Kozmann György – Kaszala Claudia: Koló árnyékában

Természetes, hogy Kozmann Gyuri története foglalkoztatja a közvéleményt, hiszen Kolonics György szinte szó szerint mellette halt meg a hajóban, majd a Kolonicsot váltó Kiss Tamással harmadikok lettek az olimpián. Az is természetes, hogy el akarja mesélni, amit átélt, de legyen bár világklasszis sportoló, az írásos önkifejezés talán nem az erőssége. Adódik az ötlet, hogy együttműködjék valakivel, akinek viszont igen, ez történt korábban például a Magyar Narancsban megjelent interjú esetében is, amelyet Simon Andrea készített “Miattunk színészkedik mindenki” címmel: kitűnő cikk volt, őszinte, mély és érdekes, méltán nyert Minőségi Újságírásért-díjat.

Kozmann-Kaszala: Koló árnyékában, a könyv borítójaA decemberben megjelent könyv formátuma is interjú, a hasonlóságok azonban itt sajnos véget is érnek. A legnagyobb, egyben legszomorúbb különbség, hogy ennek a szerzője, Kaszala Claudia egyszerűen nem tud írni. Rákerestem, hogy ki ő, régebben gyorskorcsolyázó volt, később téli olimpiákat közvetített a tévében, majd a TV2-nek készített sztárinterjúkat például Schumacherrel és Beckhammel. De ki engedte őt billentyűzet közelébe?…

Kaszala Claudia ugyanis a könyv kedvéért az élő beszédet megpróbálta “irodalmivá” változtatni, és ezért teljesen átírta azt. Felesleges határozószavakkal és felnőtt férfiaktól idegen kifejezésekkel zsúfolta tele, ahogy az írott szöveget egy tévés bulvárújságírónő elképzeli. Mert nekem senki ne mondja, hogy Kozmann a lemenő hawaii-i nap bíborvörös fényét emlegette volna, a Magyar Narancs-interjúban sem csinált ilyesmit. A könyvben többször megnyilatkozó Györe Attilával pedig egy évig csapattársak voltunk, ő a legvagányabb és legnagyobb szájú kenus, akit valaha ismertem, kizárt, hogy valaha csak hasonlót kiejtett volna a száján, hogy “a szívemben az iránta érzett hálát és tiszteletet szomorúság és fájdalom járja át“.

És rengeteg további hiba van még. A szóismétlés elkerülésére például figyelni kell, de akkor sem szabad olyan szinonimát használni, amit valódi kenus még szintén soha ki nem ejtett a száján, így az evezésre a lapátolást – ahányszor ezt a szót hallom, mindig úgy érzem, szájba kellene vágni, aki használta.

Aztán az interjú jellegű szövegek esetében az elmúlt száz évben tökéletesen megfelelő volt, ha az alany egyenesen a szerzőnek mesélt, ezt az egyszerű és jól bevált szituációt felesleges tovább bonyolítani. Itt viszont azt a nyakatekert helyzetet próbálták felépíteni, hogy Kozmann nem Kaszalának Claudiának, hanem Andreas Dittmer német kenusnak mesél a hawaii-i reptéren, ami egy darab sztori előadásához még életszerű szituáció lehet, de egy mély lelki feltárulkozáshoz semmiképpen sem.

A könyv továbbá rövid: nagy betűkkel nyomtatták, sok-sok üres oldalt visznek el a fejezetek közötti szünetek, és hasonlóan nagy terjedelmet igényel a fenti szituáció kínkeserves megteremtése is. De mi marad? Néhány történet Kolonicsról, nettóban nem sokkal több, mint ami a Narancs-interjúból is kiderült. Hisztis fazon volt, de minden idők legjobb magyar kenusaként ezt elnézték neki. De legalább nem szállt el magától, kedves volt és önbizalom-hiányos.

Általában a kenuzásról is van egy-két jó sztori benne, például az ifiből a felnőtt versenyzésbe való átmenetet Kozmann nagyon jól érzékelteti. Aztán ahogy egy előfutamban először versenyzett Kolonics ellen, majd amikor először párost mentek, aztán ahogy először átérezte a felnőttek profizmusát Dél-Afrikában… Nyilvánvaló, hogy lenne a fiúknak mesélnivaló története bőven – hiú remény, de egyszer talán majd épkézláb tálalásban is elolvashatjuk őket.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük