Londonban ismét

Úgy döntöttünk, most már elég nagyok a csajok ahhoz, hogy elmehessünk nélkülük is két napra várost nézni. Csak szombat-vasárnapra mentünk, hogy az iskolába és a bölcsődébe azért mi vigyük el őket, és nyilván csak európai város jöhetett szóba. Noémi Párizsba szeretett volna eljutni, de fapadossal nem jó a menetrend, szombaton max. délután indulhattunk volna el, az meg semmire sem elég. Londonba viszont hajnalban is repül a WizzAir, ott már jártam is egyszer, ott is sok szép dolgot meg lehet nézni, úgyhogy maradtunk Londonnál.

Én voltam a szervezésben illetékes házastárs, és alaposan meg is terveztem mindent. A legnagyobb kérdés indulás előtt a vonat maradt, ami a közbeszéd szerint tízpercenként jár a Luton Airportról, de amikor leszállsz a gépről, mit kell ehhez pontosan csinálni? A kérdés láthatóan másokat is foglalkoztatott, hosszú sor állt az információnál, nekünk viszont volt insider-információnk Noémi ismerősétől arról, hogy ilyenkor az automatát kell keresni vonatjegyért. Meg is lett az automata, és onnan már sima ügy volt, vonattal és metróval mindig, mindenhová gyorsan eljutottunk, amiben persze a felkészülés is segített, a Google Maps végtelenül egyszerűvé teszi egy városnézés megtervezését. Azt is bírom, hogy az itthoni új bankkártyámmal fennakadás nélkül tudtam Londonban metrózni (ők Contactlessnek írják, én PayPassnak ismertem, de működött, hibátlanul), csak Noéminek kellett egy Oyster kártya.

Így az október másodikai népszavazás előtt rendkívül érdekes volt látni London sokszínűségét. A városban egyenlő eloszlásban voltak fehér, fekete, ázsiai és muszlim emberek, úgy a helyi közlekedők, mint a turisták körében is. Két közös pont volt mindenkiben, az egyik a brit akcentussal beszélt angol nyelv, imádtam, a másik az iPhone, mert Londonban mindenkinek, kivétel nélkül iPhone készüléke van.

Az én Huawei készülékem ennek megfelelően nem is működött Londonban, valószínűleg a Vodafone-tól számhordozott T-Mobile-os SIM kártya miatt, ahogy korábban Rómában, illetve három éve ugyanitt Londonban sem. Eddig azt hittem, hogy a készülék volt a hibás, de ezek szerint a SIM-kártya. Pedig adatroamingot is terveztem, hogy tudjak idegenvezetést tartani Noéminek Wikipedia-oldalak felolvasásával. Ehhez képest se hálózat, se internet, semmi. Noémi telefonálni tudott, de az internetezéshez az előfizetése nem volt megfelelő, ezúton is gratulálok a magyar szolgáltatóknak!

Két napba belesűrítettünk annyi látványosság megtekintését, amennyit csak lehetett, és sikerült is legalább 5-6 életre szóló élményt szerezni. A Tower Bridge például tényleg elképesztően szép élőben is, nem győztem betelni vele. A London Eye szerintem nem olyan nagy durranás, mint amennyibe kerül, magasból látni a várost, klassz, de ennyiért?! A Buckingham Palace The State Rooms attrakciója ehhez képest olcsó volt és valóban különleges, a termek, a festmények és a királynő kiállított ruhái is elegáns és szép élményt jelentettek.

Másnap reggel elsétáltunk az Abbey Roadra, hogy átkeljünk a zebrán, ahol annak idején a Beatles is. Nehezen sikerült pont olyan lépést fotózni, mint amilyet a fiúk csináltak, úgyhogy kitaláltam, hogy előadom a Hülye Járások Minisztériumát, egyszerre tisztelegve az angol kultúra két gyöngyszeme előtt, ugyebár. Aztán Madame Tussauds, ami életem egyik legjobb szórakozása volt. Nem annyira köztudott, de a szobrokat meg lehet fogni és szabad pózolni is velük, átölelni Emma Watsont, puszit adni Tom Cruise-nak, vállon veregetni Einsteint… Az sem köztudott szerintem, hogy a szobrokon kívül van egy kisvasút, Spirit of London címmel, valamint egy nyomozás Sherlock Holmes-szal – mindkettő elképesztő részletesen ki van dolgozva, és mindkettő elképesztően hangulatos. A végén pedig egy 4D-s mozi szuperhősökkel, jópofa volt az is, de mondjuk moziból nekünk nem olyan könnyű újat mutatni (a “4D” például sima parasztvakítás, a film se jobb, se rosszabb nem lesz tőle).

Végül arra is rájöttünk, hogy London – Luton vonatkozásban miért jobb a vonat a busznál: mert a busz megáll a Baker Streeten, de jegyet nem lehet rá venni, úgyhogy még mindig egyszerűbb volt a King’s Crosstól vonattal menni. Továbbá a vonat nem kerül dugóba… Lutonon belül, a vonattól a repülőtérig járó kisbusz viszont nem úszta meg a dugót, úgyhogy rohannunk kellett, de végül simán elértük a gépet és huss haza, áldja az ég a fapados cégeket, amiért ilyen olcsón és lazán lehet velük elmenni várost nézni, szerte Európában.

