Teleobjektívvel a Népligetben

Januárban vettem egy Canon 55-250-es teleobjektívet azzal a tudattal, hogy ritkán fog kelleni, de olyankor nagyon. Ez így is lett, már aznap este a Táncdalfesztivál koncerten az Arénában csak azzal fotóztam, mert közvetlenül a színpad elé nem volt szabad bemenni. Később az ABBA Tribute koncerten használtam, aztán egy ideig nem voltak jó koncertek, most pedig már se jók, se rosszak nincsenek.

A természetfotózás nálam sokáig szóba sem jöhetett, mert szerintem egy teljesen érdektelen dolog. A természet maga csodálatos, én is szeretek kirándulni, a jó levegőt stb. De ha a drága felszerelésedet oda is cipeled, vársz, koncentrálsz, és sikerül elkapni technikailag és kompozícióban is a pillanatot, akkor is van egy képed egy cinkéről, egy mókusról vagy egy virágról. Ki a fenét érdekel?

Megihletett viszont ennek az amerikai madárfotósnak a videója, mert a koronavírusból kifolyólag embereket úgyse lehet most fényképezni. Úgyhogy amikor kimozdultunk a családdal a Népligetbe, én is nekiálltam természetfotókat készíteni, és lettek is fényképeim ilyenekről, mint cinke, mókus, virág… Végül is jól szórakoztam – Szakács Gergő akusztikus koncertje az Akváriumban azért valószínűleg jobb lett volna, de hát ez van.

Egy másik érdekes tapasztalatot is szereztem a teleobjektívvel: messziről jól lehet „candid” (~őszinte, nyílt, természetes) képeket készíteni így a gyerekekről, mert nincs műmosoly, nincs beállított póz, hanem el lehet kapni a természetes arckifejezéseiket, viselkedésüket. A tavaszi napsütés, a tágas rét és a kis méretű Canon 55-250-es jó összeállítás egy kiránduláshoz.

Canon EOS RP-vel fotóztam a hétvégén

A múltkori M100-as (mint alsó kategória) után egy felső kategóriás gépet is ki akartam próbálni. Mit tudnék produkálni nagyon drága eszközökkel? A full frame-es érzékelőnek óriási mítosza van, úgyhogy kikölcsönöztem a világ legkisebb és legolcsób (újonnan csak ~400 ezer forint) full frame-es fényképezőgépét, a Canon EOS RP-t és hozzá egy RF 24-105 F4-es objektívet.

Egymás mellé téve a mostani és a bérelt szett szinte pont egyforma. Más technológia, más generáció és vételár, de kézbe venni és használni kb. ugyanúgy lehet őket. Az RP-nek persze mindenféle sajátos jellemzői vannak: a nézőkébe épített monitor például tényleg klassz, és azt is sikerült megfejteni, hogyan lehet a képeket gyorsan átvenni mobilra. De például nincs rajta vaku, ami hétköznapi helyzetekben gáz. Az akkumulátor miatt is aggódtam, szerencsére feleslegesen, mert az RP simán kibír egy-egy koncertet.

A fő kérdés persze a képminőség, és az az igazság, hogy az RF-objektívvel készített fotóim baromi jók lettek. Fenyő Miklóst fotóztam az Arénában, és a színek, a részletgazdagság, a sötét színek közötti átmenetek, tényleg látszik, hogy ez egy másik minőség.

Két nappal később a Halott pénz koncertjén az RP váz + Sigma 17-50 F2.8 kombinációt használtam, mert anyagilag egyáltalán nem mindegy, hogy az RP váz csak RF-es objektívvel tud-e csodát tenni. Ezek a képek relatíve rosszak lettek, legalábbis semmivel sem jobbak, mint amit a saját vázammal is produkáltam volna. Adódna a következtetés, hogy az objektívvel lehet a gond, valójában azonban Fenyő jól ki volt világítva, a Halott pénz pedig relatíve sötétben koncertezett, és más fotósok képei sem lettek különösebben jobbak.

