utazás

Minden városnézésnél én vagyok az idegenvezető, a megtekintés közben szoktam mondani érdekességeket az adott látványosságról. Erre eddig úgy készültem fel, hogy honlapokról kimásoltam szövegeket, eltettem jegyzetbe és aztán a mobilomról felolvastam. A ChatGPT ezt az egész problémát múlt időbe tette.

Törökországban vagyunk, a Hagia Sofia bejáratánál. Legyél az idegenvezetőnk. Mit érdemes tudni róla, mielőtt bemegyünk?

Persze, szívesen leszek az idegenvezetőtök!

Itt állunk Isztambul egyik legikonikusabb épülete előtt, a Hagia Szophia (Ayasofya) kapujánál, úgyhogy pár fontos érdekesség jól jön, mielőtt belépünk. (…)

A ChatGPT tökéletes idegenvezető. Róma volt az utolsó, ahová még előkészített szövegekkel mentem, de az AI olyan jól bevált, hogy kb. semmit sem használtam fel belőle. Isztambulra már nem is készültem előre.

Mesélj a Kék meccset előtti téren levő kettő obeliszkről

A Kék Mecset előtti nagy téren — ami valójában az egykori Bizánci Hippodrom hosszan elnyúló tengelye — két híres oszlop áll egymástól nem messze. Ezek az Obeliszk (Theodosius-oszlop) és a Kőbe falazott oszlop (Walled Obelisk). Mindkettő több mint ezer éve itt áll, és lenyűgöző történetük van. (…)

Nyilván szükség van feltöltött mobilra, roamingos adatkapcsolatra, de 2025-ben ezt már nem olyan nehéz megugrani – mondom nagyképűen, de pl. Noémi ex-digis SIM kártyája egyáltalán nem működött Isztambulban…

Hajózunk Isztanbulban, először az Arany Szarvon, aztán a Boszporuszon. Ha mondom, mit látok a parton, tudnál róla egy-egy rövid ismertetőt mondani, érdekességekkel?

Persze! Mondjad csak, mit látsz éppen a parton, és adok róla egy rövid, érdekes ismertetőt.

Dolmabache palace

A Dolmabahçe-palota (Dolmabahçe Sarayı) a Boszporusz egyik legpazarabb épülete, a 19. századi oszmán birodalmi reprezentáció csúcsa. I. Abdülmecid szultán építtette 1843–1856 között, amikor az Oszmán Birodalom a nyugati stílusú modernizáció felé fordult. A palota ennek megfelelően európai (barokk–rokokó–neoreneszánsz) és oszmán elemek keveréke.

A legjobb a ChatGPT rugalmassága: tud hosszabban, rövidebben bemutatni, sztorizni, mindig ott és akkor és olyan témában, ahogy éppen szükség van rá. Néha persze téved, a Hagia Szofia mozaikjait is összekeverte: a város és a templom makettjeit nem fent, hanem lent adják át Jézusnak a helyi erők, de ez volt az egyetlen hiba, amin rajtakaptam.

Pierre Loti kilátó

Ez a hely nagyon hasonlít a Gellért-hegyre, csak nem Budapestet látod a tetejéről, hanem Isztambult, az Aranyszarv-öböl felsőbb részénél.

A hegyre felvonóval lehet felmenni, vagy ha nincs kedved két órát sorban állni, akkor a hegyoldalban elhelyezkedő temetőn keresztül gyalog. 15-20 perces hegymászás, ki lehet bírni, gondoltam én – aztán út közben megtámadtak minket a kóbor kutyák… Nem volt komoly támadás, csak négy kutya erősen ugatott, mi meg szaladtunk az ellenkező irányba, és egy másik úton mentünk fel a hegy tetejére.

Odafent van kiépített kilátóterasz, valóban elképesztő a kilátás. Illetve vannak kávézók, ahol az asztalok első sorából csodálatos a kilátás Isztambulra, vagy ha későn érkezel, a második sorból nézheted az első sorban ülők hátát. Korán kell érkezni, ahogy mi is tettük, hogy baklava, kávé és limonádé mellől élvezzük a látványt.

Balat negyed

Színes házak, klasszul kidíszített kávézók – Isztambul addigi durva hangulatához képest meglepő volt a környék kedvessége. Viszont ha a térképen „Coloured Houses” néven megjelölt helynél csak egy utcával feljebb mész, egyből a gettóban találod magad, gyors az átmenet a lenti Woodstockhoz képest…

Én sajnos pont belefáradtam a hegymászásba és az állandó iszonyatos embertömegbe, úgyhogy innen hazafelé vettük az irányt. Isztambul javára írom, hogy bárhol voltunk, mindig volt olyan villamos- vagy buszjárat, ami átszállás nélkül visszavitt minket közvetlenül a szállodához.

Hajózás a Boszporuszon

Ez is standard turista műsorszám, legalább 40-50 hajóval csinálják, hogy két óra alatt kis kanyart tesznek az Aranyszarv-öböl külső részén, majd felvisznek a Boszporuszon a második hídig és vissza. Eközben hajótól és árszinttől függően adnak műsort és vacsorát, vagy mint a mi esetünkben, a hajón volt büfé…

Út közben egy fickó törökül és angolul váltogatva beszélt arról, amit a parton éppen látni lehetett. Ez eléggé zavart, mert figyelni kellett volna, mikor vált törökről éppen angolra. A kapott brosúrán ráadásul tökéletesen rajta volt, hogy miket fogunk látni, ezekről a ChatGPT tökéletes leírásokat adott, szóval jól szórakoztunk, valóban csodaszép épületek vannak a parton, és amikor a fickó végre elhallgatott, tök jó zenéket játszottak.