London 2016

Zsófi és Dóri, 2016. július

Dóri szobatiszta lett! Nézte, ahogy mindenki WC-re jár, kérte, hogy ő is mehessen, és kiderült, hogy tényleg vissza tudja tartani, amíg odaér. Történtek persze balesetek, és éjszakára is kell még rá pelenka, de általában csak szól, hogy “Menjünk WC-re!”. Olyankor rohanunk, és Dóri szépen ügyintéz, nagyon büszkék vagyunk rá.

Kivették a füléből a tubust, ami újabb kórházi tartózkodást jelentett. Ez csak kisebb altatás volt, de azért kórház, altatással. Az egyik tubusról a műtét közben kiderült, hogy már ki is volt esve és Dóri dobhártyája is benőtt a tubus mögött, a másikat kellett csak kiműteni. Most azt várjuk, hogy a másik dobhártyája is begyógyuljon, és aztán tudna végre fürdeni, és a hajmosásnál sem kéne rá vigyázni. Egész gyerekkorokat rontanak el ezek a fül-orr-gégészeti betegségek, úgyhogy most azon dolgozunk, hogy megtanuljon Dóri orrot fújni, mert az viszont egyből megoldaná az egész problémakört. Szerencsénk van, mert néha már az is sikerül neki, úgyhogy szobatisztaság és orrfújás megvan, lassan mehet államvizsgázni.

Dóri és én

Zsófi ovijának most már tényleg vége lett. Július elején, amikor egyrészt beteg volt, másrészt közös csoportok alakultak, tehát nem a saját óvó nénijük volt, valamint fürdetni és napoztatni kezdték őket, gondolkoztunk, hogy lefújjuk az egész óvoda-témát, úgysem érzi annyira jól magát és nehogy a hideg víztől megfázzon. De aztán mindenki járt tovább, járattuk hát őt is, és fürdés se volt már. De bárhogy húztuk, július végén eljött az Utolsó Nap Az Óvodában, és Zsófi lányunk azóta iskolásnak mondja magát, ha felmerül ez a kérdés. Annak mondjuk kevésbé örültünk, hogy az utolsó héten még elterjedt bent egy torokgyulladás, de szerencsére mire nyaralni mentünk, az is elmúlt és Dóri sem kapta el.

Voltunk Zsófival esküvőn, Pisti és Szimonetta házasodtak össze. Addig maradtunk a lagziban, amíg Zsófi bírta, végül a 11 órás tortázás után jöttünk csak haza. Végig jól érezte magát, táncolt, mulatott, voltak társai is, jól sikerült az egész (amúgy a felnőtteknek is).

Megnéztük a Szenilis Szenilla nyomábant, amire elvittük magunkkal Milánt is. Először vittem el moziba másik gyereket is, de nem volt semmi gond, Milán igazán jól viselkedett, a film is jó volt, 3D-ben néztük meg, popcornnal, hazafelé pedig megbeszéltük, hogy kinek mi tetszett, mi nem tetszett, ki volt a kedvenc belőle.

Aztán eljött a nyaralás ideje, és mivel a tervezett hosszabb nyaralás nem jött össze, két kuponnal mentünk két helyre, 2-2 éjszakára. Megtekintettük a veszprémi állatkertet, ami tíz év múlva fasza árnyékos park lesz, most viszont 2 órán át aszalódtunk a tűző napon, kis árnyékból kis árnyékba menekülve. Aztán megszálltunk a csopaki Holiday Hotelben, ami abszolút teljesít minden elvárást, ami 30 éve a szocializmusban felmerült igényként. Van például konnektor, kettő is a szobában, meg fürdőszoba, sőt TV is! Nincs ellenben hűtő, nincs légkondi, a WC/fürdőnek nincs szellőzése (a szobába párásodik és büdösödik minden), nincs az ablakon szúnyogháló, a WC pucoló és a pincér ugyanaz a személy, a hét órás reggelihez pedig még nincs virsli, vaj vagy kávé, ezekre még várni kell, míg elkészülnek. A szomszéd erkélyen este tízkor két részeg nő beszélgetett és dohányzott… Összességében nem volt nagy gáz, de akkor is, it’s 2016.

A lányok és én a tapolcai tó partján

Másnap rossz idő volt, úgyhogy elmentünk Tapolcára barlangot nézni, de két órát kellett volna sorba állni. Úgyhogy sétáltunk, majd elmentünk a Sümegi Várba, ami egyébként egy Anna-Peti-Gergő sztori is. Ez volt messze a legjobb programunk: nyilazós bemutató volt, aztán zsonglőrök, aztán ettünk kürtőskalácsot, mint Annáék a mesében. Majd meglátogattuk unokatesómékat, akik a közelben laknak és pont mindannyian otthon voltak. Másnap boboztunk Fűzfőn, úgyhogy végül is jól sikerült az út. Másoknak kevésbé: a párás meleg megbolondította az autósokat, és út közben három balesetet is élőben láttam – egyikben sem sérült meg senki, de az összetörő autókat sem volt jó érzés nézni.

Just for the record: Dóri az autóban állandóan a Jégvarázsból a Legyen hót, akarja hallgatni. Azt kiabálja: Anna, Anna! – amíg el nem indítom neki a számot. Az hagyján, hogy nem is Anna, hanem Elsa énekel benne, de legyen bármilyen Oscar-díjas szám, most már a könyökömön jön ki.

Zsófi, ötvenharmadik hónap, Dóri, mínusz második hónap

Noémi betöltötte a terhesség 35. hetét, vagyis Dóri most már egészségesen születhetne meg. Ismert, hogy a nyolcadik hónapban születni veszélyesebb a hetediknél, mert a gyerekek tüdeje ezalatt fejlődik ki, ezért szerencsésebb, ha ez még el sem kezdődött, mintha félbeszakad. Ezen vagyunk most túl, persze remélhetőleg lesz még 3-4 hét ezután is, amíg odabent fejlődik és nő tovább. Noémi addig is vitézül küzd a cukorbetegséggel, sőt szerencsére ebből a szempontból is túl van a nehezén, mert csak a 35. hétig fokozódik a nemzetközi helyzet, innentől már állítólag enyhülni fog.

Zsófi és Noémi a bobpályán

Zsófival pedig többfelé is jártunk, például elvittük IMAX 3D moziba. Noémi és én rajongói vagyunk az IMAX-nek, Zsófit viszont nem különösebben nyűgözte le a dolog, nem volt még viszonyítási alapja. Az viszont vicces volt, ahogy a 3D-t lereagálta, hópelyheket kapdosott a levegőben, és sokáig emlegette, ahogy a rozmár puszit adott (lefejelte a kamerát). Maga a film, a Varázslatos sarkvidék viszont csak közepes volt. Az alapvetés egy környezetvédő attitűd, hogy vigyázzunk a Földre, mert nem marad jég, amin a jegesmedvék éljenek, már ez is sántít, a film nagy részében pedig egy macicsalád életét mutatják, ahogy szaladnak, úsznak, ugranak, aranyosak. Vannak szarvasok is, meg rozmárok, aztán dráma, mert egy hím medve meg akarja enni a kis medvebocsokat. A kritikus pillanatban azonban anyuka ráüvölt a hímre és a történet félbeszakad, jön megint a környezetvédelem. OK, nem is örültem volna, ha IMAX 3D-ben mutatják meg a 4 éves kislányomnak, ahogy a bocsokat később nyilvánvalóan szétmarcangolta és megette a hím, de ez a félbeszakadós, össze-vissza dramaturgia se volt nagy szám.

Zsófi éppen megszerette volna, erre törölték a Youtube-ról az összes Curious George epizódot is… Korábban a Baby Looney Tunes-szal jártunk így, néha vannak ilyen kisebb kellemetlenségek (hogy le kell tölteni a számítógépre). De mindenféle más mesét is szeret, például Mickey és Minnie Mouse történeteit, Bogyó és Babócát, meg ami éppen akad a Youtube-on. Könyvben viszont töretlen Anna és Peti népszerűsége, vettem is neki két saját kötetet a sorozatból (eddig csak könyvtári példányunk volt, amit vissza kellett vinni). Érdekesség, hogy ennek a sorozatnak is van legalább egy gyengébb része, a Megmondalak címűben ugyanis kizárólag veszekedős történetek vannak. Érdekes esettanulmányok, ha valakit érdekel a kisgyerekes konfliktusmenedzsment, de közvetlenül a gyereknek felolvasni őket nem sok értelme van, legalábbis Zsófit nem különösebben érdekli, amikor minden mese elején összevesznek benne.

Vettünk emeletes ágyat a lányoknak. Három üzletet néztünk végig: Möebelix, Kika, RS, de mindegyikben csak egyféle volt, amiben 90*200 centi a fekvőfelület. Milyen gyerekeknek csinálnak ekkorát? Ennyi hely nekem is elegendő, nem hogy egy kisgyereknek… A matrac és az ágyneműtartó ráadásul mindenhol feláras, mint az autóhoz az alkatrész, valójában azokkal vágják meg az embert igazán. Az “ágyneműtartó” például két darab, 20 centi magas, felülről nyitott doboz, amit kerekeken be lehet tolni az ágy alá – mi kerül ezen 40 ezer forintba? A boltosok panaszkodnak, hogy a vásárlók megvizsgálják és kiválasztják a terméket boltban, aztán megveszik olcsón az interneten – de ha ilyen jelentős a különbség választékban és árban is, nincs mit csodálkozni rajta. Végül mi is a neten rendeltük meg az ágyat, ez kisebb, valamint ágyneműtartóval és matracokkal együtt kb. feleannyiba került, mint bármelyik boltban. Zsófi is szereti, és most van egy csomó hely a kisszobában (amíg a rácsos kiságy vissza nem kerül Dórinak…)

Zsófi fut a labdával

Aztán voltunk egy hétvégét Siófokon a Vértes Hotelben, Anitáék szíves ajánlásával. Jól is éreztük magunkat, fürödtünk Zsófival a medencében, etettük a kacsákat és a hattyúkat a Balaton partján, illetve elmentünk újra a balatonfűzfői bobpályára. Voltunk Bujon is egy hétvégét, locsolkodtunk, illetve Briginek, unokatesóm kislányának volt még keresztelője. Az utóbbin Zsófi tök jól eljátszott a kisebb Brigivel, babáztak együtt, sőt zenéltek is, egy kisfiúval hármasban zenekart alakítottak, iszonyú aranyosak voltak.

Róma

Elmentünk Rómába egy kétnapos városnézésre – azért két napra, mert ennyi időre mertük Zsófit itthon hagyni szüleimnél. Mindenki azt mondta, hogy kevés lesz, de egyáltalán nem, a főbb nevezetességeket jó szervezéssel simán meg lehet nézni ennyi idő alatt. Persze ha valaki jobban el kíván mélyedni például Raffaello műveinek a csodálatában, azt is meg tudom érteni, de mi két nap alatt is nagyon sok szépet láttunk.

Először utazási irodával akarunk menni, de aztán láttam, hogy ők se csinálnak mást, mint hogy megrendelik a fapados repülőjegyet és lefoglalják a szállást, plusz a jutalékuk, a csoportos út pedig eleve fel se merült, hogy ne kelljen másokhoz igazodni. Meg annyian mások is simán leszervezik az ilyen útjaikat önállóan, nem lehet olyan nehéz, gondoltam, és tényleg nem is volt semmi gond. Az mondjuk feltűnő, hogy a Ryanair mennyivel durvább stílusban akarja lehúzni az utasokat, mint a Wizzair, és az is fontos tanulság, hogy ha szállást foglalsz az útra, vidd magaddal a foglalást, azon ugyanis praktikusan fel van tüntetve a szállásod pontos címe, de ezektől eltekintve minden simán ment.

A kulturális benyomásaink is jók voltak: amikor a pályaudvaron egy rosszul öltözött férfi leszólított minket, valójában csak útba akart igazítani, talán ez a munkája, amikor pedig egy utcasarkon álltunk kissé elveszve, egy ötöltönyös úr kifogástalan angolsággal felajánlotta a segítségét, és az okostelefonjával az interneten rákeresett a szállodánk nevére, hogy megadja nekünk a hiányzó házszámot. Maguk az utcák viszont koszosak, zsúfoltak, hangosak és minden nagyon drága, mégis érdemes elmenni, mert Róma minden más várost magasan ver a kis területen belül elhelyezkedő történelmi műemlékek tekintetében.

Ezek egy része korábbi kulturális élményeinkből is ismerős volt: a pápaválasztásokat és a Da Vinci-kódot (update: természetesen az Angyalok és démonokra gondoltam, az az igazi római városnézős film) gondolom nem is kell magyarázni, Az édes élet egy jelenete a Csinibaba egyik jelenetében szerepelt, Hipervándor a Colosseumban. Aztán Legyetek jók, ha tudtok – Loyolai Szent Ignácnak valami csodálatos templomot szenteltek Róma belvárosában, ahol turisták alig voltak, olasz katolikus hívők, több százan viszont hangulatos zenés misét tartottak. Még Néri Szent Fülöpnek is szenteltek valakik egy kis kápolnát az egyik metrómegállóban – OK, eleve méltatlan a hely és zárva is volt, de így is klassz volt véletlenül beleütközni a metrólépcsőn lefelé sétálva. Könyvben pedig nagy rajongója vagyok Steven Saylor Gordianus-sorozatának, ami az ókori Rómában játszódik. Az egyik emlékezetes jelenetben Gordianus felmászik a Palatinus dombra és körülnéz – hát mi is felmásztunk a Palatinus-dombra és körülnéztünk, nekünk is szép volt. Jártunk az épületnél, ahol a szenátus ülésezett, bár sajna zárva volt, végigjártuk viszont belülről is a Vesta-szüzek házát – annak idején bemenni is életveszélyes volt, mármint nem közvetlenül, hanem mert a szüzeket tényleg szűznek akarták megőrizni. Gordianus a vonatkozó regényben persze bejutott, és most bejutottunk mi is.

A Via Appia maradt csak ki a tervezett látványosságok közül – az időnkbe belefért volna, azzal nem számoltam csak, hogy milyen fáradtak leszünk. Szombat délután volt, hőség, nyolc órányi városnézés után ültünk a Circus Maximus szélén és néztük, ahogy a gladiátorok mérkőznek egymással (volt egy ilyen bemutató műsor éppen), és képtelenségnek tűnt, hogy még továbbmenjünk a külvárosba kirándulni. Megnéztük viszont a Szent Pál Bazilikát, és milyen jól tettük, nekem még jobban tetszett, mint a Szent Péter Bazilika, mert nincs túlbonyolítva, viszont óriási és gyönyörű.