A hajamat téptem viszont, amiért a Canon megújította a RAW fájlok formátumát. A CR3 kiterjesztésű fájlokat a Photoshop Express nem ismeri fel. Az Adobe konvertáló szoftvere az én gépemen nem indult el. A Canon saját szoftvere pedig kényelmetlen és rossz: másnap, amikor úgyis keveset aludtam és amúgy is unalmas 100-200 képet végigbogarászni, kifejezetten gáz, hogy a szerkesztés ilyen nehézkes.

A tanulság, hogy az RP előrelépés lehetne a képminőségben, míg a gép mérete, súlya hasonló marad, továbbra sem kellene egy féltéglát cipelni a kirándulásokon. De ennyiért? Egyelőre elviselem inkább azt a kis zajt…

Canon M100-al fotóztam a hétvégén

Néhány hónapja szemezek a Canon EOS M100-as fényképezőgéppel: kicsi, modern és nem vészesen drága, talán szeretném lecserélni rá a jelenlegi 1100D-t.

A Media Marktban kézbe lehetett venni: gagyinak tűnt, komolytalan kis vacaknak. De mivel a műszaki tartalma elvileg magasan veri a mostaniét, továbbra is birizgálta a fantáziámat: tükör nélküli felépítés, ugyanakkora (ASP-C) érzékelő, de három generációval modernebb képfeldolgozó processzor, vezeték nélküli csatlakozási lehetőség, érintőképernyő… A Camera Kft-nél lehet ilyet bérelni, úgyhogy egy eseménydúsnak ígérkező hétvégén rászántam a hétvégi bérlés árát.

Először itthon fényképeztem vele, este, lámpafénynél, és azonnal látszott, hogy nagyon zajos képeket csinál. 24 megapixel túl sok egy ekkora érzékelőre. Összehasonlításként: az 1100D érzékelője csak 12 megapixeles – a 24 megapixel eléréséhez az egyes képppontok az M100-on kb. 40 százalékkal kisebbek lettek. Emiatt magasabb érzékenységet kell beállítani, így a képek sokkal zajosabbak – ennyit a modernebb technikáról.

A vaku segít, de az M100-as készüléken a vaku nem csak gagyinak néz ki, hanem valószínűleg tényleg nagyon gagyi, vékony kis műanyag pálcikák pattognak, végig féltem, hogy véletlenül letöröm, aztán fizethetek.

A vezeték nélküli csatlakozás működik, de macerás: a telefonra külön appot kell telepíteni, és aztán kezdeményezni, hogy a fényképező és a telefon kapcsolatot teremtsen egymással. Ha jól értem, bluetooth-on veszik fel a kapcsolatot, hogy aztán a telefon a gép wifijéhez csatlakozzon. Végül sikerült letölteni a képeket, de csak hosszas próbálkozás és szenvedés árán.

Másnap vendégségben voltunk, ahol világos napfényben fényképeztem vele, azok a képek szépek lettek.

Harmadnap Zsófi születésnapi buliját fotóztam, egy tornateremben csináltak cirkuszi gyakorlatokat (tök jó volt egyébként). Sok gyerek, nyüzsgés, mozgás, változó fényviszonyok. Ott az okozott gondot, hogy az M100-as túl kicsi, és mivel a tükörreflexesnél megszokott fogási pozíció nem használható, kb. mint egy telefont kell a gépet magam előtt tartani. Ez egyáltalán nem egy stabil helyzet, a képek jelentős része bemozdult. Az érintőképernyő is csak zavart: többször is akaratlanul megváltoztattam a beállításokat.

Tehát ami a legjobban számít, a képek minősége nem jobb, mint a mostani gépen: 24 megapixel túl sok, a képek túl zajosak. A kis mérete és a felépítése sem előny, inkább hátrány. Biztosan meg tudnék barátkozni vele, de tükörreflexes gépről erre váltani nem éri meg.

