újságírás

Régi cikkek, Webarangolók

szpeti

Rakosgatom fel WordPress alá a régi cikkeimet, és egészen vállalható darabok is vannak köztük (és persze sok vállalhatatlan is). Amit Zsuzsi svédországi tanulmányairól írtam, ma is teljesen vállalható, ahogy a Peet könyvéről írt recenzióm is. Az első Webarangolók is vállalhatóak lennének, jól látszik rajtuk az a törekvésem, hogy a weboldalak bemutatása olvasmányként is érdekes legyen egy-egy előadás között a szünetben. Most újraközölni őket ugyanakkor mégsincs sok értelme: a kulturális misszió ebben a formában már nehezen lenne értelmezhető, a hivatkozott weboldalak többsége pedig már nem is létezik.

Én magam viszont elég jól szórakozom azon, hogy akkoriban milyen dolgokkal szórakoztam. Cikket írtam például arról, hogy a MAHASZ lemezeladási toplistájának első 13 helyét mind Zámbó Jimmy foglalta el – Zámbó Jimmy megnevezése nélkül. Visszaemlékszem a „valerie.inf.elte.hu” szerverünkre, amit az akkori Tanulmányi Osztály kedves és népszerű vezetőjéről, X. Valériáról neveztek el – rengeteget dolgoztunk és leveleztünk azon a gépen. Volt a rovatomban Bérgyilkos a szomszédom, budapesti webkamera, homokvárak, Harry Potter, airdale terrier kutyus, illetve a berekfürdői hamburgeres honlapja, aminek már akkor sem értettem, miért készítettek honlapot. Vagy az akkor 19 éves, zongorista György Ádám, akinek a lemezét a bátyja az Ismeretlen(?) Zongorista művésznévvel igyekezett népszerűsíteni, és valamilyen okból a Tétékás Nyúzban való megjelenést különösen fontosnak tartotta.

A látássérült emberek médiafogyasztási és tájékozódási lehetőségei (szakdolgozat)

szpeti

Az alábbi szakdolgozatot 2008 első hónapjaiban írtam. Ebben az időszakban ötödik éve dolgoztam az MVGYOSZ, majd az „Informatika a látássérültekért” Alapítvány munkatársaként a vakügyi informatika és kisebb részben a vakügyi közélet területén. A dolgozat elkészítése viszont nem munkahelyi feladatom volt, hanem a 2007-2008-ban elvégzett újságíró-iskolai képzésre írtam szakdolgozatnak.

A dolgozat 2008. elején érvényes információkat tartalmaz, a megállapításaim azóta részben elavulhattak.

Letöltés: A látássérült emberek médiafogyasztási és tájékozódási lehetőségei (pdf)

Érdemes a MESE újságíró-tanfolyamát választani?

szpeti

Csütörtökön ünnepélyes keretek között, a vizsgáztatók és a társak szolid tapsa mellett (ami persze mindenkinek járt) OKJ-s újságíró végzettséget szereztem. Az elmúlt tanévben bővült, rendszereződött a korábban meglevő újságírói tudásom, jobban megismertem Csepelt és a hasonló nevű újságot, megjelent benne öt cikkem, a tanfolyamon volt néhány jó előadás, kedves társaságba kerültem, és persze, ha még nem mondtam volna (elégszer), megjelent a mestermunkám a Népszabadságban.

Nem mondhatnám, hogy a cél elérése, a végzettség megszerzése túlságosan megerőltető volt, most arra a kérdésre keresem a választ, hogy másnak is érdemes-e ezt a tanfolyamot választania. Először is, ha valaki újságíró akar lenni, vásárolja meg a Bernáth László által írt Bevezetés az újságírásba, illetve az általa szerkesztett Bevezetés a műfajismeretbe című könyveket, majd fáradjon be egy szerkesztőségbe és próbálkozzon – ehhez felesleges tanfolyamra járni.

Aki valamilyen okból, például mint én, a papír megszerzése miatt ezt tanfolyami keretek között kívánja megtenni, annak tulajdonképpen ezt a MESE-tanfolyamot is ajánlani lehet, bár van néhány tényező, ami ellene szól. Először is nincs mögötte intézmény, csak a MESE egy-két ügyintézője, illetve Bajnai Zsolt, a tanfolyam arca és vezetője – ha a presztízs számít, nyilván érdemesebb a MÚOSZ vagy a Népszabadság iskoláját választani, más kérdés, hogy mindkét helyen lehetetlen időbeosztást alkalmaznak.

A MESE-tanfolyamon távoktatás van, ami azt jelenti, hogy havonta egyszer, szombatonként van három darab másfél órás előadás, a hónap közben pedig online teszteket kell kitölteni, illetve házi feladatot kell írni. Az online teszt történelmi kérdésekről szól és elsősorban a Múlt-kor portál keresőjét kell tudni ügyesen használni, merthogy a kérdések is a portál adatbázisából származnak. Házi feladatként különböző műfajú újságcikkeket kell írni, ezeket a két opponens egyike értékeli, érdemben, és a tanfolyamon ezeket meg is beszéljük.

Az OKJ-s végzettséghez kell még egy minimum nyolc hetes gyakorlat valamilyen újságnál, szakdolgozat és mestermunka, ezek a követelmények nyilván máshol is adottak, és a szükséges információkat Bajnai Zsolt rendben átadja. És van még az OKJ-s vizsga, ahol hét témakörből, összesen hetvenvalahány tételből kell szóban felelni.

Előadások

A tényleges képzés előadások formájában zajlik. Az előadásokat különböző rendű, rangú és minőségű szakemberek tartják, akiket a MESE szervezői az adott témára össze tudnak gereblyézni. Közös nevezőjük volt az elmúlt tanévben, hogy szinte egyikük sem tudta, hogy éppen hol, kinek és milyen célból tart előadást. Pedig könnyű lett volna elmondani nekik: az adott témában releváns OKJ-s tételek anyagát kellett volna elmondaniuk. A tényleges előadásoknak azonban csak véletlenszerűen volt ehhez némi közük. Az újságírói műfajok esetében igen, Romhányi Tamás például jó választás volt a riport műfaj bemutatására, F. Tóth Benedek is a hírek esetében, ahogy Cserhalmi Imre is az általános műfajismeretből. A tanári gárdának nehezen nevezhető társaságnak azonban voltak döbbenetes mélypontjai is.

Buzinkay Géza például a sajtótörténetnek kétségtelenül kiváló szakértője, az előadása azonban unalmas és fárasztó, és az OKJ-s tételekhez sem volt az égvilágon semmi köze. Közölte, hogy nem adja elő azt, ami a könyvében úgyis benne van és ami egyébként lefedi a tételeket – ha viszont másról beszél, mi értelme van a jelenlétének? Dr. Halák László elvileg a sajtójogról adott volna elő, a MÚOSZ etikai bizottságának elnöke első blikkre akár megfelelő választás is lehetne erre a célra. Azonban a hajlott korú kolléga a sajtójog helyett Kádár-kori sztorikat adott elő büszkén saját magára, majd az előadás végén a MÚOSZ-tagságot népszerűsítette – nagyon nehezen álltam meg, hogy el ne küldjem a picsába. Neltz János elvileg az interjú témában adott volna elő, ehelyett jópofának gondolt interjúkat olvasott fel, amíg le nem állítottuk. Ezután vitát folytattunk vele a Petőfi rádió átalakításáról, ami érdekes volt, csak az interjú műfajhoz nem volt semmi köze.

A filozófus, a szociológus és a tipográfus előadó is azzal nyitott, hogy ez a téma hosszabb tárgyalást igényelne, aztán több-kevesebb sikerrel próbálkoztak előadásokkal, nekik tényleg csak az OKJ-s tétel címét kellett volna megmutatni, hogy akkor erről egy keveset legyenek szívesek, alapszinten, ami másfél órába belefér, az OKJ-s vizsga sem lesz hosszabb. Ugyanez vonatkozott a szintén nem fiatal Szalay Zoltán fotósra is: az OKJ-s tétel a fotókra vonatkozó minőségi követelményekről és a képaláírásokról kérdez, ő azonban a sajtófotók történetéről adott elő. Magyari Péter, az Index belpolitikai rovatvezetője az internetes újságírásról beszélt, jól, más kérdés, hogy az államilag elismert végzettség megszerzéséhez jelenleg nem szükséges ismereteket szerezni ebben a témában.

