Romano Rácz Sándor: Cigány sor

Ezt a könyvet egymás után ajánlotta a Népszabadság kulturális rovatában Papp Sándor Zsigmond újságíró, interjúban Sólyom László köztársasági elnök, és a blogjában Gyurcsány Ferenc (akkor még) miniszterelnök, és felkeltette a figyelmemet ez a sok magas szintű méltatás. A dicséret alapja mindhármuknál, hogy a könyvből megismerhetőek a cigány kultúra alapjai, és ha elolvassuk, egészen máshogy fogjuk majd látni a cigány embereket. De ez nem így van.

Romano Rácz Sándor: Cigány-sor, a könyv borítójaA könyv alapvetően önéletrajz, és a szerző, hogy a saját életének eseményeit megmagyarázza, megismerteti az olvasót a cigány kultúra egyes elemeivel. Ezekből azonban a cigány kultúrának csak egyes kiragadott részeit ismerhetjük meg (amelyek a szerző életében szerepet játszottak), távolról sem az egészet. És a kiemelt részeket is csak felszínesen. Két lényeges elemet ismételget, az egyik a csoportban élés, amit a szerző az ősközösségből eredeztet, és néhány érdekességet is megemlít ezzel kapcsolatban, például hogy egy udvarra (közösségi térre) néz az összes ajtó, amelyeket nem zárnak be, vagy hogy megosztják egymással a javakat. De ez nem egy tudományos igényű bemutatás! Rengeteg lényeges kérdés merül fel, amit a szerző meg sem említ, nem hogy tisztázna. Például mit jelent náluk a magántulajdon? Hogyan kezelik a pénzt? Hogyan zajlik a magánélet? A szocializáció? A döntéshozás? A másik sokat emlegetett elem pedig a csoportok dinamikája, ahogy a csoportok szerveződnek, oszlanak, harcolnak egymással. Nem derül ki azonban, hogyan működik egy ilyen csoport, hogyan születnek a döntések, hogyan osztják meg a feladatokat.

Úgyhogy a könyv rámutat egy-két sajátosságra, de semmit sem magyaráz meg, és semmiféle segítséget nem ad sem magánéleti, sem társadalmi szinten ahhoz, hogy mit lehetne a cigány emberekkel kezdeni. Például hogy milyen munkát lehetne adni nekik: a munkához való hozzáállásuk más, mint a többségé, mert nagyobb a vonatkozó “szabadság-igényük”. És akkor? Vagy hogy hogyan lehetne sikeresen oktatni őket. A közösségi létforma megismeréséből biztosan következne néhány jó módszer, de a könyv nem módszertani útmutató, hanem önéletrajz, módszerekről nem szól, úgyhogy egyszerűen érthetetlen, miért hirdette ki Sólyom és Gyurcsány is, hogy a cigányok megismerését a könyv elolvasásával ki lehet pipálni.

Ráadásul a könyvnek is csak az elejében vannak ilyen életmód-bemutatások, a második rész a szerző sikertelen politikai és szakmai pályafutását írja le. Mert az általa “képviselt” cigányokat mindig elutasítják, átverik, kihasználják – fel sem merül, hogy a szerző saját magában is keresse a hibát a kudarcaiért.

Barack Obama: Vakmerő remények

Barack Obama: Vakmerő remények

Némileg csalódott vagyok: ezzel a könyvvel ugyanaz a baj, mint ami Clinton könyvével is volt, hogy bár eredetileg gondolom személyesen írta be Obama egy szövegszerkesztőbe, utána egész csapat szerkesztő, PR-os, politológus és ügyvéd rágta át minden egyes szavát (a külön köszönet rovat szereplőiből két focicsapat is kijönne). Ettől még a könyv olvasható és színvonalas maradt, de szinte minden eredetiséget sikerült kilúgozni belőle.

Így például Obama három fejezetben is történelem-tankönyvet írt, nagyjából középiskolás szinten. Ezek közül az első az alkotmányról szól, amihez kétségtelenül ért, középiskolások számára is közérthetően tud írni róla, ez az egyik legszínvonalasabb fejezet. Máskor viszont végigmeséli az amerikai gazdaság egész történetét is, feleslegesen, igaz, a végén legalább kilyukad valahová (hogy a kormánynak szükség esetén be kell avatkoznia a gazdasági folyamatokba). A külpolitikai visszatekintés viszont tényleg csak a középiskola ismétlése, amíg eljut Irakhoz, onnantól a közismert álláspontját részletezi.

Ennél is zavaróbb, hogy a tényleges politikai állásfoglalásai nélkülöznek mindenféle eredetiséget. Nagyra értékeli az amerikai értékeket és a megosztottság helyett azok mentén kíván politizálni – klassz, de sajnos nem derül ki, hogyan.

De nagyon sok pozitívuma is van a könyvnek, az egyik a Lehetőségek című fejezet, amelyben kitűzi azt a három célt, amelyekért küzdeni kíván (oktatás, technológia és energiafüggetlenség), ezek tökéletesen megfelelő és vállalható célok a kétezres években egy felvilágosult politikustól (kérdés persze, hogy ő választotta ezeket személyes meggyőződésből vagy a PR-osok, mert azonosulásra alkalmasak, de bármelyik is, nekem megfelelnek).

Rengeteg érdekes dologról ír továbbá, amelyek nem a saját forradalmi meglátásai, de én ebben a könyvben olvastam először. Az első ilyet ki is másoltam, annyira illik a magyar politikára is:

Ami engem ma a leginkább aggaszt, az annak a szakadéknak a nagysága, amely az előttünk álló óriási kihívások és politizálásunk kicsinyessége között tátong. Az aggaszt, hogy milyen könnyen eltérítenek minket a piti, mindennapos ügyek a valódi feladatoktól, hogy mennyire ódzkodunk a nehéz döntések meghozatalától, s hogy mennyire képtelenek vagyunk konszenzusra jutni bármilyen jelentős, de akár kevésbé jelentős kérdésben is.

Legalább ennyire illik a magyar sajtóra, de ezek szerint Amerikában is jellemző, hogy objektív újságírásnak képzelik azt, ha visszahangozzák a demokrata, majd utána a republikánus álláspontot – értelmezés nélkül. És a politizálás alkalmazkodott ehhez, rövid, leegyszerűsített üzenetekkel operálnak mindkét oldalon – a könyvnek ebben a részében simán ki lehetne cserélni a pártok nevét a magyar megfelelőkkel. A következtetés viszont zseniális, Obama Louis Brandeis bírót idézi, mely szerint egy demokráciában a legfontosabb tisztség: az állampolgári poszt.

Ír még a vallásosságáról, ami nem nagyon érdekelt, ezután viszont gyönyörűen levezeti, miért szükséges elválasztani az államot és az egyházat, ez a rész is kötelező. A Rassz című fejezet inkább csak amerikaiaknak érdekes, az viszont vicces, hogy Obamát is követték korábban áruházi biztonsági őrök, nehogy lopjon, kutatták már át az autóját rendőrök minden különösebb ok nélkül, és dobták már oda neki autó kulcsát, hogy parkoljon le vele, miközben az étterem előtt a pincérre várt. Megnézném az illető arcát, ha megsúgják neki, hogy éppen a leendő amerikai elnököt nézte parkolófiúnak…

David Halberstam: Mert övék a hatalom

A sajtó a negyedik hatalmi ág, szokták mondani, valójában azonban csak kevesen tudják, kik gyakorolják ténylegesen ezt a hatalmat. A tudósítók, a publicisták, a szerkesztők, gondolhatnánk, pedig a tényleges hatalom a lapok tulajdonosainak a kezében van, akiknek a nézeteit végső soron az újságírók és a szerkesztők is kénytelenek tükrözni. Hogy általuk a legkiválóbb képességű tulajdonosok milyen közéleti hatalomra tehetnek szert, és az akaratuknak hogyan szerezhetnek érvényt, erről szól ez a könyv, amely a huszadik század közepének négy legfontosabb amerikai médiavállalkozásának történetéről szól.

A kötet bemutatja, hogyan kerültek hatalomra a vállalatok tulajdonosai. Volt, akit csak a szerencse, illetve az aktuális új technológiák juttattak hatalmi helyzetbe, például egy új képközlési nyomdai technológia felfedezése vagy a rádió, majd a televízió elterjedése, de olyan is, akit már gyermekkorától kezdve arra neveltek, hogyan végezze a család tulajdonában levő lap vezetését.

A történet a megvívott szakmai és hatalmi küzdelmekre, illetve a kulcspozíciókban levő egyéniségek személyes tulajdonságaira koncentrál. Néhányan csak az anyagi sikert keresték, mások a politikai pályát cserélték a szerkesztőire vagy a személyes meggyőződésüket kívánták minél szélesebb körben terjeszteni, közös vonásuk azonban, hogy valamilyen téren mindannyian kiváló teljesítményt nyújtottak.

A könyv az újságírók és a politikusok viszonyának változásait is bemutatja mind az újságírók, mind a politikusok, elsősorban az amerikai elnökök szemszögéből. Megtudhatjuk, hogyan birkóztak meg Amerika mindenkori első emberei az újságírók egyre növekvő hatalmával, és az is kiderül, hogyan csökkent a médiában kevésbé bemutatható politikai szereplők, elsősorban a politikai pártok és a Kongresszus súlya a népszerű médiapolitikusokkal szemben.

A könyv kitér a legnagyobb hatást kiváltó újságírói fogásokra és azok közönségre gyakorolt hatására is, mégsem tekinthető módszertani kötetnek, mert ezek csak illusztrálják, magyarázzák azt, hogyan növekedett általuk a különleges teljesítményt nyújtó újságírók befolyása, hatalma. Újságírói-dinasztiák, kiemelkedő újságírói és szerkesztői teljesítmények elevenednek meg a könyv lapjain, amely egyaránt kötelező olvasmány politikusoknak, újságíróknak, és a közélet működését jobban megismerni kívánó laikus olvasóknak egyaránt.

Miniszterek az eVita konferencián

Évek óta járok konferenciákra munkaügyben. A szervezők gyakran meghívnak egy-egy minisztert is előadni, akik rendszerint nem jönnek el, hanem küldenek egy sokadrangú osztályvezető-helyettest, aki tolmácsolja a miniszter üdvözletét. Ha egy tisztségviselő mégis eljön, akkor sem hallgatja végig a konferenciát, hanem kiosztja az észt és gyorsan lelép. Fontos és elfoglalt emberek nyilván, mégis feltűnő volt, hogy az elmúlt években soha, egyikük sem, még véletlenül sem hallgatta meg a többi előadót, szakembert.

Miniszterek az eVita konferencián a pulpituson
Herczog Edit EP-képviselő unalmasan előad, Horváth Ágnes
egészségügyi miniszter a bal oldalon unottan hallgatja

Lehet találgatni, hogy mi az oka, de tegnap megtört a jég: Horváth Ágnes egészségügyi miniszter komolyan vette az eVita konferenciát. Időben érkezett és unottan, de udvariasan végighallgatott három másik, valóban unalmas beszédet, és ezután tartotta meg a saját előadását. Ez egyben a délelőtt legjobb előadása is volt: a konferencia témájával kapcsolatban, hogy milyen szerepe lehet a számítástechnikának az egészségügyben, a jellemzően külföldi hallgatóság előtt angolul vázolta fel a minisztérium vonatkozó stratégiáját, az előadását kitűnő prezentációval kísérte. Majd leült, és még egy előadást végighallgatott a GKM egyik tisztségviselőjétől.

A kormány becsületét végül Bajnai Gordon mentette meg, aki késve érkezett, magyarul vázolt egy közhelyparádét az EU-támogatásokról és az elektronikus kormányzásról, majd távozott, szerintem gőze sem volt arról, éppen mit keres ott és miről kellene beszélnie.

A szigeti gerincút folytatása

Térkép a csepeli gerincút tervezett vonalárólA Csepel újságnál töltött szakmai gyakorlatom eddigi legnehezebb feladata volt a szigeti gerincút folytatásáról Szigetszentmiklóson rendezett közmeghallgatásról tudósítani. A csepeli gerincút évtizedes probléma, de éppen december elején dőlt el, hogy EU-s pályázati pénzekből végre megépülhet. December 12-én este pedig a gerincút lehetséges déli folytatása volt a téma Szigetszentmiklós, Halásztelek és Tököl felé.

Mint ismert, egy út felépítéséhez a vonatkozó telkeket az önkormányzatnak joga van kisajátítani, a telek ellenértékét pedig a tulajdonos számára meg kell fizetnie. Nem tudom, ezt az árat mi alapján állapítják meg, de hallottunk már olyat sokszor, hogy a kisajátítás a telek tulajdonosának legalábbis rentábilis üzletnek bizonyult, és amint egy ismeretlen úr mellettem megjegyezte: itt is érdekes lenne összevetni a kisajátítandó telkek tulajdonosainak és az önkormányzati képviselőknek a névsorát. Ez ott és akkor természetesen minden alap nélküli vádaskodás volt, így a cikkben sem említettem, de nem mondhatnám, hogy az ülés megtekintése eloszlatta volna a gyanút, már ha az úron kívül még valakiben felmerült. Nézzük meg, miért!

A kisajátítás ára

Még évekkel ezelőtt, az út tervezésekor felbecsülték a kisajátítás várható költségét, ami a hatmilliárdos végösszegből 1,4 milliárdot tett volna ki. Azonban, mint kiderült, az EU nem támogatja olyan út megépítését, ahol ez az arány 10% felett van, azaz felmerül a kérdés, hogy ha általában a kisajátítás kihozható a végösszeg 10%-ából, itt miért kell hozzá 23%?

Amikor ez kiderült, a három polgármester összeült, és mivel ők is sokallták az összeget, felkérték a tervezést végző Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt-t a kisajátítás költségének újrabecslésére. A NIF felkérésére egy szakértő cég végezte el a becslést. A szakértő céget képviselő hölgy a közmeghallgatáson is jelen volt: a hölgyet a polgármester a keresztnevén és becézve szólította meg (“Juditkám, mennyi is lett?“). A független szakértelem tehát adott volt, és hogy-hogy nem, Juditkámék ezúttal 530 milliót hoztak ki, ami véletlenül pont 10% alatt van…

Sajnos egy néző csak egyszer kaphatott szót, és én a kérdezési lehetőségemet arra használtam fel, hogy megkérdezzem: a NIF hogyan tévedhetett ekkorát, a választ lásd a cikkben. Másodszorra azt kérdeztem volna: ha a kisajátítás mégis kijön 530 millióból, Kövér László és Bánki Erik országgyűlési képviselők miért javasoltak mégis 1,3 milliárdot átcsoportosítani erre a célra a jövő évi költségvetésből?

Prezentáció

A közmeghallgatás eleje egyfajta prezentáció lett volna, amikor a polgármester és a megjelent szakértők bemutatják a projekt állását. Erről egy másik úr a felszólalásában elmondta: egy ilyen minőségű prezentációt a versenyszférában azonnali elbocsátás követne. Igaza volt, mindenki össze-vissza beszélt a gerincút múltjáról, jelenéről és jövőjéről, a képviselők pedig értelmes hozzászólások helyett csak a szereplési vágyukat élték ki.

Azt hiszem, hét oldalnyi jegyzet és két és fél órányi feszült koncentráció árán én azért elég korrektül összefoglaltam a helyzetet, de amikor az egyik képviselő is olyan szinten látta át a témát, hogy “én már nem is hiszem, hogy valaha megépül az a gerincút“, akkor a szimpla hallgatóságnak esélye sem volt, hogy bármit megértsen. Ehelyett inkább egymással vesztek össze, ment is a bunkózás a hátam mögött, szóval: élvezetes este volt. Azt gondolom, hogy a csepelieket mindez nem, inkább a gerincút tényleges helyzete érdekli, ezért ezt írtam róla.

Egyelőre homályba vész a szigeti gerincút (Csepel)

A gerincút kerületünkön túlnyúló részének megépítéséről tartott közmeghallgatást a szigetszentmiklósi önkormányzat december 12-én. A képviselők szerint évtizedek óta fennáll az igény a Szigetszentmiklóst, Halásztelket és Tökölt könnyebben elérhetővé tevő, a térképen nézve fordított Y alakú gerincút megépítésére, ráadásul az agglomerációs települések népessége a rendszerváltás óta a másfélszeresére nőtt, így az ingázók számára egyre komolyabb problémát jelent a fővárosba való bejutás.

Read more

Al Gore: Kellemetlen igazság

Al Gore: Kellemetlen igazságAz exelnök után az exalelnök könyvét is kiolvastam, ezt kerestem régebb óta, pontosabban a Clinton-életrajzot nem is kerestem, csak feltűnt az újdonságok polcán a könyvtárban. Al Gore könyve hatásvadász, de nem túlságosan, és igyekszik a tényekre alapozni a mondanivalóját. Jól elkülönül négy témakör, a globlis felmelegedés bizonyítékai, annak a jövőbeni hatása, hogy mit tehetünk ezügyben, illetve Gore személyes motivációi. Talán ez utóbbiakat, a személyes motivációkat elég lett volna kisebb, a globális felmelegedés bizonyítékait pedig nagyobb terjedelemben tárgyalni. Igaz, az egész könyv kis terjedelmű, ha csak a betűk mennyiségét nézzük, a National Geographic-hoz hasonlóan dupla oldalas képekkel, bazi nagy karakterekkel tördelték, összesen talán harminc oldal van tele könyvszerűen, én három este alatt, elalvás előtt kiolvastam.

Nem tudom, másnak mennyire volt világos a kettő különbsége, nekem csak most lett az, hogy a globális felmelegedés tényét ma már nehéz lenne vitatni. Bush és társai mégis megteszik, hogy ezzel is az olajvállalatok érdekeit védjék, Gore ki is osztja a jelenlegi amerikai vezetést. Nem könnyű ilyen propaganda-műveket kontextusba helyezni, de feltűnő, hogy Michael Moore: Fahrenheit 9/11 című filmjének mondanivalója mennyire rímel erre: Moore szintén azzal vádolja Bush-t, hogy csak az olajvállalatok érdekeit nézi: a filmben a terrortámadások és az iraki háború kapcsán, a könyvben pedig a globális felmelegedés elutasításával.

Amit valóban nem ismerünk még pontosan, az a globális felmelegedés hatása a jövőnkre. Ukridge több bejegyzésben számonkérte már Gore-on a tudományos konszenzus hiányát, de a könyv nagyjából megerősítette, amit erről gondolok: lehet, hogy még azt sem tudjuk, elsivatagosodás vagy jégkorszak várható, az tuti, hogy jó nem lesz nekünk. Gore sem sokat görcsöl a problémán: a földi átlaghőmérséklet növekszik, de ettől még előfordulhat, hogy egy-egy terület, Gore Észak-Európát említi, hidegebbé válik. Nem az a lényeg, hogy mennyi Celsius fokkal lesz melegebb vagy pontosan hány méterrel nő a tengerek vízszintje, hanem hogy minden erőnkkel törekedni kell a kibocsátott szén-dioxid mennyiségének csökkentésére.

Ehhez ad a hétköznapokban is jól használható tanácsokat a könyv végén, és ajánl honlapot is, ahol számszerűsíteni lehet, hogy egy-egy tanács megfogadásával menyivel csökken a személyes szén-dioxid kibocsátásunk. A tanácsokat tíz témakörre osztja, de forradalmi újdonságot nem mond: tömegközlekedés, sprólás az árammal, és a kisebb környezeti terhelést okozó termékek választása – az összeállítás amerikai módra kissé szájbarágós és primitív, de kétségtelenül hasznos.

Bill Clinton: Életem, 2. kötet

A második kötetet is megtaláltam a könyvtárban, ebben Clinton ott folytatja, ahol az előzőben abbahagyta: elnökké választották. Ebben a részben sem ír le semmi olyat, ami a republikánus párt képviselőin kívül bárkinek is rosszul eshetne, és a fejezetek is az első kötethez hasonlóan időrendben követik egymást. Három nagyobb témakör váltja egymást, néha bekezdésről bekezdésre: a személyes élmények, a bel- és a külpolitika.

A személyes rész szerencsére nélkülözi a nyilván nem is nagyon létező családi idill bemutatását. Elsősorban a lányával és a barátaival töltött időre koncentrál, mintha nyolc évig egy jó pillanata nem lett volna a feleségével, talán tényleg nem is volt. A Monica Lewinsky-történet nyomán például párterápiára jártak, amelynek során megismerte, így kezelni is megtanulta a lelke sötét oldalát. Ezt én szimpátiával és örömmel fogadnám, ha mondjuk egy rocksztárról vagy filmcsillagról lenne szó, nem az USA elnökéről és főparancsnokáról, még szerencse, hogy Clinton lelkének sötét oldala csak félredugni szeretett, és nem mondjuk háborúzni.

Személyes és belpolitikai téma is, hogy a kampánypénzekkel kapcsolatos Whitewater-ügy, majd a Monica Lewinsky-téma miatt Clintont személyében is támadták. Azt írja, a szenátus elé került vádiratban végül a “szex” szó több százszor szerepel, a “Whitewater” szó kétszer – a teljes objektivitás nyilván nem várható el tőle, ennek ellenére megkockáztatom, hogy hitelesen mutatja be, hogyan kívánták a politikája helyett személyében támadni az elnöksége ideje alatt.

Clinton egy fekete kisgyerekkelA könyvben a szigorúan vett belpolitikai részek sajnos a legkevésbé hitelesek. Egy politikai döntés ritkán fekete vagy fehér, ha az elnök és a szenátus valamire pénzt ad, akkor valami másra nem jut, az ilyen típusú mérlegelésnek viszont a könyvben nyoma sincs. Clinton csak ad-ad a szegényeknek, a gyerekeknek és a feketéknek, ami nem baj, csak a valódi kérdés a támogatások elosztásának aránya lenne, azaz hogy mindeközben mire nem jutott pénz. Adódik a válasz: a gazdag fehérek adócsökkentésére, amiért a republikánusok harcoltak, de ez a kép nekem túlságosan leegyszerűsítettnek tűnik. Persze a magyar pártokat látva már semmin sem csodálkoznék, de akkor is kérdés, hogy az egyik oldal kritikája mennyire lehet hiteles a másik oldal vezetőjének a tollából.

Amik viszont hitelesek, és éppen ezért a legérdekesebbek is, a külpolitikai részek. Clintonnak persze nem nagyon kell erőlködnie, hogy például Bush-hoz képest tehetségesnek és sikeresnek mutassa magát, bár a terrorizmus elleni harcáról szóló beszámoló szerintem parasztvakítás, nem hiszem, hogy már a kilencvenes években is ennyire kiemelten kezelte volna a terrorizmus kérdését és személyesen Oszama bin Ladent. Ezen felül azonban: a harci tevékenységek ENSZ-felhatalmazással, nemzetközi koalíciókban történtek és sikeres tárgyalásokat folytatott számos más ország vezetőivel. Az első kézből való információk miatt ezek a könyv legjobb részei, és ez a könyv legnagyobb erőssége is: a nyolc évig hatalmon levő amerikai elnök maga írta, az utóiratból még az is kiderül, hogy kézzel (jaj!).

Végül Yitzhak Rabin izraeli miniszterelnök és Arafat palesztin vezető kézfogása a Fehér Ház udvarán 1993-ban aláírt békeszerződés alkalmából:

Aztán ott volt az a kérdés, hogy vajon Rabin és Arafat kezet fog-e egymással. Tudtam, hogy Arafat szeretné. Rabin Washingtonba érkezése előtt közölte, hogy hajlandó a kézfogásra, “ha feltétlenül szükséges”, de nyilvánvaló volt, hogy nem nagyon fűlik hozzá a foga. (…) A hagyományos arab köszöntés az arcra nyomott csók volt, de Rabin erről végképp hallani sem akart. Ismertem Arafatot, tudtam, hogy nagy showman, és lehet, hogy a kézfogás után megpróbálja majd megcsókolni Rabint. Úgy döntöttünk, hogy először mindkettőjükkel kezet rázok, azután egy mozdulattal egymás felé irányítom őket. Biztos voltam benne, hogy ha Arafatnak nem sikerül megcsókolnia engem, utána már Rabinnal sem próbálkozik. Az Ovális Irodában készülve az eseményre Hillaryvel, George Stephanopoulosszal, Tony Lake-kel és Martin Indykkel beszéltem meg a forgatókönyvet, amikor Tony közölte, ő tud egy módszert, amivel elkerülhetem a kézfogás utáni csókot. Leírta, mit kell tennem, aztán többször elpróbáltuk. Én játszottam Arafatot, ő pedig engem, így mutatta meg, hogyan csináljam. Amikor megráztam a kezét, és elindultam az arca felé, hogy megcsókoljam, a bal kezével megfogta a behajlított jobb karomat a könyökömnél, és finoman megszorította. Valósággal megbénultam a mozdulattól. Ezután szerepet cseréltünk, és én is megcsináltam vele ugyanezt. Még egypárszor elpróbáltuk, míg biztos nem voltam benne, hogy Rabin arca érintetlen marad.

