Africa King: La bomba – erre a számra táncoltunk a tunéziai Thapsus Hotelben az animációs programok után naponta többször, meg a diszkó előtt is, és most meglett a dal után a videoklip is. És igen, nagyrészt benne van a szállodában táncolt koreográfia, az egyetlen szégséghiba, hogy Afrika Király a várakozásommal ellentétben nem egy lelkes feka csávó, hanem egy iszonyú kövér fehér pasas, de ez részletkérdés.

A kép bal alsó sarkában a pálcika-csaj azért van ott, hogy kvázi-animátorként a klip történéseitől függetlenül előtáncolja nekünk a koreográfiát. Un movimiento sexy!

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=jY48iTyLrmk]

A magyarok találékonysága határtalan: ha valakik a szálloda bezárt kapui mögött sétálnak a tengerparton, azok biztosan magyarok, és ha az éjszaka közepén valaki ki tudja verni a szállodásokból a reggelit, azok is. Hajnali negyed négykor indult a busz a szálloda elől. Egy magyar srác addigra elintézte, hogy komplett svédasztalos reggelit kapjunk, onnan tápászkodtunk csak fel az érkező buszhoz.

A busznál az zavart meg minket, hogy amíg a reptérről odafelé magyar nyelvű idegenvezetést kaptunk, ezen a buszon csak csehek(?) voltak, magyar nyelvű idegenvezető egy szál sem. Viszont a reptérre mentek, úgyhogy felszálltunk és aludtunk, amennyire lehetett.

A repülőtéren a nyakára hágtunk a maradék egy dínáromnak. Szomorú és kissé nevetséges, hogy a szuvenírek a fix áras repülőtéren a legolcsóbbak – addig egy kis tevét, egy képeslapot, egy dobot és egy tevés hűtőmágnest vettünk, de ráértünk volna itt megvenni mindent, valamivel olcsóbb lett volna.

A repülés hazafelé kevésbé volt nagy élmény, Noémi rosszul lett, én meg csak kóvályogtam az álmosságtól, nem tudtam igazán aludni. Szerencsére amúgy minden simán ment, a csomagjaink is rendben megérkeztek. Újra itthon vagyunk, pedig milyen jó lenne még nem itthon lenni.

Több mint három éve járunk Noémivel, ebből két és fél évet távkapcsolatban, de szeptember óta már rendesen, naponta találkozva. Összeszoktunk, megvagyunk, szeretjük egymást – itt volt az alkalom a lánykérésre. Még otthon vettem gyűrűt, és este, romantikus vízcsobogás mellett megkértem Noémi kezét. Ő igent mondott, fanfárok szóltak stb.

Fakír-show

A diszkó előtti show ma egy fakír fellépése volt. A barátunk nagy készülődést követően egy szöges deszkára, majd szöges deszkák közé feküdt, amelyek tetejére a közönségből felkért lányokat állítottak. Nyilvánvalóan kamunak nézett ki az egész, jókat röhögtünk Norbiékkal – amíg minket is fel nem hívtak a színpadra.

Az én feladatom az volt, hogy egy szamurájkarddal szúrjam torkon a fakírt. Szemben álltunk egymással, őt hátulról megtámasztották, nekem pedig a kezembe adtak egy kétméteres kardot, amit először alig bírtam el. Aztán megtámasztottam a torkán és nyomni kezdtem, először csak lájtosan, aztán tiszta erőből, bele a torkába… Persze nem ment. Benyomódott a torka, de valamilyen rejtélyes izmával megtartotta a tiszta erőből rányomott kardot, sőt visszatolta, a torkával. Csak később ugrott be, hogy ha későn feszít rá vagy valamiért ellazul, azonnal átvágom a torkát. Ugyanezt megcsináltuk a hasával is, ott már számítottam izmokra, majd Norbi próbálta átfűrészelni a hasát, a torkát és az orrát. A helyszínen közelről is mindez teljesen hitelesnek tűnt, elképesztő volt átélni.