Valahol olvastam és nagyon hasznos tipp volt: a hajó bal oldalára kell ülni, mert minden látnivaló a hajó bal oldalán van. A jobb oldalon ülők nem láttak kb. semmit, voltak, akik kártyázni kezdtek…

Topkapi Palota

Mielőtt Isztambulba utaztunk, az volt a legnagyobb problémám, hogy sehol nem írták le érthetően, melyik látványosság megtekintése kb. mennyi ideig tart, hol mennyi időt töltesz el. A két legismertebb mecsetről (Hagia Szofia és Kék mecset) például nyilván akármeddig lehet sztorizni, de technikailag egyterű épületek, amelyeknek a bejárása semeddig se tart, és az Elsüllyedt Palotában se tudsz 40-50 percnél többet eltölteni.

A Topkapi viszont akár egész napos program lehet. Van előtte egy gyönyörű kert, ahol az emberek kocognak, a papagájok rikoltoznak. Bent a palotában van két nagy udvar, körben az épületekben van berendezve a múzeum. Egy-egy blokk a konyhának, ruháknak, vallási ereklyéknek, ékszereknek, és egy ilyen blokk a hárem is plusz hétezer forintért fejenként. Ezeket tetszőleges sorrendben és tempóban járhatod be, de ha nem mész elég korán, az ékszerek és az ereklyék előtt kalkulálj kb. 2-2 óra sorban állással (vagy ezeket ki is hagyhatod). A hátsó teraszról ismét elképesztő, a Pierre Lotihoz hasonló kilátás van a városra és a Boszporuszra.

Nekünk az építészeti megoldások tetszettek, például a boltívek és a csempék, illetve az egész hely nyitottsága, egyszerűsége. Nem az az igazi luxus, ha mindened aranyból van, hanem ha a hálószoba, az ebédlő és a tárgyaló között egy gyönyörű kerten mész keresztül minden nap, zúg a tenger és csicseregnek a madarak. Nyilván nem mindenki érezte szerencsésnek magát, ha itt élhetett, például a rabszolgaként idehurcolt háremhölgyek se, de önmagában az épület ettől még szép, a szultánoknak jobb élete volt, mint a zárt várakban, kastélyokban élő uralkodóknak.

Galata Tower

Szabolcs ötlete nyomán ide nem mentünk fel, hanem a mellette levő rooftop kávézót választottuk. Jó ötlet volt, mert lényegesen kevesebb pénzért a kilátás majdnem ugyanolyan jó volt, lifttel vittek fel minket (a Galata towerben lépcsőzni kellett volna), leülhettünk, és kaptunk sütit és kávét…

Museum of Illusion

Koppenhágában és Milánóban is voltunk hasonló szelfimúzeumban, és mikor volt még két óránk a repülőtérre indulásig, megnéztünk ezt a helyet Isztambulban is. Ez a verzió kisebb gyerekeknek készült, kisebb, kevésbé színes és kevésbé látványos, mint a dán vagy olasz társai voltak. Hülyén éreztük magunkat a sok kisgyerek között, akik ráadásul neveletlenek is, tolakodnak, bejönnek a képbe, a szülők meg persze nem szólnak rájuk. Egynek azért elment, elszórakoztunk egy órát…

Hagia Szophia

Világhírű épület, társasjátékokban látod, puzzle-ökben, illetve világcsoda a Civilizationben. Görögkatolikus templomnak épült, tehát eredetileg se volt annyira díszes, a muszlim vallásból kifolyólag pedig most már szobrok sincsenek benne. Mérnöki szempontból nyilván elképesztő, hogy olyan régen ilyen nagy épületet tudtak építeni, de benne járva szerintem tök érdektelen az egész. A pénzedért a második emeleten a galériát járhatod körbe, és a látványosság pedig három mozaik Jézusról és az akkori helyi uralkodókról. Azt hinnéd, ha Isztambulban jársz, a Hagia Szofia az, amit mindenképpen látni kell, hát nem, hagyd ki bátran.

Ahmed szultán mecsetje (Kék mecset)

Ez viszont baromi szép, és ráadásul ingyen van. Ahmed szultán direkt azzal a céllal építtette, hogy a szomszédos Hagia Szofiánál nagyobb és szebb legyen, és az nem feltűnő, hogy nagyobb, de az biztos, hogy sokkal szebb annál.

A Kék mecsetről is van videójátékos élményem: a Pharaohban az egyik pályán nagyon hasonló épületet kellett építeni. Amikor a valóságban beértünk az épület udvarára, fél órát töltöttem csak azzal, hogy a számítógépen felépített épület részleteit élőben is sorra felismertem és csodáltam.

A mecset bent is nagyon szép, a rengeteg színes ablak miatt világos, alapvetően kellemes ott lenni. Tény, hogy lábszag van: amikor a többezer látogató mind leveszi a cipőjét, az ezzel jár…

Éjszakai kivilágításban pedig még szebb, a rózsaszín fények ízlésesek, a minaretek fénygyűrűi a legszebb dolgok voltak, amiket Isztambulban láttunk.

Eddig két látványosság volt a nagyvilágban, amitől ennyire el voltam ájulva: a Lama Monachile és a Sagrada Familia, ez lett most a harmadik nagy kedvencem.

Elsüllyedt Palota

Itt mentette meg Tom Hanks a világot az Infernoban, ahogy James Bond is csónakázott itt már. Valóban látványos hely: több száz elegáns oszlop, a víz miatt csillog-villog, erre a fényekkel is rásegítenek, gyönyörű a látvány.

Vannak klassz installációk a vízben, alienek a Világok Háborújából, levélszerű valamik, de a legnagyobb látványosság, hogy a sok százból kettő oszlop alján van egy-egy női arc kifaragva, az egyik ráadásul vízszintesen. Gondolom annak idején csak ilyen oszlopot sikerült szerezni, a hibáért a fényességes Szultán elnézését kérték, most meg naponta sokezer ember fizet pénzt azért, hogy lássa őket.

