Egyiptom, 5. rész

Megfejtés

Komment érkezett! Komment érkezett! És Trychydts megfejtése helyes, a képen az egyik piramis alján ülök. Ugyanez a póz tehát egy másik perspektívából:

A tegnapi póz távolról: a piramis alján ülök

Kairó

Két fakultatív programra fizettünk be a nyaralás során, a Giftun-sziget mellett az egy napos Kairóra. Hajnali kettőre jött értünk a busz. Ezt a fakultatív programot is iparszerűen működtetik, legalább harminc busz haladt turistákkal megrakva Kairó felé. Ez egy ötszáz kilométeres út, iszonyatosan hosszú, ráadásul a buszsofőrök pont olyan rosszul vezetnek, mint mindenki más: tolakodva, nyomulva, nagy gázadásokkal és nagy fékezésekkel – vagyis aludni sem volt könnyű a hét órás buszút folyamán. A rendszer a Forma-1-es safety car működtetéséhez hasonló: a turistabuszok csak konvojban közlekedhetnek egy felvezető rendőrautó mögött. Csak a versenyzőkkel ellentétben ezekre nem vonatkozik az előzési tilalom, ezért még a felvezető autó mögött is nyomultak és előzgették egymást, mint a bolondok.

Haddad Lejla volt az idegenvezetőnk aznap is, és érdekes adatokat sorolt fel az úton Egyiptomról. Először is az ország területének kilencvenvalahány százaléka sivatag, és bár csak a Nílustól nyugatra eső részt hívják Szaharának, földrajzilag egy összefüggő egység az egész, plusz a Nílus és a tengerpartok.

Noémi áll a Szahara szélén
A piramisok után már csak a Szahara következik

Az ország legfőbb bevételi forrása a turizmus, a második a Szuezi-csatorna vámja, a harmadik a kőolaj eladása, a negyedik a filmkészítés, az ötödik pedig a zeneipar. Állítólag csomó arab országból jönnek Egyiptomba zenélni és énekelni tanulni (a szállodában látott egyiptomi zenecsatorna ehhez képest bűn rossz volt szerintünk, de hát ízlések és pofonok). Lejla mondta el azt is, hogy Kairóban húszmillió ember él, a nagy többségük szegény, akik szakadt házatban élnek. Tömegközlekedés nincs, az olcsó benzin miatt mindenki autóval jár, ezért nagyon nagy a szmog.

A buszból jól látszott, hogy a közlekedési kultúra a fővárosban sem jobb, mint Hurghadában, iszonyatos manővereket csinált a mi sofőrünk is. A turistabusznak mintha előnye lett volna másokkal szemben, ugye a legfontosabb bevételi forrás, de lehet, hogy csak a méretei miatt. A közlekedési morál Magyarországon sem éppen ideális, de Egyiptom ehhez képest is egy katasztrófa, minden autó szanaszét van nyomva. Délutánig kellett várni, hogy koccanást lássunk: egy nagyobb Daewoo fordult ki jobbra egy utcából kissé figyelmetlenül, és egy teherautó balról nekitolta a sarkon parkoló buszunknak. Senki sem sérült meg, de mindenki mérges volt, szerencsére egy rendőr gyorsan rendet tett és mindenki haladt tovább a dolgára.

Szakadt házak a Nílus partján

A kairói házak többsége még nincs készen abban az értelemben, ahogyan mi egy kész házra gondolunk, téglafalak vannak vakolat nélkül és a felső szintek többsége csak vasbeton váz formájában létezik. Ennek az az oka, hogy az arabok csak a kész házakat adóztatják meg, ezért a többség nem fejezi be az építkezést, beköltözik a vakolatlan téglafalak közé. De ami készen van, az is szakadt és ócska, ezt illusztrálja a fenti kép. A felső szintet pedig általában a gyerekek számára építik, akik ha megnőnek, majd befejezik maguknak, így remélhetőleg nem költöznek el, hanem gondoskodnak öreg szüleikről, lévén nyugdíj vagy társadalombiztosítás errefelé nincsen.

A mi sofőrünk végül egész jól szerepelt a versenyben, a harmadik helyen értünk Kairóba, így viszonylag kis népsűrűség mellett nézhettük meg Tutankhamont.

