Fotósorozat rólam

Klassz, amikor az ember barátjának a modellfotózás a hobbija. Klassz, mert a modellfotózáshoz elsősorban sokféle modell kell, így ránk is sor kerül, és klassz a hobbiszint is, mert így Trychydts nem profi modellekkel vagy megbízókkal dolgozik, hanem a barátaival, ezúttal velem. A múltkor hármunkról készített családi fotókat, a hobbijának köszönhetően tehát már két komplett sorozat van rólunk egészen kitűnő minőségű képekből. Plusz Trychydts fotózta már Nórát is, meg az esküvőnket is, Zsófi keresztelőjét is, ráadásul mi magunk is Trychydts korábbi fényképezőgépét használjuk, amit meghatározatlan időre kölcsönadott nekünk – kész főnyeremény az ismeretsége.

Szatmári Péter, kép a fotózásrólEzúttal tehát én voltam a modell, ami különösebb meglepetést nem hozott, öltönyben kellett megjelennem a már ismert stúdióban. Ott pedig egyszerűen követtem az instrukciókat, ez sem okozott problémát, bár ahhoz, hogy ezek a képek válltól felfelé ilyenek legyenek, válltól lefelé néha meglepően idióta testtartásba kényszerültem. A Telesport műsorvezetői jutottak eszembe, akik az asztal felett látható öltönyhöz az asztal alatt néha rövidnadrágot viseltek, itt is csak az volt a fontos, ami felül látszott.

A kész képek pedig hát ilyenek, nekem elég furcsa ilyen precízen beállítottan, precíz megvilágításban viszontlátni az arcomat. Nagyjából olyan, mint a hangomat viszonthallani, furcsa, de a többség szerint a képek jók lettek, ennek örülök. Nicoline kérdezte, mire fogom használni őket, gondolom első körben Facebook-profilfotónak (egyébként már az előzőt is Márk készítette Zsófi keresztelőjén), később pedig, algi ötlete nyomán, ha bekerülök a 100 leggazdagabb magyar közé, majd abba a kiadványba is küldök ezek közül.

A képek megtekinthetőek Trychydts vonatkozó flickr-albumában,

A tökéletes fénykép

Gergő iPhone-ja, Trychydts Kindléje, illetve az iPad-os videók kapcsán sokat gondolkoztam azon, hogy bizonyos eszközök beszerzésére valószínűleg rászánnám a pénzt, de csak ha biztos lennék abban, hogy az beváltja a hozzá fűzött reményeimet. Ehhez azonban néhány hétig ki kellene próbálni őket, amíg kiderülne, hogy illeszkednek-e a mindennapi igényeimhez. Az iPadon például nem lehet videóchatelni, Microsoft Office dokumentumokat szerkeszteni, DivX-videókat nézni vagy kincset keresni a Facebookon – pedig a netbookot elsősorban ezekre használjuk… A Kindlén inkább cikkeket olvasnék, mint könyveket, a kérdés, hogyan jutnának el a készülékre, az iPhone pedig ma már egyáltalán nem olyan vagány, és a mostani telefonommal is elégedett vagyok.

Azt viszont szilárdan elhatároztam, hogy új fényképezőgépet veszünk. Történt, hogy az első babaúszáson a korábbi fényképezőgépünkkel szinte egyetlen értékelhető fotót sem tudtam készíteni. Márpedig ha mondjuk rólam csak félévente készül egy-egy jó kép, akkor sincs semmi, ugyanúgy nézek ki, mint tavaly, Zsófi viszont iszonyú tempóban változik, ő csak most kisbaba, most kell jó képeket készíteni róla.

Zsófi az uszodában

Érdekes módon Trychydts, majd Gergő is azonnal átadott egy-egy jó minőségű fényképezőgépet, hogy néhány hétig kipróbálhassuk őket. Fuji Finepix S5100 és S5500, ha valakit érdekel, melyek közül az utóbbi jobb, ugyanakkor előbbi ingyenesen lehet nálunk, míg a másikat Gergő a reális áráért adná el (tudományos alapon: megnéztük, mennyi lenne a Vaterán).

