A jó regénynek a két fő vonzereje, hogy olyan tájakra és olyan emberek közé viszi el az olvasót, ahová máskülönben nem juthatna el, és ott elmesél egy jó történetet. A Dél királynője pontosan ezt teszi: a mexikói és főleg a spanyolországi kábítószer-csempészetet mutatja be egy mexikói lány sorsán keresztül, aki az adott közegben nőktől szokatlanul magasra jut a maffián belüli hierarchiában. (tovább…)

Óriási siker volt tavaly nyáron a könyv alapján készült film, ami Roman Polanski rendezésében Ezüst Medve díjat nyert a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. A film körüli felhajtás összefüggésben volt a rendező magánéleti botrányával, de a színészek ettől függetlenül is nagyszerű teljesítményt nyújtottak, ahogy a rendező maga is. A papíros változatot tehát nagyon nehéz a film sikerétől függetlenül értékelni – most mégis erre teszünk kísérletet. (tovább…)

Mindig is szerettem könyvekről írni, aki régebben olvassa a blogomat, annak ez nyilvánvaló, és szerettem volna professzionálisabbá tenni, illetve valamiféle mederbe terelni ezt a hobbimat. Az alkalmat Balu szolgáltatta, aki egy ideje munkatársa a Filmtekercs nevű portálnak, rendszeresen ír nekik filmkritikákat, illetve DVD- és filmzene-kritikákat is. Maga a portál – amennyire én most látom – lelkes fiatalok közössége, akik megbízható és viszonylag magas szinten írnak kritikákat, elsősorban filmekről. Pénz egyáltalán nincs a projektben. És van könyves rovat is, én azt néztem ki magamnak, és Balu szíves segítségével kapcsolatba is kerültem a rovatvezető lánnyal.

Ma meg is jelent az első cikkem, a Bud Spencer-önéletrajzról szóló itteni, személyes hangvételű bejegyzésemet írtam át újságcikk-jellegűre. A lényege természetesen mindkét írásnak ugyanaz, de mivel a cikket alaposabban kidolgoztam, a blogbejegyzést lecseréltem a megjelent cikkre.

Legközelebb, ha minden jól megy, a Szellemíró könyvváltozatáról fogok írni, Philip K. Dick is szóba került, aztán majd meglátjuk.

Bud Spencer alighanem a legnépszerűbb filmszínész Magyarországon. Alakításai évtizedek óta leültetik a nézőket a tévé elé, poénjai és az általa kiosztott pofonok pedig legendává váltak. Nem véletlenül óriási siker tehát Bud Spencer önéletrajza is, hiszen a nézők kíváncsian várják a filmeket kiegészítő történeteket a poénok és a pofonok hátteréről, valamint a filmekből ismert gyönyörű tájakról. (tovább…)

Ilyet kellett volna írnia Bud Spencernek is. Mert amíg Bud Spencer könyve csapnivaló volt, ez egyenesen nagyszerű! Gyakorlatilag semmi más, mint történetek, történetek és még egy csomó történet, a Ricket játszó Larry Manetti történetei a Magnum tévésorozat kapcsán. Az elején a könyv még gyanús volt, amikor Manetti a gyerek- és fiatalkoráról írt, de azért az is viszonylag változatos. Aztán találkozunk Elvis Presley-vel, és onnantól felhőtlenül szórakoztató az egész, kitűnő sztorik jönnek egymás után. Elvis például egy koncertje után volt egy társaságban Manettivel, és elkérte Larrytől a jópofa új óráját, ráadásul felkínálta cserébe a drága gyűrűjét. Ez a marha meg nem adta oda neki, pedig Elvis többször is kérte! Másnap aztán Elvis külön felhívatta a testőrével a közös haverjukat, hogy micsoda seggfej ez a pasas – tényleg, de a jelek szerint Elvis se lehetett kicsi.

A könyvben azért alapvetően a Magnum tévésorozatról van szó, amit Hawaii-on forgattak. A nyolc évad alatt állítólag 200 millió dollár plusz költség volt a stúdiónak Los Angeles helyett Honoluluban dolgoztatni a stábot, de azért nyilván megérte így is. Hawaii-nak mindenképpen, állítólag drasztikusan visszaesett a turizmus, miután befejezték a Magnum vetítését az amerikai tévékben. Hasonlóan felvitte a sorozat a Ferrari cég forgalmát is, Manetti maga is meglepően sok fazont látott akkoriban az utcán, aki nyitott Ferrarit vezetett, bajusszal az orra alatt…

A könyvben sokféle érdekes háttérinformáció van, ami a hozzám hasonló rajongókat érdekelheti. Például a két őrkutya valójában nem két kutya volt, hanem összesen nyolc, ezt mondjuk tudtam, de hogy Zeusz és Apolló szerepében néha két szukát láttunk… Sőt, néha egy epizódon belül is volt két szuka és egy kan, az egyik az emberekkel tudott jól együtt játszani, a másik jól tudott támadni, a harmadik mindkettőt, hát cserélgették őket. A sorozatban a kutyák vad, barátságtalan őrkutyákat játszottak, így a hitelesség kedvéért civilben sem nagyon bratyiztak velük, csak Hillerman és Selleck (Higgins és Magnum) töltött több időt velük – a többiek, az élen Manettivel meg fostak, ha csak a közelükbe mentek…

A színészekről is van szó a könyvben, de sajnos elsősorban csak Tom Selleckről, pedig nekem hozzá képest is inkább John Hillerman, azaz Higgins volt a kedvenc szereplőm. Hillerman állítólag civilben is pont olyan, mint a sorozatban, belassult öregúr, aki szereti a luxust, és simán eltölt egy-egy délutánt egy üveg pezsgővel és kaviárral a tengerparton üldögélve. Érdekes, hogy Texasban született, és a texasi akcentusát drága angol iskolákban küzdötte le – a sorozatban pedig született angol, akinek pont van egy texasi féltestvére… Roger E. Mosley is hasonlít TC-re, mert kosarazik, becsületes és szereti a gyerekeket, sőt helikoptert is megtanult vezetni, csak a producer tényleg felszállni a levegőbe már sohasem engedte… Tom Selleck pedig egy szent ember, aki rengeteget dolgozik, de minden rajongóra időt szán, a stábbal is kedves és nagylelkű, és egyáltalán, a könyvben kizárólag felsőfokon kerül szóba a neve, és hát elég sokat szóba kerül.

Larry Manetti lehetett végül a főszereplők között a rosszaság, akivel mindig van valami probléma. A könyv alapján úgy tűnik, az életét alapvetően éttermekben dőzsölve tölti, ahol mindenféle haverja akad, akikkel mindenféle kalandba bocsátkozik. Egyszer Tom Selleckkel és még két rajongó lánnyal vacsoráztak, Selleck azonban egy idő után unatkozni kezdett. Larry elővette hát a frissen vásárolt pisztolyát és kétszer a plafonba lőtt – onnantól már nem volt unalmas az este. A közönség az asztalok alá bújt, a tulajdonos viszont nem vette a szívére a lövöldözést, kirakott néhány korsót a bárpultra és közösen céllövészetet rendeztek. Aztán volt, hogy Larry meztelenül fürdőzött a saját hotelje medencéjében egy társasággal, csak kizárták magukat a hotelből. Larry visszamászott, hogy aztán egy szál semmiben szaladjon keresztül a szállodán a kulcsért, vicces látvány lehetett.

Máskor egy country-énekes barátja adott neki egy jegyet az esti koncertjére, amit örömmel megköszönt. Elmenni azonban esze ágában sem volt, utálja a country-zenét, a jegyet kicsit később kihajította az autója ablakán. Eljött az este, és a koncert egy pontján aztán az énekes bejelentette az est vendég sztárját, a Magnum, PI sorozatban szereplő Larry Manettit! A világosító ki volt tanítva és a megfelelő székhez irányította a reflektort, ahol egy megszeppent néger üldögélt, aki nem értette az egészet – ő találta meg a jegyet az utcán…

Aztán volt az az epizód, amikor Angliában, egy kastélyban nyomoz Magnum egy gyilkos után, és persze a társai ott is a segítségére vannak. Manetti nem a kastélyban lakott, ahol mindenki más és ahol a forgatás is zajlott, hanem egy haverjával egy hotelbe költöztek be. Azonban egyik este részegen kidobott egy pár cipőt az ablakon, és sajnos pont a portás fejét találta el, ezért onnan kidobták őket. A következő hotelben a haverja elment egy lánnyal, és amikor visszajött, szintén részegség miatt egy másik szobába ment be. Mivel nem találta a holmiját, bejelentette a rendőrségen, hogy kirabolták. A rendőrök ki is jöttek, majd kisvártatva megjött a szoba valódi vendége is… úgyhogy onnan is kidobták őket. Végül is Manetti beköltözött hát a kastélyba, a többiekhez. Rögtön másnap ott is berúgott, de amikor a társai be akarták adni neki, hogy a kastélyban szellemek vannak, azért nem vette be a hülye szöveget. Bezzeg amikor benyitott a szobába és szembejött vele egy szellem! És aztán még egy a fürdőszobában!

