Hatodikán, pénteken még megnéztük a Gyilkos balladát az Átriumban. Imádtam, a Fame, a hírnév ára óta nem szórakoztam ilyen jól színházban, cikkben is megírtam, milyen jó volt. A közönségben már volt, aki köhögött, de hát amúgy is mindig köhög valaki a közönségben.
Másnap Fenyő Miklós születésnapi koncertje volt a Barba Negrában, de ezen már dilemmáztunk, mert anyukámnak kellett volna a gyerekekre vigyázni, és a hírekből ítélve ez nem tűnt jó ötletnek. Szerencsére Gergő szerzett belépőt a A dal döntőjére, oda csak Zsófival mentünk el, és szintén jól szórakoztunk, főleg, hogy Gergőék nyertek.
Kedden a salsa órát már kihagytuk, mert 60-70 másik emberrel táncolni kézenfogva, testközelben – járványügyi szempontból koronavírus nélkül is kemény. Csütörtökön Zsófiról éreztük úgy, hogy a táncórát pont kihagyhatná, és tipródtunk, mennyire lesz kellemetlen a hétvégi táncversenyek és a jövő heti salsa tábor lemondása. Ezek a problémák aztán megoldódtak, lemondták őket maguk a szervezők.
Hétfőtől aztán bezárt az iskola, bezárt az óvoda, a gyerekek felügyeletét pedig oldjuk meg ahogy tudjuk, nyilván a nagyszülők segítsége nélkül. Zsófi persze tanuljon, mert a tananyagot el kell végezni. Noémi persze menjen be dolgozni, mert a munkát el kell végezni.
Az OTP általam belátható szervezete viszont munkáltatóként kifogástalanul viselkedett: előre készültünk a home office-ra, például mindenkinek kötelező volt kipróbálni, hogy tud-e otthonról dolgozni. Úgyhogy a héten minden különösebb cécó nélkül folytattuk a munkát otthonról, lehetett poénkodni a hálószobába szervezett meetingekről.
Azóta Noémi tényleg ismét bejár dolgozni, vicces egyedül itthon lenni a csajokkal. Persze ne panaszkodjunk: egyikünk sem beteg, és az állásunk sem szűnt meg, a bevételünk se nullázódott le a járvány miatt. Addig jó, amíg az a legnagyobb problémánk, hogy mennyire megyünk itthon egymás agyára…