a szomszéd kisfiúval egy osztályba járnak. Összekerült viszont kb. az összes lánnyal az ovis csoportból, plusz Danikával is, szóval a Mókus csoport jelentős részt vállal az elsős osztály kialakításában. Reményeink szerint megkönnyíti majd az első napokat, hogy Zsófi kezdettől fogva barátokkal lesz körülvéve.

És persze voltunk még Visegrádon egy hosszú hétvégére, alapvetően az is jól sikerült, csak a környék gyerek nem kifejezetten gyerekbarát, de erről külön bejegyzést is írtam.

Közösségi vitáink

Közgyűlés, Zsófiék ballagása – voltak vitás ügyek körülöttünk a hónapban. Ki végezze a felújítást, hová tegyük a babakocsit, ki mondja a verset Zsuzsa néninek… Az általános vitakultúránkon gondolkoztam, és arra jutottam, hogy egy vita kulturált és hatékony lefolytatásához három lépést kellene megtenni mindannyiunknak:

  1. A másik fél tisztelete, amelynek részeként feltételezzük, hogy ő is jót akar,
  2. a másik fél álláspontjának a tisztázása és megértése,
  3. keresni valamit, bármit, amiben egyetértünk, hogy aztán kellemes légkörben meg tudjuk vitatni azt is, amiben nem.

A módszer szemléltetésére eszembe jutott egy jelenet Az elnök emberei 1. évad 21. részéből. Ez egy rövid, de abszolút zseniális jelenet, amelyben Bartlet elnökhöz érkezik Max Lobell republikánus szenátor, akivel Bartlet a kampány-finanszírozás reformjáról kíván tárgyalni. Köszönnek, leülnek, majd ezután:

BARTLET: We agree on nothing, Max.
LOBELL: Yes, sir.
BARTLET: Education, guns, drugs, school prayer, gays, defense spending, taxes, you name it, we disagree.
LOBELL: You know why?
BARTLET: ‘Cause I’m a lily-livered, bleeding-heart, liberal, egg head, communist.
LOBELL: Yes, sir. And I’m a gun-totin’, redneck son-of-a-bitch.
BARTLET: Yes, you are.
LOBELL: We agree on that.
BARTLET: We also agree on campaign finance.
LOBELL: Yes, sir.
BARTLET: So, Max.
LOBELL: Yes, sir?
BARTLET: Let’s work together on campaign finance.

(A szöveget a The West Wing Searchable Episode Transcripts nevű oldalról másoltam ki, de maga is jelenet is megtekinthető itt, vagy itt, kb. 34:50-től.)

Visegrád – nem gyerekbarát környék

Vannak kifejezetten gyerekbarát helyek az országban, az iskolapélda a Velence Spa játszóházzal, játszótérrel, gyerekmedencével, foglalkozásokkal, éjjel-nappali játszósarokkal (bár viszonylag drágán). Vagy az Erzsébet Park Hotel, ahol szintén van játszósarok, a medencét is imádta Zsófi, az udvaron játszótér… Visegrád viszont, beleértve a Royal Hotelt, a Fellegvárat, a Bobpályát és az esztergomi Bazilikát is, szinte egyáltalán nem készültek fel arra, hogy családokat fogadjanak, gyerekekkel.

Royal Hotel, Visegrád

Egy szállodának persze nem kötelessége kényeztetni a gyerekes családokat, ezt nem lehet számon kérni, de nagyon kis odafigyelés kellene csak, hogy felhőtlen legyen az öröm. A medencékből például kínos kitiltani a gyerekeket este hét után, mondván, hogy az idős vendégek is tudjanak pihenni… Nincs se játszótér, se játszósarok, pedig mennyibe kerülne berendezni, és hihetetlenül sokat számítana, ha a szobán kívül, de a szállodán belül lenne még egy második hely, ahol a gyerekekkel létezni lehetne, amíg mások alszanak.

Tegyük hozzá: a gyerekek ingyen tartózkodtak a szállodában, az étteremben volt gyerekülés, valamint nagy, két szobás lakosztályt kaptunk. Az elhelyezésünk tehát jó volt, csak arra nem gondolnak, hogy két kisgyereket muszáj elfoglalni is valamivel.

Játszótér

De az egész város se más. Kerestünk például játszóteret, és van is egy fizetős játszópark, Mátyás király témájú – de tisztességes szocialista, állami múzeumhoz méltón hétfőn zárva van. Lehet találgatni, melyik napon akartuk játszótérre vinni a gyerekeket… Nyilvános játszóteret pedig egy sportpálya elkerített részén találtunk, és csak egy helyi lakos biztatására mertük elhinni, hogy oda bárki bemehet játszani.

Bobpálya

A bobpálya előtti autós parkolót az önkormányzat üzemelteti, és rend kedvéért jól megvágják, aki bobozni akar: hétvégén ezer(!) forint a parkolási díj, hétköznap pedig nyolcszáz. A bobpálya tulajdonosai odabent külön táblán magyarázzák el, hogy nem ők tehetnek róla – ezúton is gratulálok az önkormányzat és a helyi vállalkozás sikeres együttműködéséhez.

Bobozni kettő pályán lehet, a téli rendben van, az biztonságos. A nyáriból viszont majdnem kiestem, az egyik kanyar után csak a pályára könyökölve tudtam a kocsiban tartani magam, és a fém pálya leégette a bőrt az alkaromról. Még szerencse, hogy nem borultunk fel, ugyanis Zsófi is ott ült a bobban előttem… Egy srác ugyanott, ugyanúgy szintén csak a könyöke segítségével tudta a kocsiban tartani magát, egy lány pedig simán kiesett, mindezt egy hétfő délelőtt, amikor a pálya szinte kihalt volt – hányan törik össze magukat itt egy forgalmas napon?

Van viszont játszótér: egy darab mászóka és egy darab hinta, Dórit legalább lefoglalta egy darabig… Van homokozó is – de ki visz magával homokozójátékot egy bobpályára? Szóval homokozó van, de játszani benne nincs mivel…

Fellegvár

OK, arról nem a jelenlegi önkormányzat tehet, hogy a vár a hegy tetején van. De az oda vezető utat nem lehetne leaszfaltozni? Ahogy például Sirok városában is sikerült? Hogy babakocsival se legyen kín felmenni, és a gyereket ne rázza szét a macskakő? És a várban fent is kiépíteni néhány lépcsőmentes utat esetleg?

Esztergom, Bazilika

Ide is szigorúan macskakő vezet, Dóri szegény szét lett rázva pár nap alatt rendesen. Aztán kalandvágyból felmentünk a kupolába – hülye ötlet volt egy kétéves gyerekkel. 412 lépcső vezet fel, Dórit végig cipelnem kellett, felfelé és aztán lefelé is, még szerencse, hogy a babakocsit külön kérésre lent hagyhattuk a pénztárban, egy lépcső alatt…

A legjobb pedig az volt, amikor Dóri egy piros kötéllel elkerített területre akart bemenni, pedig mondtam, hogy nem szabad, és kihúztam onnan. Azt csinálta, amit ilyenkor szokott: sírni kezdett, és amikor Dóri sír, akkor nem valami pityergésre kell gondolni, hanem hangos sírásra, vagy inkább üvöltésre, zengett és visszhangzott tőle az esztergomi Bazilika…