utazás

Tizenkét évvel ezelőtt voltunk már Rómában, Noémi azóta is emlegeti, mennyire tetszett neki a történelmi emlékekkel teli város. Úgyhogy amikor felmerült, hogy anyósomékkal és a csajokkal együtt menjünk el várost nézni, illetve a tengerhez, Rómát választottuk ismét.

WizzAir odaút

Noémi szülei még nem ültek repülőn ezelőtt, úgyhogy a WizzAir megragadta az alkalmat és bemutatkozott nekik. Kezdésnek a 6:10-es gépet átraktak délután 13:45-re, de mivel még előző este értesítettek, ez csak annyiban okozott gondot, hogy fél napot vesztettünk a városnézésből.

Fél kettőkor fent is ültünk a gépen, ami viszont nem kapott felszállási engedélyt… Egy óra kellett, mire a kifutópálya elejéhez értünk, erre valaki rosszul lett… Taxizás vissza a terminálhoz, jött a mentő, a hölgyet elvitték. De nem ám elindultunk végre: egy leállított gépet újra át kell vizsgálni, meg kell tankolni, ellenőrizni – fél 5-kor már három órája ültünk a gépen, de még mindig nem hagytuk el Ferihegyet. Gondolom az volt a szerencsénk, hogy a személyzet olasz volt és inkább haza akartak jutni ahelyett, hogy töröljék a járatot… Este hatkor szálltunk le végül a Fiumicino reptéren – kértem már a törvényesen járó kártérítést, kíváncsi leszek, 10 órányi késés(!) produkálása után lesz-e a WizzAirnek arca szívózni vele. Update: kifizették a kártérítést, az igény benyújtása után két héttel, gond nélkül.

Ostia

Az eredeti tervünk az volt, hogy még vasárnap délután megnézzük a tengert, aztán busszal megyünk tovább Rómába. De eddigre késő volt, elfáradtam, a Fiumicino túl nagy és bonyolult repülőtér, a piros 10-es busz mibenlétét sem sikerült tisztázni. Jegyet vettem egy Costral buszra, de ki gondolta volna, hogy a Costral társaság többfelé is működtet járatokat Olaszországban… Így jutottunk el Róma helyett Ostiába.

Eddigre kezdtem eléggé szétesni, ami azért baj, mert külföldön mindig az én dolgom tájékozódni. Szerencsére az ostiai vonatjegy árus segített újra felvenni a fonalat: a 72 órás bérlet, amivel úgyis közlekedni akartunk, érvényes az ottani helyi érdekű vasútra, így megvettük a bérletet és simán eljutottunk Rómába, majd a szállásra.

Első nap: tömeg, Bazilika és tengerpart

Rómában klasszikus, irgalmatlan tömegturizmus van. Mindenki azt tanácsolja, hogy ha el akarod kerülni a tömeget, akkor korán kell menni – de két nap alatt két helyre tudsz korán menni, utána nap közben, a többi helyre már csak a tömeggel együtt. Mi első nap a Szent Péter Bazilikával kezdtünk, és 9 körül még simán besétáltunk, szép volt, kifelé jövet pedig láttuk, hogy egy helyben áll a tömeg az utcán…

A Vatikáni Múzeumba elfelejtettem előre jegyet venni, ez hiba volt, a több száz méteres sorba már be sem álltunk. Továbbmentünk inkább ugyanazon az útvonalon, amin 12 évvel ezelőtt is: Angyalvár, Angyalhíd, Piazza Navona. A Panthenonnál szintén hosszú sorok álltak, de 12 éve már voltunk bent, nem olyan nagy szám, most kihagytuk. Loyolai Szent Ignác temploma a kamu boltívvel nagyon érdekes, a tükör előtti 40 méteres sor viszont érthetetlen, az a szelfi nem ér annyit. Trevi kút – iszonyatos tömeg. Az alsó részhez kialakítottak egy sort, de a felügyelők folyamatosan sípoltak a rendetlen turisták miatt, kellemetlen és kényelmetlen volt az egész.

Az előző esti szívás viszont adott egy jó ötletet: Ostiába mentünk vissza a tengerhez, ha már érvényes oda a bérlet. Ez egy klassz délután lett, lazítottunk a tengerparton, aztán ettünk egy klasszikus olasz tengerparti kaját tésztával, pizzával, rántott hússal, kinek mihez volt kedve. Este pedig spanyol lépcső, ahol a nagy tömeg miatt megtiltották a leülést – miközben a hely lényege a kényelmes fórumozás, lazulás lenne…

Második nap: Forum Romanum és környéke

Másnap Forum Romanum: a bejutás oda is vicces volt, a titok, hogy ha öt bejárat van minden égtáj felől, akkor talán ne a Colosseum felőlit válasszad… Odabent viszont már eloszlik a tömeg, kényelmesen körbe tudsz járni és mindent megnézni, le is lehet ülni pihenni. Ajánlom megtekintésre például a Rostrumot, ami nem feltűnő hely, csak egy pódium, ahonnan mások mellett Cicero és Julius Caesar tartott beszédeket… Vagy a kis szentély, ahol a Vesta-szüzek őrizték a tüzet…

A Palatinus-hegy pedig a legjobb hely Rómában: gyönyörű park tele történelmi emlékekkel, Romulus és Remus itt alapította meg a várost, később pedig a leggazdagabb emberek palotái álltak itt. Valamiért azt hittem, még mindig lesznek itt paloták, de már csak romok vannak, de így is szép. Megnéztük a Circus Maximust felülről, ahonnan annak idején a császárok is nézték a versenyeket.

12 éve kihagytuk, most belefért az időbe A Haza Oltára, ami vagy II. Emanuel, vagy Olaszország egyesítése, vagy a világháború katonáinak emlékére készült attól függően, hol keresel rá. Még régebben olvastam egy könyvet arról, hogy a történelem során minden diktátornak mániája volt a bazi nagy épületek építése – ez egy jó példa száz évvel ezelőttről. Irgalmatlan nagy, templomszerű épület hófehér márványból, gyönyörű szép, ingyen bejárható – és semmi értelme azon kívül, hogy a Colossuem, a Forum Romanum és a Capitolium Hill mögött is versenyképesnek tűnik, vagyis feltűnőbb és nagyobb azoknál…

Végül a Colosseum, ami másodszorra sajnos csalódás volt: belépőt vesz ide naponta 19 ezer, évente 7 millió ember, mégsem tudnak tiszta WC-t üzemeltetni benne, nem tudják rendesen kiírni, merre menjél, és egész az épület tiszta kosz. Igazából pont úgy leszarják az egészet, mint az egyiptomiak a piramisokat. Nem lehetne például csak 1-2 szektort visszaépíteni úgy, hogy látsszon, hogyan nézett ki és hogyan üzemelt eredetileg?!

A WizzAir pedig hazafelé is produkált: lett volna egy olyan speciális igényünk, hogy néhányan egymás mellé ülnénk, és ezért pénzt is fizettünk volna. De túl későn csekkoltam be, és sajnos nem volt már szabad hely, legalábbis ez látszott az appban. A gépen viszont csomó hely üres volt, köztük a teljes 40. sor, illetve a 39A és a 39F ülések, mégis, pénzért sem tudtam volna oda helyet foglalni. Átültem hát ingyé… Lefényképeztem a Balatont a gépről:

Idén nem volt hosszabb nyaralásunk, csak hosszú hétvégék, gondoltuk, csináljunk még egyet, mielőtt véget ér a nyár.

Esterházy-kastély, Fertőd

A rózsakertben a lugast emelném ki: gyönyörű és megnyugtató hely, a közepén padokon lehet üldögélni és Haydn-t hallgatni, esetleg aludni egyet, ha elfáradtál a vezetésben…

Sopron

Mások mellett bloggerek és újságírók szülővárosa, a hűség városa stb. Mi csak kiindulópontnak használtuk északra a Family Parkba és délre a hajtányozáshoz. De az első nap estéjén azért felballagtunk a tűztoronyba és a kisvonat jellegű kisbusszal is körbevitettük magunkat a városban, klassz volt.

Family Park

Nagyon gáz, hogy egész Magyarországon nincs rendes vidámpark, Ausztriába kell menni az élményért. Messze van és drága is, de nyilván ezzel nyilván kalkulálni lehet előre.

Maga a park nagy, és a sok fának köszönhetően árnyékos. Az attrakciók ára benne van a belépőben, a kaja viszont nincs, és az is drága: két mirelit rántott sajt sült krumplival 15 euró, vagyis négy adag ~24 ezer forint. Van sima virsli is, alig olcsóbban. Kávé vagy fél literes üdítő: 4 euró (ivóvíz szerencsére van a mosdókban). Az attrakciókra várni kell, de nem vészesen sokat, általában 10-15 percet, a népszerűbb hullámvasutakra 30-40 percet. A nap végére, összességében azért 3-4 órát álldogálsz a sorokban…

Az attrakciók jók, a csajok minden őrülten forgó dologra felültek, néha többször is. Én a durvábbak közül a lenti képen látható hullámvasúttal mentem egy kört, az jó volt, ahogy a hódvár is klassz volt, csak tiszta víz lett mindenki. Noémivel a szolidabb dolgokra ültünk fel: kacsa, malac, kakas, sárkány, traktor… Délután még egy körhintát is bevállaltam Zsófival, de ez rossz ötlet volt, mert az uzsonnára elfogyasztott kolbászt majdnem visszaadtam a körben álló nézőközönségnek mustárral és kenyérrel együtt… azután már inkább nem ültem fel semmire, a csajok viszont zárásig pörögtek, amin csak lehetett.

Sonnenland hajtányozás

A másnapi programhoz Tiktokról szedtem az ötletet: két osztrák kisváros között megszűnt a vasút, és szerveztek rá egy hajtány szolgáltatást. 23 kilométert kell tekerni, páros napokon az egyik, páratlan napokon a másik irányba a két város között.

A szolgáltatás az volt, amit ígértek, nincs benne semmi átverés, de az élmény mégsem volt olyan jó, mint vártam. Eleve nem nyáron kellett volna menni: az út kisebb része fut erdőben, nagyobb részt pusztaságban haladsz, a tűző napon égve. A hajtányon nincs váltó, túl sokat kell tekerni ahhoz képest, milyen lassan haladsz.

És a kultúra hiánya: egy sín van, amin a hajtányok utolérik egymást, és az állomások között nincs lehetőség előzésre. Úgyhogy a vadidegen másik társaság ott fog jönni közvetlenül a seggedben kilométereken át, mert az osztrák kultúrában se a féktávolság, se a személyes tér nem létezik. Az előzéshez amúgy le kell venni a hajtányt a sínről – három vén faszból végül annyira elegünk lett, hogy az erdő közepén cibáltam le azt a szart a sínről, csak menjenek már a picsába el. Angolul káromkodva szidtam a türelmetlen vén hülyéket – németek voltak, nem értették, úgyhogy ennyi erővel magyarul is mondhattam volna, mindegy.