A helyi folklór csak mérsékelten érdekelt minket, pihenni mentünk, bár azt én sem gondoltam, hogy hat napig a szállodában kellene maradni. Úgyhogy elutaztunk Sousse-ba (ejtsd: szussz), a helyi nagyvárosba. Ez egy metrónak nevezett HÉV-szerű kisvasúttal történt, ami egyébként magyar gyártmány, Ganz-Mávag, Budapest logót viselt. Műbőr ülései voltak és minden fékezésnél azbeszt-szag öntötte el az utasteret. A magyar metróban is van ilyen, de csak vészfékezésnél, itt viszont minden egyes sima fékezésnél is. A fékeket nyilván a hűvös budapesti alagútra tervezték, nem a sivatagos pusztába.

A Sousse-i várban aztán felleltük az arab kereskedőmentalitás esszenciáját. Az összes árus előre köszön és invitál, a bátrabbak karon ragadnak és bevonszolnak a boltba – ha hagyod. Aranyos volt a “szervusz vizibusz” köszönésük, amit valami magyar megtanított nekik. Lealkudtam egy dobot nyolc dínárról ötre, Norbiék pedig egy Adidas kistáskát 35 dínárról 16-ra, ez utóbbi kész műsor volt. A táskaárusnak, mint közben elmesélte, volt egy valóban magyar ismerőse (+3630-as szám a mobiljában) és Majka papát is nagyon emlegette.

Az utcán az összes taxis dudál és kérdőn néz – ez mondjuk Mahdiaban (a szállodánál) is így volt, sőt egy arab kisgyerek is Bonjour-ral köszönt, szerencsére ő legalább nem akart semmit eladni, csak mellénk ült a kőre. Betévedtünk a piros lámpás negyedbe is – mondom finoman, valójában persze semmilyen lámpa nem volt, csak csempézett falú házak kurvákkal az ajtóban. Egy paravánnal volt elkerítve ez a rész, de azt gondoltuk, arra rövidebb. Aztán nézett a sok arab strici, ahogy a kissé sápadt európai barátnőinkkel vonultunk…

Kalózhajózás a tengeren

Réka, az idegenvezető már beszélt erről a programról, mi csak véletlenül botlottunk bele, de megérte. Kalózhajókkal három órás útra viszik a turistákat a tengerre. Négyünknek 80 helyett 50 dínár lett, de ezt tartsuk titokban, és csak azért, mert magyarok vagyunk, nem gazdag németek vagy franciák… A kapitányként bemutatkozó néger férfi végül a parton maradt, ez is jól indult…

De aztán ez lett az egyik legnagyobb élmény. Nem vittek ki a nyílt tengerre, csak a part mentén haladtunk Monastir felé, de ha befelé néztem, nyugodtan gondolhattam, hogy félúton vagyunk Egyiptom felé. Nagyon szép és hangulatos volt, csak erős szél fújt, a tengerhez jobban fel kellett volna öltözni.

Több mint egy óra múlva lehorgonyoztunk és lehetett fürdeni, az arab személyzet tagjai gyönyörű szaltókat mutattak be a hajó tetejéről. Kaptunk enni és inni, visszafelé pedig vitorlát bontottunk, illetve az itt is bömbölő hangos zenére együtt táncoltak az arab lányok a német öregasszonyokkal.

Mivel a medence és a tengerpart közötti füves részen a napernyők száma korlátozott, a strandolást minden reggel komoly területfoglalási harc előzi meg. Már első reggel láttam, amint a rutinos német nyugdíjasok reggel hétkor rástartolnak a helyekre, de mivel én is koránkelő és élelmes vagyok, nekünk is lett napernyőnk és nyugágyunk tegnap is, ma is.

Délig maradtunk kint strandolni, ilyenkor a könyveim egy-egy fejezete között úsztam egyet a tengerben, zuhanyoztam, majd csobbantam egyet a medencében is (mint a gályarabok, tényleg). A medence igazán klassz, nagy, tiszta és relatíve kevesen vannak benne. A napi mozgásigényemet simán letudom az úszás által, ma kb. húsz hosszt nyomtam le négy alkalomra elosztva. Voltunk még ping-pongozni és minigolfozni, előbbin 3:1-re vertem Norbit, újdonsült magyar ismerősünket, minigolfban viszont két pályán is kikaptam Noémitől.

A tenger gyönyörű, tiszta és meleg. A hangulatosság netovábbja, amint a kellemesen meleg, puha homokon át a tengerhez lejt az ember. A víz csak fokozatosan mélyül, és a szolíd hullámzással együtt is jól lehet benne úszni. A hullámok inkább azért zavaróak egyébként, mert a víz – meglepő – kurva sós, és ha véletlenül a számba csap, percekig köpködhettem. Szóval a tengerben megmártózni szép, hangulatos és teljesen rendben van, de úszni és lubickolni mégis a medence az alkalmasabb.

Az este diszkóban voltunk itt a szálloda végében. A műsor gyerekdizsivel indult, nagyon aranyos volt, majd nyugdíjasoknak volt társastánc. Az animátor srácok a Tengerre, tata! című filmben látott módon szórakoztatták a facér öregasszonyokat, azaz felkérték őket táncolni. Kb. tíz órától három pár versenyzett táncban és szexuális utalásokkal teli ügyességi játékokban – hülyére röhögtük magunkat.

A játék alatt végig szuper zenék mentek aláfestésként, a tényleges diszkó pedig Dr. Alban: One love című dalával kezdődött. Afrikában Dr. Albanra táncolni – ez cool volt, ezután viszont csupa tuc-tuc dal ment, a DJ barátunk nem igazán érezte meg ezt a dolgot.

Viszont amilyen kellemesek a nappalok, olyan gázosak egyelőre az éjszakák (legalábbis nekem, mert Noémi szerencsére végig jól aludt). Két szúnyogunk is volt, az egyiket éjfél felé sikerült leütni, a másik többször is megcsípett már mindkettőnket. Egy másik ébresztőt idióta német turisták tartottak, amikor hajnalban úszni mentek, és egy nő csak hangos nyögések és sikoltások közepette tudott beereszkedni a vízbe. Valaki aztán ki is ment volna hozzájuk, gondolom balhézni, de rossz, zárt ajtón próbálkozott. Dühében rázogatta kicsit – azt hittem, a fejünkre dől a ház.

Reggel először is megnéztük a tengert (este a bezárt kapuk miatt már nem tudtuk), majd úsztam egyet a medencében – otthon ilyenkor zötyögök a tömött 82-es buszon Kőbánya-Kispest felé. A reggeli (és a vacsora is) svédasztalos, európai, pontosabban franciás jellegű, legalábbis utoljára Franciaországban ettem ilyen se íze, se bűze kajákat. A halakat és herkentyűket persze kihagytuk, Noémi egyszer véletlenül evett polipot (borsos tokánynak nézte). Különösen a köretek jöttek be, minden nap volt paradicsomos saláta, rizs, majonéz, őszibarack, a reggelihez müzli stb. Mi csak félpanzión voltunk, úgyhogy ebédre mindig a reggeliből nyúlt kifliket ettük az otthonról hozott konzervekkel.

Az “all inclusive” ellátás plusz napi négyezer forintért egyébként nem csak az ebédet és a vacsorához adott italokat foglalta volna magában, hanem még sok egyebet is. A nyugágyra tehető puha szivacs például klassz, de két darab három dínárért nem olyan nagyon drága. Arra jutottam, hogy az all inclusive valójában a piáláshoz jó: egész nap ingyen lehet koktélozni vele a büfében. Az alkoholos italok máskülönben nagyon drágák, és mivel boltban sem lehet kapni őket, az all inclusive-felár a legolcsóbb megoldás a mindennapi berúgáshoz.

Problémák

Tunéziában nyaralva két komolyabb kellemetlenséggel kell számolni, az egyik a pénz. Dínárt sem hozni, sem vinni nem lehet, forintot nem váltanak be, eurót viszont nemigen fogadnak el, vagy arra is alkudozni kell. Tehát eurót kell vinni, és azt itt dínárra váltani, lehetőleg apránként, hogy ne sok maradjon a nyakunkon, mert mikor hazamegyünk, a maradékot vissza kell váltani ismét euróra, majd otthon forintra.

A másik kellemetlenség az ivóvíz hiánya, ami a csapból jön, azt nem szabad meginni. Tekintve, hogy otthon is ritkán iszunk csapvizet, ez kibírható, és a közeli szupermarketben lehet is kapni mindenféle üdítőt, ásványvizet, kb. ugyanannyiért, mint otthon. És az utat otthon nem pálmafák szegélyezik…

Megjöttünk a nyaralásból. Csodálatos volt. Miután internet-elérés mégsem volt, ugyanabba a kis füzetbe írtam a naplót, amibe tavaly Bogláron. A fél füzetet teleírtam, van kb. kétszázötven kép, a fele publikálható, szóval eltart majd egy ideig, mire felpakolom az egészet. Összegzésképpen talán az utazási katalógust tudnám említeni, korrektül teljesült, amit ígérnek benne. A szálloda gyönyörű volt, a szolgáltatások – az internetet kivéve – rendben voltak, nagyon jól tudtunk pihenni. Tunézia szegénysége okozott csak meglepetést, romos és szakadt az ország, látható és érezhető volt, hogy a turizmus milyen fellendülést hozott nekik. De menjünk sorba! (Innen már a füzetből másolom.)

