Mire megláttam a kötetet a csepeli könyvtár újdonságai között, már milliószor hallottam a long tail (hosszú farok) jelenségről, nagyjából értettem is a lényegét, a technikai részét mindenképpen. Végigolvasni viszont kettős érzés volt: egyrészt nagyon pontosan definiálja a modellt, másrészt viszont felesleges volt ehhez egy könyv terjedelmét igénybe venni.
Nézzük sorban: bemutat egy üzleti modellt – nekem eddig még nem esett le, hogy egy üzleti modellről van szó, amelyet pontosan definiál, és csak érintőlegesen kapcsolódik például a web2.0 néven ismert jelenséghez. Három részből áll, egy adott üzletágon belül: 1. bárki előállíthat eladható termékeket, 2. az informatika fejlődésének köszönhetően végtelen méretű kínálatot nyújthatunk az interneten 3. hatékony szűrők szükségesek ahhoz, hogy mindez használhatóvá váljék. Pofonegyszerű, nekem túlságosan is az volt, bőven elég lett volna egy újságcikk terjedelme. Chris Anderson viszont üzletáganként elmagyarázza, hogyan lehet ezt megvalósítani, valamint kitér az emberi kultúra vizsgálatára is, az előbbi nagyon, az utóbbi kevésbé volt unalmas.
Viszont érdekes volt így visszaolvasni pollner és Trychydts vitáját. A könyv elolvasása után pollner tett egy állítást, ennek a lényege, hogy a hosszú farok blogjai adott esetben pótolhatják a mainstream médiát. Ezt az állítást Trychydts a maga sajátos stílusában cáfolta – de nem elég alaposan. Ő ugyanis arról írt, lehet-e a blogokból tájékozódni, ami egy kulturális megközelítése a kérdésnek, de a long tail üzleti modell, nem kulturális kérdés.
Pollner szerint az újságírás és a blogok viszonya olyan, mint a zeneipar és az mp3 viszonya, az ingyenes lehetőségek elviszik a pénzt az iparágtól – ez igaz, de ugyanúgy semmi köze a long tailhez. A long tail egy adott üzletágon belül értelmezhető, arról nem szól, hogy mi történik, ha egy üzletágat külső tényezők hátráltatnak. Ha viszont feltesszük, hogy egy újságcikk és egy blogbejegyzés ugyanannak az iparágnak a terméke lehet, akkor pollner állításának a cáfolata a könyvben is egyértelműen benne van: a hosszú farokra épülő üzlet nem lehet sikeres a függvény csúcsa nélkül, Chris Anderson tételesen bemutatja, miért nem működőképes az üzleti modell, ha csak a hosszú farokra épít, mainstream lapokra tehát továbbra is szükség lesz.
A hosszú farok modell úgy alkalmazható az újságírásra, ha terméknek nem az újság egészét tekintjük, hanem az egyes újságcikkeket és blogbejegyzéseket. Ehhez az amatőr blogbejegyzéseket az újságírók cikkeivel egyenrangú termékként kell kezelni, és eladni. Ha tehát az Index profi újságírók cikkeit technikailag blogként közli, annak semmi köze a long tail modellhez, ahogy annak se, ha a Népszabadság papíron is közöl egy-egy blogbejegyzést. Megfelel viszont a long tail modellnek a blog.hu, ahol a hirdetési rendszert a blogokra is kiterjesztették: itt az egyenrangúság még nem teljes, de ez már csak szerkesztési (szűrési) technika kérdése.