Vavyan Fable: Mesemaraton Emlékfutam

A korábbi rossz tapasztalataim ellenére úgy gondoltam, adok még egy esélyt Vavyan Fable-nek, és nekifutok a Mesemaraton folytatásának. Nem kellett volna. A régi könyveinél talán én voltam kevésbé igényes, de az is lehet, hogy a kétségtelen hibák ellenére azok még olvashatók voltak, erről majd egy újraolvasásnál referálok. De az új könyvei kapcsán, bármilyen kellemetlen is egy sikeres szerző felett így ítélkezni, muszáj kihirdetnem: Vavyan Fable egyszerűen nem tud írni.

Az írással mint olyannal kapcsolatban én Stephen King: Az írásról című könyvét tartom mérvadónak, úgy gondolom, minden írónak követnie kellene a tanácsait (függetlenül attól, hogy King mostanában maga is sok szart ír). Ebben mások mellett két fontos elvárás van egy regénnyel szemben, és Fable egyiknek sem felel meg.

Az első, hogy a mese a lényeg, nem a mesemondó, vagyis nem az a fontos, hogy a szerző milyen szóvirágokat és nyelvi leleményeket tud kitalálni. Itt van például az a mondat, hogy „A testpöcsölyözést követő masztatásnak magától értetődően az lett a vége, hogy majdnem elkéstek a vacsoráról.” Ez a mondat valószínűleg szexről szól, és sokkal egyszerűbb lett volna ugyanezt magyarul megfogalmazni. És tudnék haladni az olvasásban tovább, nem az idióta nyelvezet megfejtésével kellene az időmet eltölteni.

A másik, hogy King a szereplőit egy adott szituációba hozza, és elképzeli, ott hogyan viselkednének. Tehát nem ezt vagy azt végeztet a szereplőkkel, hanem maga is kíváncsian figyeli őket. Hogyan viselkedik egy édesanya, ha beszorul egy lerobbant autóba, és egy megveszett kutya rájuk támad? Hogyan viselkedik egy gimnazista srác, ha a legjobb barátját rabul ejti egy autóba szorult szellem? És így tovább, nagyon fontos, hogy a szereplők viselkedése reális legyen, önmagának és az olvasónak sem hazudhat arról, ami az adott szituációban történne.

Fable szereplői viszont a legkevésbé sem viselkednek úgy, ahogyan egy valódi ember viselkedne. Furcsák. A beszédük is a fent már részletezett Fable-nyelv, ahogy senki sem beszél, ők viszont mindannyian egyformán furcsák, és ettől az egész könyv kellemetlenné válik. A pszichiátert például hívhatja a szerző és az összes szereplője is agyásznak, de attól az még pszichiáter, és szerintem nagyon-nagyon ciki, ha folyamatosan, mindenki agyásznak hívja.

A könyvet pedig akkor tettem le, amikor beugrott, hogy az agyászt Fable Csernusról mintázta, tudniillik kiabál a páciensével. Ez ebben a formában a Csernus-jelenség teljes meg nem értéséről tanúskodik, mert Csernus módszerének nem a lényege, hanem csak a része, hogy néha agresszív a páciensekkel, primitív dolog ezért cikizni egy korábban sikeres orvost.

A kötet egyébként négyoldalnyi rajongói benyalással kezdődik, amelyek mind azt támasztják alá, hogy Fable milyen kurvára vicces és zseniális írónő. Hát, ha ezektől elhiszi valaki…