Kairói Múzeum

Egyedülálló és világhírű műemlékeket őriz, ehhez képest a Kairói Múzeum kb. egy falusi Radnóti Miklós Emlékház színvonalát hozta. A több ezer éves műemlékeket vagy szabadon kint hagyták a vendégek között, vagy olyan ócska, fából készült vitrinekbe tették, amelyek még egy átlagos magyar lakásban is nagyon ósdiak és szégyenteljesek lennének.

Maguk a műemlékek viszont csodálatosak, őrzik a több ezer éves egyiptomi kultúra emlékeit, a fáraók és koruk mindenféle használati tárgyai megtalálhatóak itt. Viszontláttuk élőben az Ülő írnokot (már nem tudom, melyiket, ilyen írnok-szoborból elég sok van), Rahotep herceget a feleségével, Tutankhamon trónját a hátlapján a híres festménnyel, illetve a legnagyobb szám természetesen Tutankhamon két szarkofágja és a halotti maszkja – ez utóbbi különösen szép, egyszer tényleg látni kell személyesen.

Ebéd a Níluson

Egy útitársnál láttam meg egy Egyiptomról szóló zsebkönyvet, abban az volt, hogy az ősi egyiptomi kultúra titokzatossága és szépsége máig is vonzza az embereket, ezért jönnek ide olyan sokan. Szerintem a Nílus az egyik ilyen, leginkább titokzatosan hangzó és vonzó valami, ez éltette a több ezer évvel ezelőtti egyiptomi kultúrát, ezzel öntözték a földeket és ezen hajóztak a fáraók, úgyhogy tényleg nagy érzés volt látni, átkelni a hídján, sőt kajálni rajta: egy nílusi állóhajón kaptunk ugyanis ebédet.

A Nílus egy hídról

A folyó egyébként pont ugyanolyan, mint a Duna Pestnél, ugyanolyan széles is, csak sokkal szakadtabb házak állnak a partján, nem nagy szám, attól eltekintve, hogy ez a Nílus. Az ebéd finom volt, sült hússal, de az igazi érdekesség a vécében várt. Egyiptomban mindenhol, ahol jártunk, az volt a jellemző, hogy minden létező munkakörre nagyon sok arab férfi állt rendelkezésre (kizárólag férfiak, például a takarítást is egy arab srác végezte, pedig még a szintén arab Tunéziában is takarító dolgozott). A nők kizárása a munkából nyilván az iszlám, a munkaerő túlkínálata pedig a szegénység és munkanélküliség miatt van, és ennek a jelenségnek volt egy mélypontja az étterem vécéjében, ahol egy néger srác fogadott, köszönt, és amíg a soromra vártam, megkérdezte Where you come from?… Amikor végeztem, kinyitotta nekem a csapot, majd miután megmostam a kezem, a papírtörlőből húzott nekem egyet és odaadta, nyilvánvalóan a baksis reményében. Sajna nálam éppen nem volt pénz, úgyhogy hoppon maradt, és ahogy az utastársak elmondták, velük is így járt, de távlatosan úgy látszik, mégis megéri erre egy munkakört betölteni: segítőnek lenni a kairói étterem vécéjében.

A piramisok és a Szfinx

Tapasztalataim alapján Tutankhamon halotti maszkján, a búvárkodáson és a csajozáson kívül értelemszerűen a piramisokért lehet még érdemes ebbe az országba jönni. Az egyiptomi piramisok az ókori hét világcsoda egyike, az egyetlen, ami ma is egyben van és megtekinthető, ennek ellenére máig sem fejtették meg minden titkukat. Különféle elméletek vannak arról, hogyan építették őket, titokzatosak, szépek és mi ott voltunk, láttuk őket közvetlen közelről.

Noémi könyököl a piramis tetején, a távlat miatt úgy látszik

Én csak azt az apró megjegyzést tenném, hogy ha lehetne, a piramisok üzemeltetését a jövőben ne az arabok végezzék. Egy szegény ország primitív lakóiként ugyanis nincs elég fantáziájuk és tapasztalatuk ahhoz, hogy a megfelelő színvonalon működtessenek egy világcsodát. Az ország első számú bevételi forrása ez a négy építmény (a három gizai piramis és a Szfinx), egészen biztosan meg lehetne oldani, hogy ne ilyen undorító módon aknázzák ki az ebből fakadó lehetőségeket.

Arab barátaink ugyanis infrastruktúra gyanánt egy darab vékony betonút és egy hosszú kerítés kiépítését tudták eddig elvégezni. A betonút a turistákat szállító buszok miatt volt szükséges, de éppen csak egy kicsivel szélesebb, mint egy busz, a gyalogosokat, szekereket vagy tevéket tehát kerülgetni kell, manőverezni. A kerítés pedig csak azért kell, hogy belépőt lehessen szedni, lehetőleg kétszer is, egyszer a piramisokhoz, egyszer a szfinxhez. Én nem vagyok egy világutazó, Franciaországban jártam kétszer, de sem Disneyland, sem a Louvre esetén nem kellett kétszer a zsebünkbe nyúlni, mondjuk nekünk itt sem, csak az idegenvezetőnek, mindegy. Az viszont minden határon túlmegy, hogy a belépőjegy kifizetése után, a világcsoda csodálata közben bunkó arabok zaklassanak, hogy valami nyomorult összeget próbáljanak meg kinyerni tőlünk fényképekért, tevegelésért vagy fejkendőkért cserébe.

A másik, hogy azt olvastam, Amerikában sehol sincsenek romok, mert a régi emlékeket sem hagyják lepusztulni, náluk ez ciki lenne, ezért mindent az eredeti formájában igyekeznek megőrizni. Ez arról jutott eszembe, hogy a piramisok oldala eredetileg sima volt, mára ez a simaság csak a középső piramis tetején látszik valamennyire. Az alapján egyébként az is látszik, milyen sok kikopott már alulról, vagyis amit láttunk, valójában csak a piramisok romjai voltak.

De legyünk kicsit patetikusabbak: még így lenyűgözőek és fantasztikusan szépek, ahogy Kairó felett tornyosulva őrzik egy több ezer évvel ezelőtti civilizáció emlékét. Iszonyatosan nagyok egyébként, a világ második legnagyobb építményei, mint kiderült, semmi eddig látotthoz nem tudom hasonlítani őket.

A gizai piramisok

A piramisokat panorámából, közelről és a Szfinx felől néztük meg. Be is lehetett volna menni a piramisok belsejébe, de Lejla szerint csak szűk, dísztelen, meleg és büdös járatokat láttunk volna – a Louvre-ban például büdös sem volt. A Szfinx megtekintésére hónapok óta készültem már, írtam is róla, hogy különböző turisták fotóalbumait böngésztem, hogy mire számítsak, és most akkor magam is publikálok erről fényképeket. A Szfinxnél is egy csomó arab árus volt persze, szerencsére azért volt néhány békés, kellemes percünk is Noémivel, amit csak a Szfinx csodálatával töltöttünk el. Ennek a sztorija is jellemző egyébként: a homokos szél és a szmog koptatja szegényt, ezt alul oda nem illő téglákkal próbálták pótolni, a Szfinx alja mintha csempézve lenne, egyszer pedig nemzetközi felháborodást keltett, mikor a vállát valami tájidegen anyaggal pótolták, és csak külföldi nyomásra rakták ki a megfelelő mészkőből. Az orrát a mamelukok bombázták le, a szakálla viszont megvan a British Museumban, de az angolok nem adják vissza Egyiptomnak – a látottak alapján kénytelen vagyok igazat adni nekik.

A Szfinx

Lejla és a kairói nap vége

Az utolsó programunk a katalógus szerint egy parfümüzlet megtekintése, szerintem pedig egy klasszikus árubemutató volt. A parfümök egyébként többnyire kellemes illatúak voltak, csak nagyon drágák, és még jobban összekenték az amúgy is koszos kezeinket. Kézmosásra utoljára az ebédnél volt lehetőség, a piramisok melletti infrastruktúrából sok egyéb mellett a mosdó is hiányzik – nem tudom, mihez kezd, akire a piramisok tövében jön rá a hasmenés.