Roaming

A Pannon GSM már itthon bemutatkozott, két ügyintézőjük is teljesen biztos volt, az egyik abban, hogy lehet, a másik abban, hogy nem lehet Tunéziából SMS-t küldeni. (Végül lehetett.)

Utazás

Életem első repülése nagy élmény volt. A hely baromi szűk, alig fértem el. A felszállás előtti gyorsítás, majd a felemelkedés is elképesztő volt, ahogy az a nagy dög repülő felröppent az égbe. Az első háromnegyed órát permanens rosszullétben töltöttem, mégis klassz volt például Budapest felett tartózkodni, meg ahogy a gép kanyargott velünk. A gépen a fejünk felett kis LCD-monitorok mutatták a repüléssel kapcsolatos alapvető információkat, mint például a repülési idő, a külső hőmérséklet vagy a magasságunk. Térképen is jelezték, hogy merre járunk, például amikor e sorokat írom, 840km/h-val repülünk 11277 méter magasan nagyjából Nápoly felett, a külső hőmérséklet -58 fok.

A reptérről busszal vittek minket a szállodáig, út közben Réka, az idegenvezető lány elmondta a legfontosabb tudnivalókat a nyaraláshoz – másfél oldalt jegyzeteltem tele. Egyszerűbb lenne leírnia a tudnivalókat és fénymásolt papíron kiosztani.

Út közben a szakadt emberekből és romos házakból látszott, hogy Tunézia milyen szegény ország. Az autók is rozzantak. Noémi még a repülőgépen megjegyezte, milyen szép, hogy minden házat fehérre festenek, ennek nyilván praktikus okai vannak, de tényleg szép.

OK, vállalom az engem körülvevő sárga irigységet: a hónap végén valószínűleg ide megyünk nyaralni:

A döntéshez persze mérlegelni kellett, hogy sokba kerül, hogy csak hét éjszaka az egész, hogy még sosem ültem repülőn, hogy még sosem jártam Európán kívül és így tovább. De akkor is.

Az első lépés az útlevél beszerzése, mert anélkül természetesen nem megy. A kerületi okmányiroda természetesen kizárólag munkaidőben van nyitva, ma reggel tehát ott kezdtem. Üzenet az agynak: az ügyintézés menetét mindig meg kell kérdezni előre telefonon. Hátha az okmány beszerzéséhez az első lépést nem is az okmányirodában kell megtenni… (“egyablakos ügyintézés”). Tehát elballagtam a közeli postára, befizettem a hatezer forintos csekket, majd vissza. Az útlevelet tíz napon belül küldik postán – ajánlva, nyilván azért, hogy még egy plusz utam azért mindenképpen legyen miatta.

Balatonbogláron nyaraltunk egy hétig Noémivel, az MVGYOSZ üdülőjében. Vettem egy 30 forintos füzetet, abba róttam fel a bölcsességeimet a nyaralás alatt, tollal, aztán most, hogy itthon vagyok, felvasvillázom az egészet a fotókkal együtt. Nem küzdök azzal, hogy a bejegyzések dátumozása a szokásos legyen, már csak azért sem, mert a nyaralás sztoriját így egyben talán könnyebb lesz olvasni.

Az üdülő két épületből áll, a bejárathoz közelebb van az ebédlő, benne négy szobával, a másik a lakóépület húsz szobával. Kicsit kevés a hely a szobákban, közös a WC és a zuhanyzó, viszont a szobák feléhez, köztük a miénkhez is van egy kis terasz pluszban. A napok ritmusát az étkezések határozzák meg, amelyek pontosan 8, 12 és 18 órakor vannak. Reggelire két zsemle és felvágott, ebédre és és vacsorára pedig főtt kaja szokott lenni, amelyet egy közeli szállodából hoznak és fel is szolgálnak fel nekünk.

A társaság a megyei szervezetek és a központ beutaltjaiból áll. Az átlagéletkor – a tagságnak megfelelően – magas, negyvenen innen csak kb. tízen voltunk az ötven beutaltból, továbbá nem sokkal, de több a nő.

július 15., csütörtök, tulajdonképpen ezt írtam először

Végtelenül romantikus helyzetben írom ezt a bejegyzést, a boglári üdülő stégjén egy padon ülve, körülöttem a Balaton, felettem a kék ég.

A tónak azt a specialitását, hogy fürdeni lehet benne, még nem sikerült kihasználni a borús idő miatt, de mindenki azt mondja, hogy holnaptól szép idő lesz. Addig is felfedeztük magunknak Boglárt, küldtünk képeslapokat, vettünk világdíjas ásványvizet és az üdülő tandembiciklijével felmentünk a kilátóba.

Az Aquarénában úgy leégtem, hogy az egész felsőtestemen felhólyagosodott a bőr, remélem, hogy ez nem a lassú kínhalál nyitánya. Viszket, mint az állat.

Az üdülő jó, kényelmesek az ágyak és jó a kaja, van csocsó, ping-pong és a társalgóban tévé, szinte ugyanolyan minden, mintha tíz év kihagyással Zamárdiba tértünk volna vissza az Orion-üdülőbe.

Olvasgatom az üdülő vendégkönyvét, dicsérik a személyzet odaadását (jogosan), az időjárást, a fürdési lehetőséget (az üdülő közvetlenül vízparti). További idézetek tíz év évre visszamenően:

“Itt voltunk! Jó volt, de mégsem a legjobb. Nincs jó pasi az üdülőben ((”
“A kaja tök jó, csak egy baj volt: túl sok a krumpli.”
“Már elnézést, de mindennap burgonya volt (…)”
“Sokat sétáltunk a barátnőmmel a Platán strandon. Fiúkkal is találkoztunk. Sok fiúval. A kaja tűrhető volt, csak sok volt a krumpli.”

július 16., péntek, az első élmények

A kaja olyan, mint egy iskolás táborban, egy kolomppal szólítják a vájúhoz a népet és piros pöttyös bögrébe kapjuk a teát.

Tegnap csocsóztunk egyet Noémivel. Fölényben voltam, ezért bevontunk egy harmadik játékost a kószáló üdülők közül Noémi mellé. Sikerült valami csocsóbajnokot kifogni: az úr párosban és egyedül is alázott minket.

Vettem egy 150 forintos zsebpeca-felszerelést és az este ki is ültünk a stégre tesztelni. Fél óra alatt négy hal akadt a horogra, majd kiemelés közben onnan le. Úgyhogy igénybe vettem egy profi kolléga legkisebb botját is, azon két számmal nagyobb horog volt, öt halat fogtam vele egy óra alatt. Mondjuk nem nagy dolog, már nappal is látszott, hogy tele van a víz halakkal, egy merítőhálóval sokkal többet foghattunk volna.

július 17., szombat, a TV2 megutáltatta magát

A TV2 balatonboglári roadshowját Dzsánni, a csatorna műsorvezetője harangozta be egy úszó, hangfalakkal felszerelt színpadról. Kurva hangos volt, és szombaton délután egy órakor nem Barry White-nak és ennek a faszkalapnak a hangjára vágytam volna, amivel nem is voltam egyedül. Egy csaj odament kifejteni a véleményét, onnantól diszkózene volt, sokkal halkabban, Dzsánni viszont nem adta fel, reklámozta az esti koncertet.

A koncert ugyanezen az úszó színpadon volt a közeli, közismert Platán strandon. Ismert, hogy a színpadokat általában magasra építik abból a praktikus célból, hogy sokan láthassák a rajta fellépőket. Ehhez képest a vízen úszó lapos színdpad kontra parton álló nézők felállás elég röhejes volt, a második sorból már nem nagyon lehetett látni semmit. Az emberek további le- és hülyének nézésének csúcsa szintén Dzsánni produkciója volt, aki negyven perces késés után ezt mondta: Sokan vagyunk! Jól érezzük magunkat! Kicsit várnotok kellett, de nem baj! (Neked pedig a jó édes anyád!)

Gáspár “Megasztár” Laci fellépése ehhez képest csak szimplán szar volt, nem értem, hogy ha nem tud angolul, miért külföldi dalokat énekel. A Unitedről pedig sokadszorra is kiderült, hogy a zenéjük élőben lényegesen rosszabb, mint CD-ről, úgyhogy leléptünk.

A két szimpatikus TV2-esemény között L. Petiéknél voltunk, ő közvetlen kollégám, egymás mellett ülünk a Szöviben. A hétvégére kivettek egy házat Bogláron és ott vendégül láttak minket, kaptunk egy hamisítatlan, V. Kriszti-féle vacsorát és borral, kólával is jól voltunk tartva.

július 18., vasárnap

Az eddigi legnyugisabb napunk volt. Felváltva olvasom Lőrincz L. Lászlótól A kicsik nyomábant és fejtem a Plusz egy vicceket, fürdünk, napozunk, illetve utóbbit én csak módjával, mert még mindig meg vagyok égve, továbbá hámlik a bőröm, a felsőtestemen szinte teljesen átvedlettem.

július 19., hétfő

Fürdés, olvasás, rejtvényfejtés, este pedig búcsúest. A vendégek között voltak jelentkezők fellépésre, Luxi zongorázott, három hölgy (külön-külön) énekelt és volt három versmondónk is. Utóbbiak elég gyérek voltak, Luxi viszont a közismert vendéglátós tapasztalatával nagyon jól nyomta, egy élmény volt játszani látni. Az estét szalonnasütés és közös dalolás zárta.

A végére a társaságról

A társaság vegyes, vannak fiatalok és öregek, egyedülállók és családosak. Sajnos mire kialakulna egy klassz közösség, haza kell menni, az egy hetünk ismerkedni és igazából pihenni is kevés volt. Amúgy két hetes turnusok vannak, de vannak, akik csak egy hétre jönnek, mint mi is – nem ismertem a helyet és féltem előre bevállalni két hetet.

Szóval a társaság. Amikor az étkezések idejére Luxiékhoz ültettek minket, a Vaklista nyomán azt hittem, a fejemre olvassa majd a Vakok Szövetségének összes bűnét tíz évre visszamenőleg, ehhez képest a vendéglátós tapasztalatai nyomán egy klassz társasági fazont kaptunk jó sztorikkal. A csocsóbajnok Feri a tinilányok kedvencévé vált, lévén kamasz fiúk nem voltak az üdülőben (ld. még a vendégkönyv-bejegyzést: a jelek szerint itt semmi nem változott az elmúlt tíz évben, például nem hittem el, de tényleg minden nap volt krumpli). Némethékkel a horgászat és a nagy dumás tinilányuk révén duplán is megismerkedtünk, egy végtelenül szimpatikus család. Rátóti Andival végül elmaradt a vakping-pong meccs, játszottam viszont Berci bácsival, és először 20-17-re nyertem. Másodszorra csukott szemmel játszottam az egyenlő esélyek kedvéért, úgy viszont 20-5-re ő vert el engem.

Fabienne: – Butch!
Butch (a haját szárítva): – Tessék, szívem csücske!
Fabienne: – Hova megyünk?
Butch: – Még nem tudom biztosan. Ahova akarsz. Ebből lesz egy csomó pénzünk. De annyi azért nem, hogy nagy lábon éljünk holtunk napjáig. Gondoltam, elmehetnénk valahova a dél-tengeri szigetekre. Ott sokkal jobban kijönnénk a pénzünkből.
Fabienne: – Szóval, ha akarnánk, élhetnénk Bora Borán?
Butch: – Mi az hogy. És ha egy idő után megunod Bora Borát, elutazhatunk Tahitira vagy Mexikóba.
Fabienne: – De én nem tudok spanyolul.
Butch: – Boraboraiul se tudsz. Egyébként a mexikói könnyű: Donde esta el zapataria?
Fabienne: – Ez mit jelent?
Butch: – Hol van a cipőbolt?

Gondolom, sokaknak ismerősek még a Ponyvaregény örökbecsű sorai, itt hallottam először a Bora-Bora szigetekről. A másik impulzus a Playboy áprilisi száma volt, ahol felvillantottak valamit abból, milyen is Bora Borán nyaralni… Innen az ötlet: nézzünk utána picit alaposabban!

(tovább…)