Az esti Zanzibar koncertre már el sem vittem, mert ott még kevésbé örültem volna, ha észrevétlenül megváltoztatja a beállításokat. Igaz, a régi géppel készült képek is zajosak lettek, mert baromi sötét volt, de az eredmény szerintem elfogadható és rendkívül hangulatos lett – egyelőre maradok ennél. (Pontosabban a 250D-vel is szemezek, de azt nem lehet bérelni, kipróbálás nélkül pedig nem adok ki rá ennyi pénzt.)

Az év slágere: Date la Vuelta

A Deezer már novemberben kihirdette, mit hallgattam idén a legtöbbet – és ha decemberben valami teljesen más fog tetszeni, amit éjjel-nappal hallgatok majd? De maga az eredmény nem meglepő, már augusztusban is kihirdettem, hogy nekem ez az év slágere, amikor Luis Fonsi élőben énekelte nekünk az Arénában:

Aznap este ráadásul mindkét aktuális hobbimat, a fotózást és a salsa táncot is űzni tudtam: a zene.hu számára fotóztam Luis Fonsi koncertjét, és amikor nem volt szabad fotózni, akkor Noémivel salsáztunk a táncparketten. Az est fénypontja, az utolsó előtti dal volt a Date la Vuelta, hogy aztán a koncertet egy kevésbé ismert dallal zárja.

A fotók is jól sikerültek, Radics Gigi sajtósa is tőlem kérte el a Fonsival közös fotóikat, amit Instán publikáltak is:

Pályázaton díjazták egy fotómat

Amikor felmerült, hogy a Határ úti Kiserdő helyére négysávos autóút épüljön, szimpátiával figyeltem a kiserdő megvédésére tett erőfeszítéseket. De nem mindig könnyű konkrét cselekvéssel támogatni a jó célokat – a kiserdőt védő egyesület fotópályázatán azonban mint amatőr fotós, megszólítva éreztem magam.

Nem vagyok nagy természetfotós, mert nehéz bármi újat mutatni egy erdőben, amit mások még nem fényképeztek le millió és millió alkalommal. Őszi erdő, színes falevelek? Megcsillanó napsütés? Eredeti! A pályázat viszont volt olyan szimpatikus, hogy a képességeimhez mérten emelni akarjam a mezőny színvonalát.

Két alkalommal is kivonultunk hát a kiserdőbe, hogy fotózzak, először csak kettesben Noémivel, majd a gyerekekkel együtt is. Ahogy sétáltunk, egy helyen észrevettem, hogy a fák boltívszerűen borulnak az ösvény fölé, úgyhogy lemaradtam a csajok mögött, és katt:

Noémi a gyerekekkel sétál az erdőben

Ez volt az egyik a hat közül, amit beküldtem, és tada.wav, a Közösségi hely kategóriában a harmadik helyezést érte el. Itt van a többi helyezett. A nyereményem egy fotóalbum volt, amit egy kiserdei rendezvényen adtak át múlt szombaton. Örülök a nyereménynek, eleve hogy díjazták egy fotómat, és hogy hozzájárulhattam a pályázat sikeréhez.

Koncertfotózás szabályokkal és szabályok nélkül

Intenzív ez a június, erdei tábor, salsa tábor, négy koncert, egy színház, egy mozi, közben rendes hétköznapi munkavégzés, így túl a negyvenen mintha már kevésbé bírnám a pörgést. De ha a tempóból vissza is kell venni, nagyszerűen szórakozok. Megvolt például a koncertfotózás szabályozottságának mindkét véglete: két világsztár zenekar az Arénában, két magyar sztárzenekar a Barba Negra Trackben.

