Hogy ne foglalják a helyet feleslegesen, kiválogatom a régi magnókazettáimat, meghallgatom őket, majd ami kell, letöltöm, aztán a kazetta megy a szemétbe. Így kerültek elő a 98-as Palik-mixek is, és azon gondolkoztam, milyen régen nem volt hasonló össznépi kedvencünk. Szerintem a második ilyen mix volt a legjobb, és mp3-ban megvolt már, de rákerestem a youtube-on is. A másodikhoz nem, de a harmadikhoz valaki vette a fáradtságot, és összevágta a vonatkozó videófelvételeket:
sport
Balaton-átúszás
Miután ez az átúszás a hagyományos, ráadásul huszonöt éve megrendezik, tökéletesre csiszolt rendezést vártam. Az északi parton, Révfülöpön ez így is volt, negyed tízre ért le velünk a vonat, és fél tízre vízben lehettünk volna, ha sietünk.
Az úszás
Az első kilométeren kénytelen voltam rájönni, hogy a csepeli strand úszómedencéje és a Balaton közepe mégsem ugyanaz: nincsenek csajozó kamaszok a sáv közepén, viszont a víz nagyon hullámzik, főleg amikor az átkelőhajók közvetlenül az úszók sávja mellett haladnak el oda-vissza. A második kilométeren pedig, miután kitöröltem az úszószemüveg belsejét kézzel, láttam, ami nagyban emelte a hangulatomat.
A csepeli strandhoz képest az is eltérés, hogy nem volt mihez képest beosztani az erőt, a két hossz gyors, egy hossz mell módszer itt nem volt járható. Úgyhogy mindig kinéztem magamnak egy úszót jó ötven méterrel magam előtt, gyorson úsztam, amíg utolértem, aztán pihi a következő szimpatikus úszó megpillantásáig. Két óra hat perc a vége, gondolom egész jó idő.
Szervezés a déli oldalon
A déli parton derült ki, hogy a konkurensek bizony odafigyelnek már olyan részletekre is, amelyek ezeknek a szervezőknek nem voltak fontosak. A célt például csak a többiek nyomában közelíthettem meg, mert szemüveg, mármint a dioptriás nélkül gőzöm sem volt, a part melyik részén kellene kikötni. Ez egy fekete pont, piros pont viszont, hogy a tényleges célban egyből bemondták az időeredményem.
A cél mögötti lezárt terepen lehetett átvenni a pólókat, mármint a tavalyi, végül elmaradt átúszásra készült pólókat, amelyekre ráragasztottak egy-egy „2006” matricát. Az a kisebbik baj, ha egy adott összegért egy szolgáltatás, például idei póló nincs, de ha még hülyének is néznek mellé… Nem azt kérem, hogy dobjanak a szemétbe nyolcezer pólót, hanem hogy magyarázzák meg, miért adnak tavalyit, és kérjenek elnézést, csökkentsék a nevezési díjat, vagy gyakoroljanak bármilyen gesztust. Egyébként az XXL-es kifejezetten kicsi rám, ahogy azt sem értem, a fehér alapszínű pólókat tulajdonképpen kinek szánják. Van, akinek nem tökéletes az alakja, és ez jól áll? (Újabb fekete pont.)
Szintén a lezárt részen kaptunk kólát, baromi jó ötlet öt kilométer úszás után szénsavas üdítőket kínálni, de ha minden igaz, volt rostos is, csak én nem vettem észre. Valami kaja is jól esett volna, fórumozóktól látom, hogy másnak is, de csak szemét Fornetti volt két bódéból, mindkettő előtt legalább száz méteres sor állt a tűző napon. (Fekete pont.)
Az északról átküldött csomagokat nem a lezárt részen, hanem azon messze túl, a mezőn lehetett átvenni. Ott sajnos kiderült, hogy a csomagokat nem sorban küldték át, és még rákérdezni sem tudtak, hogy melyik merre jár. Félóránként jöttek-mentek a hajók, ennek ellenére azt javasolták, néhány perc múlva érdeklődjek újra, szóval bocsánatkérés helyett itt is hülyére akartak venni, össze is balhéztam velük.
A csomagkezelés hiányosságait mások is megszenvedték, legalább ötvenen üldögéltek a sátrak körül a cuccukat várva. Nem panaszkodom, engem a célban várt Noémi és a szüleim, kaja, pia, napernyő és gyékény, de akit nem várt senki, az átúszta a Balatont, kivárta a sort Fornettiért, és még mindig ott állt telefon, pénz, szemüveg, papucs és igazolványok nélkül, és várhatott két órát úgy, hogy még az elkerített részre sem mehetett vissza enni és inni. (Bazi nagy fekete pont.)
Egyéb hibák
Engem ezek sem érintettek, de oda kellett volna figyelni az átkelő hajóra való kulturált feljutásra (hosszú sorban állás a tűző napon), a túl hangosan próbáló zenekarra, illetve az M7-esen levő dugóra is, utóbbira persze nem az átúszás szervezőinek, hanem a rendőröknek. Persze nem akarok naiv lenni: a Népszabadság is megírta, hogy egyáltalán nincs forgalmi ellenőrzés Magyarországon, miért pont az M7-esen levő dugóra figyelnének oda. Állítólag nagy razzia volt a hétvégén, hát mi autóztunk vagy ötszáz kilométert vidéken és Budapesten is, de az egyetlen rendőr Csepelen jött szembe, az is szabálytalanul. Életkorukat tekintve suhancok vezették, száguldoztak megkülönböztető jelzés nélkül, és miután átvágtak előttem a keresztutcán, csikorgó kerekekkel vették be a következő kanyart.
Az eredmény:
Az előzetes célkitűzésem az volt, hogy két óra alatt ússzam le és legyek az első ezer helyezett között. Az idő 2:06 lett, amivel 1069. lettem – a nagyságrend legalább bejött…
Megúsztam!
A Balatonfüred-Tihany öbölátúszáson az úszás volt a legkevésbé fárasztó. Eleve nem úsztam, inkább csak lubickoltam, mivel némi hezitálás után mégsem hagytam egyedül Takács Petit az öböl közepén, az általa diktált tempó viszont igazán nem volt megerőltető. Az időjárás persze betett: a tegnapi és a mai idő miatt kurva hideg volt a víz, végig attól féltem, be ne görcsöljön a lábam vagy a kezem, és teljesen átfagytam már az elején.
Dicsérni szeretném még a szervezést, kifogástalan volt, látszik, hogy rutinosan csinálják. Mondjuk rögtön a célba érkezés után a Sportpiac című sajtóterméket talán tudtam volna nélkülözni, a póló viszont annyira jól áll, amennyire egy fehér alapú póló csak jó lehet rám.
A vízben is voltak jó arcok, például egész csomóan résztávoztak, azaz hol gyorsan, hol lassabban úsztak. Ez egy nagyon értelmes dolog egyébként, de volt, aki a pihenéshez mindig belekapaszkodott az aktuális vitorlás kötelébe…. Egy kopasz úr is váltogatta a tempót, kifogástalanul úszott gyorson, a mellúszásnál viszont akkorákat fejelt a vízbe, hogy komolyan aggódni kezdtem érte. Mi, huszonhét éves veteránok eleinte egy energikus hatvanas hölggyel versenyeztünk, mármint ő simán lehagyott minket, de aztán lassanként behoztuk, majd lehagytuk. Szóval az úszás önmagában egy klassz élmény volt.
Az eredményt példás gyorsasággal közölték. Hét másodperccel győztem le Takács Petit, aki egyébként 1977-es, csak rondán írtam le az adatait a jelentkezési lapra. Ezúton is elnézést.
Amit utáltam, az a vonatozás. Állítólag a Balaton és környéke egy turisztikai szempontból kiemelt területe az országnak, Balatonfüred pedig egy különösen menő üdülőhely. Miért a legócskább, legmocskosabb másodosztályú személyvonatokkal lehet csak lejutni ide és vissza is? Miért nincs egy balatonfüredi vonaton első osztály? Miért nincs óránként Intercity? Ma összesen nyolc órát töltöttem utazással, ebből hatot a műbőr üléseken, ez jóval keményebb volt, mind a két óra úszkálás.
Kenuverseny a Római-parton (tíz évvel ezelőtt)
Találtam egy Nemzeti Sport-fénymásolatot, mely szerint 1994. május 15-én vízi sportversenyt rendeztek a Rómain a környékbeli iskolásoknak. Erre a versenyre valamilyen rejtélyes okból csináltunk egy négyest honvédosokkal. Az már csak ott a Rómain derült ki, hogy a kenu négyesek indián kenu négyest jelentenek…
Érdekes módon mégis indulhattunk, vicces volt becsusszanni a túrakenuk közé a tíz méter hosszú, de csak negyven centi széles hajónkkal, amiben térdeltünk. Aztán viccből vettünk egy bazi nagy rajtot, szinte kirobbantunk az indiánok közül, majd kényelmesen leevezgettük a hat kilométeres távot. A célba érés után két órán át vártunk a többiekre és az eredményhirdetésre, de érem helyett akkor is csak pólót és oklevelet kaptunk, amiket utáltunk, hiszen eleve az érmek miatt mentünk. De legalább a Nemzeti Sportban is benne voltunk.
Sportriporterek
Hazafelé autóztam és a rádión hallgattam az olimpiát. Két érdekes verseny volt egész nap, és bár itthon egész nap ment a tévé, naná, hogy a két legfontosabbat csak rádióban hallom. Na mindegy, tehát Cseh és Nemcsik döntője egyszerre volt és nagyon érdekesen oldották meg a rádiósok: a két riporter ide-oda adta egymásnak a szót a két döntő alatt. Végül semmiről sem maradtam le, végig követni lehetett az eseményeket és a riporterek még udvariasak is voltak egymással: vérprofin csinálták. Viszonyításképpen este a Fókuszban mélyinterjú Baumgartnerrel, szőke csaj első kérdése:
– Még nem unod?
– Mit?
– Hát ezt az egészet.
(Később.)
– És anyukád nem szokott izgulni, amikor beülsz az autóba?
Lovasnapok Tiszabercelen
Megtekintettük a tiszaberceli lovasnapokat, pontosabban csak az akadályversenyt. Előtte még hagyományos háziállat-elfogó verseny volt gyerekeknek. Egy nagy kört kellett alkotniuk, amelynek a közepén háromra elengedtek egy kecskét, másodszorra egy disznót, végül egy tyúkot. Szegény állatkákra aztán vagy hatvan gyerek ugrott rá, pontosabban először csak egy, aztán még ötvenkilenc – jó kis játék, tényleg. Valószínűleg az ötlet az, hogy az állat messzire szalad és a gyerekek hosszú sorban követik, de a három közül most csak a csirke jutott ki a körből, volt is nagy rohanás.
A lovasverseny jó volt, a várakozásommal ellentétben látványos és pörgős. Persze amikor ló és lovasa átugratják az akadályt, az nagyon szép és harmonikus, lásd a képen, de amikor nem, az gyakran vicces is. Sok ló ugyanis az utolsó pillanatban meggondolta magát és leparkolt az akadály előtt… Ilyenkor van még két javítási lehetőség, de a lovak többnyire következetesek voltak és másodszorra vagy harmadszorra sem ugrották át ugyanazt az akadályt. Ezt a lovasok közül érdekes módon a nők viseltek nehezebben, szinte mindegyik ütni kezdte a lovát, míg a férfi lovasok könnyebben beletörődtek a lovuk rossz napjába.
Például volt egy kb. tizenhárom éves kislány is, aki nyolc akadályt hiba nélkül hozott, ami azért nem semmi, a ló viszont a kilencedik, az orrunk előtt levő akadálynál meggondolta magát – ez a pillanat van a képen. A ló megállt, a kislány viszont értelemszerűen haladt tovább, azaz leesett a lóról, amin nincs is mit szépíteni, kiestek. A kislány rögtön ott az akadály előtt a földön terpeszt ülve sírva is fakadt, a ló pedig teljesen bestresszelt, kitépte a lány kezéből a kantárt és világgá szaladt, a szalagkorlát felett kiugratott a pályáról és eltűnt a szemünk elől.
Karateverseny, kajak-kenu Európa Bajnokság
Délelőtt egy karateversenyen voltam Gergővel. Nagyon klassz volt a társaság, mindenki örömmel és szeretettel fogadott minket, utoljára a Fradi kajak csapatában éreztem ilyesmit, ami valószínűleg mindkét esetben arra vezethető vissza, hogy a tagok sporteredményei között nincsenek jelentős különbségek…
Az esemény sportértéke erősen megkérdőjelezhető volt, ugyanis egyrészt elfogultak a bírók, másrészt nincs mezőny, lévén az évfolyamokat az övek színe alapján is elosztják. Például ha én beneveztem volna, akkor a 26 éves fehér övesek mezőnyében tuti az első hely a kata (bemutató) és a kümité (harc) szakágban egyaránt.
Érdekes, hogy a kisebbek harc közben még nem verik egymást, hanem csipeszeket kell levenniük az ellenfél ruhájáról, ami elég vicces, persze gondolhattam volna, hogy közöttük még nem az veszít, aki véresre verve a földön marad. A focipályán aztán láttunk egy kis privát bemutatót is, tényleg klassz, ha valaki le tudja rúgni a másik fejét, de nem csak azért, mert egy sötét utcában meg tudod védeni magad, hanem mert a képesség feltételez egy mozgáskultúrát és ruganyosságot.
Voltak igazi sportesemények is, Baumgartner majdnem pontot szerzett a Forma-1-ben, de nem mert olyan gyors volt, hanem mert annyian kiestek előle, illetve Kozmann és Kolonics Európa-bajnokok lettek C2 500 méteren. A Pulai-Novák-Hüttner-Fürdök négyes már a veteránok bajnokságából sem lógna ki, és a hullámos vízen hasznosult is a tapasztalatuk, szintén Európa-bajnokok lettek ezer méteren. Kovács Gergő és Vasali Laci pedig kétszázon, négyesben lett harmadik.
Két kör futás
Bár teljesítettem már, ismét izgatott a kihívás: a szokásos egy helyett két kört futni a lakótelepen. Összesen nyolc kilométer, emelkedők és lejtők, házak, kutyák. És sikerült! Fáj a bokám, a térdem, a combom, álmos vagyok és fáradt, de sikerült, és a végén úgy éreztem, ha a lábam nem fájna, talán bírnék még egy harmadik kört is…
Unalmas Forma-1
A Forma-1-et nevezhetik idén izgalmasnak, szerintem maguk a versenyek pont olyan unalmasak, mint évek óta mindig. Egy-egy pilótának sokkal többet ér a biztos célba érkezés és pontszerzés mondjuk a harmadik helyen, mint hogy komoly kockázat árán küzdjön a második helyért. Kudarckerülés – ez a szó illik a mentalitásukra, ami a versenyzők és csapatok helyében érthető is, csak éppen a versenyek baromi unalmasak, ha a versenyzők nem küzdenek egymással. Idén az izgalmasnak nevezett új rendszerrel csak annyit értek el, hogy nem mindig ugyanazok mennek elől, hanem változik a sorrend, de ettől a maga a versenyzés nem lett izgalmasabb.
Ezt a csapatokon belüli sorrend is alátámasztja. A Ferrarinál kifejezetten tiltják a versengést, Barrichello mint a hülyegyerek, úgy engedi el mindig Schumachert. Coulthard szerintem a Forma-1 legnagyobb lúzere, aki mindig csak a jó autóknak köszönhette, hogy élvonalbeli versenyzőnek tartották, valójában azonban soha, egyetlen csapattársát nem tudta megszorítani sem. Idén éppen Raikonnen alázza meg, úgyhogy nem értem, a McLaren miért nem rúgta ki már régen.
Az egyetlen szimpatikus mentalitást felmutató csapat a Williams, és ezt kicsit fájó szívvel írom, mert hagyományosan utáltam eddig a Williamset, a jó autóikat rendszerint szürke, átlagos tudású versenyzők vezették. Viszont náluk hagyományosan nincs csapatsorrend, és hála istennek idén egymás ellen is komolyan küzdeniük kell. A tegnapi futamon a rajtnál kialakult sorrenden csak a kiesések változtattak, Montoya és Villeneuve voltak, akik egyáltalán előzést hajtottak végre.