Az Isztambulban mindenhol jellemző tülekedés miatt viszont zavaró, hogy a korlát alacsony, kb. térdmagasságban van. Évente vajon hány turista esik bele a vízbe? Nagy baja nem lenne senkinek, mert a víz nem mély, talán 20-30 centi, mégse lenne vicces beleesni (az Infernoban úgy ábrázolták, mintha a korlát magas, a víz pedig mély lenne, de a valóságban egyik sem stimmel).

Bazár

A híres isztambuli bazárt úgy kell elképzelni, mint a Kálvin téri Vásárcsarnok felturbózott verzióját. Elképesztő mennyiség van felhalmozva mindenféle áruból. Valójában csak öt-hatféle üzlet van: ruhák, cipők, műszaki cikkek, porcelán, szőnyegek, órák, és az azonos típusba esők lényegében mind egyformák. Az alkudozás is mintha csak a műsor része lenne, nem úgy láttam, mintha az eladók annyira élvezték volna.

Az is fura, hogy a nyilvánvaló hamisítás ellen miért nem lépnek fel a törvény erejével. Nyilván nem lehet teljesen megszüntetni, de itt jól szervezett, jól megvilágított, népszerű látványosságot csinálnak a hamis termékek eladásából. Aranyat vagy bőrdzsekit alig láttunk, hamis Nike, Adidas és társaik vannak a bazárban elképesztő mennyiségben. Szerencsére engem nem vertek át és egy igazi Rolex órát tudtam venni nagyon kedvező áron, de mégiscsak felháborító.

Randevú a Boszporusz partján

Szerintem az egyik legérdekesebb dolog a kulturális élményeidet utazós élménybe átültetni, amikor a könyvekből, filmekből, játékokból megismert helyeket a valóságban is fel tudod keresni. Ugyanez a kategória, mikor a Hungária együttestől gyerekkorom óta hallgatom, hogy „nálad randevúzunk egyszer talán, a Boszporusz partján”…

A Boszporusz partján randevúzni lehetséges, de sajnos nem túl romantikus. Isztambulban sem tartanak még ott, hogy élhetőbb lenne a város, ha az emberek megközelíthetnék a vizet közvetlenül (ahogy sajnos Budapesten se). Ezért a Boszporuszt az egész városban mindenhol betonfallal vették körül, hogy a pénzt termelő turistahajók ki tudjanak kötni. A beton szélére ki tudsz menni gyalogosan, például a Galataport nevű helyen, de sajnos semmi romantikus nincs abban, hogy a víz másfél méterrel alattad csobog, mint valami csatorna.

Randevúzáshoz a Galataporton belül vannak még drága éttermek kb. 50 méterrel beljebb a parttól és kicsit alacsonyabban, tehát a vizet már egyáltalán nem is látod… Mi végül egy gyorsétteremben kajáltunk és aztán kiültünk a partra nézelődni. Nem volt rossz esténk, de nem is a Hotel Menthol álomvilágát éltük át…

Az isztambuli városnézés a tavalyi koppenhágai úthoz hasonlóan Noémi kolléganőinek az ötlete, illetve szervezése volt. Tizenöten mentünk néha együtt, néha külön, mindenki a saját ritmusában és érdeklődése szerint, ez jó volt így. A Wizzair menetrendhez igazodva három éjszakát és három napot töltöttünk a városban.

A város nevét csak mi magyarok írjuk M-mel, egyébként Istanbul. Engem most már mindkét írásmód zavar, mindegy.

Irgalmatlanul nagy város, és ez nem csak lexikális vagy földrajzi adat, érezni is lehet. Már a látvány is durva, hogy bárhol jársz, minden irányban, a látóhatár végéig mindenfelé épületek vannak. Közlekedés közben például én ahhoz vagyok szokva, hogy adott idő után váltakoznak a városnegyedek, Isztambulban viszont sokkal tovább tart minden. Például befordultunk busszal egy utcába, ahol menyasszonyi ruhákat árultak, és érdekes volt látni, hogy több ilyen bolt is van egymás mellett. Aztán még több ilyen bolt következett, aztán még több, két megállón keresztül, tehát nem öt ilyen bolt van egymás mellett, hanem mondjuk száz. Utcai kebabost, beülős éttermet, ajándékboltot, édesség-, fűszer- és ruhaboltot elképzelhetetlenül sokat láttunk.

Az emberek nagy többsége szakállas, bőrkabátos, középkorú, mogorva férfi. Én nem tudom eldönteni, hogy valaki török bennszülött vagy szír menekült, de ezzel a fazonnal van tele a város. A munkahelyeket is ők töltik be: nincs fagyiárus kislány, pincérnő vagy ruhabolti eladónő – középkorú férfiak dolgoznak mindenhol. Bementünk egy étterembe: hat középkorú férfi üldögélt szétszórva, abból kettő pincér volt, egy vendég, a másik három nem tudom, mit csinált. És nem mint az olaszok, hogy hangosan dumálnak, hanem néma csendben dekkolnak és barátságtalanul méregetnek – félelmetes látvány. Angolul sem tudnak, pedig értelemszerűen turistás helyeken jártunk, mégis mindig mutogatni kellett, hogy mit akarunk. A kevés nő pedig kendőben és mindent elfedő ruhában van, csendben meghúzva magát, amennyire például egy villamoson ez lehetséges. Gáz.

Készpénz nem feltétlenül szükséges. Mindig előre rá kell kérdezni, hogy elfogadnak-e bankkártyát, és ha nem, próbálkozhatsz a többi ezer üzlet bármelyikében. Mi ezt a városnézést is végigcsináltuk készpénz nélkül, egy kivétellel: a bazárba vittem 50 eurót, mert nem feltételeztem, hogy tudok kártyával fizetni, pedig de, ott is tudtam volna. Egyszer voltunk gondban: a Hagia Sofia és a Kék Mecset közötti WC-ben 10 lírát kellett volna fizetni fejenként… Szerencsére volt nálam véletlenül 50 eurocent valahonnan, az is jó volt (az értéke kb. 25 líra, tehát pontosan fizettünk).

Lehúzás: minket egyszer vertek át egy kisboltban. Az én hibám volt, mert láttam az összeget a terminálon, nem lett volna kötelező odaérinteni a telefonomat, csak fáradt voltam és nem számoltam át az összeget forintra – így vettem 14 ezer forintért egy üveg fehér bort és egy 5 literes ásványvizet. A társaság egy másik tagjának, egy másik helyen egy üdítő lett hirtelen 150 helyett 250 líra, mire fizetésre került volna sor, de ő nagyon helyesen otthagyta őket. Erőszakkal nem veszik el a pénzed, mi legalábbis nem kerültünk ilyen helyzetbe és nem is gondolnám jellemzőnek, viszont mindig mindenhol oda kell figyelni, ha fizetsz valamiért.

WC: van sokfelé nyilvános WC, ingyenesek, de a tisztaságuk nem éppen kielégítő, és némelyik pottyantós… A férfiak ebben is sajnos előnyt élveznek, egy pisilés bármikor, bárhol megoldható, nőként viszont bármilyen típusú problémád van, az üzenet az, hogy maradj inkább otthon.

Közlekedés: a tömegközlekedés gyors és olcsó. Az Istanbul Card kényelmes, jó  villamosra, buszra, felvonóra és kompra is, csak figyelni kell az egyenleget (minden belépésnél kiírja) és szükség esetén feltölteni, az utazás végéhez érve pedig kalkulálni, hányszor akarsz még villamosra szállni. Turistaként értelemszerűen a T1-es villamosvonalat használtuk sokat, még a szállásunk is az egyik megállója mellett volt.

A tömeg nagy, lökdösődés van, előzékenység semmi. Három nap alatt két balhét is láttunk a T1-en utasok között: két nő úgy összeveszett, hogy a minden megállóban megtalálható biztonsági őrt kellett riasztani, illetve egy helyi menő csávó akart megverni egy turistát valamiért, de a társai visszafogták. Olyasmi, mint nálunk a négyeshatos, de eggyel durvább kiadásban. Az autósok sem előzékenyek, sőt, soha nem szabad lelépni a járdáról, ha autó közeledik.

Imára hívás: minden nap többször van. Ilyenkor elvileg a müezzin felballag a minaretbe és énekléssel hívja imádkozni a híveket. Ezt Isztambulban hangszórókkal oldják meg, ami pont úgy hangzik, mint nálunk a katasztrófa jelzés, amit minden hónap első hétfőjén tesztelnek. Kurva hangos és kurva idegesítő, ahogy óbégatnak. Nappal még leszarod, de hajnali 6-kor(!), ami az időeltolódás miatt a mi bioritmusunknak hajnali 4 óra(!), nagyon gáz felébredni erre minden éjszaka. Tök jó, hogy egy 15 milliós világvárost ezzel zaklatni tudnak.

Tizenkét évvel ezelőtt voltunk már Rómában, Noémi azóta is emlegeti, mennyire tetszett neki a történelmi emlékekkel teli város. Úgyhogy amikor felmerült, hogy anyósomékkal és a csajokkal együtt menjünk el várost nézni, illetve a tengerhez, Rómát választottuk ismét.

WizzAir odaút

Noémi szülei még nem ültek repülőn ezelőtt, úgyhogy a WizzAir megragadta az alkalmat és bemutatkozott nekik. Kezdésnek a 6:10-es gépet átraktak délután 13:45-re, de mivel még előző este értesítettek, ez csak annyiban okozott gondot, hogy fél napot vesztettünk a városnézésből.

Fél kettőkor fent is ültünk a gépen, ami viszont nem kapott felszállási engedélyt… Egy óra kellett, mire a kifutópálya elejéhez értünk, erre valaki rosszul lett… Taxizás vissza a terminálhoz, jött a mentő, a hölgyet elvitték. De nem ám elindultunk végre: egy leállított gépet újra át kell vizsgálni, meg kell tankolni, ellenőrizni – fél 5-kor már három órája ültünk a gépen, de még mindig nem hagytuk el Ferihegyet. Gondolom az volt a szerencsénk, hogy a személyzet olasz volt és inkább haza akartak jutni ahelyett, hogy töröljék a járatot… Este hatkor szálltunk le végül a Fiumicino reptéren – kértem már a törvényesen járó kártérítést, kíváncsi leszek, 10 órányi késés(!) produkálása után lesz-e a WizzAirnek arca szívózni vele. Update: kifizették a kártérítést, az igény benyújtása után két héttel, gond nélkül.

Ostia

Az eredeti tervünk az volt, hogy még vasárnap délután megnézzük a tengert, aztán busszal megyünk tovább Rómába. De eddigre késő volt, elfáradtam, a Fiumicino túl nagy és bonyolult repülőtér, a piros 10-es busz mibenlétét sem sikerült tisztázni. Jegyet vettem egy Costral buszra, de ki gondolta volna, hogy a Costral társaság többfelé is működtet járatokat Olaszországban… Így jutottunk el Róma helyett Ostiába.

Eddigre kezdtem eléggé szétesni, ami azért baj, mert külföldön mindig az én dolgom tájékozódni. Szerencsére az ostiai vonatjegy árus segített újra felvenni a fonalat: a 72 órás bérlet, amivel úgyis közlekedni akartunk, érvényes az ottani helyi érdekű vasútra, így megvettük a bérletet és simán eljutottunk Rómába, majd a szállásra.

