Száz kilométer után

132 kilométert futottam eddig. Azt nem mondanám, hogy rohamos a fejlődés, netán a fogyás, de a tíz kilométer már elég lazán megy, és pillanatnyilag a súlyommal sem vagyok elégedetlen. Ugyanarra a pályára járok futni, ahogy elég sokan mások is. A futók többsége a húszas éveiben jár, de meglepően sok hatvanas is szokott kocogni. Érdekes módon a köztes korosztályok viszont hiányoznak – gondolom az iskola alatt még, és a nyugdíj alatt már ráér az ember sportolni, közben nem.

Általában én vagyok a leglassabb a pályán, de én is futok a legtöbbet, három-négy körben könnyű gyorsnak lenni. De ez nem okoz gondot, mindenki kényelmesen elfér, és az is jó, hogy a pálya szélességében is eloszlik a tömeg. Mert van, aki legbelül fut, mint én, van, aki a pálya közepén, és sokan a külső felén. Ezt én nem teljesen értem, szerintem pont elég körbefutni a pályát, mint hogy még hosszabbítsak rajta.

Azokat tartom csak problémásnak, akik fordítva futnak a pályán. Teljesen egyértelmű, hogy a futópályán a kijelölt haladási irány az óramutató járásával ellentétes, atlétikai versenyeken is, de még a Margit-szigeten is ezt ajánlják. A többség ezt be is tartja, néhány őrült van csak, aki szemben fut a többiekkel – tipikusan mint a viccbeli autópályás őrült (“Egy őrült szemben halad a forgalommal” – “Egy? Mind!”). Ezek tipikusan idősebb hölgyek, akik máskor, például a BKV-n is mellőzik a körültekintést. De van két fiatal is, akik szerintem a fitness nevű sportágat űzik, a lány legalábbis nagyon izmos, nagyon barnára sült, és mindig frissen mosott hajjal, kisminkelve jár a pályára futni. Ahol aztán a sportágban kötelező módon mosolyogva, és iszonyú sebességgel száguld körbe-körbe, visszafelé. Én csak egy-egy villanást szoktam látni belőle, nagy szerencse, hogy a pálya közepén szokott futni, mert biztosan nem venném észre különben.

Aztán van egy fazon, aki úgy fest, mint Bradley Whitford az Elnök embereiből. Ő mindig egy fél trafikot lógat a nyakában, plusz az egyik kezében cigányhifit visz, ugye kihangosítottan zenélő mobiltelefont, és azzal fut, naná, hogy ő is a rossz irányba! A múltkor Tina Turnertől ment a Simply the best című szám, ami tökéletesen alkalmatlan futáshoz. Egy másik alkalommal a pasas hátrafelé futott a pályán – mármint nem csak haladt a rossz irányba, hanem rosszfelé is nézett

Legjobban azokat kedvelem egyébként, akik amatőrök, akik lassabbak, akinek nehezebbek megy, és mégis harcolnak a körökkel. A múltkor például apuka a biztonság kedvéért futott a bicikliző kisfia mögött. A gyerek csak ment körbe-körbe, apuka meg szorgalmasan kocogott utána, amíg bírta, aztán amikor elfáradt, focizni kezdtek, soha rosszabb szombat délelőtti programot.

Trychydts komplett playlisteket közölt, merthogy ő mindig ugyanabban a sorrendben ugyanazt hallgatja. Én inkább random hallgatok zenét egy állandóan változtatott készletből, az utolsó két kedvencem Lady Gagától az Alejandro – ennek a klipje unalmas, de hallgatni nagyon jó, illetve a Scootertől a How much is the fish, eddig utóbbi eddig a tökéletes futós zeném.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük