Hazafelé autóztam és a rádión hallgattam az olimpiát. Két érdekes verseny volt egész nap, és bár itthon egész nap ment a tévé, naná, hogy a két legfontosabbat csak rádióban hallom. Na mindegy, tehát Cseh és Nemcsik döntője egyszerre volt és nagyon érdekesen oldották meg a rádiósok: a két riporter ide-oda adta egymásnak a szót a két döntő alatt. Végül semmiről sem maradtam le, végig követni lehetett az eseményeket és a riporterek még udvariasak is voltak egymással: vérprofin csinálták. Viszonyításképpen este a Fókuszban mélyinterjú Baumgartnerrel, szőke csaj első kérdése:
- Még nem unod?
- Mit?
- Hát ezt az egészet.
(Később.)
- És anyukád nem szokott izgulni, amikor beülsz az autóba?

Megtekintettük a tiszaberceli lovasnapokat, pontosabban csak az akadályversenyt. Előtte még hagyományos háziállat-elfogó verseny volt gyerekeknek. Egy nagy kört kellett alkotniuk, amelynek a közepén háromra elengedtek egy kecskét, másodszorra egy disznót, végül egy tyúkot. Szegény állatkákra aztán vagy hatvan gyerek ugrott rá, pontosabban először csak egy, aztán még ötvenkilenc – jó kis játék, tényleg. Valószínűleg az ötlet az, hogy az állat messzire szalad és a gyerekek hosszú sorban követik, de a három közül most csak a csirke jutott ki a körből, volt is nagy rohanás.

A lovasverseny jó volt, a várakozásommal ellentétben látványos és pörgős. Persze amikor ló és lovasa átugratják az akadályt, az nagyon szép és harmonikus, lásd a képen, de amikor nem, az gyakran vicces is. Sok ló ugyanis az utolsó pillanatban meggondolta magát és leparkolt az akadály előtt… Ilyenkor van még két javítási lehetőség, de a lovak többnyire következetesek voltak és másodszorra vagy harmadszorra sem ugrották át ugyanazt az akadályt. Ezt a lovasok közül érdekes módon a nők viseltek nehezebben, szinte mindegyik ütni kezdte a lovát, míg a férfi lovasok könnyebben beletörődtek a lovuk rossz napjába.

Például volt egy kb. tizenhárom éves kislány is, aki nyolc akadályt hiba nélkül hozott, ami azért nem semmi, a ló viszont a kilencedik, az orrunk előtt levő akadálynál meggondolta magát – ez a pillanat van a képen. A ló megállt, a kislány viszont értelemszerűen haladt tovább, azaz leesett a lóról, amin nincs is mit szépíteni, kiestek. A kislány rögtön ott az akadály előtt a földön terpeszt ülve sírva is fakadt, a ló pedig teljesen bestresszelt, kitépte a lány kezéből a kantárt és világgá szaladt, a szalagkorlát felett kiugratott a pályáról és eltűnt a szemünk elől.

Délelőtt egy karateversenyen voltam Gergővel. Nagyon klassz volt a társaság, mindenki örömmel és szeretettel fogadott minket, utoljára a Fradi kajak csapatában éreztem ilyesmit, ami valószínűleg mindkét esetben arra vezethető vissza, hogy a tagok sporteredményei között nincsenek jelentős különbségek…

Az esemény sportértéke erősen megkérdőjelezhető volt, ugyanis egyrészt elfogultak a bírók, másrészt nincs mezőny, lévén az évfolyamokat az övek színe alapján is elosztják. Például ha én beneveztem volna, akkor a 26 éves fehér övesek mezőnyében tuti az első hely a kata (bemutató) és a kümité (harc) szakágban egyaránt.

Érdekes, hogy a kisebbek harc közben még nem verik egymást, hanem csipeszeket kell levenniük az ellenfél ruhájáról, ami elég vicces, persze gondolhattam volna, hogy közöttük még nem az veszít, aki véresre verve a földön marad. A focipályán aztán láttunk egy kis privát bemutatót is, tényleg klassz, ha valaki le tudja rúgni a másik fejét, de nem csak azért, mert egy sötét utcában meg tudod védeni magad, hanem mert a képesség feltételez egy mozgáskultúrát és ruganyosságot.

Voltak igazi sportesemények is, Baumgartner majdnem pontot szerzett a Forma-1-ben, de nem mert olyan gyors volt, hanem mert annyian kiestek előle, illetve Kozmann és Kolonics Európa-bajnokok lettek C2 500 méteren. A Pulai-Novák-Hüttner-Fürdök négyes már a veteránok bajnokságából sem lógna ki, és a hullámos vízen hasznosult is a tapasztalatuk, szintén Európa-bajnokok lettek ezer méteren. Kovács Gergő és Vasali Laci pedig kétszázon, négyesben lett harmadik.

Bár teljesítettem már, ismét izgatott a kihívás: a szokásos egy helyett két kört futni a lakótelepen. Összesen nyolc kilométer, emelkedők és lejtők, házak, kutyák. És sikerült! Fáj a bokám, a térdem, a combom, álmos vagyok és fáradt, de sikerült, és a végén úgy éreztem, ha a lábam nem fájna, talán bírnék még egy harmadik kört is…

A Forma-1-et nevezhetik idén izgalmasnak, szerintem maguk a versenyek pont olyan unalmasak, mint évek óta mindig. Egy-egy pilótának sokkal többet ér a biztos célba érkezés és pontszerzés mondjuk a harmadik helyen, mint hogy komoly kockázat árán küzdjön a második helyért. Kudarckerülés – ez a szó illik a mentalitásukra, ami a versenyzők és csapatok helyében érthető is, csak éppen a versenyek baromi unalmasak, ha a versenyzők nem küzdenek egymással. Idén az izgalmasnak nevezett új rendszerrel csak annyit értek el, hogy nem mindig ugyanazok mennek elől, hanem változik a sorrend, de ettől a maga a versenyzés nem lett izgalmasabb.

Ezt a csapatokon belüli sorrend is alátámasztja. A Ferrarinál kifejezetten tiltják a versengést, Barrichello mint a hülyegyerek, úgy engedi el mindig Schumachert. Coulthard szerintem a Forma-1 legnagyobb lúzere, aki mindig csak a jó autóknak köszönhette, hogy élvonalbeli versenyzőnek tartották, valójában azonban soha, egyetlen csapattársát nem tudta megszorítani sem. Idén éppen Raikonnen alázza meg, úgyhogy nem értem, a McLaren miért nem rúgta ki már régen.

Az egyetlen szimpatikus mentalitást felmutató csapat a Williams, és ezt kicsit fájó szívvel írom, mert hagyományosan utáltam eddig a Williamset, a jó autóikat rendszerint szürke, átlagos tudású versenyzők vezették. Viszont náluk hagyományosan nincs csapatsorrend, és hála istennek idén egymás ellen is komolyan küzdeniük kell. A tegnapi futamon a rajtnál kialakult sorrenden csak a kiesések változtattak, Montoya és Villeneuve voltak, akik egyáltalán előzést hajtottak végre.