Nagyjából ez zajlott tehát képzés címén, más kérdés persze, hogy a tételsor teljes egészében kidolgozva is előkerült valahonnan év közben, két különböző verzióban is, volt tehát miből tanulni. És aki az OKJ-s vizsgáig eljutott (gyakorlat teljesítve, szakdoli és mestermunka leadva, adott óraszámban a képzésen megjelent), az már a szóbeli vizsgán is átment, állítólag évek óta csak egyvalakivel fordult elő, hogy ott meghúzták – ilyen értelemben tehát a tanfolyam elvégzése elegendő a bizonyítvány megszerzéséhez.

Tudatlan vezet vakot, a megírástól a Népszabadság címlapjáig

szpeti

Az újságíró-tanfolyamot lezáró, csütörtökön aktuális OKJ-s vizsgára egy darab szakdolgozatot és egy darab mestermunkát kellett írni, mindkettőt megadott terjedelemben. A szakdolgozatom témája azt volt, mennyire tölti be a látássérült emberek tájékoztatásának szerepét a Vakok Világa folyóirat. A „semennyire” válasz egyik indoka volt, hogy az elemi rehabilitációs szolgáltatások kiépítésével egyetlen cikk erejéig sem foglalkoztak. Pedig meggyőződésem szerint az elmúlt években a látássérült emberek életminőségét legnagyobb mértékben érintő kérdésről van szó, úgyhogy elhatároztam, ha már ők nem, majd én írok róla mestermunka gyanánt.

Sajnos ez a téma végül nem lett elég a szükséges terjedelem kitöltéséhez, ezért elővettem azt a több éves tapasztalatomat is, hogy milyen kevesen vannak, akik a látássérült emberek igényeivel kapcsolatban szakértői vagy legalább a hétköznapokra elegendő ismeretekkel rendelkeznek. Ezt a problémát a legjobb tudomásom szerint még senki sem fogalmazta meg ilyen átfogóan, példákat találni pedig gyerekjáték volt.

A tanfolyami leadás után felkutattam a Népszabadság Hétvége mellékletét szerkesztő Zentai István e-mail címét és elküldtem neki a cikket. A válaszában jelezte, hogy érdekli a dolog, de nagyon sokan állnak a sorban – majd egy hónapig csend és hullaszag. Végül én szóltam, hogy az OKJ-s vizsgán való dicsekvéshez a következő szombati számban közölnie kellene, és ez a jelek szerint hatott, ott figyel Debreczeni József és Aczél Endre cikkei között, kicsit hátrébb Surányi György, Bächer Iván, Vámos Miklós, furcsa érzés ilyen nagy nevű szerzők közé, ha csak egy cikk erejéig is, de besorolni. Az pedig már csak a hal hab a tortán, hogy a címlapon ezzel a cikkel hirdették meg a Hétvége mellékletet…

David Halberstam: Mert övék a hatalom

szpeti

A sajtó a negyedik hatalmi ág, szokták mondani, valójában azonban csak kevesen tudják, kik gyakorolják ténylegesen ezt a hatalmat. A tudósítók, a publicisták, a szerkesztők, gondolhatnánk, pedig a tényleges hatalom a lapok tulajdonosainak a kezében van, akiknek a nézeteit végső soron az újságírók és a szerkesztők is kénytelenek tükrözni. Hogy általuk a legkiválóbb képességű tulajdonosok milyen közéleti hatalomra tehetnek szert, és az akaratuknak hogyan szerezhetnek érvényt, erről szól ez a könyv, amely a huszadik század közepének négy legfontosabb amerikai médiavállalkozásának történetéről szól.

A kötet bemutatja, hogyan kerültek hatalomra a vállalatok tulajdonosai. Volt, akit csak a szerencse, illetve az aktuális új technológiák juttattak hatalmi helyzetbe, például egy új képközlési nyomdai technológia felfedezése vagy a rádió, majd a televízió elterjedése, de olyan is, akit már gyermekkorától kezdve arra neveltek, hogyan végezze a család tulajdonában levő lap vezetését.

A történet a megvívott szakmai és hatalmi küzdelmekre, illetve a kulcspozíciókban levő egyéniségek személyes tulajdonságaira koncentrál. Néhányan csak az anyagi sikert keresték, mások a politikai pályát cserélték a szerkesztőire vagy a személyes meggyőződésüket kívánták minél szélesebb körben terjeszteni, közös vonásuk azonban, hogy valamilyen téren mindannyian kiváló teljesítményt nyújtottak.

A könyv az újságírók és a politikusok viszonyának változásait is bemutatja mind az újságírók, mind a politikusok, elsősorban az amerikai elnökök szemszögéből. Megtudhatjuk, hogyan birkóztak meg Amerika mindenkori első emberei az újságírók egyre növekvő hatalmával, és az is kiderül, hogyan csökkent a médiában kevésbé bemutatható politikai szereplők, elsősorban a politikai pártok és a Kongresszus súlya a népszerű médiapolitikusokkal szemben.

A könyv kitér a legnagyobb hatást kiváltó újságírói fogásokra és azok közönségre gyakorolt hatására is, mégsem tekinthető módszertani kötetnek, mert ezek csak illusztrálják, magyarázzák azt, hogyan növekedett általuk a különleges teljesítményt nyújtó újságírók befolyása, hatalma. Újságírói-dinasztiák, kiemelkedő újságírói és szerkesztői teljesítmények elevenednek meg a könyv lapjain, amely egyaránt kötelező olvasmány politikusoknak, újságíróknak, és a közélet működését jobban megismerni kívánó laikus olvasóknak egyaránt.

Domokos Lajos: Press & PR

szpeti

Domokos Lajos: Press and PRAz újságíró-tanfolyam egyik ajánlott olvasmánya ez is, mint a nemrég tárgyalt Bevezetés a műfajismeretbe.

A kötet koncepciója az egyetem első hetére emlékeztetett, amikor bármilyen tantárgyra is ültünk be, minden előadó a halmazelmélettel nyitott, és abból vezették le az analízist, a lineáris algebrát, a programozást, mindent. A kommunikációnak is van egy elmélete, engem elsőként talán nyelvtanórán szívattak vele, hogy van a küldő, meg a fogadó, a kettő között a csatorna, ezt zavarja a zaj és így tovább a jelekkel, a nyelvvel meg a testbeszéddel. Domokos Lajos azzal próbálkozik, hogy az információátadás kvázi matematikai alapjaiból vezesse le az újságírói tudnivalókat, például a műfajokat és a szerkesztés szempontjait. Ez egy jó alapötlet lehetne, mert nagyon jó íve lehetne a fejezeteknek, ha a tudományos alapoktól el tudna jutni az újságírással kapcsolatos tételekig, majd azt szemléletes példákkal tudná alátámasztani.

Domokos azonban ezt az ívet alapvető hibákkal valósítja meg. Először is a kvázi matematikai alapok tisztázásához hasznos lenne, ha legalább ő maga értené, amiről beszél, vagy ha érti is, közérthetően továbbadni sajnos nem sikerült.

Műfaj-definíciók

Ezután rendszerint elverekszi magát egy következtetésig, például egy műfaj definíciójáig. Ilyenkor a legrosszabb, hogy Domokos véresen komolyan veszi minden mondatát, és hogy tudományos, nem pedig használható, és nem is közérthető könyvet akart írni, így aztán minden definíció hosszabb és bonyolultabb, mint kellene. A másik probléma, hogy a kezdő újságíró, ha megérti is, nem sokra megy egy műfaj tudományos definíciójával, azzal legfeljebb elemezni tudna egy már megírt újságot, hanem további segítségre lenne szüksége az adott műfajú cikk megírásához is. Itt van például a kommentár definíciója Domokos Lajostól:

„Magyar nevének megfelelően egy esemény, egy jelenség rövid, tömör megvilágítása a vele összefüggő más események, tények, adatok, háttér információk segítségével. A kommentárban a vélemény elsősorban a témaválasztásban, a tények csoportosításában, a különféle nézetek közötti válogatásban fejeződik ki, s csak ritkábban kíséri közvetlen véleménynyilvánítás. Ennek megfelelően a kommentár erőteljesen támaszkodik a tájékoztató műfajokra, miközben a publicisztikai műfajcsoportba ágyazódik.„

Ugyanez a Bevezetés a műfajismeretbe című könyvben Földes Annától:

„A kommentár szerzője rendszerint valamilyen aktuális kül- vagy belpolitikai eseményből indul ki, és méltatva annak fontosságát, értékelve jelentőségét – értelmezi is a történteket. Az értelmezés általában megköveteli a tények hátterének ismertetését, bizonyos lényeges összefüggések megvilágítását, esetleg az egymásnak ellentmondó tények vagy nézetek ütköztetését is. Ily módon a cikkíró nem egyszerűen tájékoztatja az olvasót, de többletinformációk nyújtásával, a rendelkezésre álló információk elmélyítésével és értékelésével segíti is saját véleménye kialakításában.„

Remélem, érezhető a különbség.

Példák és más témakörök

Ha megvolt a definíció, következnek a szemléltetésre felhozott példák, ezek többsége kommunista vagy náci elnyomó rezsimek kiadványaiból származik, de végül is a célnak megfelelnek. Egyet kivéve: a nagyvilág oknyomozó riportjainak sokaságából a műfaj szépségeit Domokos a saját, hetvenes években vidéki lapokba írt cikkeivel tudta a leghatékonyabban szemléltetni… Bob Woodward forog a sírjában, pedig a fószer még nem is halt meg.

A könyv további hibája, hogy mindenféle más szakmák műveléséhez is tanácsot akar adni. Az elején például nagyon szépen tisztázza az újságírás és a PR közötti különbséget, de aztán mindkettőhöz, sőt még más szakmák, például a marketing műveléséhez is ki akarja osztani az észt, ez így töredékes és használhatatlan, érdemes lett volna megmaradni az újságírásnál, ha már. Végül, talán mondanom sem kell, hogy az internet mint olyan emlékeim szerint egyetlen mondat erejéig bukkan fel a könyvben, mint olyasvalami, amin utána lehet nézni az információknak (a könyvet 2005-ben adták ki).

Bevezetés a műfajismeretbe

szpeti

Elek János: Műfajok az interneten c. fejezete

Bevezetés a műfajismeretbeA nyolcadik kiadását érte meg az újságírói műfajokról szóló, Bernáth László által szerkesztett könyv. Szerettem volna egy saját példányt is a polcra, úgyhogy itt volt az alkalom, megvásároltam, és elsőként az újonnan bekerült internetes fejezetet olvastam ki belőle. Elek János írt vagy harminc oldalt az internetes újságírásról, bár ne tette volna.

A fejezet első részét az internetes lehetőségek feletti örvendezéssel tölti, például hogy vannak linkek(!), meg lehet felrakni képeket(!) és videókat(!). A második részben elkezdi kapirgálni, milyen hatással lehet mindez az újságírásra, de csak nagyon felszínesen, például hogy milyen gyorsan lehet így cikkeket publikálni, meg be sem kell menni a szerkesztőségbe, vagy hogy az írásokat akár kommentálni is lehet, meg hát vannak ezek a fórumok is, ahol mindenki csúnyán beszél.

Az internetes újságírás témának Pécsi Ferenc az általam ismert legjobb magyar szakértője, aki a tudását Médiablog címmel meg is osztja az érdeklődőkkel. Persze nem biztos, hogy Pollner kis hazánk legnagyobb koponyája ebben a témában, de amit tud, azt legalább érdemes lett volna felhasználni, plusz esetleg az anyagot némileg strukturálni ahelyett, hogy idióta lelkesedéssel töltjük meg az oldalakat. Ráadásul egy szakértő sohasem indulna ki mások ilyen-olyan színvonalú feltevéseiből, hogy aztán okoskodjon hozzá, hanem levezetné a saját gondolatmenetét és érvekkel támasztaná meg, megemlítve és cáfolva az esetleges ellenérveket is. Tóta W. Árpád például nem jó kiindulópont, ha egyszer Elek János nem ért egyet vele, és az sem közvélemény-kutatás kérdése, hogy a blog műfaj-e. Nem.

A fejezet legnagyobb hibája pedig, hogy egyáltalán semmit nem mond arról, hogyan kellene újságot írni az internetre. Hogy a poént nem a cikk végén, hanem az elején kell lelőni, hogy elengedhetetlen az alapos tagolás, hogy a videó nem csodaszer, viszont az elkészítése szakértelmet kíván, szóval sorolhatnám itt Pollner szokásos témáit, Elek János sajnos nem tette meg.

Sokatmondó még az ajánlott irodalom a fejezet végén. A felsoroltakból én kettőt olvastam, az És mégis lapos a Föld, valamint a Behálózva című könyveket, egyiknek sincs, még áttételesen sem köze az újságíráshoz, az interneteshez pláne. Mondjuk, az eredetileg Elek János által gründolt Hírszerzőnek sem sok van, az oldal tipikus esete az internetre felpakolt papíros jellegű cikkek halmazának.

Rádiótechnika cikk a DEX-ről

szpeti

A rádiótechnika 2008 februári címlapjaPár hete telefonon keresett Rózsa Dezső, de éppen nem voltam az irodában, ezért üzent, hogy a cikkem a következő, februári Rádiótechnikában jelenik majd meg. Ez annyiban volt érdekes, hogy legjobb tudomásom szerint semmit sem írtam nekik, de ebből nem csináltam problémát, érdeklődéssel vártam a cikkemet.

Most megjelent, persze a DEX-es sajtóközlemény, abból is a Vaklistára beküldött verzió, Dezső gondolom azt küldte tovább Rádiótechnikáéknak, ezúton is köszönöm, ez volna az.

A szigeti gerincút folytatása

szpeti

Térkép a csepeli gerincút tervezett vonalárólA Csepel újságnál töltött szakmai gyakorlatom eddigi legnehezebb feladata volt a szigeti gerincút folytatásáról Szigetszentmiklóson rendezett közmeghallgatásról tudósítani. A csepeli gerincút évtizedes probléma, de éppen december elején dőlt el, hogy EU-s pályázati pénzekből végre megépülhet. December 12-én este pedig a gerincút lehetséges déli folytatása volt a téma Szigetszentmiklós, Halásztelek és Tököl felé.

Mint ismert, egy út felépítéséhez a vonatkozó telkeket az önkormányzatnak joga van kisajátítani, a telek ellenértékét pedig a tulajdonos számára meg kell fizetnie. Nem tudom, ezt az árat mi alapján állapítják meg, de hallottunk már olyat sokszor, hogy a kisajátítás a telek tulajdonosának legalábbis rentábilis üzletnek bizonyult, és amint egy ismeretlen úr mellettem megjegyezte: itt is érdekes lenne összevetni a kisajátítandó telkek tulajdonosainak és az önkormányzati képviselőknek a névsorát. Ez ott és akkor természetesen minden alap nélküli vádaskodás volt, így a cikkben sem említettem, de nem mondhatnám, hogy az ülés megtekintése eloszlatta volna a gyanút, már ha az úron kívül még valakiben felmerült. Nézzük meg, miért!

A kisajátítás ára

Még évekkel ezelőtt, az út tervezésekor felbecsülték a kisajátítás várható költségét, ami a hatmilliárdos végösszegből 1,4 milliárdot tett volna ki. Azonban, mint kiderült, az EU nem támogatja olyan út megépítését, ahol ez az arány 10% felett van, azaz felmerül a kérdés, hogy ha általában a kisajátítás kihozható a végösszeg 10%-ából, itt miért kell hozzá 23%?

Amikor ez kiderült, a három polgármester összeült, és mivel ők is sokallták az összeget, felkérték a tervezést végző Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt-t a kisajátítás költségének újrabecslésére. A NIF felkérésére egy szakértő cég végezte el a becslést. A szakértő céget képviselő hölgy a közmeghallgatáson is jelen volt: a hölgyet a polgármester a keresztnevén és becézve szólította meg („Juditkám, mennyi is lett?„). A független szakértelem tehát adott volt, és hogy-hogy nem, Juditkámék ezúttal 530 milliót hoztak ki, ami véletlenül pont 10% alatt van…

Sajnos egy néző csak egyszer kaphatott szót, és én a kérdezési lehetőségemet arra használtam fel, hogy megkérdezzem: a NIF hogyan tévedhetett ekkorát, a választ lásd a cikkben. Másodszorra azt kérdeztem volna: ha a kisajátítás mégis kijön 530 millióból, Kövér László és Bánki Erik országgyűlési képviselők miért javasoltak mégis 1,3 milliárdot átcsoportosítani erre a célra a jövő évi költségvetésből?

Prezentáció

A közmeghallgatás eleje egyfajta prezentáció lett volna, amikor a polgármester és a megjelent szakértők bemutatják a projekt állását. Erről egy másik úr a felszólalásában elmondta: egy ilyen minőségű prezentációt a versenyszférában azonnali elbocsátás követne. Igaza volt, mindenki össze-vissza beszélt a gerincút múltjáról, jelenéről és jövőjéről, a képviselők pedig értelmes hozzászólások helyett csak a szereplési vágyukat élték ki.

Azt hiszem, hét oldalnyi jegyzet és két és fél órányi feszült koncentráció árán én azért elég korrektül összefoglaltam a helyzetet, de amikor az egyik képviselő is olyan szinten látta át a témát, hogy „én már nem is hiszem, hogy valaha megépül az a gerincút„, akkor a szimpla hallgatóságnak esélye sem volt, hogy bármit megértsen. Ehelyett inkább egymással vesztek össze, ment is a bunkózás a hátam mögött, szóval: élvezetes este volt. Azt gondolom, hogy a csepelieket mindez nem, inkább a gerincút tényleges helyzete érdekli, ezért ezt írtam róla.

Bernáth László: Tanuljunk könnyen, gyorsan nyilatkozni

szpeti

Bernáth László, bár sajnos én még egyetlen újságcikkét sem olvastam, minden bizonnyal kiváló újságíró, és a vonatkozó tankönyvei (Tanuljunk könnyen, gyorsan újságot írni, Műfajismeret) is kiválóak. Hihetetlenül gördülékeny stílusa van, közérthető, humoros, egyértelmű. Ezzel együtt sem tudtam rájönni, mi értelme volt ezt a könyvet megírnia.

Bernáth László: Tanuljunk könnyen, gyorsan nyilatkozniA kötet célja tanácsot adni az interjú-adáshoz, de nem profik, hanem átlagemberek számára. Ez az alapállás annyira rossz, hogy néha már kínos volt a rengeteg okoskodás, hiszen az átlagember csak a legritkább esetben szokott nyilatkozni. Ha mégis, nincs ideje a könyv végigolvasásával felkészülni rá, vagy ha ideje lenne is, a könyv árát akkor sem éri meg, hogy a pár perces interjú annyival jobban sikerüljön. És innentől kezdve az egész könyv öncélú, Bernáth László üres széksorok előtt osztja ki az észt, például arról, hogyan kellene egy parasztembernek beszélnie, ha netán mikrofont tolnak az orra alá.

A másik nagy témakör, hogy miről kellene beszélnie az interjúalanynak, ezt viszont azért felesleges ebben a formában tárgyalni, mert az interjúalany csak a legritkább esetben választhatja ki önállóan a nyilatkozat témáját: az újságíró kérdez, az illető pedig vagy hajlandó beszélni arról, amiről kérdezték, vagy nem.

Ezeken kívül van még némi társadalomtudományi ismeret a tárgyalt foglalkozású emberek aktuális helyzetéről, amiből kiderül, hogy Bernáth László még a semmiről is olvasmányosan tud írni, de attól még az semmi marad, és vannak még nyomdahibák is (szerkesztő? korrektor?).

Én két okból kölcsönöztem ki a könyvet, az egyik, hogy nemrég két rövid interjút is adtam a DEX-ről, a másik, hogy évente egy-két alkalommal tartok előadást különböző konferenciákon, tanfolyamokon. Tény, hogy a könyv mindkettőhöz adott hasznos tanácsokat, Bernáth László a nyilvános megszólalás összes műfaját tekintve képben van. A probléma az alapállás, a bútorbolti eladók kitanítása, miközben könnyedén lehetett volna olyan célközönséget találni, akiknek valóban szükségük lehet segítségre a nyilvános megszólaláshoz: tanárok, konferenciák előadói, kezdő politikusok, vagyis a célközönség jobb megválasztása esetén a könyv megírása sokkal hasznosabb munka lett volna.