Ha valaki szintén elmenne Rómába, pár apróság, amit a neten mások nem írtak meg:

  • a városon belüli útvonal megtervezéséhez a Google Maps tökéletesen megfelel, de legyen nálad offline is használható térkép,
  • a tervezéshez érdemes előre átolvasni a metrómegállók nevét, mert a legtöbb helyre azzal a legegyszerűbb eljutni: Ottaviano – San Pietro (Szent Péter tér), Spagna (Spanyol lépcső), Vittorio Emanuelle (a legszebb műemlék a városban), Colosseo, Circo Massimo, Basilico S. Paulo…
  • (szeptember közepén) se a Colosseumnál, se a Vatikáni Múzeumnál nincs nagy sor, a Szent Péter Bazilikánál van, de az is folyamatosan halad
  • mindenhol vannak pizzaárusok, de nem nagy szám, viszont a mangó fagyi eszméletlen finom – fagyizni érdemes sokat, nem pizzázni
  • ezt-azt bevásárolni a “Despar” üzletekben lehet – mi itthon is a Sparba járunk vásárolni, otthonos érzés volt
  • a csontszerű anyagból készült Colosseum makett bent a Colosseumban 14 euró, a repülőtéren 6 euró, az utcán többnyire 1 euró.

A Facebookon viszonylag jól sikerült elrejtenem a vonatkozó fotóalbumot, most kirakom ide is a Flickr-ről linkelve:

Londoni út

A múlt héten Londonban voltam dolgozni. Szakmai szempontból jól sikerült az út, emberileg is jól éreztem magam – ennél részletesebb beszámolónak viszont nem látom értelmét, ezért csak néhány érdekesség:

A Canon Europe irodái egy olyan parkban vannak, mint amilyen nálunk az Infopark, tehát eleve irodaépületek számára lett kialakítva. Gyönyörű hely – nyáron persze még jobban tetszett volna, de így is öröm volt itt sétálni, nézelődni.

london_irodapark

Londonban a kevésbé jól fizetett munkaköröket kizárólag indiaiak töltik be. Indiai például az összes taxisofőr és buszsofőr, a metróban az ajtónálló, az információs és az összes eladó. Az egyik sofőr konkrétan turbánban vezette a buszt. Az irodában a mérnöki állásokat kínaiak töltik be, illetve volt két indiai hölgy is – egy kezemen meg tudom számolni azokat, akikkel kapcsolatba kerültem és fehérek voltak.

A King's Crosson a 9 és 3/4. vágánynálVolt időm egy körre a belvárosban: Parlament, Big Ben, Westminster Apátság, Buckingham Palota – szép volt mindegyik, de a legjobban a parkok tetszettek, csodálatos parkok vannak a palota környékén. Jártam a 9 és 3/4. vágányon is a King’s Cross pályaudvaron. A képen vegyük észre a Mardekár/Slytherin sálját – lehetett választani a négy közül, de nem tudtam eldönteni, hogy zöldet vagy kéket válasszak a kabátomhoz, végül a karakteresebb zöld mellett maradtam… Az egyiptomi piramisoknak egyébként határozott előnye, hogy a Szaharában kiszámíthatóan jó az idő, például sohasem szakad az eső, ha meg akarod nézni őket…

Nyelvi problémáim szerencsére nem nagyon voltak, én legalábbis ki tudtam fejezni magam angolul, egyes beszélgetőpartereim hadarásával volt probléma: értem én az angol nyelvet, csak lassan beszéljék. Az akcentusok viszont mindenképpen szórakoztatóak, a szállodai recepciós például francia akcentussal beszélt és még affektált is, szerintem szándékosan utánozta Basil Fawlty-t, az irodai recepciós pedig csak simán affektált, de annyira, hogy eleinte egy szót sem értettem abból, amit mondott…

Azt pedig csak sejtettem, hogy a repülés a fapados szolgáltatóknak köszönhetően mennyire tömegközlekedés lett, de átélni még nem volt alkalmam. Odafelé még mindenki kimért üzletember volt, hazafelé viszont annyi gyereket hoztak a szüleik, hogy inkább játszóházban éreztem magam, mint repülőn. Zsófi egyébként még az út előtt, itthon kérdezte, hogy milyen repülőgéppel utazok majd, rózsaszínnel, lilával? Ezek a kedvenc színei, mindig ezek jutnak eszébe először. Nos…

Rózsaszínű és lila Wzzair repülőgép

 

Sárospatak, Hotel Bodrog

Jól alakult a karácsony előtti időbeosztásunk: mindketten kivettük a megmaradt szabadságainkat, és először itthon pihentünk, aztán wellness-hétvégéztünk egyet Sárospatakon. Ott  van ugye Rákóczi Ferenc vára, meg a medencés hotel, ennyi pont elégnek tűnt két éjszakára.

És tényleg minden klappolt. A Hotel Bodrog nagyon kellemes hely, minden van benne, ami két éjszakára szükséges. Például nagyok a szobák, kényelmesen elfértünk benne, Zsófi is jól tudott aludni a két összetolt fotelben. A tévén nem csak az alapcsatornák jöttek be, volt gyors wifi, rendes fürdőszoba, minden. Programnak pedig volt medence, kettő is, egy úszkálni és egy jakuzzi, bowling bent az épületben, bőséges vacsora és reggeli.

Noémi és Zsófi a jakuzziban

A dolgok néha a bosszantó apróságokon csúsznak el, de itt ez sem volt vészes: a bowling-pályán minden megkezdett órát ki kell fizetni, és amikor fél óra után kijöttünk, ez kicsit bosszantó volt, minden más helyen el tudják végezni az eltöltött idő és az egységár összeszorzását. De nem volt gond, visszamentünk és játszottunk még… Zsófi is játszott, a nála is nehezebb golyókat együtt emeltük fel és gurítottuk el, volt olyan pillanata is a játéknak, amikor ő vezetett a meccsben.

A másik bosszantó esemény egy céges karácsonyi parti volt, amit az ebédlőben tartottak és vacsoraidőtől kezdve az éjszakába nyúlt. OK, a zenés vacsorát még kifejezetten élveztük, és este is el tudtunk aludni, csak kettőkor ébredtem fel újra és sorban mindenki más is, Zsófit is beleértve. Akkor háromig zenét hallgattunk, majd azt, ahogy a személyzet elpakolta az asztalokat, de nem ám emelve, hanem tolva őket, csikorogtatva a kurva padlón, úgyhogy végül fél négy körül tudtunk újra elaludni. Ha törődtek volna a vendégeikkel, az lett volna a megoldás, hogy eleve a folyosó másik oldalára kellett volna nekünk szobát adni, nem az étterem fölé. Mindegy, ők nem kérdezték meg, mi pedig nem megyünk vissza többé, pedig ezen is gondolkoztunk már.

Zsófi a sárospataki vár előtt a várfalon sétál

Megnéztük a várat is, a várkertet is, a múzeumot is, szép volt, Zsófi is egész jól elvolt. Mondjuk némi taplóságot itt is felfedeztem: a pénztáros csaj be akart csapni, mert mondtam, hogy nem akarjuk a tornyot is megnézni, mégis beütötte az árát. Aztán fél órát kellett az udvaron dekkolnunk, mert tíz órától van pénztár, de konkrétan a múzeum részt csak 10:30-tól szíveskednek kinyitni. A múzeumőr öregasszony pedig barátkozott Zsófival, ez nem baj, de a múzeumi reklámanyagot már nem kellett volna a kezébe adnia – semmit sem illik egy gyerek kezébe adni a szülő engedélye nélkül.

Jó, ez csak a rinyálás, az út alapvetően tök jól sikerült, a szállodában a zenétől eltekintve a szoba is jó volt és a medencék is, az étel is, a jó időt is kifogtuk. A műszaki eszközök is nagyon jól szolgáltak: a Kindle-ön még mindig egy egész könyvtár elfér, a telefon pedig internetezni is jó, és GPS-navigációs eszközként is kiválóan bevált – nem mintha olyan nehéz lenne odatalálni Sárospatakra, de azért klassz volt, hogy még a körforgalmaknak is a megfelelő pontján szólt, hogy kanyarodjak kifelé.

Zsófi, márciusi helyzetjelentés

Olyan a lányunk, mint egy kis angyal, folyton meghatódok azon, milyen jól viseli a megpróbáltatásokat. A hétvégén Bujon voltunk látogatóban, vagyis most először töltött hosszabb időt, és főleg éjszakákat a lakásunkon kívül. Odafelé az úton főleg aludt, vagy szépen elszórakozott a kezével, amit mostanában fedezett fel, és mindig szépen eljátszik vele (vagy más kezével is, ha éppen rendelkezésre áll).

Útközben meglátogattuk nagymamámat, amivel teljessé vált a sor: mind a négy dédnagymamája megismerte és a kezébe vehette Zsófit. Szerintem ez annyira megható: én például találkoztam a dédszüleimmel és Pötyinek szólítottak, de erre én nem emlékszem, más nyoma pedig nincs a találkozásnak. Zsófinak viszont mind a négy dédnagymamájával van már közös fotója (egyikükkel videója is), amelyek remélhetőleg értékes darabjai lesznek a családi albumoknak. A mostani fotó külön is megható, ahogy nagymamám és Zsófi négy generáció távolságából nyújtják egymás felé a kezüket:

Ezután Bujon voltunk a hétvégén, ami szintén jó volt, nagyszülők és dédszülő felváltva dédelgették a gyereket, akinek ugyanakkor a napi ritmusa is megmaradt, például sokat aludt. Noémi okosan lehozta Bujra a kiságyában található összes kelléket, a körben futó falvédő-szerű takarót, Micimackót, Méhecskét, cumit, és rózsaszín takarója volt a kiságyban, ahogy otthon is. A családot kifejezetten jól fogadta, Nórának különösen örült, tippünk szerint a többieknél vékonyabb hangja miatt. Egy rossz pillanata volt csak, amikor Noémit ünnepelve az öttagú családi kórus rázendített a Boldog szülinapot című dalra, akkor kissé bepánikolt.

A hétvégén és korábban is sok kép készült már Zsófiról, amelyeket otthon a gépen akkurátus rendben tárolunk és archiválunk. Az internetre feltöltögetni őket viszont se kedvem, se időm, ebben a témában Noémi vonatkozó albumait javaslom követni a Facebookon és az iwiwen.

Érdeklődők számára egyéb adatok róla: márciusban már több mint öt kiló, az éjszakákat továbbra is átalussza. Nyáladzik, ami arra utal, hogy jönni fog a foga (de most még nem jön). Fekvésből átfordulni még nem tud, de ha bárki ölbe veszi, azonnal gyúrni kezd hasizomra, úgyhogy gondolom erre sem kell sokat várni. A személyes szívfájdalmam, hogy este, mire hazamegyek, már általában nyűgös és fáradt, de ezt persze nem lehet felróni neki. Arra viszont általában vevő, ha a fürdetés előtt, vetkőztetés közben nyomom neki, hogy riszálom úgyis-úgyis, és egyébként is szereti, ha táncolunk vele.

Munkába járás vonattal

Tudom, hogy naponta sok ezer ember jár vonattal dolgozni vagy tanulni Budapestre, de bennem eddig még fel sem merült ez a lehetőség, főleg nem Budapesten belül. Pedig, amint apa felhívta a figyelmemet, Kőbánya-Kispest állomáshoz közel lakunk, Zugló állomáshoz pedig közel dolgozok, és a kettő között rengeteg vonat jár folyamatosan. Az ötlet másrészt onnan jött, hogy a bérlet árában, akarod-nem akarod, a MÁV-bérlet ára is benne van kötelezően, ennyi erővel tehát vonatra is szállhatok ugyanazzal a szelvénnyel, legálisan.

Úgyhogy kipróbáltam, és az eredmény döbbenetes volt. Egyrészt a vonatok ezen a részen rendkívül gyakran járnak. Az ország keleti feléből érkező vonatok mind a Kökin, mind Zuglóban megállnak, ezért szinte tetszőleges időpontban megállhattam eddig a peronon, egy-két perc múlva biztosan befutott mellém egy megfelelő vonat. Viccesen hangzik hogy pl. ma a lajosmizsei személyvonattal mentem dolgozni és a záhonyi gyorssal jöttem haza, tegnap a monori személyvonattal be és a szegedivel haza és így tovább, mégis működik, nekem ezek bármelyike tökéletesen megfelel. A vonatok a BKV-val bőven összemérhető sűrűséggel járnak errefelé.

A kényelem is megfelelő, a vasút a BKV szintjét mindenképpen megüti. Egy hete járok vonattal dolgozni és haza, ezalatt kétszer fordult elő, hogy nem volt ülőhely, de ha állni kell, az is tökmindegy, miután 8 perc a menetidő. Valamint nincsenek trollok a bejáratnál, és eddig még ellenőr sem zavart meg az utazásban.

És ami az egészben lenyűgöző, az egyszerűsége. A Kökihez kell kisétálni, ami 20 perc egészséges séta, ott felszállok a vonatra, 8 perc múlva leszállok, és újabb 5 perc alatt a munkahelyemen vagyok. Nincs kétszeri átszállás és várakozás, nincs tömeg, nincs lökdösődés, az első alkalommal olyan volt az egész, mint valami térugrás. Időben is nyerek, bár nem sokat, 5-10 percet, de ezt nem három, hanem csak egy járművel teszem meg.

Ezt a bejegyzést a BKV-sztrájktól függetlenül meg akartam írni, mert nem amiatt kezdtem el vonatozni, a sztrájk mégis adott egy aktualitást a megírásának. A főnököm például egy órával később jár be, hogy felférjen a hetes buszra, a tévében bemutatták az 50-es villamos hűlt helyét, engem viszont ez az egész egyáltalán nem érintett. Igaz, ma éppen MÁV-sztrájk is volt, de az 1 perc várakozás után beérkező lajosmizsei személyt a jelek szerint ez nem érintette.

Aminek viszont betett a vonatozás, az olvasás. Eddig a BKV alkalmából viszonylag sok időm volt olvasgatni, amíg a metrón vagy a villamoson dekkoltam, arányaiban messze a legtöbbet ott olvastam el a könyveimből. Most ez nincs, a 8 perces út alatt nincs sok értelme belekezdeni az olvasásba, igaz, van helyette viszont az egészséges gyaloglás. Kőbánya-Kispesttől elszakadni pedig úgy látszik, én már soha nem fogok, bár ha megépül végre a pláza, benne a mozival, különösebben talán nem is akarok.