Úgyhogy abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy eldönthetjük, jobb-e annyival a nagy fényképezőgép, és ennek örömére szorgalmasan fotózunk is mindkettővel. A válasz valószínűleg: nem, mert a kis gép nagyon jól szerepelt az alapítvány IT Klubjában és az uszodában is (lásd a fenti képen). A nagyobbikkal viszont, bár ez nem perdöntő, a hétvégén csináltam egy gyakorlatilag tökéletes fotót Zsófiról:

Tökéletes portré Zsófiról

Esküvő, 4. rész

Videózás

Sokáig agyaltunk, hogy ki videózzon: Pistiék esküvőjén én jó felvételeket készítettem, de a sajátunkról nehéz lett volna. Gabi végül önként jelentkezett, és a barátjával, Lacival nagyon jól meg is oldották a feladatot, minden fontos jelenetről, eseményről, résztvevőről van videónk.

Fotózás

A fotózással úgy voltunk, hogy mindenkinek van már digitális fényképezőgépe, szokott is mindenki fényképezgetni, majd begyűjtjük ezeket és kiválogatjuk a jó képeket. A saját gépünkkel mindig a legközelebb álló vendég fényképezett, ezek többsége nem lett nagy szám, mert aki nem ismeri, nem tud jó képet készíteni vele. Gabiék fotói között lettek nagyon jók, ezeket már meg is kaptuk, ahogy nyilván a többiek fotói között is, de azokat még nem.

Kiemelkedően sok és jó képet készített viszont Veronika, Trychydts és Balu, akiket nem kifejezetten fotózni hívtunk, viszont ha már Lectusptoho néven most alakítottak fotós vállalkozást, presztízsokokból igazán kitettek magukért. Nem is gondoltam volna, amíg nem látom, hogy pontosan mi a különbség egy amatőr és egy profi között: mi néha csinálunk egy-egy jól sikerült képet, lett is összesen talán harminc jó köztük, ők viszont összehoztak százötven olyat, ami nem csak jó minőségű, tehát nincs alul- vagy felülexponálva, nem homályos és nem maradt le semmi, de még egy-egy érdekes pillanatot is el tudtak kapni. Ehhez mindig megkeresték a megfelelő szöget, tornamutatványokat végeztek, illetve szükség esetén lebontották akár a templomot is – Balu és Trychydts is legalább egyszer belerúgtak a templom szószékébe menet közben… Az eddigi bejegyzéseket illusztráló képeket mind ők készítették (a bejegyzés végi indafotós album már vegyes).

Vonatozik a család

Hibákat is követtünk el

Kettő komolyabb hibát vétettünk a szervezés során. Az egyik, hogy legalább három további ismerőst is meg kellett volna még hívni, ezt sajnálom, ígérem, hogy az ezüstlakodalomra ők is meghívást kapnak. A másik, hogy a táskámban mindennek pontosan megvan a helye – de most nem volt nálam táska. Ezért mindent annak adtam oda, aki éppen a legközelebb állt, és a lagzi végefelé igyekeztem mindent egyenként visszaszerezni. Fényképezőgép, kamera, telefon, pénz, majdnem minden megvolt, egyvalami nem: a lakáskulcsot hagytam anyukámnál, de mivel erre csak a házunk előtt jöttem rá, hajnali fél négykor még volt egy vidám utunk a szüleimhez. Nesze neked nászéjszaka!

Szilveszteri buli

Gergőék minden évben sok meglepetéssel készülnek a szilveszteri bulira, idén egyebek között koktélokat készítettek nekünk, úgyhogy fél óra után mindenki ugyanazt a kék italt szopogatta. Megismertünk egy új kártyajátékot, Halli Galli a neve, és egy recepciókon használt csengőt kell csapkodni, ha két egyforma lap kerül az asztalra. Ezzel elütöttük az időt éjfélig, amikor is megpróbáltuk elrontani a visszaszámlálást, mint az avonos csajok a reklámban, de annyira kisebbségben voltunk, hogy a többiek szerintem észre sem vették. Éjfél után zenés, táncos mulatságot csaptunk, illetve szintén kártyázott, aki még tudott… (Vegyen digitális fényképezőgépet Ön is! A technika vívmányainak köszönhetően már másnap reggel visszanézhetik együtt a házibulin készült összes kellemetlen, kínos és kompromittáló képet!)

Egy havilap szerkesztése

Valószínűleg csak azért, mert még nem ismerem a hátulütőit, de régóta azt gondolom, hogy havonta megjelenő újságot tök jó lehet készíteni. A hetilaphoz képest nincs az az idegtépő hajsza, van idő megtervezni, előkészíteni, leszervezni a cikkeket, elolvasni, rakosgatni, tördelni őket.

Múlt pénteken írt egy e-mailt Hundzsa Hajni, hogy délután találkozzunk a pénz miatt, illetve kellene neki a BIT-be a két héttel korábban felajánlott cikk a radio.blogokról – vasárnapra. Vasárnap, Noémi ballagásáról hazaérve olvastam el ezt a levelet és nyilván nem álltam neki cikket írni, viszont szívélyes üdvözletem küldtem Hajninak, aki aztán kedden felhívott, hogy akkor ma estére mégis, ha lehetne.

Lehetett, a Delphi klub alatt megírtam a cikket, és örvendtem, hogy ha már az előzőből kimaradtam, legalább az utolsó BIT-ben benne leszek. Aztán eljött a következő péntek reggel, erre ismét keresett Hajni, hogy a Szektor című rovat vezetője az utolsó pillanatban passzolt, és nem tudnék-e írni valamit arra a két oldalra. A végső határidő szombat reggel – szóval ennyit a havonta megjelenő magazinok lapzártájáról. (Egyébként a WiW-ről írtam, ez volt az esti programom.)

Délután még bent jártam a Haliban, Márk megmutatta az új fényképezőgépét, valamint feltankoltam újságokból. A XXVIII/11-es Nyúz még nincs kint a weben, úgyhogy most láttam először a címlapot: az új fotós bemutatkozásként lefényképezte az iskola épületét, fölé a felhőtlen égre pedig Arial betűkkel kiírták, hogy ez lesz az iskolai napok helyszíne… Fantázia, ötletesség, grafikai tudás – ezek nincsenek benne, viszont némi tavaszi fáradtságot felfedezni vélek…

Sajtófotózás

Mióta az Év Embere lett a Magyar Hírlapnál, majdnem naponta készül interjú Misivel, és jellemző különbségek vannak az érkező újságíró-csapatok taglétszámai között. A TV2-től hárman jöttek egy egyperces Magellán-műsorrész kedvéért (operatőr, műsorvezető, technikus), a Magyar Hírlaptól ketten (riporter és fotós), a Sansz című civil témákkal foglalkozó újságtól pedig egyedül érkezett egy újságíró. Utóbbinak éppen elromlott a digitális fényképezőgépe, ezért engem kért meg, hogy csináljak képeket és küldjem el neki.

Úgyhogy ma reggel sajtófotókat készítettünk Misiről, először csak én, aztán Anikó is, akiről kiderült, hogy régebben elvégzett egy fotós tanfolyamot. Mondott is mindenféle szakszavakat, mint fókusz, meg zúm, de mint kiderült, a saját digitális gépemet ettől még én tudom jobban kezelni – azt viszont ő tudta jobban, hogy a háttérből érdemes lenne kivenni az ebédlőasztal közepén éktelenkedő, nejlonba csomagolt, használt monitort…

Kép Csobánkáról

Nagyot ebédeltem nagymamámnál Csobánkán. Andrassew Iván írta a naplójában, hogy az öccse olyan sok digitális képet készített már, hogy soha nem fogja tudni az egészet elrendezni, összeválogatni. Elhatároztam, hogy én is rendszeresen hordani fogom a fényképezőgépet, a képek a bloghoz is jól jönnek, úgyhogy íme, ezt látja nagymamám, ha körülnéz a teraszról: