utazás

Az alapötlet az volt, hogy az autót avassuk fel egy bécsi kiruccanással, de aztán rájöttem, hogy 3-4 órányi vezetés után már fáradt lennék a városnézéshez, és hasonlóképpen a városnézés után fáradt lennék hazáig vezetni.

Evidenciának tűnt, hogy akkor menjünk vonattal, hiszen két óránként jár a Railjet, amit úgy hirdetnek, hogy gyors és kényelmes. A MÁV-nak van is egy weboldala, amin ezt hirdetik, van menetrend is, viszont a szövegből nem derül ki, hogy pontosan mennyit kellene fizetni. Mit kezdjek azzal, hogy 13 eurótól? A jegyvásárlós oldalra meg regisztrálni kell, tényleg? Aztán elmenni egy pályaudvarra, hogy a jegyet átvegyem, csak vigyázni kell, mert van nemzetközi és belföldi kioszk is?

Aztán a Fapados blogon volt egy hír a Flixbus vállalatról, akiknek a honlapját látva végre ismét 2018-ban éreztem magam. A Népliget hozzánk egyébként is közelebb van, mint a Keleti pályaudvar, a 3 órás menetidő csak 20 perccel több, mint vonattal, a jegy ára pedig normálisan ki van írva, 14 ezer kettőnknek oda-vissza, úgyhogy ez el is dőlt. Lefoglaltam, kifizettem, installáltam az appot, amiben benne volt a QR kód, tehát a székben ülve tíz perc alatt mindent elintéztem. Tanácsok: a jegyként működő QR-kódot az app nem tárolja offline, tehát internet legyen a telefonon, amikor utazni akarsz, vagy csinálj róla screenshotot. Maga a busz pedig modern, légkondícionált és tényleg nagy a lábtér. A wifi mondjuk csak a magyar határig tart, ez eléggé kisstílű, a WC-ben pedig se papír, se víz, ezekkel kell számolni.

Bécsben aztán végigsétáltunk a buszpályaudvar és a belváros közötti kastélyok és templomok során (fent a képen a Károly-templom), majd megtekintettük a Császári kriptát és a Hofburgot. A palotában az ezüstgyűjtemény kemény kihívás volt: OK, átjött az üzenet, ezek aztán nem kispályáztak az edényekkel (sem), de egy órán át csak evőeszközöket nézni mégiscsak túlzás (utána az Imperial Apartments már jó).

A Praterben én most jártam először, és annyira szomorú, hogy ehhez képest az ugyanúgy kétmilliós Budapest nem tud saját vidámparkot felmutatni. Ott csak barlangvasútból volt vagy hat, plusz százféle más játék minden korosztálynak, hullámvasutak, elvarázsolt kastély, két óriáskerék, kisvasút, planetárium(!) és persze Madame Tussauds.

Utóbbi kisebb és egyszerűbb, mint Londonban, nincs se nyomozás, se belső kisvasút, se 4D-s mozi, de az alapvető élmény a viaszbábukkal ugyanolyan jó. Érdekes, milyen sokan csak fényképezik a szobrokat, pedig a falon külön feliratban is biztatnak rá, hogy érintsd meg őket. Az élvezet része, hogy kapcsolatba kerülj a hírességekkel, és erről fényképek készüljenek.

A szállásunk a Praterre nézett, a reggelihez pedig keresztül kellett sétálnunk a parkon a másfél kilométerre levő közértig. Soha rosszabb reggeli programot! Gyönyörű a park, az emberek kutyákat sétáltatnak, kocognak és bicikliznek.

Délután pedig átmetróztunk a Kaisermühlenre (ha jól értem, ez a félsziget neve), ahol először megcsodáltuk az épületeket, aztán sétáltunk egy másik gyönyörű parkban. Van egy 30 emeletes, széles társasház, amiben a lakások mindkét oldalra kinéznek. Ha délre nézel, akkor kizárólag betont látsz, ha északra, kizárólag fákat – érdekes hely. A parkban körbementünk a helyi kisvasúttal, jó volt látni, hányféle és milyen klassz szórakozási lehetőségeket nyújthat egy ilyen park a gyerekes családok számára.

Hazafelé pedig újra Flix, szegény Mercedes buszt és persze minket, szegény utasokat is szétráztak az autópálya hibái. OK, 2018-ban nem az M1-es autópálya Magyarország legnagyobb szégyene, de azért ott van a listán az is…

Városnéző sorozatunk újabb állomásaként Párizsban töltöttük a hosszú hétvége nagyobb részét. Egy utat Párizsba könnyű megtervezni, mert a város tele van világhírű látnivalókkal, viszont annyiban nehéz, hogy a fapados repülők nem járnak olyan sűrűn, mint például Londonba. Végül egy két éjszakás hosszú hétvége jött ki a számolgatásból, és már régen megvettem a jegyeket, amikor rájöttünk, hogy ez húsvét hétvége lesz (ezért nem volt még semmilyen program a naptárban!), és az is jól jött, hogy a pénteket munkaszüneti nappá avatták kedves vezetőink.

Úgyhogy pénteken reggel huss, lassan kezdünk hozzászokni a repüléshez, bár amikor 500 méter magasan a repülőgép fékezni kezd, még mindig rám jön a frász, hogy le fogunk zuhanni. Azt is jegyezzük fel, hogy a falusi fapados reptéren a „buszra szállás” műveletét Párizsban mennyivel kulturáltabban oldották meg, mint Rómában: rendezett sor, minimális várakozással (Rómában tolakodni kellett). Igaz, a Porte Maillothoz ígért leszállóhely maximum a Porte Maillot környékén volt, de a modern helymeghatározó technológia segítségével sikerült megállapítani, hogy hol vagyunk és merre induljunk tovább.

Most először sikerült megugrani azt is, hogy működő mobiltelefon legyen nálam (Noéminél eddig is volt), sőt, internet-kapcsolat is! Ehhez külön SIM-kártyát szereztünk Nórától, Dominó(!), és már csak a Telekom ügyfélszolgálatát kellett felhívnom a Porte Maillot melletti McDonald’sból, hogy kiderüljön: a Dominó kártyákhoz a roamingot külön engedélyezni kell, nem ám, hogy csak úgy telefonálgatni kezdesz külföldről…

Ragyogó napsütéses időt fogtunk ki, igazi sétára valót: Diadalív, Palais de Chaillot, Eiffel-torony, ez egy kellemes sétatávolság. Az Eiffel-toronyba eredetileg fel akartunk menni, de a helyszínen megállapítottuk, hogy erre semmi esély, mert kilométeres sor állt, abszolút mozdulatlanul. Persze a többség eleve esélytelen: sokkal több ember van ott, mint amennyi a hely kapacitása. Négy lift jár fel és le a torony lábain (pénteken csak három működött), de mivel a torony magas, a liftek kicsik és lassúak, van egy matematikai korlátja annak, hogy adott idő alatt mennyien tudják a tornyot megjárni. Na, ennél kb. tízszer többen álldogáltunk odalenn, úgyhogy rövid szemlélődés után ezt a programot passzoltuk.

Délután Louvre, amire alaposan rákészültem, hogy pontosan tudjuk, mit akarunk megnézni. Mona Lisa, Tintoretto – ugye Cinquecentóból, Avignon és Toulon között -, Tintoretto képei egyébként a Mona Lisával egy teremben vannak. Aztán Madame Récamiere és a többiek, klassz volt, de az az igazság, hogy ha csak úgy vaktában járkál valaki, akkor is bármerre jár, csodákat láthat végtelen mennyiségben.

A Louvre-ban volt először zavaró a franciák nyelv-nácisága, hogy mindent először franciául kell kiírni, ami hagyján, de néha kizárólag csak franciául. Na most a Louvre a világ leghíresebb múzeuma, és érdemes lenne felmérni, a látogatók milyen nyelveken értenek (esetleg a múzeum előtti néger gagyiárusoktól lehetne érdeklődni, mert ők mindenkitől megkérdezik, honnan jöttek, szerintem bármelyikük kapásból tudna pontos demográfiai adatokat mondani). Szóval egy Louvre-ban, egy központi helyen elhelyezett, gyönyörű szobor mellé csak franciául kiírni, hogy mit ábrázol, audio guide ide vagy oda, szerintem rövidlátó, korlátolt bunkóság.

A látnivalók között metróval közlekedtünk, amiben sokat segített, hogy egy idő után sikerült a Google Maps tervezője és a falakon látható jelek között összefüggéseket találni. A legnagyobb rejtvény a „Sortie” felirat volt, amiről azt hittem, egy megálló neve, vagy a végállomás, vagy valami nagyon híres látnivaló, annyira hirdették mindenhol… (azt jelenti: kijárat…) Az utcai közlekedés sajátossága pedig, hogy amit a gyalogoslámpák mutatnak, piros ember kontra zöld ember, ez nem utasítás, csupán javaslat, ha nem jön autó, nyugodtan át lehet kelni a túloldalra bármikor.

Szombaton kivonatoztunk a Versailles-i kastélyhoz, amihez a jegyárus kislány ékes angolsággal adott eligazítást – beszélgetni azért még szabad angolul Párizsban. A kastély előtt aztán egy órát álltunk az esőben a sorban, de végül is megérte, gyönyörű volt, és elképzeltük, ahogy XIV., XV. és XVI. Lajos, valamint Vágó Bernedett Marie Antoinette ezek között a falak között élt és uralkodott… amíg le nem vágták a fejét, ugye.

Délután a Rodin Múzeumban voltunk, legalábbis a kertjében, mert az is elég volt: gyönyörű kert, romantikus séta, világhírű szobrok, később zuhogó eső… Estére pedig egy romantikus kis éttermet néztünk ki a Montmartre-n az Instagramról – a fotó annyira mesebeli volt, hogy egy ideig abban sem voltunk biztosak, hogy a hely valóban létezik. Pedig létezik, csak zárva volt, de a környék valóban nagyon szép. Balra az Insta-fotó, jobbra az enyém, jó szeműek felismerhetik Noémit a kapu előtt.

Vasárnapra esett az egyetlen komoly szívás: a Notre Dame tornyaiba előre megvettük a jegyet, és nem akartuk, hogy kárba vesszen a pénz. A bejutáshoz viszont 2 órát(!) kellett sorba állni… A sor a templom melletti utcán állt, hidegben, huzatban, teljesen összefagytunk, mire végre bejutottunk. Akkor aztán lépcsőzhettünk felfelé egy csomót, hogy megtekintsünk egy darab harangot (Quasimodo harangozott vele, ugye), majd körben Párizs látképét, ami nem sokban különbözött attól, mint amit előző este a Sacré Coeur mellől láttunk. Ezzel együtt megérte volna – ha nem kell 2 órát sorban állni…

Elmentünk Rómába egy kétnapos városnézésre – azért két napra, mert ennyi időre mertük Zsófit itthon hagyni szüleimnél. Mindenki azt mondta, hogy kevés lesz, de egyáltalán nem, a főbb nevezetességeket jó szervezéssel simán meg lehet nézni ennyi idő alatt. Persze ha valaki jobban el kíván mélyedni például Raffaello műveinek a csodálatában, azt is meg tudom érteni, de mi két nap alatt is nagyon sok szépet láttunk.

Először utazási irodával akarunk menni, de aztán láttam, hogy ők se csinálnak mást, mint hogy megrendelik a fapados repülőjegyet és lefoglalják a szállást, plusz a jutalékuk, a csoportos út pedig eleve fel se merült, hogy ne kelljen másokhoz igazodni. Meg annyian mások is simán leszervezik az ilyen útjaikat önállóan, nem lehet olyan nehéz, gondoltam, és tényleg nem is volt semmi gond. Az mondjuk feltűnő, hogy a Ryanair mennyivel durvább stílusban akarja lehúzni az utasokat, mint a Wizzair, és az is fontos tanulság, hogy ha szállást foglalsz az útra, vidd magaddal a foglalást, azon ugyanis praktikusan fel van tüntetve a szállásod pontos címe, de ezektől eltekintve minden simán ment.

A kulturális benyomásaink is jók voltak: amikor a pályaudvaron egy rosszul öltözött férfi leszólított minket, valójában csak útba akart igazítani, talán ez a munkája, amikor pedig egy utcasarkon álltunk kissé elveszve, egy ötöltönyös úr kifogástalan angolsággal felajánlotta a segítségét, és az okostelefonjával az interneten rákeresett a szállodánk nevére, hogy megadja nekünk a hiányzó házszámot. Maguk az utcák viszont koszosak, zsúfoltak, hangosak és minden nagyon drága, mégis érdemes elmenni, mert Róma minden más várost magasan ver a kis területen belül elhelyezkedő történelmi műemlékek tekintetében.

Ezek egy része korábbi kulturális élményeinkből is ismerős volt: a pápaválasztásokat és a Da Vinci-kódot (update: természetesen az Angyalok és démonokra gondoltam, az az igazi római városnézős film) gondolom nem is kell magyarázni, Az édes élet egy jelenete a Csinibaba egyik jelenetében szerepelt, Hipervándor a Colosseumban. Aztán Legyetek jók, ha tudtok – Loyolai Szent Ignácnak valami csodálatos templomot szenteltek Róma belvárosában, ahol turisták alig voltak, olasz katolikus hívők, több százan viszont hangulatos zenés misét tartottak. Még Néri Szent Fülöpnek is szenteltek valakik egy kis kápolnát az egyik metrómegállóban – OK, eleve méltatlan a hely és zárva is volt, de így is klassz volt véletlenül beleütközni a metrólépcsőn lefelé sétálva. Könyvben pedig nagy rajongója vagyok Steven Saylor Gordianus-sorozatának, ami az ókori Rómában játszódik. Az egyik emlékezetes jelenetben Gordianus felmászik a Palatinus dombra és körülnéz – hát mi is felmásztunk a Palatinus-dombra és körülnéztünk, nekünk is szép volt. Jártunk az épületnél, ahol a szenátus ülésezett, bár sajna zárva volt, végigjártuk viszont belülről is a Vesta-szüzek házát – annak idején bemenni is életveszélyes volt, mármint nem közvetlenül, hanem mert a szüzeket tényleg szűznek akarták megőrizni. Gordianus a vonatkozó regényben persze bejutott, és most bejutottunk mi is.

A Via Appia maradt csak ki a tervezett látványosságok közül – az időnkbe belefért volna, azzal nem számoltam csak, hogy milyen fáradtak leszünk. Szombat délután volt, hőség, nyolc órányi városnézés után ültünk a Circus Maximus szélén és néztük, ahogy a gladiátorok mérkőznek egymással (volt egy ilyen bemutató műsor éppen), és képtelenségnek tűnt, hogy még továbbmenjünk a külvárosba kirándulni. Megnéztük viszont a Szent Pál Bazilikát, és milyen jól tettük, nekem még jobban tetszett, mint a Szent Péter Bazilika, mert nincs túlbonyolítva, viszont óriási és gyönyörű.

Ha valaki szintén elmenne Rómába, pár apróság, amit a neten mások nem írtak meg:

• a városon belüli útvonal megtervezéséhez a Google Maps tökéletesen megfelel, de legyen nálad offline is használható térkép,
• a tervezéshez érdemes előre átolvasni a metrómegállók nevét, mert a legtöbb helyre azzal a legegyszerűbb eljutni: Ottaviano – San Pietro (Szent Péter tér), Spagna (Spanyol lépcső), Vittorio Emanuelle (a legszebb műemlék a városban), Colosseo, Circo Massimo, Basilico S. Paulo…
• (szeptember közepén) se a Colosseumnál, se a Vatikáni Múzeumnál nincs nagy sor, a Szent Péter Bazilikánál van, de az is folyamatosan halad
• mindenhol vannak pizzaárusok, de nem nagy szám, viszont a mangó fagyi eszméletlen finom – fagyizni érdemes sokat, nem pizzázni
• ezt-azt bevásárolni a „Despar” üzletekben lehet – mi itthon is a Sparba járunk vásárolni, otthonos érzés volt
• a csontszerű anyagból készült Colosseum makett bent a Colosseumban 14 euró, a repülőtéren 6 euró, az utcán többnyire 1 euró.

 

A múlt héten Londonban voltam dolgozni. Szakmai szempontból jól sikerült az út, emberileg is jól éreztem magam – ennél részletesebb beszámolónak viszont nem látom értelmét, ezért csak néhány érdekesség:

A Canon Europe irodái egy olyan parkban vannak, mint amilyen nálunk az Infopark, tehát eleve irodaépületek számára lett kialakítva. Gyönyörű hely – nyáron persze még jobban tetszett volna, de így is öröm volt itt sétálni, nézelődni.

Londonban a kevésbé jól fizetett munkaköröket kizárólag indiaiak töltik be. Indiai például az összes taxisofőr és buszsofőr, a metróban az ajtónálló, az információs és az összes eladó. Az egyik sofőr konkrétan turbánban vezette a buszt. Az irodában a mérnöki állásokat kínaiak töltik be, illetve volt két indiai hölgy is – egy kezemen meg tudom számolni azokat, akikkel kapcsolatba kerültem és fehérek voltak.

Volt időm egy körre a belvárosban: Parlament, Big Ben, Westminster Apátság, Buckingham Palota – szép volt mindegyik, de a legjobban a parkok tetszettek, csodálatos parkok vannak a palota környékén. Jártam a 9 és 3/4. vágányon is a King’s Cross pályaudvaron. A képen vegyük észre a Mardekár/Slytherin sálját – lehetett választani a négy közül, de nem tudtam eldönteni, hogy zöldet vagy kéket válasszak a kabátomhoz, végül a karakteresebb zöld mellett maradtam… Az egyiptomi piramisoknak egyébként határozott előnye, hogy a Szaharában kiszámíthatóan jó az idő, például sohasem szakad az eső, ha meg akarod nézni őket…

Nyelvi problémáim szerencsére nem nagyon voltak, én legalábbis ki tudtam fejezni magam angolul, egyes beszélgetőpartereim hadarásával volt probléma: értem én az angol nyelvet, csak lassan beszéljék. Az akcentusok viszont mindenképpen szórakoztatóak, a szállodai recepciós például francia akcentussal beszélt és még affektált is, szerintem szándékosan utánozta Basil Fawlty-t, az irodai recepciós pedig csak simán affektált, de annyira, hogy eleinte egy szót sem értettem abból, amit mondott…

Azt pedig csak sejtettem, hogy a repülés a fapados szolgáltatóknak köszönhetően mennyire tömegközlekedés lett, de átélni még nem volt alkalmam. Odafelé még mindenki kimért üzletember volt, hazafelé viszont annyi gyereket hoztak a szüleik, hogy inkább játszóházban éreztem magam, mint repülőn. Zsófi egyébként még az út előtt, itthon kérdezte, hogy milyen repülőgéppel utazok majd, rózsaszínnel, lilával? Ezek a kedvenc színei, mindig ezek jutnak eszébe először. Nos…