Szóval jó sztorik vannak a könyvben, szerencsés, hogy nem pl. Hillerman vagy a sorozat bármely más tagja írt könyvet a sorozatról, az nyilván kevésbé lett volna szórakoztató. Persze maga a tévésorozat is téma, hogy vicces, hogy izgalmas, látványos, nem beszélve a magas és szép férfiról… és persze a szexi, alacsony férfiakról…

(Én a Kindle-n olvastam, de papíron is meg lehet rendelni Larry Manetti honlapjáról.)

Egy olvasható Lawrence-regény! Nagy dolog ez, meg kell becsülni, miután például az utolsót, A fekete özvegy címűt egyszerűen nem sikerült végigolvasni, annyira rossz volt, száz oldal után abbahagytam. Azelőtt talán a Portugál áprilist olvastam újként, ami durva hibákat tartalmazott, például európai építőmunkásokat leszólító japán nőket, pincében mászkáló pókembert, de legalább nem raktam le a felénél. Azelőtt pedig a vízidisznós, amiről kb. ugyanezt lehet elmondani.

Ez a teaültetvényes sem hibátlan, de azért teljesen más szint. Kifejezetten jól indul a regény, régi egyetemi oktatónő furcsa kérése, aztán Sri Lanka, őserdő, bombanő a dzsungel mélyén, köcsögbe rejtett emberfejek, teljesen korrekt, csak Gunaszena imádkozásának a fejezetét kellett volna kihagyni, mert semmi köze a történethez, viszont hosszú és fárasztó.

A második kötet már kevésbé izgalmas, néha a szállodában kavarnak a szereplők, néha a teaültetvényen, aztán megint itt, megint ott, nincs semmi íve a történetnek. Néha meggyilkolnak valakit, de ezen sem izgul különösebben senki, az olvasó a legkevésbé, de a második kötetnél már nem akarja abbahagyni sem az olvasást… De legalább semmi ciki sem volt benne, a végén az altatós rész kifejezetten érdekes volt, Lőrincz L. László emiatt a regény miatt nem kell, hogy lehajtott fejjel menjen a dedikálásokra…

Egyébként elektronikusan olvastam el, simán ide tudnám biggyeszteni magát a regényt is. Volt egy blogger, aki pontosan ezt csinálta, ajánlásokat írt könyvekről, aztán egyszerűen belinkelte a letölthető elektronikus változatokat, papíros könyvkiadók, helló! Annyi esze viszont nem volt, hogy mindezt ne a freeblogon csinálja, hanem külföldi szolgáltatónál – bár most, hogy törölték, lehet, hogy felmerül majd benne az ötlet.

Vettünk tehát Kindle-t mi is. A vásárlás közben egyetlen furcsaság merült fel, a UPS-től kapott levél arról, hogy adjak nekik megbízást a csomaggal kapcsolatos vámkezelésre. Visszaküldtem a sablon Word dokumentumot kitöltve, egyben megkérdeztem, hogy kell-e majd vámot fizetni, erről eddig nem volt szó. Nem válaszoltak, viszont nem is kellett vámot fizetni. Annyiba került az egész, amennyit az amazon.com az elején kiírt, beleértve a csomagküldési díjat is, az összeget levonták a számlánkról forintban. Az első bankkártyás internetes vásárlásunk volt egyébként. A UPS-es futár aztán borzasztóan rohant, úgyhogy a Kindle-t végül is a házunk aljában levő szépségszalonban vehettük át, de ez nem okozott problémát.

Kicsomagoltuk, szóltak a fanfárok és szolid tűzijáték durrogott: nekünk is lett e-könyv olvasónk. Feltöltöttem árammal, aztán másoltam rá 9-10 könyvet, amit mostanában el akarok olvasni (köztük Robert Harristől a Szellemírót, tényleg ez lett a könyv, amit papíron kezdtem el, de elektronikusan fejeztem be). Este az ágyban nekiültem a Szellemírónak. 2-3 percig furcsa volt az új kijelző, utána már csak a történet volt érdekes, nagyon jó atmoszférája van a történetnek könyvben is.

A kijelző nekem talán kicsi, relatíve sokat kell lapozni olvasás közben, és a rövid sorok is zavartak először. A Kindle 10″-os DX verziója jobb lenne, ha nem kerülne háromszor ennyibe… Aztán átforgattam a kijelzőt, most vízszintesen tartom a készüléket, hosszabbak a sorok, így most jobb, alighanem így fogok olvasni rajta hosszútávon is.

Technikai értelemben szinte semmilyen probléma nem merült fel. USB-n is lehet könyveket tölteni a készülékre, de sokkal egyszerűbb a vezetékkel való bajlódás nélkül, e-mailben elküldeni az Amazon által adott e-mail címre, amit olvasni akarok, méghozzá Word dokumentum formájában. Ők aztán kb. egy másodperc alatt átkonvertálják a dokumentumot a Kindle saját formátumára, és amikor legközelebb felcsatlakoztatom a készüléket a wifire, szépen elküldik neki.

Már a vásárlás előtt is gondoltam, amiben aztán Pollner megerősített, hogy a módszer hosszabb újságcikkek olvasására is nagyszerű. Annyira, hogy a Sent to Kindle szolgáltatáshoz külön Google Chrome plugin is létezik, ahol ezt a műveletet az adott weboldal tartalmával kapcsolatban akár egyetlen gombnyomással is el lehet végezni, nagyon ki van ez már találva.

Sajnos a PDF-eket viszont az Amazon nem konvertálja át, csak továbbítja őket, és ezeknek a Kindle is megtartja a tördelését. Ez azért béna dolog, mert a PDF-ek tördelése rendszerint nem a Kindle kijelzőjéhez van optimalizálva. Itt van például Leslie L. Lawrence-től a Teaültetvény, amit ha fektetve olvasok, akkor a sorok hossza és a betűk nagysága pont jó. Csakhogy a PDF-ben az oldalak közepén és a végén is még egyszer lapozni kell, vagyis a 600 oldalas könyvet kb. 1200 lapozás helyett 1800 lapozással lehet kiolvasni. Beolvastatom majd a PDF-eket egy optikai karakterfelismerő programmal, Word dokumentumot készítek belőlük és azt küldöm el a Kindle-re, a jelek szerint ennyivel lesz bonyolultabb az életem.

Internetezés: eredetileg 3G-s Kindle-t szerettem volna, hogy bármikor, bárhol tudjak rajta internetezni is. A készülék alkalmas lenne rá: a böngészője lassú és nehezen kezelhető, de alapvetően jól működik és simán alkalmas arra, hogy megnézzem a leveleimet vagy a híreket. A Gmail, a Facebook és a Twitter például eleve bent van a könyvjelzői között. A 3G-s verzióra viszont a tisztelt magyar állam plusz vámot vetett ki, így tíz helyett húszezer forinttal került volna többe, ennyit viszont már nem szántam rá, maradt a sima wifis verzió.

Fél év telt el, mióta megírtam, miért nem veszünk Amazon Kindle-t. A legnagyobb problémám az volt, hogy nincs hozzá magyar nyelvű választék elektronikus könyvekből – ma már ezt nem így gondolom.

A könyvekkel való kalózkodásról ugyanis eddig egyáltalán nem tudtam. A zenei kalózkodásról igen, a filmeket sem a boltban veszem meg, de hogyan kalózkodik a nép könyvekkel? Technikai szempontból ugyanis egy könyvet sokkal nehezebb digitalizálni. A CD-lemezek mp3-konverziója könnyű, a filmek konverziójához már kell némi informatikai szaktudás, de nem túl sok, egy könyv digitalizálásához viszont szkennelni kell, rengeteget lapozni, plusz a megfelelő eredményhez az eredményt korrektúrázni, szerkeszteni. Csináltam már, unalmas, fárasztó babramunka. Ráadásul filmből relatíve kevés van a rengeteg megjelenő könyvhöz képest, kinek van energiája ennyi könyvet egyenként beolvasni és kijavítani?

Úgy látszik, van, akinek. Igaz, arányaiban valóban kevesebb könyv érhető el így. A zenei albumok és a filmek elérhetősége gyakorlatilag 100%-os, a könyveké ennél kevesebb, de azért sokkal jobb a helyzet, mint ahogy én gondoltam. Például a nem túl régi sikerkönyvek abszolút hiánytalanul letölthetőek elektronikusan. Harry Potter magyarul vagy angolul, Leslie L. Lawrence, Stephen King, Vavyan Fable – mindegyik magától értetődik.

Amiből nekem hiányérzetem volt, az az újabb könyvek elérhetősége. Az elmúlt hónapok főleg ebben hoztak változást: igenis vannak, akik beszkennelik és kijavítják az új könyveket is. Olyanokat, amelyek még a könyvtárból sem érhetőek el, mert azonnal lecsap rájuk valaki. Bud Spencer önéletrajza, Dan Browntól az Elveszett jelkép, Leslie L. Lawrence: A teaültetvény – ezeket a könyvtárból talán majd jövőre tudnám kihozni, elektronikusan viszont mindet megtaláltam. Hasonlóképpen Noémi a Vámpírnaplók című sorozatot szeretné elolvasni. A sorozatnak óriási sikere van, könyvtárból kivenni semmi esély – elektronikusan viszont megvan már… Vagy éppen Tóth Andrástól az Ősember a pénztárcámban egyáltalán nincs is meg könyvtárban – PDF-ben már igen. Végül Robert Harristől a Szellemíró a kakukktojás, mert fél éves kutatás után végre könyvtárból is pont ki tudtam venni, mire két nappal később elektronikusan is meglett. Ez lesz az a könyv, amit papíron kezdek el, de elektronikusan fejezek be.

Ami ebben az egészben szomorú, hogy a magyar könyvkiadók pont olyan szerencsétlenek, mint a zenei kiadók. Sírnak-rínak, hogy a zemberek nem vesznek papíron könyveket, viszont kalózkodás van. Fel sem merül, hogy kidolgozzanak egy életképes üzleti modellt, ami figyelembe veszi, hogy 2011 van, amikor a könyveket – elektronikus szövegeket – még a zenénél és a filmeknél is sokkal könnyebb terjeszteni. Azt várják tőlem, hogy több ezer forintért vegyek meg örökre egy adag papírt, amit egyszer elolvasok, de aztán valószínűleg soha többé, és tároljam a lakásomban, ahol amúgy is kevés a hely. A könyvtár még egy elég jó kompromisszum, mert olcsó, 6600 forint egy évre az átalánydíj, és a könyveket vissza is lehet vinni, ehhez hasonló kellene elektronikusan is.

Plusz az olvasó eszköz, amit Magyarországon még mindig nem kapsz meg hatvanezer forint alatt, mert azt gondolják, hogy az emberek hülyék. A Kindle-t Amerikából 31 ezer forintért hozzák el a lakásodra, és az egy kategóriával jobb eszköz, mint bármi, ami Magyarországon kapható – de erről bővebben majd akkor, ha a kezembe vettem.

Arra gyanakodtam, hogy még túl fiatal voltam. És amikor az ember még fiatal, kevésbé gyanakvó, kevésbé igényes, kevésbé háklis, és nem tudtam eldönteni, Vavyan Fable könyveit csak azért szerettem régen, mert fiatal voltam és igénytelen, vagy mert tényleg jók voltak. Többször is kritizáltam már az írónőt, amiért egyszerűen nem tud írni, de most kiderült: régen tudott!

A Halkirálynő-sorozat első része, Vavyan Fable legelső megjelent könyve például szinte zseniális. Érdekes alaptémát feszeget, érdekes a főhősnő nézőpontja. Kitűnő szereplői vannak a könyvnek, élettel teli, különleges karakterek egész sora, akik még jellemfejlődnek is. A történet pedig izgalmas, és a könyv filmszerűen van megírva, mindig történik valami, mint a Harry Potterben.

Nyoma sincs a későbbi Fable-regények töméntelen hibájának. Először is, az író a történetre koncentrál, nem a saját lelkivilágára. Nincsenek idióta szóvirágok, nincs masztatást követő testpöcsölyözés, hanem rendes magyar szavakkal leírja, hogyan éli meg egy nő a szexet, és ez sokkal varázslatosabb, mint bármilyen szóvirág. Továbbá nem beszél mindenki egyformán, minden szereplőnek saját beszédstílusa van. Simán vállalható, hogy ennek a könyvnek a rajongója vagyok.

Ez volt az első rész, azóta a nyolcadiknál jár a Halkirálynő-sorozat. Én talán négyet olvastam el, és úgy emlékszem, amelyikben Belloq lesz a narrátor, az már nem olyan jó, de majd utánaolvasok még. Valahol biztosan elromlik a sorozat Vavyan Fable saját hanyatlásával párhuzamosan, mert amibe pár éve beleolvastam, az már rossz volt: szóvirágok, elcsépelt közhelyekből építkező bűntények, Denisa Wry pedig alig hasonlított az első részekben megismert lányra. Az első gyilkosság után abba is hagytam.

Szomorú, hogy Fiatalságom Legjobb Írói, vagyis Stephen King, Lőrincz L. László és Vavyan Fable mennyire elvesztették a fonalat. Ha valakinek van tippje, ossza meg velem: manapság ki ír jó regényeket?

Érdekes hónapom volt, csak aztán az alábbiak egyike miatt sem írtam külön bejegyzést. Például beteg voltam, nagyon, ami amúgy nem jellemző rám. Állítólag a nagy meleg miatt elszabadultak a vírusok, és több kollégám után én is elkaptam az aktuális hányós-hasmenéses változatot. Múlt vasárnap délután már a moziban is elég rossz volt a közérzetem (a Red-et láttuk amúgy és tök jó volt), hazaérve egyre rosszabbul lettem, éjfélre pedig az ügyeletet is ki kellett hívni hozzám. Utána egész héten gyenge maradtam, ami merőben szokatlan volt, szerintem még soha életemben nem voltam ilyen beteg. Kész csoda, de Zsófi nem kapta el tőlem, Noémi igen, de szerencsére ő sokkal jobban megúszta.

Ami ebben jó volt, hogy sokat tudtam olvasni, meglett például az eddigi legjobb és legrosszabb Lawrence Block regény. Tudni kell, hogy Block egyenletes színvonalon alkot, egyenletesen magas színvonalon, nagyon jók a könyvei, de viszonylag egyformák. A Hosszú út a sírkertbe viszont kiemelkedően jó volt, kifejezetten izgalmas és félelmetes a többihez képest. A könyv a Scudder-sorozat tagja, és talán azért is volt ilyen izgalmas, mert Scudder maga volt a végső célpont. Egy börtönből kiszabadult őrült kaszabolni kezdte Scudder nőismerőseit, majd őt magát is meg kívánta ölni, amihez félelmetes és kegyetlen eszközei voltak.

A legrosszabb Block regény pedig A betörő, akit temetni veszélyes. Amint a cím is mutatja, ez a Rhodenbarr-sorozat tagja, Bernie és Carolyn telelni megy egy angol stílusban berendezett házba. Ott azonban leszakad a hó és leszakad a híd, a társaság bezárva marad, tisztára mint egy Agatha Christie-regényben, ami nem is lenne baj, de az irodalmi párhuzamok folyamatosan és kissé gyerekesen a szánkba vannak rágva. Bernie megemlíti, hogy ilyenkor szokott gyilkosság történni, és olvasóként csak azért imádkoztam, hogy nehogy megöljenek valakit tényleg, Lawrence Block nem lehet ennyire kispályás… pedig de. Aztán Bernie azon agyal, mi történne ilyenkor egy Raymond Chandler-regényben, hát egy másik gyilkosság, és lőn… Block a Rhoderbarr-sorozat sajátosságaival akarta vegyíteni a nagy elődökre jellemző vonásokat, de csak erőlködött, ráadásul a szánkba rágja a hasonlóságokat, siralmas az egész. Semmiképpen ne ez legyen az első Lawrence Block, amit elolvasol!

Mi volt még januárban? Cikket írtam a Vakok Világába a látássérült emberek által is használható telefonokról. Kicsit talán magasra tettem a lécet, mert nagyon bonyolult kérdésről van szó, könnyű elveszni a készülékek és felolvasóprogramok erdejében. De pont ezért akartam útmutatót, eligazítást adni a kérdésben azoknak is, akik nem képzett informatikusok. Sok kolléga véleményét is kikértem a beküldés előtt, szóval dolgoztam vele rendesen, remélem, jól sikerült, majd felteszem nemsokára ide is.