Első nap: tömeg, Bazilika és tengerpart

Rómában klasszikus, irgalmatlan tömegturizmus van. Mindenki azt tanácsolja, hogy ha el akarod kerülni a tömeget, akkor korán kell menni – de két nap alatt két helyre tudsz korán menni, utána nap közben, a többi helyre már csak a tömeggel együtt. Mi első nap a Szent Péter Bazilikával kezdtünk, és 9 körül még simán besétáltunk, szép volt, kifelé jövet pedig láttuk, hogy egy helyben áll a tömeg az utcán…

A Vatikáni Múzeumba elfelejtettem előre jegyet venni, ez hiba volt, a több száz méteres sorba már be sem álltunk. Továbbmentünk inkább ugyanazon az útvonalon, amin 12 évvel ezelőtt is: Angyalvár, Angyalhíd, Piazza Navona. A Panthenonnál szintén hosszú sorok álltak, de 12 éve már voltunk bent, nem olyan nagy szám, most kihagytuk. Loyolai Szent Ignác temploma a kamu boltívvel nagyon érdekes, a tükör előtti 40 méteres sor viszont érthetetlen, az a szelfi nem ér annyit. Trevi kút – iszonyatos tömeg. Az alsó részhez kialakítottak egy sort, de a felügyelők folyamatosan sípoltak a rendetlen turisták miatt, kellemetlen és kényelmetlen volt az egész.

Az előző esti szívás viszont adott egy jó ötletet: Ostiába mentünk vissza a tengerhez, ha már érvényes oda a bérlet. Ez egy klassz délután lett, lazítottunk a tengerparton, aztán ettünk egy klasszikus olasz tengerparti kaját tésztával, pizzával, rántott hússal, kinek mihez volt kedve. Este pedig spanyol lépcső, ahol a nagy tömeg miatt megtiltották a leülést – miközben a hely lényege a kényelmes fórumozás, lazulás lenne…

Második nap: Forum Romanum és környéke

Másnap Forum Romanum: a bejutás oda is vicces volt, a titok, hogy ha öt bejárat van minden égtáj felől, akkor talán ne a Colosseum felőlit válasszad… Odabent viszont már eloszlik a tömeg, kényelmesen körbe tudsz járni és mindent megnézni, le is lehet ülni pihenni. Ajánlom megtekintésre például a Rostrumot, ami nem feltűnő hely, csak egy pódium, ahonnan mások mellett Cicero és Julius Caesar tartott beszédeket… Vagy a kis szentély, ahol a Vesta-szüzek őrizték a tüzet…

A Palatinus-hegy pedig a legjobb hely Rómában: gyönyörű park tele történelmi emlékekkel, Romulus és Remus itt alapította meg a várost, később pedig a leggazdagabb emberek palotái álltak itt. Valamiért azt hittem, még mindig lesznek itt paloták, de már csak romok vannak, de így is szép. Megnéztük a Circus Maximust felülről, ahonnan annak idején a császárok is nézték a versenyeket.

12 éve kihagytuk, most belefért az időbe A Haza Oltára, ami vagy II. Emanuel, vagy Olaszország egyesítése, vagy a világháború katonáinak emlékére készült attól függően, hol keresel rá. Még régebben olvastam egy könyvet arról, hogy a történelem során minden diktátornak mániája volt a bazi nagy épületek építése – ez egy jó példa száz évvel ezelőttről. Irgalmatlan nagy, templomszerű épület hófehér márványból, gyönyörű szép, ingyen bejárható – és semmi értelme azon kívül, hogy a Colossuem, a Forum Romanum és a Capitolium Hill mögött is versenyképesnek tűnik, vagyis feltűnőbb és nagyobb azoknál…

Végül a Colosseum, ami másodszorra sajnos csalódás volt: belépőt vesz ide naponta 19 ezer, évente 7 millió ember, mégsem tudnak tiszta WC-t üzemeltetni benne, nem tudják rendesen kiírni, merre menjél, és egész az épület tiszta kosz. Igazából pont úgy leszarják az egészet, mint az egyiptomiak a piramisokat. Nem lehetne például csak 1-2 szektort visszaépíteni úgy, hogy látsszon, hogyan nézett ki és hogyan üzemelt eredetileg?!

A WizzAir pedig hazafelé is produkált: lett volna egy olyan speciális igényünk, hogy néhányan egymás mellé ülnénk, és ezért pénzt is fizettünk volna. De túl későn csekkoltam be, és sajnos nem volt már szabad hely, legalábbis ez látszott az appban. A gépen viszont csomó hely üres volt, köztük a teljes 40. sor, illetve a 39A és a 39F ülések, mégis, pénzért sem tudtam volna oda helyet foglalni. Átültem hát ingyé… Lefényképeztem a Balatont a gépről:

Idén nem volt hosszabb nyaralásunk, csak hosszú hétvégék, gondoltuk, csináljunk még egyet, mielőtt véget ér a nyár.

Esterházy-kastély, Fertőd

A rózsakertben a lugast emelném ki: gyönyörű és megnyugtató hely, a közepén padokon lehet üldögélni és Haydn-t hallgatni, esetleg aludni egyet, ha elfáradtál a vezetésben…

Sopron

Mások mellett bloggerek és újságírók szülővárosa, a hűség városa stb. Mi csak kiindulópontnak használtuk északra a Family Parkba és délre a hajtányozáshoz. De az első nap estéjén azért felballagtunk a tűztoronyba és a kisvonat jellegű kisbusszal is körbevitettük magunkat a városban, klassz volt.

Family Park

Nagyon gáz, hogy egész Magyarországon nincs rendes vidámpark, Ausztriába kell menni az élményért. Messze van és drága is, de nyilván ezzel nyilván kalkulálni lehet előre.