A buszon egyébként volt vécé, de Lejla bevallottan rosszul volt egész nap és vécé eldugult, azt nem értem, miért nem kér helyettest ilyenkor. De nem a vécé volt a legnagyobb probléma, hanem a hozzáállása, amivel a turistákat, minket kezelt. Eleve nem köszönt, soha semmilyen jókívánsága nem volt, és ami kifejezetten negatívba vitte a megítélését: nem válaszolt a kérdésekre. Meg se hallotta őket. Szerintem nem is értette, talán nem magyar az anyanyelve, nem tudom, de azon túl, hogy többé-kevésbé végigterelt minket a programon, semmilyen plusz információt nem nyújtott. Ezt különösen azok szívták meg, akik két napra jöttek Kairóba és csak némi szerencsével jutottak el a szállásukra (másnap pedig új idegenvezetőjük lett, Oszkár, állítólag kiválóan dolgozott).

Mi pedig tűztünk hazafelé, de nem sikerült megtudni, hogy 1. miért magányosan, miért nem karavánban megyünk, ha csak úgy lenne szabályos és biztonságos 2. miért nem álltunk meg pihenni, ha egyszer Lejla bekonferálta. OK, a reggeli hét órás utat visszafelé öt óra alatt lenyomtuk és este tízre a szállodában voltunk – a kétnapos csapat másnap ugyanúgy öt körül indult haza Kairóból és hajnali fél egyre ért vissza: a sofőrük betartotta a sebességkorlátozást, a miénk meg mint egy őrült. Lejla arra bezzeg nem felejtette el felhívni a figyelmet, hogy adjunk baksist a sofőrnek, amiért sietett, szerintem ez a felhívás a korábbi információhiány után kifejezetten bunkóság volt tőle. Nem is adott baksist senki, pedig a sofőr pont lehet, hogy megérdemelte volna, csakhogy szerintem a sofőrt kifizetni, méghozzá a helyi szokásoknak megfelelően, nem a turisták, hanem az utazási iroda feladata.

2 thoughts on “Egyiptom, 5. rész

  • 2018. július 8. vasárnap at 21:51
    Permalink

    Jézusom! Tele van ez a leírás negatív és pökhendi, uninteligens gondolatokkal. Ráadásul tele van ellentmondással! Az elején írja, hogy milyen jól tájékoztatta az idegenvezető, majd a végég, számomra érthetetlen módon még le is bunkózza. Ismerem Lejlát, volt szerencsém hozzá és elmondhatom, hogy teljes profizmus és odaadás jellemezte. Sőt Oszkárhoz is volt “szerencsém”, illuminált állapotban fetrengett az első ülésen és egyiptomi kollégája próbált velünk foglalkozni.
    Nem is értem azokat, akik elmennek egy országba és állandóan egy másik országhoz hasonlítják. Önnek a szavaiból sugárzik, hogy lenézi és gyűlöli az arabokat. Azt nem értem, hogy akkor meg mit keresett ott!!!
    Nem Ön fogja elbírálni, hogy a saját országukban ki üzemeltesse a nemzeti örökségüket!
    Sok dologgal nincs tisztában, hosszú lenne ezeket elmagyaráznom, de azt hiszem a lényeget sikerült leírnom.
    És még valami, ha Ön rosszul van, mert beteg, akkor biztosan meg sem látszik Önön 🙂
    Sajnálom, hogy így látja a világot!

    Reply
    • 2018. július 11. szerda at 04:20
      Permalink

      Amikor nem engem minősítesz, hanem vitatkozni próbálsz, arra akár válaszolhatok is, például nyilván rajtam is meglátszik, ha beteg vagyok, de én olyankor beteget jelentek és nem megyek dolgozni, mert pont olyan rossz teljesítményt nyújtanék, mint Lejla azon a bizonyos napon tíz évvel ezelőtt. Lehet, hogy a hölgy máskor jól végzi a munkáját, én arról tudok referálni, hogy aznap pocsékul végezte, például kérdésekre nem válaszolni igenis illetlenség. Ahogy Oszkárnak is nyilván lehetnek jó és rossz napjai.

      Turistaként szerintem evidens, hogy összehasonlítok országokat, embereket és szolgáltatásokat. Az irónia megértése láthatóan nem erősséged, nyilván ezzel összefüggésben értesz félre lenézés, gyűlölet és világlátás témában is.

      Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük