Noémi valószínűleg édesapjától örökölte a természet, illetve a természetfilmek szeretetét, mindkettejüket könnyen le lehet kötni azzal, ha leültetjük őket az Animal Planet elé. Steve Irwin, a krokodilvadász is gyorsan az egyik kedvence lett, én viszont sokáig legfeljebb annyit szóltam hozzá a műsoraihoz, hogy a krokodilok csak hagyján, de a rájákkal, azokkal nagyon vigyázz Steve. Ettől Noémi ideges lett, én pedig vidáman olvastam tovább.

Noémi aztán krokodilvadászos DVD-t kért volna karácsonyra, de magyarul sajnos egyiket sem adták ki, ezért a könyvet vettem meg, ez is nagyon jó ajándék lett, és most én is elolvastam. Kicsit rövid, sajnos, viszont nagyon jó képekkel van illusztrálva, és az a kevés szöveg viszont nagyon érdekes. Eddig ugyanis nem nagyon értettem, a fazon milyen megfontolásból szórakozik folyton a krokodilokkal: azt tudtam, hogy jót akar nekik, de konkrétan mennyiben segít rajtuk, ha lebirkózza őket? A könyvből ez is kiderül, illetve megismerhetjük Steve gyermekkori kalandjait az ausztrál hüllőkkel, illetve a házasságuk történetét Terrivel. Azzal pedig maximálisan egyetértek, hogy az állatokra vigyázni kell, a krokodilokra is, a műsort pedig ma már együtt nézzük Noémivel. Ajánlok még egy személyes hangú bejegyzést a kötet fordítójától, amelyben részleteket is közöl a könyvből.

(A könyvkritikához nem tartozik hozzá, de nem vagyok biztos benne, hogy Terri Irwin Steve halála után sikeresen felnőtt volna elhunyt férje eszményeihez. Az még érthető, hogy a krokodilok kergetése helyett az állatkerttel és a gyermekeivel törődik, de mintha előtérbe került volna a férj emlékéből húzható anyagi haszon. Legalábbis erre utal, hogy az alig tízéves Bindinek már saját műsora, fitness-DVD-je, ruhakollekciója, Trouble in the jungle címmel raplemeze és játékbabája van, a Steve-et krokodilvadász útján elindító nagypapát viszont kiutálta az általa is létrehozott állatkertből.)

Rita a Citibankban dolgozik, és meghívott minket is a cég szokásos éves Halloween partyjára. Még ő sem volt soha, ezért nem tudtuk pontosan, hogyan kell készülni, például hogy hányan fognak beöltözni. Mi mindenesetre készültünk, én először vak koldus akartam lenni, kértem volna fehér botot valakitől, aztán a Tesco kínálata alapján mégis ördög lettem, Noémi még farkat is készített nekem. Ő maga boszorkány lett, varázslósüveggel, nagy orral, lepellel és kölcsönkért seprűvel.

A party a Vasúttörténeti Múzeumban volt. Hangulatosan előkészítették hozzá a parkot, gyertyák vezettek a hangárig és félelmetes hangok szóltak a hangszórókból. Két kísértetlány megpróbált ránk ijeszteni egy vonat mögül, sikoltoztak, de elég gyér volt, aztán egy bokor mögül egy csontváz ugrott elő kiabálva, attól viszont majd’ beszartunk.

Volt svédasztalos kaja, meg üdítők ingyé, ettünk, ittunk, beszélgettünk, aztán éjfél körül kezdődött a műsor. Az első fellépő nevét nem jegyeztem meg, de a Citibank HR-es vezetője volt. Rap műsort adott elő, és minden számhoz adni kellett neki két kulcsszót. Erre spontán felépített egy komplett rap-szöveget, marha jól csinálta, mint Eminem a 8 mérföldben, csak itt nem párbajozni kellett, hanem összehozni például Korda Gyuri pókerezését a hálókocsival, az autópályát nem tudom mivel, és mindezt rögtönözve, nagyon szórakoztató volt. Az utolsó számnál bekapcsolódott a megasztáros Boogie, szintén Citibank-alkalmazott, aki aztán önálló műsort is adott blues, rock és egyéb stílusú slágerekből.

A túlórát nálunk soha nem fizetik ki, csak lecsúsztatni lehet, a hétvégét ráadásul duplán, úgyhogy idén eddig egy nap szabadságot vettem csak ki. Ideje volt pihenni egy kicsit, főleg, hogy Noémi is végzett a vizsgáival, így elnyújtottuk a hétvégét Bujon, ami a kánikula miatt elsőrangú ötletnek bizonyult. Persze ott is ugyanilyen meleg volt, csak nem a hivatalban, hanem strandon vagy ágyban, elsötétített szobában ért, kedden például este nyolckor tettük ki a lábunkat a házból először.

Vasárnapig lent voltak Pistiék is, Bence most már megkülönbözteti az embereket, és idő kell, mire megszokja őket. Mi is csak két nap után tudtuk babusgatni, de akkor már nagyon barátságos és aranyos volt, igaz, a legboldogabban akkor vigyorgott, ha az édesanyja vette vissza.

Egyik este szalonnasütést rendeztünk Pistiéknél (tulajdonképpen a nagymamánál), erre az alkalomra Noémi édesapja készített egy profi szalonnasütőt. A szalonnát a két tányér közé kell tenni, így nem ég meg a tűzben, és a zsírja egy kis csőrön át kifolyatható a kenyérre. Higiénikusabb, gyorsabb és hatékonyabb is, mint a szokásos csepegtetés, igaz, az egész estét programot egy órásra rövidíti le.

A Simsben is nevelődnek az újabb generációk. Magunkból indultunk ki, mára pedig a dédunokánknak is két fia született, mindkettő magániskolában tanul, ő maga pedig hajlott hátú öregember lett, még szerencse, hogy party DJ-ből előléptették valami előadónak. Az anyjuk két gyerek felnevelése után, nyugdíjasként kezdett el dolgozni, mert kell a pénz, én pedig még mindig ott kísértek a ház körül.

Több mint három éve járunk Noémivel, ebből két és fél évet távkapcsolatban, de szeptember óta már rendesen, naponta találkozva. Összeszoktunk, megvagyunk, szeretjük egymást – itt volt az alkalom a lánykérésre. Még otthon vettem gyűrűt, és este, romantikus vízcsobogás mellett megkértem Noémi kezét. Ő igent mondott, fanfárok szóltak stb.

Fakír-show

A diszkó előtti show ma egy fakír fellépése volt. A barátunk nagy készülődést követően egy szöges deszkára, majd szöges deszkák közé feküdt, amelyek tetejére a közönségből felkért lányokat állítottak. Nyilvánvalóan kamunak nézett ki az egész, jókat röhögtünk Norbiékkal – amíg minket is fel nem hívtak a színpadra.

Az én feladatom az volt, hogy egy szamurájkarddal szúrjam torkon a fakírt. Szemben álltunk egymással, őt hátulról megtámasztották, nekem pedig a kezembe adtak egy kétméteres kardot, amit először alig bírtam el. Aztán megtámasztottam a torkán és nyomni kezdtem, először csak lájtosan, aztán tiszta erőből, bele a torkába… Persze nem ment. Benyomódott a torka, de valamilyen rejtélyes izmával megtartotta a tiszta erőből rányomott kardot, sőt visszatolta, a torkával. Csak később ugrott be, hogy ha későn feszít rá vagy valamiért ellazul, azonnal átvágom a torkát. Ugyanezt megcsináltuk a hasával is, ott már számítottam izmokra, majd Norbi próbálta átfűrészelni a hasát, a torkát és az orrát. A helyszínen közelről is mindez teljesen hitelesnek tűnt, elképesztő volt átélni.

Este az Arató diszkóban voltunk Noémivel és a szobatársával, Anitával. Az Aratóba, bár klasszikus diszkó, pont az olyan, E-Klubból kiöregedett fazonok járnak, mint én vagyok, és a hölgyek többsége is közelebb áll már a harminchoz, mint a húszhoz. További piros pont az ingyenes ruhatárért, és amiért a táncparkettről kiküldik, aki dohányzik. A diszkósok viszont nem érzik a hangulat-csinálás folyamatát, inkább csak nyúlkálnak egyszer ilyen, egyszer olyan számokhoz.

Egyebek között azzal szórakoztattam magam, hogy mások ismerkedési módszereit figyeltem. Ha valaki még soha életében nem járt diszkóban, annak elmondom, hogy a kiszemelt lánnyal valamiképpen el kell kezdeni közösen táncolni, aztán a lehetőségek függvényében tovább közeledni hozzá. A szituáció humora abból következett, hogy alapesetben senki nem tudta, a társaságomban levő két lány közül melyik az én csajom. Így aztán, ha egy versenyző nem volt szimpatikus Anitának, akkor helyet cseréltek Noémivel, mindkét lánnyal egymás után viszont már kevesen mertek kikezdeni…

Aztán volt egy srác, aki a mosdóból kifelé jövet kifizette nekem a használat ötven forintos díját, mert a ruhatárral szemben az nincs ingyen, és szokásomhoz híven fennakadtam azon, hogy pénzt akarnak kérni tőlem. Sajnos a gondolataimat abban a percben éppen nem sikerült szavakba önteni, szóval ott álltam és hülyén néztem, mire a srác adott a néninek egy százast és közölte, hogy a vendége voltam. Na, ez a srác később Noémivel próbálkozott együtt táncolni. A projekt csak a kezdeti szakaszában járt, és ezt természetesen nem lehet zokon venni, hiszen nincs ráírva, hogy a barátnőm. Viszont amikor szolídan közbeléptem, megemlítette, hogy miért szúrom el neki, hiszen ő fizetett be a vécére. Bocs, mondom, ennyire mégsem vagyok hálás érte…

Ma megvolt az idei első strandolás és az első leégés. A mogyoródi Aquarénában voltunk négyesben és csúszdáztunk orrba-szájba. Kitaláltuk, hogy egy csúszás kb. száz forintot ér, tehát ahhoz, hogy a horribilis, 4200 forintos belépti díjat behozzuk rajtuk, 42-szer kell lecsúszni. Végül 35-ig jutottam, de a végére már szédültem a sok pörgéstől és csapódástól. Minden csúszdán lecsúsztunk legalább kétszer, a legveszélyesebb a polifoamos csúszda volt, mert az óriási sebesség miatt a végén nagyon durva a vízbe csapódás, megütöttem a nyakam és a mellem is. A legviccesebbek a csúszógumival használható csúszdák voltak, a pirosban klassz időalagút-szerű karikák voltak, a kékben pedig jól lehetett ütközni és tilitolizni a többi résztvevőt.

A nap fénypontja lehetett volna a Zanzibár koncertje, ha lett volna, mert sajnos csak egy számot adtak elő valami reggeli tévéműsornak, de arról is lemaradtam. Viszont Terecskei Rita, a Zanzibár énekesnője a mellettünk levő csúszdán csúszott le, kifejezetten jó alakja van. Sidi, a gitáros viszont nem egy strandoló típus, végig utcai ruhában maradt, és tiszta hófehérek voltak a kezei.

Az aktuális jótanács: nem érdemes délután három óra után menni az Aquarenába, mert lehet, hogy spórolsz egy ezrest a belépőből, viszont mindenki így gondolkozik és fél négytől látványosan nagyobb sorok voltak, mint nap közben bármikor.

Eddig többnyire az iroda ablakán kinézve láttam csak, hogy süt a nap és éreztem, hogy baromi hőség van, de például tegnap még ez se tűnt fel, annyira pörögni kellett. Nesze neked nyári pangás. Egyébként a lányok úgy dolgoznak, mint az igáslovak, úgy viselkednek, mint az angyalok, a tagnyilvántartás tehát halad, a minisztérium kiírta a Pályázatot, az előfizetők megkapták az újságjaikat, szóval a péntek például egy jól sikerült nap volt, de ötkor, mikor hazaértünk, azonnal bealudtam és még hétkor is alig lehetett életet lehelni belém.

Mostantól viszont tényleg úgy teszünk, mintha a nyár nem csak annyiban különbözne a téltől, hogy melegünk van az irodában. Délelőtt például két határozottan nyárias filmet néztünk meg videón, legalábbis a Múmia a sivatagban, a Hóbortos hétvége pedig egy tengeri szigeten játszódott.

Délután pedig sétahajózni mentünk a Dunára, ami régi tervem volt, mert egy kellemes nyári programnak ígérkezett. Az is lett, a Boráros térről két óra alatt vitt fel a sétahajó a Rómaira, ezalatt végig a felső szinten ültünk, ahol elég nagy volt a szél, de nagyon szép volt a kilátás. Így visszagondolva a hajó aljában talán mégis jobb lett volna, mert a romantikához a nyugalom is hozzátartozik, márpedig a motor zúgása meglehetősen hangos volt ott, ahol mi ültünk.

Nagyon érdekes utastársaink voltak, a legcikibbek egy öttagú család férfitagjai voltak. Mindketten végig videokamerázták, részben a családot, részben a Duna partját, azok közé a turisták közé tartoztak, akik a tájat csak a kamera kijelzőjén keresztül látják. Azt nem értem, hogy mi a fene lehetett annyira érdekes és megörökítésre méltó a part menti házakban, egy forduló sétahajóban, a Margit-szigeten, vagy a Hajógyári-szigeten a kikötő melletti kőfalon, merthogy mindet lelkesen kamerázták. Még ha a gyereket vették volna, de nem, sőt az volt a csúcs, amikor anyuka apuka lábára tette a kicsit, az viszont oda se bagózott rá, mert éppen egy mellettünk elhaladó, számukra gondolom végtelenül egzotikus motorcsónakot vett fel.

Viccesek voltak még a matrózok, akik lazán föl-le szaladgáltak a mentőcsónakon, a dagadt kormányos, aki lejtett egy könnyed korlát-táncot, hogy rászóljon az elkóborolt utasokra az alsó szinten, illetve a másik kormányos, aki rám dudált, amikor mobiltelefonálás közben véletlenül besétáltam a kormányosfülke elé és eltakartam előle a kilátást. Szóval klassz kis délutáni program ez, tanácsként még annyit, hogy lakóhelytől függően inkább lefelé, a Rómairól érdemes jönni a Boráros térig, hogy ne onnan a világ végéről kelljen hazabuszozni, mint nekünk, kellemesebb, ha a hajó már eleve hazafelé visz.