Maga a park nagy, és a sok fának köszönhetően árnyékos. Az attrakciók ára benne van a belépőben, a kaja viszont nincs, és az is drága: két mirelit rántott sajt sült krumplival 15 euró, vagyis négy adag ~24 ezer forint. Van sima virsli is, alig olcsóbban. Kávé vagy fél literes üdítő: 4 euró (ivóvíz szerencsére van a mosdókban). Az attrakciókra várni kell, de nem vészesen sokat, általában 10-15 percet, a népszerűbb hullámvasutakra 30-40 percet. A nap végére, összességében azért 3-4 órát álldogálsz a sorokban…

Az attrakciók jók, a csajok minden őrülten forgó dologra felültek, néha többször is. Én a durvábbak közül a lenti képen látható hullámvasúttal mentem egy kört, az jó volt, ahogy a hódvár is klassz volt, csak tiszta víz lett mindenki. Noémivel a szolidabb dolgokra ültünk fel: kacsa, malac, kakas, sárkány, traktor… Délután még egy körhintát is bevállaltam Zsófival, de ez rossz ötlet volt, mert az uzsonnára elfogyasztott kolbászt majdnem visszaadtam a körben álló nézőközönségnek mustárral és kenyérrel együtt… azután már inkább nem ültem fel semmire, a csajok viszont zárásig pörögtek, amin csak lehetett.

Sonnenland hajtányozás

A másnapi programhoz Tiktokról szedtem az ötletet: két osztrák kisváros között megszűnt a vasút, és szerveztek rá egy hajtány szolgáltatást. 23 kilométert kell tekerni, páros napokon az egyik, páratlan napokon a másik irányba a két város között.

A szolgáltatás az volt, amit ígértek, nincs benne semmi átverés, de az élmény mégsem volt olyan jó, mint vártam. Eleve nem nyáron kellett volna menni: az út kisebb része fut erdőben, nagyobb részt pusztaságban haladsz, a tűző napon égve. A hajtányon nincs váltó, túl sokat kell tekerni ahhoz képest, milyen lassan haladsz.

És a kultúra hiánya: egy sín van, amin a hajtányok utolérik egymást, és az állomások között nincs lehetőség előzésre. Úgyhogy a vadidegen másik társaság ott fog jönni közvetlenül a seggedben kilométereken át, mert az osztrák kultúrában se a féktávolság, se a személyes tér nem létezik. Az előzéshez amúgy le kell venni a hajtányt a sínről – három vén faszból végül annyira elegünk lett, hogy az erdő közepén cibáltam le azt a szart a sínről, csak menjenek már a picsába el. Angolul káromkodva szidtam a türelmetlen vén hülyéket – németek voltak, nem értették, úgyhogy ennyi erővel magyarul is mondhattam volna, mindegy.

Az állomásoknál is volt rossz élményünk: a Lackenbachnál levő Bahnhofsbäckerei nevű cukrászdában 2 euro/liter áron adják az ivóvizet – kedves gesztus augusztus közepén, főleg, hogy a WC-ben folyó víz pedig nem iható. Ehhez képest a Markt St. Martin állomásnál levő elegáns étteremben a pincér kérés nélkül vette ki a kezemből a kulacsokat és töltötte meg vízzel – így is lehet?!

Az viszont jó ötlet volt, hogy vittünk Bluetooth hangszórót és út közben zenét hallgattunk, ez feldobta az élményt. Hangosat kell vinni, mert a hajtány önmagában is elég hangos.

Külön kell fizetni azért, hogy a célállomásról kisbusszal visszavigyenek a kiindulóponthoz… De legalább kényelmes, légkondicionált kisbusszal visznek, a sofőrrel eldumáltuk az időt.

Összességében a rettentő hőség és mások bunkósága miatt mégsem volt jó az élmény, a Sonnenland Draisinentourt nem ajánlom másoknak.

Milánó első blikkre nagyon hasonlít Budapesthez: az épületek és az utcák olyanok, mint itthon – csak ők, velünk ellentétben sok pénzt költenek a tömegközlekedésre. A vonatok, metrók, buszok mindegyike pontos, tiszta és légkondícionált. Néha pont az okozott gondot, hogy adott helyre többféle útvonalon is el lehetett jutni, és mobilon nem volt könnyű áttekinteni az alternatívákat. De minden sűrűn jár: a Como-Milánó elővárosi vonat például vasárnap este negyedóránként, és amikor korán indultunk el a reggeli repülőgéphez, a buszok a szállásunknál öt percenként jöttek egymás után – hajnali fél 3-kor…

Valójában az volt furcsa, Milánó mennyire más, mint az általunk már megjárt tengerparti olasz városok. Sokkal vegyesebb az emberek bőrszíne, kevésbé barátságosak (bár kifejezetten bunkó senki nem volt), és sokkal többen beszélnek angolul.

Mi három éjszakát, érdemben két napot voltunk Milánóban, amiből az első nap elmentünk a Como-i tóhoz, ez Noémi régi álma volt. A tó körül minden irányban meredek, magas hegyek emelkednek, valóban gyönyörű hely.

Láttuk George Clooney házát is, személyesen George Clooney-t sajnos nem. Hajóval mentünk a Lecco-Bellagio, majd a Bellagio-Como útvonalon. Bellagio is nagyon szép, de tízezer, hozzánk hasonló turista nélkül még szebb lenne. A hajózással pedig az volt a probléma, hogy a többség vagy a hajó elején a tűző napon, a hajó tetején a tűző napon, vagy a hajó belsejében tud utazni órákon át, amíg a hajók bejárják az összes part menti kisvárost. Ezek az emberek 13-16 óra között végig itt ültek:

Másnap délelőtt a Sforze-kastélyt néztük meg, és a kapcsolódó parkban sétáltunk. Érdekesség, hogy itt nemsokára zenei fesztivált tartanak, és a kastély udvarán felépített színpad pont úgy nézett ki, mintha a Budapest Parkot beköltöztetnék a Karmelita kolostorba. Ezek az olaszok mit meg nem engednek maguknak!…

Délutánra jegyünk volt a Dómba, a tetőteraszra és a templomba. A tetőterasz szép, de egyrészt oda sem nyáron kellett volna menni, mert a tűző napon sétáltunk a betonon. Másrészt nem biztos, hogy megért annyit, amennyibe került – szép a sok díszes oszlop, de kb. ennyi, amit látsz, meg a város felülről.

A templom belülről abszolút jellegtelen – kiáltó az ellentét a belülről is csodálatos Sagrada Familiával. Nem véletlen, hogy mindenki csak a templom előtti térről posztol, az épület messze legszebb része a homlokzata.

Ráadásul a dóm volt az egyetlen hely, ahol szívóztak velünk, nem akarták beengedni a csajokat rövidnadrágban. Készültünk pedig, vállat eltakaró pulcsik voltak nálunk, de júniusban, 28 fokban a hosszúnadrág valahogy elmaradt… Bár a fazon szerencsére rájött, hogy ők még mindketten 12 év alatti gyerekek, nekik be szabad menni rövidnadrágban is…

Végül elvittük a csajokat a Space Dreamers nevű szelfi múzeumba, amihez a koppenhágai The Tube adta az ötletet. Ez is hasonló volt, csak van egy központi tematika, az űrutazás, és volt kilövés, 4D mozi, pózolás a Holdon stb, jól szórakoztunk mindannyian.

Fehér homok, kék tenger, és a TikTokról ismert lesétálás a Maria Pia strandra – ezek voltak a kiinduló ötletek Algherohoz.

Grotta di Nettuno

Első nap délelőtt megnéztük Neptunusz barlangját. Nem indult jól a reggel: szakadt az eső, és a hajónkra beszabadult kétszáz nyugdíjas a város mellett állomásozó Sky Princess hajóról, alig tudtunk leülni a hajó alsó (fedett) részében hat öregasszony közé. De aztán kisütött a nap, felmentünk a felső szintre, ahol már bőven volt hely és csak néztük a csodás szardínai partokat.

Maga a barlang pont ugyanolyan, mint az aggteleki, csak kisebb, a túra talán 45 percig tartott – aki 2 órásnak írja, nem tudom, mit csinált odabent annyi ideig… Érdekes, hogy az aggteleki barlangban szigorúan el vagy választva a cseppkövektől – az olasz verzióban viszont néha olyan szűk az út, hogy muszáj a falhoz érned. Máshol meg ki van írva, hogy ne nyúlj hozzá, mégse szól rá senki a falakat végigtapogató mamira…

Érdemes tudni, hogy barlang alig a tengerszint felett van, így se bolt, se büfé, se WC nincs, mert elmosná az ár – a hajóról kilépve csak egy pultot találunk, ahol belépőt kell venni, ennyi az infrastruktúra. 654 lépcsővel feljebb, a szikla tetején valószínűleg van minden, de mi ott nem jártunk.

Stanley Tucci

Ballagunk vissza a kikötőből a szálláshoz, jön szembe egy pasi, és Noémi böködni kezd, hogy nézd már, ő az a pasi, tudod. Én is rájöttem, hogy kire gondol, úgyhogy utánaszóltam:

– Elnézést, nem maga a híres színész a filmből…
– Nem, nem én vagyok
– Nahát, pedig mennyire hasonlít!

De szerintünk csak nem volt kedve a turistákhoz, akik a nevét se tudják. Úgyhogy ha legközelebb Algheroban szembejön veled a szemüveges fazon a Pradából, tudjad a nevét: Stanley Tucci.

Maria Pia

Délután elmentünk a strandra Instagram fotókat és videókat készíteni: séta befelé, pózolás a parton bikiniben… A víz hideg volt, de én be tudtam menni úszni is. A tenger nagyon lassan mélyül és kellemes homokos az alja.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Szatmáriné Tóth Noémi (@toth.noemi86) által megosztott bejegyzés

Bicikli túra

Ez az én ötletem volt: párszor megkerültük már a Velencei-tavat kölcsönzött biciklivel és mindig élveztük, miért ne járnánk be ugyanígy Szardínia közeli részeit. A konkrét célunk az volt, hogy a Neptunusz barlanghoz menjünk vissza szárazföldön is, útba ejtve a szép, fehér homokos strandokat.

E-bike vagy hagyományos: a kölcsönző a drágább elektromosra akart rábeszélni, és végül hagytuk, mert az ismeretlen tájon hátha jól jön a rásegítés. És tényleg jól jött: amikor ~30 kilométer után rettenetesen fáj a segged, plusz fáj a vállad és a csuklód, leégett a könyököd és a térded, plusz kisebb napszúrást kaptál, határozottan segít, ha legalább maga a tekerés könnyű. Volt egy hosszú, meredek emelkedő, ahol egy hagyományos biciklit használó párost fütyürészve hagytunk le, csak néztem, ahogy szenvednek szegények…

Út közben megnéztünk két kisebb strandot (Fertilia, Punta Negra), két sziklás tengerpartot (Punta gel Gall, Spiaggetta del Rossa), aztán a Bombarde strandon kajáztunk, sőt megfürödtem a tengerben ott is. Aztán nekiindultunk a barlang felé vezető országútnak, de a hegyi szerpentin egy pontján, egy pihenőnél megbeszéltük, hogy sok lesz és visszafordultunk. Ezt láttuk a pihenőből:

Tipp, ha biciklizni akarsz Algheroban és hozzánk hasonló amatőr vagy: a Bombarde strandot célozd meg, mert nagyon szép, ki van építve (homokos a part és van étterem, mosdó) és egészen Alghero kikötőjétől kezdve kiépített, jó minőségű kerékpárút vezet odáig (a Vicinale le Bombarde utcánál kell balra fordulni a tenger felé).

Éttermek

Vannak, akik egyik vagy másik éttermet ajánlják, de szerintünk mindegyik egyformán nagyon jó. A pincérek kedvesek, a pizza elképesztően finom, mindenhol lehet kártyával fizetni, és sehol se vernek át, bár volt, ahol az 5 eurós teríték valahogy a kisbetűs részbe került… 7-15 euró egy pizza, ami kettőnknek elég, plusz üdítő, pohár bor, kávé – kb. 25 euró, tízezer forint egy olasz tengerparti ebédért vagy vacsoráért…

Egy helyen megláttam ezt az ételt az étlapon: Penne all’ arabiata – nem tudtam, honnan ismerős. Aztán rájöttem: ez volt a menü a menzán, amikor Darth Vader kajálni ment. Én is ezt ettem: sajtos, paradicsomos penne, kicsit csípős, hét euró.

Info

• Mindenhol tudtunk kártyával fizetni, készpénz nem is volt nálunk egyáltalán. Komolyabb strandolásnál a napernyőhöz (6 euró/nap), tusoláshoz (1 euró), utcai árusokhoz (sapi, hűtőmágnes, kulcstartó, esernyő…) kellhet készpénz.
• Mindenki elképesztően kedves, és nem is tolakodóan.
• Az autósok vigyáznak a gyalogosokra, a zebrákat – ha már leléptél – nagyon komolyan tiszteletben tartják.
• Angolul alig beszél valaki, turistás helyen fura.
• Mindenhol szól a zene: a boltokban és az éttermekben, olasz slágerek és reggaeton, az utcazenész Ciao Bellát és Azzurrot énekelt… Nagyon-nagyon szomorú voltam, hogy innen haza kellett jönni…

Ez az út Noémi karácsonyi ajándéka volt, már amennyire egy családi út egyvalaki ajándéka lehet. Péntektől hétfőig tartott, a WizzAir menetrendhez igazodva. Nizzában január közepén is 10-15 fok körüli hőmérséklet van, néhány napos feltöltődés az itthoni szürke, nyirkos, hideg időből.

Nizza

A nizzai repülőteret a tengerre építették: a repülőgépből pont úgy nézett ki, mintha a tengerre szállnánk le, csak az utolsó pillanatban került alánk beton.

A városba villamossal jutottunk el, amihez az applikáció pont úgy működik, ahogy 2025-ben elvártam: QR-kód volt hozzá a falon, pillanatok alatt letöltődött az app, amiben pillanatok alatt meg tudtam venni négy jegyet, és a villamoson azonnal sikerült azokat érvényesíteni.

Az első délután elsétáltunk a Mont Boronra, ami elvileg alacsonyabb, mint a Gellért-hegy, de a tüdőnket is kiköptük, mire felértünk (a Gellért-hegyen nem szoktuk kiköpni). A kilátás viszont nagyon szép:

Másnap az óvárosban sétáltunk, megnéztük a Cimetière du Château nevű temetőt, benne Gaston Leroux, Az operaház fantomja szerzőjének sírjával. A Colline du Château és a Bellanda Tower egy-egy újabb kilátópont a városra, a Marché Aux Fleurs pedig egy piac, amit mindenhol a nevezetességek között említenek, de semmi különös nem volt benne.

Délután a tengerparton sétáltunk, majd megnéztük a Musée des Beaux-Arts de Nice-t, ahol nekem Rodin: A csók című szobrának gipsz változata tetszett legjobban. Szüleim lakásában kint volt egy fénykép az eredeti szoborról, egész gyerekkoromban szem előtt volt, úgyhogy érdekes volt végre szobor formában is látni. Tetszett még a XX. század elején, a Riviérán alkotó nők alkotásai közül Julie de Cistello: Az almafák alatt című festménye is.

Monte Carlo

Már az út tervezése közben éreztem, hogy Nizzában nem tudunk mit csinálni két napig. Egy blogban lett meg a megoldás: Monte Carlo, ami vonattal 20 perc alatt kényelmesen elérhető Nizzából. Ezeket láttuk:

• Jardins de la Petite Afrique – egy park a város közepén, amitől Zsófi és Noémi is rögtön ide akart költözni…
• Fairmont Hairpin – a híres hajtű kanyar a Forma-1-ből
• Princess Grace Japanese Garden – nagyon szép hely, bár a zuglói Japánkert is van ilyen szép
• kaszinó – délelőtt turistaként is be lehet menni belépőért. Elegáns és érdekes hely, legalábbis nekem, mert én még sosem jártam kaszinóban, itthon se, nem hogy Monte Carloban…

Az egyetlen komoly problémánk az volt, hogy hol és mit együnk, erre nem gondoltunk előre. Már csak azért sem, mert eddig bárhol jártunk Európában, mindenhol voltak büfék, megfizethető kis éttermek, gyorséttermek, a kajálás sehol sem okozott gondot. Monte Carloban viszont a Gucci, Valentino, Hermes üzletek melletti elegáns éttermekre nekünk nem futotta… Végül a palotanegyed hátsó sarkánál találtunk egy pizzériát, ahol megettük életünk legdrágább három pizzáját… Ha nem vagy extrém gazdag, Monacoba érdemes szendviccsel készülni.

Délután a hercegi palotánál sétáltunk, aztán a Bateu busszal átkeltünk az öböl másik oldalára. Ez egy jópofa dolog: a Port Hercule egy híres öböl Monaco közepén (ekörül halad a Forma-1-es futam is), tele van luxus jachtokkal. A Bateu bus itt jár oda-vissza az öböl két partja között. Ha például a hercegi palotából átmennél a kaszinóba, de elromlott a Ferrarid és nincs kedved körbesétálni, 2 euróért átvisznek…