Nagyon gyér a mozis kínálat mostanában, mi viszont ki akartunk mozdulni, úgyhogy megnéztük a híres Avatárt. Maga a történet egy primitív baromság, dedós párbeszédekkel, de ezt lehetett előre tudni, ez be volt kalkulálva. Most először láttunk viszont teljes filmet 3D-ben, de ettől sem voltunk elájulva, egyáltalán nem éreztem teljesebbnek a filmet attól, hogy a figurák egymáshoz képest előre vagy hátra helyezkednek el.
Korábban a Harry Potter és a Félvér Herceg elejét láttuk 3D-ben és IMAX-ben, na az jó volt, a hatalmas vászon, és a Harry Potter film mint a vizualitás egyfajta csúcsteljesítménye tényleg megújította a mozizás élményét. Aztán megnéztük a Pottert otthon is a tévén, és csodák csodája, otthon is működött, amiből számomra az a tanulság, hogy továbbra is a történet szépsége a fontos, nem a látványé.
Ebben az Avatárban például lehet, hogy minden pixelt évek hosszú munkájával tettek a helyére, de ettől még a hülyén megrajzolt farkas csak hülyén megrajzolt farkas maradt, az orrszarvú orrára pedig cápaorrot tettek. A sárkányok távolról úgy néztek ki, mint a kacsák, a kék pasassal együtt mintha Nils Holgersson repkedett volna Márton lúd hátán. A félmeztelen indiánlány volt az egyetlen pozitívum, végig azon töprengtem, ki lehetett az eredetije (Zoe Saldana, akit én főleg a Csajom apja ideges c. filmben láttam).
A mozizás élményét pedig számomra igazán az újítaná meg, ha nem lennének mindig olyan nézők, akik végigdumálják a filmet. Ebben az esetben egy szerencsétlen kisfiút és kislányt hozott magával két anyuka, és a gyerekek totál nem értettek meg semmit a filmből, inkább végigröhögcsélték az egészet. (Más kérdés, hogy otthon is gyakran megzavar minket egy síró kisbaba, de ezért aztán igazán nem lehet mást hibáztatni.)