Az állomásoknál is volt rossz élményünk: a Lackenbachnál levő Bahnhofsbäckerei nevű cukrászdában 2 euro/liter áron adják az ivóvizet – kedves gesztus augusztus közepén, főleg, hogy a WC-ben folyó víz pedig nem iható. Ehhez képest a Markt St. Martin állomásnál levő elegáns étteremben a pincér kérés nélkül vette ki a kezemből a kulacsokat és töltötte meg vízzel – így is lehet?!

Az viszont jó ötlet volt, hogy vittünk Bluetooth hangszórót és út közben zenét hallgattunk, ez feldobta az élményt. Hangosat kell vinni, mert a hajtány önmagában is elég hangos.

Külön kell fizetni azért, hogy a célállomásról kisbusszal visszavigyenek a kiindulóponthoz… De legalább kényelmes, légkondicionált kisbusszal visznek, a sofőrrel eldumáltuk az időt.

Összességében a rettentő hőség és mások bunkósága miatt mégsem volt jó az élmény, a Sonnenland Draisinentourt nem ajánlom másoknak.

Milánó első blikkre nagyon hasonlít Budapesthez: az épületek és az utcák olyanok, mint itthon – csak ők, velünk ellentétben sok pénzt költenek a tömegközlekedésre. A vonatok, metrók, buszok mindegyike pontos, tiszta és légkondícionált. Néha pont az okozott gondot, hogy adott helyre többféle útvonalon is el lehetett jutni, és mobilon nem volt könnyű áttekinteni az alternatívákat. De minden sűrűn jár: a Como-Milánó elővárosi vonat például vasárnap este negyedóránként, és amikor korán indultunk el a reggeli repülőgéphez, a buszok a szállásunknál öt percenként jöttek egymás után – hajnali fél 3-kor…

Valójában az volt furcsa, Milánó mennyire más, mint az általunk már megjárt tengerparti olasz városok. Sokkal vegyesebb az emberek bőrszíne, kevésbé barátságosak (bár kifejezetten bunkó senki nem volt), és sokkal többen beszélnek angolul.

Mi három éjszakát, érdemben két napot voltunk Milánóban, amiből az első nap elmentünk a Como-i tóhoz, ez Noémi régi álma volt. A tó körül minden irányban meredek, magas hegyek emelkednek, valóban gyönyörű hely.

Láttuk George Clooney házát is, személyesen George Clooney-t sajnos nem. Hajóval mentünk a Lecco-Bellagio, majd a Bellagio-Como útvonalon. Bellagio is nagyon szép, de tízezer, hozzánk hasonló turista nélkül még szebb lenne. A hajózással pedig az volt a probléma, hogy a többség vagy a hajó elején a tűző napon, a hajó tetején a tűző napon, vagy a hajó belsejében tud utazni órákon át, amíg a hajók bejárják az összes part menti kisvárost. Ezek az emberek 13-16 óra között végig itt ültek:

Másnap délelőtt a Sforze-kastélyt néztük meg, és a kapcsolódó parkban sétáltunk. Érdekesség, hogy itt nemsokára zenei fesztivált tartanak, és a kastély udvarán felépített színpad pont úgy nézett ki, mintha a Budapest Parkot beköltöztetnék a Karmelita kolostorba. Ezek az olaszok mit meg nem engednek maguknak!…

Délutánra jegyünk volt a Dómba, a tetőteraszra és a templomba. A tetőterasz szép, de egyrészt oda sem nyáron kellett volna menni, mert a tűző napon sétáltunk a betonon. Másrészt nem biztos, hogy megért annyit, amennyibe került – szép a sok díszes oszlop, de kb. ennyi, amit látsz, meg a város felülről.

A templom belülről abszolút jellegtelen – kiáltó az ellentét a belülről is csodálatos Sagrada Familiával. Nem véletlen, hogy mindenki csak a templom előtti térről posztol, az épület messze legszebb része a homlokzata.

Ráadásul a dóm volt az egyetlen hely, ahol szívóztak velünk, nem akarták beengedni a csajokat rövidnadrágban. Készültünk pedig, vállat eltakaró pulcsik voltak nálunk, de júniusban, 28 fokban a hosszúnadrág valahogy elmaradt… Bár a fazon szerencsére rájött, hogy ők még mindketten 12 év alatti gyerekek, nekik be szabad menni rövidnadrágban is…

Végül elvittük a csajokat a Space Dreamers nevű szelfi múzeumba, amihez a koppenhágai The Tube adta az ötletet. Ez is hasonló volt, csak van egy központi tematika, az űrutazás, és volt kilövés, 4D mozi, pózolás a Holdon stb, jól szórakoztunk mindannyian.

Fehér homok, kék tenger, és a TikTokról ismert lesétálás a Maria Pia strandra – ezek voltak a kiinduló ötletek Algherohoz.

Grotta di Nettuno

Első nap délelőtt megnéztük Neptunusz barlangját. Nem indult jól a reggel: szakadt az eső, és a hajónkra beszabadult kétszáz nyugdíjas a város mellett állomásozó Sky Princess hajóról, alig tudtunk leülni a hajó alsó (fedett) részében hat öregasszony közé. De aztán kisütött a nap, felmentünk a felső szintre, ahol már bőven volt hely és csak néztük a csodás szardínai partokat.

Maga a barlang pont ugyanolyan, mint az aggteleki, csak kisebb, a túra talán 45 percig tartott – aki 2 órásnak írja, nem tudom, mit csinált odabent annyi ideig… Érdekes, hogy az aggteleki barlangban szigorúan el vagy választva a cseppkövektől – az olasz verzióban viszont néha olyan szűk az út, hogy muszáj a falhoz érned. Máshol meg ki van írva, hogy ne nyúlj hozzá, mégse szól rá senki a falakat végigtapogató mamira…

Érdemes tudni, hogy barlang alig a tengerszint felett van, így se bolt, se büfé, se WC nincs, mert elmosná az ár – a hajóról kilépve csak egy pultot találunk, ahol belépőt kell venni, ennyi az infrastruktúra. 654 lépcsővel feljebb, a szikla tetején valószínűleg van minden, de mi ott nem jártunk.

Stanley Tucci

Ballagunk vissza a kikötőből a szálláshoz, jön szembe egy pasi, és Noémi böködni kezd, hogy nézd már, ő az a pasi, tudod. Én is rájöttem, hogy kire gondol, úgyhogy utánaszóltam:

– Elnézést, nem maga a híres színész a filmből…
– Nem, nem én vagyok
– Nahát, pedig mennyire hasonlít!

De szerintünk csak nem volt kedve a turistákhoz, akik a nevét se tudják. Úgyhogy ha legközelebb Algheroban szembejön veled a szemüveges fazon a Pradából, tudjad a nevét: Stanley Tucci.

Maria Pia

Délután elmentünk a strandra Instagram fotókat és videókat készíteni: séta befelé, pózolás a parton bikiniben… A víz hideg volt, de én be tudtam menni úszni is. A tenger nagyon lassan mélyül és kellemes homokos az alja.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Szatmáriné Tóth Noémi (@toth.noemi86) által megosztott bejegyzés

Bicikli túra

Ez az én ötletem volt: párszor megkerültük már a Velencei-tavat kölcsönzött biciklivel és mindig élveztük, miért ne járnánk be ugyanígy Szardínia közeli részeit. A konkrét célunk az volt, hogy a Neptunusz barlanghoz menjünk vissza szárazföldön is, útba ejtve a szép, fehér homokos strandokat.

E-bike vagy hagyományos: a kölcsönző a drágább elektromosra akart rábeszélni, és végül hagytuk, mert az ismeretlen tájon hátha jól jön a rásegítés. És tényleg jól jött: amikor ~30 kilométer után rettenetesen fáj a segged, plusz fáj a vállad és a csuklód, leégett a könyököd és a térded, plusz kisebb napszúrást kaptál, határozottan segít, ha legalább maga a tekerés könnyű. Volt egy hosszú, meredek emelkedő, ahol egy hagyományos biciklit használó párost fütyürészve hagytunk le, csak néztem, ahogy szenvednek szegények…

Út közben megnéztünk két kisebb strandot (Fertilia, Punta Negra), két sziklás tengerpartot (Punta gel Gall, Spiaggetta del Rossa), aztán a Bombarde strandon kajáztunk, sőt megfürödtem a tengerben ott is. Aztán nekiindultunk a barlang felé vezető országútnak, de a hegyi szerpentin egy pontján, egy pihenőnél megbeszéltük, hogy sok lesz és visszafordultunk. Ezt láttuk a pihenőből:

Tipp, ha biciklizni akarsz Algheroban és hozzánk hasonló amatőr vagy: a Bombarde strandot célozd meg, mert nagyon szép, ki van építve (homokos a part és van étterem, mosdó) és egészen Alghero kikötőjétől kezdve kiépített, jó minőségű kerékpárút vezet odáig (a Vicinale le Bombarde utcánál kell balra fordulni a tenger felé).

Éttermek

Vannak, akik egyik vagy másik éttermet ajánlják, de szerintünk mindegyik egyformán nagyon jó. A pincérek kedvesek, a pizza elképesztően finom, mindenhol lehet kártyával fizetni, és sehol se vernek át, bár volt, ahol az 5 eurós teríték valahogy a kisbetűs részbe került… 7-15 euró egy pizza, ami kettőnknek elég, plusz üdítő, pohár bor, kávé – kb. 25 euró, tízezer forint egy olasz tengerparti ebédért vagy vacsoráért…

Egy helyen megláttam ezt az ételt az étlapon: Penne all’ arabiata – nem tudtam, honnan ismerős. Aztán rájöttem: ez volt a menü a menzán, amikor Darth Vader kajálni ment. Én is ezt ettem: sajtos, paradicsomos penne, kicsit csípős, hét euró.

Info

• Mindenhol tudtunk kártyával fizetni, készpénz nem is volt nálunk egyáltalán. Komolyabb strandolásnál a napernyőhöz (6 euró/nap), tusoláshoz (1 euró), utcai árusokhoz (sapi, hűtőmágnes, kulcstartó, esernyő…) kellhet készpénz.
• Mindenki elképesztően kedves, és nem is tolakodóan.
• Az autósok vigyáznak a gyalogosokra, a zebrákat – ha már leléptél – nagyon komolyan tiszteletben tartják.
• Angolul alig beszél valaki, turistás helyen fura.
• Mindenhol szól a zene: a boltokban és az éttermekben, olasz slágerek és reggaeton, az utcazenész Ciao Bellát és Azzurrot énekelt… Nagyon-nagyon szomorú voltam, hogy innen haza kellett jönni…

Ez az út Noémi karácsonyi ajándéka volt, már amennyire egy családi út egyvalaki ajándéka lehet. Péntektől hétfőig tartott, a WizzAir menetrendhez igazodva. Nizzában január közepén is 10-15 fok körüli hőmérséklet van, néhány napos feltöltődés az itthoni szürke, nyirkos, hideg időből.

Nizza

A nizzai repülőteret a tengerre építették: a repülőgépből pont úgy nézett ki, mintha a tengerre szállnánk le, csak az utolsó pillanatban került alánk beton.

A városba villamossal jutottunk el, amihez az applikáció pont úgy működik, ahogy 2025-ben elvártam: QR-kód volt hozzá a falon, pillanatok alatt letöltődött az app, amiben pillanatok alatt meg tudtam venni négy jegyet, és a villamoson azonnal sikerült azokat érvényesíteni.

Az első délután elsétáltunk a Mont Boronra, ami elvileg alacsonyabb, mint a Gellért-hegy, de a tüdőnket is kiköptük, mire felértünk (a Gellért-hegyen nem szoktuk kiköpni). A kilátás viszont nagyon szép:

Másnap az óvárosban sétáltunk, megnéztük a Cimetière du Château nevű temetőt, benne Gaston Leroux, Az operaház fantomja szerzőjének sírjával. A Colline du Château és a Bellanda Tower egy-egy újabb kilátópont a városra, a Marché Aux Fleurs pedig egy piac, amit mindenhol a nevezetességek között említenek, de semmi különös nem volt benne.

Délután a tengerparton sétáltunk, majd megnéztük a Musée des Beaux-Arts de Nice-t, ahol nekem Rodin: A csók című szobrának gipsz változata tetszett legjobban. Szüleim lakásában kint volt egy fénykép az eredeti szoborról, egész gyerekkoromban szem előtt volt, úgyhogy érdekes volt végre szobor formában is látni. Tetszett még a XX. század elején, a Riviérán alkotó nők alkotásai közül Julie de Cistello: Az almafák alatt című festménye is.

Monte Carlo

Már az út tervezése közben éreztem, hogy Nizzában nem tudunk mit csinálni két napig. Egy blogban lett meg a megoldás: Monte Carlo, ami vonattal 20 perc alatt kényelmesen elérhető Nizzából. Ezeket láttuk:

• Jardins de la Petite Afrique – egy park a város közepén, amitől Zsófi és Noémi is rögtön ide akart költözni…
• Fairmont Hairpin – a híres hajtű kanyar a Forma-1-ből
• Princess Grace Japanese Garden – nagyon szép hely, bár a zuglói Japánkert is van ilyen szép
• kaszinó – délelőtt turistaként is be lehet menni belépőért. Elegáns és érdekes hely, legalábbis nekem, mert én még sosem jártam kaszinóban, itthon se, nem hogy Monte Carloban…

Az egyetlen komoly problémánk az volt, hogy hol és mit együnk, erre nem gondoltunk előre. Már csak azért sem, mert eddig bárhol jártunk Európában, mindenhol voltak büfék, megfizethető kis éttermek, gyorséttermek, a kajálás sehol sem okozott gondot. Monte Carloban viszont a Gucci, Valentino, Hermes üzletek melletti elegáns éttermekre nekünk nem futotta… Végül a palotanegyed hátsó sarkánál találtunk egy pizzériát, ahol megettük életünk legdrágább három pizzáját… Ha nem vagy extrém gazdag, Monacoba érdemes szendviccsel készülni.

Délután a hercegi palotánál sétáltunk, aztán a Bateu busszal átkeltünk az öböl másik oldalára. Ez egy jópofa dolog: a Port Hercule egy híres öböl Monaco közepén (ekörül halad a Forma-1-es futam is), tele van luxus jachtokkal. A Bateu bus itt jár oda-vissza az öböl két partja között. Ha például a hercegi palotából átmennél a kaszinóba, de elromlott a Ferrarid és nincs kedved körbesétálni, 2 euróért átvisznek…

Ez az út nem saját ötlet volt, hanem Gerda, Noémi kolléganője szervezte. Összesen 17-en utaztunk el péntektől vasárnapig Koppenhágába, CompuTREND-es kollégák és családtagjaik. A kollégákkal az együttműködés laza volt: a repülőjegyeket közösen szereztük be, de utána már mindenki magának szervezte a szállást és a programokat, nyilván együttműködésekkel, információmegosztással és sok közös programmal.

Repülő és metró

A WizzAir alapból nem volt jószívű velem, oda és vissza is a B oszlopba ültetett volna. Szerencsére odafelé többen is átültek szabad helyekre, így én a folyosói ülésre tudtam átülni, hazafelé pedig egy férfi utaskísérő könyörült meg rajtam, és ültetett át a vészkijárathoz. Az óriási lábtér mellé kaptam oktatást is, hogyan kell vészhelyzetben kinyitni a vészkijáratot, de szerencsére erre a tudásomra nem volt szükség a hazaút során.

Érdekes volt a koppenhágai négyes metró is, mert szinte pont olyan, mint a budapesti négyes metró: az állomások újak és modernek, a metró pedig automata (nincs benne sofőr). A különbség a két metró között, hogy amikor részeg tinilányok, piával a kézben hangoskodni kezdtek, a dán peronőr, egy középkorú nő nem csinált balhét, csak mosolygott, az ellenőrök pedig nem mogorva, ápolatlan trollok, hanem mosolygós, szimpatikus fiatalemberek voltak. Igazából mindenki mindenhol mosolygós, türelmes és kedves volt, mindenki segíteni akarta az életed és nem nehezíteni. Így is lehet?!

Copenhagen Card

Az én alapötletem a hétvégére a Copenhagen Card megvásárlása volt, amivel ingyenes volt a tömegközlekedés és számtalan program. Fejenként 48 órára 100 euróba került – talán ki lehetett volna hozni kevesebből a hétvégét, de így kényelmesebb volt, és pl. ha volt egy óra szabadidőnk a hajó indulásáig vagy a kollégákkal való találkozóig, gyorsan be tudtunk ugrani egy közeli múzeumba szobrokat nézni.

Ezeket láttuk a hétvégén:

• Nyhavn – szép volt a sok színes ház, plusz karácsonyi vásár is volt a hagyományos hot-doggal és forralt borral

  

• a Kis Hableány szobra – elég messze van a metrótól, és ami szép időben egy kellemes séta, az szitáló esőben, 3 fokban már kevésbé volt kellemes. Maga a szobor szép, a hableány pedig most 111 éve várja a hercegét
• Amalienborg palota – minden délben van őrségváltás, de mi csak a kucsmás őröket láttuk, ők is érdekesek voltak
• The Round Tower – a térkép alapján azt hittem, ez egy kiesőbb hely, pedig dehogy, a karácsonyi turistatenger ott megy el előtte. A toronyba felvezető spirál érdekes, de a kilátás semmi különöset nem nyújt
• Thorvaldsens Museum – volt egy óránk és ingyen volt, hatalmas szobrokat láttunk a királyi palota szomszédságában. Thorvaldsens rendkívül termékeny szobrász volt, kifaragta például Jézust és az összes apostolt az életnagyságnál jóval nagyobb méretben, plusz hadvezéreket, tudósokat, királyokat stb.

  

• Canal cruise – ez is benne volt a Copenhagen Cardban, egy órás körút a csatornákon a jellegzetes lapos hajókkal. Fedett és fűtött hajók, viszont középről nem sokat látsz, érdemes húsz perccel indulás előtt már felsorakozni, hogy ablakhoz ülhess. Az idegenvezető mondat közben váltott angol és dán nyelv között, úgyhogy néha tudtuk, miről beszél, néha nem…
• The Tube – a pályudvar sarkában egy showcase, magyarul szelfimúzeum. Egymást követő szobákban szórakoztató mutatványok és fotózási lehetőségek, szerintem zseniális, feldobta a szombat esténket

  

Itt ettük a legjobbakat:

• Sunset Boulevard – hamburgerező a København központi pályaudvaron, ahol a Crispy Chicken Burger a legjobb kaja volt a hétvégén, és még olcsó is (29 DKK ~1600 Ft). Viszont kicsi, érdemes egyből kettőt venni belőle
• Bagerdygtigt – pékség és reggeliző a Borgbjergsvej utca 39. szám alatt. Ezek a reggelizők szuperek minden nagyvárosban, ez is kedves és hangulatos hely volt, kávéval, péksüteménnyel és halk zenével.

Tivoli Garden

Az egész út alapötlete volt, hogy itt szórakozzunk, és tényleg sokan összejöttünk itt szombat este. A Tivoli egy vidámpark az egész családnak: a kicsi gyerekeknek vannak körhinták és vasutak, a kamaszoknak és adrenalinfüggőknek durva hullámvasutak, a két szélsőség között pedig mindenféle más hullámvasút. Felnőtteknek rengeteg étterem, plusz büfék, játékgépek, kávézók, boltok. Szerelmeseknek tó, romantikus csónakázási lehetőséggel.

Nyilván hasonlít a hely a bécsi Práterre, de még ennél is érdekesebb volt, hogy a fa hullámvasút, a hullámzó (kalózhajós) körhinta, illetve a mesecsónak lényegében mind ugyanolyanok, mint a régi budapesti Vidámpark hasonló mutatványai. Szomorú, hogy ezért Koppenhágába kellett repülni…

A szigeten belüli utazás tehát elég nyűgös volt (ld. Málta, 1. rész), de a látnivalók és a programok nagyon jók voltak.

Blue Lagoon

Noémi alapvető elvárása volt, hogy ide menjünk el, úgyhogy ez volt az első napi programunk. A buszról messziről látható a nagy és szép komp – amiről kiderült, hogy a távolabbi Comó szigetre megy, a Blue Lagoonhoz viszont egy félreeső helyen, egy jóval kisebb hajóra kell felszállni.

A Blue Lagoon tényleg baromi szép, az Instagram fotók nem hazudnak, a fotók kötelező kellékét, az ananászt pedig a büfében lehet megvenni. Valójában koktélt veszel, csak kivágják hozzá egy ananász belsejét és abba öntik bele a koktélt, klassz, és például az alkoholmentes pina colada 8 euró, nem is vészesen drága. Szép és tiszta a víz, valamint a hangos zenére bulizó fiatalok és a bikinis lányok is feldobják a hangulatot.

A kérdés az volt, mit fogunk itt csinálni, miután a tenger 15 fokos volt, tehát a fürdés kizárva (egyébként a bikinis lányok is csak az Instagram kedvért vettek fürdőruhát, konkrétan úszni csak néhány őrült ment be a vízbe). Kirándultunk tehát, a közeli Santa Marija bástyához, 45 perc séta oda és vissza is, csodás látvánnyal körben, bokrokkal és sziklákkal a lábunk alatt (maga a bástya pedig zárva volt).

 

Mediterraneo Marine Park

Ez volt életünk egyik legjobb élménye. Ez egy kis állatkert, viszont nem csak körbejárni lehet, hogy alvó állatokat nézz, hanem szórakoztatják az embert. Óránként vannak prezentációk, ahol egyrészt bemutatják az állatokat, másrészt amelyikkel ez lehetséges, különféle attrakciókat csinálnak. A papagájok például mindenféle trükköket tudnak, átrepülnek a fejünk felett, összetörik a csőrükkel a diót, sőt egyikükkel a gondozó itt a piros, hol a pirost játszott…

Egy delfin show megtekintése szerintem mindenki álmaiban szerepel, és itt kettő is volt, mármint két külön show, 3-3 delfinnel. Mondjuk egyik sem volt nagyszabású, a delfinek csak néhány trükköt tudtak, de ettől még szuper volt és életre szóló élmény. Lehetett fényképezkedni is delfinnel, ez külön szervezett program volt: a medence mellett, amikor kitartottad a tenyered a víz fölé, a delfin odaúszott és alulról böködte, és erről fotók készültek, amit utólag lehetett kinyomtatva megvásárolni. Sőt konkrétan be is lehet menni hozzájuk úszni, csak 160 eurót sokalltam érte.

 

Popeye Village

1980-ban Robin Williams főszereplésével, Máltán forgatták a Popeye című zenés filmet. Előző este megnéztük – elég gyenge sajnos, de a programot jobban élveztük így, hogy tudtuk, miről van szó.

A forgatás után ugyanis a díszlet-falut meghagyták és látványosságot csináltak belőle, ide mentünk el a harmadik napon. A faluban körbe lehet járni a díszlet-házakat, és ott is vannak programok: filmforgatás a civil látogatókkal, részlet a musicalből, dokumentumfilm a forgatásról a helyi kis moziban, kockadobás alapú sorverseny…

Limestone Heritage

Sárga mészkőből épült fel kb. egész Málta, ennek szenteltek egy múzeumot egy kis falu határában. Rövid mozi bevezetőnek, aztán kiállítás sziklákkal, kövekkel, meg figurákkal, akik mutatják, hogyan vágták ki a mészkő-sziklákat a házakhoz. Egynek elment, de ami igazán szép volt, az a vízesés, illetve a liget, ami tele van dúsan termő citromfákkal, és én még sohase láttam citromfát. További szerény összegért lehetett mészkövet faragni saját kezűleg, egy kis kőbe faragtuk bele a máltai keresztet, ez is érdekes program volt.

Mdina, Fontanella

Mdina a régi főváros, középkori várral, aminek az egyik várfalán működik a Fontanella nevű cukrászda. Innen elképesztő a kilátás: Málta kis ország, és a Fontanella teraszáról belátni kb. a felét, mögötte a tengerrel. OK, ugyanez látszik 50 méterrel odébb is a sima várfal mögül, de ott nincs se szék, se asztal, se kávé, se sütemény. Érdekesség, hogy a pincér először a zárt pincehelységbe akart minket ültetni, nem bírom, amikor hülyére akarnak venni…

A képen ez Valletta, a jelenlegi főváros, ahogy a Fontanella teraszáról látható:

Three cities

Ez sajnos csalódás volt. Bár sokan szeretik a régi várak hangulatát, amelyek történelmi események helyszínei, és szeretnek sétálni a középkori falak között. Mi mondjuk pont nem szeretünk, semmi érdekeset nem találunk benne, ezért a Three citiesben a Hajózási Múzeumot gondoltunk megnézni, de zárva volt.

Szintén megnéztük volna a Csodák Palotája helyi verzióját („Esplora Interactive Science Centre”), ami egy negyedik, szomszédos cityben volt, sajnos buszjárat nélkül. A Google Maps szerint ez egy húsz perces séta a komptól, csak a középkori várfalak pont útban voltak, máshol meg éppen utat építettek, és amikor a kerülő utakon harmadszor futottunk zsákutcába, hagytuk a fenébe az egészet.

Beültünk egy Bembow nevű büfébe ebédelni, az viszont jó volt, mert 2 Unlimited és társai mentek háttérzenének – jó ebédhez szólt a nóta, meg egyébként a kaja is jó volt. A komphoz visszafelé menet fogadott minket ez a látvány:

Végül még Vallettában megtekintettük az MSC World Europe nevű óceánjárót, a delfinek és a citromfa mellett ilyet se láttunk még. Elképesztő méretű egy ilyen hajó – nagyobb volt, mint maga a város. Megnéztem volna, ahogy elindul, de sajnos nem tudtuk megvárni, mert nekünk meg a repülőgépünk indult… Hazafelé nem 787 Max-szal, hanem egy régebbi Boeinggel jöttünk, hallhatóan rozogább is volt, mint a Max, jó pont viszont, hogy a menetrendet azzal is simán tudták tartani.

Tavaly februárban, amíg itthon szürkeség volt, nyirkosság és hideg, csodás érzés volt húsz fokban a napsütötte barcelonai tengerparton sétálni. Ezért elhatároztuk, hogy a téli depressziót idén is megpróbáljuk valamilyen napsütéses helyen feloldani (más kérdés, hogy mire hazaértünk, itthon is ugyanolyan meleg lett, mint Máltán volt…)

Az időpontot úgy kellett kiválasztani, hogy Zsófi írásbeli felvételije után, de még az én negyedéves hajtásom előtt legyen. A déli, de még európai országok közül pedig Máltára volt olcsó repülőjegy, így oda mentünk a Ryanair menetrendnek megfelelő öt éjszakára (péntektől szerdáig).

A Ryanair 14 éves kortól külön ülteti a gyerekeket a szüleitől, gáz, hogy ilyen szemét módon próbálnak minket lehúzni. Zsófinak felajánlottuk, hogy kifizetjük, hogy Noémi mellett ülhessen, de nem tartott rá igényt (odafelé aztán sok hely volt és összeültünk mind a négyen, hazafelé meg átlósan mögötte ültem, ennél messzebb biztos nem talált helyet az algoritmus).

A szállást nehéz volt kiválasztani: a szállodáknak itt is, mint mindenhol, szinte csak 2 személyes szobáik vannak. Az apartmanok pedig az értékelések szerint hidegek, koszosak, sok helyen csótányokkal is osztozni kell a szobákon. Egyáltalán, melyik részén akarunk lakni a szigetnek? Bulgáriában utáltuk a kihaltságot, így a zsúfolt főváros és egy újabb építésű apartman mellett döntöttünk.

Az indulás napján…

… nem volt semmilyen komoly probléma, csak annyi, hogy végig bennem legyen az ideg:

• apukám vitt ki minket a reptérre, és az Opel motorja néha kihagyott és egy ideig csak lendületből gurultunk tovább… (aztán kiértünk rendben)
• a Ryanair Malta Air nevű leány-légitársaságával repültünk, egy Boeing 787 Max-szal, amin a vészkijárat sorába szólt a jegyem… (de szerencsére semmi gond nem volt, sőt a menetrendet is tartották oda és vissza is)
• a reptéri buszon elnéztem a leszállást és továbbmentünk két megállóval (még szokni kellett a rövid megállókat), sétálhattunk vissza a csomagokkal a máltai éjszakában
• az apartman bejáratánál kb. tíz percig kellett keresgélnem a kis szürke dobozt, amibe a kulcsot elrejtették…

Közlekedés Máltán

Tudni kell, hogy Málta (Olaszországhoz hasonlóan) autózás-központú. Például minden utca úgy néz ki, hogy vékony, kb. 1 méteres a járda mindkét oldalon, mellette mindkét oldalon parkolósáv, és középen kétsávos autóút, az autóknak tehát kb. ötször annyi helyet adnak, mint a gyalogosoknak. Növényt egész városrészeken keresztül nem látsz. Máshol, például Barcelonában túlléptek már ezen, élhető is lett a város, Máltán erre még várni kell.

Továbbá Máltán semmi sincs, ami sínen járna és ezért kényelmesebb lenne: se vonat, se villamos, se metró. Buszok vannak és autók. Utóbbiakat turistaként Uber/Bolt/taxi formában lehet igénybe venni, vagy bérelni, ha van idegrendszered idegen országban, nagy forgalomban, agresszív sofőrök között, bal oldalon vezetni, hát nekem például nincs, így maradtak a buszok.

A buszok alapvetően civilizáltak, például tényleg a Google Maps és a Tallinja app által is ismert menetrend szerint járnak. Van rajtuk légkondi (ha bekapcsolja a sofőr), használható wifi(!), relatíve tiszták, az utasok udvariasak egymással. A lányoknak érdekes kulturális tapasztalat volt, amikor mi voltunk az egyetlen fehér bőrű utasok a buszon.

Buszos út tervezési trükkök

A máltai buszokkal az a probléma, hogy a magyar személyvonatokhoz hasonlóan minden bokornál megállnak. A főváros és a Cirkewwa-i komp közötti út például a 41-es járattal 82 perc, és ezalatt 67(!) megállója van. A busz átvág Málta összes sikátorán, szakadt házak között halad, és percenként, kb. minden második utcánál megáll.

A megoldás, hogy hosszabb utakra az X-es (expressz) járatokkal kell menni, akár úgy, hogy az X-es járat megállójáig másik busszal mész el és ott átszállsz. Az expressz buszoknak ugyanis kevesebb megállója van, csak kb. 3 percenként állnak meg… Az átszállásos útvonalat azonban se a Google Maps, se a Tallinja app nem ajánlja fel alternatívaként, neked kell kigubizni a menetrendből.

Persze ez az ötlet sem mindig jó: február elején, a húsz fokos, szellős, kellemes időben simán elüldögéltünk a Luna nevű megállóban fél órát az átszálláshoz. De aztán belegondoltam, milyen lenne ugyanez nyáron. A megálló ugyanis így néz ki:

Nyáron itt kb. 60 fok lehet: 40 fok árnyékban, csak nincs árnyék, hősugárzó kövek és házak vannak, nyáron tehát lehet, hogy mégis inkább a 41-est választanánk, vagy bármi mást, ami elsőként arra jár és légkondícionált…

Egy másik napon, egy másik járatnak meg olyan szűk utcában is volt megállója, ahol nem volt járda, a busz is éppen csak elfért a falak között. A megálló egy ház kapuja előtt volt – a lakók, ha jól időzítenek, a kapuból egyből a buszra szállhatnak fel…

Plusz, néha mindkét irányba haladva ugyanott állnak meg a buszok, figyelni kell a végállomás nevét is, nem csak a járat számát. Meg a megálló nevén kívül a sorszámát is, mert néha abból is több van. Egy-két nap alatt simán bele lehet ezekbe jönni, utána én már csak akkor rontottam el, ha nagyon fáradt voltam…

Az öt napunk alatt előfordult még, hogy

• nem jött a busz egyáltalán, kimaradt egy járat, semmi gond, fél óra múlva jött a következő,
• olyan tömeg volt, hogy a sofőr nem engedett fel új utasokat…
• a sofőr szólt, hogy útlezárás miatt másfelé megy…

Végül csak egyszer lett elegem az egészből, amikor fáradt voltam és rossz buszra szálltunk. Szerencsére a busz egy ideig hazafelé vitt minket, de aztán elkanyarodott, ezért leszálltunk, és ott álltunk két gyerekkel egy külvárosi random helyen, a térkép szerint másfél kilométerre az apartmantól. Barcelonában ez egy fél órás kellemes séta hazáig, Máltán viszont a megoldás egy 6 eurós Uber lett. (folyt. köv.)