Néhány hétköznapi bosszúság: BKV, uszoda

Történt, hogy a délutáni csúcsforgalom alatt kigyulladt a hármas metró, ezért a Deák tértől pótlóbuszok jártak a Nagyvárad térig. A pótlóbuszok gyorsan meg is érkeztek, csak a jelzésüket nem sikerült kicserélni, pedig elektronikus kijelzője volt mindegyiknek, nem tudom, miért nem lehet egy gombnyomásra kiírni, hogy éppen milyen járatként közlekedik a busz. Mindegy, a fekete 7-esről a Deák téren állva lehetett sejteni, hogy az a metrót pótolja, a busz gyorsan meg is telt, de én sajnos már nem fértem fel.

Ezután egy 105-ös busz érkezett, aminek történetesen ott van a saját megállója is, ezért senki sem tudta, hogy az metrópótló lesz vagy rendes 105-ös. A sofőr, nagyon nagy állat lehetett, a mellette álló három embernek volt szíves elsuttogni, hogy melyik a kettő közül, a többi ötezer várakozó pedig tippelt, és bár az abszolút többség metrópótlóként vette igénybe a járatot, senki sem volt biztos a dolgában. Szerintem meglincseltük volna a sofőrt, ha a 105-ös vonalán elindul északra, de szerencsére délnek indult – ez viszont annak a szerencsétlen nőnek volt ciki, aki a tényleges 105-össel szeretett volna utazni…

Szerencsésen eljutottunk a Nagyvárad térig, sajnos azonban addigra már ott sem jártak a metrók. Ez viszont a buszon még nem derült ki, úgyhogy a rettenetes tömeg a Nagyvárad téren a buszról leszállt és lement az aluljáróba, majd ugyanez vissza, nagyon vicces volt, szerencsére az újabb beérkező busz sofőrje már felkonferálta, hogy a Köki felé fog továbbhaladni. És én még egész jól megúsztam a hazautat, de például a Ferenc-körúton egyáltalán nem lehetett vicces, hogy a kánikulában várakozó kb. ezer emberből egy, kettő, netán három fér fel az amúgy is tömött buszokra.

A másik történetem a Kispesti uszodához kapcsolódik. Tudni kell, hogy az uszodához sportpályák is kapcsolódnak, focipályák és strandröplabda-pályák. Egyik sem a szerény emberek sportja, de talán nem is ez a lényeg, hanem hogy a második kilométerem után feltűnt két úr a sáv végén. Kövérkések voltak, tüsihajat, tetoválást és rövidnadrágot viseltek, gondolom korábban fociztak egy nagyot, most viszont csak álldogáltak a medence végében. Hatéves korom óta járok uszodába, pontosan tudom, hogy ha két férfi mozdulatlanul áll a hideg vízben, ott hugyozás történik. Ezek tehát focizás után egyszerre használták az uszodát vécének és zuhanyzónak, mégsem szólt rájuk senki például az úszósapka hiánya miatt.

Az öltözőben aztán a bejárattal szemben egy férfinak látszó kétajtós szekrény tartózkodott egy szál semmiben, kopaszon, tetoválással, öt év börtönt mindenféle tárgyalás nélkül kiosztottam volna neki. És bár nem volt kifejezetten fenyegető, ahogy ott állt, valamiért mégis néma kuss volt az öltözőben, mindenki iszonyú gyorsan igyekezett utcai ruhát venni és eltűnni. Amikor elég sokan eltűntek, a kétajtós szekrény is öltözni kezdett, vagyis csak arra várt, hogy elférjen, nem kívánta a plebsszel együtt felvenni a ruháját, tulajdonképpen nem is nagyon fért volna el.

Ilyen kellemes hely tehát ez a kispesti uszoda, tuti, hogy a lábamat be nem teszem oda többé, egyébként drága is, inkább villamosozok egy fél órával többet a Malév-uszodáig, remélem, működik még.

Kultúr-kalauz a vonaton

Vonattal mentünk Bujra ismét, és bár készültem filmekkel, természetesen se oda, se vissza, egyik kocsiban sem voltak konnektorok – azt hittem, ennél azért több vonatra felszerelték már.

Hazafelé volt viszont egy négy tagú holland család, anyuka, nagymama és két kisgyerek, akik Hajdúszoboszlóról jöttek Pestre. Vettek jegyet is, de helyjegyet nem, gondolom a pénztáros nem szólt, hogy szükség lesz rá, vagy ők szálltak fogalmatlanul Intercity vonatra. A lényeg, hogy nem volt már szabad ülőhely, ezért az ülések közötti folyosón álldogáltak, pedig volt még jó két óra Pestig.

Mit vártam én a kalauztól? Magyarországon vagyunk, MÁV-járaton, ezért vállvonogatást vártam, és hogy hagyják a két gyereket Pestig állni. BKV-s viszonylaton még leordították volna a fejüket, anyukát esetleg meg is verik, a gyerekeket felpofozzák.

Ehhez képest a kalauz, fiatal nő egyébként, angol nyelven(!) kezdett kommunikációba, és elmondta, hogy a felmutatott jegyük jó, de helyjegyet is venniük kellett volna. Ezután nem büntette meg őket(!), hanem eladott négy darab helyjegyet, arról nyugtát adott(!), és megmutatta, hol találnak maguknak ülőhelyet(!). Nem rossz, nem rossz, hát még ha konnektor is lett volna.