A Muse koncerten például úgy lehetett fotózni, hogy a színpadhoz képest az Aréna túlsó végéből, a geometriailag elképzelhető legtávolabbi pontból készíthettünk fényképeket az első három szám alatt. Érdekes fotótechnológiai kihívás, nagy teleobjektív-ágyúkkal készültek a kollégák, de ugyanezt ötödannyi pénzből le lehetne fényképezni, ha közelebb lehetne menni… Végül nem is a távolsággal volt a probléma, hanem a füsttel, amivel telenyomják ilyenkor az Arénát, 76 méternyi tömény füstön pedig nincs a világon olyan objektív, ami át tudna látni…

A másik a Backstreet Boys, szintén első három szám, ami alatt a fiúk kizárólag a színpad leghátulján táncoltak, reflektorok világítottak a hátuk mögül, a ruhájuk fekete nadrág, fekete póló, fekete nagykabát, és szigorúan semleges arckifejezés, se mosoly, se integetés, csak szigorú, katonás tekintetek.

A Barba Negrában ehhez képest Ganxsta Zolee és a Kartel koncertje előtt közölték, hogy itt nincsenek megkötések, onnan fotózok és annyit, amennyit csak akarok – na ez volt az én művészi elképzelésem is… Úgyhogy fotóztam a színpad elől, a töltés oldaláról, le tudtam fényképezni az összes érdekes show-elemet, sztárvendéget, a zenekar összes tagjáról néhány érdekes momentumot és a buli végén a közös meghajlást. Aztán két hét múlva ugyanez a Hooligans-szel: a Barba Negra Track a hely, ahol már elég nagy sztárok lépnek fel, de még nem szabályozzák le a fotózást.

Fél évnyi koncertfotózás után visszatekintve látszik, hogy a DPS vonatkozó cikkei mennyire pontosak: a legfontosabb dolgokat a legkönnyebben érthetően mondják el. Kivéve, hogy a Manual módot szerintem kár erőltetni: a fellépők intenzív mozgása miatt kis záridővel, záridő-prioritásban kell fotózni, a fények állandó változása miatt az érzékenységet képtelenség lenne kézzel állítgatni. Az összes többi tanács viszont, például ebben a cikkben: a felkészülés, az objektív-választás, a megérkezés, a kompozíció, az utómunka, minden szava arany.

Csoportkép Toto Cutugno koncertjén

Terivel, az unokatesómmal mentünk Toto Cutugno koncertjére: a romantikus olasz dalok őt jobban bevonták érzelmileg, eleve jobban is ismerte őket, úgyhogy klassz cikket tudott írni. Fotózni pedig érdekes kihívás volt ezt az idős, beteges, a színpadon jobbára csak ülni tudó fazont és a zenekarát.

A koncert vége felé a magyar szervező hölgy hívott telefonon: az olasz menedzser szeretne egy csoportképet, amin látszik Toto Cutugno és a zenekara szemből, mögöttük pedig a közönség. Úgyhogy hátravonultam a backstage-be, majd a megfelelő pillanatban felballagtam a színpadra, a szimfonikus zenekar tagjai udvariasan utat engedtek. Szemben velem Toto Cutugno, a zenekar és mögöttük még háromezer ember, a telt házas Tüskecsarnok. Katt, katt, csináltam két tök sötét képet. Úgyhogy váltás portré módba, ahol a gép vakuzik, ismét katt, katt, majd intettem a zenekarnak, hogy rendben vagyunk és leballagtam a színpadról. Az utolsó kép lett jobb, ez most fent van a zene.hu-n, a magyar szervezőiroda oldalán, Toto Cutugno saját Facebook oldalán és a saját instámon is.

Nyilván el is ronthattam volna a képet, de mivel jól sikerült, kiosztom az észt, mi minden kellett hozzá:

1. Elérhetőnek lenni. Toto Cutugno-t csak ketten fotóztuk, de a másik kolléganő eddigre már hazament. Sokszor azonban érdemes megvárni az esemény végét, mert a koncert végére néha lazulnak a szabályok, például ha az ülő koncert végére a közönség beindul és rajongani kezd a színpad előtt. Ilyenkor a biztonsági őrök vagy odafigyelnek rá, hogy tilos fotózni (ABBA Tribute), vagy nem (Maurizio és Guido de Angelis, Toto Cutugno), és akkor rögtön sokkal érdekesebb képeket lehet készíteni, mint addig.

2. Legyen nálad széles látószögű objektív (is). Amikor koncertfotózásra adtam a fejem, minden fotós ismerősöm közölte, hogy ehhez teleobjektív kell. Valóban néha jól jönne egy, de egyrészt annyi pénzt nem szánok erre a hobbira, másrészt a 17-50-es Sigmával is elvagyok, harmadrészt ez a konkrét fotó nem is tudott volna elkészülni teleobjektívvel.

3. Ismerd a géped. Ezen a vizsgán most éppen csak, hogy átmentem. Ott álltam ugyanis, előttem Toto Cutugno, a zenekar, valamint háromezer néző, én pedig elkészítettem ezt a frankó fényképet:

Az első, sötét csoportkép

Nyilván vakuzni kellett volna. Szerencsére két nappal korábban, Zsófiék osztálykirándulásán pont Portré móddal szórakoztam, amiben a gép szinte mindig, tűző napfényben is vakuzott, és ebből néha gyönyörű színek születtek. Úgyhogy a színpadon állva még mindig viszonylag laza mozdulatokkal tekertem át a gépet Záridő-prioritás módból Portré módba, és a gép ismét tényleg vakuzott, hála istennek…

Amit viszont csinálhattam volna jobban: a szervezővel abban maradtunk, hogy publikálják a képet akárhol nyugodtan, csak a nevemet tüntessék fel. A magyar szervezők a saját Facebook oldalukra kirakott képre korrekten rá is írták a nevem, Toto Cutugno saját Facebook oldalán viszont, nyilván feledékenységből, ez elmaradt. A tanulság, hogy ha látni akarom a képen a nevemet, érdemes közvetlenül magamnak ráírni, mindenkinek ez az egyszerűbb. Plusz, mivel nem magánemberként voltam ott, az oldal nevét is, amit képviseltem, így:

A második, jól sikerült csoportkép

Fotózás a Valentin-napi Musical Pluszon

A februári Musical Pluszon fotózni csak futó ötlet volt, mert a rendezvény maga érdekelt, fotós szempontból viszont kevésbé izgalmas. Az itt szereplő színészekről már millió fénykép megjelent, a műsorhoz nincs díszlet, továbbá a szereplők a dalokhoz tartozó koreográfiát nem adják elő, gyakorlatilag egy helyben állva, mikrofonnal a kezükben énekelnek a fekete háttér előtt. Külön segítség, hogy a színpadot telenyomják füsttel, nekem pedig nincs teleobjektívem, és közel menni sem lehet a nézők miatt.

A vonatkozó DPS guide-okat hívtam segítségül: az énekes arcát ne takarja el a mikrofon, viszont próbáld meg az érdekes, apró pillanatokat elkapni. A dalok végén például a színészek végre leengedik a mikrofont – katt. Sánta Laci fingós poénnal szórakoztatta Gubik Petrát – katt. Kocsis Dini a színpad előtt lassúzott szintén Gubik Petrával – katt. Dolhai Attila pedig megtette azt az óriási szívességet, hogy mozgott a dalok előadása közben – Musical Pluszon ritkaság, csajozott, ugrált, bulizott, a pasas egy showman, hálásan üdvözlöm innen is.

Egy saját mérföldkőhöz is elérkeztem: Manual módban fényképeztem, mert Aperture módban a gép beégette a szereplők arcát és muszáj volt kisebb érzékenységet beállítani. Megtanultam végre használni a fényképezőmet!

Fotózás Guido és Maurizio de Angelis koncertjén az Arénában

Amikor keresgélni kezdtem, hogy konkrétan milyen koncerteken fotóznék szívesen, anno ez volt a legelső ötletem. Terence Hill, Sandokan és a filmzenék, és a személyes rajongáson túl ők nemzetközi sztárok, óriási felhajtás, a helyszín pedig a legnagyobb magyar rendezvényközpont, az Aréna.