 

Bill Clinton: Életem 1.

Lak Pista bácsi szokása a Vakok Világában, hogy amikor tudósít egy-egy eseményről, az összes résztvevőt, zsűritagot és szervezőt felsorolja, illetve lehetőség szerint meleg szavakkal méltatja. Egyvalakinek jó ez, a felsorolt nyolc embernek, mindenki másnak idegesítő, megjegyezhetetlen és nulla információtartalommal bír. Bill Clinton is felsorolja élete több száz résztvevőjét, a boltost, a szomszédot, az aktivistákat, a segítőit, csak ő mindenkit hosszabban, legalább egy bekezdésen keresztül méltat, amitől a könyv még sokkal nehezebben olvasható lesz. Ennek ellenére egy idő után bele lehet rázódni a ritmusába, az első kötet vége felé már rutinból siklottam át a neveken, meg sem próbálva megjegyezni őket, ha pedig valaki többedszer bukkan fel, arra úgyis külön utal.

Bill Clinton: Életem, 1. kötetA könyv a PR-szempontok messzemenő figyelembe vételével lett megírva. Például a Clinton életének egyes szakaszaiban szóba került politikai kérdésekben elfoglalt álláspontja még véletlenül sem különbözik a 2004-es, vagyis az utolsó ismert álláspontjától, mintha Clinton politikai nézeteinek fejlődése egész életében mentes lett volna a kacskaringóktól. Nyilván hasonló okokból mentes a könyv a magánéletét érintő részletektől, az összes felvillantott kép szerényen udvarló, randizgató fiatalembert mutat, majd később családi idillt, miközben valószínűleg a legyet is, röptében, de erről a könyvben nincs szó. Hogy a házasságában mivel “okozott fájdalmat” Hillarynek, nem derül ki. Ezzel együtt a könyv nem hiteltelen, csak Clinton személyét illetően egyoldalú, kellene mellé valami lábjegyzet vagy kommentár, ami segítene teljesebb képet alkotni.

Amitől mégis nagyon élvezetes a könyv, hogy az amerikai politikát ilyen közelről, ilyen jól még sohasem láttam bemutatva. Clinton kamaszkorától kezdve politizált, így végig követhetjük, hogyan lesz a sokadik aktivistából az ország elnöke. Még izgalmas is a választási kampányokról olvasni, feltéve, hogy az olvasó nem tudja az eredményt, a pontos adatoknak én is úgy néztem utána a Wikipediában. Sajnos azt viszont nem lehetett igazán jól érzékelni, mikor vált Clinton fajsúlyos politikussá, gondolom valamikor a kormányzóvá választása előtt, de a könyvből ez nem nagyon derült ki.

Én még csak az első kötetet olvastam el, ami az elnökké választásáig tart, sajnos a könyvtárban az újdonságok polcán nem tették mellé a második részt is, én meg csak otthon vettem észre a sarokba biggyesztett egyest.

Érdemes elolvasni még Hahner Péternek az Élet és Irodalomban megjelent kritikáját is, illetve a leírt eseményeket a youtube-on kikeresni. Itt van például a 92-es elnökválasztási vitából az a rész, amikor az idősebb Bush azt magyarázza, hogy nem kell személyesen megélni a problémákat ahhoz, hogy megérthesse, Clinton viszont elmondja, hogy Arkansasban kormányzóként hogyan dolgozott az emberek problémáinak a megoldásán.