Több kisebb meglepetés is ért, elsőként amikor összesen 15(!) fotós verődött össze. A csapatot a rendezvényszervező iroda PR-os kolléganője irányította, teljesen profin. Először elmondta a szabályokat, például – ez volt a második meglepetés – hogy csak az első két szám alatt lehet fotózni, majd a koncert közepén három számot és a végén az autó átadásánál megint. Kb. amikor Terence Hill és/vagy Kabir Bedi a színpadon van, ugye. Ez egy teljesen korrekt előírás és egy napilapos fotósnak úgyis ők az érdekesek, én viszont még ennél rosszabb arányban készítek jó képeket, nekem még jól jött volna a két órás teljes koncert időtartama, hogy néha jól sikerüljön egy-egy kép…

A harmadik meglepetés az volt, hogy a pörgős, jó hangulatú koncertet a közönség végigülte a helyén. Megnéztem a Youtube-on, ugyanezen a műsoron például a római közönség már negyedóra után a színpad előtt táncolt. Budapesten csak a koncert vége felé, a Dune Buggy című dalnál tódult ki néhány száz ember a színpad elé és rajongott úgy, ahogy én is gondoltam volna.

Guido és Murizio de Angelis koncert

A negyedik meglepetés egy bohózat volt: átadták volna az elárverezett Dune Buggy autó kulcsait a legtöbbet ajánló licitálónak, majd a pénzt a Heim Pál Kórház kapja. Ott állt tehát a színpadon Terence Hill, egy tolmács, a kórház képviselője, a nyertes képviselője, a zenekar, valamint előttük kb. hatezer néző. Csak a kulcs nem volt sehol. Terence Hill megnézte, hátha az autóban maradt, de nem…

Terence Hill keresi a kulcsot

Végül Guido de Angelis szerzett valahonnan egy kulcsot és Terence Hill kezébe nyomta, adja át ezt, aztán lépjenek le végre, hogy be tudják fejezni a koncertet… A pasas 72 éves és akkor már több mint két órája nyomták a bulit, szerintem kissé fáradt lehetett…

A koncert után eszembe jutott, hogy lefotózzam még az autót is külön – Dombóvári Tamás, a Bors fotósa is velem tartott és végül ez lett az egyik fotója, ami bekerült a hétfői újságba.

A zene.hu-nál egyébként nem csak a fotóim jelennek meg, hanem saját tudósítást is írhatok a rendezvényről, ahol a saját szavaimmal, tetszőleges terjedelemben lelkesedhetek azért, ami jól sikerült, vagy kritizálhatom azt, ami szerintem kínos volt. Itt konkrétan a fotóimra nagyon büszke vagyok, szerintem szuperül sikerültek. Ez a cikk és itt van hozzá külön a galéria.

Disney on Ice az Arénában és stúdiófotózás Gergővel

Amikor kitaláltam, hogy eggyel komolyabb hobbiszinten szeretnék fotózni, havi egy-egy alkalomra gondoltam. Ehhez képest most hétvégén szombaton is, vasárnap is adódott egy-egy lehetőség: szombaton Disney on Ice az Arénában, vasárnap pedig stúdiófotózás Gergővel.

Az Arénába a zene.hu részéről Hajni megszervezte az akkreditációmat, de a szervezők nem engedélyezték profi fotók készítését. A tudósítás viszont rendben volt, adtak hozzá három jegyet, úgyhogy elmentünk a csajokkal megnézni. Az este 7 órás előadás végére Dóri kicsit fáradt volt, de különben kitűnően szórakoztunk, a műsor nagyszerű volt, én pedig ezt a tudósítást írtam, amit ezzel a videóval illusztráltam:

Gergőnek egy baráti beszélgetésen meséltem, hogy komolyabban is fotózni kezdtem, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy profi stúdiófotózást. Mármint a stúdió profi felszerelés volt és profi asszisztencia, Gergő profi modell, kitűnő ötletekkel és profi a grafikai utómunkában is. Én meg voltam a fotós. De élvezetes volt és jól sikerült ez is, az eredményt pedig Gergő folyamatosan teszi fel a Facebookra és az Instára: